Westmoreland nagyvezír kirendelt forgalomirányítani és igazoltatni egy olyan útkereszteződéshez, ahol óránként jött kb egy kocsi, de szerintem az is eltévedt. Három órát rostokoltam a nagy büdös semmi közepén, amikor végleg tele lett a bakancsom az egésszel, bevágtam magam a kocsiba, és önkényesen átrendeltem magam egy másik helyszínre. Ha amatőr munkát kell végeznem, legalább ne unjam el az életemet közben. Az autópálya felé vettem az irányt. Még mindig nem tudtam megemészteni, amit az őrzők műveltek velem. Három hónap... A végére konkrétan meg fogok őrülni. Az nekik miért lesz jó? Már elhagytam a Fairbanks táblát, mikor felkeltette a figyelmemet az előttem haladó autós. A távolság másodpercenként növekedett, pedig én is a sebességhatáron egyensúlyoztam. Annyira halálra untam magam a semmi közepén, hogy komolyan örültem egy gyorshajtásnak is. Ráléptem a gázra, így nem sokkal később már a seggében voltam, majd élesen balra rántottam a kormányt és levillogtam. Csak amikor majdnem mellé értem, akkor szúrtam ki az ismerős arcot a kormány mögött. Tara, ha jól emlékszem. Csak akkor lassítottam, ha ő is, és ha lehúzódott, akkor megálltam előtte az út szélén, és leállítottam a motort.
Szürke hétköznapok, mih?! Francokat! Kezdem úgy érezni, hogy ha 48-ból állna egy nap, az sem lenne elég. A falka, az Upper, a 2 háztartás... Isten látja lelkem, élvezem, hogy felpörgött körülöttem az élet. Nem is panaszkodnék, ha az elmúlt hétben valamivel többet aludtam volna úgy 10 óránál (összesen). De nem így történt, szóval... mondjuk úgy, hogy kicsit nyűgös vagyok. Elkértem Duncantől Mr Westmoreland telefonszámát, aki megígérte, hogy még ma benéz az Upperben. Tehát most oda tartok félgázzal a szállodából. Meghülyülnék itt kocsi nélkül, esküszöm! Vagy ingem-gatyám rámenne a taxira... Amikor feltűnik a visszapillantómban az a kék villogó démon, megforgatom a szemeimet, és megengedek magamnak egy elkínzott nyögést. Most nem esek pánikba, mint a múltkor mikor Jake bvett üldözőbe. Egyszerűes csak lehúzódok az autópálya leálló sávjában, és amíg a rendőr parkol, már a papírokért matatok a kesztyűtartóban. Jogsi (legális, a múlt héten csináltam meg), az autó tulajdonlapja, forgalmi engedély, zöld kártya, meg minden tököm kézben, ablak leenged, és... nah már csak te hiányoztál... - Helló Rowen. Hogy ityeg? - ha nem érzek felőle támadó szándékot, akkor maradok a kocsiban, és csak a papírjaimat adom ki neki az ablakon, mint egy rutin igazoltatás esetében. Viszont ha máris vicsorgásban tör ki, inkább oldom a biztonsági övet és kiszállok a kocsiból. Én biztos nem fogok neki menni. Rowen most egy hivatalos személy, nem vérfarkas. Nem ettem meszet!
Mielőtt még kiszálltam, ellenőriztem a fegyveremet, csak szimpla megszokásból, mint mikor egy agresszív nőstényt kell igazoltatnom. Ha a betolakodó falkában van, ha nem, nem fogok támadólag fellépni ellene, és ennek két nagyon egyszerű oka van. Az egyik, hogy több oldalról is be lettem fenyítve, de ez még nem is lenne akkor biztosíték. A másik, hogy már nem tartozom az őslakos falkához, és nem célom, hogy magányosan magamra haragítsam Tarát és a sleppjét. De azért biztos ami biztos alapon felkészültem mindenre, bár már rég elmúlt az az időszak amikor valamin is meglepődtem. Lehajtott ablakkal fogad, iratok a kézben. Nagyszerű. - Szép jó napot - üdvözlöm félvállról, a kérdését pedig eleresztem a fülem mellett. Mikor legutoljára találkoztunk még nem volt falkatag, azóta viszont fordult a felállás; most én nem tartozom sehová. - Láthatnám a jogosítványt és a forgalmit? Felteszem, hamis mind. Miután megkaptam őket, vetek rájuk egy pillantást. Azonnal kiszúrtam a dátumot a jogsin; múlt héten állították ki. És sanszos, hogy nem azért, mert az előzőt ellopták, vagy lejárt, de legalább esélyes, hogy most valódit tartok a kezemben. - Kétszáz év után sikerült megszerezni a jogsit? Legalább ez legális? - Kérdeztem miközben tüzetesen áttanulmányoztam az adatait. Annyira nem motivált, hogy utána járjak a valódiságuknak, úgyhogy további pár másodperc után visszaadtam neki az iratokat. Nekem is van egy rakat hamis igazolványom, ez még nem akkora bűnt. Egyébként is; szükség törvényt bont. A gyorshajtást viszont nem fogom figyelmen kívül hagyni, legalább egy csekket hagy vágjak hozzá. - Ugye tudod, hogy nem rutin ellenőrzés céljából állítottalak meg? Totál udvarias voltam, Westmorelandtől ezért minimum egy vállon veregetést elvárnék.
Rowen... tulajdonképpen... egész normális. Ellenben a legutóbbi találkozásunkkal, most nem bunkózik, nem kötekedik, csak elveszi a papírokat, és átnézi. Nah jó, azért a jogsival bekóstolt, de semmi durva. Végül kiderül, hogy humora is van? Mi a fene. - Alig három hete fosztott meg Mr Westmoreland a hamistól. Ez legális. - kicsi híján kihúzom magam a fene nagy büszkeségemben, amiért elsőre sikerült minden vizsga, de tekintettel a helyzetre... nos, erre semmi szükség. Ad egy: ott van az a kétszáz év difi, amíg nem volt meg, noha nekem nem is volt szükségem eddig autóra meg jogsira, nade azért mégis... Ad kettő: Ő Rowen. Vagy nem érdekelné, vagy elkezdene gyűlölködni. egyikhez sincs se erőm, se humorom. Hogy nem rutin ellenőrzés miatt állított meg? Felszaladnak a szemöldökeim. Nem hinném, hogy kiszagolta a pszichomókusi tanulmányaimat, és megérezve a jelenlétemet, rátört a beszélgethetnék... - Nem. Elképzelésem sincs arról, hogy miért állítottál le. -felelem meg a kérdést kissé nyúzottan. Szeretnék már haladni. - Nézd. Találkozóm lesz Mr Westmorelanddel a Upperben. Sietek... Apropó Upper... ha nem egyenruhában lenne, most elmagyaráznám neki, hogy abban a discoban nem harapunk be őrzőket, és nem balhézunk. Talán majd egy másik alkalommal... Előbb a papírokat kapjam vissza.
