A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.
Az energiáiból tisztán érzem, hogy rohadtul de nagyon nincs ínyére, hogy egy olyan pofátlan kis döggel terelte ma egy útra a sors, mint amilyen én is vagyok. Elvégre, melyik vén róka -ez esetben farkas-, örül annak, ha egy kölyök nem hajlandó megadni neki még azt a minimális tiszteletet sem, ami kimerül a magázódásban?! Ha a helyében lennék, én sem repesnék az örömtől, és tuti, hogy élből fejbe rúgnám magam, de az élet egy ilyen játék. Megszoksz, vagy megszöksz. Bár, a helyzetemre való tekintettel lehet, hogy jobban örülnék annak, ha inkább az első opciónál maradna. Miután segített, azt csinál, amit akar. Habár, van egy olyan sanda gyanúm, hogy erről úgysem én fogok dönteni. -Nem vagyunk összenőve. - Mondom egy vállrándítással egybevetve. Ebben most kivételesen is nem volt semmi pofátlan. Csak egy egyszerű tényközlésnek szántam az egészet, az azonban mégsem tetszik, hogy így lefitymázza Wade nevelési módszereit. Ha nem emlékeztetném minden percben magam arra, hogy vissza kell fognom az indulataimat, már egész biztos, hogy úgy morognék rá, mint veszett kutya szokott a postásra. Talán az estek többségében a viselkedésem nem erről árulkodik, de egyszerűen hányni tudnék attól, ha valaki pont Őt kritizálja! Nem tehet róla, hogy egy olyan kölyköt kell szem előtt tartania, és megnevelnie, aki már az átváltozása óta romlott, és kezelhetetlen. Mondjuk ki nyíltan és őszintén: rendesen megszívta velem, úgy ahogy most én is ezzel a kicseszett csapdával a lábamon. Nem tudok mást tenni, mint itt ülni és várni a csodára, hogy végre ezt a szarságot valaki leszedje rólam, de addig is -ami még elkeserítőbb-, az az, hogy kénytelen vagyok elviselni a nőstény egrecéloztatásait, és az idomító, kiokító szavakat, amikkel látszólag nagyon küzd azért, hogy tisztára mossa az agyam. Nyelvemet olyan erősen és kíméletlenül harapom a számban, hogy már szinte érzem a vér fémes ízét a számban szétterjedni. Nem szólalhatok meg! Ha most újra eljár a szám, biztos, hogy végleg itt hagy, így inkább csak az eddig egészen jól bevált, és évek óta tanult módszert gyakorlom, sűrű, kimért bólogatás. Nagyjából ennyi a válaszom minden egyes elhangzott szavára. Amikor azonban leguggol, hogy a szemeimbe nézve még valamit hozzáfűzzön a szent miséhez, reflexszerűen húzom hátra a nyakam, és egy jó darabig nem teszek mást, mint azt, hogy állom a tekintetét, miközben a körmeim készen állnak arra, hogy bármelyik óvatlan pillanatban kikaparják a szemeit az üregeikből. -Nem ismersz minket! Lehet, hogy Wade elpanaszolta neked a bánatát, azt hogy mennyire nem bír velem, de ez még nem azt jelenti, hogy... - Ekkor a mondandóm váratlanul félbe szakad, a farkasom odabent morogni, vicsorítani kezd, a pulzus számom megemelkedik, és már egyáltalán nem érdekelnek a szavak, az hogy mit akartam ezelőtt pár másodperccel mondani. Csak az számít, hogy a közelben elsütöttek egy puskát, és hogy lassan ismeretlen vérszag kezdi el messziről megtölteni a levegőt. A menekülési ösztönöm felébred, és a torkomból -kivételesen is nem a nőnek szóló-, morgás tör fel. -Ha itt akarsz hagyni, legalább annyit tegyél meg előtte kérlek, hogy behúzol valamelyik bokorba. Úgy kisebb az esélye, hogy nekem is kilövik az agyvelőmet a helyéről. - Húzom el a számat, és bár követelőzésnek tűnhetett a dolog, mégis véresen komolyan gondoltam. Tekintetem már rég nem Tazannat fürkészi, hanem sokkal inkább a környezetünket, a szagok keveredését mégis hamarabb érzem meg, minthogy meglátnám az újdonsült tagot. -Azt hiszem társaságunk akadt. -
//Ha nem eszitek meg egészben -és ízekre szabdalva sem-, Shant, akkor bármi és bárki jöhet! :DSzóval, részemről nyugodtan maradj csak! //
- Áhá… - reagáltam arra, hogy ők nincsenek összenőve. – Szóval, ha esetleg holnap elmesélem Wadenek, hogy milyen körülmények között sikerült megismernem az ő drága kölykét, akkor repesni fog az örömtől, mert ti úgysem vagytok összenőve és oda mész, ahová csak akarsz? – érdeklődtem szinte már ártatlanul, szemeimet le sem vettem róla, csupán a fejemet billentettem el oldalra. – Kötve hiszem, hogy dicséretet fogsz tőle kapni ezért… - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Wade-et ahhoz képest, hogy én csak ritkán gondolom ezt valakiről, szimpatikus férfinak találtam. Egyből megadta a tiszteletet és nyíltan elmondta mind a szándékait, mind pedig az aggályait. Nem volt rest tanácsot kérni egy kölyök nevelésének módszereivel kapcsolatban olyantól, aki talán tapasztaltabb lehet nála. A probléma csupán az volt, hogy érdemben nem sokat tudtam neki segíteni, mert a kölykökhöz nekem soha nem volt türelmem, és amúgy sem valószínű, hogy időm lett volna foglalkozni velük. Én harcos voltam, nem holmi felvigyázó dada. Még a gondolattól is rosszul voltam. - Na, mit nem jelent? – kérdeztem, mikor a puska eldördült, kettészelve az éjszakai csendet. Oké, az én kifinomult hallásom számára még hangosabb volt, mint amúgy hallotta volna egy ember, de attól még nem rezzentem össze túlzottan és nem csináltam magam alá az ijedtségtől. Inkább csak meglepődtem, semmi több. Főleg, hogy közvetlenül a puska hangja előtt már megéreztem Sheilát a közelben. Igazából örültem neki, mert a kölykökhöz legalább olyan jól viszonyult amennyire tudtam, mint én magam. Nem kedveltük őket, sem pedig azt az arroganciát, ami ebben a korban beléjük szorult. Nekem még oké, hogy nem adja meg a tiszteletet, de ha a közeledő nősténynek sem fogja, akkor egészen biztos, hogy nagyon zokon veszi majd a maga majdnem ötszáz évével. - No, lám! – ajkaim mosolyra húzódtak. – Csak nem megijedtél egy kis lövöldözéstől? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Tekintetem a távolba révedt egy pillanatra, de amint felmértem a terepet, szinte egyből vissza is tért az előttem vérző kölyökre. – Ide figyelj, kislány! Akár tetszik, akár nem, fogadd el, hogy csatlakozni fogtok hozzánk. Wade tudja, hogy nem vagy túlzottan kezelhető, de ne aggódj, nálunk vannak olyan farkasok, akik majd elég időt szentelnek rád és foglalkoznak veled – tájékoztattam, miközben érzékeltem, hogy a nőstény közelít felénk, ráadásul áradt belőle a vér szaga is. Így már érthető volt, hogy miért sült el a puska néhány perccel korábban. – Meg fogod tanulni, hogy mi az alázat, és őszintén szólva, rád is fér, különben rövid úton meg fogsz halni – tettem még hozzá, aztán felálltam ugyebár mellőle, és a továbbiakban ismét csak lenéztem rá. Roppant alacsony méretemből fakadóan lehet, hogy ezt csak ebben a felállásban tehettem meg, de ez egyáltalán nem zavart. Sokan rájöttek már, hogy a méret nem jelent mindent. - Hogy micsoda? Kérlek!? – kérdeztem vissza olyan arckifejezéssel, mint aki el sem hiszi, amit hallott. – Mi az, annyira magad alá csináltál, hogy eszedbe jutott, mi a jó modor? Ez igazán bájos... – szinte kedvem lett volna nevetni, de mielőtt ezt megtehettem volna, Sheila már egészen közel ért. Olyannyira, hogy a fejemben meg is szólaltak a szavai. Ajkaimat önkéntelenül is grimaszolva húztam el, ezzel jelezve, hogy már csak a feltételezés is borzalmas. ~ Szia! Remélem, annyira még nem fajult el a helyzet, hogy óvodát kelljen nyitnom. Látod, már egy esti séta sem olyan, mint régen… ~ - sajnálkoztam, és ha hangosan mondtam volna ki a szavakat, egészen biztos, hogy még sóhajtok is egyet mellé. Szemeim közben megvillantak, ahogyan a közeledő nőstény irányába néztem, farkasom csupán pár másodpercre kandikált ki, üdvözölve az ismerőst. ~ Csak nem egy kis vadász-vacsora? ~ - érdeklődtem a nyilvánvalót illetően, ám közben már hallottam is Shannon megállapítását. - Milyen éles meglátás… - dünnyögtem kelletlenül, szinte már lenézően, hogy csak most vettem észre az érkezőt. De hát mégis, mire számítottam egy kölyöktől? – Ő Sheila – közöltem, miután a fehér bundájú, véres pofájú farkas megállt tőlünk nem messze. – Tudod azt hiszem, hogy éppen most vacsorázott meg az előbb eldördülő puska tulajdonosából, és hozzám hasonlóan ő sem tűri túl jól, ha tiszteletlenül viselkednek vele… - ajkaimon halovány mosoly jelent meg, fél szemmel pedig a még mindig messzebb álló nőstényre néztem.
