A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.
Emberként is túltengett bennem a túlélés ösztöne, idejekorán meg kellett tanulnom magamnak boldogulnom, miután képen törölt az élet a ténnyel, hogy még anyámnak se sikerült az ígéretet betartani: örökké. Csak magam vagyok, csak magamban bízhatok száz százalékosan és nincsen más véleményem magára hagyott farkasom sem. Talán ez a hasonlóság volt, mi igazán összekovácsolt bennünket. Talán kellett, hogy Jezebell magamra hagyjon, nem tudom. Az viszont biztos, hogy nem fogom megköszönni neki ezt - már, ha még életben van és lesz lehetőségem effélére az életben. Most a bundás fél vezet, az állati ösztön hajtja mozdulataimat a "harcban", mely számomra az csupán, ki belehergelt, könnyed játéknak tekinti nagy valószínűséggel és észre sem veszi talán, hogy átbillent a mérleg nyelve. - Menthetetlenül. Haragszom rá érte. Talán később, ha megértem, ha felfogom a miértet, nem fogok, de jelenleg dühös vagyok, amiért így kifordít önmagamból, átadva a fenevadnak a kontrollt kettősünk szimbiózisa felett. Hát egye meg, amit főzött, talpon vagyok és neki rontok újra...! Földre is kerül a hím, elengedem lábát, hogy torka után kapjak, fölébe kerekedve, földnek szegezve őt - Mike pedig pontosan ezt használja ki hozzá, hogy továbblendítve ő legyen az, aki nyertes pozícióban köt ki végül. Mellkasába mélyed karmom, húsát szántom, mire ő torkomra mar, kissé talán meg is rázva, térjek észhez. Elégedetlen morgásom hallatszik, nem úgy fest, mintha megadnám magamat. - Akkor engedek csupán, mikor energiáival kényszeríti kushadásra a harcias kis nőstényt bennem. ~ Rohadj meg! ~ Vágok vissza, mikor képes vagyok már rá, mikor a vörös köd némileg elvonul elmémről. Nem ugrok neki, mikor lekászálódik rólam, csupán oldalamra fordulok és szapora lélegzetvételeimen igyekezve úrrá lenni tekintek utána. Energiáimban zavart kétségbeeséssel és némi félsszel keveredik a vegytiszta utálat.
Dühös, ami jelenleg nagyon is jó, éppen ez volt a cél. Csak az nem mindegy a továbbiakban, hogy mihez kezd a vörös köddel, hagyja, hogy mindent elborítson, őt, a gondolatait, a józan eszét és döntéseit, vagy képes valamilyen szinten kordában tartani. Ilyen fiatalon ez még rettentően nehéz feladat, tisztában vagyok vele, de éppen ez a cél, hogy tanuljon, próbálja kontroll alatt tartani az ennyire erős érzelmeket is. Nem két év, mire az ilyet a farkas lánya, fia elsajátítja, idősebb farkasok között is akadnak olyanok, akiknek mindez nehézséget okoz. Egyszer ő is megéli majd azt a kort, azt a tapasztalatot és tudást, amikor képes lesz játékként tekinteni az ilyesmire, amikor megérti, miért csinálom mindezt, amikor nem fog gyűlölni, utálni emiatt. Felszisszenek, amikor karmai a mellkasomat szántják végig, nem is teketóriázok sokat, torkára marok, teljes testsúlyommal szegezve őt a földre és mivel ficánkol, az állkapcsom szorításának erősebbé válásán túl az energiáimmal is a földre parancsolom a kis nőstényt, tanulja meg, mi az a pont, amikor már felesleges és ostoba dolog tovább küzdeni, ez nem az a pont, ahol a büszkeségnek a józan ész fölé kell kerekednie. ~ Nem terveztem ~ érkezik egyből a válaszom, ám még mielőtt leugranék róla, mancsommal csapok a pofájára, úgy, hogy egy rövidke pillanatra a földhöz préseljem a fejét, biztos távolságra állkapcsaitól, nehogy meg akarja csócsálni a mancsomat. ~ Nem baj, ha utálsz, de válogasd meg a szavaidat velem szemben, mert a végén még ki találom tépni a nyelvedet ~ mondandómat farkasom halk morgása kíséri, teljesen komolyak a szavaim, az energiáim nem különben, mikkel újfent a nősténynek feszülök. Tanulja meg, hol a helye, mert lehet, legközelebb én sem fogom ám ennyire könnyedén venni ezt az egészet. ~ Éhes vagy még? ~ billentem enyhén oldalra a fejemet, mintha az előbb nem pont én akadályoztam volna, mintha az előbb mi sem történt volna kettőnk között. Ha bólintott, akkor indulhattunk, ám ezúttal társa voltam és segítettem őt a vadászatban, ha viszont úgy döntött, elment az étvágya, akkor indulhattunk vissza a hotel felé. Nekem mindegy volt, mikor állok neki a sebeim nyalogatásának, ennyivel még vígan elvoltam.
// Köszönöm szépen a játékot, én rettentően élveztem! <333 //
~Oké, itt már megállhattok~üzenek egyiknek és a másiknak egymás után. Szavakat nem hallatok, kézjelzéssel sem élek. Elég messze vannak, remélhetőleg csak az én üzenetem jut el. Épp annyira hagytam fenn a pajzsomat, hogy ez még átérjen. Innentől az én terepem. Rejtélyes üzenet, természetesen megint álnéven, olyanon, amire csak én emlékezhetek. És csak a teremtőm. Régóta nem hallatott magáról. Mindenkinek leadtam a drótot. Szóltam Nessa-nak, szóltam Keldronnak, aki az egyik legkomolyabb őrző ismerős, ő nyilván továbbadta a protektornak. Nem akartam egyedül jönni, de társaságban sem. Abban állapodtunk meg, hogy távoli kísérőim lesznek. Nincs illúzióm, hogy Chatocly ne számítana rájuk. Túl rafinált, ezért ténykedik még mindig. Ha valamit megérez az energiáimból, rá fog jönni, hogy változás történt. Ezért zárkózom be most és a szagomat is elrejtem. Sokszor jártam már ezen a terepen és kisebb-nagyobb balesetek előfordulnak. Túl sok a medvecsapda, a z ép vagy megcsonkított fém, ami állatokat ejthet foglyul. Elég belelépni egy rossz vasfogba és már vérzik is a mancs. Nincs idő az elmúlt időszakon gondolkodni. Magam mögött kell hagynom Eska emlékét, az utolsó estét, az utolsó időszakot. A feladatokat, amik rám várnak. A kihívást, amit jelent, ami mostanában történt. Mae-t, aki még szedegeti a darabjait. A terepre kell koncentrálnom, mert Chatocly ellen csak csellel és ügyességgel van esélyem. Gyorsabb és erősebb, mint én, a leszállóág már elkapta ugyan, de múltkor láttam, hogy ez nem sok mindenre elég. Hosszú utat kell megtenni itt a fák között, ahol az aljnövényzet bármit rejthet. Lassan haladok, egy bottal piszkálom a leveleket, amik lehulltak. Nincs belőlük túl sok, de azért akad és az ördög sose alszik. A távolból mozgást látok. Egy fehér rongyot ráz valaki, akit nem látni. Kettőt találhatok, hogy ki az. A megadás egyezményes jele a Teremtőnél mást jelenthet. Nem gyorsítok be, de már megvan az irány. Eddig csak találgattam, hogy merre kell menni. Be az erdő mélyére, pont ezen a részen, amit megkerülni se nagyon lehet. Szuper. Persze van másik út, de arra az jár, aki nem keresgéli a teremtőjét és aki nagyon ráér. A fekete pulóverem már sok mindent összeszedett, mióta caplatok. A többiek hátul maradtak, a tömény fenyőillatban egyre nehezebb felfedezni a szagukat. Azt mondták, ha gyorsan kell majd cselekedni, megoldják, ne aggódjak. Ne aggódjak. Merő aggódás minden napom. Túl sok a változás, túl nagy dolgok történnek. Aha! A botra ráharapott egy cucc. Gyorsan lehajolok, kioldom és eldobom. Megrázom a fejemet és matatok tovább. Mint egy öregember, aki könnyű nyári sétát tesz a világ vége felé...
