Milyen szemét dolog már ez a karma... Direkt félrelöktem szerencsétlen nőt kettőnk közül, látva, hogy nem ő az elsődleges célpont és még meghátrálásra is késztettem egy palacknyi mennyiségű porral a vérengzőt, erre kit talál meg első körben a két menekülő nő közül? Persze, hogy nem engem! De ha már így alakult, nem fogom megvárni, míg szétszedi a sérültet - tovább futok a folyosón otthagyva a vérengzőt nemes egyszerűséggel. Az emberélet nekem vajmi keveset jelent már, s mivel megpróbáltam megmenteni (most meg már a hulláját minek?) a lelkiismeretemmel is békésen karöltve fogok tudni aludni. Közeledve a vastag, vészkijárat feliratú fémajtó felé - csak ne legyen zárva, kérlek Szellemek... - rá kell jönnöm, hogy nehézkes lesz a poroltóval a kezeimben kinyitni azt, így egy pillanatra fordulok csupán hátra, hogy a közeledő felé hajítsam azt emberfeletti ügyességről téve tanulságot. Mozgó célpontra, némi - egyre csökkenő - távolságból olyan pontosan találom fejbe a farkast, hogy csak úgy koppan a nehéz fém a koponyáját elérve. És most nincs itt Unalaq, hogy ezt lássa, fenébe! Aztán megkísérlem feltépni az ajtót és az ki is nyílik. A kérdés már csak az, vagyok-e olyan fürge és ügyes, hogy becsukjam azt magam után, mielőtt a farkas elér engem és a fémajtót egyaránt.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A hús íze még mindig Bestiám száját uralja, de ez a fölfoghatatlan, különös hatalom tovább rántja, hajtja a Célpont felé. Meg kell ölni, meg kell halnia, testének, csontjainak ízére vágyom és KOPP!!! A következő szitu úgy nézhet ki külső szemmel, mint egy rossz Bolondos Dallamok rész. Koppan a poroltó a kobakon, a farkas kiterül, s egy szép, csúcsos piros púp kinő a fején, szemei x alakot öltenek, a nyelve kiöltve. És Röfi vihetné haza a kandalló elé szőnyegnek... De ehelyett megszédül, s 1 helyett 4-et lát mindenből. Egy darabig zsong a feje, ám pár pillanat kell csupán ahhoz, hogy az Exit ajtóval bajlódó zajokra terelődjön a figyelme. Chulyin érzékeire hagyatkozva veszi fel újra az iramot. A hang és az illat úgy csalogatják, mint vadászó ebet, a sérült zsákmány. ~ Nem menekülhetsz el Nagojut! - Alignak kiáltása csapódik a nő elméjében. Az ajtó becsukódik, de az utolsó pillanatban, mielőtt kintről a zár is ráerősítene, Fenevadam akkora erővel ront neki a fémajtóknak, hogy kiszakítja a keretből, a fém megadja magát a bezúzó erőnek, s mindkét oldal kiszakad a helyéről. Az ajtók hatalmas csattanással zuhannak a földre, s Bestiám a nőre ugrik, letaszítva így őt a földre. Vértől csöpögő nyálam a bőrére esik, s magamba szívom az illatát. ~ Emlékszel, mit mondtam neked? Ahogy a Hold nem éri utol soha a Napot, úgy a Kölyök sem kerekedhet soha Teremtője fölé, naiv gyermek! Szokásos ezüst szemeim helyett egy olyan idegen szempár mered a másikra, ami számára azonban nagyon is ismerős lehet.
Ne kérdezze senki, mióta foglalkozok azzal, nyitva van-e egy ajtó vagy sem... időt nyerni épp jó lehet, ha nem én tépem ki tokostól, hanem ott van közöttünk. Igaz, mindössze csak addig jutok, hogy a nehéz fém ne teperjen maga alá, mikor a fenevad nekifeszül, és mint valami konzervdobozt, úgy zúzza szét az egész szerkezetet, átrongyolva az előcsarnokba, ami kettőnknek még kellemesen nagy, ha a civilek nem tűntek volna el, akkor viszont roppant kényelmetlen lenne. Odakint a kifutópálya, hatalmas terek... És nekem esélyem sincs az üvegajtón kizúgva menekülni, mert a másik maga alá temet, mancsaival szegezve a padlóra, karmaival nem csak ruhámat, de vállamat is átlyukasztva. Fájdalomtól torz arccal vergődök alatta - legalábbis míg meg nem hallom azt a régről ismerős hangot, ahogy a nevemen szólít. Tekintetemben a riadtságnak helye sincs már - világos pillantásom egyszerre vádló és értetlen. ~ Nem lehet... te nem lehetsz... ~ Ő. Elkapom arcomat, hogy ne a szemembe csorgassa már a nyálát. Az ragacsos forróságként éri nyakamat, én pedig elfintorodom akaratlanul is. ~ Mégis megtörtént! ~ Sziszegem csak a szavakat még gondolatban is, hiszen nem vagyok abban a helyzetben, hogy vígan dobálózzak felé mindenfélével. El se hiszem igazán, hogy ő az, amíg a vöröslő szempárral nem találkozik ártatlan zöldje tekintetemnek. ~ Nem kellett volna úgy történnie, ahogy, ezt te is tudod! Megvolt a lehetőséged rá... ~ Fakadok ki és ezzel együtt úgy döntök, ideje kiegyenlíteni a helyzetet, hiszen ez nem ő. Oké, az ő szelleme, de nem az ő teste, nem az ő farkasa. Csak egy szerencsétlenül járt helyi lehet. Szóval egyenlítek: váltok. Alatta. És ezzel együtt amint négy mancsos láb áll rendelkezésre, lerúgom magamról, lehetőleg az üvegablak/ajtó irányába, átdobva őt - ki, a hideg éjszakába.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A Fenevad vicsorogva morog rá, a kiserkenő vér, mely gyermekéé, a bosszúját még inkább felhevíti. A hitetlen tekintetre még közelebb hajol hozzá, melynek eredménye, hogy karmai még inkább Nagojut vállába mélyednek, gúny és megvetés érződik hullámaiból, melyek pofon szerűen csattannak a másikon válaszként. ~ Mire, hogy olyan gyarló senkik kezére jusson az örökségem? Nézd meg mivé lettetek! Csak egy rakás szerencsétlen báb vagytok, akiknek fogalma sincs arról, mi van a kezükben! Te Nagojut, te sem vagy jobb, vagy több a testvéreidnél. Vajon elmondtad nekik, vagy csendben sunnyogva meglapultál a titkoddal a háttérben, mint egy kis féreg? Hogy elárultad a saját testvéreidet? Alignak haragja és gyűlölete, bosszújának mérhetetlen őrülete fojtogatja a nőt. Ha volt is szándéka afelől, hogy meghagyja régmúlt segítőjének életét, ez az esély most elröppenni látszik, hisz a másik átalakul, s lerúgja magáról a Farkast, aki kitép a vállából egy adag húst, ahogy kiszakadnak karmai a sebből. Az üveg megadja magát a súlynak, s Bestiám puffanva landol a reptér betonján, üveg szilánkok szakítják fel bőrét, de már talpra is ugrik, s dühösen csörtet vissza, s ugrik neki a nősténynek. Fejét a harag, s a gyűlölet irányítja, nem számít senki, és semmi. Teljes erőből ront neki, mellső karmaival a nőstény két oldalába vág, mint a bokszolók, mikor egymásnak esnek. Teljes testsúlyával nyomja, állkapcsával a másik pofájába próbál harapni.
A hozzászólást Natan Vreth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 27, 2014 12:24 pm-kor.
