- Nem árthat pontosítani a dolgokat, az biztos. Meg kell tudakolni mindenkitől, aki elájult, hogy tapasztalt-e hasonlót, mint én… Nem mondom, hogy biztos van összefüggés, de én látok rációt benne, és inkább kérdezzük meg, mintsem a kussolás végett esetleg lemaradunk a helyes következtetések levonásáról, netán a megoldásról magáról. Kínos volna. Csak legyintek. Akkor is, és most is megértettem, hogy kiborult a bili, és elhúzott a francba. Most én is erre készülök, bár más kérdés, hogy én szóltam róla. Eszemben sincs még feszülni is esetleges meggondolatlanság miatt, elég bajom van így is. - Kösz. Elég kínos lenne dádát kapnom azért, mert nem tudom visszafogni a farkasom. Sőt, röhejes. A második beharapásom óta nem éreztem hasonlót… Akkor még semmilyen szinten nem tudtam uralni a fehér dögöt, de hamar megoldottam, lévén elég tapasztalt voltam már, most viszont megint olyan, mintha minden eddig kiépített kompromisszumunk semmissé lett volna. Azért azonban hálás voltam, hogy figyelni szándékszik még erre is, bár bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy lemondok a posztomról, mert nem járja egy magát uralni képtelen béta. Ezen azért még átrágom magam, hisz ilyen egyszerűen nem vágyok lemondani arról, amit egyszer már sikerült elérnem. - Nem mondom, hogy nem igyekszik, mert ez sem lenne igaz, de valahogy vele kapcsolatban már számít rá az ember, hogy megint istenesen elszúrja majd. Csóválom meg a fejem, az, hogy testőrből most omega, szerintem mindennél beszédesebb, s azoknak, akik ismertük régebben is, akármennyire is legyen jogos, pocsék érzés ott látnunk. Remélem, nem lesz már sokáig legalul. - Ezzel tisztában vagyok. Ugyanakkor, megvédhettem volna. Beharaphattam volna, és felnevelhettük volna a fiunkat ketten. Meglehetősen sérti a büszkeségem, hogy nem gondolta, képes lennék megvédeni. Hiszen akkor még az „anyjáról” sem tudta, hogy vérfarkas. - És még csodálkozik, miért vagyok, olyan, amilyen. Igaz, azóta át is lettem harapva, és bőven sokat változott a bennem élő farkas, de azt is beláttam, hogy azóta kezdtünk igazán felfelé törni, hogy vagyunk egymásnak. Az előző farkasom sokkal nyugisabb típus volt, még csak nem is domináns. - Persze, hogy jelent, hazudni nem szokásom, de tudod, hogy pont azért nem akartam az életembe jó ideje senkit hozzád hasonlóan, mert meghülyítik az embert… Erre visszajön, és amellett, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát, egyszerűen csak magamhoz akarom húzni, hogy végre újra érezhessem az illatát. Ez rohadtul nem normális, több mint száz éve nem láttam, mégis képes mindent felforgatni. Morranok fel, az egész helyzetet csak az menti meg, hogy a farkasom számára totál közömbös a feminista szuka… igazából tudomást sem vesz róla. - Kezdek emlékezni rá, miért vagyunk barátok. Bokszolom vállba ki nem mondott köszönetem jeléül, túl sokszor nem szeretek hálálkodni, még a végén rászoknának. Eddig én is bírtam, de jelenleg úgy érzem, ez most már sok, ennyire csőstül még sosem szakadt semmi a fejemre, megspékelve a sokkal ingerültebb mivoltommal… nos, finoman szólva is úgy érzem, maga alá temetett a szar. - Jaja. Röviden és tömören, a negyediken lakik a falka. Kapsz majd egy csipogót, mindenkinek van, és ha nagy a gebasz, jelezni kell, illetőleg – ne kérdezd, hogyan, de ha változás áll be az életfunkciókban, akkor magától működésbe lép. Magadévá teszel egy üres szobát, és éled világod. A fürdő sajna közös, bár, ha szerencséd van, rányithatsz valami dögös nőstényre, aki még vevő is lenne a kedélyes üdvözlésre. Engedem el magam végre némiképp, bár annyira mélyen sosem mentünk bele a nőügyekbe, hogy tudjam, volt-e valakihez közülük intimebb módon köze, de az tuti, hogy relatíve gyakran felejtődik el az az ajtó, lévén egyébként is jó párszor van alkalmunk ruhátlanul időzni egy keveset egymás társaságában a közös vadászatok idején.
- Akkor tényleg elég komoly lehet a baj - az eddigiek alapján úgy véltem csak valami idióta tréfája ez a szellemeknek, de ha tényleg akkora a baj, hogy simán előfordulhat, hogy nem tudja visszafogni a farkasát, akkor az már nem tréfadolog. Nyilván nem gondoltam volna rá viccként amúgy sem, de így meg pláne nem szabad félvállról venni ezt az egészet. - Ha annyi mindent elpuskázott, akkor nem csodálom, hogy már nem igazán hisznek benne a többiek - vontam meg a vállam, mintha csak nem érdekelne a dolog, holott nem így volt. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgai, de aki hibát hibára halmoz, azzal szemben az ember alapból nem remél már túl sokat, bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen. Remélem, hogy összekapja magát. - Ez már teljesen mindegy, a múlt az múlt marad és bármennyire is sértse a büszkeséged, szerintem neki sem volt könnyű, pláne, ha szeretett - legalábbis ha nem lett volna képes végezni velük, akkor nyilván fontosak voltak a számára. Szar helyzet, mert én is elég nyakas tudok lenni, szóval a sértett büszkeségét abszolúte meg tudom érteni. - Kettőn áll a vásár, ugyebár - jegyeztem meg csendben, mintha csak fű alatt csúsztatnám oda az információt. Mindkettőjüknek akarnia kell és elfogadni a másikat, hibákkal, változásokkal együtt. - Az hülyíti meg igazán az embert, hogy itt őrlődsz a két oldal között - mertem vele őszinte lenni, nem csak ebben az egész DC-s ügyben, hanem úgy máskor is és ezen az sem fog változtatni, hogy Béta lett és rangban felettem áll. Legfeljebb kikapok, de emiatt nem fogom visszatartani a véleményemet, ha én úgy reálisnak a dolgokat. - Hajajj, azt hiszem itt jóval komolyabb a dolog, mint gondoltam - váltott nevetősre a hangom, mert nem cikizni akartam, de.. elég volt az arcomra néznie. Egyértelműen a „te bele vagy még mindig zúgva” mondat sugárzott róla és oké, lehet nem szerelmes - vagy csak még nincsen vele tisztában -, de az világos, hogy kötődik hozzá és fontos neki. - Nyilván nem egyszerű a múltra fátylat borítani, de az eredményes és kellemes jövő érdekében talán lehet érdemes volna megpróbálni és adni egy esélyt neki, kettőtöknek - vált komollyá mind a hangom, mind pedig a vonásaim. Soha nem volt komolyabb kapcsolatom, hogy olyan nagy párkapcsolati tanácsadó lehessek, de éppen eleget láttam magam körül, hogy érdemben tudjak nyilatkozni a témáról. És, hogy ne akarjam Lucast is látni, ahogyan beleőrül ebbe az egészbe. Lépjen valamerre, mindegy, merre, de ez az őrlődés nem tesz jót neki. - Ennek szívből örülök - nevettem fel röviden a szavait és a vállamba kapott bokszolását követően. - Mernéd is elfelejteni! - ha nem vezetne, akkor most tuti kapna egy barackot a fejére, úgyhogy csak vigyorgok szélesen. Mint barát a barátot fenyegetem csak, teljesen súlytalan szavakkal, mert szándékosan ártani soha nem akarnék neki. - Oké, negyediken a falka, tiszta menő csipogó, vettem - soroltam vissza a fontosabb dolgokat. A fürdős dolgot hallva azonban képtelen vagyok megállni, hogy fel ne nevessek. - Túl jól ismersz, azt kell mondjam - csóváltam meg a fejemet, továbbra is széles vigyorral a képemen. Akkora nagy szoknyapecér egyébként nem is vagyok, szimplán csak szeretem kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. - Így nem is annyira kár, hogy közös az a fürdő - fűztem még hozzá nevetős hangon, miközben már az ablakon bámultam kifelé, ahogyan egyre közelebb értünk az épülethez.
- Láttad az előbb is. Gyakorlatilag mindenre ugrok. Nevetséges az egész... Csóváltam meg a fejem, de tovább nem ragoztam, az biztos, hogy nem normális ez az egész, már csak azért sem, mert nemes egyszerűséggel semmi időm arra, hogy újra megtanuljam uralni az acsargómat, így is elég dolgom volt vele, erre nesze nekem. Baszhatom az egészet. Legszívesebben szétvernék valamit a gondolatra, és jó pár mély levegő szükségeltetik ahhoz, hogy valamelyest lenyugodjak és ne facsarjak vizet a kormányból. - Talán még visszafordítható a dolog, ha mást nem, évtizedek múlva mindenképpen… elvégre, mindezt a csodát az utóbbi pár évben sikerült összehoznia. Ez már azonban csak rajta múlik, segítséget nyílván nem kap, mégiscsak omega jelenleg, de én a magam részéről még bízom abban, hogy sikerülni fog neki visszatornáznia magát a korábbi helyére, csak éppen ki tudja, meddig fog az tartani. - Örülök, hogy ilyen jó barát vagy, és az én pártomat fogod. Közlöm némileg picsásan, de baszki, a tököm tele. Én miért nem tudom ennyire realistán látni a helyzetet? Tudom én, hogy neki is szar volt, de sokkal jobban esne, hogyha valaki vállon veregetne, és közölné, hogy jól van töki, hisztizzél csak egy kicsit, ennyit igazán megérdemelsz. Hát ezt buktam. - Ez a másik… gőzöm sincs róla, hogy azontúl mit is akar, hogy itt marad. Szerintem még ő maga sem tudja. Nem is kéne ezen agyalnom, lesz, ami lesz, nem igaz? Csak épp várja, hogy eldöntsem, menjen, vagy maradjon. Jó volna kicsit a jövőbe nézni. Egyszer már mocskos mód megégetett, és épp elég volt az előbb ránéznem Mike tudomamittudok arckifejezésére, rájöttem, hogy még most is épp annyira meg tudna. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. - Merném én… csak nem akarom. Mit ragozzam? Haverokra mindenkinek szüksége van, pláne akkor, ha a legfőbb bizalmasa beint az életnek, és szellemként hűsöl tovább odaát. Ötven évig gyakorlatilag megmondóember nélkül hagyva. Nos, a helyzet az, hogy Mike a legjobbkor jött, noha húgom helyett nyilván nem lehet húgom, szarul állna neki a kötött ruha és a copf, de ettől függetlenül jó érzés, hogy itt van. - Van benne valami, kár, hogy engem sosem vonzott az ilyen lehetőség. Olykor tényleg sajnálom, hogy nem állok lazábban az élethez, talán tényleg meg kellene tanulnom másként viszonyulni úgy mindenhez… A mélygarázsba hajtottam, hisz ha már itt vagyunk, megmutatom neki a lehető legfeltűnésmentesebb járást errefelé, a megfelelő kártyák intézése végett pedig majd intézkedem hamarosan, elvégre, hagy mozogjon szabadon, ha már itt van végre.