Ja, hogy Westmoreland már egyszer elkapta? Akkor nem töröm magam feleslegesen, a főnökúr garantáltan gondoskodott róla, hogy legális legyen még a bugyija is. - És három hét alatt már meg is van az új? A nyakát tekerted ki ezért valakinek, vagy más módon fizettél érte? - húzódott kaján vigyorra a szám. Miután visszaadtam az iratait, a kocsi tetejére támaszkodtam, és úgy néztem be a sofőrre. Közben elszáguldott az úton egy újabb, a sebességhatárra fittyet hányó autós. Éppen csak vetettem egy pillantást utána, majd ismét Tarára fordítottam a figyelmemet. Kérdésére vállat vontam. - Nem vagy te olyan hülye, mint amilyennek látszol, úgyhogy ne játszd meg. - Na, ez még bóknak is elmegy egy kis szódával. Westmoreland említésére felszaladt a szemöldököm. Mi dolga van neki vele? Mondjuk annyira nem érdekel, úgyhogy nem kérdezősködtem, viszont még ha a főnököm várja sem fogom elengedni. - Westmoreland megvár. És szerintem a gyorshajtást sem követeli meg, csak hogy ne várasd meg. Amúgy, ha együttműködsz akkor tíz perc alatt túlesünk rajta, és mehetsz tovább. Úgyhogy két lehetőséged van, választhatsz. Egyik a feljelentés, másik - a helyszínen agyonlövés, de azt csak magamban tettem hozzá - a helyszíni bírság. Igazából vitatkozhat, de attól, hogy Westmoreland spanja lett, még nem fogom kinyalni a seggét. - Láthatnám esetleg a csomagtartót? Böktem fejemmel az említett dolog felé. Ennyit a kocsiban való sunyításról. Semmi hátsó szándék, na jó, talán épp egy hangyányi, de ez rutinnak számított. Nem fogom megtámadni, nem ment el az eszem, hogy Jakehez igyekszik, és én nekiessek az út szélén, fényes nappal. Slussznak ott van rögtön, hogy megvan kötve a kezem.
- Heh?! - kérdezek vissza illedelmesen. Ez a kaján vigyor, meg a sértő kérdés... Nah jó, ő Rowen, tehát különösebb késztetést nem érzek arra, hogy elmagyarázzam neki: ez itt még Amerika, egyetlen nap alatt el lehet intézni az ilyesmit. Beülsz KRESZ vizsgára, és ha kívánod, sikeres vizsga esetén máris mehetsz forgalmi megpróbáltatásra. Európában keményebb, ott kötelező minimum negyven órát vezetni. Itt, amcsiban nem. Szóval hagyom Rowen vigyorát ott ahol van, azt gondoljon rólam amit akar. Idegenek, illetve számomra mit sem jelentő személyek sértéseire ritkán reagálok. Most erre sem fogok... - Gyorshajtás?! -csattanok fel -Ez egy autópálya Rowen, meg egy ősöreg kettes Golf! Álmaimban nem hajtok vele 130km/h-nál többel. - rámarkolok a kormányra. Értem én, hogy sündör, én meg ellensége vagyok, de ne szívasson már, ha kimondottan nincs oka rá. - Rendben, akkor jelents fel. - ha elfogadom a helyszíni bírságot, az annyit tesz, hogy bevallom a szabálysértést, amit egyébként nem követtem el. Tehát jelentsen fel hivatalból, a végén meg majd ő fizet a felettesének. Az együttműködést viszont nem tagadom meg, azzal magam alatt vágom a fát. Szóval oldom a biztonsági övet, leállítom a motort, és ha arrébb áll az ajtótól, akkor kiszállok. - Csomagtartó... - ismétlem, mert mocskosul nem értem, hogy egy állítólagos gyorshajtásnak mi köze van a csomagtartóhoz. Az a sanda gyanúm, hogy Rowen a véremet akarja szívni... Mármint úgy képletesen, de ettől még nem tetszik jobban az ötlet... Megkerülöm az autót, felnyitom a csomagtartót, aztán félreállok, hogy Rowen is bele tudjon nézni. Egy utazó táska van benne néhány melegítő nadrággal- felsővel, és tréning cipővel arra az esetre, ha nem állna módomban levetkőzni egy-egy átalakulás előtt. Emellett ott van még a kocsi pótkereke, a négyágú csavarkulcs (halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mikor ez utóbbi két tárgy kedves emlékeket ébreszt bennem a Holdtöltéről), ott van még egy bontatlan elsősegély doboz, és ennyi. - Se hulla, se élő ember, se drog, se egyéb tiltott szerek... - sorolom, de persze ha fel akarja túrni, nekem nincs sok beleszólásom....
Nem hatott meg az okfejtése, valamit úgyis találok amivel meg tudom fogni. Ha nem, akkor meg fejjel megyek a falnak. De mivel én mentem 130-al, így sanszos, hogy ő többel. Vagy szimplán csak bedöglött a kilóméterórám szokás szerint, és csak abban a szent hitben voltam, hogy annyival megyek amennyit az a szar mutat. Hát most erre mit mondjak? Bocsánatot kérni nem fogok, az ziher. Inkább szó nélkül hagyom az egészet. - Ne abból indulj ki, hogy ősöreg. Te is az vagy, mégis úgy mozogsz és beszélsz, mint egy lázadó tini - villantottam rá egy gyengére sikeredett, inkább grimaszba hajló mosolyt. - Igen, csomagtartó - visszhangzom. Rutin ellenőrzés, és gyűlölöm az ilyen rutin feladatokat, de valamilyen szinten még jó is cseszegetni a nőstényt. Pláne, hogy látom majd szétrobban a türelmetlenségtől. Kinyitja, vetek rá egy pillantást, és miután nagyjából összegeztem magamban a látottakat, intek, hogy lecsukhatja. - Még nem végeztünk - vontam meg a vállam, miközben elsétáltam az autó mellett. Előhúztam a szolgálati fegyveremet, olyan gyorsasággal, hogy nem volt idő magyarázkodni közben, hogy nem, nem fogom ellene használni. Nem ejtettek fejre. Helyette a kocsi jobb első kerekébe lőttem bele, majd mint aki jól végezte dolgát, visszacsúsztatom a fegyvert a tokjába. Feltéve, ha közben nem ugrik a torkomnak a fegyver láttán. - Na, most pedig lássuk mit tanultál kresszen. Most fitoktathatod a tudásodat, a pótkerék a csomagtartóban van - magyaráztam neki szájbarágós lassúsággal. Megfordult a fejemben, hogy ha ezt Westmorelandnek tovább adja, akkor nagyon csúnya beszélgetésben lesz részem, de igazából sok beleszólása nincs az ellenséges falkák harcaiba. Vagyis.. nem vagyok már falkatag, de ... mindegy. Nem kell a részletekben elveszni.
