A terület igen veszélyes embernek és állatnak egyaránt. Ha nem is az orvvadászok célra tartott puskáitól kell óvakodni, akkor jobb, ha a lábad elé nézel, a terület ugyanis teli van a legkülönfélébb és halálosabb csapdákkal.
Amikor Anne felkeresett az ötlettel, hogy Castor kis... viadalára felkészíteném-e én, az egyfelől nagyon jóleső érzéssel töltött el titkon, másrészt kétségek garmadáját zúdította rám. Mivel érdemeltem ki? Mi van, ha elszúrom?! Nincs épp eszményi kép előttem a kölyöknevelésről, amit a beharapóm annak hívott, az konkrétan kiképzés volt arra a szerepre, amit a falka mellett működő maffiaszervezetben nekem szánt. Minden ellenérzésem és a fejemben sipítozó "Ezt meg fogod még nagyon bánni!" hang ellenére is rábólintottam a kölyök kérésére - kizárólag általam ismert okok végett. Dun meg fog ölni vagy legalábbis jól megcibál a tarkómnál fogva, ha ez kiderül, hát még ha komolyabb baja esik a gyereknek... Nem valók ilyen apró és kevésbé masszív "játékok" nekem, mióta farkas lettem, igaz, még emberként is utáltam a húgomra vigyázni, mert túlságosan is életre való volt hozzám képest. Pont mint Anne.
A futás a megszokott őrülten sietős iramhoz képest most jóval lassabb és bár látom, érzem a kölyök felől, hogy igyekszik tartani a gyorsabb tempót, akaratlanul is "csalok", hozzáigazítva egy olyan sebességhez lépteimet, amik őt alaposan átmozgatják és én sem galoppozok bukdácsolva még tőle három mancson. A vadorzók területét elérve lassítok lépteimen és meg is állok idővel, még a fák biztos árnyai alatt. Hátrapillantva várom be a kölyköt, akinek hirtelen reakciója meglep - ugyanakkor inkább kérdésére reagálok. ~ Szerinted felebaráti szeretetből veszítettem el a kézfejem? Ölsz vagy megölnek... Biztos mondta már apád is. Ez a legtöbb helyzetben megállja a helyét más farkasokkal szemben. Miért kérdezed? ~ Firtatom, miközben tekintetem a kölyökről a területre vándorol. Óvatosan kell továbbhaladnunk, ha nem akarjuk további végtagvesztéssel indítani a Viadalt. ~ Maradj mögöttem! ~ indítványozom ennek fényében.
A válasza picit se volt meglepő, és igaza volt, csak hirtelen feszengésemben megfeledkeztem arról az estéről. Igaz, nem láttam ott se sok mindent, mert többen is álltak előttem, de tudom, hogy mi történt. Nagyot nyeltem a kérdésére, először nem is válaszoltam, mert tovább mentünk, és nekem a nyomában kellett tovább haladnom. Figyeltem, hogy szinte pontosan azon az úton haladjak, amin ő, jobban ismerte ezt a részt, mi Duncannel másfelé szoktunk vadászni, és sose hagyta, hogy ezen a környéken csatangoljak - legalábbis egyedül. ~ Én még soha senkit nem bántottam ~ vallottam be, emberi alakomban pedig biztosan leszegtem volna a fejem és fülig vörösödök. ~ Csak amikor aput meg kellett pofozni... Az büntetés volt, az ő büntetése, mondjuk én inkább úgy éreztem akkor, hogy nekem szólt. De még tényleg senkit nem ütöttem vagy haraptam meg úgy igazán, támadásból, egyszer se volt rá szükségem. ~ A nyuszik torkát át tudom harapni ~ mentettem magam, amivel csak tudtam hirtelen ~, de kisállaton kívül még semmi, Emi néni. Félek, hogy ez most nagyon-nagy hátrány, a többiek már tuti sokat pofozkodtak. Emi néni érezhette, hogy ettől nincs jó kedvem, nagyon féltem attól, hogy csalódást fogok okozni, hogy nem leszek elég ügyes. Nem csak a nagy farkasok előtt, hanem magam előtt sem. Folyton mondom, hogy nagy és erős leszek, de tényleg nagyon messze vagyok attól még. ~ Hogyan fogok én így harcolni? ~ néztem a nagy nőstény hátsó lábait, ha csak nem állt meg a vallomásomra és fordult felém. Akkor a mellső mancsait nézegettem.
~ És mit gondolsz, képes lennél rá? ~ Firtatom könnyed csevejnek tetsző hangsúllyal érve el a kislányt mentálisan. Csajok egymást közt... hiszen mi is lehetne jobb beszédtéma így kora reggel, mint a gyilkolászás? Mondjuk legalább testhezálló - nekem. A válasza őszintén érdekel, bár sejtem, hogy szüksége lesz a kislánynak némi ösztönzésre a dologhoz. Hallom a hangján, hogy kissé el van kenődve és az eszemmel tudom is, hogy most meg kellene vigasztalnom, a késztetés és a tényleges cselekedet mégis elmarad. Miért én vigasztalnám, nem vagyok az anyja, se az apja! A tutujgatás egyébként sem kenyerem. ~ A korod ellenére szívós egy kisfarkas vagy a vérvonaladnak hála, még ha ezt eddig talán nem is tapasztaltad ki igazán. Ráadásul a segítségedre lehet az is, hogy kicsit másképp nézed a világot, mint Norina vagy az a Masako, de bárkit mondhatnék most ide. ~ Nem torpanok meg, haladok a területen, odafigyelve a talaj menti növényzetben megbújó esetleges csapdákra. ~ Senki nem várja el, hogy őrjöngő buldózerként taposd ki a többiekből a szusszt is. ~ Azért ezt már némileg nevetős, biztató hangsúllyal ejtem/küldöm felé, elérve egy kisebb tisztást. Itt biztosan nincs csapda.
Megint én vagyok a soros az ebédkészítésben, hogy fulladna halálra mindkét idióta odahaza. Hiába mondtam, hogy fáj a fejem, Milos csak közölte, hogy ne menstruáljak, húzzak a vérbe, mert nem tud TV-zni a korgó gyomrától. Ingert éreztem, hogy lebasszam azt a szart az állványról, de helyette csak megcsavartam a karját, annyiban hagytam, és közöltem vele, hogy amíg vissza nem érek, nyugodtan koncentrálhat a fájó ízületeire, elterelve a figyelmét a bélpoklosságáról. Szívesen játszom el a dögevő szerepet, nem csak most, általában is. Sokkal kevesebb meló, praktikusabb és takarékosabb mindenki számára, ha a mások által elejtett dolgokat szedem össze. A vadorzók területe erre pont alkalmas. Már sétáltam volna tovább, felkapva a vállamra csapdástól a szarvasbikát, amikor eldördült a fülem mellett egy sörétes. Nem mondhatom, hogy szívgörcsöt kaptam, de megint ez a plusz meló. Most tehetem le a tetemet, és hallgathatom, hogy takarodjak a picsába, tolvaj kutyának titulált, én pedig rágyújtottam. De csak mondta és mondta, rám szegezte a sörétest, lassan közelített és próbált volna arrébb tessékelni a zsákmánytól. Megvártam, amíg kellő közelségbe ér, hogy Natasával leadjak egy fejlövést. Fantasztikus, viszek haza egy sörétest is - nem mintha használnám, de a gyerekek talán el tudnak vele játszani, ha nagyon unatkoznak, csak ne az én seggemet lőjék vele szarrá. Ha már itt vagyok, akkor megengedhetem magamnak, hogy a desszerttel kezdjek. Ledobom magam a földre, az ölembe húzom a férfi testét és egy vadászkéssel kezdem el felkockázni. Micsoda piperkőc egy alak vagyok, semmi belezés, semmi trancsír. Apró falatok kerülnek késhegyre, aztán a gyomromba, közben pedig röhögök azon a sorsnak nevezett valamin. Miről maradtam volna le, ha nem zavarnak ki az öcsémék...
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 06, 2014 2:20 pm-kor.
Akinek úri muri a tilosban járni, az nézzen a lába elé. Én szóltam. Az a baj a sznob, illegalitásra vágyó, pöffeteg pénzeszsákokkal, hogy azt hiszik, tényleg mindent jobban tudnak. Megmondtam, hogy erre vannak medvecsapdák is, nézzenek a lábuk elé. Tíz perc kellett hozzá, hogy a hátam mögött egyszer csak valami nagyot csattanjon, a sörétes elsüljön, aztán következett az éktelen óbégatás. Sóhajtottam, a vállamra lendítettem a kölcsön-puskám és megfordultam. Hárman jöttek, egy "elesett", egy már rég másmerre bóklászott, mert nem először űzte ezt a sportot. A VIP vendégek új szolgáltatása az extrém vadászat, ha minden majdani jelentkező ennyire hülye, hamar megcsappan az orfeum látogatóköre. Az ilyen barmokért mondjuk nem lenne kár, az a baj, hogy általában náluk van a legtöbb pénz, amire viszont igényt tartok. A másik Buksza Maxi egyből a kebelcimbije fölött kezdett pánikolni, hogy mit csináljunk, mit csináljunk, mire a szerencsétlenül jártra szegeztem a puskát. - A sérült lovat is lelövik - közöltem csevegő hangon, mire mindketten elnémultak. Láttam rajtuk, hogy egy részük tényleg beszart és elhitte, hogy lelőném - helyes -, egy részük meg tréfának akarta venni, de valahogy nem tudta. Helyes. Nyugira intettem őket és közöltem, hogy hozok valami segítséget, meg előkerítem a harmadik muskétást. Mintha nem tudtam volna szétfeszíteni a csapdát... Igazából azt terveztem, hogy itt hagyom őket úgy... hát mondjuk éjfélig, addigra már kellőképp tele lehet a gatyájuk, nekem se kell velük foglalkozni és meglátjuk, lelkileg mennyire citálják szét egymást és magukat. Imádnék arra visszajönni, hogy az ép Buksza Maxi elszaladt, vagy megölte a másikat! Odadobtam nekik a puskám. Mentem-mentem mendegéltem, mint kis Piroska az erdőben - csak kicsit jobban felszerelten, mert a cuccaim (tőrök, pisztolyok) nélkül sehova egy tapodtat se a hotelen kívül. A kényelmes erdőjárásomat csak az akasztja meg, amikor embervér szagot érzek meg, ami keveredik valaki máséval. A probléma az, hogy szar irányba fújt a szél, így mire az orrom bejelzett - a pajzsom fent volt teljesen -, már látótávon belül volt. Így én is neki. A bekötőúti randi óta sikerült elkerülni, most muszáj volt belefutni, igaz? Az okos farkas most hátra arcot csinálna és eltűnne a balfenéken, a merész farkas ráfogna egy pisztolyt és lelőné, vagy legalábbis megpróbálná, az eszement farkas pedig odaballagna csevegni. Egyet lehet tippelni, hogy melyik kategóriába tartozok. - A vendégemet zabálod - mondtam úgy, mintha csak bemutatnék neki valakit, mert most mi van? Felfalja Buksza Maxi 3-at, ezzel egy rakás lóvét vesz ki a zsebemből, amit persze kurvára leszar, az fix. Engem viszont az ilyesmi érzékenyen érint, de hogy ez sem érdekli, megint csak biztos. A bekötőút után pedig szerintem annak is örülhetek, ha egyáltalán a mondatomat végigmondhattam és az első hang után nem rontott nekem. Félnem kellett volna, mert minden oka megvan, hogy kicsináljon, ehhez képest szinte izgatott lettem. Létezik életveszély-addikció?