Összeszorított fogaim közül fájdalmas nyögés, szusszanás szakad fel, ahogy a másik vértől gőzös pofával közelebb hajol. Farkasomat hergeli az embervér illata, de szerencsére (?) nyolcszáz év megtanított rá, hogyan kezeljem és tartsam kordában... A rám nehezedő test súlya ellen azonban nincs semmiféle praktikám. Még kettőt mozdul és lehet, egyszerűen megfojt, kiszorítja tüdőmből az oxigént. Szép halál lenne, még ha - most már tudom - nem is végleges. ~ Ha nem kényszerítetted volna ki a halálodat, esélyed lett volna mindezt befolyásolni, megelőzni nem gondolod? ~ Most komolyan fejtsek ki neki ilyen alapvető ok-okozati és időbeli kérdéseket? Nem jut annyi levegő az agyamhoz, de ha ezen múlik... Váltok és lerúgom magamról a "terhet" nem kis megkönnyebbülést hozva el tüdőmnek ez által. Fenyegető morgás közepette ordítok fel, ahogy a vállaimba vájt karmok mély nyomokat hagynak maguk után, de nincs idő sebnyalogatásra. Felpattanok - ez nem volt annyira jó ötlet elsőre - és kissé meginogok a csontjaimba maró fájdalomtól... Esélyem sincs támadni, de nem is tenném meg valami különös oknál fogva - ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne lennék résen. Ész nélkül tör előre a másik... mancsait vészjóslóan tárja ki és ez az a pont, amikor elrugaszkodom, kihasználva azt, hogy szemből támad. Termetem kisebb valamivel a híménél, így nem nehéz beakasztanom állkapcsa alatt a sajátomat (legalábbis szeretném azt gondolni, hogy tulajdon ügyességem az oka és nem a vérvonalcserével kapott precízség segített a dologhoz), éles fogaimmal torkát fogva meg fenyegető morgás közepette, melybe némi fájdalmas nyüszítés is keveredik, mikor oldalaimon szánt végig karmaival, de a torkát nem engedem... ~ Neked akartam jót, a Szellemekre! Azt akartam, hogy élj! ~ morgom felé, s ha nagyon szabadulna, akkor bizony rántok kettőt a torkán, nem szakítva (még) ki helyéről azt. ~ Még a verést is vállaltam volna érted, de nem érdemelted meg... Te magad választottad a Halált és ha kell újra és újra pokolra küldünk mindannyian! ~
// Elsőre azt hittem, elgépelés de... NagoJut. ^_^ *elhúz a náci-énje* //
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A lélek mélyére bezárva lenni nem épp kellemes dolog. Nem azt mondom, hogy nem történt már meg velem, de tudatában voltam legalább annak, ki kényszerít rá. Most viszont úgy érzem magam, mint aki a vaksötétben láncokba csavarva feszül neki egy irdatlan ezüst ajtónak. Újra és újra nekicsapódok, ahogy próbálok kitörni, hogy legalább a Farkasom tetteivel tisztában legyek. Eressz ki!!!! A szavak nem különösebben hatják meg a Bestiát, azonban a másik torokszorító mozdulatát nem kerülheti ki. Karmos mancsai végigszántanak a másikon, de nem tépi ki, hanem mint valami kapaszkodót, használja a másik bordacsontjait. Gyermeke utolsó mondatai azonban, mintha megdermesztenék. A vörös szemek Nagojut szemeibe szinte beleforrnak. ~ Örök körfogás ez, gyermek. Én nem tagadom meg aki vagyok, ahogy ti sem fogtok fejet hajtani előttem, s mindez, az én büntetésem. Mindannyiunk büntetése. Mintha a düh, őrület és káosz kavalkádján át valami olyan, régmúlt apró hullámfoszlány sejlene fel, amely valamikor, réges-rég összekötötte Alignakot minden gyermekével. Ami egy Beharapót összeköthet kölykeivel. Alig észrevehető, de elegendő arra, hogy a karmos mancsok szorítása a bordáknál enyhüljön, s a Nagojutnak nekifeszülő test ereje is, mintha visszahúzódna.
// Javítva, és millió Elnézést!!! *küld egy csokor virágot és egy csomag csokit Naginak* //
Ahogy megakasztja bordáiban a karmait, úgy felmorranok figyelmeztetően. Nem akarom átharapni a torkát... ez nem az ő teste. Ennek a testnek gazdája van, szeretné még használni nyilván, köszöni szépen. De tényleg erről van szó? Tényleg ezért nem szedtem még le a fejét a nyakáról, mikor az első lehetőségem megadatott rá? Vagy egyszerűen csak nem lennék képes megölni azt, akitől a farkasomat kaptam? Elvégre akkor... évszázadokkal ez előtt sem tettem oda úgy magamat, mint mondjuk Sangilak. A farkasaimat küldtem előre gyáva módon. Hanem a szavak és ahogy enyhül a teher testemen, csontjaimon, az megkongat valamiféle vészharangot elmémben. Azt mondja, amit hallani akarok... ~ Mássz ki a fejemből! ~ Morgom és ezzel együtt indulatosan hajítom el a hímet, neki a falnak, hogy az adja a másikat, ha nekem nem sikerült volna a méretbeli különbségekből adódóan kellő lendülettel megindítanom. Figyelmem nem lankad, szinte várja a visszatámadást, igaz, már nem állok olyan biztos lábakon, csatakos a véremtől is a bundám. Most, hogy kikerültek azok a karmok érzem csak igazán, hogy merre is jártak bennem. Szúr, fáj és kényelmetlen minden lélegzetvétel. Mintha a csontjaimmal legózott volna és nem jó sorrendben rakta volna össze őket.
// El van nézve. :* *ad a csokiból majd az észhez térő Natannek.* //
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
ERESSZ KI!!! Üvöltöm a mélységből, s mintha a börtönöm megadná magát. Alignak szemei vörösen felizzanak, ahogy gyermeke eldobja magától. Dühösen felüvölt, de a test súlyának nem állhat ellent a fal sem. Betörik, port és törmeléket na meg persze egy hatalmas dizájn szempontjából oda nem illő lyukat hagy maga után. Ennyit a repülőtérről... A por lassan szakadozik fel, s a Bestia morogva áll fel, vér folyik lassan a torkából, s vörös szemei Nagojutra merednek. Kilép a lyukon át, bundája a marjánál felborzolódik, ám ekkor a Fenevad zavarodottan visszahúzódik. Összegörnyed, mintha belül hatalmas fájdalmai lennének. Az elmém kitör, a láncok engednek, s lelkem béklyóival magamhoz rántom vértől mocskos Farkasom. A fájdalom, mely elmémbe fúródik mindeközben, olyan, mintha a képességemet saját magamon alkalmaznám. Korbács, golyó, penge s a világon létező összes fájdalomeszköz, mintha a bőrömbe fúródna. A Bestiába kapaszkodom, s visszarántom lelkem mélyére, melynek eredménye, hogy mire végre feltudok eszmélni a döbbenetből, a sebek fájdalmai jutnak el agyam központjába, no meg a tény, hogy egy szál semmiben állok egy sebesült hatalmas Farkas előtt, körülöttünk betört ablakok és falak... Bizonytalanul lépek felé egyet, s óvatosan felemelem a kezem. Zúg a fejem, igazából azt se tudom mit teszek, csak érzem, hogy Bestiám ezüst szemeivel nézek rá, s a sebekből folyik a vér. Valahonnét sziréna szót hallok. Mi történt? Mi folyik itt? Miért... S még annyi kérdés cikázik át a fejemben. - Ki...? - akarok kérdezni, de végül elakad a hangom. El kéne tűnni innen, minél előbb. Bizonytalanul, s fáradtan nézek a másikra, fogalmam sincs, ki, vagy mi ő, de rajta is látszik, hogy nem a legjobb formáját mutatja. Továbbra is nyújtom felé a kezem, s segítség nyújtásnak, (vagy az kérésének?) lehet ezt tekinteni. Bár fogalmam sincs, mi értelme...
// Köszönöm a játékot, igazából rád hagyom Nagi a döntést, hogy írjunk még egy "eltűnős" reagot, vagy elég-e ennyi? Bár ha ezek után még jön egy "Üldözőbe vettük a sebzett Farkast és a pucér férfit" jelenet, én benne vagyok! //
Oslo, New York, Montreal, Edmonton, aztán Fairbanks. Ha csak New Yorkig kellett volna eljutnom, no para, sima út, minden átszállás meg további repülés nélkül, de természetesen Fairbanks a Nagy Alma közelében sincs, szóval... Utálok repülni. Jobban mondva: egy út még oké, de valahogy nem az én világom, akkor inkább hajó, séta, még vezetni is jobban szeretek ennél, pedig aztán azért se repesek. Nem félek, tériszonyom sincs, egyszerűen hagyjanak a repüléssel! Ha nem lett volna sürgős és nem Jenny kéri, lehet inkább átúszom az Atlanti-óceánt, tök menő lettem volna! Ehelyett repülés. Lehet lerendezem a támogatási dolgomat, aztán megyek is, tényleg nem tudom, jelenleg nem is akartam ezen agyalni, ahogy máson se. És mivel nem agyaltam, pontosabban próbáltam ezt messzire elkerülni, így belülről mardosott a kelletlenség. Fogalmam sincs, mit akarok, röhejes. Emiatt pedig tulajdonképpen teljesen mindegy, hol vagyok, akár az űrben s keringhetnék - hm, vajon sikerülne új égitestté válnom? Beficcennék a sarkcsillag mellé. Fogalmam sincs, mennyi időzónát léphettem át, de mire ereszkedni kezdett a gép a végcélom felé, már másnapos mosott szarnak éreztem magam, aki mellesleg azt a kevés cuccát is, amije volt, Norvégiában hagyta. Ez a gépről leszállva esett le, amikor rájöttem, hogy hiába megyek a batyuk felé, nekem ott nem teremne babér több órás várakozás és fötrés után se. Ami belefért a zsebembe - papírok, kápé, mobil -, azt hoztam csak magammal. Megvakartam a tarkóm, aztán vállvonva az orromra biggyesztettem a napszemüvegemet, de nem azért, mert olyan vakítóan sütött volna a nap - este erre elég kicsi a sansz, még akkor is félhomály van este, ha épp a nem-megy-telejesen-a-nap időszakot éljük. Franc se akarta mutogatni a szeme alá gyűlt koffereket, ennyi hiúság belém is szorult. Álmosan megvakartam a hasam és elnyomtam egy ásítást, majd a kijárat felé indultam, út közben pedig felhívtam Jennyt. Mivel dunsztom nem volt, mikor fogok ténylegesen befutni, nem fárasztottam azzal, hogy előre jöjjön értem eddigre meg addigra, ha már ennyit utaztam, tudok még várni keveset. Miután felhívtam, legalább volt időm meglátogatni a mosdót, megjelöltem a területem, és megmostam az arcom, hátha segít alapon. Nem igazán. Szóval vettem két kávét, egyet magamnak - olyat kértem, ami egy lajhárból is gepárdot varázsol, szerintem nem olyat kaptam -, egyet Jennek.
