A főút mellett hosszan elhúzódó reptérről számos járat indul a világ szinte bármely pontjára. (Honlapuk)


// A képek kattintásra nőnek! //

A repülő leszálláshoz készülődött Anguta pedig az első osztályon, egy kényelmes fotelben ücsörgött. Kezében egy pohár whisky, bár nem tudta megállapítani ízről milyen, hiszen az italt eredetileg nem neki öntötték, csak egy óvatlan pillanatban elcsente a kettővel előrébb ülő testes, kopaszodó figura italtartójából, aki teljesen bele volt merülve az újság olvasásba. Lassan ízlelgette, mivel sejtette, hogy ez lesz hosszú ideig az egyetlen pia, amit magához vesz, hacsak be nem áll a bolti szarkák táborába. Igaz jelen pillanatban ez sem állt távol tőle, hiszen farkasként töltött évei alatt hozzászokott, hogy kérdés nélkül elveszi, amit a természet nyújt számára. Egy italbolti lopás a városban pedig olyan, mint egy csörgedező patakra rátalálni az erdő eldugott szegletében. Legalábbis Anguta ebben, a számára is kifacsart gondolatmenetben próbálta felmenteni magát egy olyan bűn alól, amit még el sem követett, de nagyon esélyesnek érezte, hogy meg fog tenni.
A gép hamarabb dőlt meg oldalra, minthogy a pilóta bejelentette volna a leszállási monológját, valamint a piros fények is kigyulladtak, ami az övek becsatolására utasította a repülőn tartózkodókat. Az első osztályon alig utaztak, nyilván a gazdasági recenzióval lehet magyarázni, bár esélyesebbnek tűnt, hogy Fairbanks nem a gazdagok turistaparadicsoma. Ez persze neki kapóra jött, hiszen senki nem kérdezte, hogy eddig ugyan hol volt, hogy csak akkor foglalja el a helyét, amikor már majdnem megérkeztek. A légi utaskísérőknek sem volt nyomuk, csak az egyik hölgy hangja szivárgott át recsegve a hangszórókon át, amikor a leszálláshoz feltétlenül szükséges mondanivalóját közölte. Illatuk azonban betöltötte a teret, és legalább négyféle női parfümöt tudott elkülöníteni. Márkát persze, akkor sem tudott volna mondani, ha ezen múlott volna az épp landolás, hiszen korábban sohasem vette a fáradtságot, hogy beazonosítsa  a gyártókra jellemző stílusjegyeket.  
Komótosan és óvatosan forgatta ujjai között lévő poharat. Elszokott az emberi kéz használatától, és nem kívánta egy apró mozdulattal darabjaira robbantani a kölcsönvett poharat, bár jobbára csak a whiskyt sajnálná. Kinézett az ablakon, és elmosolyodott.
- Otthon, édes otthon – jegyezte meg halkan, ahogy a távolban húzódó havas hegyeket, fákat és a várost figyelte…
- Nem, ez nem az otthon – grimasz ült ki arcára, és bár lelkét izgatottság járta át, a látvány hidegzuhanyként érte. Épületek, házak, beton, aszfalt, és olyan emberek voltak odalent, akikhez semmi köze nem volt. Az őslakosok már nem urai a helynek. Ahogy a legtöbb helyen Észak-Amerikában, innen is kiszorították őket. Feléledése utáni időszakban olvasgatott statisztikákat, és az USA területén alig 1 százalék volt őslakos az összlakosságból. Viszont Alaszka nem olyan kedvező hely az elpuhult fehér ember számára, talán itt jobbak az arányok. Remélte, hogy fel fog fedezni néhányat saját népéből, még ha csak kevert változatban is. Persze ott vannak még rég nem látott testvérei is. Vegyes érzelmekkel figyelte az alant elterülő várost. Valahol, valamelyik házban, éppen egyik testvére ücsörög egy fotelben, vagy az utcákat járta, esetleg kölykeit tanítgatja, vagy gyerekeivel játszik, esetleg tévét néz, vagy az erdőt járja. Lehet, épp most ontja ki egyik testvére egy állat vérét, hogy éhségét csillapítsa.
- Meglehet – húzta fel a szemöldökét -, de emiatt, nem szereted őket kevésbé. Nem igaz? De, igaz – jól eső érzéssel töltötte el, hogy képes újra hangot kiadva beszélni, ezért halkan ugyan, de amióta leült folyamatosan társalgott magával.
Letette a poharát, majd becsatolta az övét, és várta, hogy a gép landoljon. Remegve ereszkedett a repülő, de sima leszállás volt. A kifutópályáról el volt takarítva a hó, így semmi akadály nem volt, hogy a gép becsoroghasson a kettes terminálba, és a stewardess kedvesen csengő fémes hangja szóljon az elhelyezett hangszórókból.
Ideje volt elhagyni a helyét, ezért megitta a maradékot, kicsatolta az övet és még mielőtt a tömeg nagyon megindulhatott volna – hiszen nekik a kézi poggyászaikat, gyerekeiket, családtagjaikat is terelniük kellett – a gép ajtajához sietett és az ott tartózkodó szőke igen csinos légi utaskísérőre mosolygott, majd belépett az alagútba és elindult a reptér belseje felé. Kíváncsi volt, hogy fogja tudni kijátszani a reptér biztonsági alkalmazottainak éberségét, hiszen papírok nélkül, hamar egy kihallgató szobában fogja találni magát. Na és akkor ugyan mi van?  Ráér bajlódni velük, persze, ha feltűnésmentesen ki tudná kerülni a rendszert az mindenki számára előnyökkel járna. Viszont gyanította, hogy erre nem lesz képes, ezért még az alagútban lehajolt, mint aki csak a cipőjét akarja bekötözni, közben fejét igencsak lehajtva átalakult egy másik emberré. Vékony húszas éveinek végén járó, rövidre vágott fekete hajó férfi lett belőle. A ruhákkal nem volt gond, a cipő viszont majd szétrepedt megnövekedett lábmérete miatt, ezért ujjait megpróbálta begörbíteni, amennyire csak tudta, hogy ne tegye tönkre egyetlen lábbelijét. Eddig is hülyén állt rajta a ruha, és változása egy cseppet sem segített az összképen, de legalább a nyilvántartásba nem saját arca és ujjlenyomata fog kerülni, hanem egy rég halott emberé.
Felkészültsége ellenére, megpróbálta az útleveleket ellenőrző személyzetet kijátszani, persze nem igazán tett tényleges erőfeszítéseket, és nem is húzta az időt, hanem hagyta, hogy bekísérjék a kihallgató szobába, majd szépen elmondta, hogy egy darab irata sincsen, és illegálisan tartózkodik az országban. Negyven perc alatt levették az ujjlenyomatait, képeket készítettek vizelet mintát adott, és végül nagy sokára magára hagyták a kihallgatóban. A kamera az asztalra volt irányítva, ahová a rendészeti tiszt egy karpereccel, a biztonság kedvéért lebilincselte. Egy határozottabb mozdulattal megszabadulhatott volna tőle, de előbb inkább széjjelnézett, hátha akad valami, amivel kipiszkálhatná a zárat. Mivel azonban nem volt elérhető közelségben semmi, így miközben nyújtózott egyet a bilincs láncát elszakította, és kényelmes tempóban az ajtóhoz sétált. Zárva volt, de nem okozott neki problémát. Az ajtó és a kilincs is fémből volt, masszívan egymáshoz szögecselve, így csak meg kellett húznia, hogy a zár nyelve megadja magát, és nagyot reccsenve kettétörjön.
Az alakváltás miatt senki sem tudta volna megmondani róla, hogy farkas – talán csak egyik testvére - hiszen a test eredeti tulajdonosa is ember volt. Kitárta az ajtót, és futásnak eredt. Sejtette, hogy a zajos zárfeltörés fel fogja kelteni a figyelmet, ezért nem ért rá. Éles berregés és sípolás, jelezte, hogy a reptéri biztonsági rendszer működésbe lépett. Anguta remélte, hogy nem zárják le miatta az egész épületet, de ha így lenne, sem igazán érdekelné a dolog. Élvezte a helyzetet. Egyszerűbb lett volna visszamászni a ketrecbe farkas alakban, de az bizonyosan nem járt volna ennyi izgalommal. Futó léptek zaját hallotta a háta mögül, de még elég messzire. Nem aggódott egyáltalán, hanem bevetette magát az egyetlen helyre, ahol sejtése szerint nem fogják kamerák tucatjai figyelni. A férfivécé pont megfelelt erre a célra, azért a biztonság kedvéért körbetekintett, de nem látott kamerákat. Beült az egyik fülkébe, pulcsiját levette, gyöngyöző homlokát megtörölte vele, és az egyik távolabbi fülke szellőzőjéhez dobta, ami fenn is akadt az elválasztó falon. Szinte tökéletes volt. Jobb kezén lévő bilincset egy roppantással szétzúzta, majd a padlón átlökte azt az eldobott pulóver fülkéjéhez.
Felvette saját alakját, lehúzta farmerját, és leült a vécé ülőkéjére. Léptek és halk suttogások zaja szűrődött ki a helyiség elől. Nyilván az akciót tervezik meg éppen. Kisugárzását egy hatvanéves farkas állapotára állította, pajzsát résnyire nyitotta, majd várt, hogy a biztonságiak rárúgják az ajtót. Szíve hevesen vert, rég volt, hogy átverhetett valakit, és jól eső érzéssel töltötte el, hogy ismét emberként cselekedhet. Egy ajtó vágódott ki, kopogó léptek zaja hallatszódott, majd nemsokára berúgták az első fülke ajtaját, majd a másodikat, a harmadikat, végül Anguta ajtaja is kivágódott, és egy kék egyenruhás bajszos fickó nézett vele farkasszemet. Kezében egy Beretta nyugodott, aminek a csövét Anguta fejére irányította, de pár pillanattal később, már le is engedte a fegyvert, és folytatták tovább a procedúrát, egészen az utolsó fülkéig. A jelenet alatt ijedt arckifejezést vágott, és egészen addig a fülkében maradt, amíg a biztonságiak nem jelezték, hogy jobb lenne, ha távozna. Anguta azért előtte még felavatta a vécét.
A reptér biztonsági emberei futólag kikérdezték, amikor távozni készült, de semmit nem hallott és semmit nem is látott, és ezt el is hitték neki. Tarkóját vakargatva, hagyta el a vécét, majd figyelte az intézkedő alkalmazottak munkáját, és leült a váróba, ahol türelmetlen, elégedetlen emberek hitetlenkedve panaszkodtak egymásnak az intézkedések miatt. Úgy látszik sikerült lezáratnia a helyet egy időre. Fekete, több számmal nagyobb pólója szerencsére nem sérült meg, és kék farmerja is sikeresen átvészelte a rohanását, de jobb lábán a cipő elszakadt. Sajnálta, ennek ellenére szélesen elmosolyodott. Kényelmesen hátradőlt a székben, majd ásított egyet. Igazán boldog volt, hogy újra ember lehetett.