Úgy mozogsz és beszélsz, mint egy lázadó tini?! - Ez határozottan sz@r vicc volt, Mr.... - színpadiasan ráfókuszálok a jelvényére, vagy dögcédulára, vagy mi a búbánat az ami a mellükre van tűzve az egyenruhán és ki van rá írva a nevük. - Mr. O'Dowood közrendőr... - jól kihangsúlyozom az utolsó szótagot, hátha bántja azt a fene nagy egóját. Csomagtartó fel, rendőr felületesen körbenéz benne, aztán jelzésre visszazárom. Látom rajta, mennyire bántja a csőrét, hogy nem tud belém köti úgy isten igazából, ami engem... nekem jól esik ezt látni rajta, hát nah... Ellenben hamar lehervad az a halovány kis elégedett mosoly az arcomról, mikor a sündör előkapja a szolgálati fegyvert. Sejtem, hogy lőni is fog vele, de csak reménykedek benne, hogy nem a Golfot. Tévedtem. A jobb első kereket lőtte ki. Mi baja van a pasiknak?! Esküszöm, olyan ez most nekem, mintha a gyermekemet lőtték volna szemen. Csakhogy élettelen test helyett, most Szitakötő jobb eleje zuhan meg. Hangosan elkáromkodom magam, majd tárcsázom az első segélykérő számot ami az eszembe jut. Oké, hogy ez Amerika, de vajon itt is működik még a 911? - Akkor most, ha nem bánod, rendőrt hívok. Csak azért nem kaparom ki a szemeit, mert Rowen a kocsim mögött parkolt, a "fedélzeti" kamera meg mindent rögzített, illetve rögzítene. - Milyen szép újságcikk lesz ebből a korrupt rendőrről... hmmm. - a vonal kicsöng, egy kellemes női hang veeszi fel a telefont,én pedig előbb (arra tekintettel, hogy Rowen ki tudja mit fog erre lépni), előbb a földrajzi helyzetemet adom meg, majd csak aztán a többi adatot amit a hölgy kér, már ha van rá lehetőségem...
Inkább nem is szólok semmit a közrendőr kihangsúlyozásra. Ha neki jól esik akkor pörögjön csak rajta, engem aztán nem tud felidegesíteni most. Ha azt vesszük, akkor meg a közrendőr szint is nagy szó mostanában, mert csoda hogy Wesmoreland még nem rúgott ki, mint macskát sz@rni. A káromkodásán elröhögtem magam. Az már nem volt annyira vicces, mikor a mobiljáért nyúlt. - Ne nevettess már... - megcsóváltam a fejem, és hagytam, hogy lefolytassa a hívást. Addig a kocsijának támaszkodtam és hogy elüssem az időt elővettem egy cigit, a pisztolyomat közben visszacsúsztattam a tokjába; arra már nem lesz szükség. Mikor lerakta a telefont elvigyorodtam. - Semmilyen újságcikkre ne számíts - megvontam a vállam és beleszívtam a cigibe, ami épp hogy csak meggyulladt. - Se kamera, se semmi ami bizonyítaná a dolgot. Nem vagyok idióta édes szívem. Kaptam már érte pár lebeszást, hogy leszarom az előírásokat, de inkább az, mint hogy elkapjanak egy apróság miatt. Egy újabb slukk után én is a mobilomért nyúltam. - Itt Rowen O'Dowood közrendőr - bemondtam a jelvényszámomat, majd folytattam -, a tizennégyes kilométerkőnél egy hölgynek kilőtték a kocsija jobb első kerekét. Mellette haladtam el, mikor megláttam, az elkövető már felszívódott. Majd intézkedem. Még lefutottuk a szokásos köröket, természetesen erről Westmorelandet is értesíteni fogják, de az legyen a legkevesebb. Erről írni kell valami kamujelentést is. - Valami hozzáfűzni való? - kérdeztem mikor elraktam a telefont a zsembembe. - Állhatsz neki kereket cserélni. Vagy folytathatjuk a telefonálgatást, ahogy gondolod.
Hozzáfűzni való? Az éppenséggel akad... - Cseszd meg Rowen! Utálom ezt az egészet. Azt, hogy nyűgös vagyok, azt hogy Rowen cseszeget. És... ne már! Meglőtte Szitakötőt, mert megtehette, aztán mikor rendőrt hívnék, úgy értem: igazi rendőrt, azt elintézi egy laza telefonnal. - Ha van élő hozzátartozód, remélem megdöglik a kutyája... Tépem fel a csomagtartót, veszem elő a pótkereket, meg azt a négy ágú kulcsot, de valami botrányos gyakorlattal ám... Az ember meg nem mondaná, hogy csak hetek óta vezetek, és hogy ez szám szerint a második kerékcserém lesz. Másik szervízbe viszem a kocsit, az ziher. A múltkori szerelő elég csúnyán körberöhögte az önbecsülésemet... Nemhogy borravalót nem kapott, de második esélyt sem adok neki. Elhaladva Rowen mellett bele ütközök vállal. Nah ez például rohadt jól esett, bár a legszívesebben lefejelném. De nem csak úgy, hogy éppen koccanjon, a koponyáját törném be. Belelőtt a kocsimba! Értem én, hogy pszichopata, de semmisem szent neki? Költői kérdés... Az emelő a csomagtartóban maradt, szóval ha még nem állt el az útból, akkor még egyszer meglököm, majd megint a visszafelé úton. Ha ő nekem jön, az már már úgy önvédelem... Akkor már nem számít, hogy hivatalos személy, sőt, a rendőri túlkapást keményebben büntetik. Leguggolok a kicsim mellé, a küszöb alá illesztem az emelőbékát, és nekiállok tekerni. A Golf lassan, de biztosan emelkedni kezd. - Oké, Rowen. Kemény, bátor vitéz legény vagy, megszívattál egy dolgára igyekvő védtelen nőt. Nem kotródnál el végre másokkal szórakozni, heh?! Ez a kérdés konkrétan az óta foglalkoztat, hogy megállított igazoltatni. Tudtam, hogy lesz még annak böjtje, hogy azt feltételeztem róla: normális. "Jó tett helyébe..." tartja a mondás, igaz? Hát rohadjon meg! Meg a közhelyek is.