Az emberek 99%-ához képest erősen alul öltözötten - szakadt farmer, bakancs, ujjatlan felső, dzseki, az is nyitva - várakoztam a parkolónál, hátamat a hideg falnak döntve. Nem értem, mit fagyoskodik mindenki, szerintem tök jó idő van. Oké, aláírom, a származásom, zömmel északi életem és a farkasom miatt ez a klíma nem épp kihívás... Kuba az volt. Akkor löktem el magam a faltól, amikor megláttam Jennyt bekanyarodni. Arcomra azonnali, önkéntelen és őszinte mosoly kúszott, nem túl széles, de boldog. Örültem, hogy megint láthattam. Léptem is hozzá, ahogy kiszállt a kocsiból. - Szia, húgi! - öleltem magamhoz fél kézzel, miután a két poharat egymásra tettem, hogy ne legyen gond ezzel a gesztussal. - Nem tudom, mennyire van rá szükséged, de jobb, mint a bor - nyújtottam felé a kétpoharas tornyot, hogy a felsőt elvehesse. Ekkor már nem tudtam elnyomni az ásításom. - Mikor akarsz Castorozni? Mintha csak afelől érdeklődtem volna, hogy egy legutóbb félbehagyott legóvárat mikor fejezünk be. Nyugodt voltam, farkasom hűvös energiái elkényelmesedve lengtek körül. Jennynek sem egy idegbetegre volt szüksége, bennem pedig elülni látszott a kezdeti sokk és felindultság. Aggódtam érte, hogyne aggódtam volna, ez már olyan természetesen ment, mint a levegővétel, hiszen a testvérem és a legjobbat szeretném neki.
Talán nevetséges lehet, de még sohasem vártam annyira egyetlen telefont sem, mint most azt, hogy Darren végre szóljon, hogy megérkezett. Nap közben ugyan volt néhány dolgom, de estére szabaddá tettem magam, mert nagyjából tudtam, hogy mikor fog landolni a gép. Még akkor is izgatottan járkáltam fel-alá, amikor végre megcsörrent a készülék, és értesítést kaptam azzal kapcsolatban, hogy ideje elindulnom. Úgy vártam ezt a nagy bamba embert, mintha ezer éve nem láttam volna, pedig nem telt el olyan sok idő, csupán napok. Vagy hetek, már magam sem tudtam, annyira összefolytak újabban. Indulás előtt még gyorsan felkaptam egy mellényt, és már rohantam is le a lépcsőn, hogy aztán bevágódjak a kocsimba. Elég gyorsan száguldottam végig a városon, egyenesen a kifelé vezető út irányába. Annak a szélén kapott helyet egy McDonald’s, úgyhogy szépen ott még megálltam egy körre, szerencsére pont senki nem állt autóval előttem. Két hatalmas menüt vettem, méghozzá olyan adagot, hogy még a magunk fajta is kellőképpen jól tudjon lakni. Tudtam tapasztalatból, hogy a gépeken borzalmas a kaja, ha nem első osztályon utazik az ember, ráadásul a hosszú út szerintem csak rátett egy lapáttal arra, hogy Darren ne tudjon enni. Ezért is gondoltam rá, jó testvérhez méltón. Nem tudtam, hogy mennyit várt, és hogy pontosan mennyi idő volt, mire leparkoltam, de még akkor sem siettem annyira. Még kiszállás előtt végighúztam az ujjaimat a hajamon, aztán felkaptam a pulcsi és a mellény kapucniját is, két kezemet pedig mélyen a zsebeimbe süllyesztettem, amíg megtettem a kettőnk között lévő távolság nagyobbik részét. Ajkaimon csak akkor jelent meg egy őszintének mondható halvány mosoly, amikor végre magamhoz ölelhettem őt én is. Azzal a lendülettel csúszott is le a fejemről az álcámat képező ruhadarab kapucnis része. - Annyira hiányoztál! – dünnyögtem a fülébe, az arcomat néhány pillanatra a nyakához fúrva. Mélyen szívtam be az illatát, mert már túl régen volt alkalmam arra, hogy ezt megtegyem. – És az is, hogy megölelj! Remélem, ma velem alszol… - próbálkoztam be, miközben az enyhe lábujjhegyről visszaereszkedtem a talpamra, és átvettem az egyik poharat. – Igen, annál jobb! És köszönöm, figyelmes vagy – még egy puszit is kapott mellé. – Olyan rohadt hideg van, ha tudtam volna, hogy így vagy felöltözve, akkor hozok neked valami cuccot! Rossz rád nézni… - ingattam a fejemet rosszallóan, ahogy végignéztem rajta. - Előbb tedd be a segged a kocsiba, aztán majd beszélünk erről. Ó, és enned is kell egy kicsit, ugyanis hoztam kaját! Én is alig ettem ma, gondoltam jól fog jönni – magyaráztam, miközben az autó irányába teregettem, mint egy szigorú anyuka. Egyébként tényleg éhes voltam, de ezzel is akartam noszogatni egy kicsit, hogy hátha akkor ő is fog, ha én is. Míg ő megkerülte a kocsit, addig én beültem, és belekortyoltam a még mindig kellemesen meleg kávéba. A két mekis zacskó ott pihent a sebességváltó melletti tartón, míg a pohártartókat kinyitottam, hogy oda tehessük a kávét. Nem akartam elindulni még, gondoltam itt megesszük, aztán ráérünk, nem siettünk most már sehová. Kivéve, ha a bátyám esetleg elkezdene hisztizni azért, hogy álmos. Elég nyúzottnak tűnt, maradjunk annyiban. - Szóval, a lehető leghamarabb szeretnék vele találkozni, meg persze akkor, amikor beleférünk az idejébe – válaszoltam meg most már a kérdést, miközben nagy zörgések közepette bontogatni kezdtem a BigMac-emet. – Hogy utaztál? – próbáltam meg elterelni a szót, noha valószínű, hogy felesleges próbálkozás volt.
Jó volt megölelni, otthonos érzés, amiben pár másodpercre hagytam magam elmerülni. Meg az orromat megcsapó hamburger illatában. Annyira jók vagyunk! Én kávét, ő kaját hoz, kinek kell ide gondolati csevej? - Te is nekem - mormoltam vissza, hajába fúrva az arcom. Halkan kuncogtam az ölelés hiányolására, holott ez egyáltalán nem volt vicces, inkább szomorú, a reményére pedig csak egyféle válasz létezett. - Naná! Azt hiszem, mindkettőnkre rá fér... Mikor eleresztett, még nyomtam egy futó csókot a homlokára, és nem tiltakoztam a kávéelvétel ellen. Itt vagyok, nincs már egyedül, nem kell egymagának szembe nézni ezzel az egésszel, ez pedig engem is megnyugtatott. Valakivel együtt lenni pácban mindig könnyebb, mint egyedül, még akkor is, ha a másik nincs bajba, csak ott van támogatásnak. - Szívesen és te is! - Kiszagoltam a BigMaceket. A gyomrom úgyszintén díjazta Jenny ötletét, hangosan, panaszosan megkordult, amit egy suta mosollyal próbáltam meg-nem-történtté tenni, de hát... asszem nem jött össze. - Azzal a többiek egészségét óvnád, szerintem ránézésre már okoztam két tüdőgyulladást, meg egy sima megfázást. Nekem ez az ideális klíma - vontam vállat. - Oké, a pár fokkal melegebb tényleg nem rossz, de így is elvagyok - vigyorodtam el már csak rosszallása miatt is. Kinéztem belőle, hogy tényleg hoz valami nagy plédet, óriási, vastag, többszörösen bélelt kabátot, ha tudja, hogy ilyen lazán vagyok. Ugyanakkor jól esett, hogy ezt mondta. - Nagyon-nagyon jó ötlet volt! - bólogattam helyeslőn, és nem is húztam tovább az időt, már pattantam is be a húgom kocsijába. Szerettem, hogy nem Volkswagen Bogárral járt-kelt, abban egy cseppet szűkösen lettem volna. Sőt, lehet be se férnék! - Ó, Tupilek! - haraptam a hamburgerbe egy nagyot. Most szerintem bármit hatalmas élvezettel faltam volna fel. - Tudod mi hiányzott még? A főztöd meg a sütijeid! Ez is jó, de azok... a héten muszáj valamit összedobnod - néztem rá, fejemet a támlának vetve, két nagy harapás között. Fáradt voltam, de nem sürgettem, leszálltam, innentől már szinte majdnem mindegy, mikor érünk fel a lakhoz, maximum elalszom a kocsiban, de legalább már nem kell "repcsire fel, repcsiről le"-t játszanom. Itthon vagyok. Ezt pedig Jen tudatosította benne, méghozzá egyetlen szó nélkül. - Gondoltam. Megvan már, hogy hogyan fogod ezt tálalni? - kérdeztem, aztán hamm megint, majd lapos pillantást vetettem rá. Ne tereljük a témát! Ettől függetlenül megtettem, hogy hagyok neki némi időt. - Repültem, szerinted? Szörnyű volt! Felhő, kék ég, Nap, felhő, kék ég, Nap... Meg egy rakás átszállás, visszafele eskü hosszabbnak és macerásabbnak tűnt, mint odafele. Tudta, hogy nem szeretem a repülést, így ez a kis hiszti azt hiszem, nem érte váratlanul. Ahogy az étvágyam se, a hamburger semmi perc alatt tűnt el, hogy aztán szürcsöljem is a kávémat. Mint akit napokon át éheztettek és szomjaztattak... Pedig ez az idő csak órákban mérhető. - Ja és ha még mindig el akarsz válni, szívesen találkozom Rahimmal - somolyogtam ártatlanul. Nem szeretek és nagy átlagban, normál állapoton nem is tudok másokat megijeszteni, de tehetünk olykor kivételt.