A sorban állás türelmetlenségét tenyeremmel combomon való ütemes, halk dobolással igyekeztem elűzni. Nem igazán az én közegem volt ez a steril, túlzóan urbánus, modern környezet, amit a reptér a maga épületével képviselni hivatott. Hiába a hatalmas üveg ablakok és hatalmas belső terek, volt valami az egészben, ami kellemetlen érzést váltott ki belőlem egy idő után.
Elfogadtam és magam is használtam a modern vívmányokat, de ha választani lehetett, akkor azért inkább igyekeztem hagyományosabb módon megoldani a dolgaimat. Nos... ezúttal nem sok választási lehetőségem volt, el kell még viselnem egy darabig a krómos szürkeségét az épületnek, ha már rám bízta az ásatásvezető a csomag átvételét.
Azt hiszem, még mindig nem kedvel! Sőt, határozottan ellenérzéseket táplálhat irántam, bár akad olyan munkatárs, aki szerint ez alapbeállítottság a nőnél. Ez esetben csak sajnálni tudom, nem lehet kellemes ilyen negatívan leélni az életét. De most komolyan, gondolj bele, hogy...! - Sorra kerülök. Mondom a nevet - Kate Strauss - és az intézményt, átadom a megbízási papírt, ami feljogosít a repülővel érkezett küldemény átvételére. Állítólag egy porszívósdoboznyi méretű csomagról van szó, ezt mondom is a kiszolgáló személyzetnek, mikor kissé elveszik a beérkezett küldemények tengerében a pult mögötti, félig nyitott helyiség rejtekén, hátha gyorsabban beazonosítja a keresett papír téglatestet.
Közben a reptér további neszei is elérik farkasként az átlagnál igencsak élesebb érzékszervemet. Valahol egy gyerek sír, az anyja csitítgatja, az ellenőrök épp most fogtak valakit megfelelő papírok híján, amott pedig ráférne egy papír-zsebkendő arra a srácra, aki az orrát szívja szinte ritmikus időközönként.
Megvan a csomag, mosolyom eme hír hallatán máris őszintébb hálát tükröz. Csupán egy aláírás választ el a tényleges átvételtől, melyhez tollat ragadva hajolok a kiszolgáló pult fölé, mikor kis híján elsodornak a biztonságiak magukkal.
~ Mi a fene folyik itt...?! ~ Kapom fel pillantásomat sietősen rohanó lépteik után. Ajtót tépnek fel, szitokszó hallik. Annyit tudok kivenni az egész felfordulásból, hogy a lekapcsolt ürge meglépett a kihallgató szobából - ezt pedig megerősíti a pár perccel később az utasok és csomagokért sorban állók között járványként terjedő hír, mi szerint a repteret lezárják, határozatlan ideig senki nem hagyhatja azt el. Hát ez... fantasztikus!
Leereszkedő vállakkal fordulnék vissza a papiroshoz, hogy végre aláírjam, mikor megérzem a tompa energiákat.
Én magam sem mutatok többet évszázados erőmből, ha emberek közé megyek, épp csak annyira engedem le pajzsomat, hogy ne legyek vak a saját fajtámra, de energiáim ne mutassanak többet egy életerősebb kölyökénél.
Szóval energiák. Szőke kobakomat a férfimosdók irányába kapom, s kissé hunyorogva igyekszem bemérni a kisétáló farkas létformát. Nem lehet... És mégis! Hogy a franc esne beléd, te...! - Sietve rovom fel nevem a megadott vonalra, s csapom hónom alá az elmondottnál kisebb dobozt. (Még pont kényelmesen tudok vele sétálni, akkora.)
Mivel a repteret nem hagyhatom el én sem, így a várótér felé veszem az irányt, gyermeteg energiákkal tapogatva le azt, aki talán már maga is kiszúrt. Ha mázlim van, a sietség jobban lekötötte, s ahogy beljebb haladok a kényelmetlen székek és padok között, sem szúr ki magának.
~ Miért van olyan érzésem, hogy ez az egész felfordulás a te műved? ~ Üzenem neki gondolatban, játékosan csengő hangon a szavakat, szinte a semmiből. Közben tekintetemmel a teret pásztázom éééés... megvagy! Akármennyire is lehetne édes a viszontlátás, nem rohanok hozzá és vetődök nyakába, egyszerűen csak kivárok. Megvárom, míg ő maga jut el oda, hogy beazonosítsa az újdonsült külső mögött megbújó ismerőst.

Anguta a széken ücsörögve enyhe mosollyal hallgatta az elégedetlenkedő emberek panaszkodásait. Egy fikarcnyit sem sajnálta, amiért ilyen helyzetbe hozta őket. Problémájukat aprónak és kicsinyesnek találta. Egy ideig nem mehetnek el innen, na és? Egyesek képesek úgy viselkedni ilyenkor, mintha a világvége kopogott volna be hozzájuk. Fejben összeszámolgatta, hányan jöttek azzal az üres frázissal, hogy le fognak késni ezt meg azt, és közben próbálta kiszűrni a füllentőket. Nem volt túl egyszerű ilyen sok ember között megtalálni pontosan, hogy ki hazudik, de lényegében nem is igazán számított, amúgy is csak az időt akarta elcsapni a játékkal. Balra tőle, egy idős hölgy, vastag keretes szemüvegben egy fiatal férfinek magyarázta, hogy le fogják késni az unokája születésnapját. Szinte égette Anguta orrát a hazugság, ami belőle áradt, így inkább másfele kezdett el kutakodni, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy farkas energiái jutottak el hozzá, de szinte azon nyomban amikor ezt felfogta, egy kedélyesen csendülő hang csattant fel elméjében. Ismerte a kisugárzás tulajdonosát, bár nem tudta, volna megmondani, hogy mikor érezte utoljára. Négyszáz, ötszáz éve? Szívének üteme felgyorsult, és lázas forgolódásba kezdett ültében, hogy megtalálja a nagyrészt elrejtett energiák forrását. Viszonylag hamar bemérte, és szélesen elvigyorodott, amikor megteremtette a szemkontaktust a nővel, akit századok óta nem látott, akiről feltételezte, hogy életben van, hiszen a kör nem izzott fel, jelezve halálhírét. Igaz, amíg a Távolban időzött, Nagojutnak is bőven lett volna ideje meghalni és feltámadni, és lehet, hogy így is volt. Idővel majd megkérdi tőle, de nyilván nem ez lesz évszázados távollétük után, a legelső téma, amit feldob.
- Nem, nem, dehogyis, semmi közöm hozzá – küldte vissza ártatlanul megjátszott hangszínnel telepatikusan a választ. Még csak farkas érzékek sem kellettek volna hozzá, hogy valaki kiszúrjon egy ilyen nyilvánvaló hazugságot. Anguta már abban a pillanatban felpattant, amikor elkezdte a távcsevegést testvérével, és lendületes léptekkel, a fiatallány testbe zárt nővére felé szaladt. Cipőjének már amúgy is mindegy volt, majd guberál valahol másikat, így nem törődött vele, ha esetleg tovább szakad. Futtában ragadta meg a lány derekát, és ha Nagojut nem ellenkezett, akkor megemelve őt, néhányszor megpörgette saját maga körül.
- Ezer éve nem láttalak tesókám – hazudta pörgetés közben, hiszen olyan régen még nem is ismerték egymást, sőt nem is éltek. Ezúttal nem telepátiát használt, mivel jólesett neki a száját zabáláson kívül másra is használnia, valamint talán a környezetük sem nézi így őket teljesen bolondnak. – Ó, ez mi? Nekem hoztad? – kérdezte felragyogó tekintettel, és mutatóujjával a lány hóna alatt szorongatott dobozra bökött. Szerette volna kikapni az ajándéknak vélt csomagot, de egy gondolat, ami beúszott tudatába megakadályozta őt ebben. Nem valószínű, hogy neki szánta volna, hiszen azt sem tudta, hogy jön, hacsak Mortimer a Toulouse-i protektor nem szólt ide mégis. A viszontlátás öröme még hevesen perzselt benne, és emiatt nem igazán akart úgy viselkedni, ahogy illett volna neki.
- Le kéne ülni valahová csevegni, ahol nincs ekkora tömeg. Javasolnám a férfivécét, de szerintem még mindig a felfordulást okozó tagot keresik odabent – szélesen vigyorgott, majd még hozzátette – de felőlem mehetünk nőibe is – rántott egyet a vállán, bár sejtette, hogy Nagojut tudd csendesebb helyet is, ahol zavartalanul beszélgethetnének, elvégre ő már párszor járhatott ezen a helyen korábban. Persze választhatnák a gondolati úton való társalgást is, de ekkora tömegben, egy ilyen lendületes egymásra találás után elég furán néznének ki, ha csak ülnének egymás mellett, és egy kukkot nem szólnának. Hát igen, ezt elcseszte, de nem tudta türtőztetni egyáltalán magát.
Annyi kérdése volt, hogy azt sem tudta melyiket tegye fel elsőnek, de talán a legcélravezetőbb, amit megkérdezhet, az a mostani személyével volt kapcsolatos.
- Amúgy mi a neved? – kérdezte tőle gondolatban. – Az enyém nyilván David lesz.