Na tessék, mégis kit kavar elém a sorsnak nevezett poéngyilkos idióta? Azt a tacskót, akiből már abban a sikátorban ki kellett volna verjem a szart. A szaga már ismerős volt akkor is, amikor még csak éreztem, amikor megláttam az alakját, már kétségem sem lehetett, mégis. Ahogy lejjebb eresztettem a pajzsom, hogy a tudtára adjam, hogy tipli van, egészen másként érzékeltem, mint eddig. Mi a faszom... Nem zavartatom magam, kockázom tovább a fazont, akinek túl nagy volt a szája ahhoz, hogy élhessen. Mindeközben ez az idióta csak közelebb jön, és már éppen szeretném megkérdezni, hogy mennyire unja az életét, amikor megelőz, megszólal, én pedig... Megrágom a falatot, engem kibaszottul ne siettessen. Ha már hozzám szólt, akkor gondolom meg tudja várni a reakciómat, már ha egyáltalán kíváncsi rá. A nyakamban lógó kendőbe törlöm a szakállamra ragadt vért és cafatokat, a vadászkést a "vendége" mellkasába állítom, aztán lassan felkelek, és közelebb lépek a Tacskóhoz. - Akkor most meg kéne kínáljalak? Erre célzol? Recsegem, miközben némileg gusztustalan hangeffektek kíséretében a nyelvemmel próbálom levakarni a cafatokat az őrlőfogaimról. - Megváltoztál. Új a sminkesed? Kérdezem tőle némileg oldalra biccentett fejjel, és ha csak fel nem tartóztat, úgy kezdek járkálni körülötte, mint valami dögkeselyű. Egyáltalán nem zavar, hogy fegyvere van, nekem is akad belőle bőven, plusz gyanítom, hogy kurvára letépném a karját, mire meghúzhatná a ravaszt, úgyhogy egyelőre maradjunk annyiban, hogy én járkálok, ő meg legfeljebb válaszolgat.
Érzem, ahogy az energiái karistolják a pajzsomat, egy pillanatra olyan, mintha a levegőnél sűrűbb közegben próbálnék előre jutni, aztán feldolgozom az élményt és megszokom. Szeretem érezni az erőt, az persze sokkal jobb lenne, ha mindez belőlem áradna, nem csak csorgathatnám a nyálam utána, de amíg én oda érek... hát kell még kétszáz év. Már ha megérem. Addig marad a drogosra szipuzás a háromszázasok közelében. Nyilván nem örül, hogy lát, annak meg még kevésbé, hogy meg is zavarom, az élet szívás, én meg addig pedzegettem a határokat, amíg valaki ki nem csinál, tiszta sor. Pedig nem vagyok öngyilkos merénylő, csak a fejlettségem nincs egy szinten a kockázatvállalási ingeremmel. Rág, nyel, töröl, szúr, feláll, közelebb lép. Érdekes, hogy termetre egy fejjel kisebb nálam, mégis semmi perc alatt szét tudna kapni, ha épp ahhoz szottyanna kedve, éppen ezért nem is nagyon élvezem látványosan a javamra szóló magasságkülönbséget. Apró örömök szűkös időkre, de ezt gecire megszívnám, ha kimutatnám, az ziher! Elhúztam a szám a kérdésére. - Nem veszek a számba minden szemetet. - Hát ennyi erővel lehet a magasságomnak is örülhettem volna. Ha lett volna nálam fogvájó, megkínálom vele, így legfeljebb a tőrömmel szolgálhattam volna, de azt nem adom senkinek, őt meg nem szolgálom, úgyhogy ez halott ügy. A sminkesre mordultam egyet nem-tetszően. - Te is szeretnéd magad kicsinosíttatni? Vagy inkább trükköket lesnél el? - kérdeztem hátrapillantva a vállam fölött, ha épp mögöttem járt, közben az agyam hátsó zugában morgós hang duruzsolt: szólj rá egy rossz szót, a sminkesen túl, egy fél mondatot, és esküszöm megmutatom, mennyit változtam. - Rád férne. A körözésnél irritált, mikor mögöttem volt, hatalmas késztetést éreztem ilyenkor, hogy megforduljak, a hátamon meg-megrándult egy-egy izom. Ingerlő még mindig ez a Rusnyapofa.
A megszólalására fellengzős röhögés bukik ki belőlem. - Ó hát persze, hogy nem. Közlöm vele, mintha csak beismerném, hogy hibáztam, holott kurvára nem. A szomorú igazság az, hogy ebben a helyzetben azt fog a szájába venni, amit én beleteszek, szóval a helyében nem nagyon pattognék. - El is felejtettem, milyen kényes kis hercegnő vagy a fegyvereid mögött. Igazság szerint nem értem, hogy mégis mi a faszt keres itt, minek jött ide hozzám a romantikus kis közös múltunk fényében, hacsak nem arra gondol, hogy majd megfosztom a földi élet mocskaitól. Meg akar halni? Vagy tényleg csak ennyire... egyszerűen idióta? A válasza pontosan olyan, amilyenre számítottam, így nem lep meg egy cseppet sem, hogy milyen szavakat és milyen hangnemet enged meg magának velem szemben. Megtorpanok, abbahagyom a körülötte járkálást, lehetőleg úgy, hogy a háta mögé kerülhessek, és kicsit közelebb léphessek hozzá. Lehet, hogy colos, a helyzet azonban az, hogy kettőnk közül még mindig én vagyok a nagyobb kutya, teljesen mindegy, hogy mekkora paciról csahol. - Szóval nem jövök be, huh? Kurvára kár érte. - morgom a szavakat egészen közel hozzá, aztán ellépek mellőle és visszasétálok a tetemhez, hogy lehajoljak és kirántsam belőle a késemet, amit egy elegáns mozdulattal a nadrágomba törlök. - Azt ugye tudod, hogy szimpla jófejségből van még tüdőd, amivel kipréselheted ezeket a buzis megnyilvánulásaidat? - intek felé a késsel, csak úgy hetykén - Ki volt ez, valami eltitkolt nagybácsid? - rúgok bele a hullába - Szar emberekkel veszed körül magad. Először a Kopasz, most ez... De ahogy érzem, találtál valakit, akinek a szoknyája mögé bújhatsz. Avass be, mindig érdekel, mi történik a kis pajtásaimmal. Húzom, szívom a vérét, aztán innentől rajta áll, hogy csicsereg-e vagy inkább faképnél hagy, bár ez utóbbi biztosan nem lenne olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeli.
A röhögése szinte fülsértő, a szavaira pedig elhúztam a szám. - Nem lehet mindenki olyan igénytelen a fegyverei mögött, mint te - vontam vállat, mialatt energiáim felcsigázva hullámoztak körülöttem és rájöttem, miért olyan vérpezsdítő ennek a hímnek a közelében lenni, főleg az előzetes ismeretségünk mellett. Mert megölhet. Bognár is megtehette volna ez igaz, de nála soha egy pillanatig nem tartottam ettől. Amikor Castor büntetett Tara miatt, akkor azt hittem elsőre, hogy végem, kinyír, de nem ez történt. Valahogy... jó ideje nem éreztem már igazi veszélyben magam, de ez nekem kell. Nem akarok kinyiffanni, nincs ilyen hajlamom, viszont akkor érzem igazán, hogy élek, amikor a szaros kis életem hajszálon függ. Az ő közelében pedig azon függ és akármilyen beteg dolog is legyen: tetszik. Megállt mögöttem, mire halk mordulás kaparta végig a torkom. Hatalmas késztetést éreztem megfordulni, fegyvert rántani, egyelőre azonban megállom. Jah, kár, szerintem is, pedig micsoda páros lehettünk volna, mindjárt zokogok. Jaj, mégsem! Elkenődik a sminkem. Ellépett mögülem végre, amivel elmúlt a viszketeg érzés a hátamban, a tekintetemmel követtem vissza a tetemhez, majd a mozdulatot, amivel letörölte a kését. - Nem fogok érte hálálkodni, ha erre vársz. - Tettem pár lépést oldalra, a távolságot megtartottam, mozogni viszont muszáj volt, hangyafasznyi levezetése a korábbi fordulási ingernek. Kérdésére egy pillanatra a halottra tekintek. - Fejésre váró pénzes barom. Vonzom az idiótákat, de örülök, hogy így törődsz a társaságommal - böktem fejemmel a hulla felé, és valamilyen szinten Bognárra is utaltam, elvégre tudtommal vele se akart szebben bánni. - Előbbit pedig nem kíméltem meg. - Bár most dunsztom nincs, hol a picsában lehet, na nem mintha hiányozna, csak... Vezető Testőr csessze meg! - Nincs mibe beavatnom - ha lenne, se tenném -, az van, amit érzel. - Még a szemem se hagytam vörösbe váltani, bőven elég, hogy az energiáimat nem tudtam előle eltitkolni, ennél többet maximum kényszerítéssel tud meg, ha annyira kíváncsi. - Egyébként meg nem bújok senki mögé. - Léptem felé kettőt, nem épp a megfontoltság csúcsán. - Nem védelemért kuncsorogva kaptam a farkast. Bognár a gyáva, ne keverj vele össze! Az a baj, hogy provokálható vagyok, és annak ellenére, hogy tudom, nem teszek ellene semmit. Sőt, inkább lépek felé még egyet, ezzel pedig alig két méterre álltam a tetemtől, ami így kettőnk között feküdt. Engem ne nézzen anyámasszony katonájának, az Átharapómat meg szeretetszolgálatnak, egyik dühítőbb, mint a másik sé bármibe le merném fogadni, hogy ő ezen kurva jól szórakozik.
