A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.

- Ez most igazán fájt Lester – ráncolta homlokát, miközben hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Nem is vagyok elmebeteg – csak egy kicsit és nem is teljesen, hanem szépen visszafogottan, ellenben lehet, hogy tényleg annak tűnhet. Sebaj, mondtak már rá rosszabbat is, és a nyelvész nyilván csak nyelvét köszörüli rajta tehetetlenségében. Igaz ehhez elég vidám hozzáállás társult, nyilván élvezte, hogy ki tudja forgatni a szavait. Anguta pedig könnyűszerrel ki tudná forgatni magát Lestert, bár nem lenne szép látvány, és valószínűleg úgysem vinné rá a lélek, hogy ilyet tegyen… saját maga. Mással elvégeztetni persze már teljesen korrekt eljárás lenne, amennyiben a hím megérdemelné a halált. Ami jelenleg kérdéses.
Vidámsága elég hamar átcsapott kellemetlen érzésekbe, és ez így volt rendjén. Anguta is hasonlóan érzett volna fordított esetben. De talán a nagy szájából ez vissza fog venni valamicskét. Persze szórakoztatóak a megnyilvánulásai alapesetben, most viszont igen komoly dolgokról kell, hogy szó essen, és nem röhögcsélhet legbelül, miközben egy legyintéssel eltulajdonítja a bestiáját. Vagyis megtehetné persze, de az olyan kellemetlen érzéseket keltene benne, amikre nincs szüksége.
- Ezt igen jól látod – mosolyodott el kedélyesen. – Néha hajlamos vagyok túlságosan beleélni magam egy adott szerepbe. Mondjuk ezt legutóbb Ulfreddel való találkozásod alkalmával magad is megtapasztalhattad. Na tessék… látod? Egyes szám harmadik személyben beszélek róla – csóválta a fejét, miközben gondterhelt grimaszt vágott. – Meglehet terápiára szorulnék – vonta meg a végül a vállát. – Csak nehéz olyan pszichológust találnom, akinek beszélhetnék a problémámról. – Biisaiyowaq mondjuk valami agytúrtkász féle, de esze ágában sem lett volna hozzá elmenni… már abban az esetben, ha tényleg problémája lenne a más bőrébe való túlzott beleéléssel. Természetesen csak kamuzott, amikor a terápiát emlegette, mivel igazából élvezte, hogy könnyedén bele tud simulni egy-egy szerepbe. Fenének akart volna változtatni ezen. Lester végre elfogadta, hogy az álarcosbálnak vége szakadt és bár kétségeivel küszködik, végső soron muszáj lesz hinnie neki, ha nem úgy is jó, bár kétségkívül kedvezőbb lenne, ha komolyan venné Angutát.
- Találtsüllyedt – vigyorodott el, arca gyakorlatilag felragyogott, bár legbelül zokogni támadt volna kedve, ha arra gondol, hogy meg kell ölnie a saját fiát a remek kis összeesküvés végén, de ez persze nem tartozott a hímre, így nem is állt szándékában elsírni a vállán világfájdalmát. – De részleteket nem mondhatok, mert túl titkos és bonyolult, meg egyébként sem tartozik a gyalogokra – és Lester ennek csak örülhet. Ha be kellene avatnia az vagy az utódlás miatt lenne, amit Anguta kizártnak tart, elvégre a hím túl fiatal és túl forrófejű, hogy az örökséget könnyűszívvel rábízhassa. A másik eshetőség pedig a feláldozása lenne, de ez meg sem fordult a fejében, hiszen Lester igen keveset jelent számára, azon kívül, hogy szórakoztató és, hogy leszármazott.
A hím a nap jobb megtekinthetőségének érdekében arrébb gurult, és hanyatt vetve magát elkezdte bámulni a fekete korongot, ami egyébként még nyilván kiégetné a retináját bárkinek, aki sokat bambul bele, elvégre a fénye eléri a föld felszínét. Paradoxon az egész, de hát a szellemek játéka már csak ilyen szokott lenni.
- Hát az – bólintott a hím végszavára. – De legalább olyan „csodának” – ujjaival nyuszifület mutatott és arcán látszott, hogy épp csak ki nem köpi a szót undorában - lehetsz szemtanúja, ami nem sokaknak adatik meg. Ezért, ha lehet, ne emlegesd senkinek ezt… bár lehet amúgy sem lesz rá lehetőséged, de ez persze attól függ, hogy miként fogsz szerepelni a bíráság előtt. – Komor tekintettel nézte a hímet, majd némi hatásszünet után tovább beszélt.– Akkor rá is térhetünk a veled való problémámra. Emlékszel a folyóparton mit is mondtál nekem? Ha nem rémlik, akkor segítek. „Nőket és gyerekeket először” – a hatás kedvéért Lester hangján szólalt meg, amihez kicsit át kellett alakítania a hangszálait. A tüdőkapacitás nem volt gond, megoldotta egy nagyobb adag levegőáramlattal. - Ez volt a válaszod arra a kérdésemre, hogy sokakat, és hogy nőket és gyereket öltél-e meg. A kis egyetemi bemutatód, ahol egy gyerek nyakát akartad kettéroppantani pedig csak tovább erősítette bennem a gyanút, hogy talán rosszra használod a tőlem származó adományt. – Arcán pusztán kíváncsiság látszódott, kár lenne felesleges haragra vagy undorra fordítania érzéseit, hiszen még semmi sem biztos. Lehet, hogy csak nagyképűsége mondatta vele ezt, vagy egyéb más oka lehetett rá. – Mellesleg itt jegyezném meg, hogy ott majdnem a szájpadlásodba állítottam a faragókésem, és csak az őrzők közbelépésének volt köszönhető, hogy megúsztad sérülés nélkül. Szóval – tárta szét kezeit. – Mesélj. Hány embert öltél meg, kiket, hogyan, miért? Megérzem, ha hazudsz, vagy, ha el szeretnél hallgatni valamit. Akár a fejembe is sugározhatod a jeleneteket, bár ha azt látom, hogy teljesen egyoldalú volt a küzdelem, hát… – grimaszolva megvonta a vállát. – Lehet, hogy azzal csak magad alatt vágod a fát.