- Igen, én is így gondolom! – bólogattam helyeslően, hiszen tényleg ránk fért egy közös alvás. Még este legalább beszélgethetünk egy kicsit, megvitathatjuk a dolgainkat, aztán hozzábújva mindig jobban alszom, mint máskor. Az olyan megnyugtató, otthonos érzéseket vált ki belőlem, és a mostani háborgó lelkemnek talán pontosan erre volt szüksége. Soha nem voltam még ilyen hálás Darrennek szerintem, mióta ismerjük egymást. Pedig volt már egy-két rázósabb helyzetünk, de ennek ellenére most ez volt a leginkább ijesztő számomra. - Sosem értettem ezt meg, pedig te is tudod, hogy elég sokat éltem északon. Mégsem szerettem meg annyira, maximum jobban bírom, mint az átlag – vontam én is vállat, nagyjából letükrözve az ő mozdulatát. Szerintem ezt valahogy egymástól vettük át, ezt a hanyag, nemtörődöm mozdulatot. Ez van, ha túl sok időt tölt együtt két ember, nem csak a beszédük hasonul, de a mozdulataik is olykor-olykor. Meg aztán, a farkasaink testvérek, talán ez is közrejátszik valamelyest, vagy én legalábbis szerettem ezt gondolni. – Remélem, hogy nem fáztál meg, nem akarlak ápolgatni! – szóltam rá, és még a szemeim is összeszűkültek, ahogy elvigyorodott. Jó, utána a vonásaim szinte egyből megenyhültek és én is mosolyogtam, mint valami idióta. - Biztos, ami biztos, bekapcsolom a fűtést! – közöltem, mivel ez az aprócska momentum kimaradt, tekintve, hogy én vele ellentétben alaposan felöltöztem. Mivel már járt egy ideje a motor, így nem tartottam attól, hogy sok időt venne igénybe a melegedési folyamat. – Isten hozott itthon! – közöltem, miután már kényelmesen elhelyezkedtünk mind a ketten és előkerültek a hamburgereink is. Ha nem ott jöttem volna el az étterem előtt, akkor valószínűleg eszembe sem jut, de hát annyira megkívántam, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Valamint azt is sejtettem, hogy tényleg szükség lesz némi kajára, amíg visszaérünk a Lakhoz. - Rendben, megbeszéljük! – egyeztem bele rágás, és néhány korty ivás között. Előtte nem finomkodtam, úgy ettem, ahogyan éppen nem szégyelltem. – Majd találd ki, hogy mit akarsz enni, és holnapra bevásárolok egy vacsihoz. Igazából, már ma is főztem volna, de nem nagyon volt rá időm – annyira igyekeztem ugyanis, hogy lekössem magam, hogy kiment a fejemből az üdvözlő vacsora gondolata, pedig egyszer eszembe jutott egy futó pillanat erejéig, de túl gyorsan történt ez a hazatérés hozzá. Nem mintha ezt bántam volna! - Még nem, de már nagyon sokat gondolkoztam rajta. A fenébe is, hiszen mindig is jól tudtam beszélni! Tudom, hogy nagy baj lesz belőle, erre már próbáltam lelkileg felkészülni, de majd ott jön, aminek jönnie kell! – hirtelen feléledt bennem a határozottság ezzel kapcsolatban, de szinte egyből át is vette a helyét a bizonytalanság. – Te mit reagálnál a helyében? Te is vezettél már falkát… - talán nem kellett volna emlékeztetnem rá, de a tény attól még tény marad, hogy szívesen eltemetné ezt az apróságot a múltban. Tudni akartam, hogy szerinte mire kellene számítanom, mert én még nem voltam ilyen helyzetben soha. - Nem lennék a helyedben, de te akartál eltűnni a világ másik végén – ezzel azt akartam mondani, hogy magára vessen, mert ezzel biztosan számolt. Azért örültem, hogy miattam megtette ezt az utat, noha még egyszer már nem mondtam ki. Helyette csak a keze után nyúltam és megszorítottam néhány pillanatra, mintegy néma megerősítésként. Mintha azt akarnám, hogy szavak nélkül is értse, hogy mit akarok. Köztünk ez sosem okozott különösebben nagy gondot. – Ha gondolod, majd készítek otthon egy fürdőt nálam, nekem úgyis sokkal nagyobb a fürdőm, mint neked! – vigyorodtam el pimaszul. – A kádam is kényelmesebb! – tettem még hozzá, aztán én is elfogyasztottam az utolsó falatokat. - Erre mindenképpen sor fog kerülni, a válásban még nem vagyok biztos. Előbb beszélni kell Castorral, ő fog dönteni erről. Istenem, ez milyen nevetséges! – fakadtam ki, ráütve a kormányra. – Felnőtt ember vagyok már jó néhány éve, de nem csinálhatok semmit, amíg ő rá nem bólint. De ha kell neki Rahim, akkor vele fogok maradni. Talán megszeretem, nem olyan borzasztó ám… majd meglátod! – azért a sóhaj most sem maradt el, ami kellőképpen érzékeltette, hogy mennyire vagyok most gondterhelt.
Nem igényeltem a fűtést, de azért sem kezdtem el kardoskodni, hogy kapcsolja le, egyfelől fáradt voltam bárminemű vitához, másfelől azért, mert nekem nem volt rá szükségem, neki még eshetett jól. Aligha lehet mindenki olyan hidegmán', mint én. Enni kezdtünk, mint két malac - azért a röfögés még elmaradt -, nyilvános helyen biztos megbámultak volna minket. - Palacsintát mindenképp, meg valami töltöttet vagy rakottat, meg jó krémes sütit és megveszek egy mezei rántottáért is - soroltam szorgosan a "rendelésem", persze nem vártam, hogy ezt mind holnap megvalósítsa, bár az étvágyamat ismerve, lehet egyszerre se lenne velük gond. Ha viszont napokra elosztogatva kapok meg mindent, azzal is kiegyezek. - Jaj meg húslevest! Mióta elmentem, nem ettem, illetve egyszer bepróbálkoztam vele egy kajáldában, de undorító íze volt. Örültem, hogy már valamivel összeszedettebben, vagy legalábbis nem olyan ijedten állt a dologhoz, mint amikor telefonon megkeresett, aztán mindez egy pillanata alatt tűnt el. A kérdésére pedig belőlem is eltűnt minden könnyedség, és mégis... az első reakcióm az volt, hogy felnevettem, bár ebben most nem volt öröm. Oldalra fordítottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Két tök más habitus vagyunk, Jen. És azért is nehéz ezt megmondani, mert akarva-akaratlan bejátszik, hogy a húgom vagy. Mármint nálam. - Megálltam egy kicsit és eltűnődtem. Nem akartam ennyivel lezárni, mert láttam, hogy szüksége van legalább egy kis támpontra. - Nathalie-t anno kitettem kölyköstül a falkából, mert Tikaan Tarkként meggondolatlanul átharapott egy vadidegent a kinevezése után pár nappal. Titulusod van a falkában, ami ilyenkor súlyosbító körülmény lehet, viszont te nem kölyköt hoztál a nyakunkra úgymond és ki se adtad a falkát. Én... nem szankcionálnám ezt különösebben, de a lelkedre kötném, hogy ha csak el nem válsz tőle, Rahim a te felelősséged, a falkáról természetesen nem tudhat, ahogy a farkasokról sem, valamint ha úgy adódik, számítunk tőle támogató tőkére, amennyiben egy falkatulajdonban lévő ingatlant akarunk felújítani, bővíteni, vagy valamire lecsapni. Ez volt az én álláspontom, semlegesként, ex-Atanerkként. Bár abban hasonlítottunk Castorral, hogy mindketten a legjobbat akartuk a farkasainknak. Ebből is kiindulva pedig: talán Jenny mégsincs akkora pácban, mint attól eleinte féltünk. Reméltem, hogy egy kicsit sikerült tényleg megnyugtatnom, az nem segítene, ha idegesen és ne adj Tupilek, összeszedetlenül állna az Atanerk elé. Eltűnésem emlegetésére, és hogy magamnak köszönhetem így tulajdonképpen, hogy most ilyen lerongyolódott vagyok, már őszinte mosolyra húztam a szám, viszonoztam szorítását. - Ha így folytatod a saját lakásod előnyeinek sorolását, átköltözök hozzá. Kaja, fürdő, kád, közös szunya... - soroltam somolyogva és a fejemet ingattam. Bár így is jók vagyunk, mert egymás mellettiek a lakásaink. - Tisztára, mint régen, amikor a szülők eldöntötték, ki a megfelelő a gyerekük számára és biznisz volt a házasság. - Neki aztán marhára nem kellett ezt bemutatnom, tudom, meg én is ebből húztam hasznot anno Ryannel és Victorral együtt. - Vigasztalnálak azzel, hogy itt legalább te választottál, de... - rá pillantottam bocsánatkérőn a satnya és kicsit cukkoló odaszólásomért. - Nem érdekel, Jenny, hogy mennyire borzasztó alak, vagy mennyire nem az. Félig magad miatt, de félig miatta vagy ilyen helyzetben, azzal meg, hogy nem hajlandó válni kényszerhelyzetnek tesz ki. A falka nélkül is. Innentől meg leszarom, mennyire jófej, ne fosszon meg a szabadságodtól akaratod ellenére. - Kissé elkomorultam. - Ha Castor nem köti, hogy együtt kell maradnotok és te is kényszernek fogod érezni, kellemetlenségnek a házasságod, nem fogom hagyni, hogy Rahim kösse az ebet a karóhoz. Az ő kultúrája diktál egyvalamit, én meg más valamit. És tudom, hogy nem vagy elveszett, ártatlan meg ártalmatlan bárányka, de ha nem akarod lebuktatni a fajunkat, anélkül kell intézned, hogy rájönne, mi vagy, márpedig ránézésre... még mindig én vagyok az elrettentőbb. - Annak ellenére, hogy elég kb fél óra, hogy az ijesztő illúzió eltűnjön - már azokkal szemben, akiket csípek. - Túl sokat locsogok és túl sok a "ha". Castor után meglátjuk, mi lesz. De azt most itt mondom, hogy nekem többet ér a te akaratod, mint az összes többi külső kényszerítő. Nem akartam boldogtalannak látni, vagy olyan helyzetbe kényszerítve, ami marhára nem ő, amit egyáltalán nem akar, és ami elől foggal-körömmel menekülne. Épp elég olyan dolgot kellett átélnie Kirillnek hála, amit egyáltalán nem szeretett volna, s pont ezért reagálok az esetében erre a helyzetre is érzékenyebben talán, mint kéne.