Az elmúlt hetekben nem sokat jártam Fairbanks környékén... egyrészt, mert már nem kötött ide sem a falka, sem a lovarda, hogy még egy napra se hagyhattam magára egyiket sem, szabad voltam, mint a madár, mint a mezőkőn süvítő északi szél... másrészt pedig volt egy sokkal „földibb” magyarázata is a dolognak. Pénzre volt szükségem. Tudom, tudom... ennyi idős vérfarkasként illene azért az ember lányának megtanulni takarékoskodni, de a fenébe is, tehetek én róla, ha mindig közbejött valami kiadás, amivel nem számoltam?! Arról nem is beszélve, hogy sem mások lefizetése, sem a sok-sok utazás nem egy olcsó mulatság, manapság egyre inkább... Az elmúlt néhány hetet tehát azzal töltöttem, hogy vadásztam, feldolgoztam, majd túladtam a prémeken és a húsokon, mígnem sikerült összeszednem annyi pénzt, amivel kihúzom egy darabig. Vagy mégsem? A pletykák szerint többen is láttak egy albínó jávorszarvast itt Alaszkában, a legutóbbi értesülések szerint Fairbankstől nem messze. Már napok óta a nyomában voltam, de eddig még nem sikerült egyszer sem megpillantanom, ettől függetlenül égetett a kíváncsiság... valóban létezik? És ha puskavégre kapnám, vajon mennyit kaphatnék érte? Azzal meg inkább nem foglalkoztam egyelőre, lenne-e szívem elpuszítani egy ilyen különleges állatot, azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a szépsége annyira elvarázsolna, hogy végül futni engednem, ettől függetlenül azonban meg akartam bizonyosodni arról, hogy létezik-e, vagy pusztán egy újabb indián mese urban legend kelt életre itt fent északon. Bakancsban, terepnadrágban és ingben járom az erdőt már órák óta, hajamat összefogva egy kalap alá rejtve, hogy jobban beleolvadjak a könyvezetembe, vállamon a puskámmal, ám idáig semmi. Kimondottan csendes a környék, még csak más vadakat, vagy madarakat sem igazán hallottam a közelben, ami valljuk be, kimondottan furcsa. Mint ha... nem is tudom, a félelem és a veszély vetne árnyékot az erdőre, holott a szimatom eddig semmi árulkodó jelet nem fedezett fel a lágyan fújdogáló szellőben. Ez azonban még nem változtat ezen a vihar előtti csend hangulatomon... És akkor valamit kiszúrok a fák között. Ahhoz túl messze van, hogy lássam, pontosan mi az, de érzékelem a mozdást ott messze, a fák és cserjék takarásán túl. A puskát egy szempillantás alatt kapom kézbe, hogy ha úgy van, lőhessek, ujjam a ravaszon, miközben lassan, lopakodva közelítek. Amíg nem látom, hogy pontosan mi is az, addig nem akarok lőni, akármennyire is viszket az ujjam a ravaszon... más se hiányzik, mint hogy a végén még gyilkosságért körözzenek! Miközben a szemem lázasan fürkészi a célt, arra azonban nem számítok, hogy a szikla, amire épp lépek, megadja magát a súlyomnak és a gravitációnak... az kifordul a nyirkos talajból, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vágódjak el a földön, és bár sikerül talpon maradnom, közben a fegyverem is elsül, a hangos dörrenés hangja úgy hal el az erdő fái közt, akár egy egy vízbe dobott kő tűnik el az ember szeme elől... Szememmel a cél irányába figyelek, és fülelek. Vajon eltaláltam, vagy csak egy fába fúródott bele a kósza lövedék?
Nehéz a levegő, nem esik jól botozni úgy, hogy tudom, bármi történhet. Túl sok minden nyugszik rajtam és tényleg nem nagyképűség, ha arra gondolok, hogy nem szabad meghalnom. Dolgom van még a világon. A pajzsomat épp annyira húzom csak le, hogy a telepatikus üzenetet meghalljam. Akár a Teremtőmét, akár a többiekét. Fehér zászló. Mindig új trükköket talál ki. Merde alors! Ahogy meghallom a puska hangját, már le is guggolok. Szerencsém, hogy nem talált el. Szaglászok és fülelek, de szerintem egyáltalán semmit nem talált el, nem szakad le ág, nem röppennek el madarak. Persze, hisz itt se voltak. Éreznek minket. Nem vághatom magam hasra. Az olyan lenne, mint egy aknamezőn nyuszihoppot játszani. Chatocly ismer, tudja, hogy nem tenném ezt. Egy darabig maradok ebben a pózban, a magas fűben guggolva és azon gondolkodom, mi is történik. A lövés előtt mintha valami mozgást hallottam volna, de nem pont onnan, ahol a zászlót láttam az előbb. És a gyanúm beigazolódik... Hogy kerül ő ide? - Nyugdíjas találkozó? Louis, nem mondtad, hogy neki is szóltál... - kiabálok előre. Válasz persze nem érkezik. Jelezni akarok Odie-nak. A szagomat elrejtettem, úgy indultam útnak és nem is nagyon akarom kiengedni. A falkaszag persze kísér, ahogy a tagok is, de elég távolról. Csak a botot tartom ki egyenesen, még nem állok fel. ~Odie, máskor azt mondanám, hogy nagyon örülök, de most a legrosszabbkor bukkantál fel. Mi volt ez a lövés?~ Vannak hirtelen húzásai, nem egyszerű természet, de nem is az a típus, aki ész nélkül lövöldöz az erdőben. És megint látom a zászlót. Odie-tól messzebb áll. Egy perc és beérem a nőstényt. Nem hagyhatom magára, ha már itt van. ~Te is üzenetet kaptál? Itt van a Teremtőm, tudod, Chatocly Marseilles-ből. Elmentek nála otthonról, én vagyok a főellenség. Ő meg a zászlót rázza.~ Az az érzésem, hogy a Teremtőm hívta ide Odie-t. Megcáfolhat, kicsit nyugodtabb is leszek, ha nem így van. Múltkor egy ártatlan ember halt meg és Maeve remegett, sírt attól, amit Chatocly mutatott neki. Engem meg elvittek az őrzők. Odie-ból nem lesz itt eszköz. Békét kell teremteni. ~Te hoztál piát?~kérdem a nőstényt, mert egyre erősebb whisky szagot érzek. Jó tömény. Mintha beleborult volna a táskájába. Vagy... Görcs áll a gyomromba egy bizonyos gondolattól. Megint elindulok, sietve, a bottal határozottan piszkálva a füvet. És nemsokára ott állok Odette mellett, ha kivárta, hogy utolérjem. A zászló pedig csak távolodik... ~Kérlek, vagy menekülj el innen jó messzire vagy ha nagyon akarsz, segíts nekem! Az elsőnek jobban örülnék, nem akarom, hogy bajod essen.~ A szemeibe nézek és mosolyra nem futja ugyan, de az látszik, hogy aggódom. Azt mutatom, hogy csak egy kicsit, pedig nem ilyen egyszerű.