Kedvem lenne felnevetni ezen a könnyed füllentésen, mi szavaimra érkezik válaszul, de elég furán venné ki magát, lássuk be, ha egymagamban ácsorogva hirtelen felröhögnék indokolatlanul látszólag. Ez persze nem jelenti azt, hogy mentális üzenetem mögött ne húzódhatna meg nevetős él, ahogy csak annyit küldök felé játékos-megrovóan:
~ Angutaaa...! ~ Másnak jöjjön ezzel az ártatlan éllel hangjában, engem már lerángatott párszáz évvel ez előtt a falvédőről. Hihetetlen, hogy volt idő, mikor még én is bedőltem volna neki, ahogy sokan mások.
Közvetlensége meglep, holott én magam sem viselkedem különbül, mégsem igazán számoltam azzal, hogy a kis reptérfoglaló a sok morgó, dühös, ideges ember között gyermeteg lelkesedéssel szándékozik felkapni, kivívva ezzel néhány egyén mélyebb ellenszenvét, elvégre, ha nekik nyomoruk van, a világ se merjen mosolyogni! - Sosem bírtam igazán ezt a fajta hozzáállást, éppen ezért nem is igyekszem leplezni röpke kacajomat, ahogy könnyedén felkap, hiába tűnik úgy, neki is gyermeteg külsőt ajándékoztak az őrzők.
Ahogy letesz és rákérdez a dobozra, játékos mozdulattal húzódom el kissé tőle.
- Neem, ez nem a tiéd! A főnökömnek kell leadnom, akármilyen furán is hangozzék ez. Bár ahogy látom, rád férne egy-két cucc! - Mutatok a nevetségesen festő cipőkre, melyek esélyesen jobb napokat is megéltek már, mint az elmúlt időszak.
- Hol szállsz majd meg? - Érdeklődök egyúttal a számomra legfontosabbról, de úgy fest, ő nem közönség előtt intézné a beszélgetést, amit valahol meg is értek. Felszabadultabb a dolog, ha beavatatlan fül nincs a közelben.
A vécék említésére elhúzom számat kissé, orrnyergemen finom redők jelennek meg, mintha máris facsarná a mellékhelyiségek bűze azt.
- Iiinkább azt találnám ki, hogyan jussunk ki innét. Aztán esetleg eljöhetnél hozzánk, ott nyugodtan lehet beszélgetni. - Szélesedik ki mosolyom, de persze, kapásból jön is az ötlet:
- Mondjuk elájulhatnál, hogy hívjanak mentőt! - Nem, még véletlenül se én, ugyan. Kiszélesedő mosolyom cinkossága szinte kihívó, amolyan "Na mi lesz, bevállalod?" éllel érkezik a másik felé.
~ David, a kedvelt... ~ Mosolyodom el szavaira ~ Bár egyes vélemények szerint egyesítőt is, jelent, ami elég vicces, belegondolva, hogy te érkeztél utoljára. ~ Bizony, a többiek is mind itt vannak már, de erről valóban nem itt kellene beszélgetnünk, aláírom.
~ Amúgy meg Mallory. Így hívják a lányt, akinek a testét kaptam. ~ Én pedig az áldozata tiszteletéül megtartottam mindezt, így a beilleszkedés is könnyebben ment az Oxfordon.

Nem válaszolt semmit Nagojut feddőnek hatható megszólalására, hiszen érezte benne a csíntalan hanglejtést, de Anguta tekintete magáért beszélt. Vigyora szélesebb lett, és szemeiben komisz fény csillant. Nem akarta egyébként sem testvére előtt letagadni nagyon a dolgot, viszont egy kis füllentés sohasem árt. Főleg, olyan helyzetben, ahol amúgy sem tudná és nem is igazán akarná hihetőre varázsolni azt.
- Valahogy sejtettem – grimaszolt, miközben le nem vette tekintetét a lányról. – De mi a bajod a ruházatommal? Szerintem pont megfelel – kezdte őszintének tűnő képpel – egy ilyen alakhoz – halkította le hangját egy kissé. Persze saját maga is tudta, hogy hihetetlenül idétlenül fest, így előbb utóbb valóban kellene egy ruházat frissítés, viszont nem ez volt a legégetőbb problémája jelen pillanatban, hanem inkább az, amit a lány kérdezett tőle.
- Ez igen jó kérdés – tűnődött el egy ideig ajkait összepréselve és tanácstalan képet vágva. – Valószínűleg egy motelben, amíg rá nem jönnek, hogy nincs egy vasam sem, aztán meg megpróbálok egy másikat, és mikor már a hírem nagyon elterjed, addigra már talán lesz pénzem, hogy tényleg tudjak is fizetni – a terv megvolt, csak éppen kell keríteni néhány oklevél hamisítót, akik mindenféle előzetes összeg nélkül ellátják hamis papírokkal, hogy aztán kivehessen némi pénzt a bankszámlájáról.
Nagojut arcából ítélve nem szimpatizált a vécé nyújtotta privát élménnyel, bár valahol meg tudta érteni, igaz saját magát nem annyira zavarták a kellemetlen szagok, de nyilván jobb olyan helyen dumálni, ahol kényelmesen le lehet ülni és még förtelmes bűz sem veszi körbe őket.
- Kiüthetnénk a falat, és leléphetnénk – hajolt közelebb hozzá, suttogóra fogva szavait. – Szerintem járható megoldás lenne – vigyorodott el a végére, hiszen ő sem gondolta komolyan, hogy több kárt kéne okozni a reptéren, mint amennyit eddig már sikerült neki. A lány ötlete viszont ragyogónak tűnt, és Anguta szemeiben felcsillant a lehetőség nyújtotta, tömeges átverés gondolata, ami felettébb ígéretes szórakozásnak tűnt. – Benne vagyok – közölte hasonlóan cinkos mosollyal, mint amilyet Nagojut is használt -, de elő kell egy kicsit készülnöm – kacsintott rá pimasz mosollyal.
Mialatt fogaival erőteljesen ráharapott a nyelvére, gondolati síkra terelte a beszélgetést, ami jó, mert egyébként sem tudott volna most úgy társalogni, hogy ne fröcsögjön a vére mindenfelé, és nem szerette volna, Nagojut ruháit összemocskolni.
- Sajnos feltartóztatottak, pedig jöttem volna korábban is – arcán sajnálkozó érzelem jelent meg, amit teljesen komolyan is gondolt, már csak a fájdalom miatt is, amit el kellett viselnie folyamatosan, amíg az állatkertben raboskodott. – A kedveltről volt tudomásom, az egyesítőt viszont nem tudtam. Hiába még így vénséges koromra is tanulok valamit – közölte vidáman. Egyáltalán nem bánta, hogy nem tud mindent a világról, szeretett új ismereteket szerezni. – Szép név, egy bájos teremtménynek – mosolygott szelíden. – Amúgy készen állok, kezdhetjük – vigyorodott el, szorosra zárt ajkaival. – Ja, igen, tüdőrákom van – kacsintott egyet a lányra, majd összeszorított ajkakkal köhögni kezdett. Kezét a szájára tapasztotta, és egyre erősebben köhögött, belül közben már egy tócsányi vér gyülemlett fel fogai áldásos tevékenysége folytán. Remegő kezekkel kereste a háta mögötti székek egyikét, miközben ajkait már résnyire nyitotta és a vére lassan csapódni kezdett szerteszét. Elfordult a lánytól, hogy ne koszolja össze, majd egy nagyobb köhögő rohammal egybekötött fájdalmas zihálás közepette összerogytak térdei, és esését a padló állította meg. Bal kezével ügyetlenül támaszkodni próbált, miközben száját szélesre tárva, hagyta, hogy köhögéshullámok közepette folyjon és fröcsögjön a vére a padlóra. Igyekezett a föld felé fordulva krákogni, és már igen tisztességes kis vértócsa volt alatta, amikor falfehér arccal dülöngélni kezdett ültében, majd próbált segítségkérőn a lányra nézni, de fejét csak kicsit tudta elfordítani, aztán, mint egy marionett bábúnak, aminek elvágták a húrjait arccal a padlóba vágódott. Jó lett volna a vértócsába fejelni, de pozíciója miatt nem tudta ezt hihetőre megoldani, így csak a tiszta padlót volt képes arccsontjával megáldani. Nem nézett szét magán, de pólója valószínűleg csurom vér, ahogy állán és nyakán is érezte az egyre inkább elhűlő vörös nedvet. Hallotta a tömeg moraját, és szívében vidámság költözött. Úgy látszik hihetőre sikeredett a produkciója, már csak meg kellett tartania ájult állapotát. A nyelve már nem vérzett, így attól sem tartott, hogy esetleg egy óvatlan fulladásos köhögés ki fogja színlelt ájulásából zökkenteni. Anguta elvégezte a dolgát, a többi már testvérén múlik.

