Nem tudom, hogy mit kellene tennem, vagy azt hogy mi a helyes. Talán annyiban kéne hagynom az egészet, és próbálni élni az életemet. De komolyan képes lennék úgy tenni, mintha semmi nem történt volna? Ugyanúgy bejárok dolgozni, és ugyanolyan alapos munkát végzek. Mégis minden más lett. Gyakran kapom magam azon, hogy elkalandoznak a gondolataim. Annyiszor de annyiszor végigjátszottam már fejben azt ami a szállodában történt. Mármint azon felül amit Corvinnal művelt az alfája. Attól még mindig görcs áll a gyomromba, és erővel kell kiverni a fejemből azokat a képeket, különben csak a tömény, pulzáló, gyilkos indulatokat érezném át megint ami az alfájukból áradt. Egyszer álmodtam róla, vagyis arról ami történt, és ha én létező, hús-vér személyről álmodok, akkor tényleg nagyon komolyan megmozgatta valami a tudatalattimat. És a "nagyon" alatt azt értem: annyira, hogy néhány napja úgy szaglászok a kocsma környékén, mint egy zaklató. Erre hajtok reggel, munkába menet, jövök délben mert újabban kijárok ebédelni, aztán éjjel is erre kerülök hazafelé menet. Sosem megyek be a kocsmába. Meg sem állok csak lassítok, míg letapogatom a helyet a betolakodók alfája után kutatva, aztán tovább hajtok, mert eddig még nem jártam sikerrel. Sosincs itt mikor én erre jövök. Vagy elrejtette magát, és azért nem érzem őt? Nem tudom. De azt igen, hogy egyszer majdcsak előkerül. Egyszer majd jókor leszek jó helyen (vagy éppen ellenkezőleg?), és akkor majd le is fogok parkolni a kocsma előtt. Legyen akármilyen szánalmas is ez a kitartás, meg pitizés, úgy látszik, hogy ma kifizetődött.
Itt van.
Egy fekete audi mellé teszem le az új típusú bogarat most, hogy -ilyen messziről csak haloványan, de- megéreztem a betolakodó alfa jelenlétét. És ahogy kiszállok, az illata is felsejlik a fekete kocsiból. Az övé. Bár ettől a felismeréstől nem érzem kurvaokosnak magam. Inkább izgatottság telepszik a gyomromba, és kétségek, mert most döbbenek rá, hogy nem jut eszembe a szöveg amit előre begyakoroltam... De a felkészületlenségem nem fog megmenteni most ettől a találkozástól. Ki tudja mikor kapom el megint itt. Szóval bemegyek akkor is, ha makogni és nyekeregni fogok, mint egy tinilány. Mondjuk a múltkoriak után elég valószínűtlen, hogy egyáltalán szóhoz fogok jutni... ~Te... te most inkább ne gondolkozzál!~ Parancsolok magamra, és próbálom felidézni, hogyan működik az a járás dolog. Valami olyasmi, hogy sarok-talp-sarok-talp. Menni fog! És megy is. Annyira, hogy konkrétan teleportálok. Az egyik pillanatban még az autómat zártam, a másikban már a dzsekimet akasztom fel az alfa melletti bárszék háttámlájára. Ha zsigerből elküldött a fenébe, arra egészen eddig a pillanatig süket voltam.
- Helló Mr de Luca. - köszönök oda neki, de nem nézek rá. A pultost szugerálom, hogy jöjjön kicsit közelebb, aztán kérek tőle egy kávét. Nem latte-t, espresso-t, két cukorral- tejszínhabbal; és közben persze igyekszem nem tudomást venni arról, hogy mennyire átlátszó részemről ez az egész. Diszkót vezetek, ebéd idő van és én pont ide tértem be kávézni... A helyre ami még csak útba sem esik. Hmmm.
- Fölösleges megkérdeznem, hogy mennyire van beszélgetős kedvében? - ha jól tippelek, akkor semennyire. Nem baj, én beérem egy kiskapuval is.
Ha nem kapok választ, akkor maradok csendben, és egész testtel felé fordulva, az arcát nézve próbálom kitalálni, hogy mi jár a fejében. Mármint azon kívül, hogy bár ne lennék itt.

Tara

Valljuk be férfiasan, a Hideout egyelőre nem sok hasznot hoz a falka számára, de nem vagyok túlságosan borúlátó, tekintettel arra, hogy még csak most nyitottunk ki. Meg hát, azon kívül, hogy remekül lefotóztak és benyomtak a Daily News-Miner nyolcadik oldalára, nem sokkal járultam hozzá ahhoz, hogy fellendítsem a helyet. Nem vagyok itt agyban, főleg a múltkor történtek után, de valami magammal is, meg ezzel a kócerájjal is kezdeni kell, szóval most itt vagyok. Rendet teszek és első körben megnézem az alkalmazottaimat.
A jelenleg bent lévő pultos csajszi tiszteletteljesen köszönt, amikor beérek. Kérem, hogy vigyen körbe és mondja el a napi rutint, meséljen arról, hogy hogyan telik el egy nap, kik jönnek be, satöbbi. A túrát csendben bólogatom és hümmögöm végig - nem vagyok valami szociális.
Amikor sikerül visszakanyarodnunk a bárpulthoz, én helyet foglalok az egyik széken. Csendben fürkészem a szőke hajú lány arcát és mintha valami furcsa dolog ült volna ki az arcomra. Nagy levegőt veszek, aztán egy határozott mozdulattal a lány feje felé nyúlok bal kézzel, és minden ingerült színészi képességemet latba vetve, elnagyoltan és ripacskodva forgatom az ujjaim közt a napszemüveget, melyet az alkalmazottan fejéről vadászok le.
- Jajcsi, nézcsi, micsidi szupcsi napszemcsi, olyan cuksziiiii!
Vigyorgok rá, mint egy hülye, aztán egy mozdulattal roppantom ketté a szemüveget, majd az átszellemült pofázmányomat hirtelen komor és lesajnáló kifejezésre cserélem. A ripityára törött "napszemcsit" a tömör fa pultra dobom, az egyik szára pedig beesik a pult mögé a lendülettől.
- Még egyszer meg ne lássak ilyen szarokat rajtad munkaidőben, világos?
Ráncolom össze a homlokom. A csaj szerintem nem tudja eldönteni, hogy sírjon a megaláztatástól vagy attól, hogy darabokra törtem a kedvenc kiegészítőjét, esetleg érezze magát szarul, mert a főnök lebaszta - vagy röhögjön azon, hogy idióta vagyok.
- Most mi van? - kérdezem már-már vádaskodva - A múlt héten operáltattam át magam nővé.
Erre a mondatra nyílik a kocsma ajtaja, én pedig már intenék is, hogy akkor ide nekem azt a dupla whiskyt, de vagyok olyan hülye, hogy hátranézzek, hogy mégis ki lehet olyan jóságos, hogy megtiszteli a kocsmát a jelenlétével. Reményeim szerint valami megfáradt alkesz ugrott be, hogy az ebédjét leöblítse valami szesszel, de elég erősen mellélőttem.
A picsába. Úgy teszek, mintha a világon semmit nem jelentene a látvány, amit a hosszú fekete hajú nő nyújt. Türelmetlenül, ám mégis fagyos tekintettel fordulok vissza a pultos felé, elrebegem neki, hogy inkább adjon egy vizespoharat meg egy üveg Chivas-t, ne szórakozzon itt nekem azzal, hogy tíz másodpercenként újabb adag duplákat tol az orrom alá. Majd megoldom. Dél van, és én már ilyenkor be fogok baszni. Remek.
Ahogy Tara mellém telepszik, egy pillantásra se méltatom a köszönését. Egyik kezemmel a számhoz emelem az italt, a másikat pedig hetykén megemelem, mintha üdvözlésképp intenék neki egyet.
Újfent előkotrom a farkasom tonnás ezüstláncait, és rácsapom a ketrece ajtaját. Oké, nem tilthatom ki innen Tarát. Ez nem szigorú értelemben vett falkaterület, mint a Hotel és a környéke. De elárulná nekem valaki, hogy miért van itt? Ah, biztos Duncan épsége felől kíván érdeklődni. Úgyhogy fel is horkanok a beszélgetős kérdésére.
- Nem tudom, miről beszélgethetnénk. - igazítok egyet a nyakkendőmön unott közönnyel - Arról, hogy Zeusz az apám! Tudod az a nagy szakállas vén ember, aki annak a bazi nagy hegynek a csúcsán él és villámokat dobálózik. De ha mégsem ez érdekel, akkor a félreértések elkerülése végett közlöm, hogy semmi közöd ahhoz, hogy Duncan él-e még.
Marhára igyekszem nem túl látványosan kiborulni és/vagy összeomlani civil közönség előtt. Mondjuk szerencsétlen pultos már biztos levágta, hogy itt valami nem kóser, mert miután elkészítette Tara kávéját, inkább úgy dönt, hogy elvonul kipakolni a mosogatógépet és nagyon alapos lassúsággal törölgeti a benne levő poharakat.