Nem sűrűn szokott példa lenni arra, hogy járőrözzek, de időnként elő szokott fordulni, hogy vállalok egy-egy műszakot ilyen formában is. Azért, hogy a családos kollégáim, akik őrjáratot látnak el, időnként fellélegezhessenek. Tudom-tudom, roppant önzetlen ez tőlem, de nekem család híján könnyebb rábólintani ezekre. Úgysem vagyunk annyira sokan az őrsön, bár Fairbanks kisvárosnak számít, szóval ez nem is olyan meglepő. Ma is egy ilyen nap volt, amikor a környéket róttam a járőrautóval. Már kezdett lassan sötétedni, de az évnek ebben a szakában amúgy is alig volt néhány óra, amikor világosság honolt a tájon. Még jó, hogy volt fűtés, így nem volt annyira elviselhetetlen, mintha kabátban kellett volna gubbasztanom, dideregve. A rádió néma maradt legnagyobb szerencsémre, legalábbis a rendőrségi. Természetesen az egyik kereskedelmi adón bömbölt a zene, amit felhangosítottam, hogy időnként elnyomja az éneklésem hangját egy-egy kedvenc számomnál. Igazából be kell vallanom, hogy egész jól elszórakoztattam magam a magány ellenére is. Hol megálltam, ittam egy kávét és beszélgettem a helybeliekkel, hol kocsikáztam tovább fel-alá, ügyelve a környék rendjére. Egy idő után úgy döntöttem, hogy a városon kívül is teszek egy kört, mert sohasem lehet tudni, hogy ott nincs-e szüksége valakinek segítségre. Alig egy óra múlva ez nem is tűnt akkora ostobaságnak, amikor láttam az út szélén dekkoló autót. Leálltam mögé, felvettem a kabátomat, és szépen odasétáltam. Üresnek tűnt, talán lerobbanhatott, nekem ez volt az első gondolatom. Ami nyugtalanítani kezdett, az volt, hogy túlontúl ismerősnek tűnt ez a kocsi. Miután beszóltam a központba, és bediktáltam a rendszámot, már azt is tudtam, hogy miért olyan ismerős. Hogy a fene enné meg! Az aggodalom egyből felütötte bennem a fejét, és miután magamhoz vettem a fegyverem, a fejembe sapkát húztam, a kezeimre meg jó meleg kesztyűket. Mindezekkel felszerelkezve zártam le a kocsim, és indultam meg az erdő felé. Nem volt ötletem, hogy pontosan merre is keressem a leányzót, de volt akkora szerencsém, hogy talán csak nemrég indult el, mert némi lábnyomot felfedeztem a frissen hullott hóban. Gyors léptekkel követtem az aprócskának tűnő mélyedéseket, a szívem pedig egyre inkább a torkomban dobogott, ahogy felfogtam, hogy merre is vezet a rögtönzött kis ösvény. A lehető legrosszabb irányba indult meg, de valószínűleg még csak nem is sejtette, hogy merrefelé kellene haladnia. Határozottan nem a várost közelítette meg, pedig volt egy sanda gyanúm, hogy az volt a célja. Ha kelet felé ment volna, akkor el is éri rövid időn belül, így viszont a vadorzók területe felé menetelt. - Daphné! – olyan hangosan kiáltottam el magam, ahogy csak tudtam. Ha kedvez nekem a széljárás, talán elég messze viszi majd a hangomat a szél, és még az előtt megállíthatom őt, hogy bajba kerülne. Még nagyobb bajba. – Daphné! – szólongattam tovább kitartóan, fejemet jobbra-balra kapva. Valahol távolabb meg is láttam a botorkáló alakját. Először megkönnyebbültem, és megszaporáztam a lépteimet, de mivel nem állt meg, úgy sejtettem, hogy nem hallott meg. – Daphné, állj meg! – kiabáltam ismét, immár tölcsért formázva a kezeimből, egy pillanatra megtorpanva.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Ez az egész… Legszívesebben sírva fakadtam volna, bármennyire is szánalmas, de talán ennél jobban nem is lehetnék szánalmasabb, mint ahogyan most kinézek. Szerintem a sírás már nem osztana, szorozna ilyen téren. Azt se tudom, hogy miként voltam képes beülni egyedül a kocsiba a hülye munka miatt, mert valaki a közelben halad át és személyesen kellett neki a szerződés, másképpen nem jó, így ki mást küldenének el, mint engem. Aztán persze hazafelé valami rövidebb utat javasoltak nekem, míg végül meg nem feneklett az egyik erdei úton. Telefonba mondtak valamit, de attól még mindig nem tudtam, hogy merre kell menni, de fogalmam sincs és ezt az egyik fán ülő madár is láthatta. Totális tanácstalanság. Még Jancsi és Juliska is szerencsésebb volt, ők legalább szórtak el kenyérmorzsákat, de nekem még az se volt. Természetesen az út se mehetett végig egyenesen, kellett benne lennie egy elágazásnak is, nem említettek ilyet és így tudjam hogy merre is kell menni. És mi van akkor, ha nem is lett semmi baja a kocsinak, hanem ez csak egy csapda, hogy eltévedjen az emberlánya, aztán meg elrabolják, mert valaki megbuherálta abban az út menti kávézónál... A szívem hevesebben kezdett el dobogni és riadtan pillantottam körbe. Miért nem maradhattam a szobámban? Tudom, nem volt teljes életem, de mivel jobb ez a balszerencse áradása, ami még mindig körbeölel. Reszketek szinte mindentől és mindenkitől, sokkal több bacilussal számolok és fordul meg a fejemben is, mint másoknak. A vért meg egyenesen nem bírom. És akkor csapjuk már hozzá, hogy olykor olyan lehetek, mint egy ötéves, mert egyszerűen csak sírva fakadok. Segített-e a munka? Nem hiszem, még mindig én vagyok Miss Cincogi a centerben, azt hiszik nem tudom? Tudom ám, csak nem érdekel, mert mit parádézzak rajta, igazuk van. Fel se tűnt, hogy valaki követ. Inkább csak a sapkát is jobban a fejembe húztam, meg a sálat is arcom elé, a kezemet meg elrejtettem a kabátom ujjában, hiába volt rajtam kesztyű. Próbáltam kikerülni a fákat, a bokrokat és nem felbukni semmiben se. Ez pedig egészen jó taktika volt addig, amíg egyszer csak valaki üvölteni nem kezdte a nevemet, meg álljak meg. Összerezzentem és megijedtem, ami pont elég volt ahhoz, hogy megcsússzak és seggre üljek a hóban, ami már itt az erdőben megtalálható volt. Legszívesebben sikítanék, ledobálnám magamról a ruhákat és úgy menekülnék minden elől… Csak legyen már egyszer vége ennek. - Mandy? – alig hallhatóan csendült a hangom, de meg se mozdultam, inkább csak a könnyeim kezdtek el folyni, mert tényleg csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy amennyire burokban élnék, baci mentes világban és társai, pontosan annyira kerülök mindig olyan helyzetbe, hogy szinte remegjek már, mert annyira készen vagyok. – Mit csinálsz itt? – töröltem óvatosan a kabátomba az arcomat, de lehet inkább nem kellett volna. Nem, nem kezdem el kapargatni az arcomat, nem veszek elő mindjárt egy vagonnyi törlő kendőt a táskámból. Kibírom. Nem-nem fogom kibírni… egyszerűen nem megy…