//Köszönöm szépen a játékot, és üdv Fairbanksben pajti! //
- Mindenesetre ha szükséged van egy élő bokszzsákra, aki vissza is mer ütni, akkor ne habozz felkeresni - szaladt halvány mosoly a képemre. Bátran fel mertem ilyesmit ajánlani, nem egyszer edzettünk már együtt, akkor is volt bőven adok-kapok, mit sem változna a helyzet most sem, hogy Béta lett. - A szart sokkal könnyebb és gyorsabb összelapátolni, mint feltakarítani utána - húztam el a számat egyetértésem jeléül, mert ha tényleg ki akarja vívni a bizalmunkat, akkor az valószínűleg nem pár hétig fog csak tartani. Én mindenesetre szurkoltam neki, mert nem egy elveszett és béna kölök, hála égnek. - Kevésbé örülnél szerintem, ha elferdíteném a meglátásomat csak azért, hogy kényelmesebben érezd magad - válaszoltam ezúttal is őszintén, nem tartva attól, hogy behúz egyet. Ha behúz egyet, akkor behúz egyet, ettől függetlenül nem fogom véka alá rejteni a véleményemet és ezt ő is nagyon jól tudja. Azt meg nem fogom magyarázni és a szájába rágni, hogy teljes mértékben az ő oldalán állok, mert ez szintén csak olyan dolog, amivel tisztában van. Legalábbis nagyon bízom benne. - Hát nézd, ha adsz neki egy esélyt és nem jön össze, akkor még szerintem mindig dönthetsz úgy, hogy elküldöd. De ha ő is szeret, te is őt, akkor nem látom akadályát, hogy helyrerázódjanak a dolgok közöttetek és jól alakuljon a sztoritok - megértem én, hogy tart attól, hogy esetleg újra pofára esik. De ha meg sem próbálja, akkor meg azért fogja ostorozni magát, hogy nem adott esélyt ennek az egésznek. Szar egy szitu, az egyszer biztos, nem véletlenül nem akartam soha szerelembe zuhanni. Elégedett mosoly szaladt a képemre, abból a kedves fajtából a szavait hallva. Örülök, hogy itt lehetek, hogy a néhány évnyi különválás után mégiscsak úgy hozta a sors, hogy én is utána jöhettem. Nem csak neki van szüksége rám, éppen annyira igaz ez rám is. - Pedig olykor piszok jó móka tud lenni, én mondom - terebélyesedett ki a vigyor a képemen. Falkabéli nőstényekre direktbe mondjuk soha nem volt célom ráhajtani és nem is most szeretném elkezdeni. Hamarosan már a mélygarázzsal ismerkedhetek, a cuccaim felmarkolása után pedig nem volt más hátra, mint előre.
Felszegett fejjel haladok a tömegben. A farkasom élénk, szaglássza az idegeneket a ketrecen belül, s remeg. Talán az izgatottságtól, talán az eljövendő találkozás felett érzett türelmetlenségtől; az ok mindegy, mégis érezzük, hogy képtelenek vagyunk a semleges gondolkodásra… Sötétbarna, már-már koromszín tincseim a homlokomba peregnek, napszemüveg mögé rejtem kéklő pillantásomat, testem kockás, ránctalan, frissen mosott ing fedi, meg egy farmernadrág. Kényelmes párosítás... Beleolvadok így a tömegbe, célom a teljes feltűnésmentesség, a maradéktalan inkognitó… Jó pár napot farkas alakban töltöttem és teljesen elvesztettem visszaalakuláskor a fonalat. De jól vagyok. Túlságosan is ragaszkodok a farkas léthez. Az erőhöz, a kiváltságokhoz, a testvéreimhez. A Falkához. A hajam, ahogy kilépek a széles folyosóról a hatalmas térre, ahol emberek százai fordulnak meg, hirtelen égnek mered a tarkómon, és a fogaim megcsikordulnak az erőfeszítéstől, hogy megakadályozzam magam abban, hogy valami ostobaságot tegyek. Tudom, hogy ha a figyelmem egyszer is lankad, felülkerekedik bennem a fenevad. Csak a tekintetemmel pásztázom a tömeget, furcsa fémes szag…nagyon égető…megvagy. Kissé előregörnyedve sietek a fickó után, mígnem végre elérkezettnek látom az időt: határozottan ragadom meg a férfi felsőjének ujját, és egy rántással kihúzom őt a tömegből. Majd a földre kerülünk mindketten egy pillanat alatt. A fegyverem máris elővillan ingem alól és az illető fejéhez szorítom azt. Érzem, miképpen kerít a hatalmába a már régen tapasztalt izgalom; forró tűzként vágtázik végig ereimben az a furcsa érzés, adrenalin, és amitől mintha megszédülnék. A fegyvert erősebben szorítom hát az ipséhez, arcom kérges maszkból reped fel izgatott mosollyá, ahogy sakkban tarom őt, a testemmel, az izmokkal. - A neved? - kérdem, a hangom karcos-rekedt, mint a láncdohányosoké, noha a nikotin az én szervezetemet nem kezdheti ki, ahogy kiejtem a szavakat, még közelebb simulok hozzá, aztán a fegyvert leeresztve megragadom a vállát, és egy nagy lendülettel lököm fel a földről ezáltal magamtól, hogy a férfi újra a földre zuhanjon. Ekkor hallom meg a rám tartó fegyverek kattanását… felpillantok… felemelem a kezem, a stukert lehajolva leteszem a fegyvert a földre. - Liam Belanger. - ejtem ki a nevem tisztán és érthetően, farmerzsebemből előhalászom az igazolványom, a rendőrit és a személyit egyaránt. - Chicagoból átrendeltek… - ekkor elhallgatok, elveszik a jelvényem, beazonosítanak és bólintanak, a másik fickót is átnézik. Fegyvere van, civil és szavai szerint a bomlott elméjéről híres… nem vagyok valami türelmes fajta olykor, főleg ilyen helyzetekben…felkapom a fegyverem, helyére teszem, majd megcsap egy energiahullám…ez a büntetésem…Victoria? Elmosolyodva pillantok a hölgyemény felé, felveszem a táskámat is, majd a tömegben átcsörtetve eresztem el a holmikat és nagy ölelésben részesítem. - Szia. - mosolyodok el a karjaimba zárva őt, beszívom az illatát is. - Jó újra látni. engedem el, megragadva a vállainál a törékenynek tűnő nőt, kicsit eltolva magamtól, hogy végig nézhessek rajta. - Hiányoztál. - és értékelem, hogy kijött elém ide, hiszen fene egye meg, de nem ismerem a helyet... A farkasom hirtelen huppan le a seggére és csóválja a farkát a rácsok mögött, pofáját a ketrec rácsaihoz dörgöli és morgás szakad fel belőle.
Az utóbbi időben történt események fényében, valamint amiatt is, ami tavaly áprilisban történt, egyre többet gondolkoztam. Szerettem volna, hogy Liam mellettem legyen, noha tudtam, hogy itt is veszélynek lesz kitéve. De a kölyöknek a teremtője mellett a helye, és ő még nem volt azért olyan régóta ura a farkasának, hiába fejlődött szépen. Még mindig nagyon sokat kellett tanulnia és fejlődnie, és úgy gondoltam, hogy a legjobban ezt csakis mellettem teheti meg. Nem nagyzolok, szerintem mi voltunk egymással a leginkább kompatibilisek. Nem mintha nem lettem volna hálás az idő közben kapott segítségért, de mostanra elég lett bőven. Amikor végül sikerült mindent előkészítenem és elrendeznem, csak akkor szóltam neki arról, hogy milyen terveim vannak. Tudtam én, hogy bizonyára nehezményezte, amiért magára hagytam, de akkor azt láttam jobbnak és biztonságosabbnak. Akkor is úgy váltam el tőle, hogy amikor eljön az ideje, akkor el fogom intézni, hogy utánam jöjjön. És pontosan így is állt a helyzet, noha három év kellett hozzá. Nem szokásom izgulni, de a mai reggel, amikor elindultam a repülőtér felé, bizony vibrált bennem az energia. Mostanában egyébként is feszültebb voltam, gyanítottuk, hogy köze lehet a Vörös Holdhoz, valamint az álmokhoz, de biztosat én sem tudtam. És nem is most akartam ezen elmélkedni, mert azzal rá fogok még érni. A mai nap különleges volt, és szerettem volna, ha minden remekül alakul. Ezért is indultam el már jóval korábban, mint ahogy a gép landolását előre kiírták. Egyébként sem szokásom késni, de most még inkább bebiztosítottam magam, és amíg várnom kellett, addig vettem egy gőzölgő feketét. Az órámra pillantottam, valamint a kijelzőn írt időpontra, és meg kellett állapítanom, hogy most kellene az utasoknak kijönnie a terminálba. Fel-alá kezdtem járkálni, tűsarkaim néha imbolyogtak egy kicsit, ha erőteljesebben léptem egyet, de egyébként a kinézetem makulátlan volt, ahogyan azt már mindenki megszokhatta tőlem. Hol volt már a valaha élt kalózlány, aki férfinak álcázta magát azért, hogy megélje az álmait? Már jóval előbb megéreztem a közeledő energiát, úgyhogy az emberek között megindultam arrafelé, amerről sejtettem a hímet. Alighogy elkezdtem toporogni a várakozó tömegben, már emberek számára is jól hallható, jól látható volt a műsor. Kínomban csak a fejemet fogtam, és próbáltam úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne ehhez az egészhez. Azért én nem voltam híve a feltűnő, nagyszabású akcióknak. Én halkan, észrevétlenül, ám annál hatékonyabban dolgoztam. Rosszalló pillantásom azonban csak addig időzött Liamen, amíg fel nem tűnt neki, hogy ott vagyok. Ajkaim végül félszeg mosolyra húzódtak, fejemet kicsit oldalra billentettem, és úgy néztem végig, amíg megtette a közöttünk lévő távolságot. - Szia! Csakhogy megjöttél! – zártam én is karjaimba őt, szelíden mosolyogva. – Nem tudtad volna valami kevésbé feltűnő módját választani a városba lépésednek? – kérdeztem nevetősen, elfedve az emiatt érzett bosszúságom. – Hadd nézzelek! – toltam el egy kicsit magamtól, hogy tényleg szemügyre vehessem őt. Így, hogy magas sarkakon egyensúlyoztam, nem kellett borzasztóan hátrabillenteni a fejemet, hogy felnézhessek rá. – Jól van! – bólintottam végül elégedetten, továbbra is megőrizve a jókedvemet. - Te is nagyon hiányoztál nekem! Örülök, hogy itt vagy! – mondtam őszintén, puszit nyomva az arcára. Míg az ő farkasa izgatottan fogadta az enyémet, addig a vörös nőstény nyugodtan vette tudomásul, hogy újra láthatja második kölykét. Szeretettel tépázta meg a szőrt a nyakán, odadörgölőzve hozzá egy kicsit. – Volt feladott poggyászod, vagy ennyi az összes holmid? – böktem fejemmel a táskája irányába, miután végleg kibontakoztunk egymás karjaiból. Sokan valószínűleg azt gondolhatták, hogy régen nem láttuk egymást, és szerelmesek vagyunk. Pedig az igazság az, hogy jóval szorosabb kapocs volt közöttünk, mint amit szavakba lehetett volna önteni.