- Hűha, itt aztán vannak igények, kérem szépen! – nevettem el magam akaratlanul is a nagy felsorolás hallatán. Nem volt ez olyan vészes mennyiség, de az biztos, hogy pár napi kaja lett volna, és nem egy estés vacsora, hatféle fogással. Bár nem ez lenne az első eset, hogy mindet megcsinálom egyszerre, és ilyenkor rendszerint el is szokott fogyni. A kedves férfi családtagjaimnak elég jó étvágya van, de azért én sem panaszkodhatom, az tény. Sokszor az éttermekben vigyáznom kell, hogy ne essek nagyon túlzásba, amivel feltűnést kelthetnék. - Mit vársz egy gyorsétteremtől? – kérdeztem felvont szemöldökkel, két nagyobb falat között. – Ahhoz, hogy rendeset egyél, mindig kénytelen leszel hazajönni drágám, sajnálom! – ingattam a fejemet, és igyekeztem nagyon komoly ábrázatot varázsolni magamnak, de azt hiszem, hogy nem sikeredett annyira meggyőzőre, mint szerettem volna. Sebaj, majd egy kicsit gyakorolok még. – Egyébként, ha elmész bevásárolni, akkor bármit megfőzök neked – adtam be végül a derekamat, de szerintem ő is tudta, hogy nem nagyon kell majd győzködnie. Mindig szívesen főztem rá is, és a többiekre is, ha úgy adódott. De mégiscsak ő volt hozzám a legközelebb – mindenféle téren -, így aztán a legtöbb esetben ő részesült a kiváltságban, hogy kapott tőlem valami finomat. Amikor végül Castorra terelődött a téma, szinte félve kérdeztem rá arra, ami érdekelt, de hát muszáj volt. Akartam, hogy legyen némi fogalmam arról, hogy mégis mire számíthatok majd az Alfától. Jó, persze nekem is voltak ötleteim, de talán az aggodalmam felnagyította és sokkal súlyosabbnak láttatta velem a helyzetemet, mint amilyen valójában volt. Végül is, Darrennek igaza volt, nem adtam ki a falkát, ilyet sohasem tettem volna egy ember esetében. Ahhoz szerintem nem volt elég alkohol a világon, mert annyira belém ivódott, olyan elemi dolog volt ez bennem, hogy semmilyen körülmények között nem beszélnék arról a világról, aminek én is a tagja vagyok. - Tudom, de mástól nem kérdezhetem ezt meg, te is tudod… - sóhajtottam kissé gondterhelten, miközben lentebb tekertem a fűtést. Azért ennyire nem volt hideg, én meg nem voltam fázós, egyszerűen csak jól esett kicsit a kellemesebb levegő. – Persze, én is pont így gondoltam. Szerintem ez korrekt lenne, mert a hibát csak magamnak vétettem, de sem gyereket nem hozok a falka fejére – nem is tudnék ugyebár! -, sem egy kölyköt, vagy potenciális szájat, aki majd elmondja az egyszerű embereknek, amit nem tudnak még – ráztam meg a fejemet. – Csak az a baj, hogy nem tudom még, hogyan fogom erre rávenni. Miért adna támogatást, ha nem érti, hogy milyen kapcsolatban állok vadidegenekkel. Titeket még bemutathatlak családomként, de az egész falkát már nem. Nem ostoba ember, Darren. Valahol sajnálom, de tényleg nem az, és csak úgy nem fogja a pénzét elszórni anélkül, hogy tudná miért és mire kell – igen, ez okozta nekem a legnagyobb fejtörést, mert ezt már magamtól is kitaláltam, csak a helyzet mégsem volt olyan rózsás még így sem. Ha tudta volna, akkor szerintem adna, de így nem fog. - Nem kellene messzire költöznöd és legalább én is örülnék a társaságnak. Nem tudom, hogy lesz ez a jövőben. Imádom a lakásomat, de egy embert nem hozhatok be. Márpedig, ha Castor úgy dönt, hogy ki kell használnunk a Rahim adta előnyöket anyagi szempontból, és nekem játszani kell tovább a feleség szerepét, akkor össze kell majd költöznöm vele. Nem akarom… - nyűglődtem egy kicsit gyerek módjára, miközben szépen lassan beindítottam a motort, hogy akkor induljunk meg hazafelé, ne csak beszéljünk róla. - Tudom, még emlékszem rá milyen az… - nem akartam most bolygatni a múltat, de akaratlanul is eszembe jutott az egyetlen férfi, akit az életem során még férjemnek nevezhettem. Már bizonyosan régen meghalt, ha nem így volna, az engem lepne meg a leginkább. – Tudom, az én hibám! – emeltem fel a kezeimet megadóan. – Bár lehet, hogy ha választhattam volna, akkor is ő lesz a befutó. Tényleg jól néz ki, és normális, csak ne ragaszkodna ennyire a házassághoz, vagy legalább ne lenne ember… - türelmetlenül beletúrtam a hajamba, mert ez a tehetetlenség a legrosszabb. Jó, egyébként tehettem volna ellene, de nem biztos, hogy én erre fel voltam készülve. Semmilyen téren sem. - Hidd el, ha lebuktatnám a falkát, akkor egyből meg akarna szabadulni tőlem, de azt hiszem, hogy ennyit meg nem ér – kínomban mosolyogtam csak, nem azért, mert annyira mulatságosnak találtam volna a helyzetet. – Igen, ebben igazad van. Ha vele kell maradnom és nem árulhatok el neki semmit, az nagyon nehéz lesz. Nem is a házasság lesz kényszer vagy idegőrlő, hanem a titkolózás. Nem szeretem az ilyesmit, egyszer már megtettem és nem lett jó vége – itt a Kirillel való viszonyomra utaltam, amit ugyebár titkoltam a férjem elől annak idején. – Sejtettem, és örülök is neki, hogy az én érdekemet nézed! Mindegy, igazad van! Felesleges azon törni a fejünket, hogy mi lesz, mert úgyis a találkozás alkalmával fog kiderülni – zártam le végül, és átraktam a váltót a parkolásból a rendes menetbe. – Menjünk haza, jó? – fordultam oda még egyszer mosolyogva, mielőtt bekapcsoltam volna az övemet az induláshoz.