Próbáltam viszonylag gyorsan haladni, de nem volt ám olyan egyszerű a csúszós hóban. Azért arra is muszáj volt vigyáznom, hogy ne essek azon nyomban hasra, mert ugyebár képes lettem volna erre a mutatványra is. Tőlem kitelt, időnként úgy éreztem, mintha folyton vonzanám a veszélyes, meg a hülye helyzeteket. Rendőrként talán az előbbi még magyarázható is lenne, de az utóbbi? Az már valamiféle rossz kisugárzás lehet. Gyorsan elhessegettem ezen gondolataimat, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy amikor majd rátalálok az általam követett leányzóra, nem lesz semmi baja. Nem lehetett semmi baja, ugye? Mert az azt jelentené, hogy túl későn értem ide, márpedig volt egy sanda gyanúm, hogy nem olyan sokkal járt ám előttem. Ezért is szaporáztam meg a lépteimet, amíg meg nem láttam őt. Persze, hogy szólongatni kezdtem, amint elég közel értem ahhoz, hogy hallótávolságon belül lehessek. Csak éppen arra nem számítottam, hogy ennyire a frászt hozom majd rá. Pedig tudnom kellett volna, én is biztosan összecsinálnám magam a semmi közepén, ha a nevemen szólítana valaki. - Ó, te jó ég! – kaptam a szám elé riadtan a kezemet, amikor hirtelen kicsúszott a talaj a lábai alól. Szinte lassított felvételként néztem végig, aztán futásnak eredtem. Nem törődtem vele, hogy esetleg mellé csúszhatok egy remekbe szabott hasast követően. – Daphné, jól vagy? – kérdeztem levegő után kapkodva, még az előtt, hogy odaértem volna hozzá. A közelében már lefékeztem valamelyest, aztán már térdeltem is le, nem gondolva arra, hogy átázhat a nadrágom a hó miatt. - Igen, én vagyok! – tereltem el gyorsan a választ, kíváncsian pislogva felé a sapkám alól. – Jaj, ne sírj, nincs semmi baj! – futólag értem csupán hozzá, és akkor sem a bőréhez, hanem a ruháján át a karjához. Biztatóan meg is szorítottam, arcomra pedig egy vidám mosoly költözött. – Gyere, állj fel, mert meg fogsz fázni itt nekem! – közöltem határozottan, és ha magától nem kezdett el felülni, akkor bizony én húztam magam után, ha nem kapálózott, vagy tett valami olyat, amitől megijedve elengedtem inkább. - Én téged kereslek. – közöltem nemes egyszerűséggel az igazságot. - Láttam az út szélén a kocsit, aztán rájöttem, hogy hozzátok tartozik. Még látszottak a lábnyomaid, és mivel nem voltál a kocsi környékén, gondoltam még gyorsan megpróbállak megkeresni. – számoltam be neki a történtekről, közben pedig én is feltápászkodtam, és lesepertem a nadrágomról a havat, ha esetleg rátapadt volna véletlenül. – Tudod te, hogy milyen veszélyes ez a hely? A lehető legrosszabb irányba indultál el, a város arra van! – böktem a megfelelő égtáj felé hanyagul. – Attól féltem, hogy valami bajod lesz. Errefelé orvvadászok szoktak lövöldözni, úgyhogy nem igazán szeretek erre jönni. Miért indultál el csak úgy? – kérdeztem szigorúan, a homlokomat ráncolva.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Kezdtem úgy érezni, hogy a „Jól vagy?” kérdések túlzottan is hozzátartozik az emberekhez, mintha ez amolyan automatikus, de még se igazán jelentős kérdés lenne. Biztosan nem úgy néztem ki, mint aki teljesen jól van, mert nagyon nincs. Ez egy rémálom olyannak, mint amilyen én vagyok. Még sétálni is, nem hogy seggre ülni a hóban. Sajgott is kicsit a popom, de azt hiszem ez volt a legkevesebb gondom, inkább az, hogy vajon mennyi bacit is szedtem össze, mennyi kerülhetett az arcomra, a kezemre, vagy a ruhán keresztül a bőrömre is. Nem, ez nagyon nem volt jó. Tudom, egy normális ember ilyen miatt nem sírna, de hirtelen úgy éreztem, hogy egy rémálom közé csöppentem. Nem volt elég az, hogy apát is kiengedték, de még mellé jött most ez is, meg a többi baleset korábban, mintha csak vonzanám a rosszat. – De, nagyon is baj van. Ez nagyon nem jó. – motyogtam az orrom alatt, a karomat nem húztam el, amikor kezemhez ért kabáton keresztül. Egy pillanatra összerezdültem, de akkor se hittem azt, hogy ennek még lehet jó vége. Nem akarok baktériumokat, se vírusokat, vagy bármi mást. Egyszerűen, nem és nem! Megfázás gondolata pedig elegendő volt ahhoz, hogy hagyjam neki azt, hogy felsegítsen. – Köszönöm. – pillantottam Mandyre, majd le a kezemre, de inkább csak elvetettem annak ötletét, hogy a koszos kabátommal, vagy kesztyűmmel nyúljak az arcomhoz. - Ez az egész kész őrültség volt. Nem kellett volna kocsiba szállnom, vagy egyáltalán kimozdulnom. Talán tévedtek. – mondtam lemondóan. Nem akartam csalódást okozni nagyinak, vagy a nagynénémnek, de úgy éreztem, hogy bármennyire is próbálkozom, annál rosszabb lesz. Ez nem az én világom, kislányként valami eltört bennem és igazuk van azoknak, akik azt gondolják, hogy beteg vagyok, mert az vagyok. Bármennyire is próbáltam