A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.
Ha minden áron időt akart nekem szentelni, hát a "hisztit" is viselje el - elviselte. Egy illanó pillanatra megfordult a fejemben, hogy megsimogatom érte az okos kis fejét, deeeee... nem, nincsenek szuicid hajlamaim, ahogy mondtam. Nem értette az első részt én pedig nem kezdtem magyarázni, legalább ebből biztosra vehettem, hogy abban a buliban nincs benne. Király, akkor már két parti van, amiben full ugyanazt kell bizonygatnom. Erre már gondolkodás terén se akartam mit reagálni magamnak, egyszerűen csak ültem és voltam, mert abban talán még semmilyen hibát nem tudtam véteni. Bár lehet nem pucsítottam eléggé, franc tudja vagy az se. Inkább irigykedtem energiái tömör összetettségére és arra megingathatatlannak tűnő magabiztosságra, ami belőle áradt. Adhatna belőle. Bár ha kérnem kéne, akkor is ott marad minden önbizalma - nem kuncsorgok. ~ Ezt legalább annyira szeretném tudni, mint te. Szerinted szórakozásból futkosok itt? ~ Nem kéne messzire menni... Befogtam. Egy kis időre. ~ Nem tudom ~ mondtam, ha nem vágott az előbbiért ismét a földbe, amit egyébként olyan merőn fixíroztam pár másodpercig, mintha lyukat akartam volna égetni belé. Miért? Én is folyamatosan ezt kérdezgettem magamtól idefele rohanva, de egy bolhaarasznyival se jutottam közelebb a válaszhoz. Már ha volt válasz. Kényelmetlenül helyezkedtem, végül ment talpon voltam. Nem ő küldte, de ismeri. Honnan? Nagyon remélem, hogy nem egy kotnyeles nagybácsi! ~ Honnan ismered? ~ Sütött belőlem a kíváncsiság és nem csak ezért kérdeztem, hanem azért is, mert reméltem, hogy kicsit témát terelhetek, de hát álmodik a nyomor minden jel szerint. ~ Nézd, gőzöm nincs, mit vár tőlem, én ~ csak meg akarok felelni és szeretném, ha elégedett lenne velem ~ akár azt is mondhattam volna, hogy elmegyek a rétre pitypangot szedni, hogy koszorút fonhassak belőle, oké? ~ Járkáltam, de nem tudtam mióta. Fel-alá grasszáltam, mintha szent küldetésemnek tekintettem volna mini-ösvényt kitaposni. ~ Miért érdekel ez téged, mit akarsz tőlem, vagy tőle és minek foglalkozol azzal, hogy... ez van? Megálltam vele szemben, a fekete mélységbe tekintettem és ha nem tartottam volna rettenetesen megalázónak, rimánkodtam volna legalább egy egyesen válaszért! Kérdések, elejtett megjegyzéseket és kétértelmű utalásokat kaptam csak az elmúlt napokban, amik sokkal jobban szétziláltak, mint azt például Danielnek ki mertem mutatni. Ez elől a hím elől a javára szóló korkülönbség miatt nehezebb volt titkolni. Dühítő. ~ Mit akarsz tőlem? ~ Úgy éreztem már semmilyen követelés nem tudna meglepni vagy ennél jobban összekuszálni.
A telefon halkan, tompán búgott a fülembe, miközben a fél testem a törött ablakon át... kifelé lógott, míg a másik része a Jeep ülésén terült el. Mindenem fájt, az oldalamon éktelenkedő hasadás, nem volt épp a legfinomabb érzés, ahogy az elhagyott fülem hiánya sem dobott fel kellőképpen. Időközben - míg a mobilom serényen igyekezett elérni Primet - sikerült magamat kikanalaznom a kocsiból. Persze azonnal seggre ültem, mint a jó gyerek. ~ Szuper ~ morogtam, majd ernyedt sóhajt hallatva próbáltam két lábra egyenesedni. - Nem hiszem el, hogy csak én tudok ilyen elbaszott helyzetbe kerül... Hohaa-Halo! Prim? Hallasz? - nah, a motyogásom közepette ő is rájött, hogy miként is kell felvenni a csörgő telefont! - Figyelj már kislány... Totál gáz van! De frankón. Itt vagyok a... faszom se tudja hol. Felettem szerinteeem az Orion van... vagy valami ilyesmi. - pislákoltam fölfelé, hogy legalább egy támpontot adjak neki, ha mást nem is. - Ami boztos: erdőben vagyok. Fairbanks... vagy annak közelében. Nah... Várjál közben... - nyögtem, de érdekes. - ...felállok basszus. - a hangom elég szikkadt volt, mint valami sziszegős, rozsdás edény. - Itt vagy még? Szuper. Szóval, valami országúton hozhattak idáig. Mindent elmondok majd... csak keress meg... kérlek... - neki estem egy fának. A vállam ívesen koppant a kérgeknek. Nem volt jó... Úgy éreztem magam, mint aki mentem megdöglik... nem viccelek. - Prim, figyelj... Vágod a környéket? - könyörgöm, mondd, hogy igen... - Itt... ilyen magas fenyők nőnek. De ha más nem... hívd fel Matt-et. Be tudja mérni a mobilom koordinátáit. Jó? Várlak... - kár volt többet nyökögnöm neki. Azt nyilván megértette, hogy marhára szarban vagyok, és mivel ez nem újdonság neki, talán nem is lepi meg túlzottan. Fáradtan ejtettem le a megfáradt avarba végül a mobilomat, és magamat is... A felsőmet még abban az elhagyatott házban hagytam el, ahol vallattak. Ahol a három megtermett hullát hagytam. Szóval hideg volt. Pedig alapvetően a farkasomnak köszönhetően ritkán fázok. Most mégis kezdett ellilulni a szám széle... - Prim... siess baszki... - a fejemet a fának döntve tekintettem fel az ég felé. Fújtattam, köhögtem... Lassan kezdtem úgy érezni magamat, mintha egy konzerv dobozban üldögélnék... - Hahh. Ez nem is az Orion... - kacagtam fel, már csak kínomban, ahogy vártam, és vártam... Tulajdonképpen mást nem nagyon tehettem...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem túlzottan szoktak keresni éjnek évadján és bármennyire is fura, de végre sikerült nekem is álomba szenderülni. Nem érdekelt már semmi se és győzött diadalmasan a fáradság. Na, meg az se mellékes, hogy egészen jól aludtam, amikor egy ismerős dallamra lettem figyelmes. Kutakodni kezdtem egy kisebb nyöszörgés keretében, mert szemmel láthatóan még mindig nem ragyogott az égen a nap első sugara se. Még mindig éjszaka volt, de végül megtalálom és felveszem. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy rossz számot hívott, de aztán meghallom a nevemet. Lassan feljebb tornázom magamat az ágyon és próbálok koncentrálni. Alec, már megint mibe keveredtél? – csúszik ki egy kisebb ásítás közepette ajkaimon ez a párszó, de inkább sietve megdörzsölöm a szemeimet és koncentrálni kezdek arra, amit mond. A hangja se kecsegtet túl sok jóval, így tényleg jobb lesz, ha jobban figyelek, mert minden információ lényeges lehet. Miért nem lepődök meg azon, hogy újra hatalmas nagy szarban vagy? – kérdezek vissza csöppet se undokul, mert ez már nálunk megszokott. Ő javította az autóimat, vagy a motorjaimat, míg ő meg rászokott arra, hogy segítségemet kérje, ha bajban van. Vagy már túl van egy részén a gondnak, de segítségre még mindig szükségese van. Itt vagyok, vagyis hamarosan ott. – mondom sietve, miközben már mesterien egyensúlyozom a telefonnal és közben felöltözöm. Egy pillanatra se engedném el, mert hiába keveredik állandóan bajba Alec, mert fontos és soha nem hagynám hátra. És még rám mondják, hogy bajkeverő vagyok, mint mondanának rá, ha vele találkoznának? Jobb, ha nem is tudom. Ohh, szóval Matt még mindig a toppon van. Rendben, ne tűnj el, hamarosan érted megyek. Próbálj meg addig nem meghalni. – szólalok meg kicsit ironikusan, majd egyből tárcsázni is kezdem a másik ismerőst. Vagyis Matt-et annyira nem ismerem. Nem sokszor találkoztam vele. Általában, ha hívom, akkor már tudja, hogy mit akarok. Egy koordinátát, hogy merre is találom a közös barátunkat. Ő az informatikus zseni, én pedig az összekaparó vagy néha az a személy, aki munkát ad Alecnek. Szia, itt Prim. – szólok bele sietve, miközben már a bérelt kocsinak az ajtaját nyitom ki. Még szerencse, hogy csak holnap akartam visszaadni, mert teljes mértékben feleslegesen áll itt. Inkább megyek valahova gyalog, majd pedig bedobom a plédet és koordinátákat feljegyzem. Rendben, köszi. – mondom sietve, hiszen sok magyarázatra most se szorultam, hogy miért keresem. Sietve ütöm be a megadott koordinátákat, majd pedig hamarosan már a megadott cím felé tartok. Egyre inkább lassítok, amikor már túl közel járok. Végül pedig megállok és sietve pattanok ki a kocsiból. Érzem őt, de nem éppen túl erős. Alec? – kérdezem kiállítva, majd bevágom magam mögött a kocsi ajtaját és elindulok egyre beljebb az érzékeimet követve, majd pedig hamarosan már szaladni kezdek az irányába. Jesszusom, mi a francot csináltál megint? – kérdezem tőle egy kisebb fejrázás keretében, majd végül odasétálok hozzá és próbálom kivenni azt, hogy egyáltalán van-e még ép testrésze. Rossz még nézni is őt és bele se merek gondolni, hogy mekkora fájdalmai lehetnek emiatt. S mi lesz akkor, ha többé mér nem leszek ott neki, hogy összekaparjam és újra megmentsem őt? Azt hiszem a háború óta rajta gyakoroltam legtöbbször az életmentést.
Hallottam a dübörgést, az ütemet, amint a fülemben dobolni kezdett a vér. Nem bírtam felállni. Egyelőre nem. Kúszni pedig abszolút nem volt kedvem, pláne úgy nem, hogy minden bizonnyal Matt már belőtte a telóm koordinátáit. Fáradt voltam... legalábbis annak éreztem magam. Igyekeztem ébren maradni, nem számolni a szaros bárányokat, akik eszeveszetten próbáltak a retinám mögé jutni. Ellenálltam. Helyette inkább a fák szélesedő lombjait fürkésztem, ahogy az azokon átszitáló eső lemosta a leveleket. Bírom az ilyet. Csak éppen sem a helyzet, sem a hely nem volt elég ahhoz, hogy kikapcsolja az agyam. A belém nyilalló fájdalmakról nem is beszélve... Az oldalamból továbbra is folydogált a vér, noha már nem olyan hévvel, mint mikor még a kés éle végigkóstolta. Pár néma sóhaj szökött fel az ajkaimra, ahogy tekintetem újra és újra körbefutott a tájon. Talán csak pár perc telt el - ezt nem tudnám megmondani -, mikor végre léptekre lettem figyelmes, melyek egyre fürgébbé váltak idővel. - Prim... - nyögtem fel, persze a mögöttem lévő fa odvában szunnyadó szú se hallotta volna meg. - Prim! - próbálkoztam újra, hátha ezúttal eléri a hangom. - Itt... Itt vagyok. - lehet esélytelen minden erőfeszítésem. Lehet, rohadtul nem kéne egyébként erőltetnem a hangom, sem magamat... De ez mondjuk sosem érdekelt.