- Nem éppen – közölte kurtán, miközben enyhén lenéző pillantást vetett rá. Persze nem a pszichiátriai szakértelmének vagy intelligenciájának szólt tekintete, hanem annak, hogy a hím nincs olyan helyzetben, hogy elláthatná tanácsokkal Angutát, mivel nem fog egy kölyök korból éppen csak kilépett farkastól lelki segítséget kérni. Már, ha egyáltalán lenne problémája persze, ami természetesen nincs, mivel minden jó és rendben van, kivéve, hogy valószínűleg hamarosan fűbe fog harapni és magával viszi a fiát is. Ellenben mások megszemélyesítésével kapcsolatban tökéletesen rendben levőnek talált mindent.
- Királylány speciel még nem voltam, és igyekszem elkerülni, hogy női alakot kelljen öltenem, de ha a szükség úgy hozza megteszem… bár nem szoktam büszke lenni rá – csóválta a fejét kelletlen grimasz közben. – Szóval csínján a csajok felcsípésénél – vigyorodott el szórakozottan. Fairbanks városában még nem öltött föl egyetlen gyengébb nemi álruhát sem, de ki tudja mikor kényszerül ilyesmire. Remélte soha, bár ha ezáltal kikerülhetne Alignak szorításából érdemes lenne elgondolkozni rajta.
- Úgy lesz – vetette közbe, majd elmesélte miért is gondolja, hogy szükség van a perre, melynek során kideríti, hogy a nyelvész érdemes-e farkasának megtartására vagy sem. A hím nem volt igazán nyugodt, ami érthető volt, bár ezzel a hazugságot nem fogja tudni leplezni. Anguta pajzsa most nem volt beszűkítve negyven farkas évre, hogy csak korlátoltan legyen képes mások érzelmeit érezni… ami egyébként általában elég szokott lenni, de Lester túlságosan csűri-csavarja a válaszokat és roppant nehéz volt beszűkült érzékeléssel kihámozni az igazságot. Itt azonban az erdő közepén nyugodtan lehet önmaga, kieresztheti az energiáit, hogy a nyelvészét könnyedén felfoghassa.
- Áh – nézett rá felvilágosultan. Nem hazudott, és most még csak a szavakat sem csavarta annyira, így a megfelelő szó és hangsúly, valamint érzéshullámok figyelembevételével nem volt nehéz megállapítania, hogy őszintén hisz benne, hogy tényleg nem akart ártani a gyereknek. – Értem, te pedig azt tudd, baromi keskeny pallón ingáztál ott és akkor, mert ha nem aggódtam volna, hogy túl sokan látnak visszaváltozni, egyszerűen csak kitéptem volna belőled a farkasodat – ez persze csak féligazság volt, mert a nagyobb visszatartó erő a gyerek sorsa volt. Benne volt a pakliban, hogy a farkastalanítás ellenére még lett volna ideje kettéharapni a gyenge kis torkot. Így utólag persze nem valószínű, hogy szándékosan megtette volna, de a folyamat során önkéntelenül is összerándulhatott volna a pofája. – Remélem többször ilyennel nem fogsz próbálkozni egy idegesítő alak miatt… hát már amennyiben nem foglak megfosztani a bestiádtól. De nyugi, ha így lesz, gondoskodok, hogy az őrzők szép új emlékeket kreáljanak neked. Ha jó hangulatomban leszek, talán a nyelvészetet nem törlik ki a fejedből és nem kell kubikusnak állnod. – Tekintve, hogyha el kell vennie a farkasát, akkor elég szar hangulatban lesz, ez eléggé esélytelen. De persze nem szeretett ennyire előrerohanni, hiszen még semmi olyasmit nem hallott, ami arra késztetné, hogy magához kellene szólítania Lester farkasát.
- Én is – bólintott határozottan. – Rohadtul utálok ölni, és másokat bántani sem épp a kedvenc szórakozásaim közé tartozik… és ne nyalizz, az nem ment meg – rázta a fejét komor képpel, annak ellenére, hogy nem érzett hátsó szándékot a kijelentése mögött, azért jobb, ha nem hagyja, hogy faragási mániája és a büszkeség, amit művei miatt érez, befolyásolják az ítéletében.
Anguta csak bólintott és némán hallgatta a Washingtoni - a felvezetésből leszűrve akkor még farkasmentes - életét, majd a telepatikusan sugárzott képek is belevegyültek a mesébe. Rezzenéstelen arccal nézte végig, látott már sokkal rosszabbat is, nem egynek az esetében Anguta volt a felbujtó. Ez azonban még a farkas léte előtt történt és önvédelem volt. Semmi oka hát, hogy emiatt már elítélje. Persze nem szólt közbe. Némán állt és szobormerev arccal nézte Lestert. Igazából testének egyetlen porcikája sem mozdult, mintha tényleg kővé dermedt volna. Csak akkor változott meg a helyzet, amikor a nyelvész a teremtője felől kérdezett.
- Ismertem kölyökkorában, azt, ami akkor volt. Egy tudatlan bugris, tejfeles szájú ifjonc, akit akkor érdemesnek tartottam az adományra. Azóta azonban sok év telt el, változik az idő, ahogy én is, és valószínűleg ő is sokat változott. Erre nem alapozhatok – közölte kimérten. Habár nem látszott rajta, határozottan örült, hogy a farkasa nem óhajt áldozatokat szedni az élők soraiból, annak pedig, hogy Lester nem is próbál hazudni, még jobban.
Aztán jöhetett a fekete leves. Hivatásszerű gyilkolászás? Remek, mi sem lehet jobb egy bérgyilkos vérfarkasnál? Haragja nem keltett energiáiban hullámokat, ahogy arca is érzelemmentes maradt. Aztán jött a szövegelés, valamint a képsorok. Nem fekete-fehér, de nem igazából is arra számított.
- A gyilkosság az gyilkosság Lester J. Edison – lépdelt közelebb hozzá, energiáit nyugodt áramlatból, vadabbá változtatta, ami itt-ott belemart a hím gyengécske aurájába, miközben hangja baljósabb árnyalatot öltött - semmi sem ment fel alóla. Ezért bűnhődnöd kell. Legalább két ártatlan élet a lelkeden szárad, és honnan tudod, hogy azokat, akiket megöltél nem-e a kényszer hajtott egy olyan rezsim szolgálatába, ami némely szemszögből elnyomó és önkényes volt? De ennél a kérdéseknél fontosabb, hogy élvezted-e látni, ahogy az élet kihuny a szemükben? – Ennél a pontnál, már egészen közel került Lester farkassá visszaváltoztatott pofájához, és ha a hím nem akart elhátrálni, akkor könnyedén - ha el akart hátrálni, akkor némi futólépéses utána ugrással egybekötve - lenyúlt, megragadta a farkas grabancát és a súlyos bestia felsőrészét felemelte, hogy lehajlás nélkül szemmagasságba kerüljön vele a hím. Mérete miatt a hátsó lábai valószínűleg talajt fogtak, de így is eléggé megalázó lehetett a helyzet. - Vágytad-e, hogy egy újabb golyót röpíts egy újabb fejbe, és mit éreztél, amikor megtudtad, hogy gyerekeket öltél? – Vagy öltek, de mindenesetre a többes szám nem menti fel a nyelvészt a jelenlegi helyzetben..