// Én igazából azt sem tudtam, hogy narancssárga a játék, de hát egy Sheilának mindig örülök még hamarabb is futottunk össze újra, mint ahogyan gondoltam //
~Pedig biztos remek óvó néni lennél.~ Élcelődöm tovább, de értelemszerűen nem gondolom komolyan, az tuti, hogy Anna is épp olyan remekül bánik a kölykökkel, mint én. Naja. Milyen bájos gondolat, kölyök ovi. Ami azt illeti, lassan annyi van a környezetemben, hogy beillenek egy csordának, kezdek kicsit besokallni tőlük, főleg úgy, hogy egyiket sem kergethetem az őrületbe csodás személyiségemmel, mert valaki még le találna kapni a tíz karmomról. Nem mintha ez túlságosan érdekelne, de mások kölykeit általában nem basztatom, hacsak nem húzza ki nagyon a gyufát nálam. Akkor meg magára vessen, egy Teremtő sem nehezményezheti, hogy rendre utasítják az esetlegesen pofátlan kölykét. ~Amúgy, jah. Kölyök került a gépezetbe. Csodálom, hogy még nem lőtte ki valamelyik orvvadász…~ Nem kicsit kell szerencsésnek lenni ahhoz, hogy ezt megússza. Az a csapda meg… apró kellemetlenség. Igaz, úgy tűnik, Anna szeretné kellőképpen kiélvezni a pillanatokat, mert nem hajlandó leszedni róla. Nos, én biztos nem fogok itt átváltozni, hogy valaki meglásson, de azt hiszem, hasonlóképpen nagy segítőkészséget tanúsítanék én is. A mi időnkben, még otthon, ha egy kölyök fogságba esett egy hasonló csapdában, előbb rágta le a lábát, és vállalta a hosszú felépülést, minthogy gyengének bizonyuljon, és esetleg hátrahagyják szorult helyzetben. Nyilván akkor egész más elvek domináltak. Ami azt illeti, én még most is megtenném, ha nem tudnám másképp kiszabadítani magam. ~Nem is tévedsz.~ Lököm a kölyök tudatába az üzenetet, legalább ennyire már képes… eléggé csalódott lennék, ha észre sem venné a közeledésem, megdicsérni persze nem fogom, ez alap. Szükséges, hogy ne patkoljon el az első kanyarban valaki. Mivel a pajzsom nincs felhúzva, könnyedén érezhetem még rajta a lövés utáni pánik jeleit, mert hát, csak nem tőlem rezelt be, nem ismer. Még. ~Milyen kis harapós vagy. Tán felvágták a kicsike nyelvét?~ Kérdeztem immár Annát, elvégre, a beszélgetésük nagy részének nem voltam tanúja, de azt tudtam, hogy a Tark nőstény sem tolerálja a pofátlanságot, még akkor sem, ha épp nem csak egy kölyökről van szó. A bemutatásomra nem reagáltam különösképpen, pacsit nyilván nem fogok adni, amúgy is tök egyértelmű volt, hogy én vagyok a név tulajdonosa. Azt meg tudtam, ki a kölyök, bár a nevét nem, de őszintén, nekem egy név már nem jelent az égvilágon semmit. A magamfajta vén csontoknak túl sok jutott már belőle ahhoz, hogy jelentősége legyen. ~Hm, nem, még nem laktam jól…~ Nyaltam meg a véres pofámat, szavaim pedig egyszerre szóltak mindkét nősténynek. Még vissza kell majd mennem falatozni, de az is lehet, hogy attól a büdös disznótól inkább megkímélem a gyomromat, és csak eltüntetem valahol. Fenyegetőzni nem állt szándékomban, egyszerűen csak érdekelt, miként reagálja le az ilyesmit a fiatal nőstény. Igazság szerint, már a leeresztett pajzsom is érdekes csemege lehetett neki, már ha nem tartott túlságosan attól, hogy megpróbálja felmérni az erőmet...
Szavaiból egyértelműen kitudakolható, hogy képes lenne spiclit játszani, és már az első ballépésem -ez esetben a mai este-, után kezet-lábat törve rohanni Wadehoz, hogy beköpjön nála. Nem tudom, hogy miért tenné. Puszta érdekből, vagy mert be akar vágódni nála, de amit biztosra tudok, hogy Wade kiborulna, és alighanem a hajamnál fogva -ez még a jobbik eset-, hurcolna le a pincébe, hogy bezárhasson, ezzel megfékezve pár napra az állandó csavargásban, amit én csak ártatlan terepszemlének hívok. -Szóval fenyegetsz? - Vonom fel szemöldökeimet, ahogy újra és újra végig pörgetem az agyamban az elhangzottakat. Igen, ez egyértelmű fenyegetés volt. Kétség sem fér hozzá... -És, ha holnap én meg azt mondom el neki, hogy itt hagytad a védtelen kölykét egy csapdába szorulva? - Aligha hiszem, hogy akárcsak egy kicsit is el fog ezen gondolkozni, és hogy meg fogja változtatni a terveit. Még azt is simán el tudom képzelni róla, hogy a képembe röhög, amiért egy alig három éves farkas kölyök fenyegetni próbálja, csak éppen nem a legmegfelelőbb módszerekkel. Elvégre, egy olyan öreg nőstényt, mint amilyen ő is, mivel lehetne megfélemlíteni, ha látszólag már a közeli hozzátartozói sem élnek, akikkel megvesztegethetném? Wade pedig... nos, kötve hiszem, hogy képes lenne ellene szegülni pont miattam. Ő ahhoz túlságosan is jól nevelt, és tisztelettudó -velem ellentétben-, hogy forró fejjel neki ugorjon egy tőle sokkal idősebbnek, aki ráadásul még munkát is volt hajlandó adni neki. De mindez most igazán piti dolog az mellett a hirtelen puska dördülés mellett, ami egy perc alatt váratlanul félbevágja a környék eddigi csendjét, és valljuk be, egy kis parázásra ad okot. A mondatomat már csak azért sem fejezem be, mert per pillanat sokkal fontosabb, hogy valahogy életben maradjak egy ilyen ba*ással a lábamon, és az, hogy észrevegyem, hogy mikor jön az esetleges ellenség, mint az, hogy magyarázkodásba kezdjek egy idegennek. Lehet, hogy idős és tapasztalt, és így rangjánál fogva sok mindenbe beleütheti az orrát, de a magánéletemhez azért még sincs semmi köze! -Alig várom! - Prüszkölöm -nem éppen a leglelkesebb formában-, ahogy szó esik arról, hogy ha már Wadenak nem megy az, amit három éve próbál elérni, akkor majd mások falkából megtanítanak kesztyűbe dudálni. Szívesen hozzátennék még egy-két csípős megjegyzést a dologhoz, de inkább nem teszem, helyette úgy döntök, hogy inkább megpróbálom behatárolni az újonnan érkezett ismerősnek tűnő nőstényt -aki szintén csak az illata miatt tűnik annak-, és befogom a bagólesőmet még ha nagyon nehezemre is esik ilyen megjegyzések hallatán a dolog. -El se tudod képzelni, hogy mennyire! - Nézek bele merev, nem éppen rokonszenves tekintettel a szemeibe, miközben állkapcsom megfeszül, és szemeim lassan átvándorolnak a megtermett farkasra. Az egymásnak történő bemutatkozásra csak felvonom az egyik szemöldököm, majd kisvártatva meghallok egy idegen női hangot a fejemben, ami nyilván a másik nőstényé. ~Csak jók a megérzéseim~ - Küldöm mentálisan, és közben azt is érzékelem, hogy a pajzsa szépen leereszkedik, ezzel feltárulkozva nekem, és érzékeimnek, amik hamar véghez viszik a maguk kis terepszemléjét, és máris sikerül kiderítenem, hogy egy újabb "vénlányba" botlottam bele, aki nagyon is hasonló kaliberűnek tűnik, mint amilyen ez az Anna. Nagyszerű! Enyém a két idegesítő főnyeremény! ~Ameddig megtárgyaljátok a gasztronómiai szokásaitokat... ~ - Be se fejezem a mentális üzenetet, máris tapogatózni kezdek magam mellett a földön. Nem is telik bele sok időbe, hamar találok egy olyan vaskosabb faágat, amivel elkezdem kipiszkálni ezt a rohadt csapdát a bokámról. Segíts magadon, és a nem létező Isten is megsegít!