- Istenkomplexusa van. Világos. - már ami Zeuszt illeti, aki az ő apja. - Mindig tanul valamit az ember. Ahogy elnézem a menüt, ami egy üveg Chivas vizespohárból, az első gondolatom az, hogy elkérem a beszállítója elérhetőségeit, mert az enyém nem forgalmaz európai piát. A másik az: hogy jön ide most Corvin, mert már tudom, hogy él. Nem is akartam tovább boncolni a témát, őszintén szólva, örülnék is ha meg tudnék feledkezni róla. Aztán csak megvonom a vállamat, mert amit tudok azt Rosetól tudom, az ő nevét meg végképp nem akarom belekeverni ebbe.Ugyanakkor megint túl átlátszó, ha rá se kérdezek, mert legutóbb rohadtul nem úgy néztem ki mint aki szarja le Corvint. Azaz Duncant. A múltkor ez is ki lett hangsúlyozva. Szóval mégis belemegyek a témába.
- Nem halott. - suttogva folytatom. - Elvégre csak miattam bántotta. Még azt is kinézem magából, hogy később gondját viselte. Persze akkor amikor már senki nem látta, hiszen az milyen alakoskodó volna már, ugye? - mosolyogni akarok, de visszafogom magam mielőtt még nagy pofonnak leszek kis gazdája. Inkább megadóan felemelem két kezemet, és normális hangerőn mondom, hogy: -Oké, felfogtam, semmi közöm hozzá.
Most jönne az a pont, amikor rátérek a lényegre, aztán rövid úton leráz, de számomra nem kérdés, hogy el fogom még odázni azt amennyire lehet. Van itt még valami más is, és mindenképpen ki akarom puhatolni, hogy miaz. Nem ő miatta, saját magam miatt. Meg akarom érteni, aztán meg tovább lépni. Ennyi jár, ezt megérdemlem, legalábbis én úgy hiszem. Csak ne érezném azt, hogy minden eltelt másodperccel két újabb kérdőjel körvonalazódik ki a fejemben.
Most például itt van ez az alkohol dolog. Fényes nappal, gyászos képpel ül a pultnál és vedel. Most kezdte? Vagy részeg már? - Mi az alkalom? - nem állom meg a kérdést.
Vannak azok a típusok, akiknek megered a nyelve, ha valaki elég sokáig és kitartóan játszik csend-királyt mellette, és lehet hogy ő is ez a kategória, de számításba veszem azt is, hogy tiszta szívéből gyűlöl. Annyira, hogy hozzám már nem is ér, hiszen Corvint (izé, Duncant) bántotta, holott engem akart. Tehát a csendkirály most nem játszik. Nem is tudnék mit kezdeni magammal addig azon kívül, hogy most felülök a bárszékre, és magam elé húzom a mogyorós tálkát, mert az biztos nagyon finom lesz a kávéval.

Csak felszusszanok a megjegyzésére. Bármennyire is a nyelvem hegyén van, hogy ő nekem itt ne jópofizzon, igya meg a kávét és húzzon a franca, mégis inkább kussolok. Végső soron én kezdtem az idióta viselkedést, úgyhogy teljesen jogos, hogy hasonló reakciót váltsak ki belőle.
Honnan a francól....? Áhá, biztos Rose. Ezt el tudom fogadni, mert én alakítottam így a helyzetet. Ettől függetlenül újabb kérdés merül fel. Ha nem Dun miatt van itt, akkor mégis miért? Az Upper marhára nem itt van, és véletlenül még engem is pont sikerült itt találnia. Ez valahol a szívem mélyén marhára idegesít, bár mondhatnám, hogy valahol hizlalja a májamat ez a hirtelen jött érdeklődés, amit irányomba mutat. Bár valami azt súgja, hogy mindketten boldogabb és teljesebb életet élhetnénk, ha inkább visszamenne mondjuk... Athénba, ja.
- Ennyire ne érezd magad fontosnak. Csak egy kóbor vagy, semmi több. - hazudom teljesen hihetően arra, hogy csak miatta bántottam Duncant. Azért bántottam, mert parancsot szegett. Nagy cucc! Nem ez az első eset.
- Higgy, amit akarsz.
Leszarom. Ezt nem teszem hozzá, mert a végén még képes lenne levenni, hogy azért annál mégis csak jobban érdekel a téma, mint amennyire kimutatom. Mert látszatra szerencsére biztosan sikerül elhitetnem vele, hogy pont nem érdekel se a jelenléte, sem pedig a múltkori kitárgyalása. A feltételezései aztán meg főleg nem.
Kissé beáll a csend, én pedig kezdem magam roppantul kényelmetlenül érezni. Zavar, hogy nem engedhetem el magam, zavar, hogy megfigyelve érzem magam. Na és persze az sem utolsó szempont, hogy a gyűlölve imádatom megint ádáz harcot vív odabent, de azt már a múltkor eldöntöttem, hogy ezeket az érzelgő szarságokat egy életre leszarom. Mint Teremtő és mint expasi is.
A kérdésén megütközöm. Hogy mi az alkalom? Annyira gyönyörű lenne rávágni, hogy "te", és ennyiben hagyni az egészet. De nem teszem, túl gyorsan nyerne túl sokat a témán, ha az arcába vágnám, hogy néha már attól fejbe tudnám lőni magam, hogy tudom: még a városban van.
A fejem nagy-nagyon lassan fordítom felé. Egyrészt, mert így talán fenyegetőbb. Másrészt ennyire... Közel és ennyire kéken már marhára rég láttam a szemeit, és félek, hogyha túlságosan hirtelen vállalkozom a dologra, a végén még szarul jövök ki a dologból.
- Nem fogom kiteregetni előtted a magánéletemet. Inkább azt mondd meg, hogy miért vagy itt és mit akarsz tőlem. Aztán mindenki mehet a dolgára.
Mondom a szemébe, és még akkor sem veszem le róla a tekintetem, amikor újra kortyolok az italból. Egészen szolidan, bár szívem szerint hatalmas kortyokban nyakalnám magamba a piát.

- Tudom, renegát vagyok. - vágom rá arra, hogy csak egy kóbor vagyok, ne érezzem már fontosnak magam. Nem veszem le, hogy hazudik, mert amit mondott az történetesen megegyezik az én véleményemmel is. Csak egy kóbor vagyok. Egy senki. Nem mintha sajnálnám magam ezért, vagy valami. Ez az igazság.
A kérdésre persze nem válaszol, inkább úgy tűnik hogy elmereng hosszasan. Én előbb arra gondolok, hogy megrágja még a szavakat gondolatban, aztán beszól valami nagyon savasat és epéset, de végül visszanyeli, megtartja magának. Azt hiszem, megérzem melyik az a pillanat, amikor eldöntötte.
Korábban a pultost szuggeráltam, most viszont vele teszem ugyanezt. Csak nem kávéért, hanem azért, hogy rám nézzen. Látni akarom azt benne amit a múltkor is. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mi az, és hál égnek olyan gyorsan kellett távoznom onnan, hogy alkalmam se volt reagálni rá. Pedig szerette volna. Várt valamire. De egyszerre csak egyet...
Szóval a tekintetemmel kérlelem, hogy "NÉZZ MÁR RÁM!", de amikor megteszi, és gyilkos lassúsággal rám néz, már nem ugyanazt látom benne. Őszintén nem is tudnám megmondani, hogy mit vártam, mire számítottam. Persze, hogy nem tudom... Ezért IS vagyok itt. Leplezetlen csalódottsággal húzom el a számat, de állom a tekintetét. Nem úgy, mintha farkasszemet nézzek velem, mert gyakran pislogok, és tekintetem összevissza kóvályog az arcán. Ő éppen kioszt, és rendre igazít, és egyértelműen a tudomásomra hozza, hogy rohadtul nem akar most itt lenni velem, de én e közben a homlokát, a szemöldökét, az orrát, az állát, arcélét és ajkait figyelem. Nem tudatosul bennem, hogy mint hímet méregetem, ahogy az sem, hogy közben szétnyílik a szám és megnyalom az alsó ajkamat. Ám akkor sem érzem zavarban magam ezért akkor se ha tudatosan tenném, mert ő már biztos hozzászokott a női nem efféle reakcióihoz, hisz nagyon jóképű. És tudja is magáról. Én meg vagyok aki vagyok.
~Föld hívja Tamarát!~ Elhangzott egy kérdés, bizony válaszolnom kell. A szívem szerint egyből szabadkozni és ellenkezni kezdenék, hogy nem, nem a magánélete érdekel, de nem teszem, mert az úgyis lepereg róla. Az ellenérvek nem érdeklik őt, ez már lejött. Felfogtam. Nem próbálkozok vele többé. Inkább megpróbálom az egyenes utat járni, míg ő főúri méltósággal kortyol az italából.
- A múltkor történt valami. Azon kívül, hogy megvert valakit, aki megmentette az életem. Most arra próbálok rájönni, hogy mi volt az, de maga megint meregeti a tüskéit, és kábé csont süket arra amit mondok. - úgy érzem, hogy ő őszintén kérte, hogy szabaduljunk meg mihamarabb egymástól, amit engedélynek vettem arra, hogy hagy ne hazudjak már. Ha erre is nemet mond, akkor elárulok valami kibaszottul szánalmasat magamról, hátha attól megenyhül. Nem magától a dologtól, hanem mert bevallottam. Talán beválik. Ha nem, akkor nem tudom hogyan tovább. - Napok óta itt pitizek a környéken magára várva... Dobjon egy csontot... kérem.
A farkasom már forgatja a szemeit, és most nem csak a helyzetet, de engem is ki nem állhat. Mondjuk ezt még meg is tudom érteni. De lesz ez ma még rosszabb is. Azt hiszem.
Ha Castor úgy dönt, hogy ez az a pillanat amikor faképnél hagy, akkor követem, míg a józaneszem is megengedi.