Felhorkanok a visszavágására. Hülyegyerek, komolyan azt hiszi, hogy meg tud sérteni bármivel? Minden szava úgy pereg le rólam, mintha vér helyett viaszban fürödtem volna az elmúlt percekben. Apám megtanította, hogy csak az olyanok véleményével foglalkozzunk, akik számítanak ebben a világban. Amióta meghalt, ezen személyek száma egészen megcsappant. És ez a kis tacskó nem tartozik bele a rövidke kis listába. - Én a fegyvereim előtt is igénytelen vagyok, kár lenne szépíteni. De leszarom. És jobban tennéd, ha neked sem ez lenne a legnagyobb problémád, amíg a látóteredben vagyok. Nem, egyelőre még nem érek hozzá, csak körbejárom, érzem a belőle szivárgó őrültnek ható feszültség szagát, beindítja a nyáltermelésemet, felpiszkálja a farkast odabent. Milyen jót tudnánk vele szórakozni. Nem vagyok az a kimondottan szadista alkat, szeretem gyorsan és egyszerűen lerendezni a kérdéses ügyeimet, de ezzel itt... Szerintem napokig el tudnék lenni egy pincébe zárva. Nehezen törne meg, előbb döglene meg, mint hogy bármit is elismerjen nekem, nem is ez lenne a lényeg. Az impulzusok az "aktus" közben. Az számítana egyedül. - Hálálkodni? Micsoda egy gyökér vagy te... - rázom meg a fejemet, de valahol ez még jó is lehet, mert nem ismer, semmit nem tud rólam, csak azt, hogy veszélyes vagyok, de engem meg a hálát bármilyen kontextusban együtt emlegetni kész kabaré. - Csak gondoltam jobb, ha tisztázzuk a helyzetet. Vonok vállat, aztán hallgatom a kiselőadását a tízóraimról. Továbbra is masszívan cseszi az agyamat a magas ló, amiről beszél, kedvem támadna eltörni a lábait, hogy kicsit veszítsen a magasságából. De aztán olyan történik, ami még engem is meglep. Elkerekedett szemekkel veszem tudomásul a közeledését, ha nem lennénk tisztában az erőviszonyokkal, még azt is rám lehetne kenni, hogy megdöbbentem a felindultsága láttán, de akkor már legyünk kvittek, és lépjünk mi is felé, hogy kínosra csökkenjen a távolság, hogy érezzem a bordáink közé szoruló gyűlölettel vegyes felháborodást. A pofám lassan húzódik állatias vigyorra, ahogy felbámulok rá. Megszívom kicsit a fogamat, a nyelvemre harapok, és lassan emelem fel a kezeimet. - Ó, hát persze. - felnyúlok a vállaihoz, hogy az ujjaim végével bökjek egyet a vállai gödrébe - Nem vagy gyáva. Egy igazi, lélegző punci vagy. - még egy lökés, ha esetleg elhátrál, úgy követem, és tovább provokálom - Gondolkoztunk ám rajtad... De csak hogy ne unatkozzunk annyira, amíg nincs meló. De nem sajnálom. Baszakodjon más veled. - újabb lökés - Azzal, hogy bepofázol, nem fogsz többnek tűnni egy közönséges idiótánál. Tudod, hogy van ez... Ugatós kutya nem mer harapni. A vicsor-vigyorom most teljesedik ki, egy utolsó lökéssel, és mondhatni tárt karokkal várom, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből, mert azt hiszem, azt elég nyomatékosan közöltem vele, hogy a sértései kurvára nem tudnak meghatni. Az erejét meg... Hajyuk, jó? Hagyjuk.
- Hanem? Az életem megtartása? - vontam fel a szemöldököm, a szám sarka pedig egy árnyalatnyit megrándult. Nem volt vicces a helyzet és azt a veszélyt se becsültem le, amit ő jelentett, mégis még mindig az életem volt az egyik olyan dolog, amitől szívbaj nélkül képes vagyok megválni. Ez kurvára nem jó hozzáállás és vannak visszatartó elemek, de... vannak a halálnál rosszabb dolgok. Király, nem vár hálát, eggyel kevesebb probléma! És sikerült meglepnem? Ez engem is meglepett, kinek kell ide karácsony, anélkül is akad meglepi! Aláírom, nem ez volt életem legokosabb két lépése, visszahátrálni azonban eszem ágába se volt, ha már meggondolatlankodok, legalább ne visszakozzak. Annál szánalmasabb nincs. A vakmerő pofátlanságom hozadéka, hogy ő is lép egyet felém, így már szó szerint egymás képében vagyunk, s hiába a pajzsom, hiába próbálom kizárni, az energiája fojtogat, mar és olyan, mintha láthatatlan satuba zárna. Ökölbe szorítom a jobbom, de nem azért, hogy alkalom adtán behúzzak neki, hanem hogy elrejtsem az enyhe remegést, ami rám tört. Az éjfekete bestia érzi a kihívás lehetőségét, ami társulva az életveszély-keresési hajlamommal nem épp okos tettekre sarkallna. A bökésre megingok, de egyelőre nem annyira, hogy hátrálnom kelljen. Punci. Újabb bökés-lökés és ha nem akarok hanyatt kiterülni - márpedig nem akarok -, akkor hátrálnom kell, ennyivel azonban nem vagyok lerendezve: követ, és tovább jártatja a száját. A szavai mint valami undok, nyúlós-ragacsos takony kavarognak bennem, de nem vagyok hajlandó megragadni azt, vagy foglalkozni azzal, ami alattomosan fel-felkorhad agyam hátsó zugában. Inkább az utána jövő, mélyen szántó bölcsességére figyelek és ez már sok. Nem tetszik, hogy általánosít, ahogy az sem, hogy a "nem mer" szópárost az én fejemre olvassa. Egy pillanat műve volt az egész, épp elhagyta a nyers hústól bűzlő pofáját az utolsó szó, amikor a farkasom megelégelte a becsmérlést. Én túl könnyen provokálható vagyok, ő meg büszke, és ez is katasztrofális párosítás, a hirtelen haraggal nyakon öntve. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy van nálam fegyver, hogy puszta kézzel kurvára semmi esélyem nincs ellene - kezeim karmos mancsokká váltak, szemfogaim agyarakká nyúltak, ahogy szemem vérvörösbe váltott és minden előzetes figyelmeztetés nélkül nekiugrottam. A tarka farkasomnál ezt meg tudtam volna gátolni. Ez a Fenevad viszont magával rántott. Még ha játszi könnyedséggel is verte le a támadásom, akkor is őrült kohóként fűtött a vágy, hogy fájdalmat okozzak, hogy legalább egy kicsit megtoroljam a sértést. Rólam nem pereg le úgy, mint róla.
~ See, they don't give a fuck about you, like I do ~
+18
A visszakérdezésére felröffenek, nem, nem nevetek, egyenesen röfögök. Persze, mintha az élete érne bármit is. Mintha nem tudnánk mindketten pontosan, hogy egy perc alatt elvehetném tőle úgy, hogy még csak észre sem veszi, hogy megdöglött. Még pislogna, még eltátaná a száját a feje azután, hogy letéptem a helyéről. Dehogy. - Ha azt félted a legjobban... Kötve hiszem. És a hangsúlyom is arra enged következtetni, hogy eladom ezt a labdát, mert én nem fogok vele sem kötözködni, sem pedig szájkaratézni, főleg nem azok után, hogy már többször kiderült, lófaszt sem ér semmi, amit felböfög a fogai között. És hogy mindezt bizonyítsam, hát úgy tapadok rá, mint valami pióca. Ha már egyszer ott vagyok, legfeljebb fájdalmak árán tud megszabadulni tőlem - talán éppen elég fájdalom az, hogy morálisan be kell hódolni azzal, hogy ellép. Hogy beismeri azt, hogy vissza kell vonuljon. És mindeközben hergelem is, nem csak sértegetem, élvezem, hogy az ujjam köré csavarom az új dögét. Fogadjunk, hogy nem járatta még be, senki sem tépte meg úgy istenesen ezt az aranykalickában tartott fekete madárkát. Milyen kár. És milyen kurvára rá fog még erre baszni. A vergődése csak olaj a tűzre, és nem vagyok hajlandó visszavenni abból a pökhendi vigyorból a pofámon, és a bökdösésből sem, sem pedig abból, hogy nyílt és kendőzetlen szándékom szégyenbe hozni, megalázni és elpattintani nála a cérnát. Az utolsó pillanatig feszülő dühe mámorítóbb, mint egy üveg pálinka, de aki sokat iszik, idővel megtanul nem felelőtlenül vedelni, mindig észnél van, és csak akkor engedi el magát, amikor tudja, hogy megteheti. A tarka balkán dög már a szőrét borzolja a tarkóm alatt, érez mindent, és alig várja, hogy megkapja azt, amivel kínálgatják. A vért. A szeme vörösbe fordul, az agyarai megnyúlnak, karmokat növeszt, és én még arra sem vagyok hajlandó, hogy a szemem borostyánján kívül többet mutassak a szörnyetegemből, ami egyértelművé teheti számára, hogy nem veszem komolyan. Játékszer. Semmivel sem több egy olcsó rongybabánál. Ahogy nekem akarna esni én oldalra teszek egy lépést, közben pedig megpróbálom megragadni a támadó karját, és a fölényemet kihasználva hátraroppantani, természetellenes szögben törve hátra a könyökét - ami remélhetőleg egy hangos reccsenéssel egy ütemben szépen át is szúrja a bőrét, de talán még a kabátját is. - Ugye azt te sem gondoltad komolyan, hogy ennyi elég lesz? Kérdezem rekedt, ám mégis csevegő hangon. Nem számítok arra, hogy nyugton fog maradni, vagy hogy a fájdalom majd megállítja, dehogyis. A magunkfajtát ez mind csak motivál. Így hát, jobb dolgom nem lévén magamhoz igyekszem rántani, megfogni a nyakát, a grabancát, és mint valami rossz kutyakölyköt, a föld felé préselem. - Komolyan azt hitted, hogy elsétálhatsz a saját szarod mellől? - kérdezem, és mindeközben, ha még sikerül a háta mögött lennem, és nagy lendületet véve eleresztem a törött karját, hogy viszontkarmoljam, ám én egészen másra pályázom, mint ő. Csak annyira akarok "belé hatolni", hogy lehetőségem legyen ráfogni a gerincére, mint egy vascsőre, ezzel verve őt életveszélyes, önpusztító rabságba. Így már akár a nyakát is elengedhetem. - Mondok én neked valamit, napsugaram. Te... élni fogsz. És szépen lassan végig fogod nézni, ahogy kiírtjuk az egész falkádat, utána pedig az én seggemet fogod törölni a reggeli kávé és cigi után. Lehet, hogy nem holnap... Lehet, hogy tíz év múlva vagy húsz... - tartok pillanatnyi szünetet - De garantálom neked, hogy a Teremtőd hulláján fogom megbaszni a szád, amiért szét kellett lőjem miattad az öcsémet. Na most mi lesz öcsi? Lenyeled, vagy kitéped magad a fogságomból, ezzel kinyírva saját magadat, mint egy felelőtlen tini, aki nem bír a hormonjaival és bánatában felvágja az ereit?