//Bocsi lányok, ha túl lapos, a kövibe jobban belehúzok majd! //
- Fenyegetni? – nevettem el magam úgy, hogy hangom megszakította a környék vészjósló csendjét. – Egyrészt, nem hinném, hogy neked itt bármilyen jogod lenne számon kérni rajtam, hogy mit teszek. Másrészt pedig, fenyegettek már meg? Mert kötve hiszem… Ez csupán egy egyszerű tényközlés volt. Te is éppen annyira tudod, mint én, hogy Wade nem örülne neki, ha megtudná, hogy itt bóklászol az éjszaka közepén – vetettem rá egy szemrehányó pillantást. – Még hogy fenyegetni… - ráztam meg a fejemet, és még mindig nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt gondolta. Sőt, mi több, ki is mondta, mintha ő lenne itt a helyi nagymenő, keménykedő kislány. – Nem olyan piti játékos vagyok, aki ilyen formában fenyegetne meg egy kölyköt – forgattam a szemeimet. – A fenyegetés az volt, hogyha nem változtatsz, kitépem a nyelved. Mondjuk kezdetnek… úgyis visszanő – vontam meg a vállaimat. Micsoda feltételezések, te jó ég! Egyébként egyáltalán nem vagyok olyan agresszív természetű, általában segíteni szoktam másokon, és most is megtettem volna, ha nem kezdi el járatni a száját úgy, hogy az nekem cseppet sem tetszik. Ha egyszerűen csak megkért volna és meghúzza magát bölcsen, akkor már rég szabad lenne és nem kéne a földön kuporognia egy csapdával a lábán. - Ez aranyos! – nevettem fel újra. – Szerinted engem annyira érdekel, hogy mit mondasz el neki? Hát rajta… ő nem olyan ostoba, mint te. Nagyon jól tudja, hogy könnyedén megölhetném őt is, nem véletlenül szeretné, ha segítenék neki igazi harcossá válni. Mert bizony kicsi szívem, én fogok neki segíteni, hogy fejlődjön. Nem valószínű, hogy lenne elég mersze nekem állni. Talán forrófejű, de nem őrült meg. Ha bekerültök a falkába, felette fogok állni jóval, ráadásul a civil életben is a főnöke vagyok, úgyhogy miről is beszélünk egészen pontosan? – ajkaimon bájos mosoly jelent meg. Valahol roppant aranyosnak találtam tényleg, hogy egy kislány akart megfenyegetni engem és azt hitte, hogy majd a Teremtőjével ijesztgethet, mikor nála is jóval idősebb voltam, és harcedzettebb. Igazából nem tudtam, hogy Sheila mennyit hallott a beszélgetésből, de gyanítottam, hogy velem értett egyet. Oké, félig-meddig volt fogalmam arról, hogy ő miként gondolkozik, meg egyébként sem szidott meg, mint valami rossz gyereket, pedig hozzá képes az voltam, ráadásul rangban is sokkal állt felettem. Vagy legalábbis annyival mindenképpen, hogy némi tiszteletet tanúsítsak irányába. Ha azt mondta volna, hogy engedjem el Shannont, akkor valószínűleg megtettem volna, de nem mondta, én pedig nem igyekeztem jó szamaritánust játszani egyelőre. ~ Szerintem csak vele voltak ma a szellemek. Rohadt nagy szerencséje volt… ~ - reagáltam Sheilának. Tényleg kész csoda volt, hogy nem lett még semmi baja ennyi ésszel a fejében, és ennyi tapasztalattal a háta mögött. Tehát nagyjából semennyivel, és ezt mind a kettőre lehet érteni. Nem akartam én alábecsülni, azt már régen megtanultam, hogy sohasem szabad ezt tenni, de hát ő még csak ellenfélnek sem illett volna be. Túl kevés volt ő hozzá, egy ilyen kölyök még reggelire is kevés lett volna mind nekem, mint Sheilának, nemhogy ellenfélnek. Oké, a másik nőstény talán már idős volt, de attól még könnyedén elbánt volna egy ilyen kölyökkel. ~ Mi az, hogy! ~- ingattam a fejemet, farkasom idegesen mocorgott bennem. Legszívesebben megtépázta volna a fiatal farkas bundáját, ha hagyom, hogy átvegye az irányítást. Nem hagytam. ~ Valószínűleg azt hiszi, hogy ő szarta a spanyol viaszt…~ - tettem még hozzá. Egyébként nem szoktam csúnyán beszélni, sőt, sokszor még másokra is rászólok, ha káromkodnak, de ha valakinek sikerül kihoznia a sodromból, akkor bizony nem szoktam finomkodni. Sem a szavak tekintetében, sem pedig a tettekkel. ~ Nem viselem túl jól, ha megpróbálnak fenyegetni. Azt hiszi, hogy van olyan nagylány, hogy rám hozhatja a frászt, ha a saját alkalmazottam bosszújával fenyeget ~ - arra Sheila is rájöhetett, hogy mennyire nevetségesnek találtam ezt az egészet. Egyszerűen az arcomra volt írva, hogy mit gondolok. - Azt hiszed, hogy majd egy fadarab erősebb lesz, mint a tulajdon kezeid? – néztem le a kölyökre, aztán tekintetem Sheilára villant. ~ Segítsek neki, vagy hagyjam, hogy még egy kicsit szerencsétlenkedjen? ~ - kérdeztem meg, hátha segít eldönteni a kis dilemmámat. Nem mintha egyébként Shannon megérdemelte volna ezek után, hogy segítsek neki akárcsak egy kicsit is.
Mondhatnám neki, hogy inkább csak nem süket, szó sincs itt megérzésekről, de ha ő úgy ítéli meg magáról, hát legyen. Akár még igaz is lehet, kötekedni meg nem fogok, a kölykökkel azt sem érte meg, úgyis ragaszkodnak a saját kis csillámporos világukhoz, a véleményüket nem hajlandók ereszteni, s esetleg megfogadni azok tanácsait, vagy épp parancsait, akik sokkal jobban és tisztábban látják a dolgokat, mint ők maguk. A Tazanna és a kölyök közt pattogó feszültség egészen ízletesnek tűnt, kifejezetten oda voltam azokért a pillanatokért, amikor nem nekem kell rendre utasítani valakit, mert más is hasonló véleményen van, mint én. Mondjuk, igazából, nem tudtam, mi a gáz, de ha figyelembe vettem, hogy egy kölyökről van szó, akkor nem is szorult túl sok magyarázatra a dolog. Anna még itt ácsorgott mellette, de én már biztosan itt hagytam volna megdögleni. Én szentül meg vagyok győződve arról, hogy aki egy csapdából képtelen kiszabadítani magát, azt az első adandó alkalommal ki fogják nyírni. Vajon mennyi idejébe telne egy Betolakodónak elintézni? Nem lehet mindig olyan szerencsés, hogy elkerülje a nagyobb bajt. ~Kíváncsi lennék, meddig tart ez a szerencse…~ Jegyeztem meg, és ha valamire utasítottam volna Annát, az csakis az lehetett volna, hogy hagyja itt, lássuk, mire megy magától a kölyök. Az viszont semmiképp sem volt benne a pakliban, hogy kisegítsük a bajból. Az életképtelen farkasok pusztuljanak csak, arra általában senkinek sincs kapacitása, hogy mindig kivakarjon valakit a szarból. Nem szokhatja meg azt, hogy ilyenkor majd lesz valaki, aki megmenti. Igenis tudnia kell küzdeni az életéért, ha fontos számára. Nem, ez még közel sem élethalál harc, de lehetne az is… ~Nyugi… szerintem anélkül is elég nagy pácban van, hogy le akarjuk harapni a fejét.~ Nem volt nehéz kitalálni, hogy Annát mennyire dühíti a dolog, noha a pajzsa nem volt leeresztve teljesen, de már a megfogalmazás is elég volt nekem, hogy tudjam, tényleg túllőhetett a célon a kölyök. Engem rohadt könnyű felhúzni, a Tarkot valamivel nehezebb, de ha már ilyen szavakat használ, úgy kétségkívül sikerült, tehát én már tényleg itt hagytam volna a csajt. ~És azt elárulod, hogy miért foglalkozol egy kölyök fenyegetőzésével?~ Kérdeztem kissé meglepetten, mert hát, ez azért mindenképpen fura volt, nyilván nincs semmi, amivel valóban ártani tudna a nősténynek. Persze, mindenkinek vannak fájóbb pontjai, úgy tűnik, Anna ezt bírja nehezen. Az oké, hogy nevetségesnek találja, de úgy tűnt, mégiscsak komolyabban veszi, mint amennyire szükséges volna. Az, hogy Wade kölykéről van szó, teljesen lényegtelen tényező, elvégre, még egyikük sem tagja a falkának, márpedig a hím elég biztosnak tűnt ilyen téren a dolgában, tehát inkább ő nem díjazná, hogy a teremtettje így nekifeszül Annának. Persze, megmaradtam a feltételezgetés szintjén, nem osztottam meg senkivel a gondolataimat. ~Remek ötlet, eddig is ezen kellett volna ügyködnöd.~ Jegyzem meg, és aligha számít dicséretnek a dolog, úgy tűnik, a kiscsaj elég nyegle, amolyan tipikus, több vele a gond, mintsem haszna lenne alapanyag, pláne úgy, hogy kissé nehezére esik normálisan fogalmazni. Nem is értem, hogy eddig miért nem próbált meg kiszabadulni, elvégre, a sima ücsörgésnél minden jobb. ~Még hagyd. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg szarhatta-e a spanyolviaszt, vagy csak akkora arca van, hogy két méteren belül lehetetlenség megközelíteni.~ Morogtam, jobb lesz, ha már most rájön arra Shannon, hogy nem feltétlenül érhet célba a jelenlegi stílusával, mert bár, én akkor is faképnél hagyom, ha szépen kér, elvégre, nem az én falkám kölyke, de azt gondolom, Anna segített volna neki, hogy korrektül viselkedik. ~Ezeket a csapdákat nem vérfarkasokra tervezték. Csak próbáld meg kitalálni, hogy működik, és kiszabadulhatsz…~ Szóltam most Shannonhoz, mintha azt feltételezném, hogy erre még magától nem jött rá, márpedig a fadarabot látván nagyon úgy tűnik, hogy az sem tiszta, hogy erősebb, mint egy egyszerű farkas vagy ember, akik képtelenek lennének innen szabadulni, de neki lehet egy kis esélye, bármennyire is fiatal még.