tagadni, már nem megy. Túl sok mindentől rettegek. – Nem? – pillantok rá óvatosan, majd lesütöm a szemeimet. – 7 éves korom óta nem jártam az erdőben, így nem tudom, hogy merre még veszélyesebb, mint amúgy is. – apró sóhaj bökik ki ajkaim között és eddig bírtam. Sietve hámozom le a táskámat magamról, hogy egyik kezemről a kesztyűt lehúzva nedves törlő kendőt elővéve arcomat kezdjem el takarítani. Már ami kilátszik a sál és sapka „alól”. Biztosan szánalmasan festhetek, de akkor se tehetek róla. Én próbáltam megállni, de nem megy. Az pedig, hogy rossz irányba indultam. Nem is én lennék, ha végre valami legalább sikerülne. – Maximum egy fura szerzettel kevesebb lenne? – rántom meg a vállaimat, hiszen hallok én is egy-két suttogást a munkahelyemen is. – Mert lemerültem pár szó után, és a motor se indult be, így kezdett hideg lenni. Azt meg nem hittem volna, hogy valaki jár erre. – vallom be, majd a törlőkendő segítségével egy kis havat is lesöprök sietve a ruhámról, majd Mandyre pillantok. – Merre is kéne menni? – teszem fel óvatosan a kérdést, hiszen soha nem várnám el tőle azt, hogy csakúgy bekunyeráljam magam hozzá, hogy még velem is foglalkozzon és segítsen már hazajutni. Kicsit még szipogtam, de igyekeztem tartani magam.
- Nagyon megütötted magad? – kérdeztem aggodalmasan, mert azt hittem, hogy esetleg ezért sírta el magát. Tisztában voltam vele, hogy vannak neki gondjai, de én igyekeztem általában úgy kezelni, mintha semmi ilyesmiről nem lenne szó. Már csak azért is, mert én ilyen előítéletmentes ember vagyok, vagy legalábbis nagyon törekedtem arra, hogy mindenkit úgy fogadjak el, ahogy van. Az már más kérdés, hogy nem mindig ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan én elterveztem magamban. - Micsoda? – kérdeztem kissé értetlenül, mert ő bizonyára tudta, hogy miről beszél, de számomra nem volt túl egyértelmű. – Kik tévedtek, és miben? – ráncoltam a homlokom, tekintetem kérdőn villant az arcára, ahogy vizslattam őt. – Nyugodj meg szépen, vegyél mély levegőket! – próbáltam türelmesen, és nyugodtan beszélni, hátha azzal segítek neki egy kicsit lehiggadni. Biztosra vettem, hogy csak túl sok volt az izgalom hirtelen, és ennyi az egész. Nem lesz itt tényleg semmi baj, ha végre ő is rájön, hogy nincs mitől tartania, amíg én itt vagyok. - Akkor nem biztos, hogy a legjobb alkalmat választottad arra, hogy újra betedd ide a lábad… - húztam el egy kicsit a számat, miközben érdeklődéssel szemléltem a mozdulatait. Nem lepődtem meg annyira, azért meg aztán mindent megtettem, hogy az a kicsi se látszódjon az arcomon. Szerencsére egész jó voltam benne, már amikor jobb pillanataim voltak. – Ugyan már, ne mondj ilyen ostobaságokat! – szóltam rá szigorúan, mert ez volt a legnagyobb őrültség, ami csak kicsúszhatott a száján. – A fura szerzetekkel nincsen semmi baj, csak nem mindenki tudja őket egyből értékelni. Nagyon is szomorú hely lenne a világ, ha nem lennél benne! Hidd el nekem! – mosolyogtam rá őszintén, és reméltem, hogy érnek valamit a szavaim. Ha nem is sokat, legalább egy kis lelket szándékoztam önteni belé. Ez volt a minimum ebben a helyzetben, úgy véltem, hogy szüksége van rá. - Nincs nagy forgalom, de azért előfordul egy-két autós erre is. – én mondjuk eggyel sem találkoztam, ez is igaz, de ezt neki nem kellett most tudnia. – Arra! – mutattam kelet felé. – De gyorsabb lesz kocsival, ha rám hallgatsz! – mosolyogva dugtam el a kezeimet a zsebeimbe. – Nem szeretnék túl sokáig itt időzni, ha nem bánod, mert nem lehet tudni, hogy ki lapul a bokrok mögött. – közben körül is néztem egy kissé aggodalmasan, mert nem szerettem volna egy őrült céltáblájává válni. Az, hogy szándékosan használna annak, vagy véletlenül, már teljesen mindegynek tűnt. - Gyere, menjünk vissza, hazaviszlek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, türelmetlenül toporogva a hóban. Nem azzal volt bajom, hogy várnom kellett rá, hanem azzal, hogy aggódtam a környezetünk miatt. Eddig még nem hallottam eldördülő lövést, de talán csak váratott magára a pillanat. - És meg se próbálj ellenkezni! - figyelmeztettem előre, ha esetleg szándékában állt volna így tenni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Nem vészes. – próbáltam egy biztató mosoly küldeni felé, de vélhetően nem túlzottan jött össze. Inkább tűnhetett úgy, mint aki éppen valami fura grimaszt vág. A feneke sajgása volt a legkisebb gondom jelenleg. Sokkal inkább zavart az a sok kosz, ami rám került és netán betegség lehet a vége. Meg ez az egész helyzet. Annyira abszurd volt és csak még inkább alátámasztotta azt, hogy talán tényleg jobb lenen hazamenni és ki se mozdulni többet. Mostanság túl sok „baleset” ért. Nem kellett még eggyel több, hiszen így se volt könnyű bármennyire is normálisan viselkedni, de valamikor már egyáltalán nem ment. - Nagyi és a nagynéném. Szerintük ez jó dolog, mármint, hogy kiraktak a nagyvilágba. Szerintem nem. Én nem vagyok idevaló, meg úgy sehova se. – rántom meg kicsit a vállaimat, majd az elhasznált törlőkendőket egy üres zacskóba pakolom és úgy rakom el ismét a táskámba. Nem szerettem a környezetszennyezést. Sok ok miatt, de leginkább amiatt, mert úgy csak még tök baktériumnak adunk esélyt arra, hogy „megszülessen” és aztán „megtámadjon” minket. – Én csak…. egyszerűen csak nekem ez nem megy, mint ami a többieknek. – mondtam lemondóan, majd vettem egy mély levegőt és kifújtam lassan, ahogyan tanácsolta. Gondolom, nem kellene még inkább pánikba esni és ez általában segíteni