Gyorsabb és erősebb nálam, ezt elborult aggyal is tudom, nem ér meglepetésként, hogy elkapja a támadó karom, csak... dühít. A következő másodpercben iszonyatos fájdalom hasít a könyökömbe, hajlatomba, hogy utána régi ismerősként köszöntsem a csontom szaggatta bőr érzését. Felüvöltök, mert bassza meg, fáj, akármennyire is szeretném titkolni. A lábam megrogyott, de el nem estem, a belém hasító fájdalomtól és dühtől fújtatva fordultam hátra, néztem a sárga szempárba, próbáltam lendülni. Ó nem, nem fejelni akartam, hanem kitépni az agyaraimmal a becsmérlően rám tekintő szemeket, szétharapni a szemgolyóját, megvakítani. Ne nézzen így rám! Olyan közel volt a cél! Ha egy kicsit gyorsabb, idősebb lennék, vagy ő figyelmetlenebb, csak egy hangyafasznyival! Egyszer el fogom érni, és azt fogja kívánni, bár megölt volna itt, amíg volt rá alkalma. És édes kevés lesz, ha csak a szemét engedi váltani. Elkap a nyakamnál, a hajamnál fogva, mire egyből tövig az alkarjába vájom szabad mancsom mind az öt karmát. Ha csak mély sebeket szántottam, már szinte az is siker, bár a legjobb lett volna csontig lehántani róla mindent. A tekintettem izzik, torkomból dühödt morgás tör fel és dacolok a nyomással, amivel a föld felé kényszerít, annak ellenére, hogy érzem, mennyivel erősebb. Hirtelen elengedi a sérült karom. Egy pillanatig se hiszem, vagy remélem, hogy ennyi lett volna az egész, elenged, hagy menni, de mire mozdulnék, hogy akár támadjak, akár védjek, már érzem is... magamban. Ó, a kurva életbe! Tök mindegy, merre akarnék mozdulni, elég, ha csak stabilan tart és szorít, semmit nem kell innentől kezdve tenni, ha vagyok olyan hülye és elsietek valamit, egész egyszerűen magamat csinálom ki - az ő hathatós asszisztálásával. - Hogy baszódnál meg... - morogtam, mert jelenleg maximum pofázási szabadságom volt. Gyűlöltem, hogy így tehetetlenségre ítélt, ha csak megfeszültem, már éreztem, hogy ott "matat", a gondolatra pedig, hogy szó szerint a kezében volt az életem legszívesebb eszelős röhögést hallattam volna. Valahogy mégsem tört rám a nagy röhöghetnék. Előadja az ítéletem, s míg beszél, egy leheletnyit elfordítom a nyakam, ám így is csak a vállát látom a szemem sarkából. Hegyezem a fülem, rusnyaság, és abban biztos lehetsz, hogy minden egyen kibaszott szót megjegyzek. Nem csak megjegyzem, de szinte magamba iszom, a szám pedig önkéntelenül húzódik torz vigyorra, a bennem élő bestiából pedig csak árad az energia. A hímhez képest nem olyan sok, de én ekkorát a saját lényemből még nem tapasztaltam. Nem kellett sokáig keresnem ennek az okát: mindketten fel vagyunk tüzelve. A fenyegetése, a rémképes jóslata nem hogy nem ijeszt meg, de valamiféle beteges elégedettséggel tölt el. Enyhén rángatózik a rekeszizmom, holott a helyzet továbbra sem nevetséges, ám a vigyor se tűnik el a képemről. Most éreztem meg a Fenevadat. Korábban született, de most ébredt fel, és vele együtt valami bennem is megváltozott. Úgy öleltem magamhoz a farkasom, mintha a világra jöttöm óta erre vártam volna. - Vége? - szólaltam meg, miután elhallgatott. - Ennyit akartál mondani? - Megfeszült a hátam, de nem téptem ki magam... pontosabban nem tépettem ki vele a gerincem. - Miattam lőtted szét? Ne kend rám, mert ez meg a te szarod, a saját akaratodból eresztettél bele egy tárat. Vagy komolyan én kényszerítettelek? - Na ez viszont már mulattatott! - Rajtam akarod megtorolni a saját faszságod? - Még szélesebb lett a vigyorom. Amennyire a gerincemet szorongató mancsa, meg a nyakam engedte, hátra fordultam a vállam fölött. A vigyorom már inkább volt vicsor, vörös szemem parázslott az indulattól. - Alig várom, hogy elkezdj próbálkozni. Szeretnék már a tetemedből zabálni. Tíz, vagy húsz év múlva... nem érdekel. Kezdj bele és én addig nem nyugszom, amíg a beleidnél fogva fel nem lógatlak. Ha száz év kell hozzá, hát száz év múlva. Vadászni akartam. Őt akartam zsákmánynak, még ha ez úgy is tűnt, mintha egy kölyök egyből medvére csorgatná a nyálát. Tök mindegy! Öljön meg csak egyet közülünk, az se érdekel, ha korábban hegyi volt, nekem az jel lesz, jel arra, hogy elkezdte, nekilendült. A legutolsó porcikámig szinte követeltem ezt. Legyen egy cél, egy olyan cél, amit ha nem érek el, tényleg beledöglök, mit nekem Bognár pitiáner oda-vissza csesztetése, vagy a gyermeteg kis civódások Norinával! Ugyan már! Ez... Nekem ez kell. Ettől érzem, hogy élek, ettől válik minden élesebbé, minden perc értékesebbé, ez hajt. Mert meg akarom állítani abban, hogy célt érjen, és talán nyikhaj kölyök korom óta először nem azért, hogy Castorból egy elismerő biccentést csikarjak ki, vagy másnak megfeleljek. Hanem mert lekezel. Mert provokál. Mert erősebb. Egy akadály, gát, amit nem át akarok ugrani, hanem porig rombolni, és ezzel megmutatni, hogy igenis képes vagyok rá. Ösztönző, amiért gyűlölöm, ugyanakkor a teremtett helyzetet nem leszek rest a javamra fordítani. Meg foglak ölni, mert lenéztél.