Szóval Miss.Hatalommániás bármit számon kérhet rajtam, nekem meg már a beszédhez sincs jogom? Mégis hogy megy ez az egész „igazság” dolog a drágalátos falkájában? Tényleg minden a korhoz van kötve? Hiszen az csak egy rohadék szám, ami az eddig eltöltött éveidet mutatja. Mi van benne, ami olyan különleges?! Lehet, hogy még csak egy nyamvadék kölyök vagyok, de igen is sok mindent megéltem már ahhoz, hogy szólásjogom legyen! -Mondjuk, hogy talán nem örülne neki, ha megtudná, és hogy visszanőne a nyelvem, de szerinted utána mégis, hogy tudna együtt működni veled, és megbízni benned? – Fejemet kérdő tekintettel oldalra biccentem, így támadva meg haragosan villódzó szemeimmel az ő barna íriszeit. Tény, ami tény –és ezen lehet neki is el kéne gondolkodnia kicsit-, hogy ahhoz, hogy meg tudja edzeni Wadet, a bizalmába kel férkőznie és ha ez nem sikerül neki, akkor… nos, mondhatjuk azt is, hogy cseszheti az egészet úgy ahogy van, és új jövendőbeli Tark után –vagy minek hívják náluk a harcosokat-, kell néznie. Azért Wadet se kell annyira madárnak nézni, hogy olyanoknak is udvari bolondként ugráljon, aki cserbenhagyta a „húgát”. Eddigi arckifejezésem csak az elmúlt fél percben kezdett el átalakulni valami egészen másmilyenbe. Szóval tényleg igaz? Ez az önkényes szuka lesz az, aki majd harcost farag belőle, és ha kell, a halálba is hajszolja?! Még azelőtt le fogom beszélni erről az egész mártír szarságról mielőtt ez a nő behálózhatná és telebeszélhetné az elveivel a fejét! Nem fogom engedni, hogy egy falka miatt odavesszen! Szívesen az arcába vágnám, hogy milyen nagyot téved, de inkább jobbnak látom megfékezni az indulataimat, így ezzel együtt a további szavaimat is. Nem akarom, hogy ebből az elhúzódó szájkaratézásból valami komolyabb is legyen. Lehet, hogy szavakkal nem tud rám hatni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy –bármennyire is fáj a büszkeségemnek, hogy ezt kell mondanom-, elég lenne neki egy kézlendítés, és máris félholtan fuldokolnék előtte a saját véremben. Nem lenne esélyem vele szemben, ilyen állapotban meg aztán főleg nem! Jó lesz visszahúzni azt a bizonyos gyeplőt, legfőképp azért, mert társaságunk akadt az imént, aki látszólag legalább annyira szereti és istápolja a magamfajta kölyköket, mint amennyire ez az Anna is… Nem tudom, hogy miről lehet éppen szó közöttük –hiszen egyértelműen kizártak a beszélgetésből, vagy csak nem koncentrálok eléggé-, de az már egyszer biztos, hogy a farkasom úgy lázad, hogy az már szinte fáj. Egyre több olyan pillanat van, hogy vissza kell tartanom, és kényszerítenem kell őt arra, hogy próbáljon meg lehiggadni és visszavenni a pofájából. Még nem jött el az ideje annak, hogy kiengedjem, ezzel megelőlegezve magamnak egy újabb sérülést, esetleg a halálos ítéletemet. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy bárki rájöhessen arra, hogy ezek ketten itt bármire képesek lennének. Csak bele kell nézni a szemeikbe és fel kell ismerni bennük azt a kegyetlenséget, ami a természetemből adódóan már bennem is kiforróban van. Fájdalmamban csikorgatni kezdem szorosan összezárt számban a fogaimat, ahogy a rohadék fadarabbal küzdök, ami meg se akarja mozdítani ezt az isten csapását a lábamon. Miközben egy verejtékcsepp –ami a homlokomat megszaporázó cseppek közül vált ki-, legördül a halántékomon, megállok minden eddigi mozdulatomban, és összehúzott szemekkel pillantok fel a fehér nőstényre. A szavaira azonban mégsem mondok semmit, egyszerűen csak elhajítom a fadarabot, dzsekim ujjával letörlöm az államra tovább fojt cseppet, ami éppen leesni készül, aztán kézzel állok neki a dolgoknak. Valahogy ki lehet nyitni, és azt hiszem, hogy már tudom is, hogy hogyan! Farkasom jól hallhatóan morogni kezd, ahogy megragadom pusztakézzel a csapda két oldalát, hogy így kezdhessem el szétfeszíteni. A próbálkozás közben farkasom aranyszínű szeme többször is megvillan a sötétben, ahogy szemfogaim is, mígnem a csapda megadja magát, és a bokám újra szabaddá válik egy kisebb vértócsát hagyva maga után . A próbálkozásaim nem voltak hiábavalóak ez pedig legbelül keserű elégedettséggel tölt el. ~Gondolom most kéne hálálkodnom, eltaláltam?~ Intézem feléjük a kérdést nem éppen a leglelkesebb hangnemben, ahogy odavonszolom magam az egyik közeli fához, hogy abba megkapaszkodva felhúzhassam magam a földről. Máris jobban érzem magam! A fának támaszkodva inkább az ép lábamat terhelem a testsúlyommal, ahogy szemeim arany barnává változva kezdenek el cikázni a nőstények között. ~Honnan ismeritek Wadet?~
Nem tehetek róla, de belőlem valahogy egészen egyszerűen kimaradt a türelem. A munkában is általában mindent azonnal akartam, és ez az élet egyéb területein sem volt másként. Most is tudtam, hogy csupán ideig-óráig fogom eltűrni azt, hogy egy mindenféle szinten taknyos kölyök úgy beszéljen velem, ahogyan Shannon megengedte magának. Tényleg kicsit többet képzelt magáról, mint kellett volna, de nekem sem kellett ám a szomszédba mennem azért, hogy letörjem egy-egy ilyen nagyszájú szarvait, hogy aztán normálisan viselkedjenek. Néha meg kellett ezt tenni, mert az élet már csak ilyen. Egyébként soha nem tartottam magam kegyetlen nőszemélynek, maximum szigorúnak. Csak akkor jött elő az előbbi tulajdonság, amikor valaki legalább annyira kihozott a sodromból, mint amennyire most sikerült a csapdában vergődő leányzónak. - Valószínűleg nagyon jól, mert tudná, hogy meddig mehet el. Minden farkasnál van egy határ, amit nem jó átlépni. Te vagy olyan ostoba, hogy átlépted az enyémet, vagy legalábbis nagyon a szélén egyensúlyozol. Egyébként, csak hogy felvilágosítsalak, nem arra kértem őt, hogy bízzon bennem. Én sem osztogatom holmi jött-mentnek a bizalmamat, és csak ajánlani tudom, hogy te se tedd. Ha máris bízna bennem, akkor nem látnék benne eleget ahhoz, hogy tanítani kezdjem. Ha úgy viselkedik majd velem, ő is ugyanúgy büntetve lesz, mint ahogyan most téged akarnálak jobb belátásra téríteni. Úgyhogy… - szegtem fel a fejemet, hangom még mindig olyan komoly volt, mint eddig. – Nem azt kértem tőle, hogy bízzon bennem, nekem elég az is, ha azt csinálja, amit mondok! – legalábbis egyelőre, bár ezt már nem tettem hozzá. Idővel tényleg nem ártana majd, ha legalább bennem megbízna, mint mentorában, még ha nem is vagyok hivatalosan mentor. Felelősséget vállalnék irántuk, ha csatlakoznak, vagy legalábbis Wade iránt mindenképpen, ő meg Shannonért, még ha nem is feltétlenül kéne nekünk a lánnyal foglalkozni. Arra majd ott lesz valaki, akinek birka türelme van. ~ Pedig lehet, hogy pont arra lenne szüksége ahhoz, hogy észhez térjen… ~ - morgolódtam tovább, de egyébként igazat adtam Sheilának. Tényleg pácban volt, mert a csapda mellé még minket is a nyakába kapott, márpedig egyikünk sem volt az a „kölyköket szívesen pátyolgatunk” típus. ~ Már magam sem tudom ~ - vallottam be őszintén. Tényleg nem tudom, hogy mégis miért álltam le vele egyáltalán beszélni. Hagynom kellett volna, hogy magától oldja meg úgy, ahogyan akarja, nem pedig itt szópárbajba keveredni valaki olyannal, aki nem érdemes rá. Valakivel, aki semmilyen szinten nem lehet nekem ellenfél. Egyáltalán nem nyugtatott meg ez a tudat, még jobban sem éreztem magam tőle, inkább olyan lealacsonyító volt. ~ Már rég le kellett volna tudnia szedni magáról ~ - ingattam a fejemet, miközben szavaimat Sheilához intéztem. Oké, tényleg felmerült bennem, hogy segítek neki, de csak azért, mert olyan esetlennek tűnt, a másik nősténynek azonban igaza volt. Talán még kicsit hagyni kellett, hadd oldja csak meg magától. Akkor fog igazán örülni, ha nem más segítségére lesz utalva, hanem egyedül is képes kiszabadulni innen. Bár úgy sejtettem, hogy ettől csak még nagyobb lesz a szája, de talán akkor majd tényleg kitépem a nyelvét, ezzel előzve meg a további felesleges beszédet. - Igen, talán elkezdhetnéd! – bólintottam, amikor észrevettem, hogy sikerült rájönnie a dolog nyitjára. Annyira nem voltak ám bonyolultak ezek a csapdák, főleg nem egy ember számára, aki intelligens volt és képes volt gondolkozni. Úgy sejtettem, hogy azért Shannonba is szorult annyi találékonyság, hogy talán meg tud szabadulni egy ilyen béklyótól segítség nélkül is. Egyébként sem szívesen koszoltam volna be a kezeimet, ha nem muszáj. ~ Úgy látszik, hogy mégsem annyira reménytelen eset...~ - nyugtáztam, szavaim pedig csak Sheila fejében szólaltak meg. Semmi köze nem volt hozzá Shannonnak, hogy én mit gondolok róla. Így is többet gondolt már magáról, mint az indokolt lett volna. - Mint azt tudod, ő jött el hozzám, én meg munkát adtam neki. Sheila nevében nem beszélhetek – vontam meg a vállaimat. Már csak azért sem tehettem volna, mert engem is meglepett, hogy Sheila is ismeri a hímet. Nem mintha egyébként a kölyöknek túl sok köze lett volna hozzá, vagy bármilyen joga ahhoz, hogy kérdőre vonjon bennünket, de hát ennyit talán még el lehet neki nézni. Közben haláli nyugalommal sétáltam közelebb hozzá, és megálltam mellette. Tekintetem komoly volt és kemény, ahogyan belefúrtam íriszeibe a sajátjaimat. - Mutasd a lábad! – szóltam rá. Biztosra vettem, hogy nem lesz súlyos sérülés, mert a csapda nem ezüstből volt. Ez volt az ő legnagyobb szerencséje, máskülönben valószínűleg már rég a halálán lenne. Az ő korában egy ilyen sebesülés nem lenne egyenlő egy kis vágással, amit az ember főzés közben szerez.