Szeretek vezetni nagyon, a munkámmal sincsen problémám, így szívesen megyek el Fairbanksből, ha esetleg egy ügyem miatt szükség lenne rá. Most sem volt ez másként, már korán reggel Anchorageba mentem, hogy a lehető leghamarabb elrendezzem a dolgokat. A kissrác rendszeresen megszökött előlünk, mióta bekerült a rendszerbe, de mi voltunk olyan kedvesek, hogy mindig visszavittük az adott családhoz. Most is jó helyen volt, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért szökött meg ismét. Azt hiszem, hogy nem mert megbízni a felnőttekben, ami teljesen érthető is azok után, amin keresztülment. Sajnos azonban nem lehet mindig sikeres napunk, így ma kudarccal kellett hazaindulnom. Szerettem volna, ha még szürkület előtt sikerül visszaérni a városba, hiszen utálok sötétben kanyarogni az autópálya után, de nem jött össze. Túl sokáig húzódtak az elintéznivalóim, így végül késő este volt már, mire odajutottam, hogy Fairbanks felé vegyem az irányt. A nagy sietségben még arra sem figyeltem oda, hogy lassan tankolnom kellene, de bíztam benne, hogy ki fogja bírni hazáig. Nem bírta. Sőt, igazából nem is tudom biztosan, hogy azért állt-e le alattam a kocsi, mert kifogyott az üzemanyag, vagy valami más miatt, de nem is számított. Miután a Fairbanks városát jelző lehajtónál elhagytam az autópályát, egy jóval sötétebb, és elhagyatottabb rész következett, mielőtt rátérhettem volna a főútra. Húztam is a számat, hogy éppen ilyen későn, és éppen itt kellett megtörténnie, de hát az ember nem választhatja ki, hogy mi és hol történjen vele, igaz? Így aztán első kétségbeesésemet követően próbáltam először Jake-et hívni, végtére is csak férfi, valószínűleg jobban ért az autókhoz, mint én, de miután nem sikerült elérnem, következett a második kétségbeesés, majd a kérdés, hogy akkor most kit hívjak fel. Senki nem jutott eszembe, akit ilyen későn zaklathattam volna. Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak felhívom Esthert, még akkor is, ha hozzám hasonlóan ő is nőből van, és bizonyára nem ért jobban a járgányokhoz, mint én. Bár még soha nem kérdeztem tőle, úgyhogy még akár szerencsém is lehet. Akár… ami nem jelent semmit. Ettől függetlenül már tárcsáztam is a számát, de mivel csak az üzenetrögzítő kapcsolt, így a sípszó után arra mondtam fel a kis monológomat. - Szia, Ana vagyok! Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de leállt alattam a kocsi az autópálya lehajtó után, úgy öt mérfölddel. Jól jönne egy kis segítség, mielőtt megfagyok! – azzal ki is nyomtam, és sűrű imádkozások közepette reménykedtem, hogy mivel az otthoni telefonjára hagytam az üzenetemet, így hamarosan megkapja. Ha nem, akkor reggel talán valaki rátalál az összefagyott testemre. Nem volna szép látvány…
A mai napom csupán a megszokottság tökéletes rutinjával telt. Elkezdtem összeállítani, hogy miről is szóljon a következő havi újság. Beszéltem egy két emberrel, feldolgoztam az előző havi szám eredményeit, és arra a következtetésre jutottam, hogy az egész sok számban kel el a lapunk, minden hónapban. Ennek örömére újult erővel kezdtem ötletelésbe, és kis lapokkal tűzdeltem tele az asztalomat, miszerint ki az, akit fel kell hívom, milyen események lesznek jelentősek a következő hónapban. Ezek voltak a kék színű cetlik, melyek a munkámat szimbolizálták. Szeretem a munkámat. Folyamatos pörgésre kényszerít, nincs megállás. Mindennel tisztában vagyok, minden apró eseményen részt veszek, olyan mintha legalább tíz ember lenne belőlem, és mindig mindenhol ott lennék, minden kósza pletykát elkapnék. Ez a jól értesültség már hozzátartozik az életemhez. Piros színű cetlire írtam a sürgető dolgokat, melyek közül csupán egy volt felírva, méghozzá egy olasz telefonhívás, és holnap reggel egy szerkesztőségi megbeszélés. Ideje meghallgatnom a havi panaszokat, ötleteket. Bár ilyenkor általában nem merülnek fel gondok. A gondok mindig egyszerre, csoportosan támadnak. Mégis úgy éreztem, nincs annyira halaszthatatlan dolog, ami ne várna meg egy meditáció, és egy kellemes zuhany utánig.
Mikor a fürdőből visszatértem, észrevettem, hogy egy üzenet vár meghallgatásra a telefonomon. Biztosan addig hívhattak, míg zuhanyoztam, és ezért nem vettem észre. Megnyomom a lejátszás gombot, és kihangosítom, hogy közben fel tudjak öltözni. Ana hangja hallatszik a készülékből. Lerobbanhatott a kocsija. Gyorsabbra veszem az öltözködést, farmert húzok, és egy vastag pulcsit, majd a kocsikulcsomat felkapom az asztalról, hogy barátnőm ne várjon sokáig. Az autóhoz menet pötyögök neki egy sms-t: „Úton vagyok! Tíz perc, és ott leszek. ” Szerencsére az autópálya nincs messze, bepattanok a kocsiban, és az övet bekapcsolva elindulok a megadott irányba. Valamivel tovább tart az út, mint írtam, de azért Ana még nem fagyott halálra. A kocsimban kellemes a hőmérséklet, ám mikor kiszállok az autóból, megcsap a hűvös levegő. Karba fűzöm a kezemet, nem mintha ez sokat segítene a hidegen, majd Ana mellé lépek. - Szia! Siettem, amint meghallottam az üzeneted. Remélem nem esett bajod. Mi történt? Jó kis éjszakai kaland. – vigyorgok rá, de természetesen csak ugratom. Azon sem csodálkoznék, ha egy ilyen este után morcos kedvében lenne. Az autókhoz nem értek, de annyit megtehetek, hogy beviszem a városba, és meghívom egy forró teára. Esetleg hozok neki egy szerelőt, vagy ha benzin kell, akkor elugrom vele együtt a következő kútig. Mindenesetre legalább már megfagyni nem fog.