- Természetesen nincs választásod, és kértem én, hogy kedveld a helyzetet? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. A vádlott csak ne panaszkodjon, hogy nem tetszik neki a bíróság. Minek követett el bűncselekményt? Úgy tűnt egyébként, hogy a megjegyzésével sikerült szöget ütnie Lester kobakjába. Szörnyű érzés lehet, hogy nem bízhat a szemében ezek után, mert már tudja, hogy Anguta bárki alakját felveheti. Nem aggódott amiatt, hogy esetleg valakinek elmondaná, amennyiben nem kényszerül farkastalanítani, de ha így is tenne, úgysem hinnének neki. Jasonra csak elég ránézni, hogy a felvetés, hogy egy ősöreg farkas legyen, alapból olyan nevetséges, hogy mindenki csak legyintene rá. Talán ráhúznának egy kényszerzubbonyt is. Az persze problémás lenne, ha az emlékeit valakivel megosztaná, de nem egyszer fordult már elő, hogy többek előtt vitte véghez az átváltozós képességét, és általában tudták tartani a szájukat… némi életelvevős fenyegetést azért a biztonság kedvéért benyögött, bár régen lassabban terjedtek a hírek és a személyazonosságot is nehezebb volt vizsgálgatni. Régi szép idők, amikor még elég volt ruhát és alakot cserélnie, hogy senki se köthessen belé. Ma meg, személyit is kell csináltatni, lehetőleg ugyanolyan telefont kell beszereznie, mint akit éppen megszemélyesít. Bonyolult lett a világ.
- Ezt biztosra veszem – hideg mosolyt villantott a hímre. Amennyiben mégis gyereknyakak csócsálásába kezdene, akármilyen szándéktól is vezérelve, valószínűleg eszébe fog jutni, hogy akár Anguta is lehet, akinek a nyakát nyálával és fogsorával látja el. Mellesleg hazugságot sem érzett a hím szavai mögött, ami szépen meggyorsítja a per lefolytatását. Remek, bár remélte, hogy a fene nagy igazmondás után nem kell Lesterből a farkast kirántania, de az majd a végén elválik.
Anguta kelletlen grimaszt vágott, amikor pedig az isteni őfelségét a hím kiejtette a száján felhúzta a szemöldökét, és fenyegetően megvillantotta szemeit, miközben képén egy pillanatra dühös kifejezés ült ki. Amúgy tetszett neki a megszólítás, azért nem szállt el tőle, de ami jár, az jár ugyebár, még ha a hím ezt gúnyból is mondta csupán. Megrángathatná, de minek? Lestertől már sokkal súlyosabb szavakat is kapott, és ha olyan lenne a mentalitása, hogy a kölykök acsargásait magára veszi, akkor az utóbbi harminc évben valószínűleg csak félholtra vert farkasok maradtak volna az útjában.
- Nyughass! – közölte lekezelőn a morgolódó bestiának. Megtehette volna, hogy energiafölényével kényszeríti térdre, de feleslegesnek tartotta. Előbb-utóbb a konok farkaska is rájön, hogy fölösleges a nagyobbakra vicsorognia, mert csak ő fog pórul járni. Lester szavai megmosolyogtatták, és mint, aki valami lenyűgöző dicséretet kapott a másiktól, büszkeség töltötte el egész lényét. – Hízelgő, hogy úgy hiszed, minden leszármazottam elérhetősége bele van írva a fekete noteszembe, ami jelenleg nincs nálam – lévén, hogy anyaszült meztelenül ácsorgott. – De sajnos nem rendelkezek mindentudással, és fogalmam sincs, hogy merre járhat. Ha már itt tartunk… elárulhatnád hol láttad őt utoljára – potenciális utódjelölt, hiszen már ő is elég régóta koptatja a világ útjait. – Meg egyébként is kimaradt száz év az életemből, csoda is lenne, ha minden kölyköm hollétéről tudnék – talán Chulyin rendelkezik a témában megfelelő információmennyiséggel, de mivel úgyis korlátozva van a mozgásban, felesleges lenne kérdezgetni róluk. – Ami pedig az ajándékot illeti, azt én döntöm el, hogy ki érdemes rá és ki nem – még hogy vágy az ajándék visszavételére? Nevetséges, melyik idióta élvezné, hogy kiragadhatja a leszármazottjából a bestiáját? Lester farkasa meg tovább vicsorog, amiért a teremtőjét látatlanban becsmérli. Egy aprócska energialöket - igazán nem nagy - épp elég, hogy a fogaira bőrt húzzon. Apró, de erőteljes, ami nem a nyelvésznek szól, hanem a bestiájának, bár mindketten megérzik, ahogy korbácsszerű csattanás landol a farkas orrán. Tudatlan kölyköknek szoktak az emberek az orrukra koppintani. Felesleges lenne a nyakszirtjébe marni, elég ez a megalázó gesztus is.
Végül Lester belekezdett a feketeleves intravénás adagolásába, ami miatt Anguta kénytelen volt az energiáit masszívabb formába csoportosítani, és a hatás kedvéért a közeledés sem ártott. A Teremtő nem válaszolt Lester közbevetett szavaira, egyrészt mert még nem döntötte el, hogy mi lesz a büntetés, másrészt nem végzett a mondókával. A vádlottnak sem szokás a büntetés kihirdetése előtt a bírót kérdezgetni, hogy ugyan hány évet kaphat a cselekedeteiért. Amit mondott meggyőzen igaz volt. Nem hajtotta az ölés vágya, ami dicséretes, de attól még ölt, igaz olyan eszközzel, amilyenekkel az emberek saját magukat szokták a másvilágra küldeni. Mivel a felemeléshez csak egyetlen kézre volt szüksége, és Lester nem átallott vicsorogni rá, ezért indulatos mozdulattal kezét a lehető legnagyobb farkas manccsá változtatta és rámarkolt a hím pofájára. Vicsorogni így is tud, ha van kedve, de legalább nem fog olyan ostobaságot elkövetni, hogy bele akarjon marni. Azt már ma amúgy is megtette és, ha nem kellene közel mindenható alapító nagyurat játszania, valószínűleg hanyagolná a hirtelen mozdulatokat a fájdalom miatt. Jelenleg azonban nem mutathatott gyengeséget. A pofa szorítása nem volt satuszerű, épp csak annyira volt erős, hogy a szájzár hatásos maradjon. Aztán megérezte benne a vívódást. Valamin nagyon agyalhat odabent, és végül elméjében előbukkanó történet telepatikusan testet is öltött Anguta fejében, majd jöttek a néma képek. Akinek nekiment jóval idősebb volt, de hát ez annyira Lesterre vall, hogy meg sem lepődött rajta. Annak viszont örült, hogy egy ártatlan élet kioltása nem hagyta hidegen, és végül letért idővel az útról, amivel talán sokak életét tehette volna jobbá, kérdés, hogy milyen áron.
A dilemma átkúszott Angutába, bár ebből Lester semmit sem vehetett észre, maximum azt, hogy a Teremtő hallgatagon bámul a szemeibe. Végül, nagyjából egy percnyi csönd után – amennyiben a nyelvész nem átallott szövegelni – levette pofájáról a kezét, és eleresztette a farkas grabancát.
- Megfontolva a hallottakat és a látottakat, úgy döntöttem nem rángatom ki belőled a bestiád, de bűnhődnöd kell – nézett rá érzelemmentes arccal. – Mivel a gyerek családját nyilván nem tudod megsegíteni, mert a másvilágra küldted őket, ezért ott segíts, ahol tudsz. Jelentkezz az őrzőknél önként esszencia levételre három alkalommal, vagy ha tudsz valakit, akit esetleg elutasítottál, kedélyesen jelezd neki, hogy szívesen – ezt a szót ki is hangsúlyozta – adnál neki mégis. Egy kisujj, vagy a fél karod nekem mindegy, de legalább ők profitáljanak belőled. Illetve, lesz egy negyedik alkalom is… azt személyesen nekem kell átadnod, elvenném most, de még nem jött el az ideje – néha érdemes őrzők között hallgatózni, mivel olyan hírek jutottak a fülébe, hogy egyik közös ismerősüknek szüksége lehet némi esszenciára valamelyik tetoválásához, és Jason neve is felmerült. Adna saját maga is, de ha már Lesterből nem rángatja ki a bestiát, akkor egyszerűbb így. Nem vet fel kérdéseket az esszencia erejével kapcsolatban, hiszen Jason és Lester farkas kora papíron nagyjából megegyezik. – Jó kapcsolatot ápolok az őrzőkkel, tudni fogom, ha nem teszed meg. És természetesen egy látogatás a protektorátuson, ha több ujjadat is odaadod egyszerre, az csak egyetlen alkalomnak számít. Minimum három hét teljen el az „önkénes” esszenciaadások között – a cél nem maga az esszencia, de ezt már nyilván leszűrhette. – Van esetleg kérdés? – kérdezte elmosolyodva.