szokott, ha teljesen nem is, de valamennyire azért sikerült megnyugodnom. - Tudom, de talán mégis, így mi is találkoztunk ismét. – pillantottam rá barátságosan. Nem volt számorma soha könnyű mások közelségét, társaságát elviselni, de vele már többször összefutottam, beszélgettünk is olykor kicsit. Bár az más kérdés volt, hogy ő mennyire örül is annak, hogy megint belém botlott. Elmosolyodom haloványan arra, amit mond és egy aprót sóhajtok. A leheletem pedig fehér gombolyagként jelenik meg a levegőben, hiszen már eléggé hideg van. – Talán, de nem biztos, hogy mindenki így gondolja. Tudom, hogy nem könnyű velem az élet, és régóta már nem az, vagy éppen lehet, hogy sose élhetek normális életet, de néha talán már én se igazán akarok küzdeni az utóbbiért. - nem, ez nem önsajnáltatás volt a részemről, inkább csak végre kicsit szembe néztem a valósággal is, hiszen sokáig tagadtam azt is, hogy „beteg” lennék. - Lehet, de az enyém nem indul be. – pillantottam rá, hogy ez van, akkor úgy néz ki kénytelen leszek sétálni. Arra pedig, hogy inkább menjünk csak bólintottam. Megigazítottam a táskám pántját a vállamon, majd lassan elindultam mellette. Hó ropogott a lábunk alatt, hiszen egészen friss volt még, ugyanakkor kicsit talán fagyott is a hidegidőjárás miatt. - Biztos nem baj? Nem vagy szolgálatban, vagy nincs valami fontosabb ügyed? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen nem akarok teher se lenni neki. Tudom, azt mondta, hogy ne is ellenkezzek, de azért jobb finoman az ilyet megkérdezni. – És hogy vagy amúgy? – kíváncsiskodtam kicsit, miközben a megfelelő irányba el is indultunk.
- Hm… - gyanakvóan méregettem tovább, mert nem győzött meg teljes mértékben. Azért, ha nagy baj lett volna, biztosan nem mocorog olyan könnyedén. Ezért is nyújtottam ugyan segítő kezet, de valószínűleg egyedül is ment volna neki némi ügyeskedés árán. Én ezt próbáltam megkönnyíteni, és még mosolyogtam is mellé, hogy ne érezze rosszul magát egy kicsit se a történtek miatt. - Ne mondj már ilyeneket, Daphné! – forgattam a szemeimet rosszallóan. – Hogyne lennél idevaló? Vannak olyanok, akiknek könnyebb az élete, és vannak olyanok, akiknek nem olyan egyszerű, de azért igyekeznek. Szerintem te igyekszel, bármit mondj is! Sőt, most is próbálkoztál, nem adtad fel. Itt vagy, és ez szerintem jó. Már egy nagy lépés, nem? – újra elmosolyodtam, komolyan pislogva rá közben. Tényleg így gondoltam. – Előbb-utóbb muszáj elindulnod valamerre, úgyhogy jól is tették, hogy kiraktak a nagyvilágba. Most majd lehet, hogy azt is megtanulod, hogyan kell beindítani egy kocsit. – vontam meg a vállaimat. – Én hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül. Látod, amúgy is szerencséd volt, mert erre jártam! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Egyébként tényleg úgy gondoltam, hogy nem lehetett véletlen az, hogy pont most gondoltam úgy, hogy errefelé jövök szétnézni. - Igen, ez igaz! – egyetértően bólintottam egyet a találkozásunkkal kapcsolatos megjegyzésére. Örültem neki, hogy végre sikerült egy aprócska kis mosolyt kicsikarnom belőle, még ha nem is sikerült túl szélesre. Én azért láttam! – Most csak el vagy keseredve, és azért mondod ezt. – vélekedtem a témával kapcsolatban. – Ha tényleg nem érdekelne, akkor nem éreznéd rosszul magad emiatt. Szerintem szeretnél újra visszazökkenni a normális kerékvágásba, és nagyon is szeretnél küzdeni, csak néha besokallsz. Ez teljesen helyénvaló, nem lehet minden napja jó az embernek sajnos. – sóhajtottam, de ez a mai neki a szerencsenapja is lehetett akár, mivel megtaláltam. Nem esett még semmi baja, noha féltem attól, hogy ez nem sokáig marad így, ha még egy darabig itt időzünk. - Igen, tudok róla. – bólintottam ismét. – Ezért is viszlek haza, bár lehet, hogy be tudnánk bikázni, ha esetleg az akkumulátor merült le csupán… - gondolkoztam hangosan, miközben megindultam kifelé a fák között. – Hát persze, hogy nem baj! – válaszoltam gondolkodás nélkül, számomra ez tényleg magától értetődő volt. – Hogy lehetne fontosabb ügyem a munkámnál? Tudod, szolgálunk és védünk. Ez most a szolgálat, és egyúttal védelek is, mert… - talán folytattam volna még, amikor eldördült nem olyan messze egy lövés. Akaratlanul is ugrottam egyet, hiszen nem számítottam a hirtelen hanghatásra. - Siessünk! Hogy a fene essen bele… - dünnyögtem mérgesen az orrom alatt, hátra nézve a vállam felett egy pillanatra. – Köszönöm, megvagyok. Elvállaltam egy műszakot olyan helyett, akinek családja is van. – vontam meg a vállaimat, közben kicsit megszaporáztam a lépteimet. – De nem olyan rossz még így sem. A kocsiban van fűtés, meg mindenféle, ami csak kellhet. Érted nem aggódnak még? Mikorra kellett volna hazaérned? – érdeklődtem kíváncsian, mert bíztam benne, hogy hamarosan lesz térerő az út mentén, és akkor talán felhívhatná a nagyanyját az enyémről.