- Egészen pontosan mit értesz ilyen alak alatt? Egy szakadt kis csavargót? - Húzom mosolyra ajkaimat, miként kedves testvérem agyát is kicsit, hisz látom, hogy bosszantja azért a ruházatára tett megjegyzésem, hiába adja a nemtörődömet a téma kapcsán.
Szavaira kissé hitetlenkedően szalad fel szép ívű szemöldököm a homlokomra. Én magam el nem tudnám képzelni az öröklétet úgy, hogy csak élek bele a világba... Létezik, hogy Anguta így töltötte volna mind az elmúlt hatszáz évet? Áh, kizárt! Talán csak ez a mostani test az, ami még újkeletű a számára. Ennek ellenére természetes, szinte már anyáskodó mozdulattal fogom közre képét és tekintek kék szemeimmel az övéibe.
- Vagy akár költözhetsz hozzánk is, amíg nem találsz mást. Sőt, felőlem akár maradhatsz is, elég nagy az a ház még egy embernek, ráadásul Sangilak leszármazottja nem fogad el lakbért. - Bár ezek után lehet, be fogja vezetni a gyakorlatba a dolgot. Nem mintha én nem ajánlottam volna fel, mikor beköltöztem!
A részleteket ugyanakkor esélyesen nem itt fogjuk megbeszélni, a meglépés ötletére felvetett lehetőségem pedig úgy fest, tetszetősnek bizonyult Anguta körében is, így rá bízva magam biccentettem aprót. Csinálja csak, ebben kettőnk közül úgyis ő az, aki mindig előbbre járt, én sok esetben inkább az voltam már anno is, aki saját magát lebuktatva nevette el a produkciót. De ezúttal nem fogom! A szabadságunk a tét. (Haha.)

~ Feltartóztattak? ~ Csendül hangom meglepetten elméjében, alkalmazkodva némaságához, hiszen elég bután venné ki magát, ha némaságra élő szóval felelnék. Kérdésem mellett eltörpül a többi dolog számomra, noha kétségtelenül kedves a bókja, mire ösztönösen söprök hátra fülem mögé pár keresetlen, szőke tincset félszegen egy odavetett "Köszi." keretében. Már épp fűzném is tovább gondolataink menetét, mikor közli, készem áll és... tüdőrák?
Atyaég!
Első megilletődöttségemben sikerül tökéletesen hoznom a leblokkolt hozzátartozót, ugyanis... hát nem szép ezt így bevallani, de izé. Tényleg leblokkolok. Mintha csak lassítva látnám az egész jelenetet, amibe Anguta vezet - ahogy kissé elfordul tőlem, s vére a fehér, tükörtiszta padlót szennyezi, miután összerogy a srác. Még a mellettünk olyan nagy hangon sopánkodó néni is előbb kapcsol, ő lesz az, aki kizökkent a "tévénéző" szerepből, emlékeztetve rá: innét rajtam áll vagy bukik a mutatvány, a Testvér ugyanis kísértetiesen jól hozza a szerepét.
- Úristen. Úristen! Engedjen oda! - Vágódok sietve térdre a másik farkas mellett, szinte félrelökve a segíteni igyekvő nőt. - David... - elhaló nyögésem kétségbeesett, ahogy remegő kézzel simítok hátára, majd a bámészkodó tömegbe kiáltom a klasszikust: Valaki hívjon már egy mentőt, a fenébe is!
Meglepetésemre egy középkorú pasas helyet kér, mondván, hogy mentős, mikor nem civilben flangál. Óbassz...
- Van autója? - Szegezem neki a kérdést, amivel úgy fest, sikerül kissé meglepnem és eltántorítanom tőle, hogy a hím segítségére akarjon olyan nagy elánnal sietni.
- Kisasszony engedjen oda...
- Az öcsémet kórházba kell vinni! Most! Van autója? - Fakadok ki, mint valami tőlem végletekig távol álló hisztérika. A pasasnak persze van kocsija, megnyugtatásul ezt közli is, cserébe én meg azt, hogy már nem az első alkalom, hogy eszméletét veszti a tesóm, így pontosan tudom, mi a teendő, nem kell hősködnie. Főleg, hogy csak sofőr abban a mentőben, nem orvos. Így akarjon nálam bevágódni bármelyik hím is, mint nősténynél.

Anguta a családi Volvo hátsó ülésére kerül, én magam az anyósülésre, s meg kell hagyni, valóban remekül vezet ember létére a pasas. Gyorsan és biztonságosan mégis, villogó ide vagy oda a kocsi tetején.
Ám még mielőtt elérzékenyülnénk, újabb meglepetésként kérem, húzódjon lejjebb kissé az út szélére. Vonakodva bár, de eleget tesz neki, mire köszönetképp én nemes egyszerűséggel leütöm a szerencsétlent.
- Bocsi... - Sziszegem felé, majd a két ülés között hátrafordulva a hirtelen csodaként felgyógyuló - haha - nagybeteg nyakába vetem magam, ebben a kitekert helyzetben ölelve meg. Pár néma pillanat, s csak elsuttogom, mire fel a szentimentalitás:
- Soha... soha ne legyen ez az egész kép valódi. - Ölelésemben érezheti szívverésem heves ritmusát, energiáim is az adrenalin-dús izgalmon túl valami finom riadalmat hordoznak magukban. Elengedem a Testvérem nyakát végül.
- Innét már csak két utcányira van a ház, gyalogolni fogunk. - Vezetem elő a dolgot és így is lesz. Csak előtte még a kesztyűtartóból elővadászott tollal, a szintén onnét szedett bevásárlói blokkra vésem bocsánatkérésemet a pasas felé, bízva benne, hogy nem küldi ránk a zsarukat, amiért kihasználtuk. Jobb fejnek tűnt annál...

- Valahogy úgy – bólogatott egyetértően, közben azért úgy tett, mintha kissé durcás lenne testvére szavai miatt, de igazából nem bánta a megjegyzést. Saját maga is hasonló véleménnyel lett volna kinézetéről, bár így is tökéletesen el tudta képzelni mennyire hülyén festhet. Legalább már a pulcsija lekerült róla, ami azért javított valamelyest az összképen. Igaz emiatt eléggé fog fázni, de nem valószínű, hogy letöredezne a karja, hiszen annyira azért nincs hideg. Meglepte a felhúzott szemöldök a moteles előadásának végén, de nyilván Nagojut még sohasem bliccelt el semmit az életben. Talán fél a halál utáni büntetéstől, amit a szellemek szabnak ki rá, ha sok lesz lelkében a felhalmozott adóság. Nem érezte őt meghalni, de a százegy év alatt, amíg a Távolban lebzselt előfordulhat, hogy ő is a halálát lelte. Ez persze nem az a téma, amit pont most szeretett volna vele megbeszélni, de jó lett volna megnyugtatni, hogy valójában a szellemeknek a ki nem fizetett csekkek és felvett kölcsönök keveset számítanak. Legalábbis Angutát nem rótták meg a Gorrevot nevében felvett, és aztán vissza nem fizetett kölcsön miatt. Azt meg nem gondolta, hogy emiatt kellett volna meghalnia, mivel elég sok idő telt el a két esemény között.
- Jobb lenne, mint motelben megszállni az egyszer biztos – nézett a kék szemekbe, miközben a lány tenyere nem is igazán hagyott neki más lehetőséget, csak azt, hogy felé tekintsen. – Ha neked nem probléma – vonta meg a vállát. Nem igazán kellett győzködni, mivel az ingyen lakhatás etikai problémáira elég magasról tett. Nem kérdezett vissza, de kissé meglepte, hogy miért ad vajon ingyen szálást Nagojutnak Sangilak utóda, de nyilván a Legerősebb is abban a házban lakik.  Micsoda szerencse.
A lány felvetése, amúgy is rendkívüli jókedvét még inkább fokozta. Szerette a teltházas fellépéseket, amikor bűvészkedett, hiszen rengeteg embert lehet, akkor egyszerre átejteni, és ez most sem volt másképp. Igaz ezért nem kapott pénzt, viszont nem csinálhat mindig mindent csak a gázsiért. Valamit magasztosabb célokért is hajlandó megtenni, mint például, hogy évszázadok óta nem látott testvérével – testvéreivel – csendes, nyugodt körülmények között beszélgethessen.

- Ja – bólogatott kelletlenül. – Farkasbundába voltam zárva néhány évre – mosolyogta el magát keserűen, miközben gyűjtötte az elegendő vért a hiteles tüdőrák eljátszáshoz. Lesz bőven ideje majd otthon elmesélni a részleteket, most elég volt a lényeget röviden megfogalmaznia.
Belekezdett a „szórakoztatásba” és elismerően konstatálta Nagojut élethű döbbenetét. Talán ő sem tudta volna ennyire hitelesre megjátszania a dolgot, hiszen még Angutát is megtévesztette energiáinak zavaros forgatagával. Bár való igaz, neki nyilván több ideje volt saját testvérei előtt megjátszania magát, ha már a hívás első pillanatában megérkezett szülőföldjükre. Sebaj, majd Anguta is kitapasztalja, mennyit hisznek el neki, és mennyit nem. A közös lakásban pedig bőven lesz lehetősége kamuzni közben figyelni, hogy mennyire szúrják ki a többiek füllentéseit. Miután eljátszotta a szerepét simult arccal figyelt, közben jót derült magában alakításukon. Pillanatok alatt szerzett a lány járművet, valamint ami még pluszban jó volt, sofőrt is. A biztonságiak azért vetettek egy kósza pillantást rájuk, de mivel nem hasonlított egyikük sem a kihallgató szobából megszökött fickóra, némi feltartóztatás és rádiós egyeztetés után szabad utat engedtek nekik. A fickó cipelte Anguta testét, ami elég röhejes volt, de az álcát Nagojutnak meg kellett tartania, mivel törékeny testéből nem sok emelőerő látszódott. Persze Anguta sem volt túltáplálva, szóval, ha nem lett volna más lehetőség az is bevállalható lett volna. Miközben óvatosan a kocsi hátuljába tuszkolták képzeletében megjelent, ahogy a reptérre bezárt emberek, öröm és gratulációval teli tapsviharban törnek ki duójuk csodálatos alakításán, valamint kapna a mentősofőr is egy ráadás tapsot a remek beugrós szerepe miatt.