Anguta a visszakérdezésére válaszolhatott volna, de inkább csak felhúzta a szemöldökét, tekintetében ott játszott az értetlenség. Persze nem az elhangzott szavak miatt, hanem amiatt, hogy Lester képes még a végóra küszöbén is addig bonyolítani a dolgokat, hogy Anguta feje belefájdul. Talán arcátlansága miatt nem is kellene meghallgatnia, hanem simán elföldelni valami kellemesen nyirkos ingoványba. Kár, hogy nem így működött, hiszen sokkal egyszerűbb lenne minden.
A farkasára tett enyhe szigor megtette a hatását, persze a fogvillantgatás még mindig jelen volt, ami mókás abból a szempontból, hogy gyakorlatilag semmit sem ér Angutával szemben. – Ha nem egy kitalált szereplő lenne – vetette közbe, és azon morfondírozott, hogy vajon közölje vele, hogy ne kérdezzen folyton vissza, vagy hagyja annyiban a dolgot. Elvégre a nyelvésznek lételeme a dumálás, és addig amíg kérdez járathatja a bagólesőjét, vagy a telepatikus agytekervényeit, attól függően, hogy épp mit használ arra, hogy az őrületbe kergessen a szövegeléseivel mindenkit a közelében. A tanítványai vajon mennyire szeretnék a nap végén sörétessel szétlőni a saját fejüket? Vagy épp Lesterét? Talán majd, ha az egyetem környékén jár, kitöltet pár diákkal erre vonatkozó kérdőívet.
- Nem bírod ki, hogy ne vágj fel igaz? – kérdezte homlokráncolva, persze hülye kérdés volt, hiszen nagyon jól tudta, hogy a fickó imád kérkedni. Talán mert, azt még emberi évei alatt érte el, mikor is volt az a győzelem? ’79-ben? Mintha olyasmit regélt volna az elhagyatott házban… plusz-mínusz egy-két éve. Talán ezt még emberként érte el, azért olyan büszke rá. Nagyképűsége a fiatalokra jellemző idiotizmus, remélhetőleg idővel le fog szokni róla, akár farkas marad, akár nem. Az információt elraktározta, és természetesen büszke volt rá, hogy a kölyke alfaságig vitte, hiszen a vérvonala enyhén szólva sem a legjobb adomány egy vezető farkas számára. Sem spirituális téren, sem fizikain. A bestia hátrahőkölt az ostorcsapás szerű regulázás hatására, és remélhetőleg nem kell ismét figyelmeztetnie, hogy nem szerencsés egy legyőzhetetlen ellenfélre mordulnia.
Természetes reakció, hogy nem szereti egy farkas, ha befogják a száját, Anguta ritkán vetemedik ilyen tiszteletlenségre, de mivel nem szerette volna, ha Lester saját magát kellemetlen helyzetbe hozza, így inkább időben megszüntette a vicsorgásából eredendő harapdálási kényszert. Próbált ugyan szabadulni, de a Teremtő szilárdan tartotta, így csak a testének szabad részét tudta valamennyire mozgatni, a pofája viszont pontosan ugyanott marad, akár egy csirke feje, amikor a testét mozgatják alatta. Végül megfontolva a hallottakat és látottakat eleresztette a tehetetlen jószágot, hogy kiélvezze a szabadságot, amit az ifjú morf meg is tett.
- Remek – derült fel Anguta arca. Nincs ellenkezés, nincs hiszti. Teljesíti, amit kér tőle zokszó nélkül, és nem kell újra felszólítania. Legalábbis, most úgy tűnik, hiszen őszintén beszélt Lester.
Anguta elnézett a szarvas nyomába, bár már csak a szagát érezte, lépteinek zaját már nem hallotta, és amikor visszanézett egy határozott bólintással konstatálta, hogy jó behajtó lenne. Igen. Tudja hol lakik, hogy hol dolgozik. Probléma nélkül rá tudna szállni, ha esetleg nem teljesíti az adományozós részt. – Ja, és… nem bántod Patást. Sem most, sem soha. Biztosra veszem, hogy megjegyezted a szagát – még a végén képes levadászni, ha nem szólítja fel, hogy hagyja békén. A kérdés elhangzott telepatikus úton, és utána Lester vad bestiája egy vékony fehér farkassá zsugorodott össze. Hm… azzá, amelyiknek a fogsora a gyerek nyakába mélyedt… majdnem, mert szerencsére odáig nem fajult a dolog, Remélte, hogy nem erre akarta ezzel emlékeztetni, de aztán elvetette az ötletet, elvégre érezte a hím meghunyászkodó energiáit. Mellesleg a hanyattfekvéses földkapirgálás is elég árulkodó volt.
- Mivel úgy tűnik nem vagy annyira idióta, mint amennyire azt mutatod magadról. Értem ez alatt az állandó bizonyítási mániádat, hogy te vagy az erősebb, és azt már tisztáztuk, hogy az emberek életének elvételét nem szívlelem, így, ha nem térsz le az ösvényről, amelyen most jársz, nincs okom rá, hogy bezavarjak az életedbe. Persze… sohasem lehet tudni, hogy nem-e beülök egy kotnyeles diák képében az óráidra és idióta kérdésekkel beindítom benned a cséphadarót, egészen addig, amíg szét nem akarod verni a fejem. Bár remélem csak a farkasok képesek annyira felhúzni, hogy tettlegességig fajuljon a dolog, mint mondjuk az antikváriumban legutóbb… vagyis azon kívül, mert odabent szerencsére nem estél nekem. Ellenben szépet repültél. Máig nem tudom miért nem kaptam én is egyet – töprengett homlokráncolva, miközben állát elkezdte vakargatni - miután kiderült, hogy el akartam lopni a Karácsonyi éneket - a nőstény megelégedett egy fülcibálással, jó, hát az is fájt kellőképpen, bár nem annyira, mint amikor Sofia leharapta a fülcimpáját. Érdekes hely ez a Fairbanks egy Jason kinézetű fiatal farkas számára.
- Szerinted szükségem lenne kémre, amikor akár a protektor képében is helyzetjelentést kérhetnék bármikor az őrzőktől? Szétküldhetném a bandát, hogy egy se maradjon Fairbanksban, minden apró titkukat felfedhetném, egymásnak uszíthatnám őket, zendülést és káoszt teremthetnék… ha akarnám. Nem – mosolyodott el kedélyesen, miközben az alatta fetrengő farkasra nézett. –, én is tisztelem az őrzőket. Semmi okom, hogy ártsak nekik. Ulfred alakjában egészen más volt a célom, de elszámítottam magam. Megesik, még a legjobbakkal is, hogy egy-egy terv félresikerül – vonta meg a vállát, majd kelletlen grimaszt vágott, és szomorú megbántottsággal Lesterre tekintett. Természetesen energiáit is mimikájához igazította. – Egyébként borzasztó rosszul esett, hogy hagytad Jasont elvérezni. Aztán az a nevetés miután kiugrottál az ablakon… én meg épp fent haldokoltam. Majdnem sírtam is… felvágott torokkal nem a legkellemesebb beájulni – rázta a fejét szomorú csalódással. Elég erőteljesen rájátszott persze, de azért hihetően adta el a dolgot. Hiába no, jó lenne Hollywoodba színésznek, már ha a szellemek hagynák neki.

- Talán – vonta meg kissé a vállát. – De talán nem. Így egyel kevesebb esélye van, hogy meghaljon – nyilván nem mentheti meg mindenkitől, de Lestertől igen, és ez neki már bőven elég volt. – Mellesleg a vidéken évszázadok óta élnek farkasok, és lám felnőtt állattal is össze lehet futni. Nem mindenki hull el kölyökkorában – Lester is kibírta, hogy nem patkolt el, és most meg azt is kibírta, hogy egy alapító ítéletet mondott felette. Igazán mázlistának érezheti magát.
- Hm… - mosolyodott el kedélyesen. – Majd meglátjuk – hajtotta előre kissé a fejét. Ígéretet ugyan nem tett, de szavaiban a másik érezhette, hogy a kotnyeles diák fellépése valószínűleg be fog következni. Hogy, alul marad-e vagy sem, az azon múlik, hogy mi lesz a téma. Szó kiforgatásban remekel, de attól mert valaki erre képes, még nem fog megnyerni egy vitát, csupán úgy érzi, hogy neki van igaza, mert sikerült az ellenfelét olyan szituációba csalogatnia, amiből nem tud normálisan kikecmeregni.
- Én már láttam hegyről is lerepülni farkast, olyat is, akit egy vonat gázolt el, és emiatt harminc métert reppent. Nem vagy különleges e téren – rázta a fejét grimaszolva.
- Lehetne, amennyiben rám tudnák bizonyítani, de erre elég kevés az esély – ha valaki rájönne, hogy ő okozott káoszt, az már régen rossz. Mivé lenne a világ, ha olyan könnyedén átlátnának rajta? Nem, az ilyen akciókat körültekintően kell megszervezni, hosszú ideig lapulni, aztán egyszerre beindítani a szálakat, hogy egymást semlegesítve, beérjenek a célegyenesbe.
- Tényleg? – hajolt meg színpadiasan, fülig érő vigyorral. – Akkor az alakítás remekre sikeredett – még ha a főszereplőt alakító színész a végén meg is halt, de legalább tapsvihar közepette tehette meg. Az is valami. Vagyis Lester esetében hahotázás során, de hát, ha komédia volt a színdarab, akkor az is tökéletesen illik a befejezés tragikumához.
- Igen? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, bár nem mutatta ki, de tetszett neki a változás, amit a fejével produkált. Jó, hát groteszk volt, meg minden, de akkor is a vérvonalának képességét használta, és Angutát ez roppant mód lelkesítette. – Ezt meg tudom érteni – bólintott homlokráncolva. – De nagyfiú vagy már, biztos vagyok benne, hogy boldogulsz vele. Csak ne emlegess senkinek, és a fekete napot se, mert annak rossz vége is lehet – nem tartotta vissza, had menjen a maga dolgára, aztán saját maga is alakot váltott leült, megvakargatta a fület tövét, és ásított egyet. Megéhezett kissé. Néhány vad szagát érezte a levegőben, de a fene akar vadászni. Inkább becsatangol a városba és eszik egy kukából, vagy haza megy és felfalja Patrick főztjét. Marha jól főz az öreg morf, igazán kár lenne kihagyni a mai adagot.

Hiába próbálkozom, hiába igyekszem, a francért sem lelek rá arra, ami megnyugtatná a bennem lakozó fenevadat. Nincs párja (hála a jó égnek), se teremtője! A szexszel inkább nem kísérleteznék mezei emberen, sem kölykön... A vadászat, a végkimerültségig való hajtás nem enyhíti terhemet.
Vérszomj gyűlik bennem újra és újra fel minden nap; olyan mértékű, mi megijeszt. És mi lehet annál rosszabb, ha az ember már saját magában sem bízik? Számomra a teljes egyedülléttel egyenlő mindez, lévén senki másban nem bízok meg tulajdon lényemen kívül. Nem bíztam. (És nem is most törném meg eme szokásomat.)

Nem tűröm a kölyöktársaságot, mikor a mentorok úgy érzem, nem figyelnek, mert a fiatalabb/frissebben beharapott kölykökkel vannak elfoglalva, akkor piszokmód könnyedén lépek meg.
Vérvonalam visz, sebesen haladva a fák között, űzve a fiatal szarvasborjút egyre csak beljebb és beljebb az erdő mélyére. Nem nézem merre járok, hova visz léptem. Csakis a célpontra fókuszálok, beszűkül a világ is köröttem talán a négylábú patásra mindössze.
Így eshet meg, hogy az egyik pillanatban valami oldalról magával ránt és elsodor, kitérítve egy észre nem vett vadászcsapda elől.
Persze, mindez esetemben másként él, a prédát, a vadászatom sikerét veszélyezteti "támadóm", hát morogva fordulok nyakára, amennyire testhelyzetünk engedi. - Hasztalan, könnyedén gyűr maga alá az idegen hím.
Vagy legalábbis számomra idegen, mert nem volt a velünk levő mentorok között, mégis a falka szagát viseli magán...
~ Tudod, ha letepernél, elég lett volna mondanod, biztosan meg tudtunk volna egyezni valahogy...~ Üzenem felé még küzdve, igyekezve kikeveredni alóla. Nincs jó kedvem, ezt le se tagadhatnám. De kinek is lenne, ha épp elúszott volna a pompás lakoma ígérete valaki más miatt!