~Excuse me! You're making a grave mistake if you think you can beat me. You can't.~
+18
Én megengedhetem magamnak, hogy pofán röhöghessem azzal párhuzamosan, hogy megpróbál nekem esni és egy mozdulattal teszem hátrébb, meglökve a mellkasát, nem eresztve a sebesült karját, hogy lemarja a húst a karomról, mit bánom én, vigye, ha kell, akkor kikaparom a körmei alól és megetetem vele, ezen aztán nem fogunk összeveszni. Csak nevetek, teli pofával, ércesen és rekedten, pontosan úgy, ahogy Apám röhögött képen mindhármunkat, amikor törékeny, madárcsontú, zörgő bordájú, kiéheztetett tizenkét évesekként álltunk előtte, és nem bírtuk elviselni hatalmas, fegyelmező mancsai nyomát. Akkor még összetörtünk, Úr Isten, hányszor törte szilánkosra minden csontunkat Apánk, hányszor alázott porig, hányszor törte össze bennünk azt a maradék lelkületet, ami emberi természetünknél fogva hozzánk tartozott... Ugyanazokat a sebeket viseljük a mai napig és adjuk tovább mindenkinek, aki az utunkban áll. De ma... Ma már egyikünk sem fél. Egyikünk sem retteg, nem érez és nem sajnál, mert bennünket sem sajnált senki, és ez jó. Ez az egyetlen kulcsa az előrehaladásnak. Katonák vagyunk, de ma... Ma már senki sem parancsolhat nekünk. - Hogy mit mondasz? Nem hallom rendesen! Üvöltöm a gyerek képébe, miután elhalkult a röhögés, ő pedig csak vergődik tovább, morgással és köpködéssel vegyes káromkodásba fullad minden próbálkozása. És én játszom vele, egészen addig, amíg szó szerint bábbá nem teszem azzal, hogy benne mártóztatom meg a kezem, és le nem kontrollálom a mozgását. Hát persze, hogy visszaszól. Hát persze, hogy mindig van pofája valamivel előrukkolni, miért is ne tenné... Garantálom, csak néhány évet kellene mellettem lehúzzon, és soha a büdös életben nem pofázna vissza. Semmit. Mert nem lenne mivel. Csak egy ezüstözött csonk maradna a szájában abból a nyomorék nyelvéből. - Faszságot, mi? Te komolyan azt hiszed, hogy sajnálom? - böfögök a képébe - Nagy kár, hogy szart se tudsz rólam, napsugár. Ha sajnálok valamit az az volt, hogy fölösbe mentek a golyóim, mert még annyi se volt bennetek, hogy harcoljatok... Tudod milyen sokba van manapság az ezüst? Mesterlövész, mi? Azt hiszed, nem láttam, te nyomorék? Ne vigyorogj, mert letépem a szád és a feldugom a seggedbe. Rántok egyet a gerincén, aztán majd meglátjuk, hogy mennyire vett komolyan, még visszatérhetünk a témára. Jaj, egyem a kis szívét. Tudom ám, milyen ez, úgy pofázni, hogy semmi sincs előtted, csak álmok és célok. Motivált, ez jó, ez tetszik, ezzel már lehet mit kezdeni, nem úgy, mint a hazugságaival, a megkérdőjelezésével vagy azzal, hogy megpróbál megsérteni azzal, hogy rusnyának titulál. Kit érdekel? Kurvára senkit. Ez az, ami érdekel. - Eeeez igen, ez látod, már valami! - doppingolom, az energiáim pedig új versenyre kelnek az ő lángjaival, és nem azért, mert annyira hatalmas hátrányban érezném magam, hanem egyszerűen azért, mert engem is pumpál minden pillanat, én is ki akarom élvezni, a dögöm is ki akarja élvezni, egész addig, amíg ő beleadja a maximumot, de közben mellettünk akkor is egy apró porszem marad, amit felfalunk, bekebelezünk, és nem adunk neki esélyt a menekülésre. - A baj csak az, hogy nem lesz rá száz éved cicavirág. Sőt, ami azt illeti, egy évet se jósolok neked, de ne aggódj, tőlem kaphatsz gyorstalpalót ha szeretnél, csak tudod, még mindig van két apró bökkenő. Egy... - a gerincét tartó ujjaim kissé jobban megszorulnak - Nem tudsz rólam szart sem. Kettő... - feszíteni próbálom, hátra, magam felé húzni a gerincoszlopát úgy, hogy a lábammal kitámasztom a hátát, hogy ellentartsak neki - Nem vagyok egyedül... Elég, ha ennyit elhintek neki, nem adom meg szám szerint, hogy kikre számíthat, és bár alapvetően egyedül melózunk, nincs kizárva, hogy érdek szolgálhat érdeket elég hamar. - Nyugodtan mondd meg az Alfádnak, hogy Dux jött érte, jobb, ha felkészül. És ha megpróbál levadászni, hát... Legalább nyilvánvalóvá teszi, hogy miért vagy ilyen életképtelen. Ami pedig a nyugalmadat illeti... Leharcolta ugyan a karomat, de közel sem annyira, hogy ne tudjam használni. Egy lendületes mozdulattal nyúlok előre, hogy megfoghassam a torkát és elkezdhessem szorítani. Szótlanul szorulnak satuba az ujjak, a hevesen lüktető, zakatoló szív lassan talán teljesen lenyugszik, ahogy a tüdő nem jut levegőhöz, ahogy a szemhéjai egyre nehezülhetnek, mígnem elsötétül előtte a világ, mert megvontam tőle az oxigént. Egy halandónak ennyi elég lenne, de ismerem a halált, tudom, mikor közeleg, és sokkal közelebb kell engednem hozzá, mint az tanácsos volna egy emberrel szemben.
//később//
Néhányszor azért ránézek a testre, ha kell, hát visszasegítem az álmok nyugtalan mezejébe, nehogy nekem magához térjen még az előtt, hogy befejezném, amit elkezdtem. Még jó, hogy zabáltam, legalább egy keveset, mert rohadtul felcseszne, ha korgó gyomorral kellett volna hazacipelnem, hogy összeszedjek pár cuccot, és visszasétáljak vele az erdő mélyére. Egyszerű, fából készült láda, a fedél belseje mégis fel van tuningolva egy cseppet, ne legyen már annyira egyszerű dolga, nem igaz? Csak egy kis festék, porrá reszelt ezüsttel vegyítve, ezt mázoltam fel rá, mielőtt rászögeltem volna a ládára, és a benne fekvőre. Mielőtt hat láb mély gödröt ástam volna neki, dobtam volna a mélyére, és lapátoltam volna rá jó gonddal a földet, ahogy azt minden temetkezési szabály előírja. Van néhány órája kimászni innen. Az sem zavar túlságosan, ha megtalálja a szagomat és a hazavezető utat, mostantól már nyílt lapokkal játsszunk, ennél nehezebb lenne már jobban kitárulkozni, nem igaz? Én még mindig biztos vagyok benne, hogy nem végeztünk. Ő arról álmodik, hogy a hullámból fog zabálni, én pedig arról, hogy egyszer tényleg megbaszom a kicsi száját a teremtője hulláján. De hogy melyikünknek lóg bilibe a keze, az nem holnap fog kiderülni.
A röhögése vad morgást vált ki belőlem, a farkasom ki akar törni. El akarom hallgattatni, belé fojtani ezt a hahotát, de a szorításában mozdulni se tudok, így marad a hörgő morgás és haragos energiáim eszeveszett örvénye. - BASZÓDJ MEG! - üvöltöm teli torokból a képébe, amikor játssza a sütetet én pedig fújtatva zihálok és vicsorgok. Ha a pillantásommal ölni tudnék... A tekintetébe vájom az enyém, ám ezt csak pár másodpercre tehetem meg, utána szánalmas kis bábbá avanzsálódok neki köszönhetően. Tiltakozom, erőlködök, bár tudom, hogy esélyem nincs ellen, mégis küzdök, amíg tudok és közben hallgatom a replikát. Ezúttal viszont egy szót se szólok, csak figyelek. Annyira imádom, amikor mások tervének az ostora rajtam csattog, hogy azt elmondani nem tudom, tiszta élvezet! Remélem a gyerekkori traumákért is én leszek a felelős. Vigyorogtam, mert... bassza meg, hogy gőze nincs róla! Ez viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy kettőnk közül nem csak én nem tudok semmit a másikról. Az energiái hatalmasabbak az enyéimnél és habár lefog, a gerincemnél tartva bír nyugton maradásnál, a farkasom folyamatosan igyekszik feszegetni a határait, nyughatatlanul igyekszik lerázni a másik ordasát. Mindketten érezzük, hogy itt az első közös kihívásunk, aminek őrülteket megszégyenítő hévvel ugrunk neki. Miért kéne, hogy eltántorodjunk? Nincs olyan, hogy feladás, se megállás, legfeljebb holtunkban, addig pedig kipréselem a maximumot ebből a Fenevadból, és ő hörgő üvöltéssel nyögi a másik hím földbe döngölő erejét. Egy ponton túl képtelenek vagyunk tartani az iramot, a dühödt makacsság azonban nem apad, ha egy szikrányi esélyünk lenne legyűrni... De nincs - még nincs! - Csak figyelj - mondtam egy elfojtott, fájdalmas nyögés után, mert nem kellemes, amit a gerincemmel csinál. Aztán még kevésbé lett finom, amikor a lábával ellentartott, s habár megálltam üvöltés nélkül, attól még tisztességesen fújtattam. Arra, hogy nincs egyedül, elhúztam a szám, bár én se vagyok benne biztos, hogy ezt nem a kín csalta ki belőlem. - Ezt eddig is tudtam. - Ahogyan ő is rólam, hogy falkás vagyok, úgyhogy egyikünk sincs előrébb, ami azt illeti. Bár felőlem aztán ő visszafelé is mászhat, a saját előrelépésem izgatott ebben az ügyben. Viszont az, hogy ezt így megosztotta velem arra utal, hogy tényleg kurvára nyeregben érzi magát. Vagy őrült. Vagy ennyire vérszemet kapott. De az is lehet, hogy mindegyik. Megint mosolyoghatnékom támadt. "Megpróbál levadászni..." Ha ő megpróbál valamit, akkor egy éven belül nem nekem meszeltek, erre akár mérget is vehetne, de minek idegesítsem, még szívrohamot kap. Az életképtelenre viszont indulatosan felmordultam és ha hátra tudtam volna fordulni, megint kísérletet tettem volna a pofája letépésére. Cifra káromkodások sora szánkázott végig a fejemen, de még magamban se tudtam befejezni a sort, nemhogy elkezdjem szavalni a válogatott kurvaságokat. Elkapta a torkom és szorítani kezdte, ám nem tépte fel a gigám! Ez mi? Nehogy azt mondja nekem, hogy a fojtást jobban szereti, mert az tisztább! A már amúgy is megcsócsált karjába kapaszkodok megint, próbálom rávenni, hogy eleresszen, csakhogy eközben arra is oda kell figyelnem, hogy ne mocorogjak túl sokat, különben a gerincem bánja. Egyre kevesebb levegőhöz jutok, a karját lassan már csak szeretném szorítani és tovább roncsolni. Hiába kapálózok az eszméletemért, eleinte foltok táncolnak a szemem előtt, aztán szép lassan, minden gondolatbeli tiltakozásom ellenére elsötétül a világ. Ha ilyen kis diszkréten nyúvadok ki, kurva pipa leszek és ziher, hogy visszajövök kísérteni!
Néha félig magamhoz térek, de egy-egy pillanatnyi benyomáson túl se kép, se hang. Cipelnek... neszezés... további neszezés... vízszintes... csend.