Úgy hitte elérkeztek a végállomásig, mivel Nagojut leállásra kérte a sofőrt. Anguta már fel is készült, hogy fájdalmasan köhögés közepette felnyögjön és eszméletéhez térjen, amikor tompa csattanás hallatszódott elölről.
- Mi a…? – küldte befejezetlen kérdését összeráncolt homlokkal testvére elméjébe, majd szemét résnyire nyitotta, hogy lássa mi történt. Döbbenetében azon nyomban felegyenesedett fekvéséből és tátott szájjal bámulta a remélhetőleg csak eszméletlen sofőrt. Beletelt néhány pillanatba, míg a nyakába ugró nővére energiáin, légzésén, és szapora szívverésén keresztül a mentős életjelei is eljutottak hozzá. Nem halt meg szerencsére. Közben tesója aggodalommal teli izgalmát is felfogta, persze nem igazán értette mire a felhajtás, de szavai megvilágították ezt számára.
- Nyugi – mondta kissé nevetve, bár érzelmei vegyesek voltak és némi rosszallás is belevegyült Nagojut váratlan tette miatt, de nem látott a fickón komoly sérülést, így hamar túltette magát a dolgon. – Tüdőrákom sohasem lesz – kuncogott fel vidám hangon.
- Oké – mondta majd kiszállt, és érdeklődve nézte a lányt, mit csinál, majd saját maga is odafirkantott egy elnézéskérés félét a papírra, de ez talán nem lesz elég, ezért néhány pillanatig szakavatott mozdulatokkal kereste a fickó tárcáját. Amikor megtalálta, iratait meglesve, megjegyezte a nevét, és lakcímét, valamint ahogy távolodni kezdtek a kocsitól, a jármú rendszámát is agyába véste. Majd kárpótolva lesz, meg egyébként is, ha már leütötték akár el is vehették volna a pénzét, de nem tették, szóval még szerencsésen meg is úszta a dolgot.  

Annyira izgatott vagyok, mintha egy nyughatatlan kamasz lennék, nem pedig fél évezredet megélő idős farkas. Természetesen érthető okokból, hiszen több száz éve már annak, hogy elváltam egyetlen kölykömtől, és most már bármelyik pillanatban megérkezhet.
Minden munkámat félretoltam, amikor kicsiPhil hívása befutott, és izgatottan közölte, hogy Asami visszatér Japánból.
Briant kértem meg, hogy segítsen nekem valami normális öltözéket összeválogatni. Soha nem érdekelt a külsőm, az… hogy milyennek gondolnak mások a külsőségeim alapján, de a kölyköm tiszteletére szerettem volna szépen felöltözni. Hogy ez mennyire sikerült… nos, Brian ízlése talán annyira nem borzasztó.
- Biztos jó így? – Teszem fel sokadszor is ugyanazt a kérdést Philnek, miközben a terminál szélén ácsorgunk. Unokám kezét szorongatva kapom fel a fejem a hang irányába, amikor bejelentik Asami gépének az érkezését. Farkasom izgatottan ugrik fel, s fel-alá járkálva pásztázza végig energiáival a teret. Türelmes, öreg farkas… de most ő is izgatott. Nagyon kíváncsiak vagyunk mindketten a kölykünkre. Vajon mennyit változott? Milyen most? Olyan-e a hangja, a szaga… amire emlékszünk?
Asami nem tudja, hogy itt leszek én is kicsiPhillel. Meglepetésnek szánjuk, ami remélhetőleg jól fog elsülni. Bárcsak Kilaun is velünk tarthatott volna! Nem lehetek telhetetlen, bizonyára lesz még rá alkalom, hogy négy generáció találkozhasson. Ennél nagyobb öröm és boldogság nem is érhetne vénségemre. Visszakaptam Kilaunt és most visszakapom Asamit is. Egy Álmodó álmai valóra válnak.
- Ezek már a gép utasai? – Szólalok meg újra, amikor meghallom a hömpölygő tömeg közeledtét. A beszélgetések zűrzavarossá teszik a terminált. A szagok sokfélesége megzavarja az orromat, de pajzsomat leeresztve könnyedén ki tudom zárni tudatomból a nem hozzánk tartozó személyeket.
Elengedem kicsiPhil kezét, aki nem is olyan kicsi… hiszen jóval nagyobbra nőtt nálam, nekem viszont ettől függetlenül a kicsi unokám, akit nagyon megszerettem az elmúlt egy évben. Nagyon jó, kedves kölyök. Asami jól választott, amikor beharapta. Büszke vagyok rá, hogy ő is a vérvonalamat viszi tovább, és idővel ő is bölcsen fog élni a vérvonalunk adta lehetőségekkel.
A derekát átölelve bújok hozzá, farkasom pedig a farkasa mellé húzódik és a farkát csóválva nyalogatja meg a füle tövét.

Amikor megláttam a telefonom kijelzőjén Asami-san nevét, majd' kiugrottam a bőrömből, pedig csak azt hittem, hogy a szokásos, időről időre megejtett szokásos kis beszélgetésünk fog megint lezajlani, hogy beszámoljunk egymásnak arról, mi minden történt velünk mostanában - ha már elváltak az útjaink. Amikor azonban meghallottam a hírt, hogy végre, annyi év után ő is hazatér, nem sokon múlott, hogy ne sikkantsak bele a telefonba örömömben... Végül csak nem történt ilyesmi, ami vérfarkas fülnek elég kellemetlen lehetett, de ettől a perctől kezdve a farkasom is teljesen be volt zsongva, nyughatatlanul várva Teremtője hazatértét.
Miután elbúcsúztunk, első dolgom volt a nagyinak is beszámolni az örömhírről, mert igaz, időről időre azért találkoztunk, meg tanítgatott ő is engem, de nem akartam megvárni a következő találkozó időpontját. Sőt, nem is lettem volna képes rá...
...így aztán, amikor elérkezett a nagy nap, nem egyedül ácsorogtam a repülőtér csarnokában az érkező járatok listáját vizslatva, de Julia is velem volt. Nem tagadom, nem volt könnyű dolgom azzal, hogy titokban tartsam Asami-san előtt, nem egyszer csupán kis híja volt, hogy nem szóltam el magam, de csak sikerült! Alig vágom, hogy lássam az arcát, ha megtudja, hogy az ő Teremtője is itt van, egy vérvonal három generációja találkozik. Ami a falkánkban annyira nem különös, mondjuk Payne-ék vérvonalában, hisz a legtöbb fakír a "Wainwright-klán" tagja, de nálunk...? Szép teljesítmény, azt hiszem, én mindenesetre büszke vagyok rá.
- Biztos, nagyi! Akarom mondani, Julia... - javítottam ki magam sietve, de aztán ahogy ismét vetek rá egy pillantást, gyorsan közelebb lépek, hogy valami odaképzelt kis szöszt lesepergessek a ruhája ujjáról. Most már tökéletes!
- Ezek, ezek... - nyújtogattam a nyakam pipiskedés közben, hogy valamennyire átlássak az emberek közt, mert a bő 170 centiméteres magasságommal én se sok mindenkit nőttem le, attól függetlenül, hogy a nagyi és Asami-san is alacsonyabb, mint én.
- Igen, már ők azok! - súgom oda izgatottam, miközben én is átölelem, a farkasom pedig ha tudna, már dorombolna örömében a fültő-nyalogatásra, így azonban csak lelkesen csóválva élvezi a felmenője anyáskodó gesztusait.
- Már látom! Ott jön... - szöknek ki az izgatott szavak, és csak utána esik le, hogy hiába mondom, merre, Julia úgy sem látja... így aztán a kezét fordítom abba az irányba, ahonnan a Teremtőm közeledik, aztán pedig nyújtózkodva, integetve próbálok jelezni neki, hogy előbb észrevegyen minket a tömegben.
- Asami-san, konnichiwa! - köszöntöm lelkesen, majd amikor közelebb ér, Juliát elengedve egy mély meghajlással köszönöm, tiszteletemet kifejezve felé.