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Nem tudom. – mondok csak ennyit először, miközben a vállaimat megrántom. – 6-7 éves korom óta nem tudom, hogy milyen a normális élet és nem is igazán hiányzott, így mégis honnan kellene tudnom, hogy mit kellene tennem vagy mondani olykor. Ahogyan a világ se olyan egyszerű, mint mások látják. Tele van veszéllyel és most nem csak a nyilvánvalókra gondolok, hanem ott a sok betegség, vírus és hasonló dolgok, amik most is körbelengenek és már ennek a gondolata is elég lenne ahhoz, hogy bezárkózzam a szobámba. – nincs mit titkolni, vagy szépíteni, de ez az igazság. Az más kérdés, hogy ennyire nyíltan talán még soha se mondtam ki azt, amit gondolok, vagy az akadályozó tényezőket, hogy részben miért is érzem úgy, hogy sose leszek képes ebbe a világba igazán beilleszkedni. – Most igen, de máskor talán nem lesz ilyen szerencsém és mégis merre indulhatnék? Ez a világ részben számomra túlzottan idegen. – láttam filmeket, olvastam, ahogyan tanultam is, még ha otthon is tettem mindent. De minden ellenére is, annyira idegennek éreztem ezt a világot, amibe csöppentem, hogy arra szerintem nincs is megfelelő szó. - Mindig ennyire pozitív vagy? – kérdezem meg kíváncsian, de semmi bunkóság vagy rosszindulat nem rejtőzik a kérdésemben. Inkább talán kicsit irigy vagyok, ha így van. – Pedig biztosan te is sok borzalmat láthattál már a munkádnak köszönhetően. – jahh, nekem még dolgozni se kellett, hogy lássak egyet és azzal együtt nem a karrierem, inkább csak az életem törjön ketté, mert kár lenne tagadni, de akkor változott meg minden. – Akkor nekem egyik nap se az, mert mindennap csak még inkább azt érzem, hogy jobb lenne visszabújni a lakás rejtekébe. – dörzsölöm meg kicsit az orromat, ha már tüsszenteni nem sikerült. Nem akarom magam sajnáltatni se, de igazából mi értelme lenne hazudni? Sőt, inkább jó érzés elmondani azt, amit valójában gondolok, hiszen mostanság nem igazán tettem meg. - Majd visszajövünk érte, vagy majd valakit kiküldenek a nagyiék hozzá. – rántottam meg a vállaimat, mert ha tényleg olyan veszélyes ez a hely, mint mondja, akkor inkább távozni kellene. Már éppen reagálni szeretnék a szavaira, amikor ijedten ugrom és sikítok egyet a lövés hangjára. Sietve pillantok körbe, de szerencsére mindenem megvan és semmi se fáj és szemmel láthatóan Mandynek se. Mondjuk sokra velem nem menne, ha vért látok, akkor másodpercek alatt elájulok. - Te sose szerettél volna családot? Meg barátaid nincsenek? Mármint… - kezdek bele, miközben a sapkámat még lejjebb húzom, mert nagyon hideg van. Közben pedig sietős léptekkel indulunk meg a kocsija felé. – eléggé barátságos, segítőkész vagy és kedves, aranyos is. Így vélhetően könnyedén tudnál barátokat is szerezni. – lehet sok minden fura számomra, ahogyan az embereket se ismerem mindig ki könnyedén, de ez nem volt kérdés. Magamat pedig nem sorolnám a barátai közé, inkább talán olykor teher lehetek neki, vagy passz. - Nincsenek otthon, el kellett utazniuk valamilyen ügyben, így ezért se indultak még a keresésemre, vagy zaklatták a rendőröket, hogy nem vagyok még otthon és el se érnek. Azt se tudom valójában mennyi az idő. Csak egy szerződés miatt kellett kicsit kiugranom az egyik út menti kávézóba. – avatom be, hogy mit is kerestem egyáltalán egyedül a kocsival. Igazából így belegondolva még az is fura, hogy egykoron sikeresen elvégeztem a jogsit, nem is értem, hogy miként ment. – Karácsonykor is dolgozni fogsz, vagy ennyire azért nem vállalod túl magad? – faggatóztam tovább, hiszen inkább hallgatom azt, hogy mi is van a másikkal, mint magamról kelljen beszélni.
- Egyet tanulj meg, Daphné! – néztem komolyan a lányra. – Nincs olyan, hogy mit kell tenned vagy mondanod. Azt teszel, és azt mondasz, amit csak akarsz. Ne azzal foglalkozz, hogy mit várnak mások, hanem legyél az, aki csak lenni szeretnél! – biztatásnak szántam, ráadásul tényleg így is gondoltam. Tudtam, hogy nem volt könnyű élete, már csak azért is, mert belepillantottam az aktákba, amik a gyilkossággal kapcsolatban készültek. Tisztában voltam én mindennel, de ezt nem kötöttem inkább az orrára. - Szerintem maga a világ egyszerű, csak mi dimenzionáljuk túl. – vontam meg a vállaimat. Ó, ha tudta volna, hogy mennyire nem egyszerű, és semmi nem az, aminek látszik. De jobb, hogy nem tud semmit a világ valódi arcáról, mert valószínűleg teljesen kiborulna tőle. Ha már az sok neki, hogy koszos lett egy kicsit a keze, akkor mi lett volna, ha tudomást szerez a vérfarkasok létezéséről? Nem tartottam kizártnak, hogy egyszer ez bekövetkezik, de reméltem, hogy akkor lesz olyan a közelben, aki majd gyorsan tud intézkedni az ügy érdekében. - És arra nem gondoltál még, hogy talán ideje lenne megismerkedned vele? – és akkor máris nem lenne idegen. A szavaim mellé társult egy kedvesnek szánt mosoly is, miközben az autó felé baktattunk. Nem akartam én kioktatni, és kéretlen tanácsokat osztogatni sem szerettem volna, de egyszerűen csak kicsúsztak a szavak a számon. Segíteni akartam, és erről igazán nem tehetek. Ilyen vagyok. – Igen, általában igyekszem az lenni! – vágtam rá határozottan. Tudom én, hogy sokszor bosszantottam ezzel másokat, de kibírják. – Elég sokat, de ezzel jár. Meg kell tanulni felvenni egyfajta szemléletet, és kizárni az érzelmeket. Nem egyszerű, de ha minden eset megviselne és személyesként kezelném, akkor rövid időn belül összeroppannék. El kell vonatkoztatni, másképp nem megy. – vontam meg a vállaimat. Sajnos ez volt az igazság, és időnként jobban meg is viselt egy-egy eset, mint szabadott volna. - Rendben, ahogy gondolod! – egyeztem bele abba, hogy akkor hagyjuk hátra a kocsit. – Bár amúgy sem hiszem, hogy itt baja esne, de majd lehet beszólok, hogy küldjenek valakit, aki segít. – vetődött fel bennem az ötlet, mert ez igazán nem nagy dolog szerintem. Maximum kiküldik a sárga angyalt, és majd beviszi valamelyik szervizbe, és akkor csak oda kell majd érte menni. Ráadásul meg is javítják jobb esetben. Éppen ezen törtem a fejem, amikor a lövés eldördült. Én is megijedten, hát még szerencsétlen lány. – Jól vagy? – kérdeztem újra