Victoria kérdésére csak szemet forgatok, szerencsére nem láthatja az ölelés miatt, ha csak az energiámba nem kúszik bele mindez. - Vannak bizonyos alkalmak, mikor még csak véletlenül se megy minden olyan egyszerűen vagy olyan módon, mint ahogy mi azt szeretnénk. - felelem meg egyszerűen, mert igen, erre is volt válaszom, még ha nem is akart volna rá választ kapni. Lehet ezt okosabban is megoldhattam volna, de kellett ez a plusz. Hiszen nem volt elég a napok óta tartó monoton gondolkodás, kellett még ez a plusz pár perc. Egyáltalán nem szeretem az ilyesfajta helyzeteket, legszívesebben elkerülném őket, de a szükség néha törvényt bont. Jelenleg úgy érzem, jól esik a környezetváltozás, az angol szavak, a teljesen ismeretlen emberek és hogy csak azt mutatom, hogy magabiztosan tudom az utat. Most merre is fordulok? Vagy el se kell fordulnom? Ilyen kérdések kavarogtak a fejemben, de szerencsémre a nőstény kijött elém, nem kell fuvart kérnem, taxit, vagy bármit, amihez a hotelhez visznek. Vagy ahova szükséges. Victoriának erős akarata van aki nem engedi, hogy könnyen befolyásolhassák. Örülök, hogy tetszik neki a kinézetem, szerencsére a legutóbbi sérüléseim már eltűntek…kapnék tőle is, hogy megint bajba keveredtem, de hallgatok. - Igen, ennyi. Illetve, majd a kocsimat is meghozzák… egyszer majd ide ér az is. - vigyorogtam, miközben teremtőm pillantását figyeltem. Egyelőre nem érkeznek hozzám negatív energiahullámok, hatodik érzékem nem kondítja meg a vészharangot. Ennek ellenére nem lélegzek fel, nem ernyesztem el tettre készen feszülő izmaim, elvégre - tapasztalatból tudom - a mostani nyugalom egyetlen szemvillanásnyi idő alatt vérgőzös káoszba fordulhat. A béke csupán illúzió, múlékony pillanat, foszlékony délibáb a soron következő csapás előtt. Vihar előtti, baljós csend. Olyan hamis impresszió, mely a felkészületleneket a halál torkába taszíthat mindenkit. - Azt hittem már sose érünk ide… - kaptam fel egyik vállamra a taktikai hátizsákom… nem sok minden van benne…pár ruha… fegyverek… a mellényem. Minek hozzam az egész szekrényem, ha itt is vannak boltok…a világ végén... - Milyen napod volt? Hova megyünk elsősorban? - teszem fel a kérdéseim, rengeteg van, de nem zúdíthatom rá egyszerre őket. - Ma még az őrsön is le kell jelentkeznem. - közlöm, hogy nem áll meg az élet, csak mert megérkeztem… a többieket is fel kellene ráznom… - Mike berendezkedett? - érdeklődöm lepillantva rá, hiszen Michael-t ismerve tuti beletaposott pár itteni lelkébe… majd vele is le kellene pacsiznom… rég láttam már. Mielőtt ide indult volna…akkor összeöklöztünk, hogy hamarosan…
Tényleg szerencséje volt, hogy nem láttam a szemforgatást, mert egészen biztos, hogy cserébe nyakon vágtam volna. Nem tűrtem túl jól a tiszteletlenséget, még tőle sem. Hiába voltak kiváltságai másokkal szemben, meg olyan közeli a viszonyunk, mint senki mással, azért tőle is elvártam alapvető dolgokat. Ilyen volt a tisztelet is. - De most mehetett volna, ha úgy akarod! Elhiszem, hogy nagyon vonzóak a hatásos belépők, de talán mégsem a legjobb ötlet felhívni magadra a figyelmet éppen egy reptéren! – dorgáltam meg még egy kicsit, de túl hosszú litániát, vagy hegyi beszédet nem kívántam neki tartani. Érett, felnőtt férfi már elég régóta. Kellett, hogy tisztában legyen bizonyos dolgokkal, és mivel így állt a helyzet, reméltem, hogy nem kell minden apróságról felvilágosítanom azért. Elég lesz majd a várossal megismertetni, az itteni viszonylatokba beavatni, valamint rávenni arra, hogy legyen óvatos bizonyos kóborokkal. Még mindig nem voltam egyébként teljesen biztos abban, hogy jó ötlet volt ideutaztatni őt, de legalább már együtt leszünk. Engem is fenyegetett veszély minden egyes napon, bár tény, hogy ezzel sosem foglalkoztam különösebben. Az ellenben már nagyon is sokat számított nekem, hogy vele mi van. Csakis az volt a lényeg, hogy ő rendben legyen. Nem akartam újra elbukni Teremtőként, még ha ezúttal nem is olyan értelemben lenne, ahogyan korábban. Éppen elég csapás lenne az nekem, ha nem lennék képes megvédeni őt. Mert bármit mondjon, vagy higgyen is magáról, védelemre szorult, még túl fiatal volt. - Nem vitted túlzásba, de majd akkor veszünk neked ezt-azt, ha szükséged lesz rá! – bólintottam végül, és erre nem is akartam több szót fecsérelni. Gondoltam ideje, hogy elinduljunk, és megkezdhesse végre az itteni életét, immár ismét velem együtt. – Addig tudsz majd másik kocsit használni, ha kellene. – tettem hozzá, nehogy itt a végén szó érje a ház elejét, hogy gyalog kell járnia, vagy nélkülözni kénytelen. Oké, tudom én, hogy sosem hánytorgatná ezt fel nekem, de szerettem gondoskodni azokról, akik közel álltak hozzám. Bármennyire legyen is ez hihetetlen egy külső szemlélő számára. - Nem egyszerű eljutni ide, de a lényeg, hogy most már itt vagy és nem mész sehová! – vehette akár utasításnak is. Akár tényleg megtehettem volna azt is, hogy nem engedem el innen, de valószínűleg egyébként nem kényszeríteném arra, hogy itt éljen, ha nem akar. Nem vágnék jó pofát hozzá, ez bizonyos, de kezd majd lassan olyan korba érni, amikor már nem szorul rám annyira. Az más kérdés, hogy egyébként szent meggyőződésem volt, hogy jó sokáig fog ez még tartani. Szerettem, ha szükség van rám, hát ez van! - Még nem sok dolog történt. Volt egy köröm a városházán, ugyanis tagja vagyok a Városi Tanácsnak. – árultam el neki, mintegy mellékesen. Igen, én mindig bebiztosítom magam, bárhol járjak is a világban. – A hotelbe fogunk, én ott lakom. Van viszont egy házam, és arra gondoltam, hogy ha megérkezel, majd átköltözhetnénk oda valamikor. Ha van kedved… - ha nincs, hát nekem a hotel is megfelelt, hiszen sokan voltak ott, akik rajta tarthatták a szemüket az én drága kölykömön. – Semmi akadálya. Forduljunk most arra, hogy minél előbb túl legyél rajta? – ajánlottam fel, hiszen kocsival jöttem. Ez csak természetes. - Amennyire tudom, már elég jól feltalálja magát a városban. Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok… - pillantottam fel rá. – Kérsz egy kávét? – mivel éppen a kávézó előtt fogunk elmenni, gondoltam megkérdezem tőle.
Már megszoktam, szóval rá hagyom a dolgot. Mindez csak egy napig lesz téma a területen. Lesz majd izgalmasabb dolog is, amin rágódhatnak az itteniek, mint amit pár perccel ezelőtt leműveltem…Örültem annak, hogy végre megérkeztem. A repülő utat és magát a repülést nem nekünk találták fel…jó hát lefoglaltam magam, hallgattam zenét, meg Laptopoztam… de a figyelmem sem lankadt. De most hogy végre Victoria mellett vagyok, lelkesebb is lettem. Vásárolni, ha szükség lesz rá…noha egyedül is eltudom az ilyen dolgokat intézni rövidebb időben, mint társaságban…. de ha velem szeretné tölteni, hát jöjjön. - Reménykedem benne, hogy ez a három nap, míg ideér, addig nem kell igyekeznem sehová. - szusszantam fel, miközben a Teremtőmre néztem lefelé… - De ha meg mégis…viszem a tied… - nem szó nélkül, ami sose volt szokásom, de akkor is tőle kérném el előbb, ha pedig nem lenne a válasz, van más is a falkában. - Ha elakarsz kergetni sem mennék el. – nevettem fel megszólalására, hiszen tényleg jó hogy itt vagyok, a falka nagyobb részével…sőt most már a másik falka csatlakozó feleit is szemügyre kell venni ami azt illeti. Ráadásul nem sűrűn mennek járatok távolabbi helyszínekre… mintha teljes elszigeteltségben élne a hely… - Városi tanács tag…wáo. - lepődtem meg, de mindez kiült az arcomra is, mert elég szuper, alig 3 éve van itt és már ide eljutott. De hát Victoriáról beszélünk. A Hotel… hallottam róla fél szavakból, szóval csak össze tenni tudom, mi is a helyzet a hotel felé…a bétát meg leváltották. Lucas az új nagy B-é. Tiszteletkör…tudom, tudom. - Még meglátom… - attól függ, hogy milyen kedvem lesz…lehet kint leszek a szabadban pár napig megint… a jövő kérdése. Csak jussunk el a holnapba. De ha az a barom arcú is ott van…akkor hotel át rendezés lesz… de visszatérve ide. Egyből? - Nem, majd később mennék, köszi a felajánlást. – felelem komolyan vissza, de a mosoly ott virít a képemen. Basszus, mennyi idő eltelt már… visszanőttek a lábaim is már…vannak furcsa napjaim olykor…úgy ébredni, hogy nincs lábad, pedig mégis vannak. Nekik köszönhetem, de legfőképp May-nek. Pardon. Victoriának. Michael is segített a maga mód…amíg ott volt Chicagóban végig együtt voltunk…nagyjából. Nem válaszolok, hiszen majdnem mindenkivel jóban voltam…erre páran leléptek, hogy az alfa mellett legyenek. Nekem is már rég ezt kellett volna meglépnem. Kávé… - És ha azt mondom, hogy nem kérek, mert én szeretnélek meghívni egy kávéra, vagy valami másra? - húzódik fel a szemöldököm, ahogy a kávézó feliratára pillantok és lépteim is arra indulnak meg. A farzsebemből előhúztam a tárcám, kinyitottam az ajtót a kávézórészlegnek, beléptem előre, nehogy valami fegyver dörrenjen és Anyám kapja, de semmi vész, szóval kiléptem az útból előre eresztve a hölgyet is. Két kávét veszek, természetesen hogy olyat, amit a nőstény szeret, meg sütit is veszek hozzá, én kifejezetten olykor édesség mániákus vagyok. Figyelem a környezetet, farkasom is ugyanezt cselekszi, bár kicsivel nyugodtabban, hiszen Teremtője már mellette van. Noha tudjuk mindketten, hogy nem megvédeni a hátsónkat…megvédjük mi azt, de olykor elfeledjük, vannak határaink. Mint legutóbb… de erről nem kell tudnia Vic-nek…lehet már tudja, csak nem hozza fel? Akkor nekem végem… Átnyújtom Victoriának a gőzölgő feketét, ha választott sütit, vagy bármi mást, akkor azt is nyújtom. - Megszoktad már a helyet? Milyen amúgy? Azon kívül, hogy hó borít mindent? - igen, mesélni szokott általánosságokról, de valami nagyba is belevihetne.