Ideért. Tagadni is kár lenne: marhára örültem neki. Ennek jeléül felengedtem egy halovány mosolyt a képemre. - Nem vagy túl lelkes. - idétlenkedtem, noha tisztában voltam vele, hogy ez nem az a helyzet, ahol kéne. De Prim ismert... tudta, hogy a legnagyobb szarban is csak a hülyeséget vagyok képes kirángatni magamból. - Ne nézz már úgy, mintha szellemet látnál! - kacagtam(?). Túlzás... De valami röfögés félét sikerült kipréselnem magamból. - Az van, hogy... Segítened kéne... felállni. - vontam oldalra szám szélét, egyik kezemmel felé nyúlva, ha ő is mozgásba lendült. - Majd mindent elmondok, nyugi. Csak húzzunk már innen... - intettem a fejemmel... voltaképpen a vak világba, hiszen fogalmam nem volt róla, hogy merre hagyta el a kocsit. - Apropó. Csónakocska? Meg van? - persze, hogy meg. Ezt tudtam. De addig is, míg ő felkapar, és elbotorkálunk a verdáig, legyen valami kitöltő... fecsegés. - Oda kéne vigyél. Ha nem jelent problémát. - mosolyodtam el haloványan, ahogy már egyik karom a vállait fogta át. - Remélem majd be szarsz, olyan nehéz vagyok! - viccelődtem tovább, de minden egyes nevetés-féle sziszegésbe, fográgásba csapott át. Az oldalam nagy szarban volt, még ha a fülem helyét nem is éreztem. Se a megannyi vágást a karomon... - És, hiányoztam? - húztam. Mindig ezt csinálom. Sokszor már komolyan se vesz, ha ilyenekkel zargatom. De jelenleg: inkább ez, mint sem a néma csend, meg a kínlódás. Közben lépdeltem, oltalomként függve Prim vállain. Tiszta ciki...
Az autóhoz érve, egyszerűen csak engedtem a testemet, hogy bezuhanjon az anyósülésre. Kicsit fészkelődtem mondjuk - amennyire ez ment -, a fejemet a támlához döntve. Néhány másodpercet még adtam magamnak, majd lassan átvezettem a pillantásomat a nőstényre. - Van valami fölös' cuccod? Jó lenne lefogni a vérzést... - kicsit hátra néztem; mintha marhára tudnám, hogy ha van is valahol akár csak egy szakadt póló, az merre is lehet.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Szerintem már az is kész csoda volt, hogy hónapok óta nem hallottam róla. Nem is értem, hogy miként volt addig képes elkerülni a halált vagy éppen a veszélyt, mert szerintem már nem egyszer találtam rá olyan állapotban, aminél már csak a halál lenne a rosszabb. Nem értem, hogy miért keveredik ilyen helyzetekbe, mert én se vagyok angyal. Részt vettem bunyókban és hasonló dolgokban, de ennyire messzire szerintem életemben egyszer süllyedtem, nem pedig havonta. Mintha ő mindig hinne abba, hogy bármit képes túlélni és szemmel láthatóan igaza is van. Szerintem még egy csecsemőnek is erősebb hangja lehet, mint neki. De ahogyan egyre inkább koncentrálok, annál inkább megérzem a vér illatát, illetve a hangja is megcsapja a füleimet. Mély levegőt veszek, majd minden habozás nélkül egyre inkább rohanni kezdek és hamarosan már ott is térdelek mellette. Vigyázz, mert még a mosoly a vérben úszóképedre ragad. – mondom neki egy kisebb szemforgatás közepette, de egyáltalán nem bántásképpen. Jó újra látni őt, de néha jó lenne, ha nem csak ilyenkor lenne képes hívni és találkozni velem. Néha csak úgy simán fenékbe rúgnám őt, hogy végre kicsit észhez térjen, de ilyen állapotban sose volt szívem hozzá. Legfeljebb néha kevésbé humánusan láttam el a sebeit, hátha akkor jobban vigyázz magára, de minden próbálkozás hiába. Hozzam a pomponokat és lejtsek valami örömtáncot, hogy megint sikerült majdnem megöletned magad? – kérdezek vissza egy apró nevetés keretében, mert tökmindegy, hogy mennyire pocsékul van, mert egymás húzása és piszkálása sose megy ki a divatból. Egyszer az életben lesz még olyan, amikor nem kell összekaparni téged és anélkül is megtalálsz a telefonodban? – szegezek neki egy újabb kérdést, miután végig hallgattam azt, hogy segítenem kellene neki felállni és elhúzni innét a csíkot. Mintha csak egy takarító brigád lennék, s ha már maga kereste a bajt, akkor egy kicsit főhet a levében is. Végül lassan odalépek és felsegítem őt. A kezem a derekára siklik, hogy könnyebben megtartsam őt, majd egy újabb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Van olyan dolog, amit nem tudok megszerezni? – kérdezem tőle ártatlan pillantással, hiszen nekem is megvannak a kapcsolataim és még szép, hogy megszereztem. Nem volt egyszerű, de számomra se létezik lehetetlen és néha igazán bosszantó tudok lenni, s talán most is kicsit az illető agyára mentem, de legalább megszereztem. – Rendben, hamarosan odaviszlek, de előbb el kellene jutni a kocsiig. Menni fog nagyfiú? – szólalok meg határozottan, majd egy kisebb ugyan már mit gondolsz morgás hagyja el az ajkaimat. Egyáltalán nem volt nehéz, mert ennél már nehezebb embert is elviseltem, vagyis elbírtam. –Komolyan mondom, majd meghalsz és szinte beszélni is alig bírsz, de te még mindig poénkodsz. Azt hiszem, hogy javíthatatlan vagy és remélem ez sose fog változni. – mondom neki mosolyogva, mert tényleg bírtam őt és mellette egy pillanatra se unatkoztam sose. Pontosan annyira, mint egy púp a hátamra. – szólalok meg egy újabb nevetés kíséretében, hiszen amennyire szeret beszólni, én annyira szoktam visszaszólni neki. Ez igazán kölcsönös dolog. Majd pillanatok múlva a korábban odaterített pokrócon landol. Még mindig könnyebb azt kicserélni vagy kis mosni, mint a kocsi huzatából kiszedni a vért. Még szép, hogy van, de előbb kicsit a sebeidet kellene ellátni, nem? – kérdezem tőle sietve, majd újra hátrafordulok és elveszek egy táskát. Sietve húzom ki a cipzárját és szedem ki belőle a holmit, mert a többi inkább elsősegélyhez szükséges dolgok. Gyorsan gyógyul, de túl sok értelme nincs új ruhát húznia, ha az is pillanatokon belül véres lesz. Szóval mi történt már megint? Miért kellett megint eljátszanod a Terminátort? Főleg ennyire közel a falkához. – kérdezem tőle kíváncsian, majd miközben a válaszát várom az arcára száradt vért kezdem el lemosni. Mert ha valaki megállít minket, akkor jobb, ha senkinek az arcát nem tarkítja vércsepp.
Jó-jó, vágom én, hogy igaza van. Mindig ezt csinálom... És többnyire őt hívom. Főleg, csak ilyenkor. Emiatt kicsit ég is a pofám, de nem voltam rest rejteni. - Kár a gőzért. Ígérem legközelebb nem azért hívlak, hogy segíts. - markoltam rá a vállára egy kicsikét, habár annyira harmat gyenge voltam, hogy nem hiszem, hogy sokat érzékelt belőle. Inkább a yacht-ra tereltem a szót, miközben igyekeztem félig-meddig tartani magamat. A világért sem vettem volna a szívemre, ha össze rotyizza magát a súlyomtól! Nyilván, túlzok. Nem az első eset, hogy kénytelen cipelni, habár ez a mostani talán eddig a legdurvább. Leszámítva a tavalyi fél lábas esetemet, de azt most hagyjuk. - Nincs, cicám. Tudom én. És? Milyen? Be' is halok, ha meglátom? - villantottam egy laza mosolyt, habár a fogamon úszkáló vércsóva nem hiszem, hogy bejött neki. Sebaj. - Arra a nyakadat teheted! Ez a motor már nem fog másként muzsikálni. - pillantottam át rá, teljes határozottsággal állítva szavaimat. Áh, kizárt, hogy már képes lennék változni. Úgy összeforrtam a hülyeséggel, mint az edény aljára égett hagyma.
A kocsihoz érve néma köszönömöt mondtam valami nem létezőnek, hogy megint sikerült életben tartania. A kapott holmit gyengéden szorítottam az oldalamhoz, miközben ő már az arcomat kezdte el tisztogatni. Kicsit grimaszoltam, de nem ellenkeztem. - Erről most nem tehetek. - dörmögtem közben, aprót döntve a fejemen, hogy hozzáférjen a fülem... helyéhez is. - Vagyis, nyilván tehetek... de kivételesen nem kerestem a bajt. - fújtattam egyet, időközben eltolva a kezét magamtól. - Most már nagyon szép leszek! - vigyorogtam, mint Joker, Gottham-ből, habár nekem - jelenleg - nem ment annyira jól, mint neki. - Felbéreltek. - a ki egyelőre halálosan mindegy. - El kellett lopnom valami nagyon komoly cuccot, valaki nagyon komolytól. A gond nem is az volt, hogy lebuktam... Későn jöttek csak rá, hogy benyúltam a... motyót. - nyeltem egyet, hagyva Primnek, hogy közben kihajtson az országút felé. - Te hallod... Ki az isten szarta így el ezt a járgányt? Úgy morog, mint egy most herélt gepárd. Booorzasztó! - ingattam meg a fejemet, nem tetszés gyanánt. Voltaképpen csak az nem tetszett, hogy nem én pakoltam össze a kocsiját. - Nah, szóval... Épp ide vártam egy fuvart. Hozzád. A gebasz ott ütött be, hogy akik értem jöttek, nem az anyahajóról származtak. Hanem az ellenséges oldalról. Őszintén; nem tudom hol csúszott el a dolog... Talán valaki köpött. - morogtam, utóbbit csak magamnak. Mérges voltam igazából. Mérges, mert ilyen problémákba azért nem szoktam belefutni. Nem szokásom lebukni... sőt. - Beszálltam egy Jeep-be. Abba, amit ott láthattál, ahonnan összeszedtél. Fél finggra se lett volna időm, máris a fejemre szorult egy zsák, a két karomra meg ezüst láncok. - hátra vágtam a fejemet. Egyrészt, mert egyre jobban fájt az oldalam, másrészt, mert még mindig dühös voltam. - A lényeg, hogy vallatni kezdtek... meg szabdalni; mint látszik. - pillantottam le a sérülésemre. - Mindegy. Kinyírtam őket, most meg itt vagyunk. - jobb karommal felkapaszkodtam a fölöttem pihegő kapaszkodóba, hogy némileg feljebb húzzam magam az ülésbe. - Veled mi van? Rosszalkodtál mostanában? - vontam fel párszor a szemöldököm cukkolás gyanánt. - Vagy csak engem vártál, hogy belevigyelek valami nagyon mocskosba? - ezúttal már kacagtam, de hamar le is nyeltem a hangomat. Nem, egyelőre jobb lenne, ha nem a hülyeségeimet pörgetném, hanem csak nyugton maradnék...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy kisebb hitetlenkedő nevetés hagyja el az ajkaimat, mert kicsi esélyt látok arra, hogy tényleg hívjon akkor is, ha esetleg nem lenne bajban. Amúgy én mikor is csaptam fel az őrangyalodnak? – kérdezem tőle egy kisebb gondolkodás közepette, miközben próbálom megtartani őt és egyre közelebb jutni kocsihoz. A kocsimmal kerestem meg őt, majd a motorommal, hogy a versenyre helyre legyen hozva. Megpróbálhatsz óvatosnak lenni, de ott nem az a cél. Ott az adrenalin diktál és nem a józanész. Néha még csontok is törnek, de olyan is volt, hogy valaki nem élte túl. Balesetek mindenhol történnek és mindenki tudja, hogy mire vállalkozik. Még mindig nem vagyok a cicád. – szólalok meg úgy, mint egy fújtató cica, de sose vettem komolyan tőle ezt. Ahogyan Elvis mindig Rozinak hív, úgy Alec meg általában ezt a nevet aggatja rám. Akár tetszik nekem, akár nem. – Még szép, hogy tetszeni fog és remélhetőleg nem halsz bele, mert akkor meg feleslegesen szereztem volna meg. – mosolyogva mondom és egy kisebb nevetés keretében. Még mindig pontosan annyira lökött, mint régen. Egy pillanatra se engedem el, mert nem hiszem, hogy túl jót tenne neki, ha a földre zuhanna. Néha kicsit feljebb szaladt a szemöldököm a szavai hallatára és meg is forgattam azokat, ha olyat mondott. – Még, hogy nem a te hibád. Te egyszerűen úgy vonod a bajt, mint a mágnes két ellentétes pulzusa vonzza egymást. – szólalok meg habozás nélkül, majd amikor újra megszólal, akkor kicsit erősebben nyomom a füle helyéhez a rongyot, hogy érezze a „törődést”. Így is bűzleni fog a kocsi a vér szagától. Remélhetőleg nem egy farkasnak kell majd átadnom a kulcsokat, amikor visszaviszem a járművet. - Ebben biztos vagy? Mert szerintem Vincent van Gogh se hódította meg egyik nemet se fél füllel. Így kár volt követni a példáját. – mondom neki egy ártatlan pillantás keretében és a lehető legédesebb mosoly keretében, hogy még inkább húzhassam őt. Ohh, szóval akkor megint felelőtlen voltál és csak úgy neki vágtál, hogy ellopj valamit, de közben a következményekre egyáltalán nem gondoltál. Ez annyira jellemző. – jegyzem meg kicsit talán bosszúsan. Majd a kocsira tett megjegyzésére csak morgok egyet. – Nem az enyém, béreltem és ha összevérezed, akkor biztos lehetsz benne, hogy hamarosan megtapasztalod azt, hogy milyen is lehetett a rabszolgamunka. – mondom neki a lehető legkedvesebb hangomon, majd egy mosolyt is villantok rá, de hamarosan újra az utat figyelem. Csendesen hallgatom azt, amit mond. Maximum néha mordulok fel kicsit, de szavak nem hagyják el az ajkaimat. Figyelem az utat, majd amikor a végére ér, akkor csodálkozva pillantok rá, hogy komolyan nem tudja, hogy hol romlott el a dolog? Talán néha előbb szerezhetnél információt a dolgokról és utána kezdhetnél bele az öngyilkos hadjárataidba, vagy egy túl nagy kérés lenne? – kérdezem tőle kicsit bosszúson, majd újra a horizontra pillantok és figyelem azt, ahogyan az első napsugarak is kezdenek megjelenni. – Komolyan ennyire nem érdekel az, hogy élsz vagy halsz? Mi lesz akkor, ha egyszer túl vak leszel és emiatt esik bajod, olyan amiből már senki se húzhat ki? – szegezek neki egy újabb kérdést, majd lassan kifújom a levegőt. Ismersz, hogy mindig rosszban sántikálod. – mondom neki egy kisebb nevetés keretében, hiszen ez az igazság. – De őszintén szólva mostanában inkább hanyagoltam a dolgokat. Ez hely túl nyugis ahhoz. Na, meg kár lenne, ha ez a szépséges fej többé nem foglalna helyet a nyakamon. – folytatom tovább, de még mindig mosolyogva. Mit keresel itt? Miért jöttél ide? Oda, ahol szinte mindent egy falka ural? - kérdezem tőle kíváncsian és néha-néha a szenvedő félre pillantok.