Szórakoztató, ahogy az Annával történő mentális szóváltásunk közepette a kölyök érzéseit figyelem. Nem, határozottan nem csíptem ezeket a kis mihasznákat, de ha már létezniük kell, hát igenis legyen nagy pofájuk, véleményük, amiért ki is mernek állni, és ne hajtsanak fejet boldog-boldogtalannak elsőre. Nem, a szubokat elítéltek, és azok sem voltak a szívem csücskei, akiknek mindegy volt, hogy kivel állnak éppen szemben. Ez a kölyök azonban önmagával küzdött, hogy farkasára erőltesse a józanész diktálta korlátokat, csupán azért, hogy ne kapjon egy istenes jobbost, vagy akármi mást. Ezt valami olyasmit sejtetett, amit később majd értékelni fogok benne, egyelőre azonban ennek nem érhetett a közelébe, már csak azért sem, mert magányos farkas volt, azokat meg pláne letojtam. ~Úgy nézem, menni fog.~ Jegyeztem meg kisvártatva Anna felé, mikor végre Shannon elkezdett gondolkodni is a kétségbeesettnek tetsző vagdalkozás helyett, és mondhatni, leesett neki, hogy vérfarkasból van, akinek rendelkezésére áll a kellő erő, és remélhetőleg ész is, hogy egy ilyen helyzetből kikerüljön. Igen, rohadtul fog fájni, de legalább nem ezüst okozza a sérülést, az sokkalta rosszabb lenne. ~Így van. Csak még túl fiatal, könnyebb még emberként gondolkodnia, elfeledni, hogy tulajdonképpen micsoda is. Egyébként, ha csatlakoznak hozzánk, sok probléma lesz még vele… nagyon forrófejű.~ Ez persze számomra nem feltétlenül volt negatív tulajdonság, mindig is jobban értékeltem azokat, akikben égett a szimbolikus belső tűz, és nem pincsikutyaként szaladgáltak a Teremtőjük vagy a Mentoruk után. Hajaj, velünk is volt aztán baj mindig, ráadásul, mi testvérekként egymást hajszoltuk az egyre nagyobb esztelenségekbe. Elnéztem az aranyszín villanásokat, közben azért füleltem, nehogy valami gyökér elkezdjen lövöldözni, mert bár egy rohadt geci szukának tűntem többnyire, azért úgy véltem, ennyi móka elég lesz mára a kölyöknek, meg aztán, mindig szívesen téptem fel orvvadászok torkát. Éreztem, ahogy a vér érzékeimet borzoló illata végigcsordul rajtam, ösztönös mozdulattal nyaltam körbe már egyébként is véres pofámat, és egyúttal jegyeztem meg a kölyöknek, s vérének illatát is. Nincs szükségem a nevére ahhoz, hogy később bárhol felismerjem, bőven elég ennyi. ~Még véletlenül se, úgysem lenne őszinte.~ Jegyeztem meg Shannon kérdésére, sejthető volt a válaszom jellegéből, hogy én sem gondoltam épp komolyan, őszintén, még ki is röhögném, ha hálálkodni akarna. Már, ha tudnék röhögni ebben a formában. Utána battyogok, még ha nem is épp tudatosan húzódik fedezékbe, a dolog arra utal, hogy ha az ember nem is, hát a farkasa azért sokkal jobban tudja, mit miért tesz. Megdicsérni azonban nem fogom, még mit nem… az én számon ilyesmi nem szokott kiperegni, vagy ha mégis, akkor általában nem tudja eldönteni az illető, hogy szívatom, vagy tényleg értékelem, amit előadott. ~Az O’Connorsból.~ A kérdést úgy vélem, tökéletesen megválaszoltam, nincs értelme tovább cifrázni, az este további részéről pont nem fogok kiselőadást tartani senkinek, vélhetőleg majd hall róla a testvéréről úgy is, én meg sosem szerettem fölöslegesen jártatni a pofám. Magam sem tudom, miért nem lépek le, bár érzem, hogy az érdektelenségem lassan kezd rekordokat döntögetni, úgyhogy lassan ideje lesz a távozás mezejére lépni. Azért, azt még megvárom, hogy Anna milyen megállapításra jut a kölyök sérülésével kapcsolatban. Nem árt tudni, hogy képes lesz-e kiverekedni magát innen, vagy az már nem megy ilyen egyszerűen. Mondjuk, ha a fák között marad, akkor kevesebb az esélye, hogy kiszúrják, de sérült lábbal még egy vérfarkas is lassabb…
//Mivel új játékot kezdtetek, részemről nyugodtan zárhatjuk ezt. //
Pofátlan, bosszankodó szemforgatások sorozatába kezdek, amint Tazanna lecsapja a felé hajított magas labdámat. Ismerem én Wadet, és tudom -még ha nem is vagyok képes bevallani-, hogy ezennel tényleg igaza van a nősténynek. A bátyám képes lenne bármire, csakhogy végre révbe érjünk valamelyik falkában. Azt hiszem nem lepődnék meg, ha jó áron eladna a szervkereskedőknek, ha esetleg addig fajulnának a dolgok, vagy az lenne az ára annak, hogy csatlakozhasson a nyáladzó, csaholó helyi falkába, hogy Ő is végre tartozhasson valahova és, hogy ezzel beváltsa a több mint egy évszázada kergetett célját. -Meglátjuk! - Vetettem oda csupán csak ennyit rezzenéstelen és kifejezéstelen arccal, végig állva azt a haragos, szánakozó tekintetet, ami kisvártatva már inkább a bokámat kezdi el fürkészni és az újonnan érkezett fehér nőstényt, akiről szintén csak annyit tudok, mint Annáról. Valamikor találkoztak Wadeval. De, ha már itt tartunk. Micsoda véletlen egybeesések sorozata! Pont annak a két nagy hatalmú rangos szukának kellett ma rám találnia, akiknek a drágalátos bátyókám már nyilván mindent kitálalt rólam. Sajnos kinézem belőle, hogy nem bírt magával és elkotyogta mind a kettejüknek, hogy egyszerűen nem bír a saját kölykével. Ki tudja? Talán még tanácsot is kért tőlük, és ez az egész mai véletlen összefutás is egy előre kitervelt dolog volt. Még azt se tartanám kizártnak, ha Wade tervelte volna ki ezt az egészet, hogy ha már neki nem megy, akkor ezek ketten leckéztessenek meg. De nem! Azt nem fogom hagyni! Annál sokkal keményebb fából faragtak -még ha kifejezetten új hajtásnak is számítok-, és már csak azért is le fogom szedni ezt a szart a bokámról, és a saját lábamon fogok távozni innen! Rendelkezem elég akaraterővel ahhoz, hogy meg tudjam valósítani az imént kigondolt piti kis tervemet. Nem lesz szükségem személyi testőrökre, bár kétlem, hogy ők ketten itt szíves-örömest vállalnák a további pesztrálásomat. Amint -keserű szájízzel, de megfogadom a tanácsukat, miszerint próbálkozzak a kezemmel-, máris könnyebben megy az egész, és a hirtelen rám tört sikerélmény még a bokámba nyilalló eszeveszett fájdalmat is elnyomja, miközben a csapda tűhegyes kis fogai kihúzódnak a bokámból, némi húst is kiszakítva a távozásnál. Ennyivel azonban nem érem be! Nem akarom, hogy továbbra is olyan szemekkel nézzenek le rám, mintha én lennék a megsebesült, segítségre szoruló Bambi, ezért inkább összeszedem minden erőmet és akaratomat, és pár perc múlva már a saját lábaimon állok, és próbálom szó nélkül hagyni néhány olyan felszólalásukat, amikre a válaszom valószínűleg nem lenne túl kifizetendő. Mind a kettejük válasza hagy némi kivetni valót maga után, de inkább nem kezdek el faggatózni. Elvégre, semmi közöm ahhoz, hogy kivel, mikor, hol és mit csinál Wade. Csak ne bűzölögnék ennyire a rohadt féltékenységtől... -Csak ha nem fogod leharapni a bokám... Egyébként semmi komoly, hamar begyógyul. - Gúnyos megjegyzésem után egy valamivel komolyabb hangvételű mondatot is eleresztek, majd nekitámaszkodom a fának, és kissé bizalmatlanul, de kinyújtom felé a sérült lábam. ~Rohadtul semmi közöm hozzá, de... mit csináltatok? Rólad még annyit sem beszélt, mint Annáról.~ Keresem meg tekintetemmel a fehér nőstényt. Igen, valóban nem említette nekem Wade a kettejük kis találkozását, de az orrom nem csalt egy pillanatra sem, és hát valljuk be, kissé félreértelmeztem a helyzetet, amikor az ismeretlen nőstény szaga mellé Coliné is társult Wade göncein.