Amikor magamhoz térek, teljes sötétség vesz körül, s ahogy felülnék, egyrészt a hátamba olyan fájdalom nyilall, hogy majdnem csillagokat látok - aztán a karomba hasító kíntól tényleg jönnek azok a csillagok -, a fejem pedig azonnal visszaverődik valamiről, ami éget is. - A jó büdös picsába... - ordítom és a kegyetlenül alacsonyan lévő mennyezetbe ütök, ami erre megreccsen. Dühös vagyok, sérült és dunsztom nincs, mi a fenét művelt velem, amíg ki voltam ütve. Por hullott rám ott, ahol korábban ütöttem - és most már az ép kezemen is égetett egy pont. Beletelt pár percbe, mire le tudtam csillapodni annyira, hogy végre elkezdjek foglalkozni azzal, mi az isten vesz körül. Szó szerint. Ezüst... földszag... Kedvem lett volna helyből felrobbanni. Behúztam a majdnem ép kezem a dzsekim ujjába és mint vakond a turkálóban, próbaképp kicsit megnyomkodtam a fedelet. Túl hiú ábránd lett volna, ha abban bízok, hogy csak egy méter mélyen vagyok, a hév megvolt bennem, hogy fogjam magam és esztelen kitöréssel próbálkozzak, utat engedve végre a farkasomnak is, de... Halálosan ciki lenne így elpatkolni. Inkább leltárt csináltam és számba vettem, mi van nálam. Fegyverek. Semmit nem segítenek. A telefonom. Egy próbát megérne, vagy többet is, de sebesen, mert gőzöm nincs, mennyi levegőm van - egyszer le fogom tesztelni valakin, hogy meddig lehet bírni így, feltéve, ha kijutok. Meg az a csipogó akármi. Elővettem a mobilom és megnéztem, hány óra. Gyűlölök várni, ugyanakkor ha mélyen vagyok, innen külső segítséggel ki nem jutok. Ha tényleg működik ez a csipogó, akkor beriaszthat, vagy már riasztott is, ha nem... Mennyi lehet ideérni a hotelből? Fél óra? Komolyan saját magamon teszteljem mennyire megbízható egy ketyere, meg a többiek? A karom lüktetett, fájt és még mindig vérzett, én meg nem vagyok egy türelem bajnoka, a tétlenséget meg rühellem, szóval egy próbát megér. Hívtam Dantét. Ó, nem, nem Castort, ráér később megtudni.... És a jelek szerint Dante se tőlem fogja megtudni, hogy mi van, csúcs! Idegbeteg módjára és már a mobilomra is fújva próbálkoztam még, de valami azt súgta, innentől marad a kényszerű csodavárás. A reményem egy csipogóban... Hogyan jutottam idáig?
Régen volt már, hogy olyan hangra és jelzésre kelljen felfigyelni, mint ami ütemesen sípol a háttérben, olyannyira, hogy eltelik pár másodperc, talán 3 is, mire eljut a tudatomig, hogy valami kurva nagy gebasz van, valamelyik falkatag kibaszott nagy pácban csücsül. A megvilágosodás "örömére" laza mozdulattal roppantom össze a kávéspoharamat, amit az imént Rory nyomott a kezembe, és azt is csak egy halk morranással nyugtázom, hogy forró volt. Na baszd meg, most már az is az ölemben, és úgy nézek ki, mint aki összehugyozta magát a hang hallatán. Vagy nem, nem tudom, egészséges vizeletre nem hasonílt a cucc, ez az egy biztos. Nem érek rá öltözni, csak arra, hogy felkapjam a szerkezetet, és rohanás közben megnézzem, tulajdonképpen hova indulunk máris. A kocsiban majd átöltözöm, vezetés közben, szép mutatvány lesz, de leszarom, van, hogy így hozza a helyzet. Bevágódok a Jeep-be, ki csukta be az ajtót és ki nem, most azzal is csak annyira foglalkozom, hogy ne törjük már össze, ha lehet, és padlógázzal fordulok ki a parkolóból. Menet közben hallgatom, ki van bajban, hol van pontosan, és merre a legrövidebb az út odáig. Duncan, erre fogadni is mertem volna, és más esetben lehet, vigyorognék, na de most a vészjelző csipogott be, ez pedig azt jelenti, kritikus a helyzet. Morogva nyomom a gázt, gyorshajtás, rendőr, egyirányú nem érdekel, mindenki takarodjon a picsába, sietek, és ha csak másodperceket is nyerek, az is számít. Hatalmas fékcsikorgással állok meg, minél közelebb a célhoz, onnan pedig futva teszem meg az utat, és pont leszarom, hogy hány csapdát találok meg soron kívül, majd beváltom őket jutalomért. Corvin itt van, látom ezen a kibaszott kijelzőn, és nem kell hozzá hatalmas logika, hogy lefelé nézzek a földre, és ezer decibellel ordítsak vissza ásóért és egyebekért, míg én ásni kezdek. és nem éppen emberi alakban, mert úgy gyorsabb. Nincs idő arra, hogy rohangáljunk a kocsi és a célterület között, míg Roryék odaérnek, én úgy hányom a földet, mintha várépítő versenyen lennék egy rohadt strandon. ~Kezdj pofázni kölyök, tudjam, hogy csak kicsit vagy tropa. Eljut-e hozzá amit üzenek, azt nem tudom, tulajdonképpen válaszra sem számítok, de hogy holnapra izomlázam lesz, az nem vitás. Még a prédámat sem kapartam el ilyen gyorsan, mint ahogyan most teszem, csak pont ellenkezőleg, kifelé. A segítség jól jön, ásóval haladnak a többiek, én nem szarozok a visszaalakulással, még nem, a földet kaparom, és csak az érdekel, hogy minél előbb megtaláljuk Duncant. Érzem a vár szagát, sérült, ez eddig is tudtuk, az idővel harcolunk. Kurva élet, már nem érzem a mancsaimat, mikor hangos koppanás hallatszik. Koporsó. Van remény, hogy túléli, ha az nem tört rá, ha nem nyelt földet, akkor van remény arra, hogy a szaros seggét fél épségben emeljük ki onnan. Az "utolsó simításoknál" kiugrok a gödörből, visszaváltozom, ruha meg majd lesz rajtam egyszer, és már ismét bent vagyok, hogy, tépjem lefelé a koporsó tetejét... két részletben. Mi éget, miért éget, itt az ezüst, hol az ezüst... minden mindegy, az én sérülésem lószar ahhoz képest, ami Duncanen szerepel. Lehet sokkot kapni, váltóruhám a kocsiban, én meg csak hasonfekve meredek a hímre, félig szarrá ment kezekkel, és vigyorogva. Tiszta horror. ~Te mi az anyádat keresel itt? Lehet, hogy elfelejtek köszönni, mégis megkönnyebbülés hallatszik a hangomból. A kölyök egész jó bőrben van ahhoz képest, hogy föld alatt próbálta kipihenni a fáradalmait. Kihúzzuk az alkalmi ágyából, tököm tele van a gödrökkel, a sérüléseit mérem fel inkább. Brad vagy BB itt lenne, most úgy baszkurálnám fejbe mindkettőt az ásóval, hogy öröm lenne nézni. Mit vitáztunk arról, hogy erre a szerkezetre szükség van-e vagy nincs, és tessék. Életet mentett, mert most azt tette... hát ezért ugattam, ezért nem hagytam, hogy kihúzzák a listáról. Ha nincs ez a szar, akkor baszhattuk volna az egészet, elvesztettünk volna egy tökös hímet. Mivel elég volt a peep showból, váltóruháért indulok, hogy utána visszatérjek, és amit kiástunk, azt be is temessük szépen.
Hiába meresztgettem a szemem, semmit nem láttam, vaksötét volt, néma csend - csak a fedél nyikorgott néha, amikor a térdemmel meg-meglöktem. Régen, gyerekként a szobám mennyezete nagyon messzinek tűnt, s éjszakáról éjszakára ugyanúgy a sötétségbe veszett, mint ez az ezüstös fedél, alig egy arasznyira a képemtől. Mennyivel ijesztőbb volt az a plafon, mint ez, és mégis olyan elevenen hasít belém az akkori szorongással vegyes félelem, hogy legszívesebben megnyúznám magam...
Sötétség, plafonbámulás, nem merek aludni, mert tudom, hogy jönni fog. Egy apró, jelentéktelen részem még bír remélni, hinni abban, hogy talán mégse, talán ma csak a rémálmok látogatnak meg és az a féreg elkerüli a szobám. Fojtogat a félelem, ahogy a ház semmi kis neszeit figyelem, ahogy próbálok árnyékokat kivenni kiguvadó szemmel a sűrű feketeségben. Nem ivott sokat, de tudom, mennyi árt meg neki. Első pohár - belekezd, én pedig magamban számolok és rettegek, mert mindig így kezdődik. Negyedik pohár - a tekintete ködös, de egyre többször megtalál vele, bután heherész és felvonja a szemöldökét. Görcsbe rándul a gyomrom. Hatodik pohár - elvonszolja magát aludni miközben rám recseg, hogy én is hordjam el magam. Az anyám úgy néz rám, mintha a legundorítóbb lény lennék a világon... És akkor meghallom, ahogy lépte alatt felnyögnek a padló deszkái. Ijedt kapkodással kezdem szedni a levegőt, a paplant a fejemre húzom, mint oly sokszor. Reszketek, fogaim össze-összekoccannak, annyira szeretném, ha nem hozzám jönne, ha csak elhaladna a szobám előtt, vagy eddig se jönne, vagy... holtan esne össze. Hiába minden fohász, a nyikorgás az ajtóm előtt abbamarad, kattan a zár én pedig keservesen sírok...