Már alig vártam, hogy Esther, az egyszemélyes felmentő seregem megérkezzen. Oké, hogy annyira azért nem volt hideg, tekintve, hogy nem tél van, de nem mondhatnám, hogy majd megsültem. Estére egyébként is mindig lehűl a levegő, én pedig elég lenge öltözetben jöttem el, ha úgy vesszük. Ki gondolta volna, hogy egészen eddig elhúzódik ez a mai nap? Azt hittem, hogy már este hatra a nappaliban fogok ücsörögni, és forró csokit fogok iszogatni. Ehelyett most tehetetlenül ültem a kocsimban, ráadásul már rég elmúlt este hat… Gondolataimból a telefonom berregése zökkentett ki, ami azt jelezte, hogy új smsem jött. Reméltem, hogy valami jó hír, mert a hangulatom kezdett olyan fagyos lenni, amilyen hideggé a kezem vált. Hála istennek Esther volt, és a néhány szó, amit olvastam, újra reménnyel töltött fel. Már nem kell sokat várnom ezek szerint, és elmehetek innen. Nem csak az, hogy nem volt a legjobb időjárás, de ráadásul még a semmi közepén is voltam, ahonnan bármikor előugorhatott valami állat. A vérfarkasok még nem is a legrosszabbak voltak. Közülük valószínűleg elbántam volna egyel, ha megtámad, de más állatokat is rejtett ám az erdő, akik nem tudtak emberré változni, hogy legalább megfenyegessenek, vagy valami. Na, ez már koránt sem volt biztató, ezért inkább felvettem a hangerőt a rádión, mert az legalább még ment. Türelemre próbáltam magamat inteni, és inkább azzal tereltem el a figyelmem, hogy énekelni kezdtem, de csakhamar ráuntam, úgyhogy helyette kiszálltam, és fel-alá kezdtem járkálni az aszfalton. Lehet, hogy nem volt bölcs döntés, de a várakozás valahogy nem az erősségem. Az egy helyben ülve várakozás pedig pláne nem. A közeledő autó hangjára egyből fel is kaptam a fejem, és ugyan azt még nem láttam, hogy ki tart felém, de a vakító fényszórók jobb kedvre derítettek. Egy perccel később pedig az őszinte hála érzése is megszállt, amint megláttam, hogy Esther az. Az arcomon egyből megjelent egy vidámnak ugyan nem nevezhető, de már határozott ahhoz hasonlító mosoly. - Köszönöm, te vagy a hősöm! – azzal hirtelen felindultságomban egyből a nyaka köré fontam a karjaimat, és magamhoz öleltem. – Az biztos! Már azt hittem, hogy jön valami medve, és felfal, vagy legalábbis arrébb tolja néhány méterrel a kocsimat, egyenesen be a fák közé… - már a gondolattól is rosszul voltam. – Nincs bajom az állatokkal, de a medveféléket valahogy jobban szeretem az állatkertben látni – tettem még hozzá, és a mosolyom újra előkerült. – Egyébként az történt, hogy kicsit figyelmetlen voltam, mint mindig, és a nagy sietségben elfelejtettem tankolni. Azt hittem, hogy kibírja hazáig, de úgy látszik mégsem – húztam el a számat kelletlenül. – Bár az is lehet, hogy valami más baja van. Őszintén szólva, nem nagyon értek az autókhoz, úgyhogy lehet, hogy valami a motorháztető alatt ment tönkre – szokásomhoz híven bele túrtam a hajamba, mint mindig, amikor zavarban voltam.
A város még éjszaka, ilyenkor sem nevezhető kihaltnak. Így aztán nem tudtam olyan sebességgel jönni, mint ahogyan kellene. Az agyam egy távoli zugában pedig ott motoszkált a kérdés, hogy mit csinálhat Ana ilyen későn az autópályától nem messze. Nyilván hazafelé tart, na de megint a munka? Felsóhajtok, hogy ezzel is kiürítsem a gondolataimat, és csak az útra koncentráljak, na meg persze arra, hogy remélhetőleg ne ugorjon ki elém semmi és senki. Miközben vezetek, bekapcsolom a rádiót, hogy legalább legyen valami kellemes háttérzaj. Bár a híreket vártam, most még zene ment benne. Végre rákanyarodtam az útra, amit Ana megadott, és nem sokkal később már a kocsiját is láttam. Fel-le járkált a kocsija mellett. Megálltam, de a motort nem kapcsoltam ki. Kiszállva a kocsiból, elindulok a barátnőm felé, aki a kezeit már a nyakam köré is fonja, én pedig viszonzom az ölelését. - Nem vagyok én szuperhős! Valahogy a jelmezem otthon maradt hozzá. Ma szabit vettem ki, de azért téged bármikor megmentelek. A cetlijeim megvárnak. – nevetek rá. Majd a szavaira bólintok. Nem lett volna kellemes, ha az éjszakát itt tölti. A vérfarkasokkal szemben még meg is védheti magát, de a medvék más téma. Na meg persze az egyéb szörnyetegek is. - Bevontassuk a kocsidat a városba, hogy tuti ne legyen belőle medve-játékszer? – érdeklődöm, miközben az autót figyelem. Ha a kocsit az enyémhez kötjük, és Ana kormányoz, akkor megoldható, hogy elvigyük a városba, s akkor legalább ő is nyugodtan tölti majd az estét. - Én sem igazán értek az autókhoz. Pedig az elmúlt évtizedekben igazán rávehettem volna magam, hogy valami rám ragadjon. Azt hiszem, kénytelen leszek ezt is felvenni a teendőim listájára. – mosolygok rá barátságosan. Majd hozzáteszem. – Mit szólsz ahhoz, ha elugrunk a következő kútra, hozunk benzint, és ha még mindig nem működik, akkor hazavontatjuk, és hazaviszlek téged is?
- Nem baj, nekem ebben a cuccban is tökéletes vagy. Amúgy is hideg van ahhoz a csini gönchöz – utaltam az előbb említett jelmezére, immár kicsit oldottabban, és szélesen mosolyogva. – Mindig azok a cetlik… - csóváltam a fejemet rosszallóan, bár tény, hogy én sem vagyok sokkal jobb nála. Hozzá hasonlóan a munkámnak élek, különben nem robbantam volna le az isten háta mögötti úton, késő éjjel hazafelé jövet. Elég ciki, hogy még ennyit sem tudok megcsinálni, ezért úgy döntöttem, hogy a közeljövőben elmegyek egy szerelőhöz, vagy veszek egy könyvet, ami a témával foglalkozik, és az alapvető ismereteket megpróbálom elsajátítani. Végül is, soha nem késő újat tanulni, igaz? - Igen, azt hiszem, ez nem lenne rossz ötlet. Sajnálnám, ha baja esne – ütögettem meg a motorháztetőt úgy, mintha a legkedvesebb játékom lenne. Igazából tényleg nem értettem az autókhoz, nem is voltam a márkák megszállottja, de ezt a járgányt szerettem. Jól ment, nem volt vele sok baj – legalábbis eddig -, és kényelmesnek is találtam. Már egészen hozzám nőtt ahhoz, hogy lecseréljem valami más modellre. - Én is pont azon gondolkoztam, hogy megtanulok róla egy-két dolgot, hogy máskor nehogy megtörténjen ugyanez – mosolyogtam rá Estherre. Hihetetlen, hogy pont ugyanaz jutott mind a kettőnk eszébe. Ebből is látszik, hogy nem véletlenül vagyunk mi jóban egymással. Ha nem jönnénk ki jól, nem őt hívtam volna most, az éjszaka közepén. - Jó, nekem az is megfelel. Alkalmazkodom most hozzád, ha már kijöttél ide ilyen későn – válaszoltam egyből, és már oda is léptem a vezetőülés felőli ajtóhoz, hogy kihúzhassam a slusszkulcsot, amíg megtesszük a távot.