Nem válaszoltam, csak abba az irányba fordultam, amerre kicsiPhil vezetett. Századok… emberi ésszel felfoghatatlan, de még nekünk farkasoknak is sok idő ez ahhoz, hogy egy szerettünk távol legyen tőlünk. Még élénken él az emlékezetemben az egy évvel ezelőtti nagy egymásra találás Kilaunnal a botanikus kertben.
Most épp olyan megilletődötten állok itt, mint akkor. Asami Ayu az egyetlen kölyköm, s bár századokig nem volt a közelemben, a szeretetem mélysége mit sem változott, amit irányában érzek. Borzasztóan nehéz volt elengednem Őt, amikor farkasok közé vágyott, de saját rossz tapasztalataim és vágyaim miatt nem tarthattam magam mellett. Nem vehettem el tőle azt a lehetőséget, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne. Ha valakit igazán szeretünk, tiszta szívből… önzetlenül, akkor képesek vagyunk elengedni a kezét, ha elérkezett az ideje, és hagyni, hogy a saját útját járja.
Világtalan tekintetem bár nem szegeződhet Rá, de az érzelmek így is kiülnek szemeimbe, és arcomra egyaránt.
- Konnichiwa, Asami Ayu! – Döntöttem meg magam, használva a tradicionális köszönési formát, amit annak idején még Ő tanított meg nekem kislányként. Felegyenesedve tárom ki karjaimat, majd szeretettel magamhoz ölelem.
- Annyira sokat gondoltam Rád. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy a Szellemek megóvtak annyi időn át, és abban a kegyben részesítenek, hogy újra találkozhatunk. – Simítottam szeretetteljesen Kölyköm haját, magamba szívva ismerős-ismeretlen illatát. Sok idegen, új szagot hordoz magán, mégis lefejtve a héjakat… ott mélyen még mindig megvannak azok az illatjegyek, amiket olyan jól ismerek, és soha nem feledtem.
Farkasom szemből lép oda hozzá, megnyalogatva kölyke orrát, majd hátsó lábaira állva nehezedik egy pillanatra mellső mancsaival kölyke vállaira, és pofáját a fülei közti bunda borította kemény koponyacsontnak dögöli szeretettel.
Az ölelésből elhúzódva futnak végig az én arcomon is a sós könnycseppek, majd tenyeremet Asami arcához érintve húzom végig ujjaimat vonásain, hogy a magam módján „láthassam”, vajon mennyit változott azóta, hogy elváltak útjaink. Már nem azok a kislányos vonások jellemzik, sokkal inkább nő, mint gyermek… de még mindig ugyanolyan kedves az arca, mint amire emlékeztem.
Halkan felnevetve törlöm le ujjaimmal a könnyeket az arcáról, majd ujjaimat összefűzve az állam alatt lépek kicsit hátrébb, és adok teret kicsiPhilnek is, hogy üdvözölhessék egymást Teremtőjével, hiszen ma nem csak én kaptam vissza a Kölykömet, hanem ők is egymást.
- Persze, hogy ráérek! – Nevetek fel boldogan. – Az egész napom a tiétek. Annyi idő után úgy érzem lehetünk annyira önzőek, hogy ezt a napot kisajátítsuk magunknak az életedből, igaz Phil? – Érintem meg unokám kézfejét az ujjaimmal. Semmit nem terveztem a mai napra azon kívül, hogy Asamival és Philippel lehessek. A legfontosabb a család, és nekem Ők a családom.
- Nekem is rengeteg mesélnivalóm van, és alig várom, hogy mindent elmesélj, amiről úgy érzed, hogy meg szeretnéd osztani velem. – Szelídül kedves mosollyá a nevetésem.
Asamiba karolva, és Phil szabad kezét fogva indulok meg velük az ételszagot árasztó helyiség irányába. Nem fürkészem most a környezetünket energiáimmal. Hagyom, hogy ők vezessenek.
Az emberek számára furcsa, érthetetlen látványt nyújthatunk így hárman. Érezhetően körbeleng minket egy megfoghatatlan, mélységes kötelék, mégse tudják ennek mikéntjét hova tenni, még ha kicsiPhillel a hajszínünk miatt talán rokonoknak is gondolnának, Asami keleti vonásaival kilóg ebből a képből, látszólag.
~ Julia Kiluanként ismernek a Ti falkátokban is, és Anchorage-ban is. ~ Válaszolom a kérdésére, majd finoman felé fordítva a fejem, puszilok bele kellemesen fűszeres illatú tincseibe.
- Hosszú volt az út? Én még mindig nem tudtam megbarátkozni a repüléssel, bár belátom, hogy praktikus is tud lenni. – Érdeklődök, amint megérkeztünk a reptéri étkezőbe. Philipre és Asamira bízom az asztalunk kiválasztását, és a kabátomból kibújva le is ülök a hozzám közeleső székre.
Magam elé húzom az étlapot, de ahogy ujjaim végigsiklanak az elején, már tudom, hogy Braille-írással nem tüntették fel rajta a kínálatot. – Keresnél nekem valamilyen könnyed reggelinek való ételt? – Fordulok kérésemmel Philip felé, rábízva a választást. – Gyümölcs vagy zöldteát is néznél, kérlek? – Érintem meg finoman a kezét, majd újra Asami felé fordítom a figyelmem. ~ Kedves, jóra való kölyök. Örülök a választásodnak. Kedvelem Őt. ~ Utalok egyértelműen Philipre.

Csak izgatottan toporgok egy helyben, amíg ki nem szúrom a Teremtőm törékeny alakját az érkező utasok között, majd a nagyinak is odasúgom, hogy közeledik és hogy merről várható, bár tekintve, hogy milyen idős és tapasztalt vérfarkas, valószínűleg néhány pillanaton belül ő maga is észrevenné.
Miután Asami-sannal bővült kis csapatunk, illemtudóan megvártam, hogy előbb hadd köszöntsék ők egymást - mellesleg olyan aranyosak, tisztára elérzékenyültem én is itt mellettük ácsorogva - s csak utána viszonoztam én is a Teremtőm ölelését, ahogy felém mozdult. A bókjára csak elmosolyodtam, tudom, hogy nem egészen így értette, de biztos csodásan mutatunk egymás mellett, a két répaszín hajú... Mellesleg mindkettőjük történeteit szívesen meghallgatom, még úgy is, hogy velem valószínűleg fele annyi említésre méltó dolog sem történt, mint velük, de attól még akad egy-két fontos... Egyébként meg szeretem hallgatni a nagyokat, ahogy az életükről beszélnek... furcsa elképzelni, hogy pár száz év múlva már velem is hasonló lesz a helyzet...
- Olyan jó, hogy végre újra itt vagy. - súgtam még az ölelés közepette meghatottan, miközben a farkasom is bújós kölyökként bújt a másikhoz, kifejezve örömét a viszontlátás miatt.
- Persze, igaz. - értek egyet bőszen a nagyival - Miután szóltál, hogy hazatérsz, szabadnapot vettem ki. Úgyhogy ha segíteni kell akár a pakolással, vagy takarítással, bármivel, én itt vagyok! - feleltem lelkesen, kissé túlhaladva a reggeli témakörén, amikor pedig meghallottam, hogy rám is vár valami meglepetés odahaza, egész elérzékenyültem - Oh... igazán nem kellett volna... Nekem már az is hatalmas ajándék, hogy hazatértél. - jött szívből, őszintén a válaszom.
A bőröndre pedig csak bólintottam, majd már nyúltam is érte. Sőt... hozom én akár mindkettőt, bár tudom, hogy nem olyan törékeny Tark létére, mint amilyennek az alkata mutatja, de hát na... lelkesedés a köbön, ha egy fél teherautónyi csomaggal érkezett volna, azokat is szívesen elvittem volna nekik a lakba, mind.
Csak követem Asami-sant a reggeliző helyig, majd amíg ő a nagyinak segít helyet foglalni, én a csomagokat pakolom le, hogy a többi vendég és a pincér számára se legyenek útban, majd az étlap után nyúlok, de ahogy meghallom Julia kérdését, válaszként csak megfogom a kezét, jelezve, hogy természetesen.
- Buggyantott tojás pirítóssal? Vagy inkább valami péksüteményt nézzek? Van croissant is, vajjal és mindenféle lekvárokkal... - intézem a nagyi felé a kérdésemet, magamnak már kinéztem egy angolos reggelit, teából pedig, hacsak a szimatom nem csal, inkább a gyümölcsteák ígérkeznek finomnak.
- Asami-san, neked sikerült választani? Mert akkor megyek, leadom a rendelés, meg idehozom, amint elkészült. Ti addig beszélgessetek csak. - ajánlom fel, majd ha megosztotta velem, mit kíván, akkor már iparkodom is, hogy intézzem. A hosszú úton biztosan megéhezett, a nagyit meg nem is tudom, reggelizett-e egyáltalán... én nem tudtam, annyira izgultam amiatt, hogy Asami-sant újra láthatom.