- Őrangyal? - kacagtam, noha csak mértékkel, ahogy a cicás morgáson is, miután morgott egyet a megnevezésre. - Nos, kééérlek: nincs abban semmi rossz, hogyha téged hívlak, ha segítségre van szükségem. Ez is bizonyítja, hogy számítasz. - egész kedves félmosoly úszott a képemre, ahogy egy pillanatra végig vezettem rajta a tekintetem. - Egyébként meg lehet, hogy nem vagy a cicám, de hallgatsz rá, nem? - vigyorogtam(?), de azt hiszem ezek a dolgok most tényleg nem mennek olyan jól, mint mikor kutya bajom sincs. Sebaj. Biztos voltam benne, hogy Prim még így is értékeli a hülyeségem. Ezt mindig szerettem benne. Azon kevesek egyike volt, aki értett a nyelvemen. A yachtra tett megjegyzést egy biccentéssel nyugtáztam, meg némi mosolyfélével. Tudtam, hogy megszerezte, ez sosem volt máshogy. Ha megkértem őt, hogy szerezzen nekem két motort, két külön helyre, azt is megoldotta. Igaz, volt némi fintorgás, mikor valami roncsderbis járgányt találtam a megbeszélt helyen, de én szóltam későn. Ilyen helyzetben meg ami jut, az jut. Megpaskoltam az ülés szélét, ahogy kijelentette, hogy márpedig az én hibám. Mégis, csendesen hallgattam a véleményét, olykor szisszenve, vagy épp fújtatva egyet. Rohadtul nem volt kényelmes a maradjak egyhelyben póz, de sajnos kénytelen voltam engedni a dolognak. - Prim. - billentetem felé az arcomat. - Ne nézz már zöldfülűnek! - morrantam fel, de csak szelíden. - Jó pár hetet utána mentem, készültem... Egyszerűen besültem, ennyi. Ez van. A lényeg, hogy ezen is túl vagyok. Te itt vagy, és én is. Legközelebb pedig őszintén remélem, hogy azzal hívhatlak fel, hogy: mi lenne, ha rosszalkodnánk? - eleinte egész komoly voltam, de szavaim végére már felmászott a képemre egy csibész vigyor. Húztam, persze, hogy húztam. Ez már olyan szokás, amit képtelen lennék kihagyni. Főleg, mert partner benne Méghozzá nagyon jó. - Ez a szépséges fej, azért az utat is nézze. - intettem őt kisebb figyelemre, habár tudtam, hogy úgyse fogunk helyre állni. Jó "pilóta" ő, sőt... Egyszer-kétszer volt szerencsém figyelemmel kísérni a tevékenységét az illegális futamokon. - A válasz egyszerű. - csúsztam feljebb az ülésen, kicsit felé fordulva. - Miattad, cicám. Nem bírtam tovább azt a kínzó érzést a mellkasomba, amit a hiányod okozott. - a szemeim szinte könnybe lábadtak, az ajkaim akut remegésbe kezdtek. Lódítok, persze. Ő pedig tudja ezt. Szóval némi hatásszünetet hagyva a hallottaknak felnevettem. Hiba volt... Az oldalamon éktelenkedő vágás úgy gondolta, hogy kicsit ad a jóságnak, és erősebb vérzésbe kezdett. - De király. - csattantam fel. - Álljunk félre. - a hangom ugyan keserédes volt, de nyugodt; még ha belül majdnem felrobbantam is a dühtől. Nem akartam Prim előtt csapkodni, elég gond neki az is, hogy itt vérzek el mellette... - Egyébként, részben Josh miatt. Másrészt, kellett a levegő változás. Nem utolsó sorban pedig - löktem ki az ajtót, amennyiben megálltunk - keresek valakit. Habár ez olyan, - rekedtem be kicsit, ahogy elemeltem a kötszerfélét az oldalamtól - mint a tűt a szénakazalban. Mindegy. Szorítsd le, légyszi. - fontam rá ujjaimat a csuklójára, tenyerébe nyomva a véremtől ittas holmit; majd lassan az oldalamhoz nyomtam a kezével együtt. - Ha a hajóhoz érünk felhívom Josh-t. Ő majd összevarrja. Addig próbáljuk kicsit lenyugtatni a vérzést. - pillantottam a két csillanó szempárba, ajkaimat keserűen oldalra húzva.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Ohh, most komolyan azon az egy szón akadsz fent? – kérdezem tőle hitetlenkedve, majd megrázom a fejemet, miközben kicsit gyorsítani kezdek, hogy minél hamarabb elérjük a célt és normális ellátást kaphasson. – Ez inkább csak azt bizonyítja, hogy eszedbe jutok olyankor, amikor szorul a húrok, de máskor nem igazán, de lehet, hogy én értelmezem félre. – szólalok meg egy fintor és mosoly keretében. Egyáltalán nem neheztelek rá, de sose bírnám csak úgy abba hagyni a „vérének a szívásását.” – Csak vigyázz, mert egyszer talán ez a cica fel fog lázadni és jól fenéken harap. – válaszolok neki egy ártatlan pillantás keretében, de hamarosan egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. Annak ellenére is, hogy néha tényleg az idegeimen táncolt sose bántam azt, hogy milyen. Mind a ketten hamar megtaláltuk a másikkal a közös hangot. Sőt, nagyon is hamar. Mondhatni egymás húzása már szinte már hagyománnyá vált. A nevem hallatára sietve fordultam felé, de biztos voltam abban, hogy nem éppen kedvességből tette. Ritka volt az, amikor a nevemen szólított. Vagy akkor, ha gáz volt, vagy ha figyeltek minket vagy éppen nem tetszett neki az, amit mondtam. Jelenesetben csak az utóbbi volt lehetséges, de hamarosan újra az utat figyeltem, de csendesen hallgattam azt, amit mond. Nem nézlek, csak egyszerűen rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy egyszer már csak a holttestedre találjak rá. – Elején talán kicsit felcsattantam, de a végére egyre halkabban beszéltem. Lehet, hogy nem tartottuk napi szinten a kapcsolatot, de tényleg nem vágytam arra, hogy egyszer már csak a hullájára leljek, mert nem bír megmaradni a fenekén. – Kíváncsian várom, hogy valóban úgy lesz-e. Amúgy meg ez eléggé kétértelmű. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében és direkt húzva őt azzal, hogy eléggé érdekesen fogalmazott. Talán nem szereted, ha téged pásztáz ez a szempár? – kérdezem tőle mosolyogva, majd pedig könnyedén beveszem a kanyart. Száguldoztam már ennél rosszabb terepen is. Hiányoznak azok az idők, de sok lehetőségem itt nincsen rá, így egy darabig még meg kell magamtól vonnom a versenyzést. Van olyan nő, aki ezt beveszi vagy egyáltalán eldobja az agyát ettől a pillantástól? – kérdezem tőle egy kisebb ördögi mosoly keretében, miközben újabb ostromnak teszem ki. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, ahogyan én se. Ha nincs éppen pépé zúzva, akkor szerintem még egy mosolyától is a legtöbb mai nő egyből megszabadulna a bugyijától, de a nő ügyei egyáltalán nem rám tartoznak. Sietve pillantok rá, majd habozás nélkül lehajtok az útról, amikor meglátom azt, hogy a sebe még jobban kezd vérezni. Komolyan, miért nem állunk meg és vált át farkas alakra? Gyorsabban gyógyulna, én pedig mellette maradnék addig, amíg biztonságos nem lesz legalább az utazás. Közben pedig csendesen hallgatom őt és aggódva figyelem azt, amit mond. Kit keresel? Annyira csak nem lehet nehéz megtalálni. – szólalok meg sietve, majd egyből odanyúlok és rányomom a rongyokat. De végül inkább sietve tépem el a pólóját a sebnél, hogy még jobban a sebre tudjam szorítani. Még mindig bízol bennem? – kérdezem tőle meg óvatosan, hiszen a régebbi időkben megesett, hogy egy-egy sérülését én varrtam össze, mert más választása nem volt. – Ha igen, akkor szorítsd te a rongyot oda, majd szállj ki és keress valami olyan helyet, ahova szívesen leheverednél rövid időre!– szólalok meg sietve, de továbbra se engedem el őt az íriszeimmel. Ha kérdés nélkül megteszi, akkor sietve szállok ki én is. Kiveszek egy apró lámpát, majd pedig a táskámat felkapom és a kocsiban található első segély dobozt is, s utána megyek, hogy legalább egy helyen rendbe szedjem őt, még mielőtt komolyabb baja lesz. Sokszor mentettem már meg a seggét, így jó pár dolgot összeszedtem indulás előtt. Olyan dolgokat, amikről sejtettem, hogy szükségem lehet.