Igen, pontosan erre számítottam, még mielőtt voltam olyan hülye, hogy szemkontaktust kezdeményeztem Tarával. Illetve, nem. Erre nem számítottam. Az ő részéről legalább is biztosan nem.
Nem hagy hidegen, ahogy méreget, és igen, azt is kiszúrom, hogy miként tátja el a száját és nyalja meg az alsó ajkait már-már büntetendő lassúsággal. Érzem, hogy valami odabent, a mellkasomban veszettül nekiugrik a bordáimnak. Szinte csodálkozom is azon, hogy nem dőltem tőle egyenesen a pultnak, de tényleg.
Rendben van. Azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy becsületes és szavahihető Alfaként viselkedjek, és letegyem az italt. De persze a nagy elhatározás előtt azért az utolsó kortyok még lecsúsznak, de ezennel újra tartom magam a fogadalmamhoz, miszerint Tara közelében nem_fogok_inni.
Már-már elismerő mosolyra húzódik a szám, amikor azt mondja, hogy csont süket vagyok arra, amit mondd. Ha nem így lenne, akkor vagy megölném, mert felidegesít, vagy azonnali hatállyal a hátsó, még be sem rendezett irodámba rángatnám, ahol úgy vélem, elég sok mindent meg tudnék neki magyarázni. Nem véletlenül nem akartam találkozni vele soha többet.
Azok a sebek, amelyet a mi kis történetünk vájt a lelkembe, most újra felszakadnak, szinte érzem, miként szivárog belőlük a forró vér a lelkem már ezerszer tört kelyhébe.
"Napok óta itt pitizek a környéken magára várva..."
Az Alfa elégtételt, a Teremtő pedig mélységes mély szomorúságot érez ennek a mondatnak hallatán. Hogy dobjak egy csontot...?
- Megmondtam már, hogy ne keress válaszokat.
Ó, hát ha csak egy apró kis fogalma lenne arról, mennyivel boldogabb és teljesebb az élete úgy, hogy csak a kíváncsiság mardossa és nem a csalódott kétség afelől, hogy hova jutunk mi még ketten ebben az életben... De nem. Fogalma sincs semmiről. Én pedig azt nem értem, hogy miért kért memóriatörlést, ha most mindenre emlékezni akar. Minden fájdalomra és minden átkozott, mérgező szóra, amiket egymáshoz vágtunk. Todd Ridley-től Castor de Lucáig, mindenre... Talán nekem kellett volna törlést kérni. Én biztos nem lennék olyan hülye, hogy az édes tudatlanságból ennyire fel akarjak ébredni.
Elnémulok, és inkább elfordítom a tekintetem. Nekem perceknek is tűnik az az idő, amit csendes magamba fordulással töltök, de aztán persze lehet, hogy csak néhány pillanat volt. Felszusszanok. Felé fordulok a bárszéken, mintha le akarnék szállni (mert le is akarok), de megtorpanok akkor, amikor a térdem a székének/lábának ütközik, így teljes testtel felé fordulva tudok beszélni egészen puhán csengő basszuson.
- Nem véletlenül akartál felejteni. Nem véletlen nem akartál többet emlékezni arra, hogy mit tett veled az előző Alfa, hogy én mit tettem veled, hogy képtelen vagy abban a falkában élni, ahol én vagyok az úr, mert neked túl kényelmetlen volt megszokni, hogy már nem csak a Teremtőd, hanem az Alfád is vagyok. Úgyhogy, ha megfogadsz egy teljesen baráti tanácsot, akkor szépen megiszod a kávédat, visszamész dolgozni, és soha többé nem akarsz a nyomomra bukkanni, mert a mi találkozásainknak valamilyen értelemben mindig sérülés a vége... Éppen ezért... - tovább viszem a mozdulatot, hogy szépen lecsusszanjak a székről, és kioldalazzak mellőle - Nem is hagyom, hogy ez újra megtörténjen. Nekem nem kellett felejtenem ahhoz, hogy tanuljak.
Húzom fel a szemöldököm, és valami egészen sajátos, mindent tudóan öreges és fájdalmas mosollyal biccentek felé.
- Viszlát.
Búcsúzom el tőle, még egészen szolidan, mielőtt újra egymás torkának feszülhetnénk, mint a vadállatok. Kifelé menet igazítok az elült zakómon, azonban arra nem számítok, hogy Tara esetleg követ. Azt remélem, hogy az általam dobott csont annyira letaglózza majd, hogy se köpni, se nyelni, de még megmozdulni se tud majd.

Tudom, hogy megmondta: ne keressek válaszokat. Nem is azt kérem tőle, hogy számoljon be mikor-mennyire volt rendszeres a menstruációm, meg ilyenek. És bár nekem halványlila gőzöm nincs arról mit akartam elfelejteni (pont ez a lényeg. Mármint hogy nem tudom), most igen, arra kérem, hogy mondjon valamit. Nem emléket tőlem. Az nem érdekel. Vagyis... inkább csak nem akarom, hogy érdekeljen.
Mindenesetre olyan sejtelmesen rövidre fogta azt a mondatot, hogy biztosra veszem a folytatását is. Tehát nem sürgettem. (Szerintem őt nem is lehet sürgetni.) Ülök a helyemen, nézem őt, kavargatom a kávémat, és várok. Másodperceket, perceket, órákat, vagy napokat. Van időm.
Aztán mégis beszélni kezd, de nem a kérdésemet válaszolja meg. Homlokráncolva hallgatom végig, habár a legszívesebben félbeszakítanám, mondván, hogy EZ ENGEM NEM ÉRDEKEL.
Hogy úgy bántottak, azt tudom. Nem emlékezek rá, de arra igen, hogyan viselkedtem az emberekkel sok-sok éven át. Nem viseltem el az érintést, soha senkit nem engedtem igazán közel magamhoz, és ha szökőévente egyszer lefeküdtem valakivel, annak hátra kötöttem a kezeit, és soha senkit nem engedtem magam fölé... vagy a hátam mögé. Szóval ezzel nekem nem mond újat a betolakodók alfája. A teremtő kifejezéssel igen, meglep mocskosul, de nem annyira, hogy sokkoljam magam rajta. Valaki legyártott, oké. Emlékszem az alfa farkasára is, mert legutóbb megvillantotta nekem, és felsejlett a sok esemény közben a hasonlóság is, igen... viszont ha őszinte akarok lenni, akkor megvallom, hogy ennek se érzem az igazi súlyát. Egyszerűen azért, mert nem tudom mit jelent a szó. Ő azt mondja, hogy ő az, ő teremtett, és még ha el is hinném, akkor is csak egy idegent látnék. Ebből a szemszögből nagyon nehéz elhinnem, hogy ő volt az a személy az életemben, akit el kellett felejtenem ahhoz, hogy képes legyek folytatni.
Végül feláll, elköszön, elindul, nekem meg csak akkor tűnik fel, mikor már jó két méterre távolodott tőlem. Mégiscsak lesokkoltam magam? Remek.
Visszafogott mozdulattal megcsóválom a fejemet, holott a legszívesebben hajamat tépve ráznám meg tehetetlenségemben... Jah. Tehetetlen vagyok, mert a betolakodók alfája megint mond nekem valami kétértelműt, vala sejtelmeset, aztán lelép. Legutóbb muszáj volt elmennem, most azonban nem tágítok. Többek között azért sem, mert az előbb még egészen emberbaráti hangnemben beszélt velem, szóval látok én még rációt egy normális kommunikációra.
Jókora előnye lehet már, mire eldöntöm hogy utána megyek. Ha az irodába ment, akkor oda, ha az autójában ül már, akkor beülök mellé, ha még úton van, akkor mellé lépkedek. Dzsekim a kezemben, mert túl meleg van ahhoz, hogy felvegyem.
- Nekem ezek olyan dolgoknak tűnnek, amikért nekem kellene gyűlölnöm magát. Jelzem, nem teszem. De magának mi baja van velem? A legutóbb azt mondta, hogy felmerült magában az is hogy megkeres, de azok után nem fog. Nem vállalhattam magamra Corvin... izé... Duncan büntetését, pedig a legszívesebben engem szedett volna darabokra. Aztán meg jelentőségteljesen rám nézett, de csak egyszer... Mintha szándékosan arra játszott volna, hogy szemléltesse mit veszítettem. Akarta, hogy én keressem, és szerintem tudta, hogy meg is fogom tenni. - eddig hadartam, mert nem akartam, hogy félbe szakítson, de most megállok venni egy nagy és mély lélegzetet. Aztán én nézek őrá olyan jelentőségteljesen, csak én nem azt üzenem, hogy "takarodj", hanem azt hogy nem megyek sehová. Mármint legfeljebb csak fizikálisan.
- Szóval itt vagyok. És jövök holnap, holnapután, meg az után és az után. Magán múlik...
A testtartásomban vagy a hangszínemben nincs semmi szenvtelenség, még a hangerőn is visszavettem, mintha kedvesen búgnám a szavakat. Mégis felkészülök arra, hogy a következő pillanatban keményen a torkomra fog, vagy eltöri valamimet. Netán most én is kapok egy golyót.

Már éppen nyitnám a kocsma ajtaját, amikor hallom, hogy mocorog, szóval minden bizonnyal utánam jön. Inkább megállok és lemondó sóhajjal várom be, mert azt nem akarom, hogy még a kocsimat is elárassza az illata, mert akkor egészen biztos meg fogok bolondulni.
De most tényleg... Nem arra volt kíváncsi, hogy ő miért kért memóriatörlést? Mit érdekli, hogy nekem mi a bajom vele...? Úgysem számít már, változni nem fog semmi, szóval...
- Ki.
Azaz kifelé. Kinyitom előtte az ajtót, majd ha úgy dönt, hogy előre fárad, akkor csendesen követem az utcára, hogy ezzel is könnyítsek a dolgon. Egyrészt mert nem akarom halandó fülek hallatára tovább boncolgatni a témát, másrészt meg... Jót tesz nekem a friss levegő, úgy érzem.
Visszatérve a témára, én egyáltalán nem akartam, hogy keressen engem. Tényleg. A legutolsó dolog volt, amit akartam, hogy találkoznunk kelljen, ráadásul többször egymás után. Mert nem bírom. Ez a helyzet számomra olyan, mintha a tér minden lehetséges irányából hatalmas lapátok csapkodnának és zsugorítanának össze egyre kisebb és jelentéktelenebb ponttá.
Ahogy kint vagyunk, benyúlok a zakóm belső zsebébe és rágyújtok. Nem kínálom meg, még a végén elbízza magát. Legfeljebb tüzet kap, ha nagyon szeretné...
Aztán a harmadik slukkot kifújva a kilégzéssel párhuzamosan eresztek a pajzsomon, éppen csak annyira, hogy a fekete bundás ne akarjon kiugrani, de tapintható legyen az én saját erőm, a kisugárzásom, a lényegem - minden, ami én vagyok.
- Szerettelek. - nyögöm ki végül, mintha annyira egyszerű volna, pedig számomra ezt így kimondani felért egy atomrobbanással. Úgyhogy jó gyorsan rácuppanok inkább a cigire, hogy lefoglalja a számat és úgy tűnjön, azért nem szólalok meg még egy darabig, mert azzal vagyok elfoglalva.
- És te is engem. - hah, tök jó, legalább ennyivel is előrébb vagyunk, hogy tudja, hogy a probléma gyökere nem a viszonzatlan szerelemben volt - De nem működött. Elbasztuk. Elbasztam... Todd is elbaszta... Hiba volt 200 év után új szintre emelni a kapcsolatunkat, mert... Nem működött. Egy nap, ott akartál hagyni egy veszekedés közben, aminek nagyon csúnya vége lett... - nem részletezem, hogy megerőszakoltam - Aztán hónapokkal később visszatértél és hoztál magaddal egy gyereket. Akit végül nem ölettem meg a rád való tekintettel. Aztán... úgy volt, hogy megint minden jó lesz, de bárhogy próbálkoztam, megint csak egymást martuk, te konkrétan az őrület szélén táncoltál, nekem estél, mind emberként, nőként és farkasként tiszteletlen voltál velem, én pedig azon a ponton dobtalak ki a falkából és az életemből is.
Fel sem tűnik, hogy közben szűrőig égett a cigi, szóval gyújthatok másikat... Remek. Érezheti rajtam, hogy fokozatosan megy fel bennem a pumpa, ahogy felelevenítem a történteket. De ez nem az a fajta gyilkos ideg, ami a múltkor a hotelben eluralkodott rajtam. Ez a lappangó fajta, ami nem másokat hanem engem emészt fel napról napra.
- Telt az idő... Rohadt lassan. Úgy-ahogy sikerült összetákolnom magam és felfognom, hogy így alakult és örökre elveszítettem valakit, aki a mindenem volt évszázadokon át. Aztán jöttél Te meg Duncan, és most megint itt vagy és én... Én... Én nem akarlak látni, érted? - fordulok felé hirtelen - Minden egyes ilyen "randi" a földbe döngöl és úgy érzem, hogy semmit se haladtam előre. Hazamegyek, bebaszok és nézek ki a fejemből. Nekem egy falkára kell vigyáznom, nem engedhetem meg magamnak ezt az életstílust. Próbálok másokra figyelni, más... társaságot keresni, és elég jól haladok.
Ez mondjuk tény. Ahogy az is, hogy az állítólagos "nőügyeimet" elég sajátosan kezelem, amióta Tarával így alakult a dolog, de még ha nem is mondom ki, attól még vannak ilyenek az életemben, és... Ki akarok lépni, nem akarom magam úgy érezni Tarával kapcsolatban, hogy körbe-körbe rohangálok és mindig ugyan ott lyukadok ki. Most már szeretnék egyenesen futni.
- Ez a bajom veled. Hogy nem tudok nélküled élni, de veled... veled meg végképp nem. Hoztam egy döntést, elengedtelek végleg és szeretném ehhez tartani magam.