//Az a másik játék kezdés az én "bűnöm" volt :)de engem nem akadályoz abban, hogy ez is menjen közben, de ha úgy érzitek, hogy már minden lehetséges dolgot kimerítettünk itt, akkor tőlem bármi lehet //
~ Az biztos. De még jó, hogy ez már nem a mi problémánk lesz, hanem valamelyik mentoré… ~ - pillantottam féloldalasan Sheilára, miközben Shannon azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja magát kiszabadítani. Igazából én ezt nem tudtam megérteni, hogy miért nem kezdte el hamarabb. Oké, igaza volt a másik nősténynek abban, hogy még emberként gondolkozott, de hát könyörgöm, egy ilyen helyzetben, nem az a legelső, hogy még egy ember is megpróbálja magáról lefeszegetni a csapdát? Neki pedig alapból nagyobb ereje van, tehát sokkal hamarabb is ment volna ez neki. Mindegy, a lényeg, hogy már rájött a nyitjára. Mivel idő közben lekerült a csapda és azt is megtudtam, hogy Sheila honnan ismeri Wade-et, ezért volt egy kis időm arra, hogy gondolkozzak és lehiggadjak valamelyest. Bizonyos szemszögből talán még értékelni is lehetett volna, hogy a kölyöknek sikerült kiszabadulnia, de igazából másként nem tanulná meg, hogy hogyan is kell vigyáznia magára. Mindig csak bajba keveredne, és nem fejlődne sehová. Azt biztosra vettem, hogy az én kezem alatt bizony nehéz és kemény sorsa lenne, de legalább megtanulna mindent, ami szükséges ahhoz, hogy talpraesett legyen és életben maradjon. A gond csak azzal volt, hogy egyrészt időm nem lett volna, másrészt türelmem, és hogy egy harmadikat is említsek, sohasem szoktam elvállalni mások tanítását. Az ő teremtője lesz az első, és talán egyetlen kivétel, de ő is csak azért, mert én készültem a falkába hozni őket, és felelősséget éreztem irántuk. Csak a biztonság kedvéért akartam ellenőrizni egyébként, hogy minden rendben van-e a lábával. Úgy sejtettem, hogy nem lesz ezzel gond, de az sohasem árt, ha biztosra megyünk. Erősen kételkedtem abban, hogy ő bármit is konyítana az ilyesmihez, és valójában én sem voltam egy elsősegélyben jártas világbajnok, de azt meg tudtam állapítani, hogy megmarad, vagy esetleg le kell vágni. Jó, utóbbit inkább csak viccnek gondoltam, mivel farkasként egészen biztos, hogy nem fog elszenvedni semmilyen maradandó sérülést. - Nem emlékszem, hogy bármikor is az lett volna az esti csemegém, hogy sérült kölykök bokáit ropogtattam… - dünnyögtem, miközben leguggoltam elé. – Ha csak megkíséreled azt, hogy megrúgj, abban a pillanatban eltöröm – figyelmeztettem még gyorsan, pillantásom felvándorolt egészen az arcáig. Miután nyomatékosítottam ezzel is a szavaimat, a sebesült lábára koncentráltam. Kicsit fentebb húztam rajta a nadrágot, hogy jobban megnézhessem magamnak, de én is úgy ítéltem meg, hogy egyébként semmi halálos sérülést nem sikerült összeszednie. – Igen, én is úgy látom, hogy rendben lesz – bólintottam némi szemlélődés után, aztán lassan leeresztettem és felálltam újra. ~ Szerinted, hogy fog innen kijutni élve? ~ - kérdeztem Sheilától. Nem nagyon értettem, hogy miért érdekli ennyire az, hogy honnan ismerjük Wade-et, legalábbis egészen addig, amíg meg nem éreztem a féltékenység semmivel össze nem téveszthető szagát. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, aztán ránéztem a hatalmas fehér farkasra, majd újra a kölyökre. Ez a családon belüli újabb szál nekem már túl sok volt…
Szórakoztató volt érezni a féltékenységét, nem mintha lett volna rá oka, de ezt ő nyilván nem tudta, én meg nem siettem, hogy felvilágosítsam róla, nincs oka az aggodalomra. Bár, önmagában egészen nevetséges volt az elképzelés, de egy fene, higgyen, amit akar, én jobban szeretem a káoszt, mint a rendet, és ha akad köztük némi balhé, akkor már egészen elégedett leszek. Egyébként, a kölyök érzéseiből egészen világosnak tetszett, hogy több van köztük, mint Teremtő-kölyök kapcsolat, ami részemről nem kis visszatetszést keltett, de hát ez van, nem mindenki gondolkodik úgy, mint én. Kész szerencse, már kihalt volna a fajunk… Nyugodtan nézem, ahogy Anna kezelésbe veszi a kölyök lábát, vagy legalábbis megnézi, hogy mennyire súlyos. Nagyjából semennyire, bár egy kölyöknek még ez is okozhatja a halálát, ha rossz helyre téved. Márpedig most elég kellemetlen volt a környezet, és itt még történhetett volna bármi. ~Esetleg, ha tényleg eltörnéd, tovább tartana helyrejönnie.~ Jegyeztem meg a Tark nősténynek olyan hangsúllyal, hogy képtelenség lett volna eldönteni, komolyan gondolom, vagy ugratom, de engem ismerve esélyesen inkább az első verzió lett volna a találóbb. Ha nekem lett volna kölyköm, holt biztos, hogy állandóan el lenne törve keze-lába, mire valami lesz belőle. Sőt, az ezüstöt is jobban ismerné, mint a legtöbb farkas. A sebek nem számítanak, csakis az, mennyire gyorsan lesz minél erősebb. Kész szerencse, hogy nem volt kölyköm. Már nem nekem, mert kezdtem nagyon unni a napjaim egyhangú szürkeségét. ~Ez a rohadtul semmi közöd hozzá eléggé találó.~ Lököm Shannon tudatába, kicsit megkóstoltatva saját flegmaságával, tudja csak, milyen az, amikor visszakapja, amit ad. Felőlem aztán megzabálhatja az a csúf, gonosz kíváncsiság, akkor sem fogom elmesélni neki. Ha Wade azt akarja, hogy tudja, majd elmondja neki, de őszintén… vannak dolgok, amikről egyszerűen nem kell beszélni, a Colin téma épp eléggé súlyos volt a múltkor történtek nélkül is. Hagytam, hogy téveszmékbe hajszolja magát, mert szórakoztatott, és mert egy kölyöknek én holt biztos, hogy nem tartoztam elszámolnivalóval. ~Ha van benne némi életösztön, akkor megoldja. Ha nincs, akkor meg így járt. Engem speciel nem érdekel. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki életképtelen, azon nem érdemes segíteni.~ Némileg foglalkoztatott az, hogy boldogul-e a kölyök magától, vagy segítségre szorulna, a sebe szerintem nem volt olyan súlyos, hogy ne tudjon kikeveredni a puskacsövek kereszttüzéből, de volt rá esély, hogy túlságosan forrófejű, és hirtelen természet ahhoz, hogy megfontoltan haladjon. Mindenesetre, ez majdcsak kiderül előbb-utóbb. ~Rám ne nézz… Én is frászt kapok a dologtól.~ Nem mintha az én kapcsolatom nem lenne Sakarival olykor megdöbbentően belsőséges, de azért arra sosem vetemednék, hogy… áhh, még belegondolni is borzasztó. Sokunknak a Teremtő kapcsolata a kölykével olyan volt, mint szülőnek a gyermekével, abba pedig nem fért bele az, ami nyilvánvalóan ott volt Wade és Shannon között. Ám ezzel együtt is úgy gondoltam, csinálnak, amit akarnak, főleg amíg nem tagjai a falkának.
//Bocsi csajok, kicsit nehezen találom meg a hangulatot mostanában ehhez a karimhoz. //
*Mint csendes szemlélő voltam jelen a beszélgetésben. Nem szóltam bele, nem tettem semmit igazából majdhogynem egész végig. Amikor aztán Darren kifejezte a rám tartott igényét. Az igazság az, hogy tudtam; ez nem nekem szól, hanem Alekszejnek. De hát ha már érint, akkor mutassunk némi aktivitást is. S arcomra vigyor került, energiáimba izgatottság költözött a lehetőségre, hogy végül a Bátyámmal vadásszak. Mióta is? Legalább tíz éve szerettem volna, ha erre sor kerül. Szerettem volna megismerni mindig is, így az érzéseim valósak voltak, az, hogy ezt mind miért már más tészta. De még most sem szóltam, tudtam én, hogy hol a helyem. Apám mellett, csendben. Ez a nagyok dolga, én meg még kicsi vagyok. Erre a gondolatra kedvem lett volna felnevetni, de nem. Csak felálltam és Atyám távozása után követtem Darrent.
- Kedves Tőled, hogy megmutatod a várost, vagyis az erdőt. * Pillantottam bátyámra, miközben zsebre tett kézzel sétáltam mellette, olykor-olykor bele-bele rúgva egy-egy kőbe. Furcsa volt ez az egész számomra, ámbár nem átláthatatlan. Szépen is néznénk ki, ha nem érteném azt, hogy csak "Kirilt" tesztelte, hogy mégis mennyire képes rá bízni a fiát. A kérdés az, hogy Darrennek mi volt a szándéka velem. Azzal, hogy végül magával hozott. Bár tény s való, hogy furcsa lett volna ha visszatáncol, hogy; Ó meggondoltam magam vagy máskor. De számítok valamire, még ha ez nem is látszik.* - Milyenek a többiek? * Kérdeztem csak úgy, hogy ne legyünk csendben. Azonban érezheti a kíváncsiságom s talán némi vágyat is. De hogy milyet... na az sokféle lehet, de most az ismeretlen, a családom felé. Mert azok. Még akkor is ha nekik ez nem tetszik.