- Egyébként hidd el, majd rá fogsz jönni, hogy nem is olyan nagy ez a város. Akár még gyalog is el lehet jutni bárhová, maximum edzésnek veszed! – vontam meg a vállaimat mosolyogva. Természetesen mostantól én fogom folytatni a vele való foglalkozást, így is az utóbbi három évben lemaradtam arról, hogy miként fejlődött. Az egy dolog, hogy mindennel tisztában voltam, de akkor sem a saját szememmel láttam. Bíztam sok ember hozzáértésében a falkán belül, de mégsem olyan, mintha saját magam csinálnám úgy, ahogyan én gondoltam jónak. - Helyes! – bólintottam mosolyogva, amikor közölte, hogy nem tudnám elkergetni. Nem is akartam, épp csak most kaptam vissza! Arra pedig, hogy viszi az én autómat, nem mondtam semmit. Mégis akkor mivel járnék? Menjen csak szépen gyalog, kell a mozgás! Meg ott vannak a járőrautók is, ha annyira rá van szorulva. Nem mintha sajnáltam volna tőle, de szerettem volna, ha megoldja egyedül szépen. Nyilván, ha én nem megyek éppen sehová, akkor elviheti majd az enyémet is. Egyébként meg a falkának is voltak autói, amik a tagok rendelkezésére álltak, ha szükségük volt rá. - Bizony! A csillagom felfelé ível szerény kis városunk egén! – bólogattam, természetesen viccnek szántam. Arra már magától is rájöhetett, hogy mindig tudtam helyezkedni, bármerre sodort is az élet, bármilyen helyzetet teremtett is számomra. Igyekeztem mindig a legjobban kijönni belőle, és nagy általánosságban sikerült is. Mint a macska, mindig a talpamra esek, bármiről legyen is szó. – Rendben! De most mindenképpen a hotelbe megyünk! – határoztam, és azt sem tettem hozzá, hogy annyira azért mégsem kezeltem demokratikusan ezt a kérdést. Ha azt mondom, hogy költözik velem, akkor költözik. Ez van. - Akkor azt mondom, hogy köszönöm, elfogadom! – biccentettem mosolyogva. Ha meg akar hívni egy kávéra, hát ki vagyok én, hogy visszautasítsam? Szívesen költöttem volna rá a pénzem, nekem azért elég sok volt, elég sokfelé, de ha ez a szíve vágya, nem szabok neki gátat még véletlenül sem. – Úgyis útba fog esni, ha megyünk kifelé! – böktem a megfelelő irányba, bár az illatokból bizonyára már ő is kikövetkeztette, hogy merre található az említett hely. - Ugye tudod, hogy nem vagy a testőröm? – kérdeztem halkan, miután beléptünk. Megvártam, amíg rendelt, meg kifizette az általa kért dolgokat, aztán tekintetem máris szabad hely után kutatott. – Üljünk le oda! – mutattam a sarok felé, ami számomra ideálisnak tűnt egy kis csevejre, amíg elfogyasztjuk a feketénket. – Köszönöm! – vettem át a csokis süteményemet, meg a kávét is. Nem zavart, hogy ez már a második lesz egy órán belül, mert igazából csak az íze miatt ittam, ránk sajnos nem fejt ki akkora hatást, mint az egyszerű emberekre. Pedig néha igazán remek lenne. - Persze! Szerintem idővel te is simán meg fogod szokni, szerencsére sok ismerős fogad itt téged! – mosolyogtam rá, miközben ízesítettem a kávét. – Egyébként jobb, ha tudod, hogy most például a hegyek tetejét kivéve semmit nem borít hó! Az év nagy részében ugyan előfordul, de a nyári időszak kellemes. Jókor jöttél! – közben hátradőltem, elegáns mozdulattal kavargatva a gőzölgő italt. – Majd szeretném, ha önállóan fedeznéd fel az itteni viszonyokat, és utána elmondanád a benyomásaidat. Addig nem akarlak befolyásolni! – mondtam őszintén, mert kíváncsi voltam rá, hogy mennyire látja át a dolgokat. - A várost, meg a környékét viszont meg fogom mutatni, ha gondolod. Azt is elmondom majd, hogy milyen helyeket kerülj el, ha nem vagyok veled! – akármennyire hiszi is magát erősnek, még korántsem volt az. Van hová fejlődni, maradjunk annyiban. A legutóbbi kis akciójáról is tudtam, még ha egyelőre nem is hánytorgattam fel. Majd most megváltoznak a dolgok, hogy újra a kezembe vettem az irányítást. Valószínűleg nem fog neki tetszeni, bizonyos fokú szabadsághoz és lazasághoz már hozzászokhatott az elmúlt pár évben, de ennek most vége. – Nos, inkább mesélj te! Milyen volt az utad, történt-e valami érdekesség… - soroltam, hogy mire vagyok kíváncsi.
Ha a város előnyeit kilehet tényleg használni, akkor abból még jó is kisülhet…. már alig várom, komolyan mondom. Rám fér némi Victoria stílusú edzés. Rég volt már, hogy hasonlóban részesülhettem volna. Hogy hiányzott e? Naná! Örülök az elért sikerének, főleg, hogy itt is meghódította a várost…képletesen persze. Ha azt mondja hogy a hotelbe megyünk jelenleg, akkor oda megyünk. Nem ismerem a várost, de amint lerendeztem mindent mindenfelé, na akkor feltérképezem az egészet. A belvárost is, meg az erdőket is… kirándulás felsőfokon. Nem vagyok a testőre, de jelenleg férfi vagyok és nem a kölyke…legalábbis emberi szemhez mérten…. Ráadásul első szerbuszra bunkónak tituláljanak erre felé, hogy nem eresztettem előre a hölgyet? Azért jó modort is kaptam, noha azt nem beharapómtól, hanem még emberi éveimre visszavezetve. Csak elmosolyodom, ahogy kijelenti a dolgot, de ennél többre nem hiszem hogy érdemes lenne pazarolni a dolgot. Ismerhetne már…. A kávé és a süti megfelelő helyre kerülnek, asztalt is foglalunk, ahol aztán a kávék kavargatásra kerülnek. Ahogy meséli, hogy csak a hegyeket öleli körbe hó, szemöldökeim felfutnak homlokom közepére, és kiváncsi energiákkal kutatom az övét. - Zsir! Naná! – lelkesedek fel a felfedezés szóra, hátradőlve a székben, Victoria tekintetébe pillantva, felpiszkált energia hullám söpri végig farkasomat. Hogy hamarosan felfedezhetjük a környéket. De a város bemutatása Vic-re marad, ő tudja hogy mit és kit tudok keresni egy pár üggyel kapcsolatban. Kérdésére a kávémat húztam le egy szuszra, utána egy kis vizet ittam rá. - Nem sok minden. Úgy volt, hogy el se indul a járat és törölni fogják. – kezdek bele, elpillantok mellette, majd újra vissza rá. - De ez volt az utolsó járat a héten Chicagóból, szóval szerencsém volt. – folytattam, majd ittam egy kis üdítőt, amit még kértem, hiszen a folyadék az kell. - Nem sok minden történt. Ökörködtünk a srácokkal. Edzettünk…vadásztunk, csavarogtunk. – vontam vállat, mert minek hazudjak, ha felesleges? Nem csak olvasással töltöttem a szabadnapjaim. Meg nem titkos és zárt aktákat nyitottam fel újra… - Meg... egy kóborral akadtam össze... - vallom be, ha meg kíváncsi, akkor beavatom a részletekbe....bár ismer minket. A farkasom túl acsarkodó, ha terület védésről van szó...én meg bele mentem a játékba, csak épp a következményekre nem gondolt egyikünk sem, hogy esetleg ott maradhatunk.