Szeretett, szerettem, 200 év, járás, szakítás, az a Todd, gyerek, szakítás, kirúgás... Mivan?! Mintha egy harmadik személyről beszélne, aki persze nem én vagyok, és minden porcikám tiltakozik az elhangzottak ellen, hogy ez nem igaz, hazudik... de mégis "kötelesség tudón" hallgatom végig. Én kértem, hogy mondja meg mi baja van velem, nem? Hát ne sírjon a szám amiért megkaptam a válaszomat.
- Én azt hittem, hogy elárultam a falkát. - mondom nyílt egyenest a szemeibe, ha még rám néz. Arckifejezésemről lesír, hogy nem tudom hogyan érzek, vagy hogyan kellene éreznem.
Azt vágom, hogy most például marhára kéne nekem is egy szál cigi, meg valami pia kiütni magamat. Egyik sincs a kezem ügyében, ígyhát egyéb pótcselekvés híján beletúrok a hajamba, a mozdulatsor végén pedig a szám elé teszem a kezemet. - Ez így más. Ez teljesen más... Sajnálom, én... - most komolyan azt akarom mondani, hogy "nem tudtam"?! Hát persze, hogy nem tudtam. Ha úgy lett volna, akkor nem lett volna pofám így nyomulni. És én még meg akartam kérni, hogy... az mindegy, és arra is: oldja fel azt a tiltást, mert nekem az rossz és nem érdemlem meg. Jesszus! Hát abból már nem lesz semmi. Ilyennel nem játszok. -...sajnálom.
Megint a hajamba túrok, ez úttal el is fordulok mintha csak körbe akarnék nézni az utcán, vagy valami. Kell ez a kis időhúzás, hogy megfogalmazzam magamban hogyan tovább. Nem akarom hogy faképnél hagyjon most. Nem engedhetem el. Így nem. De megint az az érzésem, hogy bármit mondok, az süket fülekre talál, mert nekem nincs múltam (amire emlékeznék), de ő még mindig abban él.
- Elcsesztem. Kezdjük újra ezt a mait... - fordulok vissza hozzá, és nyújtom a jobbomat. Ha elfogadja, ha nem, én bemutatkozok neki azon a nevemen amin születtem. - A nevem Tamara McCartny. Így szólítanak akik régről ismernek. Kérem, a továbbiakban maga is hívjon így... - szeretném megkérdezni, hogy nem-e tegezhetném, de ezek után nem fogom. Körülményesebb a magázás, de kell ez a kis formaság...
- Ha jól értem, már így is sikerült elcseszni a napját, igaz? és maga is adott nekem elég gondolkozni valót... Szóval mi lenne, ha elodáznánk még egy kicsit a lezárását? Töltse velem ezt a napot. A múlt nélkül. Ha a nap végén még mindig nem tud különbséget tenni a jelen és az elmúlt között, akkor ígérem, hogy soha többé nem lát. Vagyis... szánt szándékkal nem kerülök a szeme elé. - abban az elvarázsolt és éppen most összezavart világban melyben élek, ez a javaslat nagyon ésszerűnek tűnik. Mert (na jó, ezt hangosan is ki kellene mondanom) - Ha most elválunk, akkor csak felkavartuk a szart, de semmi nem oldódott meg.

- Ha nagyon szélsőséges akarok lenni, azt mondanám, hogy aki engem elárul, az a falkát is.
Mondom viszont a szemébe, és látom rajta, hogy mennyire nem tudja hova tenni a hallottakat. Hát tessék. Ez kellett? Ez? Mondtam én - vagyis csak gondoltam -, hogy jobb az édes tudatlanság, nem? Dehogynem.
Elfordítom a fejem. A sajnálatával én egyáltalán nem tudok mit kezdeni és hogy őszinte legyek, nem is akarok. Azt már a múltkor megmondtam neki, hogy mindenféle bocsánatkéréssel és büntetésvállalással elkésett. És ezt még mindig így gondolom. Plusz, ha valaha kíváncsi lennék a sajnálatára, az csak abban az esetben fordulhatna elő, hogy nem egy "kimosott zoknival" beszélgetnék, hanem Vele, a régi énjével... De az az én ezt sosem lépte volna meg.
Meglep ez az újrakezdős dolog, kissé értetlenkedve is csúszik a tekintetem a felém nyújtott jobbjára. Talán még el is fogadnám, de a név, amin bemutatkozik, az... egyáltalán nincs az ínyemre. Ez látszik is rajtam, plusz teljességgel meggyőz arról, hogy jobb nekem, ha nem érek hozzá ennyire nyíltan, mert a végén megint hülyeséget fogok csinálni.
- Az én Tamarám nem te vagy. - könnyedén közlöm vele a dolgot, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ez most baromira nem esett jól neki, de ha ez javít valamit a dolgon, nekem sem - És a magázódástól pedig herótot kapok.
Biggyesztem még hozzá, mert már a múltkor se nagyon bírtam elviselni. Hülyeség egyébként... Távol akarom tartani magamtól,amennyire csak lehet, mégis megrettentenek azok a dolgok, amikben ő tartja meg a két lépés távolságot.
A kérése... nos, ami a kérését illeti, köpni-nyelni nem tudok, ráadásul valahol még fel is húz a tolakodása. Ennek hangot is adok egy elégedetlen ciccenéssel, és azzal, hogy egy kissé egy helyben kezdek toporogni. Végül pedig összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, és kisterpeszben fordulok felé.
- Nekem olyan nincs, hogy múlt nélkül. Az én agyamat nem nullázták le.
Emlékeztetem erre a talán nem elhanyagolható tényre, mielőtt tovább folytatnám. Persze, neki "könnyű" a dolog, mert nem éli meg, nem érzi azt, amit én. Neki csak elképzelnie kell, amit most meséltem, én viszont újra és újra átélem, ahányszor csak beszélek róla.
- A különbséget pedig pontosan érzem, már akkor éreztem, amikor a hotelbe jöttél. Hiába élsz, hiába mozogsz, rá kellett jönnöm, hogy lényegében meg kell gyászoljalak...
Az a Tara, aki volt, már nincs itt. Ez persze lehet, hogy valahol nagyon jó, de könyörgöm. Kettőszáz esztendő! Huss! Neki csak egy csettintés volt, na de én? Én vágjam ki az ablakon, mintha meg se történt volna? Őt szerettem, azt a hibbant libát, aki feleselt velem, aki az idegeimre ment, de minden egyes alkalommal voltam olyan gyenge, hogy még többet akarjak belőle, akkor is, ha közben magamat amortizáltam le. Mi így voltunk egy egész. És erre a gondolatra érzem, hogy valamelyest homályosodik a látásom és nem túl úriember módjára szippantok egyet, majd sóhajtok.
- Mit akarsz te tőlem? Miért nem volt jó neked úgy, hogy azt se tudtad, ki vagyok?
Szeretném megragadni a vállait és úgy istenesen megrázni, hogy így potyogjanak ki belőle a válaszok, amiket most én akarok tudni. De hirtelen őszintén nem tudom, hogy az a bajom, hogy többé már sosem kaphatom vissza a kölykömet, vagy az, hogy a történetünk tovább folytatódik.