- Ne már, Prim. Nem csak akkor jutsz eszembe. Igazából te vagy az egyetlen, akit méltatok arra, hogy heti egyszer felhívjam. Jó... vagy két heti... - nem akartam, hogy ilyeneket gondoljon. Tényleg fontos volt nekem, még ha ezt rohadtul nem is tudtam kimutatni. Sose ment, vagy csak nagyon ritkán... - Ja, hogy ilyen durván nyomod? Máris a fenekemre hajtanál, értem... - kacagtam, bár ezúttal már csak finoman, mielőtt még egy adag vér kikívánkozna belőlem. Eleget vesztettem, nem szeretnék azelőtt lecsapolódni, mielőtt a hajóra érnénk. Pláne nem az előtt, hogy Josh valamit faragjon belőlem. Mondjuk ólom katonát, vagy vadászrepülőt... ilyenek. - Nem lesz ilyen. Rossz pénz nem vész el. Te is tudod. Egyébként sem adják azt olyan könnyen, szóval megnyugodhatsz. - nagy szavak(?). Fene tudja. Amennyi szaron túl vagyok már, csak nem állít be ideje korán a krach. Legalábbis nem örülnék neki. Ha már ennyi évszázadot túléltem, csúnya lenne egy porfinggnyi dologtól megmurdálni. - Persze, hogy az. Annak is szántam. De ez remélem nem ér újdonságként!? - hisz mindig ezt csinálom. Legalábbis vele... Más kétlem, hogy értené, hogy csak húzom az agyát, nem pedig szemtelenkedek, vagy tudom_is_én... - Dehogynem. Szeretem. Csak bánnám, ha két kanyar múlva már nem pásztázna többet. - intettem a szélvédő felé, hogy most már tényleg azt nézze. Csak azzal nem számoltam, hogy időközben a fél belem úgy dönt, hogy kifolyik. Jó, ez így enyhe túlzás, de tényleg váratlanul ért az a sűrű folyam, ami kitört az oldalamból. Szóval, félreálltunk; ennek kivételesen örültem. Még, ha minden vágyam is az volt, hogy érjünk végre a hajóhoz. Kérdésére, és az oldalamhoz nyomott rongyok végett is szisszentem egyet. A seb nem érdekelt annyira, mint sem az érdeklődése. Persze, nem titkolózom előtte, noha azért nem kötök mindent az orrára. Ennek oka talán csak a sok idő, amit távol töltök tőle és a többiektől. Ami, remélem most már megváltozik! - Egy lányt. - rengeteg információt adtam hirtelen, tényleg. De a mondatot csak azután folytattam, mikor már bizonyossá vált, hogy jó erősen lefogja a vérzést. - Talán egy évszázada volt, nem emlékszem... A lényeg, hogy elég szemét módon átvertem. Azóta is fúr ez a rohadt lelkiismeret. Bocsánatot akarok kérni. Muszáj. Az nem érdekel, ha nem bocsájt meg, csak legyen végre nyugtom ettől. De... nem találtam meg még. - egy fülesem azért volt, mint az eddigi akárhányszáz. De ez most biztosabbnak tűnt. Más támpont híján pedig, ez maradt... - Persze, hogy bízom benned. - válaszoltam halovány mosollyal szám szegletében. - De inkább menjünk, cicám. Ennek nagyobb baja nem lesz. - mutattam az oldalamra, habár a rongyok szorítását időközben átvettem. Tenyerem finoman végig siklott a felső combján, ezzel is maradásra intve őt, mielőtt kiszállna. - Imádom ahogy összevarrsz, de ezúttal hagyjuk meg Josh-nak ezt a szadista érzést. Úgyis kiakad; hát még ha nem ő rakhat össze. - vontam oldalra a számat. Na igen, az volt a következő kör, amire nem vágytam. Josh szövegelése, és megdorgálása. Komolyan olyankor úgy érzem magam, mint egy öt éves, aki eltört egy poharat... - Haragszol? - emeltem íriszeimet az övébe, lassan lejjebb csúszva az ülésben...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Heti? – nézek rá csodálkozva, majd egy kisebb mosoly keretében újra megszólaltam. – Biztosan amnéziás lehetek, mert szerintem az elmúlt 3-4 hétben nem is hallottam rólad. - fejezem be a gondolatmenetet, de egyáltalán nem úgy, mint aki ezt fel akarná neki róni, vagy mint aki túlzottan zokon venné ezt a dolgot. Én se vagyok mintaképe annak, hogy miként is tartsuk a kapcsolatot a barátainkkal, vagy a hozzánk közel álló személyekkel, így egy rossz szavam se lehet. Minek aprózzam el? – kérdezem tőle egy féloldalas mosoly keretében, de csöppet se komolyan. Majd aggódva pillantok rá, amikor meghallom a kisebb nevetését. Nem kellene húznom a fejét, se mosolyt csalni túl gyakran az arcára eme rozoga állapotában. Szerintem még egy 100 éves nénike, vagy bácsika is elevenebb nála. Amíg tudom, hogy képes vagy kísérteni a halált, addig biztos lehetsz abban, hogy legalább egy személy aggódni fog érted. – szólalok meg a lehető legnormálisabb hangnemben és egy kisebb vállrándítás keretében. Nem sok embert engedtem eddig életem során közel magamhoz, de még kevesebb olyan személyt, akire azt mondanám, hogy megbízok benne vagy szinte bármire képes lennék értük. Néhány barát, néhány múltbéli személynek viszont sikerült elérnie azt, hogy a falakon átjusson. Értük pedig képes vagyok aggódni és oltalmazni őket az életem árán is. Csak mosolygok az újabb kijelentésén és kicsit még meg is forgatom a szemeimet. Komolyan nem értem, hogy miért fél ennyire a vezetési ösztöneimből. Ő egyike azoknak, aki látta azt, hogy mit csinálok azokkal a motorokkal vagy éppen kocsikkal, amit megszerelt nekem. Voltak olyan helyek, ahol sikerült tarolnom, nem is kicsit. Nehéz átverni, de még nehezebb legyőzni, mert egyszerűen amikor meghallom a motorok duruzsolását, akkor úgy érzem, hogy teljesen másik helyre kerültem, mondhatni végre valami jobb helyre. Csendesen hallgatom őt, miközben a rongyokat a sebére nyomom. Igazából már a kocsi se érdekel, majd kitisztíttatom, de az már kevésbé se tetszik, hogy hirtelen megint ennyire elkezdett ömleni a vére. Még a végén nekem túl sok vért veszít és beájul. Tényleg már csak az hiányozna. Figyelek minden egyes szavára, majd előveszek újabb pár „rongyot”, hiszen erre gézt rakni jelenleg felesleges lenne, majd pedig az átázottakat lecserélem azokra és gondosan elhelyezem a seben. Szóval valakinek sikerült elcsavarnia a fejedet és még bűntudatot is ébreszteni benned? – pillantok rá kíváncsian, majd pedig a kezét ráteszem a rongyokra, hogy utána próbáljam rávenni arra, hogy engedjen segíteni neki. Nehezen tudtam elhinni, de mindig képes valamivel meglepni, így ezen se csodálkoznék. – Remélem megtalálod. – teszem hozz sietve, majd megtörlöm a kissé véres kezemet, hogy utána kiszedjem az arcomba hulló hajamat. Majd alig, hogy elkezdenék kiszállni megérzem az érintését, mire egy pillanatra meglepetten bambulok magam elé, ahogyan azzal is tisztában vagyok, ha ezt más csinálná, akkor biztosan már darabokban lenne a keze és még az se számítana, hogy mennyire pocsékul van az illető. Rendben, de… - szólalok meg kissé aggódva, majd pedig előveszek egy palack vizet és odanyújtom neki. Egy kis víz nem fog neki megállítani, ha esetleg nem venné el, akkor egyszerűen csak a hátsó ülésre ejtem, majd pedig sietve kanyarodok vissza az útra. A szavaira egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. Nem igazán ismerem minden barátját, de azért remélem Josh megpróbál egy kis értelmet verni a fejébe. A következő kérdésével viszont újra meglepve és csodálkozva pillantok rá. Állom a pillantását, miközben egyre közelebb érünk a célállomáshoz. Miért haragudnék? – kérdezem meg tőle egy kisebb hallgatás után, mert tényleg nem értem, hogy ezt miért kérdezte. Tény, hogy néha az idegeim táncolt már, de ennek ellenére is mindig képes voltam megmenteni őt, így tényleg nem értem ezt a kérdést. Végül pedig újra az útra terelődik a pillantásom és idővel elkezdek gyorsítani is, hiszen minél hamarabb szüksége van ellátásra. Meddig maradsz? – szegezek neki egy újabb kérdést, ha válaszolt a korábbira, vagy legalábbis egy kis szünetet hagyva a két kérdés között.