- Na, látod, így legalább biztos lehetsz benne, hogy mindig visszatérek. - Nem mintha egyébként végérvényesen el tudnám hagyni őket, az aligha menne. - Ó, megyek! Kell még ezeken túl amúgy valami neked? Mióta kellett vennem betétet Ash-nek az éjszaka közepén egy éjjel-nappaliban, azóta úgy voltam vele, hogy nem tudnak olyat kérni, amit ne lenne pofám megvenni. Ezekről a vicces gondolatokról viszont elterelődött a figyelmem a komolyabbak és hazajövetelem tényleges oka felé. - Kicsit ferdítesz neki, de mindent ki lehet magyarázni - mondtam könnyedén, mert nem akartam, hogy ezen görcsöljön, holott... kapásból eszembe jutott, hogy például egy megcsalást rohadtul nem lehet kimagyarázni, főleg, ha le is buksz. Kicsúszott egy nagy sóhaj. Kikívánkozott egy kérdés is, de addig nem éreztem ildomosnak feltenni, amíg ezt az esküvős-Rahimos dolgot át nem rágtuk. - Nyugi, ha az lesz, majd kitalálunk valamit, ha kell, felveszel egy olyan vallást, ami tiltja, hogy egy feleség a férjével lakjon - vigyorodtam el és ránéztem. - Megoldjuk, valahogy megoldjuk. Mélységesen egyetértettem abban, hogy nem ér meg egy falkalebuktatást az egész, ezt mutatandó pedig bőszen bólogattam. Megpaskoltam a combját és hallgattam az aggályait. Megértettem, hogyne értettem volna? Egy életre elég rossz tapasztalatot szerzett ilyen téren, így akkor se hibáztattam volna az ellenérzései miatt, ha Rahim farkas lett volna, maga a helyzet veleje sántikált, éppen ezért aligha vethette bele magát ebbe az egészbe úgy, mint egy nagy és muris kalandba. Nem az volt. Pláne nem neki. A hazamenetelje biccentettem, aztán hallgattam egy darabig. Érezhetően kikívánkozott valami, de konokul hallgattam majdnem a haza vezető út feléig. Csak bámultam az elsuhanó épületeket, az ismerős környezetet, arcokat, reklámokat... Tényleg itthon vagyok. - Beszéltél mostanában Yettával? - böktem ki végül, de közben merőn bámultam kifelé az oldalablakon. Csendes voltam, és ennél többet nem is kérdeztem, bármit felelt is. Némán tudomásul vettem csak, mialatt leküzdöttem a vágyat, hogy még fürdés előtt felhívjam. Nem lehet - és ez őrjítő.
Úgy bújtam Jenny mellé az ágyban, mint aki évek óta nem aludt egy tisztességeset. Alighogy vízszintesbe kerültem, a takaró pedig ránk, ólmos fáradság lett rajtam úrrá, miközben kényelmesen elvackolódtam. Mosolyogtam. Úgy aludtam el, hogy közvetlen közelről nézhettem a kishúgom szemébe, és éreztem, hogy hazaértem. Visszajöttem, hogy támogassam és segítsem, de ő minden különösebb cselekvés nélkül ugyanezt tette velem, ez az oda-vissza összetartás pedig egyikünknek sem jelentett terhet. Örültem, hogy mellette lehetek, hogy mellettem van és együtt hortyogunk-szuszogunk, mint két kisgyerek...
- Igen, ez az én nagy szerencsém! – viccelődtem egy kicsit oldottabban. Ha a főztem mindig haza fogja hozni, akkor sohasem hagyom abba a konyhai teendők gyakorlását. Amúgy is szerettem, mert időnként remekül ki tudott kapcsolni. Talán most sem olyan nagy baj, hogy éppen akkor kell neki főznöm egy regiment kaját, amikor éppen a gondolataim egyfolytában elkalandoznak, én meg feszült állapotban vagyok. Legalább kellőképpen el fogja terelni a figyelmemet arról, amivel nem szerettem volna foglalkozni, legalább néhány nap erejéig. Utána úgyis szembe kell majd néznem a következményekkel, ez egyértelmű volt. - Nem, nem hiszem – ráztam a fejemet tagadóan, mert tényleg nem volt szükségem semmire. Ha mégis, akkor majd elugrom én a boltba, vagy rászólok utólag, hogy hozzon még ezt-azt. – Igen, tudom, hogy mindent ki lehet magyarázni, de azért a pénzügyeivel egy üzletember nem szokott szórakozni, ezt te is tudod – tettem hozzá, de egyébként jó voltam abban, hogy kimagyarázzam magam bizonyos kellemetlen szituációkból. Ez alól a nemrég kötött házasságom volt a tökéletes kivétel, ami azt illeti. - Darren, ezt most te sem gondoltad komolyan! – vigyorogtam rá én is, mert könnyebb volt egy kicsit elviccelni ezt a helyzetet, minthogy továbbra is komolyan aggódjak miatta. – Remélem, hogy tényleg meg fogjuk tudni oldani, mert semmiképpen sem szeretném elhagyni a lakásomat, az egész otthonomat, titeket! – toldottam meg a legfontosabb visszatartó tényezővel. Mert igen, számomra ez jelentette a legtöbbet. Ők, a család, a falka. Ők biztos pont voltak most nekem, mikor a jövővel kapcsolatban ilyen sok kérdés merült fel bennem, és ennyire féltem attól, hogy milyen következményei lesznek a hibámnak. Nem csak rám nézve, hanem Rahimra és a többiekre nézve is. Miközben megindultunk az autóval, azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy valamit nagyon visszatart a kedves mellettem ülő hím. Kíváncsi voltam, hogy mi lehet az, bár voltak sejtéseim, annyi szent. Szerencsére csupán pár percig bírta, mire a kérdése hallatán futólag elmosolyodtam. - Azt hittem már, hogy soha nem bököd ki, amit akarsz! – piszkáltam egy kicsi, arcom azonban hamar elkomorult, és végül megvontam a vállaimat – Nem nagyon beszéltem vele egyébként, sajnálom… - vigasztalóan rátettem a fél kezemet a karjára, mert a másikkal még ugyanúgy tudtam fogni a kormányt, mint eddig. Az út további részében nem nagyon beszélgettünk, de talán nem is baj. Mind a kettőnknek voltak olyan dolgai, amik rosszul alakultak, így arra következtettem, hogy hozzám hasonlóan ő is magába szállt most egy kicsit és elmerült a gondolataiban. Majd az este hátralévő részében talán nem így fogunk egymásra meredni némán, de a Farkaslakig még én is kibírtam némaságba burkolózva.
Az este egyébként egészen nyugodtan telt, amit nem is bántam. Régen volt már részem ilyesmiben, így aztán jó szorosan odabújtam a bátyámhoz az ágyban, hogy a közelségében keressek vigasztalást. Egészen addig simogattam a fejét megnyugtatóan, amíg álomba nem szenderült. Ráfért most a hosszú út után, ráadásul azt is tudtam, hogy ő sincs éppen a toppon, mégis hátrahagyta a gondjait azért, hogy mellettem lehessen. Szerintem soha nem leszek képes ezt most eléggé megköszönni neki, pedig már kölcsönösen sokat tettünk egymásért az évek során.
Nem mondom, hogy nem rágtam a kefét, amiért röpke 24 óra leforgása alatt másodszor baszom el az időmet a reptéren, de tök mindegy, ha egyszer jön az a majom, hát illik fogadni nemde? Még egy elcseszett névtáblát is csináltam, szíveket azért nem rajzoltam mellé, bár amilyen rég láttam az ocsmány képét, tán még az is belefért volna. Mindenesetre bementem, megnéztem, késik-e a gép, és mit ad isten, egy fél órát igen, úgyhogy fogtam magam és visszavágódtam a kocsimba, ott vártam nyugodtan, az tuti, hogy nem fogok ácsorogni a csomagkidobó mellett, mint egy szerelmes fruska, nem hülye, majd megtalál. Az autó ablakához felül odaszorítottam a Lionel Hiltz táblát, és kapcsolgattam a rádiót, csupa szemét, komolyan úgy éreztem néha, hogy ez a világ nem nekem való, egyszerűen képtelen voltam megszokni. Egyedül a kocsik fejlődését tartottam kedvemre valónak, a modernebb kütyüket már inkább félredobtam volna szívem szerint, de kellett egy telefon, hogy non-stop lelki segély szolgálatot tarthassak. El se hinné az ember, hogy mennyi szarral képesek betalálni egy vezető testőrt, amíg az nem lesz belőle, most már tudom, hogy én is kurvaidegesítő lehettem, amíg csak testőr voltam. Harminc éve viszont a másik oldalon, hát, nem kutya, ha engem kérdeztek. - Na végre… Kezdek el dobolni ujjaimmal a kormányon, amikor felhangzik a Highway to hell, valami, amitől nem akarok kirohanni a világból. Éneklésre nem ragadtatom magam, a kappanhangom egyértelműen szánalmas, aminél csak a tánctudásom tragikusabb, bár azt hinné az ember, hogy ennyi idő után ragad valami egy magamfajtára is. Hát kurvára nem. Sírva röhögős jelenet az, amikor én rázni próbálok, szóval inkább nem teszem. A lábam azért jár, de az úgysem látszik. Látom, mikor száll le a gépe, de nem mozdulok továbbra sem, innentől úgy fél óra még mindig, nincs is annál jobb, mint a semmivel tölteni az időm. Mindjárt felrobbanok, nem sok mindent utálok jobban a tétlenségnél. Tudom én, hogy amint meglátom a rég látott haverom búráját, elmúlik ez a bosszúság, de az még beletelik egy kis időbe. Beletúrok az igénytelen mekis zacskó rejtette sült krumpliba, nekem már úgyse nagyon számít, hogy mennyire mérgező a cucc, én bírom az ízét, és inkább veszek ezt, minthogy nekiálljak főzőcskézni. Maximum akkor eszek normálisat, ha főz valaki rám, tavaly a büntetés időszakában például egészen élveztem a közös étkezéseket, kár, hogy azóta nem volt rá példa. Csörög a telefonom, a tűzoltóságról, átszervezték a beosztásom, rezignáltan közlöm, hogy vettem, és oda meg vissza vagyok tőle, hogy most cserélgethetem a Falkában is a dolgokat, mert nyilván így nem tudok akkor készenlétben lenni, amikor kellene. Szeretem ám az ilyet. Jó eséllyel még akkor is egy darab burgonya áll ki a pofámból, amikor megérkezik Lio, remélem jó szokása szerint bevágja magát a kocsiba, hogy elhúzhassunk innen a vérbe.