- Aztán majd elmondod, hogy kiről mit tudtál meg, milyen következtetéseket vontál le. - adtam ki neki máris az első feladatot. Szerintem ez nagyon fontos volt, hogy jó emberismerők legyünk, teljesen függetlenül az általunk betöltött pozíciótól. Nem konkrétan a környék felfedezésére utaltam hát, bár nyilván idővel arra is sor fog kerülni, hiszen meg kell ismernie az új lakóhelyét. Mostantól itt fogjuk tölteni az elkövetkező néhány évtizedet, vagy legalábbis elég nagy volt a valószínűsége. Ugyan nem lesz olyan könnyű elvegyülni ilyen hosszú időre, mint egy nagyobb városban, de majdcsak megoldjuk. - Hogy hogy? - kérdeztem csodálkozva, mert én semmit nem hallottam arról, hogy esetleg kimaradhatna a járat. Pedig nyomon követtem ám végig, hiszen szerettem volna, ha minden rendben megy az utazás során. - Igen, akkor tényleg! Nagyon rossz lett volna, ha ennyi szervezés után végül nem érsz ide! Már úgy vártalak! - vallottam be őszintén, ajkaimon mosoly jelent meg. Közben átnyúltam az asztalon, és megfogtam a kezét, hogy érezzem, tényleg jelen van mellettem. - Remélem, hogy azért elég időt szántál a gyakorlásra is, és nem csupán a szórakozással foglalkoztál az elmúlt három évben! - engem aztán abszolút hidegen hagyott, hogy egy felnőtt férfival beszéltem, aki közeledett a százhoz. Hozzám képest csak egy kölyök volt, sőt, nekem mindig az lesz, hiszen az enyém. Hozzám tartozik, bármit tegyen is. Kivéve, ha valaki átharapja, de azt valószínűleg az illető nem élné túl, szóval felesleges tortúra lenne mindenkinek. Liamet nem engedtem volna át senkinek, semmilyen körülmények között sem. - Aha... szóval egy kóborral! - bólintottam. Természetesen tudtam az esetről, de mindenképpen kíváncsi voltam arra, ő hogyan adja elő. - És mi történt ezzel a kóborral? - érdeklődtem kíváncsian, hátradőlve a székemen. Két karomat ezúttal összefontam magam előtt, úgy néztem rá. - Mikor három éve magam mögött hagytalak, nem emlékszem, hogy ennyire kerested volna a bajt, vagy a rázós helyzeteket! Úgy emlékszem, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott voltál, de most érzek benned valamit lappangni... - vallottam be. Tényleg nem tudtam, hogy mi lett vele, miután eljöttem, de csak abban mertem bízni, hogy mellettem újra magára talál. Én nem ilyen forró fejű, balhét kereső hímnek ismertem őt meg, úgyhogy vagy a társaság rontotta el, vagy történt vele valami, amiről eddig még nem szereztem tudomást. Talán idővel majd beavat, legalábbis bíztam benne, hogy megtisztel majd a bizalmával. Eddig sosem volt ezzel gondunk.
Victoria mindig azon van, hogy egyre többet fejlődjek, egyre keményebb dolgokon vegyek részt, persze, nem halálos dolgokban, hanem mint elméleti és kitartási oktatás. Értékelem is mindezt. Értem teszi és ezt nem tudnám egy köszönömmel lerendezni. Ezt a sok sok évet, melyet értem tett. A repülő késésére feltett kérdésére nem érkezik válasz. Erre nem én lennék a megfelelő embere. Bár ha bevetném rendőri énemet, hamar kideríthetem, de ezzel most jelenleg nem élnék köszönöm! - Te vártál, én meg már nagyon jönni akartam. - mosolyodtam el csintalanul. Ami azt illeti, mikor Victoria elindult 3 évvel ezelőtt, akkor jönni akartam…de nem lehetett, de megérte a várakozást. Valószínűleg már akkor ráhangolódtam minden érzékemmel Victoria mozdulataira, amikor Teremtett. Hiba nélkül felismerem az illatát - különleges aroma -, a járásának dübögését, légvételeinek zaját, sőt még a morgását is képes vagyok megkülönböztetni a többi farkasétól. Az évek folyamán ez a rendkívüli kötelék csak még szorosabbra feszült köztünk. - Még szép! Heti három alkalommal megtörtént. - mivel voltak olyan napok, amikor a rendőrségről sem tértem haza, hanem ott maradtam egy egy bonyolult ügyben segíteni. Vagy épp a boncolást fejtegetni még mélyebbre. Nem ücsörgős munkám van, meg ráérős, szóval volt olyan hetem is, ami nagyobb zűr volt, mint gondoltuk. - A területünkre tévedt, mi meg vadásztunk… ő meg egy kicsit a fiatalabbra ugrott. Mármint rám. A beszólásaim végett. Szóval szépen cserben hagyott. - pillantottam rá kissé megkönnyebbülten, hogy sikerült elmondanom neki mindezt, majd kicsit szúrósabbá vált tekintetem. - Ki köpött be? - érdeklődtem azért, nem mintha megtorolnám vagy valami hasonló. Ő szerinte megváltoztam. A helyzet az, nem csak én. A falka azon része is, akiket ott hagytak Chicagóban. Castor az alfánk, de némelyik nagyfiú már lázadást akart uszítani… Ettől az ember farkasa meg egyre idegesebb és mindezt leverni akarja bármin, csak nehogy ő is abba a szakadékba zuhanjon mint a többi. - Úgy gondolod? - érdeklődöm kissé szomorkásabb hangnemben, majd megingattam a fejem. - Most már jól vagyok. - vallom be neki a problémámat. Mert az hogy ők elmentek, mi egyre összetörtebbek lettünk, hiába volt meg az a szó, hogy hamarosan. De most már tényleg együtt vagyunk és jó érzés. - És te? A Vörös hold óta? - érdeklődöm halkan, miután a közelünkben lébecolókat figyeltem.
- Tudom! Sajnálom, hogy ennyi időbe telt! – húztam el a számat. – Szerettem volna, ha már előbb itt vagy, de nem éreztem biztonságosnak. Aztán… - egy pillanatnyi szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna. – Aztán történt valami, ami miatt rájöttem, hogy talán mellettem vagy a legnagyobb biztonságban, és nem akkor, ha távol tartalak magamtól. Bár azóta ugye jöttek a Holdak, úgyhogy talán évekig várhatnék még, és akkor sem lenne elég biztonságos. Jobban szeretném hát, hogy mellettem legyél, így jobban meg tudlak védeni, ha szükséges! – jelentettem ki, és nem érdekelt, ha férfiként nem tetszik neki, hogy egy nő vigyázni akar rá. Tudom én, hogy lassan egy évszázadot megélt hím, de attól még a kölyköm marad, akivel törődöm. Nem leszek mindig mellette, ezért fel akartam készíteni mindenre. - Három alkalom?! – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. – Jézusom, ez borzasztó! – hüledeztem rosszallóan. – Minden egyes napot gyakorlással kellett volna töltened! – jelentettem ki határozottan. – Akkor ezen most változtatni fogunk, minden nap edzeni fogsz, és van, amikor a mentális képességeidet is fejlesztjük, így kétszer találkozunk majd egy nap alatt! – vázoltam fel a rá váró dolgokat, mert ez a három év, csak ennyi gyakorlással nagyon nem tetszett. Határozottan nem voltam elégedett ezzel a munkamorállal. Szigorú vagyok, tudom, de a legtöbbet akartam kihozni belőle. Ugyan még nem vagyok olyan idős, de azt akartam, hogy mire annyi idős lesz, mint én, és már nem leszek vele, ott tartson, ahol most én. Ráadásul ki garantálja, hogy jövőre nem veszít el? Tavaly már meghaltam, még ha nem is tudott róla most sem. Nem akartam beszélni róla, még nem. - Beszólások? – arra sem emlékeztem különösebben, hogy az a beszólós alkat lett volna korábban. Talán az én emlékeim fakultak meg valamelyest. – Miért provokáltál egy kóbort? És a többiek miért nem voltak ott, hogy segítsenek? – mivel többes számban beszélt a vadászatról, ezért bátorkodtam feltenni a kérdést. Mi a fene történt Chicagóban, hogy így félresiklottak a dolgok? Ez nagyon nem volt így jó, most már még jobban bántam, hogy nem hoztam magammal annak idején, vagy legalább hamarabb, mint három év. - Miből gondolod, hogy valaki beköpött? – természetes, hogy mindent tudtam róla, ám ő mást nem olvashatott le az arcomról, mint értetlenséget, amit én varázsoltam oda. – Igen, így gondolom, és nem örülök neki! – őszinte voltam hozzá, hiszen nem láttam értelmét annak, hogy mást hitessek el vele, mint amit valójában gondoltam róla. – Remélem, hogy mellettem sikerül ismét visszatalálnod magadhoz, és a vérmérsékleted is újra alacsonyabb lesz, nem ilyen heves. Nem ez volt rád jellemző, de talán az ismerősebb közeg majd segít! – én ebben bíztam, hiszen sok régi ismerősbe botlik majd a városban, a hotelben. - Engem idén nem érintett a Vörös Hold, inkább csak felügyeltem, és segítettem annak, akinek kellett. A falka egy része kivonult a városból, ha itt lettél volna, téged is velük küldelek! – ha nem is azért, mert az én kölyköm, de segítőnek jó lehetett volna. – De Leah például meghalt, meg az őrzők közül is volt áldozat. Egyébként az őrzőkkel jó viszonyt ápol a falka, csak hogy tudd! – avattam be sietve, hogy tudjon róla, nem érdemes velük összeakasztani a bajuszt.
Megakart védeni a itteni dolgoktól, az itteni falkától és az összecsapásoktól. Elhiszem. Én is aggódtam miatta. Hiába beszéltünk az internet lehetőségein át, az azért mégsem ugyanaz… Nekem nem volt. De most mindketten egyazon területen vagyunk, szóval megnyugodhatunk. Victoria mindig is ilyen volt, legalábbis amióta ismerem őt, mindig elmondta az aggódó szavakat a maga módján. Én is sokszor aggódtam már érte… amikor ide jött, akkor a legjobban. Visszakérdezésére megvakartam a tarkóm, farkasom bensőmben leszegte füleit és félrepillantott Anyja tekintete elől. Hát…basszus. Vagy dolgozom, vagy edzem…valahogy a kettőt nem lehetett egyszerre és ezt a dög is megértette. Nagyjából. De utána kiengedtem, hogy kitombolja magát. Victoriában mindig is volt spiritusz. Farkasom anyjához dörgölte pofáját… békés morranást hallatott. Felsorolására csak bólogatásokkal jutalmaztam, bele se szóltam, vissza se szóltam…hiányzott a dolog meg kell hagyni. Főleg az, hogy Victoria a keze alá vegyen…nem perverzióból, hanem edzés téren. Chicagóban nem kevésszer forrottak az indulatok, főleg, hogy a falka nagyobb része ide került, mi meg védtük amazt… hát az eredményeim nem túl büszkék, nem dicsekszek vele, hogy elszúrtam pár dolgot. Pardon. Nem csak én voltam a hibás, olykor a bennem élőt nem lehet visszarántani, hogy ne tegyen marhaságot. Valahogy mi még…nem olvadtunk össze teljesen. Nem olyanok vagyunk mint Victoria és a Dög Teremtője. De ezen csak egy megoldás születhet…gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! - Igen. Tuti, hogy az ismerős energiák között, majd nyugalmat találok. – mosolyodok el, majd aprót sóhajtok, hiszen valahonnan csak meg tudta a dolgot… de kitől? Jó, hát nem verem nagy dobra. Megtörtén, kész. Komoran hallgatta a nő szavait, melyek hallatán felemelkedett az egyik szemöldöke, egyelőre azonban nem szakította őt félbe. Idén nem… - Miért? Talán tavaly történt valami? – kérdeztem vissza csepp aggodalmas hanggal. Kivonultak a gyengék a városból…jó ötlet lehetett…persze. Mentem volna én is. - Kispadra lettem volna ültetve. - csak vicceltem. Leah… - Meg…meghalt? - nyögöm ki végül elfúló keserű hangon. Pofán csaptak rendesen a hírrel. Csíptem a nőstényt, sose volt gondom vele, megadtam neki a kellő tiszteletet és Anyám mellett a példaképem volt. Nem hiszem el… A gondolat hatására acélkék színű lángok lobbantak íriszeim mélyén. Farkasom tajtékozva verte láncait belsőmben. Menni akar, neki akar rontani valaminek. Bárminek. Ami le tudná nyugtatni. Állkapcsom megfeszült, egy ideg pedig rángani kezdett rajta egyre növekvő feszültségétől. Nem hiszem el… Megfeszült a testem... lehunytam a szemem és a felesleges levegőt kifújtam. Nem most kéne kieresztenem a gőzt...majd valahol időt szakítunk rá, oké? Megígérem neked, hogy... farkasom felborzolt szőrrel toppant meg belsőmben és figyelt erősen. Megrázta magát, majd fújtatva ült vissza a helyére, fejét ketrecének döntötte.