Igaza van. Azért hajlamos vagyok rá, hogy több hétre, vagy hónapra eltűnjek, és semennyi, még annyi életjelet se adjak magamról. Így jogos a kijelentése, még ha én nem is így élem meg, vagy épp nem így gondolom. De ő nem láthat belém, annyi kapaszkodója van, amennyit tőlem hall. Újabb szavait egy halovány, kedvesebb mosollyal és egy tudom-mal nyugtáztam. Nem vagyok az a nyálgép fajta, és mivel ismert, nem is hiszem, hogy elvárta volna, hogy olyan kijelentéseke tegyek, mint: én is érted; vagy hogy nyugodj meg, semmi bajom nem lesz. Dehogy. Zsákbamacskát nem árulok, és bár feltett szándékom, hogy több ilyen helyzetbe nem keveredek, és lezárom a kétes ügyleteimet; hazudni nem fogok. Főleg neki nem! Persze, az oldalammal való közjáték hamar túl is tett minket ezen, és már én is azzal voltam elfoglalva, hogy nehogy_már elvérezzek itt... spontán. Úgyhogy hagytam őt, intézni a rongyokkal való elapasztást, amit idővel át vettem. Neki vezetnie kell, nekem meg életben maradni. Más dolgunk jelenleg nem volt. - Elcsavarni? Jézus, ne bomolj! Nem. Régi mese, régi ügy. Egyszerűen csak annyira elbasztam, hogy nem bírom el. Muszáj enyhítenem a görcsös lelkifurdaláson. Komolyan, nevess csak ki... Nem bírom már. - én már megemésztettem ezt az érzést, igaz nem volt egy gyaloggalopp. Hetekig viaskodtam saját magammal, meg ezzel a szarral a mellkasomban, de nincs mit tenni. Le kell zárni, túl kell lenni rajta. A hiba a gépezetben nem több, mint hogy marhára lyukra futottam eddig. Ezúttal, remélem szerencsésebb leszek. - Kösz, Prim. - mosolyodtam el finoman, ahogy vonásait, szemének csillanását kerestem. Ezt követően, vagy talán egyidejűleg siklottak fel ujjaim a combjára. Éreztem, hogy furcsán érinti, és igyekszik nem úgy kezelni, ahogy lehetne. Végtére is, nem fogom megenni, nem fogom megerőszakolni se - kacc - nem is tudnám ebben az állapotban. Aztán hosszas csend, ami már sikított a fülembe, mikor a kérdésemre viszont kérdezett. - Minden miatt. - vontam oldalra a számat. - Hogy főként, csak ilyenkor kereslek. Hogy éjnek-évadján kirángatlak ide... és azon kell feszülnöd, hogy véletlen se murdáljak meg félidőben. Ezt egyébként, köszönöm is. - őszintén beszéltem, ez a hangomból nyilvánvalóvá is válhatott. Nagyon kedveltem őt, és bár az élet sok esetben nem úgy hozta, hogy simán elhívjam őt egy mozira, vagy beülni egy kávéra, egy ebédre... Ettől még fontos volt nekem. Kérdésére féloldalasan pillantottam át rá. - Úgy tervezem: sokáig. Unom már az ugrálást, és most... végre mind itt vagytok. Te, Josh, Matty... És remélem - itt kicsit elméláztam, fújtattam, köveket gördítettem arrébb magamban - Joana is. - a fejem a támlán landolt, a rongyok pedig még mindig fojtón tapadtak az oldalamhoz. - Valami nincs jól. Úgy értem... - apróbb gesztusokat ejtettem, már amennyire képes voltam rá. - Mindig azt hittem, hogy amit csinálok az jó. Vannak barátaim, relatíve még életem is. De nem... - ráztam meg a fejem. - Ti nem voltatok velem, az életem meg egy rakás szar volt. Persze lóvé az volt dögivel, néhány prostit lehetett belőle venni - túlzok, nyilván, meg azért a hülye humorom is éledezik -, de nem erre vágyok, érted? Na, nem is egy kertvárosi jaj_de_szupi_jó-ra... csak valami nyugisabbra. - vontam végül vállat, egyik kezemmel megfogva a kormány szélét. Egyelőre egyenesen haladtunk, szóval nagyon nem tudtam bezavarni Primet. - Gyorsulj kicsit. Pörgesd meg a kerekeket, szeretem ahogy nyomod. - ezúttal szélesebb vigyor költözött fel az arcomra, elengedve a feltartó kormányfogást.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egyáltalán nem vártam el azt, hogy azt mondja, hogy szintén vagy bármi hasonlót. Én se túl gyakran szoktam ilyet mondani, de néhány emberért tényleg képes vagyok aggódni. Még akkor is, ha hetek, hónapok vagy talán már évek óta nem is láttam. Néhány embert nem vagyunk képesek csak úgy kitörölni a szívünkből és az elménkből. De jobb is, hogy nem ragozta túl ezt az egészet, mert a végén mind a ketten rosszul jöttünk volna ki, hiszen egyikünk se az a tipikus rózsaszín ködben élő személy. De alig, hogy elindultunk vagy esetleg túlzottan elmerültünk volna a beszélgetésben az oldala úgy adta meg magát, mint egy kipukkant zacskó. Mintha csak arra várt volna, hogy képes legyen mindent romokba dönteni és a piros „lével” beborítani mindent. Viszont korábban voltam ápoló, még a háború idején, azóta meg már volt, hogy felhasználtam az akkori tudásomat rajta, vagy másokon, de tényleg csak ritka esetben. Egyáltalán nem fordult meg a fejembe, hogy visszatérjek és kiképezzem magamat a mai orvoslásnak, legalábbis egyelőre nem. Sose tudni, hogy mikor képes valaki a nagy farkast becserkészni. – szólaltam meg mosolyogva és ugratva őt, majd újra visszaváltottam komolyságra és csendesen hallgattam őt. Tudtam, hogy mire gondoltam. Én is sok mindent elszúrtam a múltamban. Elég csak Duane-re gondolnom, a testvéremre. Egyszerűen csak távoztam és elég sok mindene kellett keresztül menni, de többé nem hagyom magamra a testvéremet. – Részben tudom, hogy mire gondolsz, de hidd el, hogy mindent helyre lehet hozni. Lehet, hogy nem két másodperc alatt, de nem lehetetlen. Csak légy kitartó. – mondom neki egy biztató mosollyal az arcomon és rövid ideig őt figyelem. Remélem, hogy sikerül tényleg megtalálnia azt a személyt és helyre hoznia a dolgokat, a múltjának eme démonait megszüntetni vagy halványabbá tenni. A következő tette eléggé meglepett, de inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szerettem sose semminek túl nagy feneket keríteni, illetve amúgy se vagyok annyira őrült, hogy egyáltalán rákérdezzek, mi értelme lenne? Szerintem a kocsit betöltő csend sokkal többet mesélt minden egyes szónál. Pontosan elárulta azt, hogy váratlanul ért és hirtelen megszólalni nem bírtam, de aztán megtaláltam a hangomat és egyből visszakérdeztem. Csendesen hallgattam a válaszát, miközben hol őt, hol pedig az utat pásztáztam. Ha haragudnék rád emiatt, akkor tudnád. Hidd el, tudok kevésbé kedves teremtés is lenni, de ezt szerintem te pontosan tudod. Tudod, a barátok azért vannak, hogy mindig számíthass rájuk és talán nekem ez a része jutott ki az életed, hogy mindig megmentselek, s ha kell akkor összefoltozzalak. Nem tudom, hogy mindig annyira könnyű, de a barátok nem hagyják egymást cserben. – mondom neki egy kisebb mosoly keretében és a végére újra őt figyelem, majd pedig hamarosan újra a gázra taposok. Szerintem egye futtaimhoz képest még mindig csigamódban haladunk, de ezt a kocsit nem arra találták ki. Ha nem is itt, de a közeledben leszek, hiszen lehet, hogy a szomszédságba költözöm, de ez még a jövő zenéje. – szúrom közbe a dolgot sietve, majd újra az utat pásztázom, hogy még inkább gyorsítani tudjak. Nem ismerem teljesen ezt a helyet, így jobb óvatosnak lenni. Nem szeretnék szarvas helyett farkast elütni. Eléggé szarul jönne ki a dolog. Néha bólintok arra, amit mond, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Az az érdekes, hogy hasonló dolgok miatt kerültem erre a helyre. – szólalok meg egy kisebb hitetlenkedő nevetés keretében, majd a hajamba túrok az egyik kezemmel. – Úgy éreztem, hogy végre jó lenne egy kis állandóság a szabadság mellett és tadaa, mire észbe kaptam már itt is voltam. Talán ez a hely vonzza az ilyen farkasokat. Az is megfordult a fejedben, hogy csatlakozol a falkához? – pillantok rá kíváncsian, hiszen ez eléggé lényeges kérdés. Már nem félsz attól, hogy felcsavarom magunkat egy fára? – kérdeztem tőle mosolyogva, miközben az íriszeimmel őt fürkésztem, majd habozás nélkül váltottam és gyorsítottam. Mindig is szerettem száguldozni és ezt ő is pontosan tudja, mert már látott futamon, azt hogy olyankor milyen tudok lenni.
Kisebb mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy arról kezdett el győzködni, hogy mindent meg lehet oldani. Ez egyébként nem is kétséges, ellenben: az én helyzetem ennél sokkal neccesebb. De nem akartam sem fárasztani, sem nyekeregni, mint akinek megjött a havija. Szóval csak a mosoly, és persze valami kedves pillantás; értékeltem. Ezt mindenképp akartam, hogy érezze. - Tudom, hogyne tudnám! - kacagtam fel, ahogy bizonygatni kezdte, mennyire képes az érme rossz oldalára is esni. Ahogy bárki más; engem egy cseppet sem zavart, ha épp olyanja volt. Megjegyzendő: szerintem akkor is aranyos. - Kösz, Prim. És remélem tudod, hogy ez fordítva is így van. Ha gebasz van, tudod a számom. - nem akartam túlcsépelni a dolgot, meg amúgy is: nem az én stílusom litániákat zengeni. Pontosan tudta így is, hogy bármi gondja van, engem bármikor előrángathat. Nem csak azért, mert tartoznék neki, a sok jóért, amit értem tett... hanem, mert fontos nekem. Mert a barátom. - Szomszédság? Költözöl? Ez új informésön, szóval nem árt, ha beavatsz, ömmm... mi van!? - jó, amúgy se tudom hol él, vagy mi a szitu', de mivel úgy tervezem, nem két napos letelepedésem lesz, így mindenképp tudni akartam, mik a tervei... merre találhatom meg. Kicsit feljebb csúsztam az ülésben, tekintetem ugyan részlegesen, de végig Primet követte. Jó érzés volt vele lenni. Olyan rég láttam, hogy már félő volt, hogy rá se ismerek. Túlzok, nyilván. Hiszen ezer év után is, nyolc kilométerről is felismerném. Mindenesetre: rég volt már, hogy ilyen közel legyek hozzá, és hát legyek érzelgős, vagy akármi, de örültem neki. Mondjuk lehet, csak a sebesüléseim térítették el az agyam, de akkor is így volt. Kérdésére kissé összeráncoltam a szemöldököm, de hamar kisimult a homlokom. - Nem igénylem. - már, ami a falkát illeti, ugye - Már csak azért sem, mert, nem. Inkább kampó a torkomba. - fújtattam, tekintetemet ezúttal az előttünk folydogáló aszfaltra szegeztem. - Tudod, hogy nagyon régóta nem voltam már falkában. És hát valljuk be, minden vagyok, csak jó csapatjátékos nem. - ez amúgy nem igaz, de szeretem ezt hinni, addig se érzek kötelességet, sem egyebet arra, hogy csatlakozgassak holmi nyeszlett csürhéhez. - Egyszerűen csak nem az én stílusom. Miért, te tervezed? - pillantottam át rá végül, kissé oldalasan. - Eddig se féltem, cicám! - és hagytam, csapassa... Úgy, ahogy az érzés hajtja, ahogy a gázpedál engedte. Egyetlen percre sem hittem, hogy bármi szarba kerülhetünk, tudtam; pontosan tudtam, hogy Prim nagyon jól vezet. Az, hogy engedélyt adtam magamnak arra, hogy húzzam az agyát az ellenkezőjével, az még nem jelenti azt, hogy nem vezet jól. Kedélyes vigyorra húztam a szám, ahogy csak élveztem a száguldást, beszívva a tüdőmig az égő gumik illatát, a benzin kátrányos szagát. Jól éreztem magam, mindazt leszámítva, hogy a fél oldalamon egy marha nagy kráter ásítozott...