Nem fogadja el a kezemet. Sőt, még be is szól... Oké, ez így nem fog menni, mert kezd felmenni a pumpa. Az igazi nevemet senki ne basztassa. Hirtelen engedem le a kezemet magam mellé, mert eddig a levegőben tartottam. Azon kapom magam, hogy az államat is fel akarom szegni olyan dacos, gyerekes sértődéssel, de azt még nem. Még beszélgetünk. - Talán mert sosem voltam a maga Tarmarája. Férjnél voltam mikor farkas lettem. - szemöldökeimet összeráncolom egy pillanatra, mert eszembe jut amit mondott. Ő a teremtőm, he? Akkor biztos tudja, hogy a nevemmel nem játszok, és nem csapjuk agyon még birtokos jelzővel sem.
Még ezek a gondolatok járnak a fejemben mikor kimondja, mennyire utálja a magázódást. Ha nem húz fel, látványosan könnyebbülök meg. Most csak sóhajtok. - Én is. - de gondoltam a hivatalos formalitások majd színezik annyira az egóját, hogy második nekifutásra emberibb legyen velem, ne úgy mint legutóbb. Persze akkor még nem mondta azt, amit mostmár tudok, és nagy eséllyel akkor is tegeződésbe váltok ha nem jelzi, hogy ez zavarja hogy magázom, mert a továbbiaktól konkrétan megszédülök. Annyira mindenképpen, hogy szarjam le a formaságokat, meg az illemet.
Nem is azon ütközöm meg, hogy félreértette az ajánlatom "múlt nélkül" részét, ami inkább arra utalt volna, hogy ne beszéljünk róla többet, hanem azon, hogy meg kell gyászoljon. GYÁSZOLNI! Nem megelőzni a bajt, nem tenni ellene valamit, nem helyre hozni a hibákat, hanem gyászolni.
A pillanat tört része alatt sápadok el, majd játszik égő vörösbe arcom színe, ahogy a döbbenetből eszmélve rögtön dühbe gurulok. Ennek nem így kellett volna történnie. Megesküdtem, hogy nem hagyom felhúzni magam.
- Gyászolhatod is. - összeszorítom a fogaimon át szűröm a szavakat. - Mutatok valamit. - mondhat nemet, hátat is fordíthat, el is indulhat, úgyis meg fog torpanni attól ami most jön.
A farkasom dobbant egyet jobb mellső lábával, mire egy ajtó zárja kattan odabent. Nyikorogva nyílik meg egy kicsit, aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül vágódik ki, ezzel pedig a tudatomba robbantva minden elfojtott fájdalmat, gyűlöletet, szeretetet, szerelmet, de van itt még dac, kétség, vágy, rettegés, sóvárgás, harag is, melyek önmagukban még egészen elviselhetőek lennének, de így együtt meggyilkol. Kinyír. Megöl.
Most teljes valójában küldöm Castor felé ezt a fergeteget. Elhátrálok két lépést mikor neki ütközik.
Először a tüdőmből szökik ki minden levegő. Odatartom ökölbe szorult bal kezem, mert eztán megindul a szívem is nagy és gyors dobbanásokkal mintha máris az utolsókat rúgná. Vele együtt lüktet a fejem, és nem látom de tudom, hogy kidudorodnak az erek a homlokomon, halántéknál, a nyakamon, a karomban. Testem úgy remeg, mintha menten, itt helyben szét akarna hullani, és meg meg rándul ahogy egy képzeletbeli tőr egyesével szúrja át minden létfontosságú szervemet. Máj, vese, tüdő, szív a sorrend. Fel akarok robbanni. Ízekre hullani szét.
Most, hogy kinyitottam Pandora szelencéjét, zokogni kezdek az egész rám szabadult őrülettől. Nincsen benne semmi színpadiasság, ez nem arról szól, hogy sajnáltassam magam. Valami mást akarok elmondani vele.
- Amikor a szállodában a szemembe néztél, ezt láttam benned is. Nem így. Nem ennyire. De ez volt ott. Azonnal tudtam, hogy ugyanolyan elcseszett vagy mint én. - megtörlöm az arcomat, szipogok, bőgök tovább, de beszélni tudok, hát folytatom. - És hogy mit akarok tőled?! Azt, hogy ez elmúljon! Lélegzek, mozgok, beszélek, de halott vagyok, pont úgy ahogy Te mondtad... érted?! Gondoltam, majd megismerjük egymást, eltöltünk némi minőségi időt is, bebizonyítom, hogy igenis van helyem a falkádban, aztán majd együtt... együtt kitaláljuk, mihez kell kezdeni ezzel. - nagy levegő, arctörlés, sírás folytatása. Már fuldoklok az egésztől és szédülök, és minden sejtemben meg akarok pusztulni, mégis itt állok előtte, kihúzom magam és a körülményekhez képest igyekszem erősnek mutatkozni.
Megint veszek egy mély lélegzetet. - Sóvárgok utánad, holott még csak egyszer láttalak. Szeretlek, de azt se tudom ki vagy. Haragszom, megsértettek, megaláztak, úgy érzem nem vagyok nő, egy semmi vagyok. Mégis azt akarom, hogy érints meg, hogy szeress ahogy én téged, hogy szüntesd meg a fájdalmamat.
Élni. Élni akarok.

Nevetséges, ahogy fennakad a nevén. És igen, pontosan tudom, hogy férjnél volt. De azon kívül, hogy az a jótét lélek ember az élete további részében vigyázott a gyerekeire, érte nem sokat tett, de nem is tehetett volna. Én voltam az, aki megmentette. Én adtam értelmet az életének. És ennek elismerésére nagyon sok példa volt a múltban, de nem fogok most belemenni abba, hogy ezeket felemlegessem. Mindazonáltal a csípős düh és dac úgy pattan le rólam, mintha automatikusan taszítanám magamtól. Most kicsit olyanok lehetünk, mint a mágnes pólusai...
És szinte hihetetlen, hogy még úgy is egymásnak akarunk menni, hogy neki nincs emléke, nincs olyan dolog, ami fűtse, hergelje - azon kívül, hogy én itt vagyok. Ezek szerint már a puszta jelenlétem is kiveri nála a biztosítékot...
Az a hatalmas, kavargó érzelemhurrikán, amit felém küld, csak lágy szellőként simítja végig az arcomat. Nem engedek neki. Nem hagyom, hogy újra maga alá gyűrjön, hogy felemésszen és tönkre tegyen megint. Tudom, hogy Tara erős, nem is lehetne más, hiszen az én kölyköm. De még mindig én vagyok az Alfa kettőnk közül, és ő, bármennyire erőlteti meg magát, csak egy utánam következő másolat lehet.
Ha még ennek ellenére is tovább adagolja, fapofával nézem végig a teste vergődését, az erei kidudorodását. Felrémlik az a helyzet, amikor a karjaim közt mutatta az őrület jeleit. Akkor sem tettem semmit, hogy megakadályozzam, és most sem áll szándékomban. Komolyan ezzel akar megvenni? És basszus, képes is lenne rá... Tudom, hogy el tudnám engedni magam, de nem teszem. Többé már nem.
Zokog. Oda kellene lépnem mellé, de a legfájdalmasabb az egészben, hogy már a farkasom sem kíván megmentőt és hőst játszani, mert számára ez az egész jelenet valahol szánalmasabb, mint az emberi felemnek, amelyik még képes szeretni.
A szavai... Annyira akartam hallani őket. Hónapokkal ezelőtt a fél karomat odaadtam volna azért, ha ennek az egésznek a tanúja lehetek. Hogy lássam őt is összeomlani, ahogy én magam is megtettem. Hogy tudjam, hogy ő is azt érzi, amit én, hogy neki is fáj és ő is beleőrül. De most, csak a hideg közöny árad belőlem, és nem tudom felfogni, hogy ezt mégis hogy gondolhatta? Mi értelme van ennek az egésznek? Ha arra apellál, hogy elérzékenyülök a látottaktól, akkor nagyon mellélőtt.
- Én erre nem vagyok képes. - hangom monotonon töri meg a halk szipogást, amikor Tara befejezi a mondanivalóit - Én csak fokozni tudom mindezt. Hidd el nekem, ideig-óráig enyhülne, de nézz ránk... Azt se tudod, miért gyűlölsz, elfelejtettél mindent, de még ennek ellenére is fél óra után egymásnak megyünk. Ha élni akarsz, akkor pakolj össze és hagyd itt Fairbanks-et.
Idióta Douglas... Igazán Tara kezébe nyomhatott volna egy repülőjegyet is, rögtön azok után, hogy megfosztotta az emlékeitől...
- Régen, amikor szerettél, akkor is képes voltál majd' 100 évet eltölteni nélkülem. Most is menni fog.
Szeretnék elindulni a kocsim felé, de valahogy nem érzem helyénvalónak, hogy csak úgy itt hagyjam Tarát, mint egy megtépázott rongyot. Illene talán csak megveregetni a vállát vagy tudom is én, de... Képtelen vagyok, így is csak most tűnik fel, hogy olyan erősen szorítom a kezem ökölbe, hogy teljesen elfehéredtek az ujjaim.
- Ne alázd meg magad többször. A vérem vagy, ilyet mi nem engedünk meg magunknak.
Elcseszett biztatás vagy vigasz, de ennél többre nem futja. A szememet korábban ellepni tetsző könnyfátyol már felszívódott, rideg kővé dermesztve a tekintetemet, melyhez az egész büszke és távolságtartóan egyenes testtartásom is hozzá idomult.
Még nézem néhány másodpercig, jól magamba zárom Tara képét, hogy mindig emlékezzek arra, hogy miért nem szabad a közelében lennem. Azért, mert ez lesz belőle. Hiszi vagy sem, én nem akarok neki ártani többet, de valamiért mégis mindig ez a vége, amikor találkozunk. Ez pedig embertelen dolog, még akkor is, ha ez engem általában pont nem szokott érdekelni.
Aztán, ha csak nem áll szándékában megakadályozni, a zsebembe nyúlok az indítókulcsért, és célba veszem a fekete Audi vezetőülésének ajtaját.