Felüvöltök. Érzem a mocskot, a szennyet a bőröm alatt, ki akarom tépni magamból! Felemelem a sérült karom, a fájdalom pedig józanítón arcon csap. Zihálok, az arcom hideg verejtékben úszik, a múlt kegyetlenül össze akar kapaszkodni a jelennel. Az ezüsttől kissé megégett kezem karmaival az egyébként is leharcolt karomba vájok. Ha sürgősen nem jutok ki, becsavarodok. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, ismét megpróbálkozok a hívással, ám ezúttal már úgy remeg a kezem, hogy nem találom a megfelelő gombokat. Ha akkor lett volna mobil... nem is! Ha már akkor vérfarkas lettem volna, soha de soha egy ujjal nem érhetett volna hozzám. Hányinger kerülget, de rászorítok a kitört könyökömre és ellentétes irányba töröm. Üvöltök a fájdalomtól, a vérszag erősödik, s pár percre talán az eszméletemet is elvesztem. Energiákra riadok, ismerősek, de hímé, ettől pedig páni félelem söpör rajtam végig és kell vagy egy perc, mire meggyőzöm magam róla, hogy apám nem él, nem lehet vérfarkas, a saját kezemmel öltem meg és daraboltam fel, nem él, nem él, nem él... - Szedj ki innen! - ordítom, amikor még csak a mondat felénél tart Dante. - Szedj ki... - mondom suttogásnál is halkabban, szinte könyörögve, majd ugyan ezeket a szavakat gondolatban is elismétlem neki jóval higgadtabb és érzelemmentesebb hangon. Más se kéne, minthogy bárki rájöjjön arra, mik kavarognak bennem. Hallom az ásás neszeit és úgy felhúzom a pajzsom, hogy csak annyi rés maradjon, hogy tudjunk kommunikálni. Még nem könnyebbülök meg, fényt akarok látni, ki akarok jutni innen, s amikor már hallom, hogy koppan valami, hogy a fedéllel szöszmötölnek, besegítek, bár ezzel lehet valamelyiküket akaratomon kívül megsebesítem. Ép karommal úgy lököm félre magamtól az ezüstözött faléceket, mint ahogy anyám szokott engem. Megint megindul a "nemélneknemélnek" mantra a fejemben.... Dante ott fekszik fölöttem egy szál semmiben. Olyan gyorsan és pontosan mozdulok, hogy Faye büszke lenne rám. A rémálmok és a múlt gyomorforgató képeivel a fejemben hirtelen nem fogom fel, hogy valójában miért meztelen a Béta, így a lábam lendül és feltett szándékom, szó szerint páros lábbal kitessékelni a gödörből. A kérdése sokkal frissel emlékeket elevenít fel bennem, és ezekbe kapaszkodva összerendezem a káoszt a fejemben. - Sziesztázok, nem látod? - morogtam ingerülten és ültem fel, akár sikerült a korábbi, rúgó megmozdulás, akár nem. Sápadt vagyok a sok emlékes szartól meg a vérveszteségtől, fáradt is, a hátamon ejtett seb, az a rész, ahol a gerincemre markolt a Dux, kegyetlenül húzódik. Felnéztem Dante arcába, a hála érzése lomhán végigvonszolta magát bennem, majd ráeszméltem, hogy még mindig a gödörben vagyok. Elmondhatatlanul jó, hogy nem kell külön segítséget kérnem a kijutáshoz, hanem szó nélkül, maguktól kiszednek, épp elég megalázó ez a helyzet anélkül is, hogy kérlelnem kellett volna bármelyiküket is. - Van egy kis problémánk - kezdem, mint akinek nem lenne össze-vissza törve a jobb könyöke és nem húzódnának rajta tekintélyes karomnyomok. Utóbbi ugye saját szerzeményem. - A múltkori hím, aki kipécézte magának Bognárt, egy Dux. És már nem csak Bognár a célpontja. Azt mondta, hogy eljött az Alfáért és kiirtja az egész falkát. Kiirtják, mert nincs egyedül - pontosítok, a biztonság kedvéért, s amíg csak tudom, kizárom a fájdalmat, azért pedig, hogy ez jobban menjen, véletlenül se nézek a jobbomra.
Néma kuss, csak a kaparás és az ásás zaja veri fel a csendet, mintha a környező dögök is tudnák, most nem illik belepofázni semmibe sem. Minden másodlagos és minden mellékes, az izmokba álló görcs majd elmúlik, akkor, ha akarjuk, akkor, ha véget ért a procedúra, így a vele járó fáradtság is C vágányra kerül. Tudnom kell, magánál van-e a kölyök, mert azt tudom, hogy él, na de meddig? Választ remélek a kérdésemre, és az halk foszlányként érkezik a felszínre, vigyort csal a pofámra. Érzem azon a pici foszlányon is, hogy pánikol, és más esetben lehet, epésen vágnék vissza, most nem teszem. Az üzenetét is megkapom, ami sokkal összeszedettebb, mint az előbbi riadt hívás, erre már bólintok, tudja, hogy jön a segítség. ~Kiszedlek, kiszedlek. Fáradhatatlanul "túrom" a földet, kit találok el vele, az sem számít, csak akkor állok meg, mikor az ásók beleütköznek valamibe. Utat engedek a többieknek, csak a fedélért ugrom vissza, és tudom, mire számíthatok. Egy pánikban lévő, fuldokló szabadulási kényszerére, aki hiába tudja, hogy a társai vannak itt, mégis kapálózni fog, menekülni. Ez az ösztön. Nem hat meg, hogy le akar rúgni magáról, bár azért nem kedvelem, ha gyomron taposnak, hagyom, hogy szabad teret kapjon, és eljusson a tudatáig, hogy vége ennek a szarságnak. -Sajnálom, de félbe kell, hogy szakítsam, erre nem érünk rá. Délutáni pihenés kihúzva a listáról. Mindent tudni akarok. Ennyit az aggódó énemről, máris mi érdekel? Nem a sérülések, hiszen nem életveszélyesek, azok ráérnek, hanem az, hogy ki volt olyan kedves, hogy végső nyugalomra akarja helyezni. A többiek majd foglalkoznak azzal, mit kell ellátni, miután kibányásztuk a gödörből, nekem más dolgom van. Felöltözve térek vissza, hallgatom a hím jelentését, egy bólintással nyugtázom. -Valóban többen vannak a szerbek, és lehet, kurva erősek, kétszer annyi embert vinnének magukkal, mint ahányat normális esetben kellene, de létezik a sok lúd disznót győz esete. Is. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az ellenfelet, és távol áll tőlem az is, konkrét kijelentéseket tegyek, de az önteltség visszaüthet, sőt... mindig visszacsap, és egy kurva nagy adag szar képében szokott megérkezni. Ezek a fickók nem két napja vannak a területen, mégsem tettek eddig semmit, ami azt jelentheti, hogy vagy szervezkednek, vagy arra várnak, hogy belső bomlasztás induljon el, és akkor csapjanak le, amikor a legsebezhetőbbnek ítélik a falkát. Félrelépek, és üzenetet hagyok bratyesznek, hogy tudja, miért léptünk le olyan hirtelen, és azt is, a kölyke egyben van. Ha ellátták Duncant, akkor visszapakoljuk a koporsó fedelének darabjait, visszatemetjük a gödröt, eltüntetjük a nyomainkat, és indulunk a hotelbe.
Nem szól be, csak kirángat, és amint végigmért, látja, hogy megmaradok, részéről is egyből jön a munka. Bólintanék erre a hozzáállásra, ám félő, hogy a fejemmel menne a testem, összeesni pedig még nem szabad, úgyhogy továbbra is viaskodok mindennel, ami gyengít. Szinte nem is fogom fel, amit mondok, a szavak maguktól jönnek, mint amikor a lejátszóban huszadjára szólal meg fáradtan ugyanaz a régi nóta, de veszi az adást. Intézkedni fog, ebben biztos vagyok. Rögtönzött ellátást kapok, ám a biztonság kedvéért be fogok nézni Emshez - hadd morgolódjon a bénaságomon -, fél füllel pedig hallom, hogy Dante üzen Castornak. Csak egyszer kapna felőlem valami dicső hírt! Fáradtan sóhajtok, az ellátás és terepvisszarendezés idejét pedig végigültem. Nem mintha eddig nem heverésztem volna eleget a koporsóban, mégis kimerültnek éreztem magam. Induláskor feltápászkodtam, majd elindultam velük a kocsi felé, miközben ezerféle gondolat kavargott továbbra is a fejemben. Az a zubogó adrenalin, ami nem is olyan régen a farkasomat és engem is úgy feltüzelt, sehol nem volt, helyette kelletlen szégyenkezés és morgolódás maradt. Keserűen vettem tudomásul, hogy ezt a háborút segítség nélkül nem nyerhetem meg - egyelőre -, viszont feltett szándékom volt mélységesen hallgatni a szerb fenyegetésének személyes vonatkozásáról. Senkinek nem kell róla értesülni, még Castornak sem. Sőt, talán főleg neki nem. Megtippelni se tudtam, milyen képet vághat majd, ha meghallgatja Dante üzenetét, vagy mennyire lehet csalódott, amiért másokra szorultam. Jobb is, hogy a Béta fog vele beszélni, meg felvilágosítást adni. Mióta átharapott se beszéltünk többet, és az igazat megvallva... amíg nem tudok letenni valamit az asztalra, talán jobb is. Erről viszont eszembe jutott még valami, amiről Danténak mindenképp tudnia kellet - és így az összes Vezető Testőrnek, meg Casnak. - Az öccse... - szólaltam meg újra, amikor a kocsiban ültünk. - Azt mondta, azért is megfizet... hogy szét kellett lőnie... Azt mondta... - kicsit táncolt a világ, meg az autó, a fejemet a hűvös ablaküvegnek döntöttem és úgy folytattam - azt mondta, az ezüst miatt. Amit rá... pazarolt. De nem hiszem, hogy... közömbös lenne, ha... történne az öccsével... valami... Mert szétlőtte az öccsét. Ezt mondta, nem azt, hogy mert elpazarolt egy rakás ezüstöt, nem azzal kezdte. Ez viszont csak spekuláció, mert tényleg nem ismerem, ennek ellenére kétlem, hogy a testvéri kötelék semmit se jelentene neki. Talán csak magamból kiindulva éreztem így. A hotelhez érve kivánszorogtam a kocsiból, nem, segítséget többet nem kértem, el tudtam magamtól is botorkálni a bejáratig, a többiek nyugodtan előre rohanhattak. Kicsit lassabban ment, de legalább önerőből, ennyi vigaszdíj járt a farkasomnak. Ha valamire büszke lehettem a mai napon, az a bestia volt. Kitett magáért, a tudat pedig valamiféle sovány, de stabil elégedettséget ültetett belém.