Nem akartam máris ráijeszteni azzal, hogy ennyire le akartam őt terhelni, de attól még úgy gondoltam, hogy szükséges lesz a felzárkóztatásához. Akár tetszik neki, akár nem, de úgy tűnt, hogy nem különösebben voltak problémái vele, hiszen semmi visszaszólást nem kaptam. Remek, örültem neki, mert mostanában elég ingerlékeny voltam, ami azt illeti, és valószínűleg nem viseltem volna olyan toleránsan tőle a tiszteletlenséget, mint esetleg alapesetben tenném. - Nem akartalak máris elrettenteni, meg rád zúdítani a rád váró feladatokat, de úgy érzem, sosem lehet elég korán elkezdeni. Remélem, tudod, hogy első a falka, és a civil élet csak másodlagos lehet. Nem vagy már egyszerű ember, hogy rá legyél szorulva a munkára, az sokszor csak alibi a magunk fajtának! – emlékeztettem erre az apróságra, mintha csak olvastam volna a gondolataiban. – Nem nyomhatja el az egyéb feladataidat, ha választani kell a kettő közül, mindig a farkasod lesz az első! – és természetesen az ő előrejutása. - Helyes, ez a hozzáállás máris tetszik! Én a magam részéről minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy újra nyugalomra lelj, és úgy tudjunk együtt haladni az úton, ahogy régen. De cserébe elvárom ugyanezt tőled is, ezt ne feledd! – figyelmeztettem, de nem fenyegetően. Inkább csak amolyan okító jelleggel, hiszen nem éreztem szükségét a túlzott szigornak, még ha időnként úgy is tűnt. A maximumot mindenképpen ki fogom belőle hozni, ez nem is kérdéses, de nem vérrel és verejtékkel, csak ha nagyon nem megy másképp. Akkor nem leszek rest szigorúbbá válni, mint amire emlékezett esetleg. - Igen, tavaly történt valami. És majd el is fogom mesélni neked, de a hely és az idő nem alkalmas rá. Majd később… - hárítottam el a további érdeklődést. Még nekem is fel kellett készülnöm arra a beszélgetésre, mert bármilyen erős is vagyok, azért eléggé megviseltek a történtek, és kihatással voltak még a jelenre is. Joga volt viszont tudni, és ezt nem fogom elfelejteni később sem, egyszerűen csak akkor akartam megvitatni, amikor nyugodtabb körülmények között leszünk. – Annyi viszont idén is érintett, hogy volt egy álmom a Hold környékén, meg másoknak is a városban. Választani kellett benne, és attól függően, hogy mit választottak az illetők, egyesek ingerlékenyebbek lettek, mint valaha, mások pedig nyugodtan, kezes bárányok. Én sajnos az előbbiekhez tartozom, úgyhogy vész esetén ne feltétlenül vedd magadra, ha hirtelen leszek indulatosabb, mint amit megszoktál. Valamint vigyázz a többiekkel is, mert sokan agresszívak lettek. Majd elmondom, kikre ügyelj! – magyaráztam könnyeden, eltüntetve a kávém utolsó kortyait is. - Igen, kispadra, és ez nem szégyen. Nem akarom, hogy elszenvedd mindazt, amit sokaknak kellett! – nem érdekelt volna adott esetben az ellenkezése, és a férfiúi büszkesége sem. – Igen, sajnos. – azért az meglepett, hogy ennyire mélyen érintette, de éreztem minden apró rezdülését, hangulatváltozását. – Majd elmegyünk a sírjához, ha szeretnéd! – ígértem meg végül, farkasom pedig viszonylag gyorsan nyugtatta meg a Kölykét, mielőtt még probléma lenne. – Uralkodj magadon! – figyelmeztettem fojtott hangon, hiszen pontosan erről beszéltem, hogy változott, mióta nem láttam.
Megkaptam a lecseszésemet. Tudom az elsődleges feladatomat. Mindig is a Falka és a farkasom kerül előtérbe. De voltak helyzetek, mikor mindez kissé eltörpült pár dolog mellett, mikor valami feltört a mélyből és akartam egy bizonyos célt. Mert tudni akartam. És akkor napokig csak azt csináltam…. az én hibám… De most akad majd bőséggel időm, főleg ha lerendezem a rendőrségnél a dolgokat, csak akkor vagyok hajlandó menni, ha tényleg kötelező. A Chicagói csak tanulás volt…hogy tudjam mit hogyan merre. De most…minden előrébb lesz. Minden= Falka. - Értettem. - válaszom ennyi tömören lényegbe fordítva, igazat csengenek a szavak, nem akarok mást, csak okulni és tanulni edzeni… valószínűleg ez miatt van az, hogy a bestiám és én olykor külön utakon járunk egymástól távol. El fogja mesélni… mekkora tragédia történhetett, ha nem képes most elmesélni? Basszus… ha valami…ha tényleg…nem, ezt nem! Nagyot szippantottam a levegőbe, éreztem az emberek izzadság szagát, dezodorok, parfümöket. Az ételek illata tódult orrlyukamba. Szapora szívverések, kissé dühös légvételek, pár szitokszó is eljutott a fülembe… További szavai kissé megleptek. Egy álomtól megváltoztak? Lehetséges lenne ilyesmi is? Óh te balga, vérfarkas vagy, meglepnek még ilyen dolgok? Anyám indulatosabb lett az eddigieknél túl is? Hallod ezt pajti, húzd meg magad, ha nem akarsz egy nagyobb nyaklevest… farkasom oldalra billenti a fejét, úgy figyeli Teremtőjét, valahogy még nem érzékeli a változást belőle…talán később lesz szele ennek is. Attól még fellesek majd a hegyiekhez is, ha már egy banda lettünk őket is megismerném. - Oda figyelek, persze. Vigyázok. - bólogattam anyám tekintetét fürkészve, bár a kispados viccemre replikát kaptam, amire csak aprót szusszanva pillantottam el róla. Az Őrzők nem érdekeltek. De az, hogy egy tagunk meghalt, mélyen érintett… még hozzá egy olyas valaki veszett oda, akire a tudta kívül felnéztem. Nem a betöltött posztja miatt, sokkal inkább más volt ez… Szeretnék kimenni hozzá, beszélni vele, mert a holtak hiába hallgatnak, ők itt vannak még velünk. Befejezetlen ügy, nem igaz? Meg Lucassal is beszélnem kell érkezésemről és a további feladatokról… nem akarok elpuhulni ez az igazság. De vigyázok, mint említette Victoria néhány pillanattal ezelőtt, hogy mostanában igen másabb a légkör a megszokottabbnál. Fájt. Hogyne fájt volna a hír. - Indulhatunk? - valahogy jót tenne, ha nem emberek között kellene jelenleg lennem, hanem a megszokott kis életemben, amibe felnőttem. Hiányzott. Farkasom elhátrált vissza a végtelen mocsarába, vissza a sötétbe, melybe most magányra lelhetett. Úgy is előjön, ha megérzi Társait. Üdvözölni akarja a többieket. Ahova tartozik. Mert ide tartozik, ahol az otthon van. Ide tartozunk mind. A táskámat felkaptam a vállamra, a nőstényre pillantottam egy széles, boldog, őszinte igazi mosollyal. Hiszen ő a családom. Szeretem. Kifelé indulhattunk, ha ő se akart maradni a továbbiakban. Szóval reptér viszlát, hotel helló szia. A reptér épületéből kiérve, eleresztettem energiámat, hogy érezzem az ittenieket. Mindenkit ismerni akartam. Innen pedig Victoriát követve megindultam a kocsija felé. A csomagtérbe pakoltam be a táskámat, jó helye lesz ott arra a pár percre, órára míg hazaérünk. - Vezethetek? - hiányzott a kocsim, nah. De csak pár nap múlva érezhetem saját járgányomat magam alatt. Ha rábólintott, akkor a kormány mögé ültem, majd indulhattunk is. Ha nem, akkor elfértem az anyósülésen is. Teljesen mindegy volt, hogy hol ülök, csak érjünk a Többiekhez.
Egy biccentéssel nyugtáztam, hogy sikerült felfognia azt, amit mondani akartam neki. Számomra fontos volt, hogy tisztázzam ezeket a dolgokat, mert nagyon úgy tűnt nekem, hogy valami félresiklott a haladása során. Természetesen csak akkor, amikor én már nem voltam ott. Nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik, hiszen élete nagy részében azért mégiscsak tőlem tanult mindent, erre jött ez a három év, és mintha a korábbi évtizedek fabatkát sem értek volna. Ennek nagyon nem örültem, de majd most mindent megváltozik. Én bíztam ebben, még ha naivitás is részemről. Tudtam, hogy mi az, amit képes vagyok elérni, ha nagyon akarok. Szinte nem ismertem lehetetlent, mondjuk úgy. - Rendben! Nem szeretném, hogy már egyből az első napokban konfliktusba került valakivel az álom utóhatásai miatt. Sajnos többször előfordult az utóbbi hetekben, hogy egymásnak ugrottak olyanok, akikre ez nem volt jellemző. Tudod, hogy én azért nyugodt természet vagyok, ennek ellenére most mégis egészen könnyű kihozni a sodromból! - figyelmeztettem erre, bár idővel biztosan látni fogja ő is. Talán már most is feltűnt neki, még ha jelenleg egészen jó hangulatban voltam is az érkezése miatt. Néhány pillanatig még ücsörögtem, azon gondolkozva, hogy milyen szükséges információval szolgálhatok neki így nagy hirtelen, de semmi nem jutott eszembe. Kiittam végül a kávém maradékát, óvatosan letettem a csészét az asztalra, és néhány korty vizet is utána küldtem, mielőtt bólintottam volna. - Persze, menjünk! Gondolom már szeretnéd látni a helyet. Mindenféle a rendelkezésünkre áll a hotelben, akárcsak a vendégek számára. Annyi, hogy külön folyosón vagyunk, de én annyira mégsem kedvelem a szállodai életet. A házat is azért vettem a városban, hogy ha végül megérkezel, akkor kényelmesebb legyen mind a kettőnk számára. - magyaráztam neki, miközben megindultunk kifelé a kávézóból. Én ismertem ugye az utat, szóval könnyedén vezettem át a terminálon, a kijárat felé. - Jól van, vezess! De ne szokd meg nagyon! - mosolyogtam rá futólag, mielőtt átdobtam volna neki a kulcsot az autó felett. Ha ez volt a szíve legelső vágya az új helyen, hát nem akartam éppen én az útjába állni. Majd megváltoznak a dolgok úgyis, ha már komolyabban veszi az itteni életet, és sikerült valamelyest berendezkednie. De a mai első nap szerettem volna, ha pozitív emlék lesz neki, úgyis jön még annyi szar a nyakunkba, hogy öröm lesz kivakarni magunkat belőle. Ezt már előre sejtettem, pedig nem vagyok jós. Nem voltam biztos benne, hogy nyugodtan maradhatunk még hosszútávon, különösen az álom miatt. Lehet, hogy ez csupán a kezdet, de rá egyelőre nem akartam ezzel a frászt hozni, továbbá azt sem szerettem volna, ha aggódik miattam. Az én dolgom volt rá vigyázni, és nem fordítva.