Ritkán fogadott sporteseményre és valószínűleg most sem tett volna ilyet, ha nem értesült volna egy véletlen beszélgetésből, hogy Castor a Nanook’s Hideout Sport Pub tulajdonosa, valamint, hogy illegális fogadásokat is lehet kötni, és a bevétel a falkát gazdagítja. Emellett pedig remek alkalom volt, hogy kimozduljon a farkaslakból. Nem nagyon ment halandók közelébe, mióta bal kézfejét elvesztette, és már hiányzott neki egy kis kocsmai whiskyiszogatás. Otthon azért el volt látva itallal, de valahogy kocsmában jobban esett neki. Figyelte az embereket és ilyenkor gondolatai sokszor terelődtek a megevésükre, ami felvillanyozta Egont. Bár sohasem ölne a városban, attól még jól eső érzéssel töltötte el, hogy azon jártatta elméjét, hogy kit falna fel legszívesebben. Nők előnyben voltak, de ha látott egy bunkó, részegen tobzódó tagot, egyből az első helyre került a faláslistáján. Az üzletet azonban előbb le akarta rendezni. Ötszáz dollár nem sok pénz, és egyébként is keresztet vetett rá, amikor belépett a hátsó helyiségbe és diszkréten fogadási szándékáról tájékoztatta az ürgét, aki csillogó szemekkel, vigyorral az arcán írta fel tippjét. Nyilván ő is sejtette, hogy egy centet sem kell majd visszafizetnie belőle, de Egon ezt egy pillanatig sem tudta zokon venni. Ennyi adomány a falkájának természetesen jár. A március hatodikai Alaska Nannoks, Alaska Anchorage jégkorong összecsapására tippelt, 3-2-re, természetesen hazai győzelemmel. Így nagyobb a nyeremény, mintha csak arra tippelt volna, hogy ki fog nyerni, viszont kisebb az esélye, hogy eltalálja, de mivel Egonnak nem állt szándékban nyerni, így ez egyáltalán nem zavarta.
Mikor végzett elköszönt és mosolyogva távozott. Így adakozni elegánsabb, mint a hotel küszöbén hagyni a pénzt, és ki tudja, még akár szerencséje is lehet.
Előre ballagott a sportkocsma részbe, ahol a sárgába és kékbe öltöztetett plüss jegesmedve vigyorgásra kényszerítette. Pajzsa nem volt teljesen felhúzva mivel könnyebb bejutást engedélyezett, ha a fogadást intéző vérfarkas legényei nem láttak benne potenciális veszélyforrást. Mivel az asztalok beszélgető, nevetgélő és néhol kiabáló vendégekkel voltak telezsúfolva inkább a pulthoz ült. Balra tőle, egy őszszakállas, barázdált arcú vénember ült. Az alkohol szag, ami körbe lengte átható volt, mégsem tudta elrejteni Egon orra elől a betegségének bűzét, ami áradt a pórusaiból. A vérfarkast ez a tény nem zavarta igazán, mindenkinek meg kell halnia előbb utóbb.
Jobboldalt egy vérfarkas foglalt helyet. Széles hát, hosszú haj, sűrű sötétbarna szakáll, de nem volt túl ápolt. Előfordulhat, hogy szimplán igénytelen, vagy csak messziről jött vándor. Nem lengte körbe a falkaszag, és bár nem tudhatta, hogy egy régi falkatag, aki most visszatért a városba, vagy egy teljesen új kóbor, mindenesetre kötelessége feltenni neki a kérdéseket. Legrosszabb esetben, majd diszkréten közli Egonnal, hogy már végigjárta vele ugyanezeket a köröket korábban egy másik falkatag, és semmi szükség újra eljátszani.
Érezte rajta korának súlyos energiáit, de nem aggódott egy cseppet sem. Olyan ostoba csak nincs, hogy egy tömött kocsmában támadjon egy másik vérfarkasra, aki ultimátumszerű kérdéseket szegez a torkának. Egyébként az életét sem féltette, ha a dupla annyi idős farkas úgy gondolná, hogy létének utolsó cselekedetét egy vérfarkas elpusztítására fecsérelné, annyi ideig ki tudna tartani, hogy a nem is olyan távoli hátsó helyiségbe rohanjon segítségért. Legalábbis reménykedett benne.
Egon pajzsa nem volt annyira leeresztve, hogy a másik energiáinak minden részletét befogadja. Saját vérvonalát nem mutatta meg, ahogy másokét sem érzékelte ez által. Viszont, ha jelent róla, pontos adatokat szeretne a falkának közölni, legalábbis amennyire lehet. Mélyebbre eresztette védelmét, így a másik is megtudja vérvonalát, valamint pontos korát, ez persze a vadonban, egyedül felettébb rossz döntés lenne, viszont egy zsúfolt kocsmában elfogadható áldozat. A kóbor tudni fog sok mindent egy jelentéktelen porszemről a falka gépezetében. Egon úgy érezte megéri az áldozatot.
A másik egyáltalán nem leplezett semmit. Így egyszerűbb. Vérvonal energiáinak mintáját egyből felismerte, halvány mosoly ütközött ki arcára, miközben a csapostól egy pohár whiskyt rendelt. Oly sok éven át szinte alig futott össze valakivel a saját vonalából, és most négy hónapon belül két kóbor mártírral is összehozta a sors, vagy a párkák, vagy az Isten, amiben egyébként egyáltalán nem hitt. Persze csak önös érdekből nem. A pokol gondolata, ahova valószínű kerülne, túlságosan rossz érzéssel töltötte el, hogy kedvelje a felsőbbrendű lény teóriáját.
Egon tudta, hogy a másik megérezte változó energiáit, viszont, ha kóbor, és még nem találkozott a helyi farkasokkal nem tudhatja, hogy a whiskyt ivó vérfarkas a helyi falka tagja. Ezt jobb minél előbb tisztázni, mielőtt a több mint kétszer olyan idős farkas meggondolatlanságot akarna elkövetni.
- Üdvözletem – mondta miközben fejét a férfi felé fordította. Hangulata és érzései, amit a másik könnyűszerrel kiérezhetett még egyelőre, egyáltalán nem árulkodtak feszélyezettségtől, vagy félelemről, inkább csak fojtott izgalomról és várakozásról. Egy mártír mindig is lelkesedéssel töltötte el, és ez most sem volt másképp. Viszont első a kötelesség. Első a falka. Ha azt lerendezte, jöhetnek az egyéni kíváncsiságai.
Felhúzta pajzsát résnyire, mivel előfordulhat, hogy hazudnia kell, és nem akarta, hogy könnyedén megérezhesse rajta. Meg egyébként is már tudhatja, hogy nem jelent számára valódi fenyegetést, és lehet, hogy ő is örül a mártír jelenlétnek a közelében.
- Látom sör párti – kezei bőrkesztyűbe voltak bújtatva, és balját a bárpulton pihentette. Nem volt rá jellemző a kesztyű használata, viszont ujjai nem nőttek ki teljesen, és csak az egyik kezén igen fura lett volna a kesztyű viselet. Bár nehéz volt jobb kezére kesztyűt húzni, de a fogaival azért meg tudta úgy oldani, hogy ne álljon rajta hülyén. – Én inkább a whiskyt kedvelem. Egészség – bólintott felemelve poharát, majd belekortyolt az italba.
- Lenne itt egy kis apróság, ami a falkánkat érinti – küldte neki telepatikus úton – bízom benne, hogy nem fogja zokon venni a következőket, de nálunk itt ez protokoll. Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést? – nem tudta volna megakadályozni, hogy nemmel feleljen, és tovább ücsörögjön itt, de ez egyet jelentett volna a városban való nem kívánatosságával. Egon úgy érezte, ezt jobb, ha tisztázza vele, mielőtt félreértések miatt sürgősen távozni kényszerülne Fairbanksből. – Nem fenyegetés, csak jó tanács, de mindkettőnknek kedvezőbb lenne, ha válaszolna rájuk, és őszintén.  

Mielőtt még Egon megszólíthatta volna, a fickó valamin nagyon meglepődött, igaz csak a szeme sarkából látta, hogy hirtelen hátrafordult. Nem tudta volna megmondani mi késztette erre a cselekedetre, saját maga semmit nem hallott, szagolt, vagy érzett, ami potenciális fenyegetés lehetne. Érzelmeiben is változás állt, bár Egon nem volt benne biztos, hogy undor, utálat, vagy megvetés hullámzott az energiákból. Persze lehet az is, hogy fanatikus sportrajongó és az egyik tévé adásából kihallott valami számára kedvezőtlen hírt, és emiatt szemügyre akarta venni jól hallotta-e az eredményt. Egon nem követte a férfi tekintetét, csak nézte a bárpult mögötti polcon felsorakoztatott italmennyiséget, így nem tudta pontosan mit csinált, de nem hitte, hogy komoly dologról lenne szó.
Miután leárnyékolta magát részben, és köszönt neki, a fickó szó nélkül bólintott és megemelte a korsót, majd le is húzta annak tartalmát.
- Világos – mondta mosollyal az arcán. – Ritkán, de nekem is jólesik a változatosság – tényleg így volt, és bár jobbára inkább whiskyt ivott, ha olyanja volt simán legurított öt-hat korsó sört. Persze többnyire nem elégedett meg a legutolsó állami sörfőzde termékével, ha már pia, akkor legalább legyen minőségi, másban úgysem élvezi a vagyona nyújtotta előnyöket.
Bár Egon nem kérte, hogy tegezze, ettől eltekintve a fickó simán így szólította meg, amit nem vett zokon egyáltalán. Egyszerűbb, könnyebb és közvetlenebb a kommunikáció. Igaz, ha mindketten kóborok lennének, ezek után is magázná a nagydarab fickót, már csak idősebb kora miatt is, de így nem engedhette meg magának, hogy falkáját, akár csak az inkompetencia leheletnyi látszatával is sújtsa.
- Természetesen – küldte neki gondolatban. – Magánjellegű témákról bárkivel szívesen elcsevegek. – A falka felépítéséről, tagok számáról, erősségeikről viszont ne is álmodjon. – Ezek szerint hamar rád találtunk – hangja enyhe vidámsággal csendült a másik elméjében. Sejtette, hogy milyen személyes kérdései lehetnek. Nyilvánvalóan közös vérvonaluk lenne a téma. Már nem érezte teljesen a másik energiáit, mivel pajzsa fel volt húzva, de előtte sem tűnt túlságosan ismerősnek. Bár visszagondolva a főtéri találkozására Hopepal, a nősténynek és ennek a fickónak lehet némi köze egymáshoz. Az energiáik, bár nem voltak azonosak, túlságosan nem is voltak eltérőek. Előfordulhat, hogy mindkettejük teremtője egy és ugyanaz. Az megmagyarázná a hasonlóságot. Bár ez sokkal közelebb nem visz semmihez, hiszen fogalma sem volt a főtéri nőstény teremtőjének kilétéről. Gondolatait azonban visszakanyarította az igazán fontos dolgokra.
- Talán legelőször bemutatkozhatnánk. Egon Candvelon örvendek – mivel a beszélgetés a gondolataik között folyt, és Egon is csak a bárpulton keresztül bámult előre, elég hülyén venné ki magát, ha most kezet fognának, ezért semmiféle mozdulatot nem tett ennek irányába, és nem is várt hasonlót a másiktól, viszont a nevét tudni szerette volna.
Ha megkapta a nevet, ami egyébként nem is biztos, hogy az igazi neve, hiszen a személyiét, nem fogja előrángattatni vele, belekezdett az első kérdésbe.
- Fairbanks városában a kóborok amolyan megtűrt státuszba kerülnek, amennyiben segítik így-úgy a falkánkat – kezdett bele telepatikusan. – A legalapvetőbb természetesen a pénz. Hajlandó vagy-e fizetni, hogy továbbra is Fairbanks utcáit koptasd? Persze nem csak a pénzről szól, minden. Ha le lennél égve vagy ilyesmi, vannak más lehetőségek is. A második kérdés tehát, hajlandó vagy-e valamilyen szolgáltatással kiérdemelni itt maradásod? Ezek változóak lehetnek, de a feladatok kijelölése nem az én tisztem, én csak továbbítom a feletteseim felé, ha hajlandóságot mutatsz rá. A harmadik kérdés pedig, hogy hajlandó vagy-e behódolni az alfánknak? – Egon nem említette meg, hogy a csatlakozási szándékra való, igen felelet még nem teszi száz százalékosan biztossá, hogy az alfa be is fogadja az új kóbort, de a fickó elég öreg, hogy tisztában legyen a lehetőségekkel. – Ennyi lenne csupán. Ha teszel valamit a közösségünkért, akkor úgy hiszem a falka nem fog háborgatni. Ha pedig csatakozási szándékod van, akkor biztosan nem.
Egon belekortyolt a whiskybe és várta, hogy mit fog felelni az elhangzottakra vérvonal testvére. Ha valamelyikre igennel felel, akkor a továbbiakban békés beszélgetésre számíthat, ha viszont egyiknek sem hajlandó eleget tenni, akkor valószínűleg rövid társalgás lesz, bár ki tudja. Lehet attól még elbeszélget vele. Egon kíváncsisága a mártírok felé igen heves szokott lenni.