//Köszönöm szépen a játékot, az élményt és nem utolsó sorban a mentést! Nagyon-nagyon élveztem! ö.ö //
Ez most nem az a helyzet, hogy leoltsam a kölyköt vagy egyáltalán cinikus megjegyzéssel jutalmazzam, azt majd máskor, a megkönnyebbülés hulláma fut végig rajtam, mikor kiemeljük a gödörből. Egy gyors pillantás elég ahhoz, hogy lássam, nem fog belehalni a sérüléseibe, onnantól kezdve pedig a munka az első. Nem vagyok érzéketlen... annyira, de minek foglalkozzak többet valamivel, mint amennyit érdemel? Az sokkal előrébb való, hogy ki pakolta be, ki szedte szét félig, és mit akar egyáltalán. Az információk birtokában jelzek Castornak, hogy utána végre befejezhessünk mindent, és elindulhassunk. Talán jobb, hogy az üzenetrögzítővel beszéltem, és nem az Alfával, mert telefonon keresztül magyarázni... na azt nem tettem volna meg. Ez nem telefontéma, ez sokkal több annál. A kocsiba ülve azonnal indulok, nem árt, ha a srácot átnézi az egyik gyógyító is, bár a fiúk valamelyest összerakták, már ha lehet az alkalmi kötéseket annak nevezni. Menet közben hallgatom végig a tudnivalók másik felét, mely már széles vigyort csal a képemre. -A gyenge pont. Szétlőtte, elméletben szitára, és mégis él. Nem furcsa? Az öccse esetleges halála őrjöngő őrültté változtatná, ha minden igaz, és fordítva. Az ezüst miatt, hogyne... csakis, drága cucc. Persze. Én meg majd elhiszem azonnal, hogy esetleg ez a szerb az ezüst miatt aggódik, és nem az öccse miatt. Látszólag kíméletlenül lőtte szét akkor, a jelek mégis arra utalnak, hogy sokkal érzékenyebben reagál az ilyesmire, mint kívülálló számára tűnhet. Nekem már az is érdekes, hogy ilyen szitává lövés után hogy maradhatott életben, de ez most másodlagos, a probléma attól még adott. Amint megérkezünk, kinyitom az ajtót, de talán kíméletlennek hat, nem támogatom ki onnan a hímet, és nem is cipelem be Emshez. Tud járni, és van annyira makacs, hogy ezt ne engedje, rám pedig ne kenje, hogy puhánynak nézem. Amint a gyógyítónál tudom a kölyköt, egyenesen Castorhoz indulok, hogy a jelentést megtegyem, már ha azóta meghallgatta az üzenetet. Sajnos ez tényleg nem tűr halasztást, így ha bratyeszt a lakosztályában érem, akkor ott keresem fel.
//Én is köszönöm, és igazán nincs mit, máskor is. :-)//
Rohantam. Hó roppant fekete mancsaim alatt, erdő és tél szagának egyvelege tódult orromba, miközben számból párapamacsokként lökődött ki a leheletem, lélegzetem, a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy élek. A harag pumpálta dühödten ereimbe a vért, az a harag, ami pár nappal ezelőtt lobbant bennem Michelle-nek hála. Úgy is mondhatnám, hogy kurva pipa vagyok. "Belegondoltál már abba, hogy csak egy újabb kudarc vagy?" Hát bassza meg! Valahol tudtam, hogy baromság, hogy a saját bizalmatlanságomat és hitetlenségemet bizonyítom azzal, hogy megindultam északnak, de az elevenembe talált és a puszta jelenléte, az, hogy a falka nem felejt, hogy túl sokat tudok... Mind-mint érv volt amellett, hogy talán lehetett abban valami, amit a nőstény mondott, s ha ez így van, ha tényleg kudarc vagyok neki... Felmordultam. Elegem volt, oly annyira, hogy azon se gondolkodtam, mi lesz, ha valaki az utamat állja, hogy farkasként, ruhák nélkül aligha sétálhatok be a Hotel emberi részére sem, hogy nagy eséllyel a területre lépve akár szét is téphetnek. Tépjenek. Legalább tudni fogom az igazat. A motelben felhívtam Danielt, kértem, hogy küldjön valakiket, akik segítenek ezt a rumlit összekaparni és minden gond nélkül eltűnni, utána pedig személyesen mondtam el neki, hogy útra kelek. Nem emberként, nem kocsival, motoron vagy repülőgépen, hanem farkasként. Kellett a rohanás, a végtelen mérföldek, hogy érezzem ki tudja mennyi idő elteltével az izmaim enyhe sajgását. "Hát persze. Mert te más vagy, mint ők. Különleges, mi?" Különleges... Ha a mérhetetlen mázlit, amivel eddig túléltem különlegességnek vesszük, akkor igen. Egyébként meg ezt nem nekem kell megítélni, nem nekem kell tudnom, de most már gőzöm nem volt, hogy akinek tudnia kéne, az tisztában van-e vele, vagy így gondolja-e még. Miért kellett megingatni? Mire volt ez jó? "Nehogy azt hidd, hogy valaha is megadatik neked a könnyebb út, Corvin." Megálltam kicsit kifújni magam. A táj kezdett ismerőssé válni, poroszkálva haladtam tovább, a szagokat kutattam, s hamarosan rájöttem, hol jártam. Dux, harag, élve eltemetés... az utolsó emlékeim a végtelen erdő ezen részéről, milyen romantikus. Nekimentem és újra megtenném bárkivel szemben, aki Castort szidja, és tessék: Mishát leküldte Anchorage-be. Túl sokáig voltam velük, túl sokat tudok... Dühösen csaptam oda mancsommal az egyik fa kérgének, kifejezve haragomat és azt, hogy bizony itt jártam. Ki tudja, lehet pár mérföldenként innentől ezt újra és újra megteszem. Hogy akarom-e, hogy valaki az utamba kerüljön? Nem tudom. Csak azt, hogy nem volt fent a pajzsom, energiáim pedig nyíltan mutatták a Fenevad sértettségét, saját mérgemet. Egyébként sem szokott rózsás kedvem lenni, most az alaptartozékként szolgáló mogorvaságom nagyjából megháromszorozódott.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hatalmas túlzás lenne azt állítani, hogy jó kedvem van. Nincs. Nagyon nincs. Egyébként is általában eléggé mogorva és pokróc vagyok, de most sikerült túl tennem még magamon is ebben a kérdésben. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is elegem lesz a szebbik nem képviselőiből – na jó, túlzás volna azt állítani, hogy konkrétan elegem van belőlük – de újabb bizonyítást nyert nálam, hogy nekem felesleges bárminemű olyan formában kezelnem őket, ami többet jelentene az ágymelegítő szerepnél. És most tudom, hogy nők milliói fájdalmasan és dühödten emelnék fel hangjukat és apró kis öklöcskéiket, hogy meglincseljenek, ha tudnának erről, de szerencsére egyik sem hallja a gondolataimat. Pedig megpróbáltam, én tényleg megpróbáltam, de minek is?! Mindegy, nem számít, nem érdekel. Le kell vezetnem ezt az egészet, majd túl teszem magam a sérült férfiegóm kérdésén, és ezt leginkább úgy, hogyha lehet elkerüljek mindenkit. Nem vágyom se testvér, se farkas, se ember, sem pedig senki más társaságára. Csak a magaméra és a sebességre, amire én lehetek képes. De utóbbi nem jön létre, mert derült idő lévén, mennydörgés-szerű robajt csapni rohangászással nem volna túl okos dolog, így kénytelen vagyok visszafogni magamat. Ennyit a sebesség élvezetéről. Fasza. Pajzsom a helyén, ugyanazt mutatom meg magamból, mint mindig. Négyszáz éves vagyok, falkaszag nélküli villám, más információt azonban nem adok ki, ahhoz senkinek semmi köze, csak rám tartozik. Fekete bestiám könnyedén, gyors és ruganyos mozdulatokkal hagyja maga mögött a mérföldeket, kavarja fel a megfagyott havat az avaron, ahogy elsuhanok a fák árnyékában. A sértett bestiát megérezve normál esetben húznám tovább a csíkot, mit sem törődve a másik farkassal – akit a hátam közepére sem kívánok jelen pillanatban – csakhogy a fenevad hozzám tartozik és energiái meglepően hasonlítottak egy általam már ismert utódoméhoz. Be kell ismernem, a szellemeknek van humorérzékük abban a tekintetben, hogy éppen most vezetnek kedvenc alfám másik méltán említett kölykéhez. Hirtelen fékezem le saját magam, felkavarva a lehullott porhót és szinte robbanva indulok meg az energiák gazdája felé, hogy jobban is szemügyre vegyem a hozzám képest igen fiatal hímet. Közelébe érve lassítok a tempón és éppen szemeim elé tárul a látvány, mikor megcsapja a fatörzset. Az szép lesz, ha ez most épp karmot élesít, mint valami istenverte macska és/vagy hasonló elmeállapottal rendelkezik, mint a dédunokám megőrült kölyke. Nincs falkaszaga és roppant magányos lehet, ha ütlegelő pajtinak egy fatörzset nézett ki… Busa fejem oldalra billen, nem tudom, hogy mennyire kellene meglepődöttnek lennem ezt látva, de igazság szerint tapasztaltam már ennél cifrábbat is. ~ Totemet faragsz vagy azt várod, hogy visszaüssön?
Éreztem a másik hím energiáit, jóval idősebb volt nálam, de számomra teljesen ismeretlen és a falkát se éreztem felőle. Legalább annyira örültem neki, mint amennyire csalódtam. Én hülye egy darabig még azt hittem, hogy lógva hagy és rohan tovább, számomra őrületes sebességgel, mint a legújabb gyorsvonatok, ehelyett egyenesen hozzám rohant és zavaróan közel állt meg. Elfordultam a fától, hátamon felborzolódva meredtek az ég felé szőrszálaim, vérvörös szemem rá villant, agyaraimat kimutatva, vicsorogva morogtam rá. Hol érdekelt engem, hogy idősebb és erősebb? Marhára sehol. Energiáim vadul hullámozva kavarogtak körülöttem, bár azzal tisztában voltam, hogy ez nagy valószínűséggel a legkevésbé se fogja meghatni a hímet. A kérdésére méltatlankodva prüszköltem. Hadd legyen a magánügyem, miképp köpök fricskát ilyen jellegű nyomhagyással a volt falkám orra elé. ~ Az egyetlen, amit várok, hogy húzz el a picsába ~ mordultam - milyen meglepő! - minden barátságos vagy udvarias hangnemet mellőzve. ~ Semmi közöd hozzá, mit csinálok ~ vetettem még oda foghegyről és tovább indultam, de úgy, hogy lehetőleg egy darabig még ne tévesszem szem elől a másik hímet, érzékeimmel pedig teljesen rá figyeltem. Akármennyire is legyek feldúlt, öngyilkosság egy idegen kóbort semmibe venni, főleg ha az ennyivel idősebb. Annak ellenére, hogy olyan kötekedő fasz vagyok, aki bárkinek nekiugrott, attól még a mozgásom óvatos lett, éber. Valami azt súgta, ő sem különösebben kedvelte, ha jött-ment kis suhancok pofáztak vissza neki ilyen modorban. Hogy akkor miért csináltam? Ilyen vagyok, épp ilyen a kedvem és ez jött a "számra".
Kezdőlap
//