Ha valaki fiatal koromban csak megemlítette a repülést és annak lehetségességét hamar rábízták az inkvizíció oltalmára, de minimum bolondnak titulálták. Az ég a madaraké, tartja a bölcsesség és a farkasoknak sincs semmi keresni valója a felhők között. Nem is szeretem, de amikor sokak dédelgetett álma lehetséges lett nem telt bele pár évtized és annyira szükséges velejárója lett az emberi világnak, hogy magam sem kerülhetem ki. Persze ha lehet megpróbálom. Most nem sikerült, hiszen szorított az idő. Felmarom a táskám a poggyász kiadóban, majd elindulok kifelé. Bár ne tettem volna. Sok dolgot nem szeretek és a hideg bizony előkelő helyen szerepel ezen a listán. És itt kurva hideg van. Annak idején egy pár bútor bánta, mikor maradnom kellet Chicagoban. A döntést nem kérdőjeleztem meg, de nem rejtettem véka alá nemtetszésem. Most egészen más a szitu. Jó volt nekem ott, a megszokott városkámban és mégis ide kellett jönnöm ebbe az országnak nevezett jégverembe. Csaknem beültem egy taxiba, mikor meglátom Lucas bamba képét egy autóban. Kedvelem ezt a pancsert, talán az egyetlen hímfarkas széles e világon, akivel szemben nem az az első gondolatom, hogy péppé verjem a pofáját. Persze volt erre precedens, nem is egyszer de akkor sem azért a bizsergető, jóleső érzés miatt történt, hanem pusztán tanító célzattal. Nevezhetjük akár atyai pofonnak, jobban mondva pofonoknak, olyan mintha a fiam lenne ez a félnótás. Pár lépésnyire megállok a kocsi mögött. Mi a fene? Mit feszeng ez a volán mögött? Rájött volna a szapora? Fenét! Táncikál a drága. Biztos vagyok benne, hiszen hallom a zenét, amely ugyan eltompul így szélvédőn keresztül, de tisztán kivehető. Abban is biztos vagyok, hogy már észrevett. Túl jó a kölyök ahhoz, hogy ne így legyen. A kocsihoz lépek és felnyitom a csomagtartót. Ha zárva van, akkor jövök ennek a kelekótyának egy új zárral, de ha itt őszülök meg is kinyitom és behajítom az utazótáskám. Könnyed léptekkel sétálok előre és kopogás, üdvölés egyszóval minden külsőség nélkül tépem fel az anyósülés ajtaját és lehuppanok. Pár pillanatig csak bambulok magam elé és keresem ezt az orrfacsaró illatosítót, amely csak úgy okádja bűzét. -Mi lesz pöcsköszörű??! Itt várjuk be a nyarat? - sziszegem a fogaim közül és beültöm óta először pillantok legjobbik cimborám képébe. Be kell vallanom töredelmesen, hogy hiányzott ez a seggarc.
Nem mondom, elnéztem volna, ahogy becsücsül a taxiba, különösen szívesen ültem volna a hátsó ülésen, hallgatva a zsörtölődését, ami minden bizonnyal rosszabb, mint amit egy vén nyanya képes lenne levágni, de azért bíztam benne, hogy mentálisan még nem indult vénülésnek az öreg. Szó sem volt tiszteletlenségről, szerintem máig azon kevesek közé tartozik, akiknek hajlandó vagyok elfogadni a véleményét. Egyszerűen már jó ideje így ment ez köztünk. Azt persze már nem emlegetjük, hogy mostanra már talán képes lennék felülkerekedni, de eszembe sem jut megpróbálni, nem ellenségek vagyunk, sőt. Mélységesen tisztelem, különösképpen azért, mert képes volt azt mondani, hogy oké, akkor én most visszalépek a vezető testőrségtől, mert már nem tudom azt a szintet vállalni, amit eddig. Én is elég erős akarok majd ahhoz lenni, hogy egyszer beismerjem a gyengeségemet. Mielőtt ez a marha feltépné a csomagtartót, kinyitom neki belülről, elég pöpec járgányom van, kevés dologban érdekel a minőség, de a fasza autó muszáj. Státuszszimbólum, vagy mi a pöcs, mint a csinos kis kecó, a dögös asszony, jó munka. Na, nekem ebből csak a menő egyenruhás meló van meg, a többi őszintén hidegen hagy. Nem lep meg, hogy csak úgy beszáll, amúgy is rohadtul egyértelmű, hogy az ő nagy pofája miatt jöttem ide, nem másért, roppant kevesen vannak, akik miatt képes lennék bármennyit is feláldozni a szabadidőmből. Más kérdés persze, ha mondjuk egy kölyöknek van szüksége segítségre, velük azért kivételt szoktam tenni, jó arc vagyok, na. - Jah, úgyis rühellem ezt a mocskos hideget, vagy esetleg elrepülhetnénk valami melegebb helyre. Úgyis úgy szereted a fenti panorámát. Tolom a képébe, nekem nincs bajom vele, bár szerencsére relatíve ritkán van szükség a repkedésre, nem is nagyon távolodhatok el Castortól, de nem is akarok. Ettől függetlenül már indítom is az autót, hogy elhúzzunk a vérbe, biztosan imádni fogja a jó kis szállodai kilátást, meg kosztot. Biztos… - Mi a franc történt tegnap? Beszart a gép? Kérdezem lazán, nem olvastam utána, csak felkúrtam magam, hogy hiába bumliztam ki ide. Így már azért sokkal nyerőbb a dolog, nem mintha nem pazaroltam volna el erre a kis várakozásra értékes perceket, de bőven kárpótol a hülye feje. Az mondjuk már egy jóval érdekesebb kérdéskör, hogy mi a búbánatért lett idehívva, nem mintha nem örülnék neki, és van némi sejtelmem róla, hogy mi az oka, de pontosat csak Castor tud véleményem szerint, és persze ez így is van jól. Nekem nem a kérdezősködés a dolgom, és kurvára nem érdekel, merre milyen szálak mozognak. - Valld be, imádod, hogy újra láthatod a pofám. Hergelem, miért is ne tenném, sunyi vigyor kúszik a számra, és kíváncsi vagyok, mivel fogja elütni a szavaimat, meglepődnék, ha csak úgy kijelentené, hogy jah.
Sikerült alaposan kibosszankodnom magam a gépen, szóval lényegesen nyugodtabb vagyok már ebben a pillanatban, mint egy órával ez előtt de a repülés puszta említésére kissé feljebb megy a pumpa. Nagy kedvem lenne megragadni Lucas tarkóját és pofázmányát beépíteni oda, ahol most a légzsák van. Persze ez csak kacérkodás marad a gondolattal, túlságosan kedvelem ezt a gyereket. -Ne akarj már megint melegedni! A seggem csak az enyém! - vágok vissza. Csak remélhetem, hogy ezzel elveszem a kedvét a repkedéstől, tojásrakástól, faágról emberek fejére szarástól és minden mástól is, amely a madarak privilégiuma. -Egy dolog biztos, hogy idén nem ülök repülőre többé! Meggyőződéssel jelentem ki és nem is gondolom másként. Ha vissza kell mennem Illinoisba inkább kivárom a tavaszt és megyek autóval, rollerrel vagy akár gyalog is, de még egyszer fel nem ülök egy ilyen szarra. Persze ha Castor azt mondja menni kell, akkor menni kell. Így van ez már jó száz esztendeje és nincs is ezzel bajom. Minden bizonnyal még neki is ajánlgatnám a pöcsöm, nem is tudom miért nézi el nekem. -Kibaszott hóvihar! - intek lemondóan tegnapi késésem okára. - De sikerült elütni az időt. Ugye nem itt várakoztál tegnap óta? Egyenlőre nem teszek említést a tegnapi estémről és unalmasnak nem mondható részleteiről. Nem mondom, meglehetősen bassza a csőröm, hogy egy aprócska nősténytől a kelleténél több pofont kaptam egy olyan küzdelemben, amely ötven éve lényegesen gyorsabban zajlott volna le. Nagy arcul csapás volt ez az amúgy is béka segge alatt tanyázó büszkeségemnek, bár talán Lucas az egyetlen, akivel ezt kész lennék megosztani. Persze nem tolom a képébe, hogy „Ja, elkalapált egy nőstény, jó volt szép volt és te hogy vagy öcsém?” -Ne vigyorogj, mert kénytelen leszek nyakon verni! Elég baj ez nekem. Most képzeld csak el, ott ülök a Lake Michigan partján egy kávézóban és egy akkora csöcsű nővel szemezek, mint két jól megtermett cipó..... erre jön egy üzenet. - hevesen gesztikulálok mondandóm közben újra felidézve az emléket. -De ha már itt tartunk. Castor most sem fosta a szót. „Idő van Lio! Indulj” Ennyi állt az üzenetben. Na ki vele, Mr. Közel a fazékhoz! Mi a bús picsáért kellett idejönnöm? Ebbe a kibaszott télbe.... Még egyenlőre valóban sejtelmem nincs mi az oka ittlétemnek. Valakit jobb belátásra kell téríteni, gondolom én, de talán Lucas képben van.