[...percekkel később]
- Messze vagyunk? - igyekeztem nem megzavarni, így csupán egyszerű, félvállas kérdésként intéztem hozzá a szavakat. Nem sürgetni akartam, így is mentünk vagy ezerrel. Csak kicsit kezdtem kótyagosnak érezni magam, és ha ezt nem is a sok vérveszteség okozta, hanem az idült, mégis eltompult fájdalom, attól még így volt. -Prim, - kicsit komolyabb voltam, mint pár perce - ígérd meg, hogy ezek után még kíváncsi leszel a képemre! - utaltam itt arra, hogy eddig - sajnos - tényleg csak akkor hívtam, ha kellett. Egyébként csak pár hetenként zavartam fel, némi érdeklődéssel a hogy létéről, és ennyi. Nem voltam túl jó barát, tulajdonképpen csak annyit tudok róla, amit elmesélt. Semmi mást... - Mondjuk... - sóhajtottam, fáradtan - elmehetnénk csajozni. - nevettem fel, habár elég szegényesen. - Jó-jó. Piálni. Vagy csak mittudomén... Menni valahova úgy, hogy nem vagyok éppen majdhogynem két darabban! Hogy érzed? Abszolválható? - mosolyogtam, de már ahhoz se volt sok erőm, szóval csak remélni tudtam, hogy most már hamarosan megérkezünk, én pedig felzaklathatom Josh-t, egy rapid varrásra...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Lassan bólintottam, hogy igen tudom, hiszen magamon éreztem a pillantását és úgy éreztem, hogy nem lenne értelme emiatt megszólalni, mert a végén megint valami kisebb regényt adnék elő. Nem tehetek róla, de régen láttam már őt és van olyan pillanat, amikor az ember nem képes lakatot tenni a szájára és ezzel akár halálra is untathatja a másikat. Én viszont ezt nem akartam. Még magam sem tudom, hogy mi van. Szóval újra a régi lemez, csak egy kisebb változással megspékelve. Úgy érzem, hogy itt az ideje kicsit a seggemen maradni, s még nem döntöttem el, hogy Fairbanks vagy Anchorage lesz a szerencsés nyertes. – szólalok meg mosolyogva, majd újra rápillantok, de most már azért az utat is jobban fürkészem, hiszen a sebesség minden egyes másodperccel nő, de még mindig messze van attól a sebességtől, ami egy-egy futamon felüti a fejét. – De ez még szerintem nem mostanában fog eldőlni. – teszem hozzá sietve, hiszen ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy hamarosan minden megváltozik és szinte az ölembe hullik a válasz eme kérdésre, miközben egy újra kezdés is felüti a fejét. Örültem annak, hogy itt van és újra láthatom a fejét, vagyis őt. De annak még inkább örültem volna, ha nem ilyen állapotban találok rá. Szerintem eddig találkozásaink alatt most nézett ki a legdurvábban és most szedte össze a legtöbb sérülését. Nem értem, hiszen tény, hogy én is keresem a veszélyt és szeretem megkísérteni a halálangyalát, de akkor se mentem ennyire messzire, vagyis egyszer de, amikor én majdnem meg is haltam. Talán pontosan emiatt féltem a tökfilkó életét ennyire, mert tudom, hogy milyen az, amikor csak egy hajszálon múlik az életed. Kíváncsian várom a válaszát, de valahogy legbelül éreztem, hogy valami hasonló lesz a válasza. Ezzel azért vitatkoznék, mert tudsz csapatjátékos lenni, ha képes vagy kicsit felnőni és komolyan venni a dolgokat. De érthető, hogy sokáig éltél magányosként és így nem igazán vonz a dolog. Csak Fairbanks szinte falkaterület és ezért lepődtem meg, hogy a bajkeverőformáddal pont ide jöttél. Nem akarok legközelebb olyan hívást kapni, hogy meghaltál. – mire a mondandó végére érek, egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, hiszen még a gondolattól is kiráz a hideg. Az ember nem akarja elveszíteni a számára fontos embereket. Már megtapasztaltam azt, hogy milyen véglegesen valakit elveszíteni, de többé nem szeretném. Végül egy pillanatba csöndbe burkolózom, hiszen az se kizárt, hogy azt fogja hinni, hogy elmentek otthonról, de legalább nem ő lenne az első. – Igen, megfordult a fejemből. Amiatt jöttem ebbe a városba, de igazából még nem döntöttem el, mert túl sok mindent kell átgondolnom. Nem egyszerű eldönteni ezt. – válaszolok neki hadarva, hiszen nem akarom túlzottan boncolgatni ezt a témát, mert nem a szívem csücske közé tartozik, de előbb vagy utóbb döntenem kell, ha csak a sors nem dönt helyettem. Végül egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor újra megszólal, majd minden szó nélkül még jobban rátaposok a gázra és szinte már majdnem a maximális sebességgel száguldozunk. Természetesen figyelek arra, amit az autó sugall, mert igen, az autóknak is lelkük van és akik imádnak versenyezni, azok megértik azt, így egy picit visszább is veszek, mert nem szeretném, ha lerobbannánk.
[ pár perccel később… ]
Nem, hamarosan megérkeztünk. – szólalok meg egy biztató mosoly keretében, majd szinte az utat se nézve veszem be következő kanyart, de természetesen minden hiba nélkül. Aggódva pillantok rá, s fürkészem őt, miközben abban reménykedek, hogy ki fog addig tartani. Nem fogom hagyni, hogy pont most dobja be a törülközött. Alec, ígérem. Eddig is mindig kíváncsi voltam a képedre, s ez továbbra se fog változni. De ha feladod most a harcot, akkor ígérem, hogy páros lábbal rugdoslak vissza a túlvilágról. – szólaltam meg komolyan, majd a végére egy kisebb mosoly is megjelent az arcomon. Kevés olyan ember volt az életemben, akik fontossá váltak és hosszabb ideig a részesei is voltak, ha nem is minden egyes napomnak. – Csajozni? – kérdezek vissza hitetlenkedve, de ugyanakkor egy kisebb nevetés keretében. Ennél abszurd dolgot nem is mondhatott volna. – Benne vagyok, hiszen semmi jónak nem vagyok az elrontója, de előbb kapd össze magad és gyógyulj meg. Utána meg lebeszéljük, hogy merre is menjünk, vagy éppen mit csináljuk. – nézek rá mosolyogva és barátságosan, de ugyanakkor a szemeimben továbbra is felelhető az aggodalom. Végül pedig megjelennek a külváros fényei, mire kicsit lassítok, miközben továbbra is folytatom a megfelelő irányba az utat.
Elég fáradtan hallgattam Prim-et, ahogy beszélt; noha a fülembe kúszó hangja még most is jó érzéssel töltött el. De már nem beszéltem, nem tudtam... Csak élveztem, ahogy túlpörög motor, ahogy a száguldás vihara benyal az ablakon. Imádtam ezt, és még így... fél-egészen is nagyon kellemes érzés volt. Szerettem volna egy pillanatra megállni az időben, és minden nyűgöm, meg bajom nélkül csak lenni. De sajnos, ezt mára már buktam... Hosszas csend után nyitottam fel végül a szemeimet, melyre fátyolos köd borult. Már nem láttam jól, de különösebben nem vert a padlóhoz. Elmosolyodtam. - Tudod Prim, te tök jó vagy. - rekedtes hangon, elnyűtten szólaltam meg, pillantásommal megkeresve a nőstény vonásait. - Hihetetlen, hogy ilyennek látsz, mikor egy csődtömeg vagyok. De jól esik... - nem akartam túlzottan erőltetni már magam, mégis feljebb ültem az ülésben, ahogy már a város színei, fényei kezdtek az arcomba tódulni. - Összekapom magam. Aztán talán életemben először... egyben fogsz látni. Érted megyek, mint a jó gyerek! Virágra mondjuk ne apellálj! - kacagtam fel, de fancsalivá vált a képem. Fájt. Az a rohadt nagy kráter az oldalamon csak nem bírt magával! Na meg... lássuk be: én se vigyáztam rá eléggé.
[...pár perccel később]
Csak anyit éreztem, hogy az autó kezd elálmosodfni alattam, és már az út se repül együtt a sebességgel. Fékeztünk, majd a testemet húzó erőből érezni kezdtem a könnyed kanyart, amit Prim bevett. Elaludtam volna? Vagy simán kezd képkiesésem lenni? Fogalmam nem volt róla, hogy érkeztünk meg, az az igazság... - Aludtam, vagy félúton eldobtam a hipotalamuszomat? - emeltem rá a tekintetemet, félvigyorral a szám szegletében. - Megjöttünk? - érdeklődtem elég elesetten, ahogy megtöröltem a párában úszó ablak üvegét. Hosszan elnyúló kikötő vonaglott a szemeim előtt, egymáson roskadozó hajókkal a vízen. Klassz volt, még úgy is az volt, hogy tulajdonképpen nem tudtam felmérni a valódiságát. - Segítesz? - vontam oldalra a szám, elvégre nem túl kecsegtető még most sem, hogy segítséget kell tőle kérnem. De ez van, köszönhetem magamnak! Biztos, hogy egy jó időre leállok ezekkel a "bulikkal"... Ha pedig kikerültem a kocsiból, és Prim irányba állított, úgy finoman ránehezedve a vállával indultam meg vele, együtt. - Felhívom, Josh-t. - dünnyögtem csak, ahogy a zsebembe kezdtem el kotorászni. Idővel sikerült is kikaparnom a mobilt, és némi szédült-imbolygást követően csak megtaláltam Josh számát. Tárcsáztam... Nos, a vonal túlvégén lihegő nem volt túl vidám - ezt mondjuk megértem -, de jelezte: siet, és rám vágta a telefont. Rám vágta!? Kösz, Josh... Kösz. - Na cicám, melyik a kicsike? - fordítottam arcomat Prim felé, aki ezúttal elég közel került hozzám. Kicsit meg is lepődtem, és még a szemeim is elnyíltak pár milliméterrel egymástól, de végül csak a villanó, idétlen fogsorom maradt, ami a másiknak jutott.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Jó darabig csak az utat figyeltem, hiszen próbáltam a lehető leggyorsabban elérni ahhoz a bizonyos helyhez, mert szüksége van segítségre. Lehet, hogy a farkasok gyorsabban gyógyulnak, de talán még egy szita is kevésbé volt lyukas, mint ő. Így az élete egyre inkább veszélybe került. Főleg a vérvesztesége miatt. Végül amikor megszólal, akkor kicsit felhorkanok és úgy nézek rá, mint aki picit kételkedik az ítélő képességében. Nem vagyok jó, s sose leszek igazán. Egyszerűen igyekszem, de az még nem egyelő azzal, hogy tényleg az lennék. Az emberek ritkán tudják helyesen megítélni magukat. S nem vagy az. Csak pontosan úgy vonzod a bajt, mint egykoron én. – szólalok meg egy kisebb vállrándítás esetében. A legtöbb ember tényleg rosszul ítéli meg magát, de ebbe azt hiszem nem most fogunk túlzottan elmerülni. – Ohh, pedig azok után, hogy mennyiszer megmentettem a seggedet a virág igazán dukálna. – miközben beszélek rá pillantok és még egy kisebb nevetés is társul hozzá. Elég érdekesen festene, ha csak úgy beállítana egy virággal. Na, meg tuti az lenne az első gondolatom, hogy biztosan megsérült a feje vagy lázas.
Ahogyan a hajnal egyre inkább közeledett ő úgy merülhetett álomba, vagy legalábbis kicsit elpilledt, de végig figyeltem a szívverésére, ahogyan a légzésére. Ha baj lett volna, akkor nem érdekel, hogy kivel akarja összefoltoztatni magát, mert megtettem volna. Ellenkezni úgyse tudott volna, vagy legalábbis nem igazán. Nem sokkal később pedig egyre inkább lassulni kezd alattunk az autó, hiszen már óvatosabban kell vezetnem. Na, meg nem is olyan messze van a vég. Elaludtál... – nézek rá egy aggódó pillantás keretében, majd végül leparkolok, a lehető legközelebb a hajójához, amit szereztem neki, majd lassan bólintok arra, hogy megérkeztünk. Kikapcsolom az övemet és habozás nélkül pattanok ki a járműből. Veszek egy mély levegőt, majd végül odasétálok az oldalához és kinyitom az ajtót. Vigyázz még a végén az egódat bántani fogja, hogy egy nő támogatására van szükséged. – próbálom kicsit húzni az agyát, vagy legalább a pocsék helyzet ellenére is kicsit poénosra fognak a dolgokat. Segítek neki kiszállni, majd belököm az ajtót, bezárom az autót, azok után pedig átkarolom őt, hogy segítsek neki eljutni a szállásához. Rendben. – szólalok meg sietve, hiszen már rég fel kellett volna hívni. Az lett volna a legjobb, ha már itt van, mire ideérünk. De most már mindegy. Látom rajta, hogy nem túl lelkes, vagy nem éppen felhőtlen a beszélgetés, de próbálok nem arra figyelni, hogy miről is van szó. Hamarosan ott vagyunk. Még pár méter. – nézek rá biztatóan, hogy nehogy most akarja feladni. Majd pedig sietve kapom el a fejemet, hiszen ennyire közel se volt még egymáshoz. S egy pillanatra talán még sikerült is lefagynom. Nekem is van szemem, de most ez mindegy is. Kis idő múlva meg is állok az egyik hajó előtt. Ez lenne az. Boldog hazatértet, vagy valami ilyesmi. – hadarom el a dolgot, majd előhalászom a zsebemből a kulcsokat és segítek neki feljutni a hajóra. Kinyitom az ajtót, majd pedig hamarosan leültetem a kanapéra. Mikorra ér ide? – kérdezem sietve, hiszen jó lenne, ha végre valaki ellátná őt, mert sokáig így nem fogja bírni. Amíg nem tudom biztos kezekben, addig várhatja azt, hogy magára hagyjam.