Az estém jól alakult. Több, mint jól! Három fogadást nyertem, egy kisebbet buktam, a zsaruk a seggükön maradtak, és volt nő, aki felmelegített a kocsija hátsó ülésén, kívánhattam ennél többet? Aligha. Utána még elmentem vadászni, a ruháimat pedig - én felelőtlen -, ott hagytam egy fa tövében. Mindig így szoktam, eddig semmi zűr nem volt, de sejthettem volna, hogy előbb-utóbb új megszokást kell találnom, mert nem jó csak úgy széthagyni a göncöket. Reggelre a ruháimnak se híre, se hamva. Klaaaaassz. Visszamehettem volna a városba farkas alakban is, de az elég nagy kerülő - még ha tarka bundám lett volna, akkor el tudom adni magam nagytestű kutyaként, de hófehéren elég nyilvánvalóan lerítt rólam, hogy nem spániel-ivadék vagyok. Visszaügettem egy elhagyatott erdészlakhoz és megloptam egy pokróccal. Majd visszahozom, ha ruhához jutottam, addig rászorulóként igényt tartok rá. Megfordult a fejemben, hogy akkor most rugaszkodjunk neki és rohanjunk haza, de ha már ilyen helyzetbe csöppentem, akkor kipróbálok valamit. Nem épp olyan kysérlet, amiért Victor megsimogatja az okos kis fejem, de momentán ráértem ezzel szórakozni. Ha azt nézzük, társadalmi kísérlet is lehetett: hány autós áll meg egy pokrócba csomagolt harmincas pasasnak?
Úgy álltam, az út mellette, mint ahogy Periklész szónokolhatott egy alacsony tribünről az akropolisz lakóinak: pokróc tóga módjára átvetve rajtam, egyik kéz az égbe emelve, épp csak babérkoszorúm nem volt. Bár akkor már Caesar lettem volna... Így maradtam Periklész. Minden hiába, négyből négy autó lassításra se méltatott. Ha érzelgősebb lennék, vérig sértődtem volna - mi tagadás, a negyediknél gondoltam rá, hogy a "móka" kedvéért alakot váltok és utána iramodok, kíváncsi lettem volna, mit szól a sofőr ha észreveszi, hogy egy nagy, fehér farkas lohol a nyomában. Az ilyesmit viszont meghagytam Jennynek és Ryannek. Bevallom, egy idő után kezdtem hűsölni. Igaz, hogy világ életemben északi voltam, a vérfarkasoknak pedig egyébként sem árt egy kis hideg, de az elég kellemetlenül érintett, hogy alul befújt a hideg szél. Tényleg jöhetne már egy kedves ember, különben kénytelen leszek önerőből visszajutni, az pedig olyan... átlagos lenne. Legalábbis cseppet sem méltó befejezése/folytatása az estének.
Áldom az eszemet, hogy kocsival jöttem idáig. Sokkal könnyebb most így itt az élet. Épp a farkasomat futtattam meg kora hajnalban, jelenleg pedig hazafelé tartok a sztrádán. A Silastól még valamikor születésnapi ajándékba kapott Volvo terepjáró békésen duruzsol alattam, miközben alig lépem túl a megengedett sebességhatárt. A lejátszóban Carrie Underwood féle country szól, én magam pedig egy világos ingben és csőfarmerben, valamint magasszárú csizmában feszítek... akarom írni éneklek. Egyedül vagyok, a Jóistenen kívül úgyse hallja senki azt a pár nem túl helyén levő hangot! Nem vagyok hamis, de hivatásos dalosmadár sem. Szóval totál lazán és (ön)elégedetten veretek haza, dobolva a kormányon, mikor előbukkan az egyik kanyarnál egy... mi a halál?! Jobb szó nincs a jelenésre, mint hogy egy félmeztelen félisten. Ha nem lenne olyan... feltűnő jelenség a maga környezetbe nem illőségével, lazán tovább hajtanék, hiába stoppol, de így... lassítok, mint valami eszelős tinilány. A jelenet nagyon hajaz arra, amikor egymás ruháit ellopkodtuk kölyökként átváltozások után. Errefelé pedig nagy az egy négyzetméterre jutó farkasok száma, szóval megállok mellette és letekerem az ablakot, majd a hóról visszaverődő, szikrázó napsütés ellen viselt napszemüveget a fejemre tolom. - Megkérdezném mennyi egy menet, de inkább maradjunk annál, hogy merrefelé tartasz? - egyből érzem rajta, hogy farkas és hogy tele van a töke a helyzettel. Legalábbis képletesem. Már csak abban bízok, hogy nem a hoteles falka tagja, elég volt Duncan onnét az adóssággal, bár most legalább szerezhetnék egy hasonlót vissza. De nem, most nem arra van szükségem, inkább egy hegyire, aki segíthet abban, hogy megleljem az atanerkjüket. Ha egy felé tartunk, intek a fejemmel, hogy szálljon be nyugodtan, majd bizony, tovább hajtok, immáron az utasommal. Lássa, kivel van dolga, még a zenén is halkítok, pedig közben már Nickelback szól...