Egon nem válaszolt rá semmit, amikor megtudta a kóbor nevét, csak aprót biccentett, mialatt a szájához emelte a poharát. Edward a szeme sarkából észrevehette a mozdulatot, ha meg nem, az sem igazán számított Egonnak.
A kóbor kezdeti reakciója nem épp a türelemről és megértésről árulkodott, bár ezt egy több mint négyszáz éves farkastól azért nem is lehet feltételen elvárni. A helyzet egyébként is elég fura, hiszen egy Edward szemében gyenge kis porszem próbált ultimátumot adni neki gyakorlatilag. Egon így teljesen megértette a sóhajt, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Edward érzelmei nem jutottak el hozzá pajzsának majdnem zárt állapota miatt, csak amit a szaglással, és a másik testbeszédéből meg tudott állapítani. Ez persze nem zavarta. Valószínűleg úgyis vegyes érzelmek kavaroghatnak most benne, amit nem lenne egyszerű megfejteni és csak tévútra vinné a beszélgetés folytatásában Egont, a túl sok információ.
Edward nem szólt közbe, mialatt telepatikusan beszélt hozzá, így valószínűleg nagyobb a türelme, mint amire a sóhajból számított.
Egon sem szól közbe, mialatt a kóbor hozzá intézte gondolati szavait. Figyelmesen hallgatta, és elraktározott mindent elméjében, legalábbis a fontos dolgokat. Néha aprót biccentett, beszéde közben, hogy jelezze érti és felfogta.
Mielőtt azonban Edward a beígért kérdést feltehette volna neki, szeretett volna még hozzáfűzni ezt-azt.
- Senki sem várja el, hogy látatlanban csatlakozz, nekünk csak a hajlandóságodat, az együttműködési szándékodat kell kiderítenünk – zenészekre nem igazán szokott szükség lenni a falkán belül, így ebben a minőségében nem érdekelte Egont. Persze, ha egy zongorát cipelt volna a hátán, amit egyébként nyilván el is bírt volna, az már persze felkeltette volna a figyelmét, de ennek hiányában ezt a részletet teljesen kommentár nélkül hagyta. – Likvidálós feladatokat kóborokra igen ritkán bízunk – mondta anélkül, hogy valójában tisztában lett volna állításának helyességével. Persze erről nem kell a másiknak tudnia. – Viszont információkat igen szívesen fogadunk, ha azok pedig hasznosnak bizonyulnak, akkor a megtűrt állapot szinte bizonyos, hogy elérhetővé válik. Ha van telefonod, itt a számom, ezen elérsz, ha úgy adódik, és szívesen venném, ha te is megadnád a tiédet, már persze, ha van – Egon a zsebébe nyúlt, és bár a kesztyű miatt ügyetlenül, de előhúzott egy névjegykártyaszerű keménypapírt, amin semmi nem volt, kivéve nyomtatott betűkkel, egy mobiltelefon számsort. Unottan kopogtatta a bárpulton, majd letette nem túl messzire maga mellé. Edward vagy elveszi, vagy megjegyzi, ez a részlet nem érdekelte, de ha csatlakozni szándékozna idővel, és nem tudja, kihez fordulhatna, ezáltal nagyban megkönnyíti a helyzetét. Bár nem igazán nézte ki egy négyszáz éves hímből, hogy gondjai adódnának ilyen apróságokkal. - A lényeget egyébként megtudtam, bár én nem tudom garantálni a biztonságod, igaz úgy tűnsz, aki képes magára vigyázni, ennek ellenére, ha ajánlhatom ezt, vedd fel a feletteseimmel, minél előbb a kapcsolatot, hogy ne adódjanak félreértések. Útba igazítalak, ha szeretnéd, de a te döntésed persze.  
Egon elhallgatott és várta a reakciót, utána pedig a beígért kérdést, ami nem sokára el is hangzott. Váratlanul érte, és még a szíve is kihagyott egy ütemet. Mellkasában szorítást, érzett, és hanyag tartása elenyészett és kihúzta magát ültében. Torka kiszáradt, ezért gyorsan letolta a maradék whiskyjét, és egy újabbat rendelt. Bermoll, Bermoll, Bermoll…Mi a francért ismeri őt minden mártír, akibe Egon belebotlik. Ez meg ráadásul a teremtője, így…gyakorlatilag Egoné is. Szíve szaporábban kezdett el verni a felismeréstől, és örült, hogy Edward most nem érzi energiáinak vad forgatagát, amit a másik ezzel a néhány szóval kiváltott benne. Persze a kóbor bármikor fel is törhetné védelmét, de remélte, hogy ezt nem óhajtja megtenni. Fenevadja, ketrecében felkapta a fejét Egon váratlan reakciójára, és érdeklődve tekintett a másik farkas bestiájára, már amennyit fel tudott belőle fogni. Vad izgatottság fogta el, és ugrándozva próbált többet megtudni az idegenről, aki nem is annyira idegen. Persze az is előfordulhat, hogy hazudik, de nem érezte rajta a hazugság szagát, de energiáit sem, hogy teljesen biztos lehessen szavainak őszinteségében. Reakcióját a másik biztosan kiszúrta, így nem fog szépíteni a dolgon.
- Bevallom ez most marhára meglepett – küldte gondolatban, merev arckifejezéssel, majd elvette a feléje lökött whiskys poharat, és egy mozdulattal felhúzta az egészet, majd rögtön kérte is a következőt. – Igen, mond. Ő volt a teremtőm, már, ha egyazon személyről beszélünk – bár kelletlenül és bizonytalanul árulta el, de már Edward tudta, hogy Bermoll kölyke, így kár lett volna tagadni. A falka támogatása ugyan még mindig nála volt, viszont a hirtelen halál lehetősége megnövekedett vagy tizennyolcszorosára, a helyzet alakulása végett. Legalábbis Egon így érezte. Bermoll teremtője itt iszogat mellette. Ez nem lehet véletlen, biztosan nem az. Egon elméjében már össze is rakott egy képet, ami abból állt, hogy Edward megtudta, Egonnak köze volt Robert halálához, ezért bosszút esküdött és elkezdte kutatni. A második pohár whisky is akadálytalanul zúdult le torkán, és már kérte is az újabbat. Figyelme a kóborra összpontosult, bár nem nézett rá, szeme sarkából figyelte, és felkészült rá, hogy egyetlen gyanús mozdulatra elrugaszkodjon a bárpulttól. – Miért érdeklődsz iránta? – kérdezte óvatosan, ugrásra készen.