- Tudod kinek kéne az a ráncos valagad? Kérdezek vissza röhögve, nyilvánvalóan nem vagyok homokos, mint ahogy ő sem, nincs hát értelme magamra vennem a dolgot, de egyébként sem vagyok egy kis mimóza, előbb ütök vissza, minthogy felhúzzam az orromat. - Ezt a kijelentésedet majd elemezzük január elsején rohadt részegen. Nem tudom még, mi lesz akkor, lehet inni sem fogok, mert épp szolgálatban leszek, vagy a falkában, vagy a tűzoltóságon, egészen ritkán van lehetőségem kimozdulni. Én mondjuk nem bánom, ennek élek, ebben teljesedem ki. Mondhatni, tök jól vagyok, azóta meg pláne, hogy egykori Teremtőm visszatért mellém, és állandóan nyomja a sódert a fülembe. Róla persze csak Castor tud, nem akartam sosem híresztelni, elvégre, senkinek semmi köze hozzá, meg ha híre megy, akkor a helyzeti előnyöm is oda. - Elütni az időt, hát persze. Vigyorogtam, sejtettem én, hogy nő van a dologban, de nem firtattam, tudja jól rólam, hogy nem kifejezetten mozgat ez a téma, mondjuk, valószínűleg körberöhögném, ha előadná az igazságot. - De, annyira vártam, hogy újra lássam a képed, hogy itt szunyáltam. Kamu, egyértelmű, de attól még nem bírom kihagyni, meg aztán, hülye kérdésre hülye válasz. Biztos van arra időm, hogy egy egész napot a reptéren basszak el. Szép is lenne. - Szar ügy, hogy az Alfád számítana rád, bocs, de nem tudom megérteni a hisztidet. Nehogy már két jó mell fontosabb legyen ennél... Nekem aztán magyarázhatja a témát, az holt biztos, hogy sosem fogom megérteni, ha valaki egy nő után szaladgál, bár inkább szerencsésnek vallom magam, hogy a büdös életben nem voltam szerelmes, és az is rohadt biztos, hogy soha nem is akarok. - Mi vagyok én, a tudakozó? Nyilván pontosan csak Castor tudja, hogy mi a búbánatért hívott ide. Rántok vállat, de még mielőtt tényleg megkísérelne beépíteni a műszerfalba, amiért cserébe nekem ki kéne vágnom az ablakon, inkább folytatom, biztos, ami biztos. - Csak tippem van. Rohadt erős magányosok bukkantak fel a városban, nem egy, nem kettő, sokkal több, és gőzünk sincs róla, hogy mit akarnak... Ennyit tudok én is, folyamatosan zajlanak persze a felderítések, de túl sok értelmes infó nem derült ki róluk, ami meglehetősen irritál, de nincs mit tenni. Az meg Castor dolga, hogy milyen módon óhajtja kezelni a kérdést a jövőben.
-Hogy mi a..... ráncos? Ne üsd az orrod a seggembe! Esküszöm. Hiányzott ez a balfasz. Imádom Chicagot és az egész környéket is és meg kell valljam töredelmesen nem voltam túlzottan lesújtva amikor én azok között kaptam helyet, aki ott marad. A többiek és különösen Lucas képe viszont hiányzott a mindennapokból. Mint mikor egy újságból kivágják a képeket és csak a rizsázás marad ott. Elég ahhoz, hogy mindent megtudj de mégis olyan üres és lapos. -Kétszáz éve nem iszom és ezt te tudod a legjobban gyökér! - mordulok rá. Elég közeli barátom volt egykoron a szeszfőzde, de elmúltak már azok az idők. Majd Lucas is megkomolyodik egyszer, bár addig látunk még pár napfogyatkozást. Ismerem ezt a vigyort. Ez a kis köcsög megint a vesémbe lát. Nem mintha bármi titkolni valóm lenne. Pajzsom is lent van a talpam alatt. Egyszerűen annyi az egész, hogy nem szeretem feleslegesen jártatni a pofám. -Hisztizik az öregapád! - vetek rá egy szúrósabbnak nevezhető pillantást.- Ha nem számíthatna rám az Alfám most itt lennék szerinted? Tojnék magasan az egészbe és valahol délen süttetném a belem egy saját falkát irányítva. Na jó, ez egy kicsit erős volt, hiszen soha nem voltak ebbéli ambícióim, de attól a tények még tények maradnak. Kevés ilyen balfasz van a világon, mint mi ketten, már ami a hűséget illeti. Lucas is pontosan tudja, hogy ezüst bicskával herélem ki saját magam ha Castor úgy kívánja. Persze ez igaz rá is. -Csak nem értem, ennyi az egész. Egy éve érthető lett volna, de most? Nyugalom van, mint egy öregek otthonában. Mikor említi a magányosakat és a számukat kezd összeállni a kép. Talán igaza lehet, mégiscsak ő volt itt és nem én. -Rohadt erős magányosok? Ne nevettess már, kicsit vizelnem kell a repülős löttyöktől úgyis. Egy tucat magányos sem olyan erős, mint mi ketten. Te adod a kitartásod, én az erőt és az észt mint régen. Na, húzzunk innen a picsába! Felfordul a gyomrom ettől a kurva kerozin-szagtól.
- Eszembe sincs, hisz ráncos. Addig üsd a vasat, amíg meleg, vagy mi. Engem szórakoztat a dolog, és halál biztos, hogy ő sem veszi komolyan, ha igen, hülyébb mint gondoltam. - Mert én aztán annyit iszom. Gyökér. Vágom vissza a képébe, nyilván ő is tökéletesen tisztában van azzal, hogy marha ritkán iszom, évente egyszer tuti, de akkor mocskosul lealjasodom, de azonkívül meglehetősen kevés az ilyen alkalmak száma. Egyszerűen nincs rá időm, meg kedvem se sok, azt illeti. Szerintem Annakpok bizonyosan sírna, ha látná, mennyire ragaszkodom a kötöttségeimhez. Azt hiszem, méltatlan mód a vérvonalamhoz szeretem, ha rendszer van az életemben. Amikor előadja a nagyjelenetét a saját falkáról, nemes egyszerűséggel kiröhögöm, na erről még sosem hallottam, pedig ismerem egy ideje. Nem is veszem komolyan, ha olyanja lesz, majd tarkón csap érte, nekem aztán mindegy. Maximum nekimegyünk valaminek, mondjuk egy repülőnek, az legalább vicces lenne. - Megsütött a nap, vagy mivan? Egyébként is, túl vén már alfának, a hozzám hasonló kis feltörekvő egyedek szétkapnák, mint foxi a lábtörlőt, ha tetszik, ha nem. Jó, nekem még nőnöm kell egy keveset, neki meg még gyengülni, de úgy 20-30 év múlva már nem állna meg előttem. Egyszerűen én fejlődök, ő meg vissza, van ez így. Mondjuk elég tré belegondolni, hogy nekem is max 150 jó évem van még, már ha megélem, sosem lehet ezt tudni testőrként. Nekem mondjuk nem számítana túlságosan sokat az ezüstbicska, de azért simán megtenném jah, mint ahogy már gond nélkül ugrottam golyó elé is miatta, és bármikor máskor megtenném. - Most már biztos, hogy megütött a nap. Elszálltál egy kicsit, ami az egót illeti, és nem mondom, hogy nem izzasztanánk meg őket, de attól még együtt nem szívesen találkoznék velük. Ne tudd meg, hogy milyen sűrű mostanában a felderítők jelentésáradata. Mintha magányosok potyognának az égből, és kurvára nem viccelek. Azzal már indulok is a hotel felé, hogy beszállítsam azt a ráncos seggét a falkaterületre, ugyan mondhatnám neki, hogy nyugodt szívvel lakhatna fenn a hegyen is, de nem fog, mert én azt akarom, hogy a közelben legyen, ha már ilyen rég láttam a pofáját. Meg aztán, szeretem, ha olyanok vannak elérhető állapotban, akikben maximálisan megbízom.
//Szerintem ez akkor itt most zárós lenne. Átmenjünk máshová még futni pár kört, vagy lezsírozod a többit Castorral? Persze bármilyen más játékban benne vagyok, tudod. //
Kezdőlap
igazából rád hagyom Nagi a döntést, hogy írjunk még egy "eltűnős" reagot, vagy elég-e ennyi? Bár ha ezek után még jön egy "Üldözőbe vettük a sebzett Farkast és a pucér férfit" jelenet, én benne vagyok! 
// 
//