Már tűkön ültem, hogy végre érjünk oda. Kilenc órás repülőút.. azért nem semmi. És annyira fel voltam pörögve, hogy még csak aludni sem tudtam, hogy legalább gyorsabban elszálljon az idő. A hostess lányok kedvesek voltak, a mellettem ülő hapsival ellentétben, így még csak beszélgetni sem tudtam, csak akkor, amikor az utaskísérők éppen felém jártak. Borzalmas. Még jó, hogy hoztam könyvet! Volt néha, hogy egy-egy sort újra kellett olvassak, mert messze jártak a gondolataim. Jó néhány kilométernyivel előrébb.
Szinte fellélegeztem, amikor utolértük azokat a bizonyos gondolatokat és a hangszóróban megszólalt a pilóta hangja, hogy üljünk vissza a helyünkre és kössük be az öveket, mert hamarosan megkezdjük a leszállást. Hála égnek! Lekeveredni a gépről is viszonylag hamar sikerült és volt olyan mázlim, hogy a csomagjaim is egészen hamar a kifutóra kerültek, így amint felkapkodtam őket, már száguldottam is kifelé.
Tudnak az érkezésemről, legalábbis Lucas mindenképpen, aztán a többieket nem tudom, legfeljebb akkor megtudják, amikor összefutunk a folyosón. Hát baromi kíváncsi vagyok. A helyre, az új falkatagokra, meg arra a  falka bizonyos másik felére, akik miatt idejött a bagázs egyik része Chicago-ból. De mindent majd szépen sorjában, most a legfontosabb, hogy Lucast megleljem és magunk mögött hagyjuk a repteret. A többi ráér később.
Energiái után tapogatóztam, aztán ha a váróteremben nem találtam, a parkoló felé vettem az irányt, egy biztos, így, vagy úgy, de megtaláltam. Akkor viszont annak rendje és módja szerint köszöntöttem, ahogyan régen is csináltuk; egyik kezemet nyújtottam felé, alkarjára fogva, hogy közelebb húzzam és meglapogassam a hátát.
- Atyavilág! Komolyan mondom, te az évek előrehaladtával nem ráncosodsz, hanem egyre simább lesz a pofid - vigyorogtam rá a magam módján, ahhoz viszont nem kellett agytrösztnek lennem, hogy kiszagoljam a savanyúságát. Érthető volt, csak valamiért nem számítottam arra, hogy ennyire rossz a helyzet. - Örülök, hogy látlak végre - szelídült a mosolyom egy kedves formára. - És kössz, hogy kiugrottál értem - nem lett volna semmi gond, ha taxit kell fognom, de így lényegesen egyszerűbb. Ha megvan a kocsi is, akkor bedobálom az egy szem nagyobb bőröndömet és a sporttáskámat, aztán huppanok az anyósülésre és indulhatunk is.
- Borzasztó hosszú volt a repülőút, képzeld, bár így lényegesen rövidebb volt a táv, mintha autóval jöttem volna, de így is tűkön ültem, hogy végre ideérjünk - kezdtem bele a dumálásba, amint elindult az autó. Szívem szerint egyből kérdeztem volna, hogyan viseli a helyzetet, de hát egyrészt látszott rajta, másrészről meg nem akartam egyből lerohanni és a kellemetlen témába trappolni. Bár ismer, bizonyára látja rajtam, hogy visszafogom a kíváncsiságomat, de ami késik, nem múlik. - És azok a szendvicsek, amiket a gépen adnak! Inkább ne kóstold meg őket, legfeljebb a sima vajkrémeset, a többi borzalmas. És akkor a sütiket még nem is említettem... - teljesen lényegtelen téma, szerintem mindketten tudjuk, de mivel sejtem, hogy ő nem fog túl sokat beszélni, ezért valakinek vállalnia kell a dolgot, mert kussban végigülni az utat a hotelig.. na azt nem fogom.

Ugyan nem éreztem az energiáit, de mivel a váróban nem leltem, ezért kifelé indultam és akkor sem estem volna kétségbe, ha ott sem sikerül kiszúrnom, hiszen a modern vívmányok korában élünk, csak két-három gombnyomás lenne a telefonomon kideríteni. De mivel kiszúrom, alig teszem ki a lábam az ajtón, így szükség sincsen a ketyerére.
- Adhatnál kicsit kölcsön azokból a piszok jó génekből - nevettem könnyedén. No nem mintha panaszkodnék a fejemre, de amíg ő tizennyolcnak néz ki, addig én harmincnyolcnak, pedig valós éveinket tekintve nincsen túl sok közöttünk. Mondjuk amennyire előny, annyira hátrány is tud lenni az ilyesmi, szóval egy rossz szavam sem lehet.
- Rá se ránts, nem kell magyarázkodnod - legyintettem könnyedén, bár ez közel sem azt jelenti, hogy félvállról veszem ezt az egészet. Totál érthető, hogy megviselték a történtek, ahhoz képest még egészen jól viseli, hiszen kijött értem és nem gubózott be a szobájába. - Majd később megünnepeljük a dolgokat - hagytam annyiban ezt az egészet, próbálva egyelőre kikerülni a dolgot, mert amíg ő nem hozakodik elő vele, én tuti nem fogom kikényszeríteni belőle. Majd ha készen áll, elmondja, nem az erőszakosságomról vagyok híres ilyen téren.
- Ennek örülök, bár nem tudom, mennyire segít, ha pofázok melletted, de mivel a gépen senkihez sem tudtam kb szólni, ezért muszáj jártatnom a lepénylesőmet - semmi gond nem volt a beszélőkémmel ez előtt se, szóval ez nem lesz újdonság számára, legfeljebb azt mondja, fogjam be, akkor talán abbahagyom. Talán.
- Azokat már kivettem, amik az ideérkezés miatt voltak benne, de hát tudod, hogy megy ez, ha új helyre érkezik az ember fia - vontam meg a vállam. Szeretném minél előbb felmérni a terepet és nem azért, mert annyira érdekelne Alaszka növényvilága, sokkal inkább az állatok élnek, azok közül is az a speciális fajta, ami olykor kettő, olykor négy lábon jár és házakban lakik. - Hallottam, hogy igencsak tetemes méretűre duzzadt a falka, szóval időbe fog telni, mire mindenkit megnézek magamnak - fűztem tovább kicsit a fonalat, megmagyarázva azt is, miféle tűk vannak még a hátsómban.
- Naaa, Lucas, hát miket gondolsz te rólam? - néztem rá egy grimaszt vágva, de hangom továbbra is nevetős volt. Szó se róla, nem vetettem meg a csinos nőket, de azért olyan nagy nőcsábásznak sem tartom magamat. - Amúgy meg tudod te, milyen kicsik a repülőn a mosdók? Tiszta kényelmetlen - forgattam meg a szememet, röviden nevetve és csóválva meg a fejemet.
- Oké, hát akkor lássuk. Mit kell tudni az itteni helyzetről? Valami kiemelkedően fontos információ? Főként a hegylakókra lennék kíváncsi, van-e valami, amit érdemes elöljáróban tudnom - először talán a dolog „kellemesebb” része, de mivel mondta, hogy kérdezzek, hát megteszem. - És nem utolsó sorban az is érdekelne, hogy vagy - fordítottam felé a fejemet, ezúttal már nem csak a vonásaim, de a hangom is komolyságról árulkodott, sehol sem volt az előbbi vicces pofa. Tényleg érdekelt, mi van vele és nem csak az illemkört szerettem volna lefutni.

- Oké, igazad van, bár ha én simára borotválom a képem, tőlem akkor sem kérik el a személyit a boltban - fűztem még hozzá szélesen vigyorogva, mert habár eddig még nem álltunk úgy a boltban, vagy pult előtt, hogy erre példa lett volna - lévén nem igazán piáltunk „odaát” -, de simán el tudom képzelni a dolgot. Mindenesetre nem rugóztam tovább a témán, felesleges, vannak sokkal fontosabb dolgok is, amit illene megbeszélnünk, úgyhogy nyergeltem is tovább.
- Akkor ez megbeszélve! - zártam le ezt is ennyivel. Tudja jól, hogy nem fogom kikényszeríteni belőle a dolgokat, ezt a témát tekintve legalábbis semmiképpen sem, majd elmondja, ha szeretné. A későbbre pedig bólintottam, szintén olyan ez is, amit nem fogok sem siettetni, sem erőltetni és valószínűleg abba sem fogok belehalni, ha egyáltalán nem is koccintunk. Számomra most sokkal fontosabb, hogy segítsek neki, falkaszinten és minden más egyéb szinten egyaránt. Nem véletlenül vagyok Vezető Testőr és nem véletlenül tartom magamat a barátjának.
- Jól látod - értettem egyet a szájjártatásommal kapcsolatban. Már a nyelvem hegyén volt a megszólalás, hogy majd abbahagyom a pofázást, ha a föld alá kerülök, de hála égnek az utolsó pillanatban még sikerült ráharapjak a nyelvemre. Nem lett volna túl előnyös egy ilyen megszólalás. - Most nem kell kussban maradni, most lehet pofázni, azt meg tudom, hogy te elviseled, szóval nem fogom vissza magam - még mázli, hogy nem csap le, amiért túl sokat jártatom a számat! Elég szívás lenne. Most meg különösen, mert akkor nem tudnám ellensúlyozni a hallgatását és ülhetnénk csendben végig az utat.
- A hotelben lévő új arcokat is lecsekkolom majd magamnak, de igen, elsősorban a hegyen élők érdekelnének - nem árt kicsit kiismernem magamat a tagok között, azt hiszem, úgyhogy tuti, hogy az elkövetkezendő napokban meg is ejtem majd a kis kirándulásomat. Abszolúte tettre kész vagyok!
- Tudom, tudom - forgattam meg a szemem, de a képemen ülő széles vigyor továbbra is elvett mindenféle bántó élt a szavaimból, gesztusaimból. Én sem voltam egy nagy szoknyavadász, szimplán csak szeretem kihasználni az adódó helyzeteket, de azt meg tudom, hogy ő még ennyire sem ficánka, nem is meglepő hát, hogy rendeltetésszerűen használta a repülő mosdóját.
- Nem is tudtam, hogy képes vagy gondolatot olvasni - nevettem fel röviden, mert eltalálta, mindenre kíváncsi voltam. - Mondjuk így ebben a szép sorban tökéletes is lesz - adtam végül értelmes választ a kérdésére. Való igaz, elsődlegesen a hegylakók érdekelnének, aztán majd jöhet szépen lassan a többi is. Az meg, hogy Duncan drága omega lett… Remélem minél hamarabb lesz lehetőségem megvalósítani a régóta tervezett seggbe rúgását.
- Hogy kicsoda? - szakítom félbe, amint elhangzik a kérdés. - Darren Northlake? - ismétlem meg a nevet is azért, tuti, ami tuti, merthogy nem akarok hinni a fülemnek. Létezik, hogy ilyen kicsi a világ? Beszarok. - Hát ezt nem hallom akkora örömmel, mint azt, hogy itt eszi a fene - húztam el a számat a tényre, hogy a jófejsége mellett bizony szarkeverő is lett a drága. Azt viszont majd tőle érdeklődöm meg, hogy mégis miféle finomságokat szokott kutyulni a falka számára.
- Akkor itt az ideje, hogy felrugdossuk kicsit őket - csaptam össze a tenyereimet, hozzácsapva ezt is az elvégzendő feladatok listájához. Nyilván nem én fogom megváltani a világot, de ha már egy-két punnyadó tagot sikerül kicsit felrázni, már boldog leszek. - Nem vagy vele egyedül, én sem igazán díjazom a láblógatást, meg a céltalan tengést-lengést - értettem egyet számat húzva Lucas-szal és nagyon is jól értem, mi a bibi.
- Duncant észhez térítette, hogy a falka seggébe került, vagy kellemes neki odalent? - érdeklődtem tovább olyan dolgok iránt, amikre azért kíváncsi voltam. Többek között például arra, Duncan mennyire elégedett a jelenlegi posztjával. Kétlem, hogy annyira repesne a boldogságtól, amúgy sem egy repdesős fajta. Kivéve, amikor mások hajigálják. So sad.
- Merrefelé mész? - cseppet sem hökkenek meg azon, vagy akadok ki, hogy itt hagyja egy kis időre a helyet, a falkát, a mindent, mert szerintem egyáltalán nem meglepő a dolog. Az én részemről teljesen érthető, nem véletlenül nem értetlenkedek, hanem inkább arról kérdezem, van-e már úti célja.
- Hogy micsoda? - na ezt az információt hallva viszont már kénytelen vagyok eltátani a számat. Derékból fordulok felé, hogy jobban lássam az arcát. - Mi történt? Hogy került ide? Miért jött? És milyen hatással volt, van rád? - buknak elő belőlem a kérdések. - Mindent tudni szeretnék - kicsit olyan pletykás vénasszonynak érzem most magam jelenleg, de most mit szépítsek rajta? Rohadt kíváncsi vagyok, főleg abból kifolyólag, hogy miféle múlttal rendelkeznek ők ketten.