[az eltávom idején, augusztusban a raktáras viadal előtt]
A levél a héten érkezett, egyenesen a Vatikánból, pápai pecséttel is ellátva – bevallom, utóbbira nem számítottam, de sokkal nagyobb megkönnyebbülés és jobb érzés is, hogy így alakult – és ezt követően kértem azt a három napos eltávot, amire most megyek el. A levél a zsebemben van jelenleg is, pedig nem egyszer átolvastam már, gyakorlatilag tudom az egész szövegét fejből. Az eredeti házasságlevelet már elégettem, így szüntetve meg az utolsó nyomait annak, hogy Aimée valaha is a nejem volt, a pápai feloldozás pedig hivatalossá is tette a házasságom felbontását, amely két és fél évszázada köttetett. Nem gondolkoztam el a nejem illogikus lépésén, már első alkalommal sem voltam képes megérteni, hogy miért hagyott el, így ez alkalommal már inkább meg sem próbáltam értelmet találni abban, amiben nincs. Basht nem viszem magammal, a Lakban marad erre a pár napra, péntek van, hétfőn pedig már itt is leszek, a falka pedig vigyáz rá. Az úti cél pedig nem más, mint a szórakozás fellegvára ebben az országban, tehát Vegas. Semmi mással nem fogom tölteni az időmet, minthogy megünneplem a válásomat – ami egyébként nonszensz minden tekintetben –, azonban nem vagyok hajlandó másként hozzáállni ehhez az egészhez. Játszani és alkoholizálni megyek, távol lenni minden felelősségtől, noha a falkában senkinek sem jelentettem be, hogy tulajdonképpen mi is az oka a rövidre tervezett nyaralásomnak. Magánügy. Arthur fiamnak írok egy rövid üzenetet, miszerint merre leszek az elkövetkezendő pár napban – biztos, ami biztos, hiába nem élünk egy fedél alatt (még csak egy városban sem), jobbnak tartom, ha neki is szólok – és innentől kezdve tényleg itt az ideje a nyaralásnak. Már túl vagyok a biztonsági ellenőrzésen, a megfelelő kapunál ülök le az egyik székre, várva arra, hogy felszállhassak végre a gépre az utastársaimmal együtt, amikor ismerős energiák és/vagy illat csapja meg az orromat. Enyhén felvont szemöldökkel nézek abba az irányba, ahonnan érzékelem a nőstényt és a fejem is oldalra billen; ő vajon mit keres itt? Felállok és célzottan felé indulok meg, hogy aztán előtte álljak meg. - Szia! Hát te? – elég gyorsan a lényegre térek, kíváncsian érdeklődve, hogy mi szél fújta pont erre és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ugyanarra a gépre várunk. Megjelenik egy mosoly is a képemen, nem tagadom, hogy jó kedvvel tölt el a látványa. És nagyjából ekkor jelzik az utasoknak, hogy megkezdhetik a beszállást a gépbe. - Hol ülsz? – faggatózok tovább, ha elindulunk a kapu felé, már csak kíváncsiságból is érdekel.
Igazsag szerint nem nagyon akartam elmenni. Akarmennyire is szivugyem az orvoslas, a konferenciakat eppen annyira utalom, de megigertem Ryllisnek, hogy videora veszem ezt a mostanit, mondvan o nem johet amugy se, legalabb hadd lassa utolag. Vagyis hallja, hiszen az eloadok kulleme es megjelenese aligha dob azon, hogy mit is akarjanak eloadni. Szoltam a tavozasrol, kerelmeztem, de csak szemelyesen a betanal, nem nagy dobra verve. Ryllis tudja, a beta tudja, Eden szonten es itt nagyjabol ki is fujt azoknak a szama, akikkel kozolni akartam, hogy nem leszek par napig. Ugyse hiszem, hogy olyan nagyon hianyoznek a leltarbol, mindezt minden kishituseg nelkul allithatom. A katonai korhazbol talan, hisz az emberekhez kepest mindenkeppen nagyobb segitsege vagyok egy-egy farkaskatona serulese kapcsan a vilagnak, mert hat nekem bejarasom van, nem kell latogatoi kartya es plussz magyarazat ahhoz, miert hivnak kivulrol gyogyitot. De hat na.. oldjak meg. Olyan nagy hordereju balesetek arrafele nem szoktak tortenni, aminek megoldasahoz sebesz (pardon, gyogyito farkas) kell. Nyilvan azert, mert kozlegenyallomanyban nincs most farkas a bazison, igy a logyakorlat nem veszelyes senkire. Farkasilag. A repules unalmas egyedul. Igy keszulok, ami determinalja azt, hogy valakivel ugyis szoba fogok elegyedni annak erdekeben, hogy ne kelljen teljesen egyedul vegiguljem az utat. Remenyeim szerint nem egy antiszocialis szemely kerul majd mellem, de vegulis ha megis, hat azzal is tudok mit kezdeni. Ezzel a hozzaallassal es ezek kozt a fondolatok kozt kuszik be pajzsom resein keresztul az ismeros energia. Meg csak ideje sincs felszaladni a szemoldokomnek, a viros mar reagal, kivancsian kapja a fejet az energiak iranyaba. Meg mindig furcsa, higy nincs benne ellensegesseg, csak megadas erezven a szurket. Sose volt alkalmam tapasztalni mindezt, hiszen eddig volt a retteges is, de az kikopoban van aprilis ota. Wasillaban megszokta a helyzetet, azt hiszem. A sok komas kozott egyedul szemlelve a kolyok-teremto-apa-fia kettost mindkettonknek volt ideje megszokni dolgokat. - Wao! Es en meg azt hittem, mar aligha erhetnek meglepetesek az eletben. Csillannak bele szemeim a felismeresbe. Eszemben sincs nem odamenni hozza. Az eg kegyes - vagy kegyetlen inkabb, ha egy masik aspektusbol nezzuk - hozzam. Nem hagy unatkozni az ut alatt. - Orvoskonferencia, egy az unalmasak kozul. Ryllisnek fel kell vegyem, rajong az ilyesmiert. Nekem ez nem tud ujat mondani. Egy par evtizede hallgatom mar ugyanezt az eloadot. Folyvast allitja, hogy kikopott masa az anyjanak, nagyanyjanak, ikertestverei vannak, de hat na. Gaz lenne, ha nem ismernem fel a farkast az energiai kozott. Kimerito valaszt adok a kerdesre, de nem zavartatom magam ennek kapcsan. Valahogy jolesik a gep fele haladas kozben tarsalogni. Vele amugy is jol szokott esni. Egeszen addig, amig bele nem lendulunk egymas sertegetesebe. De talan emberek kozott civilizaltan kepesek leszunk targyaln egymassal. Semleges temakrol termeszetesen. - S te? Jutok el a visszakerdezesig mar felfele haladvan a gepre a lepcson. A kinyomtatott jegyemet nezegetve tartok a helyem fele. -20 F. Vicces, mert altalaban ablak mellettit kapok, pedig egyaltalan nincs igenyem ra. Egyszeruen igy alakul. Te merre? Gondolom, hogy elorebb kell meg mennie, hiszen nem farolt le mogottem valami helynel. De persze nem tudom mennyire is lesz messze tolem sorilag az ut alatt.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nem, álmaimban sem gondoltam volna, hogy akad majd ismerős utastársam és azt meg pláne nem, hogy pont Willow személyében. Ez az egész pedig nem tudom eldönteni, hogy abszurd vagy inkább szórakoztató-e nálunk sosem lehet tudni ugyebár?! Mindegy, ha már így alakult, nem fogok úgy tenni, mintha nem ismerném meg – főleg, mert ez eszembe sem jut – és amúgy is, van valami sorsszerű is az egészben, ha jobban meggondolom. Figyelmesen hallgatom hát az utazásának okát és célját, félbe nem szakítva és csak akkor veszek levegőt a szövegelésnek, amikor visszakérdez, bár arról gőzöm sincs, hogy mennyire sikerül máris kényes területre lépnünk. - Igazság szerint szórakozni megyek. Elváltam. – utóbbi tényt úgy jelentem be, mintha semmiség volna, pedig, ha létezik valaki, aki tudja, hogy ez mit is jelent számomra, akkor az ő. Nem, sosem hittem volna, hogy valaha is opció lesz – vagy lehet – számomra a válás, mert én tényleg hiszek abban, hogy amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Az persze egy egészen más kérdés, hogy sem a nejem, sem pedig én nem vagyunk már emberek és az sem, aki végül segített elintézni a Pápánál is a dolgot – hogy miként az már legyen az ő dolga és titka, de nem lepődnék meg azon sem, ha Őszentsége sem volna teljesen emberi… –, akárhogy is, a válás sosem volt olyasmi, amivel számoltam volna, vagy akár akartam volna tervezni. Mégis így eset, és ha már így esett, akkor eszemben sincs másként kezelni az egészet, mint, ahogyan tervezem. - Meddig leszel a városban és hol szálltál meg? – egyikhez sincs közöm, mégis érdekel és csupán kíváncsiságból, nem más miatt. Nem rám tartozik és ezt én is nagyon jól tudom. Ahogy kérdezem hol is ül, megnézem a saját jegyem is, mert először nem hiszem el, amit hallok. Tényleg van a sorsnak egyfajta humora és fintora vagy a Teremtőnek rendkívül jó érzéke a poénokhoz. Mindenesetre az orra alá tolom a saját jegyem – jó, nem szó szerint, csak úgy, hogy ő is lássa – és ott van rajta feketén-fehéren, hogy sikerült egymás mellé helyet kapnunk. - Úgy tűnik hosszú órákig fogjuk még egymás társaságát élvezni. – csóválom meg a fejem és előre engedem, hogy helyet tudjon foglalni, majd pedig én is leteszem magam mellette. Elhelyezkedek a széken és becsatolom az övem, amit kb öt perc múlva egyébként is kérni fognak az utaskísérők. - És, hogy vagy mostanában? Nem beszéltünk a temetés óta. – fordulok a nőstény felé, amikor már úgy ítélem, hogy más dolgom nincs a felszállással kapcsolatban.