Mai programként a Kölyökállomány feltérképezését tűztem ki célom, mert hát akadt némi szabadidőm - micsoda csoda! - és vagyok annyira elvetemült, hogy ezt is a falkára áldozzam. Mondjuk nekem ez nem áldozat, valahogy a szobámban tespedős, pihenős napok nem az én stílusom. Ezért is jöttem az erdőbe a néhány mentor és Kölyök után, hogy a saját szememmel győződjek meg arról, milyen szinten állnak és egyáltalán mire képesek, hogyan haladnak és a többi.
Kényelmesen húzódtam meg a bokrok takarásában, pajzsomat teljesen bezártam, nem kell feltétlenül tudniuk arról, hogy valaki figyeli őket edzés és tanulás közben. És a Mentoroknak sem, hogy nézőjük akadt, de mivel nem őket jöttem kukkolni, ezért velük nem is foglalkoztam.
Kellemes kis időtöltés volt, mert szépen haladtak és addig elégedett is voltam, amíg az egyik Kölyök úgy nem döntött, hogy inkább egyedül folytatja az edzést. Nem tudom, hogy szólt-e valamelyik Mentornak arról, hogy elbóklászna, mert ellenkező esetben elég pipa leszek az illetékesekre, hogy észre sem vették, vagy csak szimplán nem foglalkoztak azzal, hogy az egyik pöttöm meglógott. Nekem sem kellett több, egyből utána iramodtam, mert ráadásul Dana - azt hiszem ő a szökevény - a tőrös egyedek közé tartozott. Senkinek sem hiányzik, hogy valami galibába keveredjen, nem csak a falkának, de neki sem tenne túl jót egy esetleges incidens. Rohantam utána, aztán amint utolértem, már inkább mellette, biztos távolságban, hiszen nem állt szándékomban elijeszteni a zsákmányát, egészen addig, amíg nem sokkal előtte ki nem szúrtam a vadászcsapdát, ami felé ő olyan bőszen nyargalt. Egyből irányt változtattam, mert nagyon úgy tűnt, nem vett róla tudomást, úgyhogy vállaltam a morcogását a testi épségének megőrzése érdekében, bár ha ennyire se hall, se lát, akkor lehet megérdemelte volna az orra bukást.
Könnyedén taroltam el és szegeztem a földhöz a kis nőstényt, biztosan tartva őt, kitérve minden marása elől és nyomtam vissza újra és újra a földre.
~ No de kérlek, abban hol lenne az izgalom? ~ az övével ellentétben az én hangom jókedvről árulkodik és egy pillanatig sem veszem zokon a szavait. Továbbra sem eresztettem el, mert a végén még felpattan és megpróbál elrohanni előlem, egy idióta fogócskához pedig semmi kedvem nem volt jelenleg.
~ El kell ismerjem, bravúrosan megléptél a Mentorok elől ~ döntöttem enyhén oldalra busa fejemet, miközben továbbra is játszi könnyedséggel tértem ki a próbálkozásai elől, vagy nyomtam vissza a földre, ha nagyon ficánkolt volna. ~ És bocs, hogy belepofátlankodtam a vadászatodba, de kétlem, hogy eljutottál volna a prédádig ~ nem lenézem a nőstényt, szimplán csak mielőtt beállítana a nagy, gonosz farkasnak, nem árt, ha tudja, hogy lényegében jön nekem eggyel.

Jön, lát és leteper, mint a nagybetűs Szerelem szokta a romantikus lányregények lapjain. Mázli, hogy nem gondolok effélére, - esélyesen nem jutnék szóhoz a röhögéstől - sokkal inkább küzdök az életemért az ellen, hogy földnek szegezzenek az erős hím mancsai.
Üzenetemet követően még megkísérlem egyszer ledobni magamról a másikat, de határozottan parancsol vissza, s én ráhagyom némi elégedetlenkedő, de már csupán halkan rezignáló hanghatás közepette a dolgot.
~ Akinek ilyen dumája van, mint neked, biztosan megoldaná, hogy ne unatkozzunk. ~ Azért némi nevetős kis él keveredik az én hangomba is a válasszal együtt, s lám, értek én a ki nem mondott szóból, felhagyok a szökési kísérletekkel is. Nehéz lenne úgy, hogy kis híján beleépít a sziklás talajba, ami azt illeti, fogást meg nem hagyott magán, hogy egészen egyszerűen ledobjam magamról, mint megunt lovaglójukat a pacik szokták.
~ Néha muszáj ezt is gyakorolni, ha már nem Árny volt a beharapóm. Kiszúrták már amúgy? ~ Hátha tudja. Szavaim közepette egyébként hátra vetem fejem, nyakamat védtelenül hagyva előtte, mintegy szótlan jelzéseként annak: engedjen már, felfogtam, hogy ne akarjak semerre szaladni, mert annak nem lesz jó vége.
Kissé értetlen azért a pillantást, amit féloldalasan billentett buksival felé vetek, s fektemben igyekszek úgy tekergőzni, nyújtogatni nyakamat, hogy rálássak a tisztásra. Nem nagyon kell távolba tekintenem, előttünk egy kisebb sáncban vadcsapda húzódik. Hát hoppá…
~ Oltári… ~ Adok hangot a felismerésnek ekképpen, hogy aztán feltekintsek – vagy feltápászkodtamban felé tekintsek, attól függ, Mike enged e végre a földről felkelni – a hímre.
~ Remélem, azt azért nem várod, hogy megvakargassam a hasad ekkora önzetlenség láttán, Mr. Prince Charming. ~ Nem én lennék, a köszi meg valahogy elmarad. Jövök neki egyel, ezt felfogtam és nem is igazán tetszik az ötlet, de… egyel több vagy kevesebb adósság, lassan nem oszt, nem szoroz.

Nem igazán hat meg sem a ficánkolása, sem az elégedetlenkedő morgása, roppant mód élvezem a helyzetet és nyilván nem ennyitől fogok visszavonulót fújni, pláne nem egy Kölyök ellenkezése miatt.
~ Óha, köszönöm a bókot! ~ ugyanolyan nevetős él vegyül a hangomba, mint az övébe és ha nem is bóknak szánta, én akkor is annak tekintem. Nem mindenki bírja a dumámat, vagy éppen a sok dumát, de az már nem az én problémám. Azt meg kétlem, hogy ő pont az én dumámat szeretné hallgatni, attól függetlenül, hogy valószínűleg tényleg nem unatkoznánk.
~ Így már minden világos ~ némi elégedetlen szín kúszik a szavaim mögé, bár nem a nőstény miatt, sokkal inkább a Mentoroknak szól a dolog, hogy nem is vették észre a dolgot. Vagy ha észrevették, szimplán csak nem törődtek vele. ~ Valószínűleg igen ~ én ugyan nem szóltam nekik, hogy bízzák csak rám a meglógott Kölyköt, oldják meg maguk, ha már ennyire figyelmetlenek voltak. Védtelen nyakát látva elégedett morranás szökik belőlem, majd leugrom róla, hátrálva egy keveset és úgy tartva továbbra is mocsárszín tekintetem a nőstényen. ~ Szeretném, ha ebből nem csinálnál rendszert ~ komolyak a szavaim, mert minden bizonnyal pont neki nem kell majd megmagyaráznom, miért is nem nézem túl jó szemmel a kis magánakcióját. És akkor a csapdáról még nem is esett szó…
~ De, ami azt illeti, pontosan azt várnám. De megelégszem egy buksisimivel, vagy egy szimpla köszönömmel is ~ pimaszság bújik a szavak mögött, ahogyan enyhén oldalra billentem a fejemet. Én sem volnék önmagam, ha nem valami ehhez hasonló választ adnék neki. ~ Nos, mi legyen? Kerítsünk egy újabb vadat, vagy inkább újra belevetnéd magad a többi Kölyökkel való csatározásba? ~ nem vetettem meg az olyan jellegű gyakorlást és edzést sem, de ha már itt vagyunk, akkor kár lenne kihagyni a lehetőséget. És gondolom mondanom sem kell, hogy megnyert magának az elkövetkezendő időre, az viszont, hogy melyik opció mellett dönt, csak rajta áll.