Heuréka! - íme egy kis Arisztotelész -, megszánt végre valaki! Azért kicsit gáz, hogy más szánalmára vagyok bízva, mondjuk ha akartam volna, segíthettem volna magamon. De kivételesen lusta voltam. Egy lépésnyit arrébb álltam, biztos ami ziher alapon, a Volvo pedig szépen megállt mellettem. A letekert ablak mögül egy szőke szépség nézett rám, ami a korábbi bajaimat teljesen elfeledtette. Kellemes mosolyra húztam a szám, amolyan barátságos, "örülök, hogy itt vagy kedves idegen" félére, ami mellé társult a "de a legjobb, hogy farkas vagy és nőstény" érzet is. - Ha célba juttatsz, az megteszi fizetségnek - mondtam egyenesen a szemébe nézve, és ugyanúgy nem húztam fel pajzsot, mint eddig. Az erőm nagyságát titkoltam csak egy kicsit, másnak nem láttam sok értelmét. A fejembe nem tudott bemászni, hogy olyasmiket olvasson ki, amiket nem szántam a nyilvánosság elé, innentől fölösleges energiapocsékolás. A szívélyes invitálásra beszálltam, ügyelve rá, nehogy a drága "tóga" leessen rólam, közszeméremsértést mégse kéne elkövetni, még ha Zeusz háta mögött vagyunk is. Úgy tűnik, ma görög napot tartok - vagy ez, vagy az ezüst fülbevaló túl közel van az agyamhoz. Mivel az előbbi kevésbé káros, inkább amellett maradok. Hm, ha hazaértem, görög salátát fogok enni. A kocsiban érzem, kezdenek kiolvadni a lábujjaim. Ideje volt. - Ismered a síparadicsomot? Ott kitehetnél, mondjuk... az erdő szélénél. - Adtam meg a célt, onnan már csak egy köpés volt Farkaslak, szóval nekem tökéletes "leszállópálya". - De csak ha a közelben van dolgod, ha a Holiday környékén csámborognál inkább - sandítottam rá, miközben a zene ütemére doboltam a combomon -, akkor váljunk meg egymástól minél előbb. Nem a mi csapatunkban játszott, de nem is a betolakodókéban. Három napon belül a második kóbor, nem sűrű ez így egy kicsit? - Miért jöttél a városba? - kérdeztem és hiába az elsuhanó fákat néztem, valójában rá figyeltem. Nem szoktam csak úgy kérdéseket feldobni, a válaszok is érdekelnek. Szájszellőztetés nem hiányzott. Az energiáját méricskéltem, próbáltam belőni a korát és megtudni, amit csak lehetett, az illatát pedig az eszembe véstem. Sose lehet tudni, mikor lesz jó, hogy felismerem; akit csak tudtam, megjegyeztem. Annyi biztos volt, hogy nálam fiatalabb, nem kevéssel. Mégis összeszedett, ami nekem furcsa volt, én a helyében lehet hagytam volna inkább az út szélén tovább ácsorogni egy nálam jóval idősebb és erősebb hímet, minthogy fölszedjem. Vagy ilyen kis mértékben vagyok rémisztő - ami nem baj -, vagy ő ilyen vakmerő. Az út végére talán ez is kiderül.
Feleletére felvonom aprón a szemöldököm. Nem egy szívbajos a csávó, az már biztos. Mindenképpen dicséretes ezen tulajdonsága, főleg, mert így talán nem fog lecsapni, mint a taxiórát... ahogy behuppan mellém ugyanis, nem maradok adósa. - Azért nem kell a benzint fogyasztani, félreállok és rajtam ne múljon, hogy eljuss a célig... - vonok vállat, de csibészes mosolyom, melyet felé villantok, nem engedi meg, hogy komolyan vehessen bármit is tőlem. Majd jól meglepődik... Vagy nem. - Egyszer próbáltam azt a Hotelt, nem igazán jött be. - engedem le egy könnyed mozdulattal a fejem tetejéről a napszemüveget és igazítom orrnyergemre, majd továbbhajtok. Minek ragozzam ennél tovább, hogy nem igazán csípem a falkát, ahol egy szívességnyi adósságot sikerült felhalmozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gondolataim nem cikáznak ezer meg egy felé... mert cikáznak, főleg a pasassal kapcsolatban, aki a bátyám falkájának tagja nagy valószínűséggel. Talán tud nekem segíteni megkeresni az alfájukat. Atanerk, vagy minek nevezik errefelé a népek a vezetőjüket... Olen címét is jó lenne kideríteni, valamint esetlegesen hogy hol tudok olcsón lakáshoz jutni. A síparadicsom faházai nem épp luxuskivitelű álmok, igaz, nem is a legpatinásabbat vettem ki. - Olent kerestem, de már megtaláltam. Biztos ismered... - Felelek a kérdésére és már mondanám is tovább, hogy ő a bátyám, de... belém forr a szó ahogy oldalt sandítok és - isten látja lelkem - nem a félmeztelen felsőtestének látványa végett. Kivételesen. Egyszerűen csak nem tudom, hogy Olen szeretné e ezt reklámozni vagy most mi van. Akárhogy is lesz, ezt jó lenne tisztázni vele... - Volt egy... régi ügyünk, amit el kellett intéznünk egymással. - szusszanok és visszatekintek az autópálya unalmas terepére. Vonal, vonal, vonal... záróvonal... - Nincs hiány véletlen nem túl túlképzett informátorból a falkádban? - teszem fel könnyed hangon a kérdést, szinte már szórakozottan. Mintha ez ilyen egyszerűen menne... Szerintem mehetne, ami azt illeti! Csomó tiszteletkör és hasonlók, brrr.
- Nem tagadom, tényleg a csúcs a célom - ingattam a fejem. - De hat órán belül másodjára is egy kocsiban csinálni nekem monoton és nem tesz jót a hátamnak. - Beültem, becsuktam az ajtót és olyan közel hajoltam hozzá, hogy még egy gyerek feje is nehezen fért be volna közénk. - Szóval, felőlem mehet a menet! - Féloldalas mosolyra húztam a számat és a hegy felé böktem a fejemmel, mielőtt túlságosan hitelesre sikeredett volna a "hancúrozzunk ahol, ahogy akarod" figura. Kényelembe helyeztem magam, majd elkönyveltem a hoteles véleményét. Minél kevésbé szimpatikus az a hely az idetévedő farkasoknak, nekünk annál jobb! Értékeltem, hogy nem kezdett el panaszkodni a csapnivaló szobaszervizre, a nyirkos törülközőkre, a lyukas ágymatracra és a meleg víz hiányára - nem jártam még ott, fogalmam sincs, milyenek a körülmények, de hirtelen már nem jutott eszembe, amiről nyafogni lehetett volna. Ja, de! A betolakodók vendégszeretete! - Igen, ismerem - biccentettem, de nem ragoztam tovább. Nem tudom, milyen kapcsolat lehet köztük, és nem szeretem a szükségesnél jobban kiadni a társaim. Bár ha már találkoztak, lehet, hogy már tudta is, amit akart. A "volt egy ügyünk" résznél a fenyőfákról visszavándorolt a profiljára a tekintetem, ami ezúttal nem volt annyira barátságos, mint amikor felszedettem magam. - Remélem minden simán ment - mondtam hűvösen, és természetesen nem a sofőröm miatt kérdeztem. Őt láttam, jól van, oké, de nagyon reméltem, hogy Olen is legalább ilyen jó bőrben van. Elismerem, nem gyerek már, tud magára vigyázni, de amilyen időket élünk, aggódni csak szabad! - Te aztán nem szarozol - jegyeztem meg félig elismerőn, félig kissé csodálkozva. Bár nem értem, hogy a nyitány után még min tudok meglepődni. - Jó farkasokra mindig szükség van, de ezt nem az én tisztem eldönteni. Miért csatlakoznál? - kérdeztem érdeklődve, hol az utat, hol őt, hol a tájat szemlélve. Nehezen tudtam egyhelyben megmaradni, ezért is jártam legtöbbször gyalogszerrel. Ülni egy autóban, vagy egy motoron és egyhangúan haladni, olykor kanyarodni, ne adj isten forgalmi dugóba keverni... nekem az majdhogynem rémálom. Ennek ellenére a gyorsulási versenyekért gyakorlatilag megőrültem. Az egy adrenalintól túlfűtött őrült pillanat volt, és a hangulat... Kellemesen megborzongtam. - Elvihetlek az illetékesekhez, illetve... - pajkos mosolyra húztam a szám - megengedem, hogy házhoz szállíts! - Ez elég beképzeltnek hatott, úgyhogy finomítottam is rajta. - Már ha minél előbb szeretnéd megejteni a felvételi kérelmet és a többi szokásos dolgot. Mert akkor pöccre pontosan ugyanaz az úti célunk. Két legyet egy csapásra, de ha ezzel még várni akart, nem erőltettem, én se szeretem, ha valamit megpróbálnak rám tukmálni, az mindig gyanús.