Kicsit kótyagosan sikerült kikászálódnom a kocsiból. És azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom: kivételesen nagyon is örültem neki, hogy valaki a támaszomul szolgált. Főleg, hogy Prim volt az. Mondjuk azért sajnáltam; elvégre nem vagyok én se két kiló, de biztos voltam benne, hogy annyira nem vágja a földhöz a dolog, mint amennyire engem érdekelt. - Bántani? - próbáltam nem túl energiazabálón röhögni. - Hmm... majd jól megrágcsállak, és akkor már nem fogja! Egyébként is... az én egóm ma kivételesen elbújhat. Marha mélyre! - szánalmas, de így igaz. Mindenesetre értékeltem az agyhuzavonát, és még el is vonta a figyelmemet a magam fájdalmáról. Na meg... az ilyen labdákat imádom vissza dobni!
A telefonálás után már nem kellett sokat botorkálni, aminek őszintén örültem. A pár méter, mint tény, olyan boldoggá tett, mint egy öt évest az első biciklije. Persze, Prim közelsége azért okozott némi zavart a rendszerben, a fejemben, de hamar túl léptem rajta, ahogyan ő is. Legalábbis úgy tűnt, de már időm se lett volna ebbe mélyebben beleásni magam, hiszen megérkeztünk. - Ugrálnék, ha tudnék. - hörögtem. - De amúgy nagyon fasza! - már amit képes voltam felmérni belőle. - Elsőre mondjuk valami ülő-fekvő alkalmatosságot bírnám, ha kipróbálnánk. Kettesben. Hmmm... akarod cicám? Mondd, hogy igen! - hangom ezúttal már huncutabb volt, de csak a megszokott szórakozottság miatt. Jelen helyzetben azon kívül, hogy elterüljek rajta, másra nem lettem volna képes; amúgy se.
A kanapé kényelmes volt, mondhatnám: úgy evett magába, mint éhező a hamburgert. Jól esett, hosszú órák óta először éreztem magam kicsit jobban. Szóval, ennek örömére, na meg Prim hangjának csendülésére döntöttem úgy, hogy a hanyatt fekvésből, valami félig feltolt, elbarmolt pózt vegyek fel. - Azt mondta fél óra. - válaszoltam rekedten, picit közelebb mászva Primhez. - Megvárod, vagy most már dobbantanál? Nem para, megértem, ha dolgod van, így is eleget pesztráltál. - sóhajtottam, elég hangosan. - És... Kösz mindent, Prim. Tényleg. Jövök neked... tulajdonképpen már elég sokkal! - mosolyodtam el, habár a képem inkább festett úgy, mintha most vánszorogtam volna ki a csehóból, mint sem egy könnyed vigyor lett volna. De most jó volt. Olyan könnyű, és egyszerű... Önkénytelenül dőltem vissza hátamra, ujjaimmal a nőstény hátán rajzolgatva. - Mondasz nekem valamit addig, az itteni csürhéről? Mire számítsak? - gondoltam ez alatt az itt népesedő falkára. Hallottam ezt azt, suttognak, na. De mélyebben eddig nem volt érdekem belemenni... Eddig. Most viszont komolyabban is érdekelt, sőt... Elvégre maradni akarok, annak pedig nyilván nem két postapuszi az ára.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elmosolyodom a szavain és megrázom a fejemet, hogy még ilyenkor is képes ökörségeket beszélni. Még hogy megrágcsál. Eléggé érdekes lenne. Na, meg nem is olyan finom az én husikám, hogy csak úgy valaki meg akarja rágcsálni, de inkább csak tovább haladok a „mázsás” súlyával. Nem is annyira nehéz, meg nála nagyobb férfiakkal is volt szerencsém találkozni egy-egy bunyó keretében. De erről senkinek se kell tudnia. Még van két lábad, hogy ugrálhass. – szólalok meg egy ártatlan pillantás keretében, de végül ajkaim újra mosolyra húzódnak. – Ezt örömmel hallom, hogy Őfelségének is megfelel eme „piciny” bárka. – de láthatja az arcomon, hogy egyáltalán nem komolyan mondom. Egyszerűen csak szeretem őt húzni, ahogyan ő is engem. Azt hiszem mi így fejezzük ki azt, hogy mennyire is szeretjük a másikat. Hülye kifejezésmód, de én már ezen nem lepődök, mert ő se százas, meg én se. Talán ezért is értjük meg ennyire jól a másikat. Örülök annak, hogy anno az ő boltjába tévedtem be, hogy helyre hozza a kocsimat. – Ilyen csábításnak nehéz lenne ellenállni. – a szavak mellé egy nevetés is társul, mert ahogyan ő se, úgy én se komolyan gondoltam. Segítek neki eljutni az egyik ülésre és fekvéshez is tökéletesen megfelelő tárgyhoz, vagyis a kanapéhoz, majd töltöttem az egyik pohárba vizet, hogy legalább pótolja valamennyire a vérveszteséget, vagyis a folyadékveszteségét. Figyeltem őt egy darabig csendesen és aggódva. Talán annyira aggódva, ahogyan néhány ismerősöm szokott egy-egy futam kapcsán. Tudom, hogy féltenek, de vajon egyszer ez változni fog? Egyszer elhiszik azt, hogy képes vagyok vigyázni magamra, vagy esetleg én fogom kinőni a kipufog hangját, bűzét és a száguldás iránt érzett szerelmet? Szerintem sose… Amikor feljebb ül, akkor odanyújtom neki a poharat, ha ivott, ha nem, akkor is a közeli kisasztalra teszem le, hogyha meggondolná magát, akkor tudjon inni. Végül pedig én is helyet foglalok Alec közelében. Bólintok arra, amit majd mosolyogva pillantok rá. A világért se hagynám ki azt, hogy lássam a szenvedő énedet. – valójában csak aggódtam érte és ezért nem mentem volna el. – Gondolom hajnali órákban sok dolga lehet az embernek. Főleg akkor, ha se családja, se munkája. – szólalok meg elmélkedve, mert tényleg nem értem, hogy mi dolgom akadhatna ennyire korán. Vadászni nem terveztem menni. Egyszerűen csak maradni fogok, amíg kell, s ha úgy hozza a helyzet, akkor akár fel is elevenítem az orvosi tudásomat. Végül ujjaim ajkára siklanak, hogy ne beszéljen többet, majd inkább sietve kapom el a kezemet, mert nem akarom, hogy félreértse. – Sose tudsz igazán lakatott tenni a szádra, igaz? Még akkor is beszélned kell, ha majd belehalsz. – forgatom meg a szemeimet, majd egyszerűen csak megrántom a vállaimat. – Nem kell megköszönnöd. Már fura is lenne, ha nem én húználak ki az ilyen helyzetekből. „Partner in crime” –szólalok meg mosolyogva, majd körbe pillantok a hajón, a helységben. Még nekem se volt időm túlzottan megcsodálni. Elmosolyodtam, amikor megéreztem az érintését, a rajzolgatását a hátamon. Talán még kicsit fura és szokatlan is volt. Főleg tőle. Sokat nem mesélhetek, mert nem igazán vegyültem még el. Ami fontos, hogy ne csinálj bajt és akkor a fejed a helyén maradhat. Ha sokáig maradsz, akkor valaki fel fog keresni, hogy meséljen az itteni falkáról, s a csatlakozásról. Na, meg természetesen a csatlakozásról. Ami még fontos, hogy készülj fel a múltbéli árnyak itt újra élednek. – az utolsó dolgot egy kisebb nevetés keretében mondom, mert ez teljes mértékig igaz. Olyan személyekbe botlottam, hogy csak na. A múlt itt részben újra éledt. Mit szeretnél tudni? Milyen esti mesét kérsz? – kérdezem tőle mosolyogva, majd kíváncsian pillantok rá. Ha van konkrét kérdése, akkor egyszerűbb a választ is megtalálni rá.
Én szeretem Prim-et. Úgy értem: Örülök, hogy a barátom, és hogy számíthatok rá a bajban, és egyébként is. Nem is tudnám elégszer megköszönni neki azt, amit már értem tett. Fontos nekem. Tényleg, igazán. Félholtságom közepette azért jót mosolygok rajta, ahogy a tetszésemet firtatja a "ladik" iránt. Egyébként tényleg klassz, és egy jó ideig megteszi, ameddig nem döntök, hogy hova tovább. A hajóra érve egy nagyobb adag megkönnyebbülés szánkázott végig a testemen, ahogy Prim rásegített a kanapéra, és a nekem hozott vizet is köszönve fogadtam el. Le is húztam, és... jól is esett. - Akkor jól nézz meg, mert reményeim szerint ez az utolsó ilyen eset! - kacagtam el magam, habár csak mértékkel. Tudtam, hogy velem akar maradni, amíg Josh megérkezik, és ezt valahol értékeltem nagyon. De nem akartam elvárni tőle, így is eleget tett értem. Még sem nyomattam neki tovább, hogyha akar, menjen... késő van meg sötét és blabla... Itt akart lenni, és én is azt akartam, hogy itt legyen. Az ajkamra sikló ujjai után kapok játékosan, a fogammal, ahogy elhúzza őket. Engem nem zavar, sosem zavart egyetlen érintése se. Igazából: természetesnek érzem. - Egen, akkor is mami. - helyeseltem vigyorogva. - Akkor nem köszönöm meg. De azt tudnod kell, hogy annak örülök a legjobban, mikor téged látlak meg a távolban. Az én kis mentsváram! - időközben abbahagyom a háta piszkálást, és egy könnyed simítás után, már a kanapé szegélyét fogdosom. - Igyekszem. Le akarok szokni a rosszban való sántikálásról, - magyaráztam elmélyülten - és így is lesz! Nem akarok bajt, főleg itt nem. - vonom meg a vállam egykedvűen. - Az árnyaktól meg nem félek. - ingattam meg a fejem, egészen komoly voltam. - Csak azt remélem, hogy neked se esik bajod! Mert akkor az egész csürhe megismerheti a haragomat! - heves gesztusba kezdtek, aminek a vége egy elhaló nyüglődés lett. Pöpec. Tényleg abba kéne hagyni a mozgolódást. - Igazából nem tudom. Nem ismerem a helyet, meg ezt a bagázst, aki rajta ül. Csak remélem, hogy nem olyanok lesznek, mint az angolok. Mert azoktól anno is a falnak mentem... - csak magyaráztam, miközben a távolból már hallni véltem Josh bakancsának jellegzetes trappolását. - Itt van az emberem. - értesítem Primet, ahogy közelebb húzódok hozzá. Fejem az ölébe hajtom, egyik karom pedig átöleli a derekát. - Kösz mindent, cicám. Innentől megleszek. Neked meg ideje aludnod. Majd jelentkezem! - engedtem is el, kicsit felülve. Ha pedig elintult, úgy még egy halovány mosollyal illettem alakját, majd toltam hátra magam, fejemet a hajó mennyezete felé fordítva. Hosszú nap volt... elfáradtam. És még nincs vége...