Meg volnék lepve, ha nem rögtön sikerülne a második szúrásnál olyasmibe tenyerelni, amire az első reakcióm az, hogy felszisszenek. Nem, mintha bánnám, hogy elvált, hiszen teljesen jogosnak érzem, lévén a felesége elhagyta. Egyszerűen csak tudom, hogy mennyit jelent neki a hite és azért ezt így hallani valahol borzasztóan dühítő számomra. És természetesen nem Horatiora haragszom, hiszen nem ő tehetett arról, hogy meg kellett csúfoljon valamit, amiben hisz. Egyértelműen nem az ő sara. - Jól tetted. - szalad ki a számon a szisszenés után, majd meg is bánom ebben a szúrásban. Igyekszem helyesbíteni, mielőtt nagyon félreértődik a dolog, bár tény, ami tény, megtanulhattam volna már, hogy a fecsegés nem mindig segít. - Úgy értem, hogy teljesen megértem, hogy miért tetted és ha ezzel a megoldással így tökéletesen elégedett vagy, akkor örülök neki, hogy megtetted. De.. hogyhogy eljutottál ide? És egyáltalán hogy tudtad kivitelezni? - a kérdéseim nyilván abból fakadnak, hogy nem vagyok vallásos, de úgy sejtem, hogy nem csak egy okmányirodai dologról lehet szó. Éppen ezért nagyon kíváncsian várom, hogy mit válaszol. - A hétvégén. A konferencia hivatalosan 18-22.-éig tart, de van egy blokkja, ami nem túlpublikált és letolják a hétvégén. Engem csak az mozgat. Vagyis inkább az se, de Ryllist meg igen, szóval a hétvégére elruccantam ide és majd videózok neki. A Stratosphere-ben. Az vana legközelebb a helyszínhez. - ez mondjuk nem igaz, mert az E Desert Inn lenne az, ami még közelebb van, de ha már elruccanok Vegasba, akkor szerettem volna esélyt adni arra, hogy bulizzak is kicsit, s hát a kaszinók fellegvárában a Stratosphere jobb választásnak tűnt. Nem olyan puccos, mint a Belaggio, de nekem tökéletesen meg fog felelni. Nincs túlságosan extravagáns ízlésem. - És te? Valami régi álom valóraváltása vagy csak olyan ad hoc szállásfoglalás és céltalálás ez részedről? - kérdezem. Egy ideje nem beszéltünk, s amúgy se volt szó soha kaszinós álmainkról, szóval a kérdés - szerintem - jogos. - Nem mondod? - felnevetek, amint lecuccol mellém. Egyáltalán nem zavar, hogy mellette utazzak, de az tény, hogy elég vicces ez így. A sors tud valamit. - Akarsz az ablaknál ülni? Engem nem különösebben mozgatnak a felhők, szóval szívesen cserélek veled helyet, ha gondolod. - ajánlkozom. Akárhol is, de én is eljutok az övcsatolásig, a táskámat pedig leteszem magam elé, lábaimhoz. - Visszatért az élet a maga átlagos kerékvágásába. Majdnem semmi különleges nem történik velem, jól vagyok, jobban, mint akkor. És a majdnem Ryllis miatt van. - kis szünetet tartok, mert mégis csak egy emberekkel teli repülőn vagyunk, nem fogalmazhatok rébuszmentesen. Biztos vagyok benne, hogy érteni fogja a dolgokat. - Adtam neki egy darabot magamból. Így már sokkal elégedettebb azzal, amilyenek vagyunk. - az övvel babrálok közben, teljesen ignorálva az utaskísérők biztonsági performanszát. Van jobb dolgom is mire, kire figyelni. - Veled minden rendben? Egészen kisimultnak tűnsz. Már úgy értem Wasilla után. - is. Meg amúgy is. De a lényeg, hogy Wasillában és a temetés környékén mind árnyékai voltunk önmagunknak. Ahhoz képest tényleg sokkal kiegyensúlyozottabbnak látom most őt. És ennek rettenetesen örülök, még ha nem is mutatok egy kedves mosolynál többet neki.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Ha nem ismerném jobban, akkor most felszaladna a homlokomon mindkét szemöldököm a csípőből jövő, de annál őszintébb megjegyzését követően. De tekintve, hogy elég masszív közös múltra tekinthetünk vissza, így csak egy szusszanással kísért mosoly terül szét a képemen, miközben megrázom a fejem lassan és röviden. Már éppen válaszolnék, amikor helyesbít, szóval előbb végighallgatom, nem megakasztva és csak azután fogok neki a magam szövegelésének, amikor már látom, hogy abbahagyta és szabad a pálya. - Szóval, szerintem is és a helyzet az, hogy legyen ez bármennyire is furcsa, de én is örülök neki valahol. Nem a legideálisabb dolog és döntés és valahol egy részem még mindig úgy érzi, hogy nem helyes, amit tettem, mégis hiszem, hogy jól tettem. Tudom, kész agyrém az egész, nekem is az, de hát ez van. – nem, korántsem felhőtlen ez az öröm – ha lehet annak nevezni egyáltalán –, de tény, ami tény, nem maradt más választásom. Azt hiszem éppen eléggé kitartó voltam, nem csak egy életen át, hanem több emberöltőn keresztül is, és nem rajtam múlt, hogy úgy végződött, ahogyan végződött. Ha úgy tetszik, mosom kezeimet, akkor is, ha hiszek abban, hogy a felelősséget mindig vállalni kell. Én vállalni akartam, más kérdés, hogy végül nem kért belőle. Akkora hülye meg nem vagyok, hogy még egyszer hagyjam magam palira venni, bőven elég volt az és annyi, amennyit beeresztettem az életembe. Többé nem teszem. Nemhogy vele, senki mással sem. Nem hajlok meg még egyszer úgy, mint ahogyan érte megtettem. - Ha azt kérdezed, hogy miért tettem, akkor egyszerű a válasz; betelt a pohár. Nem ez volt az első eset és úgy döntöttem nem adok esélyt többnek. Soha. Hát feladtam valamit azért, hogy önmagam maradhassak. Ennek így van értelme? – fordulok felé a kérdéssel. Tudom, hogy jó ideje nem voltam már ennyire őszinte és felszabadult vele, de ez a része az életemnek olyan rész, ami azt hiszem valahol rá is tartozik. És egyébként is meg akarom osztani vele és elmesélni neki. - Felkerestem egy régi ismerősömet, aki, mint kiderült, ma a bíboros konklávé tagja. Nem untatlak a részletekkel, de neki köszönhetően megkaptam az eredeti házasságlevelem és a pápa érvénytelenítette a frigyet. A házasságlevelet megsemmisítettem, az érvénytelenítő iratot pedig megtartottam, nagyjából így kiviteleztem. – az pedig maradjon az én dolgom, hogy így adósa lettem valakinek. Nem ide tartozik és nem is mostanában kell viszonoznom a szívességet. A lényeg, hogy a dolog megtörtént. - Miről lesz szó? Mármint milyen előadás lesz, ami ennyire érdekli őt? – kíváncsiskodok közben, puszta érdeklődésből, hogy aztán kerekedjenek a szemeim a hotelt említve, na meg persze jót vigyorogjak az orrom alatt. - Ha nem tudnám, hogy ez valóban tök véletlen, azt kellene gondolnom, hogy direkt alakult így. – rázom meg a fejem még mindig tejbetököt játszva, már ami a túlszélesedett mosolyomat illeti. - Én is ott foglaltam szobát. – ha tudnám az indokait, akkor szintén jönne a bugyuta válasz, miszerint én is ugyanezen okból kifolyólag választottam, mert játszani megyek. Szórakozni. Kikapcsolódni, kiengedni a fáradt gőzt. - Konkrétan kaszinózni megyek. Tudod, a játék és az ünneplés kedvéért, semmi más oka nincs a választásomnak. Pénzt szórni és jól érezni magamat. – és ha egyszer ez a terv, akkor azt hiszem keresve sem találhatunk jobb helyet a szerencsejáték fellegváránál. Jön az újabb ilyen nincs élmény, amikor kiderül, hogy még egymás mellett is sikerül ülnünk. Nem eltúlzó mondjuk a meglepődés, de azért egy újabb vigyort megér a dolog. - Nem ragaszkodom az ablakhoz és a felhőkhöz, jó itt. – huppanok le a helyemre és a nálam lévő kisebb méretű kézipoggyásznak csúfolt táskámat beteszem az ülés alá, ahol annak lennie kell fel- és leszálláskor. - Nos, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy gratuláljak. És milyen érzés? – tudtam már arról, hogy átharapta a kölyköt, de még nem volt lehetőségünk erről beszélni, illetve, hogy kifejezzem, örülök neki, hogy megtette. - Mindig is azt gondoltam, hogy jó lennél ebben is, szóval szerintem szuper, hogy eljutottatok ide. – akkor is, ha pontosan tudom, hogy miért is volt ez a kölyök dolog számára mindig is több, mint kényes téma. Hiszem, hogy jó teremtő lesz belőle. - Oh, köszönöm, azt hiszem tényleg az is vagyok. A fiaim jól vannak, Bash nagyon jól halad, szóval tényleg klappolnak a dolgok. Hosszú ideje nem éreztem már magam jól a bőrömben és most azt hiszem, hogy teljesen rendben vagyok minden szarság ellenére vagy mellett, ami az elmúlt hónapokban történt. Már-már megnyugtatóan unalmasnak tűnik az élet. – nevetem el magam, mert hát ez is ritka és egyáltalán nem panaszkodok. Kellett már egy ilyen is, csak a mihez tartás végett és az egyensúly miatt. - Kezdeni akarok valamit a bányával, hogy értelmesen ki legyen használva és több haszna legyen mindenki számára, mostanában ezen agyalok sokat. – olyasmit szeretnék, ami a falka hasznára van jobban a jelenlegi állapotnál. Még meglátjuk mi lesz vagy mi sül ki az egészből. - Egyébként te is nagyon jól nézel ki. Amúgy csak a konferencián fogsz végig részt venni vagy azért te is tervezel némi szórakozást is a programba?
Kezdőlap
//