Viszketett a tenyerem, mi tagadás, hogy ott helyben az O'Connorsban mindkettőt megöljem, holtan lássam. Miért nem tettem, miért fogtam ezt a vágyam? '45-ben megtanultam egy fontos leckét: hülyeség az indulatainknak és az érzelmeinknek engedni, legalábbis olyan meggondolatlanul. Elvégre ráérünk később is fejjel rohanni a falnak. Nikolaj... nos, ő volt a legfurcsább szerzet, akivel egész eddigi életemben találkoztam. Szereti Kirillt, tényleg szereti és a vérvonalöcsém. Meg fiatal és olyan jógyerek feje van, de a Teremtőm felé táplált vaskos előítéleteimnek hála ez volt az a maszlag, amit egyszerűen nem akart bevenni a gyomrom. Nem, kész, passz. Ezt viszont kifelé nem mutattam, bár az is igaz, hogy tulajdonképpen semmit se mutattam, úgy bezártam, mint valami többszörösen megerősített páncélszekrény. Kimért voltam, de nem ellenséges, csak hűvös, mindebben pedig sokat segített farkasom érdektelen közönye. Ilyenkor imádom az ordasom. - Nem félsz, hogy csak azért hoztalak ide, hogy fél perc múlva a beleidnél fogva lógassalak fel az egyik fára? - érdeklődtem színtelen hangon, viszont ez tényleg érdekelt, s vetettem rá egy pillantást, hátha elárul valamit az arca. Biztos voltam benne, hogy Kirill mesélte neki, mennyire... csodás a viszonyunk, ahogy azt is tuti észrevette, hogy nem repestem a boldogságtól, mikor megláttam őket. Se utána. Se most. - Nem mesélt rólunk Kirill? - kérdeztem vissza, mellőzve minden élt a hangomból. - Biztos kialakult egy kép benned rólunk, milyennek képzelsz, látsz minket? A többieket? Beszéd közben egyre mélyebbre hatoltunk az erdőbe, az enyhe szél bölény szagot hordott a hátán, én pedig félig ösztönösen, félig készakarva követtem nyomot, még mindig ember alakban, könnyedén mozogva a kiálló gyökereken, egyenetlen talajon, kerülgetve az alacsonyabb ágakat.
*Kérdésére felkaptam a fejem és elmerengve néztem magam elé egy kicsit, elgondolkozva, mintha minden egyes percben csak a kérdésen rágódnék. De elég hamar átláttam és csak könnyedén megvontam a vállaim.* - Félhetnék, de hiába való volna Darren. Ha megakarod tenni, akkor megteszed csak azért, mert megteheted. De nem hiszem, hogy bármit is megoldanál vele vagy jobb lenne neked, ha rajtam állsz bosszút Alekszej hibái miatt. Persze, fájna neki, mélyen érintené az, ha még egy kölykét elveszíti... de neked nem lenne jobb, nem hullna a semmibe az ami történt és a gyűlöleted sem lappana. * Indokoltam meg azt, hogy mért nem érzett félelmet felőlem. Hanyag mód tűrtem a fülem mögé a hajam és pillantásom Darrennen siklott végig egy pillanatra. Igazából csak a reakciója érdekelt a szavaimra, hisz ezzel is jobban megismerem. A visszakérdésére csak szusszantam egyet és megingattam a fejem.* - De, mesélt. Viszont az csak egy szemszög, de tény hogy kialakult bennem egy kép rólad, rólatok. Aurorette és Natalja két különböző személyiség, az egyik vad míg a másik kezes bárány. Szerintem ők lesznek azok akik leginkább elítélnek majd. Ryanről nem sok információm van, Ő egy kérdőjel akihez szeretnék arcot is társítani. Te pedig... tudomásom szerint neked mindig a család volt az első. De keveset tudok rólatok, inkább azokról az időkről mesélt Alekszej, mikor elrontott valamit vagy megbánt. Minden meséjében volt valami tanulság és inkább azokon volt a hangsúly, mintsem azon, hogy a résztvevők milyenek voltak. A cél az volt, hogy milyen ne legyek... soha. Sajnálom... de ennyi az, amit megtudtam rólatok. Ezért is örültem annak, hogy elhívtál és megismerhetlek. Még ha tudom is, hogy Téged nem ez vezérelt. * Sütöttem le a szemeim és az utolsó mondatomnál némi szomorúság kélt a hangomban. A kérdésére őszintén feleltem, ámbár csak fél igazságokkal, ami sehol sem volt hazugság csak kimaradtak részletek. Így bizony nem érezheti, hogy nem voltam őszinte mert az voltam. Pillantásom a szag irányába ugrott és követtem Darrent, ámbár mégis mellette haladtam. Mit mondhatnék? Neki volt célja azzal, hogy ide hozott, hogy elkért és még csak a kérdésemre sem válaszolt. De nem erőltettem, hogy ugyan mondja el. Majd elmeséli ha akarja, mond ha akarja mondani. Ha meg nem, hát... akkor nem. *
- Tényleg nem oldanék meg vele semmit - értettem egyet csevegő hangon, a hidegségem pedig lassanként kezdett felengedni, de nem azért, mert Nikolaj apránként szimpatikussá vált volna, teljesen más húzódott emögött. - Mélyen érintené - ismételtem a szavakat ízlelgetve, s próbáltam őket nem sok sikerrel összefüggésbe hozni Kirillel. Egy pillanatra kísértést éreztem, hogy leteszteljem, valóban olyan mélyen érintené-e ennek a fiatal farkasnak a halála, túlságosan is csábító gondolat volt, hogy lássam, ahogy esetleg fájdalmat mutat ki. Már ha képes erre. Arra, hogy nekem nem lenne jobb és nem apadna a gyűlöletem, csak örömtelen mosolyra húztam a szám. Tényleg nem ismer, de ezen igazából olyan mélyen szántóan nem is tervezek változtatni, minél tévesebb elképzeléseik vannak rólam azt hiszem, annál jobb. Az a baj, hogy imádnám megtenni, kibelezni, aztán Kirill elé vetni és utána vele is hasonlóképp járni el. A gyűlöletemen semmi se változtathat, túlságosan is belém itta magát, ám azt soha egy szóval se mondtam senkinek sem, hogy én ezt bánnám, vagy ezen változtatni akarok. A múltat nem lehet eltörölni, lezárni se lehet soha teljesen, pont ez a szép benne. Ezért fogom én mindig szomjazni a Teremtőm vérét. - Ha itt maradtok, biztosan találkozol a többiekkel is és lesz alkalmad megtapasztalni, hogy milyenek. Amit én mondanék, az elfogult lenne, nem mennél vele sokra. - Mert én jót akarok neki! - Engem sok minden vezérel. Kirill gondolom alaposan kitanított - néztem a szarvascsorda felé, és közben nem tudomást venni arról, hogy valahol nagyon mélyen egy egészen kicsit, egy szikrányit irigykedtem és féltékeny voltam. Én voltam... pontosabban még mindig vagyok az "első szülött fiú", nekem járna az a hely és státusz a Teremtőnknél, ami neki jutott. Na nem mintha nem önként hagytam volna faképnél, csakhogy most jól jött volna, ha több évet töltök vele és sokkal jobban kiismerem. Milyen meglepő, a farkasom tökéletesen egyetért velem abban, hogy mi járna meg nekünk...
*Egyszerűen csak hagytam lógni azt, hogy mi érintené Alekszejt mélyen és mi nem. Darren vagy elhiszi vagy nem. Bizonygatni nem fogom az igazam, az csak gyanús lenne. No meg az igazságot nem is kell bizonyítani. Nemde? Így nem is feleltem semmit, csak Darren arcát néztem és igyekeztem minden egyes érzésére, rezdülésére oda figyelni. Ó dehogynem játszik a gondolattal, hogy mi lenne ha. Látszik rajta. De még sem tesz semmit. Gyenge volna vagy csak óvatos?* - Alekszej nem akar elmenni addig míg nem nyerte el a bocsánatotokat. Szóval azthiszem, hogy itt fog meghalni vénségében. * A gondolat, hogy ez így lesz nem rázott meg. Tudtam, hogy mekkorát és mennyit hibázott, így azt is, hogy a bűnei szinte megbocsáthatatlanok. Én nem tudnék... azt hiszem. Valahol mégis szomorúsággal töltött el. Én szeretem a Teremtőmet és még most sem akarok arra gondolni, hogy már nem sok van neki hátra. Farkaséknál gyorsan repül az idő, még ha nincs is benne súlyos betegség, ami még hamarabb véget vethetne a létnek. * - Micsoda? Egyébként de, átlagot már vonhatok és hellyel-közzel kapok egy képet. De mindegy. Hát... mondhatni, igen. Amit a koromban tudni kell, azt tudom. Vadászni, harcolni, túlélni, a protokollokat és a történelem minden egyes szegletét * Nevettem el magam az utolsó pontban. Alekszej öreg, ahogy a történelem az élete volt. Igen, nem kevés töri órát tartott és ezt nem is épp szerettem. De hát melyik farkas vágyik történelem órákra? Meg még mást is, de az nem számít. Legalábbis neki nem és még mindig nem hazudtam, ahogy azt sem kell tudnia, hogy bizony azért a koromhoz képest többet tudok és ellenállóbb vagyok. Remélem nem akarja megtapasztalni, hogy mennyit tudok.* - De van amit nem és tudom, hogy a tudás hatalmában van. Azonban ez nem számít, amúgy sincs szükségem rá. Miért? * Vontam meg a vállaim könnyedén majd elkezdtem kigombolni az ingem, lassan ideje elkezdeni vadászni. De a ruhám azt nem adom, elvégre még haza is kell mennem és nem ártana nem meztelenül haza esni, meg át a városon. Szép bemutatkozás lenne.*
Duncan Felderítőzik, ezért megkértük Emi nénit, hogy kicsit nézze meg, van-e esélyem két percnél tovább húzni majd a kölykös mulatságon abban a... barlangban. Ali pocija. Nem, gyomra! Nem poci, gyomor! A nagy farkasok nem mondanak gyomrot. Meg Alit sem, de elfelejtettem, hogy kinek a bendőjét fogjuk elcsapni. Emi néni szerencsére vállalt engem, és ennek nagyon-nagyon örültem, az se volt baj, hogy olyan korán kelt, hogy futni menjen, mentem vele. Bár amíg kiértünk az erdőhöz, én azért a hátsó ülésen még aludtam egy picit, remélem nem vette észre, ha meg igen, nem haragudott talán érte...