Megadó, majdhogynem nevetősnek beillő szusszanással hagyok fel minden szabadulási kísérlettel fejemben elhangzó könnyed szavai hallatán. Vegye csak bóknak nyugodtan, mit annak szántam, noha fogalmam sincsen hirtelen, emberként összefutottam-e már vele. Sok az új arc mostanság falkán belül és kívül is, mondhatni, egészen felhígult a közeg, mióta a két falka egyesült (na meg én is több figyelmet fordítok a duzzogásnál az egész falka-intézménynek és jobban képben vagyok mindennel).
Még nyakamat is nyújtom felé jelzés értékkel, ama hírek hallatán, hogy a mentorok esélyesen kiszúrhatták már eltűnésemet. Számításaim szerint akkor már nem sok  időm maradt, mit távol a többi kölyöktől tölthetek. Hacsak.... hacsak!
Bundámat megrázom, miután enged feltápászkodni, s a fiatalok nemtörődömségével válaszolok feddő szavaira:
~ Jó-jó, vettem a dolgot, nem fogok... ~ Hagyom rá, végtére is valóban nem áll szándékomban ilyesmi, esélyes, a mentorok sem hagynák, miután ezúttal sikerült kiérdemelnem kitüntetett figyelmüket a  jövőben nagy valószínűséggel.
A pimasz szavakra könnyed kecsességgel lépek közelebb hozzá és helyezem jobb mellső mancsomat a homlokára, mintha csak azt a bizonyos patpatot buksisimit adnám meg. Utálok tartozni, s nem mondhatja, hogy nem azt kapta, amit kért! Legfeljebb a várakozásai lehettek kicsit mások reakciómat illetően, minden esetre részemről van valami játékos természetesség az egész gesztusban. - Csipetnyi határfeszegetéssel párosulva.
Kérdésére nem csupán energiáimba költözik elégedettség, de farkasképemre is kiül egy szélesebb vigyor, hisz megérkezett az a "hacsak"-om, amire vártam.
Nem is nagyon kell gondolkozzak a felkínált lehetőségeken, hülye lennék a többi gyöszössel közösködni, mikor egy felsőbb beosztású falkatag ajánlja fel a társaságát - még ha csupán csak egy közös vadászat erejéig is.
~ Ketten felhajtani valami kaját úgyis sokkal izgalmasabb... ~ Felelek hát neki kacér éllel hangomban, ahogy mellette ellépdelve kerülöm meg a csapdát, amibe sikerült az imént majdhogynem belegyalogolnom.
Végtére is mire várunk még? Az a szarvas nem fogja elébünk vetni magát...!

// Bocsánat, hogy így megkésve... :$ //

~ Nagyszerű ~ bólintok busa fejemmel. ~ Örülök, hogy bebizonyítottad, az értelmesebbik fajtából szalajtottak, csalódott volnék, ha rácáfolnál eme megállapításomra ~ toldom még hozzá a szavaimat, érezze a súlyát, cseppet sem leszek boldog, ha megint valami ilyenen kapom. Apróság, tudom, de hosszútávon az ilyesmi már kevésbé kifizetődő. A mentoroknak meg szólva lesz, hogy figyeljenek rá ezután.
Vigyorszerű vicsor jelenik meg a képemen, amikor a mancsát a homlokomra teszi, máris kifejezetten szimpatikus a leányzó. Játékosan kapok a mancsa után, amikor visszahúzza, leheletnyi jelzésértékkel, ebből azért ne csináljunk rendszert, bármennyire is poén, a farkasom kevésbé tűri az ilyesmit, mint én.
Némi elégedettség költözik az én energiáimba is az övét érezvén, kellemes érzés, hogy elnyerte tetszését az ajánlatom, egy hisztis kölyökkel aligha tudnék érdemben bármit is kezdene, olyat legalábbis semmiképpen sem, ami neki is tetszene. Mentorkodtam egy jó darabig, van némi tapasztalatom abban, miként kezeljek egy Kölyköt.
~ Akkor nosza rajta, szaporán ~ ugrok kocogásba mellette, ezzel ösztökélve őt is a szaporább mozgásra, hogy aztán rohanásra váltsak. ~ Tiéd a terep, kislány, mutasd meg, mit tudsz ~ adom át az irányítást, szemelje csak ki ő a prédát, válasszon, aztán úgy lóduljunk neki. Amint megvan a kiszemelt zsákmány, szánt szándékkal igyekszem úgy alakítani a helyzetet, hogy semmiképpen se érhesse el a célját. Egészen véletlenül lépek rá a reccsenő faágakra lopakodás közben, vagy ugrok be elé, ezzel térítve őt ki az útjából, vagy zavarva össze, mintha mindez csupán figyelmetlenség volna a részemről. Dana azonban nem hülye, nyilván tudni fogja, hogy szándékosan kekeckedem, fel akarom piszkálni kicsit, adja csak ki magából úgy igazán mindazt, ami felgyülemlett, főként ez az egész tőrös mizéria okán.
~ Hát, aranyom, ez nem megy neked túl jól ~ dobok rá még egy lapáttal, ahogyan lelassítok picit, miután egyértelművé vált, hogy ismét csak elúszott a prédánk. ~ Szóval játsszuk azt, hogy én vagyok a préda. Gyere, most mindent szabad ~ állok meg vele szemben, szabad utat adva, hadd élje ki a dühét - már ha van neki -, ezúttal mindenféle következmény nélkül. Bár kétlem, hogy túl sok kárt tudna tenni bennem, de nem fogom elbízni magam, az aprónépek is okozhatnak ám meglepetéseket.

~ A legtöbb kölyök kellőképpen értelmes, csak az idősebbek szeretik abban az illúzióban ringatni magukat, hogy a tudatlanságuk egyformán arányos az IQ-jukkal. ~ Persze, persze, értettem én a rám vonatkozó részt is mindeközben, felfogtam és elraktároztam tudatomban. Mégis a kölykök ügyeletes érdekvédelmi szószólójává lépek elő egy pillanat törtrészéig, mondván, ami szívemen, az a számon. Pedig hjaaj, messze nem vagyok én ily egyszerűen összerakva! - bár ezt meg nyilván sejti, miként én is azt, hogy nem úszom meg a mentorok kitüntetett figyelmét a továbbiakban.
Nem riadok meg, de azért - vérvonalamnak hála - igencsak sietősen húzom vissza mancsomat irányából, mikor utána kap, s lelkesedek az ötlete hallatán, feltápászkodva a földről immáron, mert tényleg hülye lennék feladni a remek társaságot holmi kötelező pofavizitnek is beillő délutáni dzsemboriért.
Rosszalló morgás közepette indulok meg mellette, előbb könnyed tempóban, majd egyre csak sietve. Szavainak szól az elégedetlenkedő él felőlem, egyértelműen. Lehet, csak jófejnek akar tűnni vele, de kislány a térde kalácsa! ... Vénség.
Bosszankodásom átmeneti csupán, gyorsan eltereli róla gondolataimat a préda elébem úszó illata, lépteinek (még) tudatlan nyugalma, ahogy a fák között lépdel, talán épp maga is valamiféle betevő falat után kutatva.
Lassítok, meg is torpanok kissé, hogy az aljnövényzetben kissé meglapulva várjam a támadásra alkalmas pillanatot, mint tettem azt nem egyszer már, mióta Jezebel a kölykévé harapott. Ellenben ez a Mike mit csinál...?! Persze, hogy nem fékez időben és megreccsenő ágak jelzik közeledtét!
Elsőre csak elszidom mindenféle bénának gondolatban, ám másodszorra, mikor már a hangoktól megriadó vad után iramodtamban is keresztbe tesz a sikeres vadászatnak, gyorsan levágom, mire is megy ki részéről a "játék". És ez rettenetesen bosszant, különösképp a bennem élő Vadászt, ki úgy érzi, nem veszik kellőképpen komolyan. Viccet csinálnak a vadászatából és ez által belőle is, holott nem kis házikedvenc ő kérem, aki visszahozza az eldobott botokat a gazdájának.
Ennek fényében olaj a tűzre csupán utolsó megjegyzése. Szórakozzon mással ilyenen...!
Filmekben a rendőrkanyar oly látványos, mint ahogy finoman lassítva kerülök vele szemközt, s a morgás mellé immáron fogvillogtatás, vicsorgás is társul az idősebb hím felé fenyegetően, s bár balra indulok meg látszólag a vele való "körtáncban", végül mégis a másik irányba rugaszkodom el, hogy jobbról kapjak torka felé. - Nem kell kétszer invitálnia, az biztos.