// Őrülten sajnálom, hogy eddig húztam a reagot! Bevallom, nem láttam, hogy írtál Ne haragudj! Ellenben, úgy gondoltam zárhatnánk, mert régi játék, azóta sok minden történt. Szóval ez lenne az én záróm. Ha gondolod, és elviseled a figyelmetlenségemet, valamikor kezdhetnénk egy újat - már a jelenben! A játékot pedig köszönöm, szerettem nagyon! //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Hiszem, ha látom. – jegyzem meg neki egy pimasz mosoly keretében. Hallottam már hasonló kijelentéseket a szájából, így nem csoda, ha kételkedek abban, hogy nem fogja még ennyire „összeveretni magát”. De még ez is jobb, mintha egyszer annyira messzire menne, hogy meg is ölje valaki. Akkor tényleg páros lábbal rugdosnám szét a túlvilágon lévő hátsóját. Örültem annak, hogy nem akar meggyőzni arról, hogy de menjek el, mert sok értelme nem lett volna. Ennyire már ő is ismerhet. Megadta a lehetőséget rá, de én a maradás mellett döntöttem, s ezen se pár másodperc, se percek nem változtatnak. Elkuncogom magamat, amikor elkezd bolondozni és megpróbálja elkapni az ujjamat. Lassan megrázom mosolyogva a fejemet, majd játékosan megpöckölöm az orrát. Majd az újabb szavait hallva egyszerűen csak elnevetem magamat. Ezt ő se gondolhatja komolyan. Mami? Azt hiszem ahhoz még eléggé fiatal vagyok, nem gondolod? – persze ez csak költői kérdés volt, mint sem komolyan gondoltam volna. De nehéz megállni, hogy egy ilyen megjegyzésre ne reagáljak. – Ezt örömmel hallak Ördögke és ez fordítva is igaz. Remélem, tényleg legközelebb nem kell összekaparni téged, amikor találkozunk. – nem volt ő angyali teremtés, de én se. Viszont egy közös volt mind a kettőnkben, ha a másiknak szüksége volt valakire, akkor mindig ott voltunk a másik számára. Mindig számíthattunk rá, még akkor is, ha a világ két különböző pontján voltunk. Nem ismertünk lehetetlent ilyen téren. S örültem annak, hogy egykoron az ő műhelyébe sétáltam be. Ezt örömmel hallom, mert rajtad tartom a szememet, mert nem szeretnélek legközelebb egy koporsóban látni. – s egy kisebb sóhaj is elhagyja az ajkaimat. Csak bólintok arra, hogy nem fél az árnyaktól és nem is arra akartam célozni. Egyszerűen csak figyelmeztetni szerettem volna, hogy jobb óvatosnak lennie, mert itt bárkibe belebotolhat. – Nem kell félteni, tudok magamra vigyázni, és amíg én is viselkedem, addig nem hiszem, hogy bajom eshet. – nézek rá egy biztató mosoly keretében. Tényleg igyekeztem nem bajt keverni, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit hoz a holnap vagy miként döntök én falkaügyben. Reméljük, hogy nem olyanok lesznek és megtalálod azt, amit vagy éppen akit keresel. – amikor pedig ölembe hajtja a fejét, akkor egy szelíd és meleg mosoly kúszik az arcomra. Gyengéden végig simítok arca vonalán, miközben sikerül egy kis vérnek is a kezemre tapadnia, de túlzottan nem érdekel ez most. Figyelem őt, majd bólintok arra, amit mond. – Remélem is, mert ha nem jelentkezel, akkor jobb, ha cuccolni kezdesz már most. – nézek rá egy játékos, de ördögi mosoly keretében, majd egy puszit nyomok a homlokára, s amikor kicsit megemeli magát, akkor felállok. Amikor elsétálok az idegen farkas mellett, akkor még odavetem neki. – Vigyázz rá! – nem viccelek, mert képes lennék annak ártani, aki árt Alec-nek. Még utoljára visszapillantok rá, de végül hamarosan már a parton sétálok visszafelé a kocsimhoz.
|| Semmi baj, mindenkivel előfordul az ilyen. S én bármikor benne vagyok egy új játékban. Köszönöm én is a játékot, nagyon élveztem.
Bundámba mart a fagyos szél, pofámba pedig minduntalan belecsaptak az alacsony ágak, ahogy a hím próbált nehezebb terepen elmenekülni előlem. Nem volt értelme a telepatikus kommunikációnak, a fekete bundás ugyanis olyan magas ívből szart rám, hogy az már női hiúságomat is sértette, noha Ő volt az, aki hívatlanul betette a mancsait a falkánk területére. Kitartó, gyors… könnyed és ruganyos léptekkel követtem őt. Az ezüstös bunda alatt tökéletes összhangban mozgott minden izmom. Nem csupán Ügyes vagyok, de tökéletesen uralom éppúgy testemet emberként is, mint farkasként is. Hátsó lábaimról elrugaszkodva ugrottam át egy kidőlt rönköt, majd hirtelen helyzetváltoztatással próbáltam meg a hím elé kerülni. Kettőnk közül én voltam az, aki ismerős terepen járt, és tudtam, honnan előzhetem be anélkül, hogy kiszimatolna. A széljárás tökéletesen nekem kedvezett, ahogy a már hófödte tájba is jobban beleolvadtam bundám színével, mint Ő… Fejbúbig húzott pajzzsal találkoztam vele össze, nem tudtam túl sok információt kiráncigálni belőle azon kívül, hogy kérdésemre… mi azt firtatta mit keres a területünkön, egyből menekülőre fogta. Nagyjából egy idős lehet velem, ám a vérvonala rejtve maradt előttem. Ha Ő is zsizsik lenne, azt megéreztem volna, illetve nehezebb lett volna üldöznöm is. Az egyik hasadékban meglapulva feszítettem meg testemet, ugrásra készen várva a hím érkezését, kinek rohanó léptei csakhamar megütötték farkasom fülét. Végignyaltam az agyaraimon, szinte már éreztem a nyelvemen vére édeskés ízét, mikor tökéletes időzítéssel rugaszkodtam el a földtől, és egy jól irányzott ugrással…. ….zuhanni kezdtem a semmibe. A táj megváltozott, farkasom próbálta megtalálni egyensúlyát, s ahogy megpördülve felpillantottam a fekete hímre villanó tekintettemmel, láttam a ragadozó képére kiült elégedett farkasvigyort. ~ Szentségit! Rohadt illuzionista! ~ Talpra érkeztem, de a lendület tovább vitt, és egy éles kövön koppant a fejem. A fekete hím morogva csörtetett le utánam, vicsorogva villantva meg agyarait vetette volna rá magát torkomra, amikor hirtelen megtorpanva kapta oldalra a fejét. A szél által felénk sodort emberszag megcsapta az én orromat is. Kihasználva pillanatnyit figyelmetlenségét, pattantam fel vérző fejjel, majd rávetettem magam. A jobb marjába vájtak fogaim. Felüvöltött, de nem eresztettem. Álkapcsom satuként zárult húsa és inai közé mindaddig, amíg úgy nem éreztem, hogy nem kapok levegőt. Vérvonal képessége segítségét hívva keltette bennem a fuldoklás érzetét, amitől kénytelen voltam elengedni őt. Farkasom visszavonulót fújva húzódott a háttérbe, csontjai ezernyi darabokra tört, hogy emberivé formálódva nyerhessem vissza közönséges halandó küllememet. Az ember már túl közel járt. A hím leeresztve pajzsát mart bele a halandó tudatába, kapcsolva ki látását teljes mértékben, hogy vakká téve rejtse el előle a mi világunkat. ~ Még találkozunk! ~ Morranta a képembe villanó szemekkel, s úgy tűnt, mintha a világ lefagyott volna körülöttem pillanatokra. A hím már rég messze járt, mire az illúziója alól a halandóval együtt felszabadultunk. Mezítelen térdeltem a fagyos földön, bal tenyeremmel az avarba martam, jobbommal a torkomat fogva vettem mély lélegzeteket, miközben csapzott sötét tincseim között… halántékomról csituló folyamként csöpögött a földre vérem. Az emberférfi jelenlétét, s pillantását megérezve magamon emeltem fel a fejem, s tekintettem egyenesen a szemeibe.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Most, hogy már élhetek azzal a jogommal, hogy szabadon járkálhatok, jól esik olykor megmozgatnom magam. Persze ez a mai alkalom messze nem olyan intenzív, mint egy reggeli futás a nehéz terepen, de mégis edzésnek minősül. Ha mást nem is, hát az akaraterőmet mindenképp szinten tartom, és még egy lépéssel tovább haladok még akkor is, ha a bakancsom megcsúszik egy hófedte kövön és a bordáim majd' átrendezik a belső szerveimet. Van, amit még a fájdalomcsillapító sem szüntet meg ugyebár. Abban persze nagyon bízom, hogy nem fogok eltévedni. Annyira azért még nem ismerem a környéket hogy csukott szemmel is hazataláljak, de a gyerekkori vadászatokból talán maradt bennem annyi tehetség, hogy a saját lépteimet követve még visszataláljak az útig. Hacsak nem dönti dugába az egészet egy hirtelen jött hóvihar, mert az errefelé igencsak benne van a pakliban. Éppen fújtatva döntöm a vállam egy simább fatörzsnek, amikor a nem is olyan távoli környezetemből egyértelműen vadállati acsargás, roham ütik meg a füleimet. Nem mozdulok, csak a nyakam tekergetve próbálok látni valamit, képet társítani a zajokhoz, mindhiába. A pulzusom kissé megugrik - a lehető legrosszabb, ami történhet ilyen helyzetben. Gondolkoztam rajta a múltkori után, hogy legalább egy vadászkést elkezdek magamnál hordani, de nem tudhatom előre, hogy mikor kapcsolnak le, magyarázkodni pedig semmi kedvem sem volt, és soha nem is lesz. Most azonban úgy érzem, hogy megérte volna bevállalni a rizikót. A józan ész persze azt súgta volna, hogy forduljak vissza. Talán meg is tettem volna, csak néhány lépést szerettem volna előre haladni. Nyugtalanított, hogy nem látom a veszélyforrást. Pillanatokkal később már nem csak azt nem láttam, hanem semmit sem. A világ elsötétült előttem, egy hirtelen megtántorító mozdulatba megint belesajdult az oldalam. - Azt a rohadt... Végtelennek tűnt a mókuskerék, amibe kerültem. A fájdalom megszédített, a tudatom mélyén biztos voltam abban, hogy a saját felelőtlenségem miatt a fájdalomtól lekapcsolt az agyam, esetleg elmozdultak a csontszilánkok, és valami olyasmit szúrnak, amit nem lenne szabad. Önkéntelenül, senkire nem számítva bukdácsoltam előre, egyik fától a másikig zuhanva ki tudja, hogy pontosan meddig, míg végül négykézlábra zuhantam. Az eséstől az egész testemen korbácsütéshez hasonló, hasító érzés rohant végig, és mire felocsúdtam belőle, a világ is egy csapásra tárult újra a szemeim elé. Eleinte még minden homályos volt, a sziszegő és kapkodó lélegzetvételeim üvöltve töltötték be a hallójárataimat. Próbáltam néhányat pislogni, hogy rendesen láthassak, megfeszülve próbáltam mindent felmérni, természetesen tartva attól, hogy a vadaknak idő közben sikerült mögém kerülnie. De csak ez meztelen női alakot pillantottam meg, nem messze tőlem. Összeszorítottam a szemeim, megráztam a fejem. De amikor megint odanéztem, az alak még mindig ott volt, még mindig meztelenül, az élesedő képhez azonban most a vér vöröses árnyalata is hozzáadódott. Mi a franc... - Hé! - préseltem ki magamból, majd nagyot nyelve megpróbáltam több-kevesebb sikerrel felnyalábolni magam - Hé! Mi történt? Belátom, lehettem volna udvariasabb is, de valljuk be, ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, és még a saját riadalmamon sem sikerült tejesen felülkerekednem, hát még egy vérző, megtépázott nőén nem. Már felette álltam, amikor a szemeimbe nézett, én pedig egyszeriben nem tudtam eldönteni, hogy a segítséget látja bennem vagy esetleg még jobban megijesztem. A kabátomat azért minden esetre elkezdtem lebontani magamról, és ha tehettem, a továbbiakban megpróbáltam elkerülni, hogy rá nézzek. Egyikünknek sem tenne jót... - Tessék. Vegye fel. Felé nyújtottam a fekete bőrkabátomat, a másik kezemmel pedig a saját oldalamat fogtam át, és próbáltam nem tudomást venni a tényről, hogy továbbra is alulöltözött, én pedig a fehér rövidujjúban többet mutatok magamból, mint általában szeretek. - Tudja, ki tette ezt magával? A közelben van még? Csak a legfontosabb kérdések. A rendőrségre nem fogom bevinni, esetleg a főútig visszakísérem, hacsak nem leszek annyira szarul, hogy nekem is be kelljen mellé feküdnöm a kórházba megint... De ha a támadója még a közelben van, jobb, ha felkészülök. Nem is értem, lassan többet verekszem itt kint, mint odabent.
Kezdőlap
A játékot pedig köszönöm, szerettem nagyon! 
//
Köszönöm én is a játékot, nagyon élveztem. 