- Háh! Tudtam, hogy csak ezért állsz az útszélen! - Szélesedik ki a vigyor képemen, miközben beül végre. Ahogy közelebb hajol és megérzem rajta a kanszaggal keveredő erdő füves-fás-földes illategyvelegét, aprót nyelnem kell. Muszáj. Mehet, aha... azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha a gázra lépek. Jó kislányként (haha) összekaparom magamat gondolatban és így is cselekszem. Egyébként a közös ügy említésekor az én ábrázatom sem olyan rózsavirágos-hejdecsudajó hangulatot tükröz. Inkább valahol a bizonytalanul komoly és a kissé csalódott között tendál szerény személyem érzelmi skálájának igencsak széles palettáján. - Mondhatjuk. Olen mindenkivel ilyen bizalmatlanul bunkó vagy csak a soha nem látott húga érdemli ki ezt a viselkedést? - sandítok oldalt a pasasra, akinek még csak a nevét se tudom, de hát Rómeóék óta tudjuk, hogy a név semmit sem számít a jobbaknak. Azt a lényegi infót, hogy Olen húga lennék, halál lazán ejtem el. Őszintén szólva nekem fel se tűnik, hogy miként bátyám, úgy ez a pasas se tudhatott a létezésemről. - Hát a bátyám miatt! - felelek, mert ez tök egyértelmű. - Szeretném kicsit jobban megismerni, bár neki még nem mondtam el a tervem, hogy ennek érdekében a falkája mellé állnék és ha lehet, te se add elő neki, kérlek. - sandítok újfent a pasasra, miközben elegánsan veszek be egy kanyart. Már ha lehet egy kocsival ilyesféleképp kanyarodni. A vezetési stílusomra egyébként nem lehet panasz, állítólag messze lekörözöm a női sofőrök többségét. - Magabiztosan és sportosan, lendületesen vezetek. - Igen? - szélesedik ki mosolyom lelkesen, mikor közli, hogy eljuttathat az illeltékeshez, mert egyfelé tartunk ezek szerint. Fantasztikusan hangzik, de tényleg. Mondjuk, nem én lennék, ha nem tenném hozzá: - Azért arról ne álmodj, hogy a hálószobában beszéljük meg ezt a csatlakozósdit! - Nevetek. Nem az én stílusom, akármekkora céda is tudok lenni olykor látszólag.
A húga? Erre már tüzetesebben vizsgálgattam a profilját, kicsit nagyobbra nyílt szemmel. Sejtelmem se volt róla, hogy Olennek van húga, vagy egyáltalán testvére, ám ebből a "sosem látott"-ból kiderült, hogy ő ugyanúgy nem tudta, mint én. Nagyon remélem, hogy akiket én halottnak hiszek, azok is, és nincs innen-onnan valamilyen rokonom... se gyerekem! - Nem a túláradó kedvességéért és szeretetéért kapja a jó pontokat, ez tény - hagytam helyben. - Ne vedd magadra, alapjáraton se egy plüssfarkas, az, hogy felbukkantál, gondolom össze is zavarta. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a srác miatt akart a falkához csatlakozni. Azt mondjuk annyira nem tartottam jó ötletnek, hogy ezt Olen elől titkolja, mivel elsősorban rá lesz nagy hatással, lehet jobb lenne vele is megbeszélni, de ez meg már az ő családi ügyük, amihez nekem marhára nincs semmi közöm. Bőven elég nekem a Wainwrightokkal boldogulni, mások testvéri helyzete tartozzon csak az illetékesekre. - Ezt nektek kell lemeccselni - mondtam, és ezt akár annak is vehette, hogy oké, részemről lakat a számon. - Mostanában úgyse nagyon futottam össze vele - tettem hozzá mellékesen. Visszakérdezésére mosolyogva bólintottam, szeretem, amikor valaki lelkes, még ha kicsi, illékony dolog miatt is. Az, hogy ez miért is jó dolog, nem kezdtem el filózni, mert a lány következő megszólalásával túl magas labdát adott fel, véteknek éreztem volna elvesztegetni. - Nem? - nyílt nagyra a szemem és lesújtott kiskutyaszemmel néztem rá. Ilyen csalódott fejet talán még sose vágtam. - Jól meggondoltad? Pedig kevés cuccot kéne rólam lerántani - lebegtettem hívogatóan a pokróc alját, de a lábamon kívül semmit sem villantottam. - Bánni fogod te még ezt - engedtem vissza a pokrócot és vigyorogva csúsztam kicsit lejjebb az ülésen. - Egyedül jöttél? Mármint a városba. Csak hogy tudjam, számíthatunk-e még a részedről másokra. Akár rossz, akár jó értelemben. Egy farkas azért elég sok mindent meg tud élni, elég zűrbe tud keveredni ahhoz, hogy egy idő után már követői legyenek. Az pedig nagyon nem mindegy, hogy vele együtt jön esetleg pár nem kívánt elem is, vérszomjas üldözők képében, vagy egy-két jóbarát esetleg, akiknek még hasznát vehetjük. - Szállásügyileg hogy állsz? És ezt most perverz hátsószándékok nélkül kérdezem! - Felemeltem a kezem, megelőzendő az esetleges célozgatásokat, amik mondjuk nem voltak ellenemre, de néha szerettem elejüket venni.
Kezdőlap