- Hajajj, mi lesz velem, ha nálad is a lecsapás veszélye fenyeget? - nyilván van olyan a falkában, aki képes elviselni a pofázásomat, de az már szívás, ha Lucas is kiakad a nagy számra. - Sejted, miért lehet ez? Vagy csak szimplán túlságosan megviseltek a történések? - érdeklődöm ezúttal már mindenféle poéntól mentesen. Tényleg érdekel, mi a baja és nem csak azért, mert így az ő jelenlétében is vissza kell fognom magam.
- Boccs, főnök, kicsit túl vagyok pörögve, de ígérem, lenyugszom - emelem fel a kezeimet, ezzel is jelezve a megadásom. Nem poénkodom ezúttal, tényleg furcsa lesz hozzászokni, hogy mostantól ő a Bétám és nem mindent engedhetek meg vele szemben. Főleg, ha még kis méregzsákot is játszik mellé. Mindenesetre elismerem, belevágni a szavába genyóság volt, figyelek majd a továbbiakban. - Ismerem, igen, még Sacramento-ból, falkatársak és nem mellesleg valami barátfélék voltunk. És Chicago-ban is összefutottunk nem is olyan régen, gondolom akkor Fairbanks-ből robogott elfelé. Ezek szerint visszajött - nem faggattam, honnan, hova, miért, sokkal fontosabb volt akkor, hogy újra találkozhattunk.
- Akkor ezt ki lehet használni, hogy nem mindenki a láblógatósabb fajta - azokkal érdemes foglalkozni, akit érdekel is a dolog, de azok, akiket abszolút nem.. Mondjuk akkor mit keresnek a falkában? Ugyanúgy csinálhatják a semmit két várossal odébb is, ha már bevédi a falka a seggüket, akkor illene is adni valamit ellenszolgáltatás gyanánt.
- Komolyan, mintha az a fiú nem tanulna semmiből sem - csóváltam meg a fejemet. Lehet őt is meg kell rugdosni kicsit, hogy megjöjjön az esze. - És mi volt ez az isteni szerencse, meg a három mártír? - érdeklődöm tovább, mert erről az információról lemaradtam, ez nem jutott el Chicago-ba, úgyhogy igyekszem felzárkózni.
- Jó kis tervnek tűnik - bólintok egy aprót, mikor miután meghallom, merrefelé tervez menni. Szívből kívánom, hogy le tudja zárni a dolgokat.
- És miért hagyott el? Már ha nem túl bizalmas az információ - a barátomnak tartottam, de attól még nem akartam olyan témába belemászni, amit nem szeretne megosztani velem. Ha azt mondja, semmi közöm hozzá, akkor teljes mértékben elfogadom. - Hát, lehet egy esélyt érdemes neki adnod, hátha az iránta való vágyad erősebb lesz, mint a felé érzett dühöd - tanácsolom teljesen őszintén, mert szerintem egy próbát megér. Derüljön ki minél hamarabb, mi a szitu kettejük között, mert a kettősség soha nem vezet jóra. - Lehet amúgy sem ártana, ha közelebb engednél magadhoz valakit - csak úgy mellékesen csúsztatom oda a meglátásomat, aztán legfeljebb megfontolja, vagy elküld a picsába.

- Akkor utánajárunk majd a dolognak, hátha van köze a két dolognak egymáshoz - mondjuk megoldás az még mindig nem lesz rá, de legalább egy lépéssel közelebb leszünk ahhoz, hogy megértsük.
- Bájos - forgattam meg a szemeimet, mert gondolom pont nem Lucas lett volna, aki kiláncolja, mikor el szeretne menni. Nyilván egészen más lett volna a helyzet, ha kimenőt kér. Mindegy, megtörtént, kár is ezen tovább rugózni.
- Most már itt vagyok, visszafoglak majd, ha úgy adódik - semmi poénkodás nem volt a szavaimban, ha azzal segítek, hogy megállítom az elszaladni kívánó pacit, akkor azzal fogok. Mindegy, csak valahogyan a falka és Lucas hasznára legyek, senkinek sem hiányzik, hogy kellemetlen helyzetet szüljön az, ha pont rosszkor durran el az agya.
- Ez nem túl biztató - húztam el a számat Lucas azon kijelentésére, hogy Duncan nem is nagyon tanul a hibáiból. Szívás. És cseppet sem vet jó fényt az ifjú hímre. - Kemény a feje a gyereknek, az egyszer biztos - csóváltam meg a fejem némi hitetlenkedő csodálattal a szavaimban. No nem Duncant csodáltam, sokkal inkább azt, hogy képes volt túlélni egy akkor zuhanást. Nagy az élni akarás a srácban, az egyszer tuti.
Bólintottam, igen, megvannak az amazonok, innentől kezdve pedig figyelmesen és kíváncsian hallgatom a történetet, amit megoszt velem. A sztori végére egészen hatalmas szemekkel meredek Lucas-ra, hogy aztán hirtelen észbe kapva, hogy vége a sztori, rázzam meg a fejemet, próbálva visszazökkenni a valóságba. Azt a rohadt..
- Baszki, ez azért nem kispályás - túrok a hajamba egyik kezemmel, hogy aztán a tarkón álljon meg a tenyerem. - Leszámítva ezt az egész fiúgyilkolós részt, ami szerintem is elég morbid, végtére akkor nem azért küldött el, mert ne kötődött volna hozzád, hanem azért, hogy mentse a bőrödet és a fiatokét - tettem hozzá a magam kis meglátását, bár szerintem ezzel ő is tisztában volt. Csak azért kissé más megvilágításba kerülnek ilyenkor a dolgok, ha fény derül az igazságra. Hát, nem lehet egyszerű a helyzet, az egyszer biztos.
- Attól függ, mit vársz tőlük - forgattam meg a szemeimet. Nem ítéltem el a nőket, sőt, azokat kifejezetten tisztelem, akik például magasra törtek a ranglétrán, de mivel soha nem tartottam magam romantikus léleknek, úgy igazán, elvakultan szerelmes sem voltam még soha, igazándiból pont azért, mert a fenének hiányzik, hogy egy nő elvegye az eszem. - Mondd ki, hogy ez nem jelent valamit - fordultam felé komolyan, mert sejtésem szerint nem lesz rá képes, akkor meg nem értem, miért huzavonázik. - Valamerre lépjél, barátocskám és ezt most tényleg úgy mondom, mint barát a barátnak, mert az, hogy őrlődsz rajta, nem tesz túl jót neked - leszámítva a falkát, a befolyását, a szavát és minden egyéb mindenséget. Most nem számít a falka, most tényleg csak ő van és DC, meg az őszinte véleményem. De őszinte véleményem az mondjuk mindig van, szóval ez nem lesz újdonság.
- Egy cseppet se érezd magam emiatt szarul. Kell ez most neked és kívánom, hogy helyrejöjjenek a dolgaid. Minden tekintetben - biztató kis mosoly szaladt a képemre, ahogyan felé eső kezemmel meglapogattam röviden a vállát. Én bírom a strapát, legyen bármekkora is a szar, szóval csak rendezze le a dolgait, aztán várjuk vissza sok szeretettel.
- Jól sejtem, hogy az ott már a hotel? - mutattam az előttünk magasló és világló épületre, felirat ugyan még nem látszott, de mivel a farkas energiák egyre intenzívebbek lettek, szerintem jó a megérzésem.