~ Igazán bölcs megállapítás ~ mindössze ennyivel reagálok az elhangzott szavaira, mert amellett, hogy valóban van igazság alapja, kifejezetten ügyesen vágta ki magát újfent a helyzetből, arról nem is beszélve, hogy egyúttal Kölyöktársai védelmére kelt. Újabb piros pont, amit felírok a kishölgy képzeletbeli listájára, nem árt az ilyen apróságokat is megjegyezni, mert hiába tűnik csekély dolognak, nálam igenis számít.
~ Nem szoktál még hozzá, hogy kislánynak neveznek? ~ érdeklődöm teljes nyugalomban a rosszalló morgását hallva, mert a nyakam merném tenni rá, hogy a megnevezés miatt morog. Értem én, hogy nem tetszik neki, de hozzám képest minden tekintetben kislánynak számít és ezentúl lehet már csak azért is így fogom nevezni, akár tetszik neki, akár nem.
Nem számít a kis közjáték, mert hamar megcsapja orrunkat a préda illata, a többes szám pedig azért szól, mert látom rajta, ő is felfigyelt, hát eképpen viszem véghez a következő cselekedeteimet is. Tovább szalad a lábam, mint ahogyan ő lelassít, merő véletlenségből reccsen alattam az ág, mire riadtan kapja fel a fejét a kiszemelt zsákmány és iramodik neki. Éppen olyan véletlen szüli a következő akciómat is, amivel keresztbe teszek neki. Sejtem, mennyire ki fog akadni érte a kishölgy, de pontosan ez a célom, hogy felpiszkáljam kicsit és kiadja végre a gőzt és hogyan máshogyan tudná, mint ebben? Sokkal jobb módszernek vélem annál, minthogy kergetünk és levadászunk egy őzgidát.
Elém kerül, vicsorogva és morogva, én pedig ha tudnék, egészen biztosan elvigyorodnék. Farkas alakban azonban marad csak az enyhén félrebillentett fejt, mintha csak nem tudnám hova tenni a hirtelen dühöt, mi a nőstényből árad, holott nagyon is jól tudom, hogy én váltottam ki belőle. Tekintetem az övébe kapaszkodik, egy pillanatra nem eresztem, feszült izmokkal várom a támadását, a körtánccal való megtévesztés pedig egészen ügyes gondolat, kár, hogy jóval fejlettebbek a reflexeim, mint az övé.
Gyors ugrással térek ki előle, egyelőre nem támadva viszont. Játsszunk, élesztgessük csak azt a tüzet, hadd duzzadjon még inkább fel. Nem tartok attól, hogy engem is elemésztene, legfeljebb megperzsel csak, de nem alakítottam volna így az eseményeket, ha félnék a sérülésektől. Jót fog tenni neki, ebben egészen biztos vagyok.

~ Nem akarok hozzászokni. ~ Felelem dacosan, bár esélyesen lenne az a hangsúly és/vagy szituáció, ahol könnyeden szemet hunynék felette, hogy valaki lekislányoz. Ez most nem az, legalábbis az én értelmezésemben sokkal inkább lealacsonyító, komolytalannak gondoló, engemet komolyan nem vevő éle van a dolognak. Hogy valóban ennek szánja-e a másik farkas, azt pedig nem kérdezem, mert fontosabb az elejtendő préda közeledő lépte, a sikeres vadászat izgalmakkal teli ígérete...
Ami sajnálatos módon ígéret is marad, köszönhetően a társaságán velem osztozó hímnek.
Lépek, fordulok, neki is ugranék csellel, ha nem táncolna ki előlem oly könnyedén, mintha kellemetlenkedő légy lennék csupán számára, nem több. Karmaim a lendülettől finom árkokat vájnak az avarban nem szűkölködő talajba, ahogy fékezve érem el a földet. Izmaim nem pihennek, kihasználva az előbbi lendület erejét, rugaszkodom el újfent, felé vetődve. - És még mindezt legalább háromszor ismételve meg, ugyan azt az eredményt reprodukálva minduntalan: könnyedén tér ki, támadásnak se lehet nevezni igazán erőlködésemet. Legfeljebb kergetőzés szintjét üti meg a dolog.
Megunva ezt a tehetetlen taktikát torpanok meg előtte, biztosan állva lábaimon, levegőért kapkodó tüdővel, s tekintetem rajta pihen, nem eresztve, legapróbb rezdüléseire is oda figyelve. Idegesen toppantok, mint holmi türelmetlen csitri, izmaim feszessége ugrásra kész. - Van valami rettentő és mégis szemet gyönyörködtetően ősi, szilaj vadság a képben, mi másodpercek néma végtelenségééig kitart... hogy aztán egyetlen fél pillanat kirobbanó ereje törje ketté, ahogy felé vetődöm.
Méretre kisebb, s könnyed keccsel megáldott a Villámok vérvonalát hordozó világos árnyalatú bundásom. Ezt kívánom kihasználni, hogy ezúttal szemből ugrok neki, torkát, nyakának oldalát kívánva megragadni éles fogaimmal. De úgy fest, totál hasztalanul.
~ Élvezed a kisebbet szívatni, mi? Az nagyon megy nektek...! ~

~ Akkor mutasd meg, hogy kiérdemelted, ne akarjon senki lealacsonyítani ~ az előbbi könnyed hangvétel fokozatosan tűnik el a hangomból. Értelmes nősténynek vélem, de ez még nem jelenti azt, hogy egyből komolyan is fogom venni, vagy éppenséggel méltónak arra, hogy ne kislány megnevezéssel illessem.
Ennek a bizonyításnak apró része a préda után való kajtatás és az akadályozásában való tevékenykedésem. Vajon miként reagál majd, miként robban el az agya és hogyan viszonyul mindezek után egy nála jóval feljebb álló hímhez. Úgy tűnik nem zavarja túlságosan a helyzet, pláne úgy, hogy én ajánlottam fel, leszek ezúttal én a préda. Könnyedén játszadozom vele ezután is, kitérve az útjából, mintha valami egészen furcsa keringőre invitáltam volna. A határait feszegetem, kíváncsi vagyok mennyit bír, hol van az a pont, amikor már nincs tovább, amikor a tőrtől fűtött nőstény elveszíti a fejét. Már ha elveszíti egyáltalán, mert ez is így érdekes megfigyelés volna.
Majdhogynem tükörképe vagyok a kis nősténynek, csak jóval robosztusabb megjelenésben és tarkább kiadásban. Megfeszült izmokkal várom, mit lép ezúttal és valószínűleg jóval kecsesebb az ő mozdulata, mint az enyém, amivel mancsom emelem, hogy egy jól irányzott karmos csapással illessem fejét és adjak neki egy istenes pofont.
~ Ha már így rákérdeztél; igen, élvezem. De tudod te is, hogy szól a fáma az ovis fiúkról és lányokról. Nagyjából ez a helyzet itt is. Annak húzgálom a haját én is, aki felkeltette a figyelmem, akit arra érdemesnek találok ~ talán még elismerésnek is veheti a szavaimat, ha figyel a mögöttük meghúzódó jelentésre, innentől az ő tiszte eldönteni, mihez is kezd velük.
~ Na mi lesz, támadni is fogsz, vagy csak kergetőzünk? ~ továbbra sem állok le a piszkálásával, vicsorgó pofámból halk morgás szűrődik ki, mintha unnám a helyzetet. Cseppet sem unom, ez is éppen úgy a „játék” része, mint az összes többi ehhez hasonló apróság.