A futás egész jó volt, lelkesen követtem őt, ha meg valahol felbuktam, csak nyikkantam egyet, de már szaladtam is utána, mielőtt megállt volna. Próbáltam csak nagyon picit a terhére lenni, ezért olyan gyorsan szedtem a tappancsaim, ahogy csak tudtam, hogy ne kelljen túl lassan futnia miattam, így aztán a végére megértem szuszogni. Le kellett ülnöm, hogy kicsit kifújjam magam, az oldalam elárulta, milyen szaporán szedem a levegőt, de hamarosan megint talpon voltam. Emi nénihez trappoltam és köszönetképp kissé a hátsó lábaimon ágaskodva a nyakába fúrtam az orrom. Tudom, hogy az ő dolga felkészíteni most, s ahogy eszembe jut, hogy van egy nagy bajom, visszaesik a lendületem és arrébb is szökök tőle, majd lesunyom a fejem. ~ Emi néni... te bántottál már másokat, igaz? ~ Biztos, különben Duncan nem bízott volna benne azt hiszem.
Amikor Anne felkeresett az ötlettel, hogy Castor kis... viadalára felkészíteném-e én, az egyfelől nagyon jóleső érzéssel töltött el titkon, másrészt kétségek garmadáját zúdította rám. Mivel érdemeltem ki? Mi van, ha elszúrom?! Nincs épp eszményi kép előttem a kölyöknevelésről, amit a beharapóm annak hívott, az konkrétan kiképzés volt arra a szerepre, amit a falka mellett működő maffiaszervezetben nekem szánt. Minden ellenérzésem és a fejemben sipítozó "Ezt meg fogod még nagyon bánni!" hang ellenére is rábólintottam a kölyök kérésére - kizárólag általam ismert okok végett. Dun meg fog ölni vagy legalábbis jól megcibál a tarkómnál fogva, ha ez kiderül, hát még ha komolyabb baja esik a gyereknek... Nem valók ilyen apró és kevésbé masszív "játékok" nekem, mióta farkas lettem, igaz, még emberként is utáltam a húgomra vigyázni, mert túlságosan is életre való volt hozzám képest. Pont mint Anne.
A futás a megszokott őrülten sietős iramhoz képest most jóval lassabb és bár látom, érzem a kölyök felől, hogy igyekszik tartani a gyorsabb tempót, akaratlanul is "csalok", hozzáigazítva egy olyan sebességhez lépteimet, amik őt alaposan átmozgatják és én sem galoppozok bukdácsolva még tőle három mancson. A vadorzók területét elérve lassítok lépteimen és meg is állok idővel, még a fák biztos árnyai alatt. Hátrapillantva várom be a kölyköt, akinek hirtelen reakciója meglep - ugyanakkor inkább kérdésére reagálok. ~ Szerinted felebaráti szeretetből veszítettem el a kézfejem? Ölsz vagy megölnek... Biztos mondta már apád is. Ez a legtöbb helyzetben megállja a helyét más farkasokkal szemben. Miért kérdezed? ~ Firtatom, miközben tekintetem a kölyökről a területre vándorol. Óvatosan kell továbbhaladnunk, ha nem akarjuk további végtagvesztéssel indítani a Viadalt. ~ Maradj mögöttem! ~ indítványozom ennek fényében.
A válasza picit se volt meglepő, és igaza volt, csak hirtelen feszengésemben megfeledkeztem arról az estéről. Igaz, nem láttam ott se sok mindent, mert többen is álltak előttem, de tudom, hogy mi történt. Nagyot nyeltem a kérdésére, először nem is válaszoltam, mert tovább mentünk, és nekem a nyomában kellett tovább haladnom. Figyeltem, hogy szinte pontosan azon az úton haladjak, amin ő, jobban ismerte ezt a részt, mi Duncannel másfelé szoktunk vadászni, és sose hagyta, hogy ezen a környéken csatangoljak - legalábbis egyedül. ~ Én még soha senkit nem bántottam ~ vallottam be, emberi alakomban pedig biztosan leszegtem volna a fejem és fülig vörösödök. ~ Csak amikor aput meg kellett pofozni... Az büntetés volt, az ő büntetése, mondjuk én inkább úgy éreztem akkor, hogy nekem szólt. De még tényleg senkit nem ütöttem vagy haraptam meg úgy igazán, támadásból, egyszer se volt rá szükségem. ~ A nyuszik torkát át tudom harapni ~ mentettem magam, amivel csak tudtam hirtelen ~, de kisállaton kívül még semmi, Emi néni. Félek, hogy ez most nagyon-nagy hátrány, a többiek már tuti sokat pofozkodtak. Emi néni érezhette, hogy ettől nincs jó kedvem, nagyon féltem attól, hogy csalódást fogok okozni, hogy nem leszek elég ügyes. Nem csak a nagy farkasok előtt, hanem magam előtt sem. Folyton mondom, hogy nagy és erős leszek, de tényleg nagyon messze vagyok attól még. ~ Hogyan fogok én így harcolni? ~ néztem a nagy nőstény hátsó lábait, ha csak nem állt meg a vallomásomra és fordult felém. Akkor a mellső mancsait nézegettem.
~ És mit gondolsz, képes lennél rá? ~ Firtatom könnyed csevejnek tetsző hangsúllyal érve el a kislányt mentálisan. Csajok egymást közt... hiszen mi is lehetne jobb beszédtéma így kora reggel, mint a gyilkolászás? Mondjuk legalább testhezálló - nekem. A válasza őszintén érdekel, bár sejtem, hogy szüksége lesz a kislánynak némi ösztönzésre a dologhoz. Hallom a hangján, hogy kissé el van kenődve és az eszemmel tudom is, hogy most meg kellene vigasztalnom, a késztetés és a tényleges cselekedet mégis elmarad. Miért én vigasztalnám, nem vagyok az anyja, se az apja! A tutujgatás egyébként sem kenyerem. ~ A korod ellenére szívós egy kisfarkas vagy a vérvonaladnak hála, még ha ezt eddig talán nem is tapasztaltad ki igazán. Ráadásul a segítségedre lehet az is, hogy kicsit másképp nézed a világot, mint Norina vagy az a Masako, de bárkit mondhatnék most ide. ~ Nem torpanok meg, haladok a területen, odafigyelve a talaj menti növényzetben megbújó esetleges csapdákra. ~ Senki nem várja el, hogy őrjöngő buldózerként taposd ki a többiekből a szusszt is. ~ Azért ezt már némileg nevetős, biztató hangsúllyal ejtem/küldöm felé, elérve egy kisebb tisztást. Itt biztosan nincs csapda.
Megint én vagyok a soros az ebédkészítésben, hogy fulladna halálra mindkét idióta odahaza. Hiába mondtam, hogy fáj a fejem, Milos csak közölte, hogy ne menstruáljak, húzzak a vérbe, mert nem tud TV-zni a korgó gyomrától. Ingert éreztem, hogy lebasszam azt a szart az állványról, de helyette csak megcsavartam a karját, annyiban hagytam, és közöltem vele, hogy amíg vissza nem érek, nyugodtan koncentrálhat a fájó ízületeire, elterelve a figyelmét a bélpoklosságáról. Szívesen játszom el a dögevő szerepet, nem csak most, általában is. Sokkal kevesebb meló, praktikusabb és takarékosabb mindenki számára, ha a mások által elejtett dolgokat szedem össze. A vadorzók területe erre pont alkalmas. Már sétáltam volna tovább, felkapva a vállamra csapdástól a szarvasbikát, amikor eldördült a fülem mellett egy sörétes. Nem mondhatom, hogy szívgörcsöt kaptam, de megint ez a plusz meló. Most tehetem le a tetemet, és hallgathatom, hogy takarodjak a picsába, tolvaj kutyának titulált, én pedig rágyújtottam. De csak mondta és mondta, rám szegezte a sörétest, lassan közelített és próbált volna arrébb tessékelni a zsákmánytól. Megvártam, amíg kellő közelségbe ér, hogy Natasával leadjak egy fejlövést. Fantasztikus, viszek haza egy sörétest is - nem mintha használnám, de a gyerekek talán el tudnak vele játszani, ha nagyon unatkoznak, csak ne az én seggemet lőjék vele szarrá. Ha már itt vagyok, akkor megengedhetem magamnak, hogy a desszerttel kezdjek. Ledobom magam a földre, az ölembe húzom a férfi testét és egy vadászkéssel kezdem el felkockázni. Micsoda piperkőc egy alak vagyok, semmi belezés, semmi trancsír. Apró falatok kerülnek késhegyre, aztán a gyomromba, közben pedig röhögök azon a sorsnak nevezett valamin. Miről maradtam volna le, ha nem zavarnak ki az öcsémék...
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 06, 2014 2:20 pm-kor.
Kezdőlap
:DSzóval, részemről nyugodtan maradj csak! 
//
//
//
//