- Igazából ezt nem tudom neked megmondani, amint már említettem nem az én hatásköröm az ilyen dolgokat eldönteni. Ha nincs információ maradnak az egyéb szolgáltatások, és ne kérdezd milyenek, mert azokat is a felsőbb vezetők szabják ki. Viszont, ha most mind a három kérdésemre nemet lennék kénytelen az alfának közvetíteni, úgy teljesen biztos, hogy előbb utóbb el kellene hagynod a helyet. Mivel pénzed nincs jelenleg, és csatakozási szándékod is bizonytalan, így szerintem bólints rá a második kérdésemre, aztán, majd meglátod. Nem szeretnék tiszteletlen lenni vagy ilyesmi, de ahogy te is említetted az imént, a városban van falka, és a törvényeket az alfa hozzá, legalábbis, ami a farkastársadalomra vonatkozik – Egon aprót rántott a vállán, jelezve, hogy ezzel akár ketten együtt sem tudnának mit kezdeni, tetszik vagy sem, néha be kell nyelni a békát, ha valaki új területre téved. Edward magától értetődő módon szeretne konkrétumokat, amivel sajnos Egon nem tud szolgálni, hiszen nem ő az alfa a területen.
- Egyértelmű, viszont én nem tudok ebben segíteni. Kellemetlen perceim lennének, ha saját szakállamra utasítanék kóborokat bizonyos feladatok elvégzésére – hangja a másik fejében vidám volt, hiszen poénnak szánta a megjegyzését. Tisztában volt vele, hogy Edward is tökéletesen tudja, hogy mennek a dolgok egy falkán belül. – Viccet félretéve, viszont ilyen hozzáállással szerintem biztosan maradhatsz. Ha adsz telefonszámot, akkor a feletteseim vagy én felhívunk, és megbeszélünk időpontot – ezt egyszer, már ugyan kérte, de meglehet nincs telefonja, viszont a telefonszámot már megadta neki, igaz a kártyát nem tette el, hanem visszatette Egon elé, aki egyelőre otthagyta a pulton kallódni. – De ha még most nincs is telefonod, ha beszerzel egyet és felhívsz, néhány napon belül, az még teljesen rendben van. Egyébként is, néha hetekig nem futunk össze egy újonnan jött kóborral. Szóval van időnk.
Egon úgy érezte többet jelenleg nem tud az ügy érdekében tenni. Edward, ha belemegy a későbbi egyeztetésbe, az már nem feltétlen Egon hatásköre lesz. Átadja az illetékeseknek a kóbor ügyét, akik szépen helyreigazítják, és ellátják feladattal. Edward úgy tűnik, itt szeretne maradni, ami jó, legalábbis Egonnak kedvére való volt, hiszen a Hope nevű nőstényen kívül, saját maga volt a legidősebb mártír Fairbanksben. Hope elérhetőségét nem kérte el, hiszen amikor találkoztak még nem volt a falka tagja és ilyen mélységekig nem hatolt a kapcsolatuk, így a vele való találkozás esélytelennek bizonyult. Viszont most megjelent egy ugyancsak négyszáz feletti mártír, akitől lehet, tanulhatna is. Persze Egon nem említette Edwardnak, de a szolgáltatások között fiatalabb farkasok okítása is szerepelhetne. Már amennyiben a kóbor elég megbízhatónak bizonyul, hogy egy falkatagot az alfa nyugodt szívvel rábízhasson. Viszont ez tényleg nem Egon hatásköre, és nem akarta még ötlet szinten sem megemlíteni. Meg egyébként is egy ilyen tapasztalt vérfarkast, mint amilyen Edward volt, nem valószínű, hogy ilyen alantas feladatokra kellene elpazarolni.
Végül elérkezett a kóbor kérdése is, és Egon nem kívánt szituációval találta szemben magát. Ugrásra készen várta, hogy elkerülje a másik esetleges támadását. Edward a korsóját szorongatta, másik kezével pedig csak dobolt, majd hirtelen kivágódott a karja és ez volt az pont, amikor Egon el akarta volna lökni magát a pulttól, de nem volt rá ideje. Kétszáz év előnyével, hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül csapott a vállára. Egon Izmai megfeszültek, pulzusának még nem volt ideje megemelkedni, de jobb karjával már le is akarta csapni a robosztus kezeket. Kissé balra dőlt, hogy nagyobb erővel tudjon rásújtani, de félúton a levegőben megállította karját. Nem fájt semmije, csupán a válla sajgott egy kissé a másik csapástól, de egyáltalán nem tűnt igazi támadásnak. Egy ilyen idős farkasnak nem okozott volna gondot egy ilyen csapással szétroncsolni vállában az összes csontot, valamint az is lehet, hogy már fityegve lógna a keze, amit csak néhány ín és bőrcafat tartana. Tanácstalanul nézett a kóborra, aki hamarosan el is eresztette a vállát. Fájt ugyan neki, de nem nyúlt oda megdörzsölgetni, egyrészt mert nem akarta, kimutatni, másrészt pedig bal kezén nem voltak ujjak, amivel ezt kivitelezni tudta volna, plusz nem akarta ezt Edward tudtára sem adni.
A kóbor hangja megjelent elméjében, és bár nyugalomra akarta volna ösztökélni, ez természetesen nem jött össze. Kérdése nem igazán lepte meg, de nem szándékozott egyelőre válaszolni rá, de nem is lett volna rá ideje, hiszen a másik már folytatta is. Bizalmatlanul hallgatta, de arcára ez nem ütközött ki. Vonásait rendezte, persze belül egyáltalán nem volt nyugodt. Nem tudta eldönteni, hogy hazudik vagy sem, hogy ez egy teszt vagy sem, mindenestre bizakodó volt, hogy nem csak a bolondját járatja vele, és tényleg komolyan gondolja, amit mondott. Leereszthetné a pajzsát, hogy meglássa energiáinak rezdüléseit, de inkább nem tette.
Jobb kezével megfogta a whiskys poharat és ivott belőle, mielőtt válaszolt volna neki. Lehet ez lesz élete utolsó itala, jobb, ha kiélvezi. Lassan kortyolt, de fenékig kiürítette.
- Úgy tűnik valóban – bólintott rá a legjobb forrás jelzőre. Egy ideig nem szólt, majd úgy döntött elmondja a fickónak az igazat. Nem azért, mert elhitte volna minden részletét annak, amit mondott, hanem mert, ha hazugságon kapná, és feltételezte, hogy nem tudna neki hihetően hazudni, akkor oda lenne a kedélyes hangulat Edward részéről és a végén még tényleg leszakítaná a kezét. Hát nem sokkal jobb úgy meghalni, ha a gyilkos jó kedvében van? – Az a helyzet, hogy már nem él – húzta ki magát ültében. Már nem figyelte a szeme sarkából, hiszen az előbb sem volt semmi haszna, hogy szemmel tartotta. Csak abban bízhatott, hogy Edward nem hazudott a Roberthez fűződő viszonyában, és tényleg holtan szerette volna látni. – Meghalt miután meg akart ölni – küldte a szavakat megfontoltan -, de nem én öltem meg – fűzte még hozzá sietve.  

Egon hallgatta, de nem sokat tudott neki mondani, amivel előrébb lehetnének. Ha az alfa úgy látja jónak, találkozni fog a kóborral, főleg, ha az csatlakozási szándékát fejezi ki. Így viszont a fene tudja, mit fog rá reagálni Castor. Még csak négy hónapja ismerte, ráadásul jó, ha kétszer-háromszor összefutott vele.
- Az alfánknak elég sok dolga van, és őszintén szólva fogalmam sincs mennyire fog repdesni az örömtől, hogy egy olyan kóborral kell találkoznia, aki potenciálisan csak az idejét rabolja majd. Nyilván ez a kettőtök találkozására is rá fogja nyomni a bélyegét, mindazonáltal teljesen ésszerű, hogy tisztában szeretnél vele lenni, hogy ki ő. Főleg, ha van esetleg csatlakozási szándékod. Ha viszont nincs, én nem erőltetném a dolgot, persze ez rajtad áll. Én nem foglak tudni az alfával összehozni, azt csak a testőrségén keresztül tudod elintézni. Persze ahhoz fel kell keresnem őket és beszámolnom rólad, vagy megteheted te magad is. A Holiday Inn Express hotelben megtalálhatóak. Az alfánkat pedig Castor de Lucának hívják, valószínű belefog telni néhány hétbe, mire választ kapsz, hogy találkozhatsz-e vele, de ezt gondolom sejted, hogy csak a színjáték része – igazából saját maga is nyugodtan besétálhat oda és előadhatja kérelmét, akkor legalább Egonnak a jelentésen kívül nem is lesz vele más dolga.
Végre rátértek a személyes témára és bár gyakorlatilag a frászt hozta rá a kérdésével, majd a hirtelen vállcsapással, de örömmel nyugtázta, hogy még életben van, és félbe maradt támadása sem váltott ki agressziót a nagydarab farkasból.
A férfi hümmögött egyet, majd telepatikusan megszólalt Egon elméjében. Amit közölt eléggé meglepte a fiatalabb vérfarkast. Mert ugyebár, csak a kölykéről volt szó, a kölykéről, akit holtan akart látni és örült is a halálhírnek, legalábbis Egon számára úgy tűnt.
Nem volt olyan kedvében hogy viccelődjön, de majdnem elröhögte magát, és erősen kellett visszafognia nevethetnékjét, hogy ez ne következhessen be. Bermoll is holtan akarta látni a kölykét, Edward is. Nyilván meg van átkozva a vérvonaluk, ha lett volna Egonnak kölyke, lehet ő ugyanúgy szerette volna hat láb mélyen a föld alatt tudni. A gondolat túl mókás volt, persze sejtette, hogy nem venné ki a dolog túl jól magát, ha hisztérikus röhögésben törne ki.
- Két testőr ölte meg, még New-Yorkban. Engem akart megölni, de szerencsémre a segítségemre siettek, bár a kezemet így is sikerült letépnie. Viszont nem mondhatnám, hogy szenvedett. Harcban esett el túlerővel szemben, öt perc alatt vége volt – Egon bizalmatlansága ott lebegett még, és nem volt hajlandó teremtőjéről becsmérlően nyilatkozni, már csak azért sem mert nem illik, másrészt viszont lehet, hogy Edward csak erre vár. Ki tudja, mit forgatnak a majdnem félévezredes vérfarkasok elméjükben. Jobb, ha óvatos lesz vele, és visszafogottan nyilatkozik Bermollról.
Azt már tudta, hogy Edward az úgymond vérvonal nagyapja, persze ez sokat nem számított, hiszen Bermoll szinte semmit nem mondott róla. Egyedül Hope beszámolójából értesült teremtője beharapójáról. Johannesnek nevezte, és nem igazán volt róla túl jó véleménnyel. Legalábbis a kölyök nevelés terén, valamint a vérvonaluk birtoklása terén nem. Mit is mondott róla? Érdemtelen? Persze, ha tudta volna, hogy Egon néhanapján embereket eszik nyilván róla is ilyen véleménnyel lett volna. Szerencsére nem került ez szóba, és Egonnak sem jutott eszébe, hiszen igen izgatott volt egy idősebb mártír jelenléte miatt. Izgatottsága most is megvolt az elején, de miután megtudta ki is valójában Edward, ez átcsapott idegességbe.
- Öhm, hát azt tudom rólad, hogy valaha Johannesnek hívtak. Meg hát, meg ne sértődj, de azt is hallottam, hogy kölyök nevelés terén nem voltál egy „mintaapa” – azt már nem tette hozzá, hogy a találkozásuk alkalmával ezt tapasztalhatta is, legalábbis abból lemérve, ahogy saját kölyke sorsához viszonyult. – De egyébként ezeket nem tőle tudom – jegyezte meg, csak úgy mellékesen – Robert sohasem beszélt rólad. Egy Hope nevű nőstény mondta el pár hónapja. Olyan idős, mint te. Elmondta, hogy nevelgette helyetted Robertet – nem volt oka kételkedni a nőstény történetében, hiszen miért is hazudott volna neki? Igaz a valódi korát is letagadta, de az teljesen érhető volt. Nem nézett ki úgy, mint Edward, akibe még talán az erejük teljében lévő farkasok sem akarnának belekötni.
Egon nagyjából mindent elmondott, amit tudott. Készségesen tette, hiszen számára ebből semmi rossz nem sülhet ki. Ezek nem a saját véleményei voltak, hanem csak amit hallott. Remélte, hogy emiatt azért nem fogja Edward felhúzni magát.
Nyugalma kezdett visszatérni és már a whiskyt sem egyből csapta be, hanem csak simán iszogatta. Kíváncsiságát egyelőre elnyomta a bizalmatlansága. Pedig szeretett volna sok mindent tudni a fickóról, hiszen végtére is rokon. Azonban nem tett fel neki kérdéseket. Talán majd idővel elbeszélget vele. Talán.