Mutassam meg, érjem el, bizonyítsak. Az egész életem másból sem áll, csupán ezekből és azt mondják a bölcsek, hogy még így is marad legalább ötven évig. Márpedig nekem nincs (alapjáraton sem, tőrrel álmodóként pedig különösen) ötven évnyi türelmem hozzá, hogy komolyan vegyenek...!
Ráadásul az önkontrollom, farkasom féken tartása kellően kényes pont számomra már a beharapásom óta. Komoly munka van mögötte, hogy ott tartok jelenleg, ahol, Mike pedig éppen ezt készül könnyed léptekkel keresztül száguldani, felszítva a bennem rácsok mögé korlátozott vad minden elégedetlenségét és dühét.
Egy pillanat alatt állóképpé merevedik minden köröttünk, ahogy feszült izmokkal, farkasszemet nézve állapodunk meg egymással szemközt. Vészterhessé válik a levegő, pattanásig húzódik minden idegszál... majd robbanva rugaszkodom el és támadok, ő meg éppen ilyen könnyeden csap le, hogy nagyot koppanva érjek földet, mint a versbéli kisbogár, aki elhallgat.
Vele ellentétben engem csak tovább hergel a hím gesztusa és a karmai által képemen húzott sebeken kiserkenő vérem fémes illata. Bókjára torz félvigyorra húzódik képem, ugyanakkor nem hagy elszállnom magamtól, következő kérdésével mintegy ellensúlyozva a kedves gesztust, és ezt mélyen értékelem benne, ha nem is hozom tudtára.
Oly sokszor, oly sokan elhitették már velem, hogy több vagyok, jobb vagyok... különleges vagyok. Tudom, hogy így van. Nem kell ezt hangoztatni, attól csak nagyobbat zúg, ha esetleg a végén kiderül, hogy mégsem igaz a felvázolt képből semmi.
Főleg jelen helyzetben, mikor nem kell kettőt vakkantania, hogy újfent torkának ugorjak. Persze elvétem, igencsak csúnyán, minek köszönhetően érezheti ő is energiáim változását: ez már nem játék részemről tovább.
Kitűzött cél. Fenevadam szomjoltó tánca. Egy vérre menő küldetés.

Nem érzem magam kellemetlenül amiatt, mert piszkálom a benne lakozó vadat, mert az önkontrollját, a határait tesztelgetem. Kölyök még, kifejezetten örülnie kellene, amiért viszonylag békés módszert választottam erre. Tudom, minden bizonnyal engem sem tart főnyereménynek, de jóval többet láttam már nála, hogy tudjam, vannak sokkal brutálisabb módszerek is, ahogyan egy Kölyköt nevelni lehetne. Fiatal még, sokszor fog ilyen helyzettel találkozni, akár könnyebbel, akár nehezebbel, hiszen a farkaslét jó néhány első éve ebből áll, az csak rajta múlik, mennyit sikerül lefaragnia abból az okosok által meghatározott bűvös ötvenesből.
Tesztelem, mert kíváncsi vagyok rá, mit tud, mennyit tud, azzal pedig minden bizonnyal ő is tisztában van, hogy nem minden Kölyköt részesítek ekkora figyelemben. Legtöbbjüknél éppen elég az, hogy a Mentorokkal való edzések közben megfigyelem őket, ám akadnak olyanok, akikre kicsit bővebben is kíváncsi vagyok. Dana is ezek közé tartozik, ám azt nem merném biztosra mondani, hogyha nem lóg meg a Mentorok elől, akkor is felfigyeltem volna-e rá.
Érzem, látom rajta, hogy a hárításom, mellyel pofáját illettem, csak tovább hergeli, de éppen az lenne a furcsa, ha teljes beletörődéssel nyugtázná, hogy ennyi volt és semmi esélye ellenem. Próbálkozzon csak, hiszen így fog fejlődni, hogy évtizedek múltán majd ő állhasson az én helyemben és feszegethesse az ifjak határait.
Ismét felém ugrik, újfent kitérek előle, hogy ezúttal én használjam ki a lendületét, elkapva nyakánál és dobva tovább. Eleresztem. Nem ugrok rá, a reakciója pedig egyre inkább elnyeri tetszésemet.
Végre. Erre vártam már az elejétől kezdve. Hogy ne játéknak tekintse ezt az egészet, hanem legyen meg a célja, menjen vérre, de használja is az eszét, ne csak ostoba hadakozás legyen. Éppen ezért adok neki egy esélyt, így ha következőleg ugrik, puszta figyelmetlenségnek beállítva hagyom, hogy elérjen. Kíváncsi vagyok, miként reagál a pillanatnyi sikerre, fejébe száll-e, vagy helyén tudja-e kezelni.

Azért remélem nem vár bort és bonbont mérhetetlen önzetlenségéért, amit a bennem lakozó fenevad nevelése, tesztelése iránt mutat. Örökös elégedetlenségem sem feltétlenül személye ellen szól - valahol mélyen tudom és értem is, hogy jót akar - sokkal inkább helyzetem hozza elő ezt a fajta viselkedési formát, s hajajj, így lesz ez még legalább ötven évig!
Támadok, hárít. Tompán érek földet a hideg, avaros talajon egy újabb pofonnal gazdagabban. Nem csüggeszt, sőt, csak tovább hergel ez az egész helyzet, egyre közelebb lökve ahhoz a bizonyos ponthoz, ahol már hiába minden önuralomtréningbe fektetett verítékes-könnyes óra, mert az álommal "fertőzött" vadállat legyűri emberi valómat.
Ahogy nyakamnál kap el, úgy igyekszem karmaimmal támasztékot lelni rajta, igyekezve testébe, húsába vájni az éles körmöket, hisz... a francba, ha legyűrni nem tudom, legalább sebet ejtsek rajta!
Tovább viszi lendületemet, ismét a földön kötök ki, de nincs megállj itt már... Újra talpon vagyok a következő pillanatban, bennem a büszke farkas kitartása ezerfokos lángon ég. Nincs már sehol az ember számító taktikázása, csupán a vadász ösztönei is zsenge tapasztalatai azok, mik vezetik mozdulataimat, melyek - éppen ezért - kegyetlenebbek és nyersebbek a "vörös köd" fátylán keresztül. Ha úgy tetszik, őszintébbek minden eddigi megmozdulásomnál.
Nem tűnik fel éppen ezért az se, hogy nem az én érdemem a tény, sikerül bal első lábát megkaparintanom éles fogaimmal. Tervem szerint nemes egyszerűséggel kirántom alóla, egyensúlyából kizökkentve ezzel, lökve is egyúttal testemmel kissé a hímen, hagy boruljon oldalra.

Nem várok sem bort, sem bonbont az önzetlenségemért - bár örülni örülnék neki, nem tagadom -, mert nem puszta szívjóságból teszem mindezt. Voltam már Mentor és szemezgetek a gondolattal, hogy eztán is az legyek majd, így nem feladatként, kötelességként tekintek a Kölykök nevelgetésére. Szívesen teszem, mert egyszer én is voltam olyan, mint ők, mint Dana és mert nem lennék most itt, ha nem kapom meg anno azt a figyelmet, amit most tőlem Dana. Adok-kapok dolog ez, aminek az adás részére csak jóval később van lehetőség.
Karmaival szánt húsomba, ahogyan elkapom a nyakánál, de rövid, halk morgásnál többel nem reagálok rá. Tudomásul vettem, okos mozdulat, kellemetlen kis bizsergés csupán, mielőtt megérezném vérem fémes aromáját. Nem ítélem vészesnek, hamar begyógyul majd.
Újra talpon van, hála égnek! Morcos lennék, ha ennyinél feladná, de nem nézek ki belőle ilyesmi luxusra való hajlamot, így várom a következő támadását. Amit hagyok is, hadd vigye csak célba, lássuk, miként reagál rá.
Mordulok, amikor fogai a húsomba marnak, nem különben, amikor ki is rántja alólam a lábam és meglök, minek következtében elveszítem az egyensúlyom és oldalra borulok. Legszívesebben amolyan öreg bölcs módjára hümmögnél, elégedett mosollyal a képemen, de mivel nem vagyok bölcs, sem öreg - viszonyítás kérdése -, így csupán tompán puffanva érek földet. Lábam igyekszem kirántani fogainak szorításából és mivel jóval nagyobb erővel rendelkezem, mint ő, így minden bizonnyal nem lesz különösebben nehéz feladat. Nyilván kimar valamennyit a lábamból, de tekintse csak ajándéknak, talán cserébe sikerül úgy megrántanom, hogy felém boruljon. Akkor viszont lendületét kihasználva igyekszem továbbvinni a mozdulatot, hogy a nőstény a hasi oldalamra rántva gördüljek vele együtt tovább, őt szegezve ilyen módon a földhöz.
Ha nem lep meg valami váratlan fordulattal, akkor pofám tátom, hogy torkára marhassak rá, éppen csak annyira szorítva össze állkapcsomat, hogy érezze, lehet jobb lesz nem ficánkolni tovább. Ha nem nyugszik, akkor energiámmal segítek rá a dologra, azokkal próbálva meg visszafogni a tőrtől fűtött nőstényt.
~ Meghaltál ~ pofátlanul küldöm elméjébe a mondandómat, könnyed hangnemet ütve meg az egyetlen szóval. Nem is kakaskodok tovább, vagy fitogtatom az erőmet, eleresztem, lehuppanva róla ugrok arrébb, lenyalva pofámról a vérét, mocsárzöld tekintetemmel figyelve őt.