aggodalommal teli hangon. Úgy tűnt, hogy nem esett baja neki sem. - Nos, köszönöm. Igyekszem! – mosolyodtam el újra a dicsérő szavak hallatán. – De, természetesen szeretnék családot. Voltam férjnél is, csak korán elveszítettem őt. Majd amikor eljön az ideje… - vontam meg a vállaimat. Volt még sok időm, legalábbis reméltem, noha ezt vele nem oszthattam meg ugyebár. – Barátaim viszont vannak. Nem is olyan kevesen, szóval nem panaszkodhatok. – én reméltem, hogy akiket annak tekintek, azok ugyanígy vannak vele. Persze az is lehet, hogy tévedtem, de ez mindig benne van a pakliban. - Értem! És megleszel otthon egyedül? Ha akarsz, hozzám is vihetlek. – ajánlottam fel, bár volt egy sanda gyanúm, hogy a saját közegébe vágyott inkább vissza. – Az út menti kávézók nem a legbiztonságosabb helyek… - tettem szóvá azért az észrevételemet. Elég sok ilyen helyen akadt már dolgunk, még szerencse, hogy nem esett semmi komolyabb baja. – Áh, azt nem! – ráztam meg nevetve a fejemet. – Az előtte való időszakban bevállalok egy-két plusz műszakot, de azért túlzásba nem esek. Csak akkor fogok dolgozni, ha feltétlenül muszáj. – azért reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. - És ti, hogyan szoktátok tölteni az ünnepeket? Van valami hagyományotok? – kíváncsiskodtam én is, fenntartva a beszélgetés fonalát. Már csak azért is, mert addig sem fog arra figyelni, hogy mi veszi körül, vagy hol van rajta koszfolt.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Érdekes elgondolás volt, de igazából magam sem tudtam, hogy mi akarnék lenni. Én egyszerűen csak legtöbb esetben visszabújtam volna a csigaházamba, ahogyan a csiga is teszi, ha megijed vagy veszélyt észlel. Kár, hogy ez nálunk, embereknél nem működik ennyire egyszerűen. Talán idővel jobb lesz, legalábbis próbálom magam áltatni ezzel, de nem mindig van olyan nagyhatása, mint kellene lennie. Egyelőre viszont még kitartottam, de vajon meddig fog menni? - Nem tudom, hogy menne e. Ahhoz túlzottan is káoszos ez az egész és megannyi kétely él bennem. Bízni másokban, akik talán ugyanúgy ártanak, mint akire már egykoron akár akaratlanul is a sorsodat bíztad. – rántom meg a vállamat könnyedén, hiszen szeretném, de mégse megy. Úgy érzem, hogy képtelen vagyok a falakat ledönteni és talán nem is akarom teljesen. A kettő együtt pedig nem mehet, nem lehet falakkal megismerni a világot, esélyt adni. A magány is jobb az árulásnál, szenvedésnél nem? A világ tele van jó dolgokkal, én is tudom, de inkább már csak a rosszat látom benne, nem tehetek róla. Ha elveszed egy gyerek világát, akkor valami fura és rideg sötétség költözik a helyére, ami örökre ott marad vele. Legjobb társa lesz a sötétben is. – Sose volt még olyan, ami túlzottan megérintett és nem tudtad teljesen kizárni az érzéseidet? – biztosan nem lehetett könnyű, de neki sikerül. Nekem biztosan nem menne, emiatt se lennék jó rendőrnek, meg még ezernyi mások dolog miatt se. Igazából még a normál emberek között se bírok semennyire elvegyülni, ez pedig eléggé…gáz…azt hiszem ez a helyes szó rá. - Azt megköszönném. – mosolyodom el haloványan, de legalább sikerül mosolyt varázsolnom. Ez már nálam is haladás, de nem tarthat sokáig, mert a következő pillanatban túlzottan is megijedek. És a lövés hangja inkább másabb puffanásra emlékeztet, koppanásra. Egy pillanatra még le is vagyok, majd sietve bólintok. Nem gondolhatok arra az estére, nem lehet. Nem eshetek össze az emlékeknek köszönhetően, nem lehetek még ennél is nagyobb pancser, béna... vagy miket is szoktak suttogni az emberek rólam. - Igen, jól. Csak inkább menjünk. – motyogom az orrom alatt, hogy inkább tényleg mennék, mintsem itt maradjak. - Részvétem, sajnálom, én nem tudtam. – nem akartam semmi kellemetlen emléket felidézni benne. Egyszerűen csak nem hittem volna, hogy már volt férjnél. Annyira fiatalosan is néz ki, tudom nem a kor a lényeg, de akkor is. Annak viszont örültem, hogy vannak barátai és talán kicsit irigykedtem is titkon rá. Nekem nem igazán voltak, nem is tudom, hogy bárkit hívhatnék-e barátnak. Egyébként se lehet a bogarasságaimmal könnyedén elviselni, így annyira ez talán nem is meglepő. - Nem akarok a terhedre lenni, így haza teljesen jó lesz. – vágom rá szinte azonnal, hiszen nem szívesen megyek idegen házakba, hiszen megannyi veszély lappang ott. – De szívesen meghívlak egy kávéra és teára, egészen jókat tudok csinálni. – vetek fel egy másik lehetőséget, ha már ő fáradozik miattam, akkor ennyire még talán én is képes lennék. – Én tudom, de a főnökök másképpen gondolják. – rántom meg a vállaimat, majd a táskámra pillantok, amiben benne lappang az aláírt szerződés. Még kész szerencse, hogy a másik alak is rohant, így nem kellett bemenni a kávézóba, csak aláírta és kész is. Másesetben nem is tudom mit csináltam volna. - Női parti, csak nagyi, nagynéném és én. Néha én zongorázom karácsonyi dalokat, arra énekelnek, meg én is néha. Együtt ebédelünk, társasozunk, beszélgetünk. Este pedig ők mennek a templomba, én inkább otthon maradok és olvasom, vagy nézek valami filmet. – semmi extra dolog. Természetesen van, hogy nagyi az idősek otthonába is benéz, mert direkt annyi sütit csinál, hogy nekik is jusson. – Szerencsére semmi nagyobb parti. Te? Egyedül vagy barátokkal? – fürkésztem őt, miközben a hó ropogott talpunk alatt. Elérve a kocsihoz pedig egy pillanatra megtorpantam. Menni fog, nem kell igazán semmihez se hozzáérni. Beülhetek, gyerünk. Próbáltam már előre felkészíteni magam.
Kezdőlap
<333 //
