Ma reggel csodálatos nap virradt! Főképp a virradtnak örültem, hiszen arra keltem, hogy a napsugarak besütnek az ablakon, és nem arra, hogy egy gerenda az ágyamtól tíz centire vágódott át a padlón majd ért földet a jövőbeni vendégtérben, körülbelül újabb lealkudható húszezret húzván magával. A dolog rossz oldala mondjuk az volt, hogy a nap nem az ablakon sütött be, hanem valami lyukon, ahol az ablaknak kellett volna lennie, de ez nem marad így sokáig, mert holnap jön az üveges, utána meg a villanyszerelők, aztán meg azt hiszem, hogy kártevőket kell irtani. Istenem, ez a kégli 250.000 volt… A mai napon azzal a festő csajjal van találkám. Amikor meghallottam a nevét meg a foglalkozását, csak másodpercekig tétováztam. Valamivel amúgy is fel kell dobnom a helyet, hogy ne tűnjön annyira elhanyagoltnak, meg alapvetően bizalmasabb külsőt ad a helynek. Elvileg ide fog jönni a hölgy, bár hogy mikor, azt nem tudom biztosan. Telefonon egyeztettünk, elvileg hoz pár képet mutatóba. Rábíztam, hogy melyikeket. Lent álldogálok hát életem romjai között, amiből ki kellene hoznom valamit, de nem tudom, hogy mit csináljak, hogy sikerüljön. Miközben várakozok előveszek egy dobozos sört, kinyitom és elkezdem iszogatni. A magnóról, amit itt hagytak a melósok halkan szól a Hammerfalltól a Renegade, én pedig kényelembe helyezkedem a helyen, ahol egyszer majd a bárpult lesz. Nem is figyelek igazán az ajtóra, ami tárva-nyitva van. A fűtés maga nem működik az egész nyomorult épületben – egy újabb dolog a hosszú-hosszú listán -, a szigetelés meg nagyobb darabokban lemállott a falról, és csak az alsó szint körülbelül felén van már csak. Az is kívülről, tekintve, hogy szakiék tegnapelőtt darabjaira verték a belső falakat, meg a rosszul szigetelt vezetékeket is kiszedték onnan. Hangosan felsóhajtok. Az alkohol jó társaság ennek a napnak a kezdetéhez.
Két órát ültem a gardróbszobában a festményeim társaságában, mire sikerült kiválasztanom azt az ötöt, amit ma elviszek egy jövőbeli megrendelőmhöz... Már ha minden jól megy. Nem arra mentem, hogy a legjobbakat vigyem, a fő szempont inkább az volt, hogy melyiket lehetne a legjobban elképzelni egy kocsma falán. Lehet, hogy ehhez inkább az kellett volna, hogy két üveg vodka után beálljak elé és nézegessem őket, míg elbódít az alkohol. Ha látok olyan állapotomban értelmet a képben, akkor tökéletes lesz, ha meg nem, akkor majd nézik a józanok. Nem akartam a farkasos képeimmel bombázni szerencsétlent, na meg kitudja kik lesznek a törzsvendégek. Ha esetleg Martin, még a végén megerősítem a nem is alaptalan képzelgéseit. Elővettem a nagy rajzmappámat, és beletettem gondosan a képeket, nehogy valami bajuk legyen, aztán nekiláttam az öltözködésnek. Jó benyomást akartam kelteni, de hát itt a jó idő is lassan, szóval kénytelen voltam előrángatni a szekrényből az egyik farmar rövidnadrágom. Lehet kicsit bolondnak néz majd, de az nem probléma. Felkapkodtam egy fekete mintás harisnyát, sötétkék toppot, fehér inget, fekete csizmát, és rá a szövetkabátom. Kész is vagyok. Az autótól az ajtóig nem fogok megfagyni reményeim szerint, szóval egy cigi a szájba, és már rohantam is. Nem volt konkrét időpont megbeszélve, de ciki, ha az emberre várnak egy órát, szóval bízva remek reflexeimben, figyelmen kívül hagytam néhány sebességkorlátozó táblát, így egész hamar odaértem az épülethez, ami állítólag nemsokára egy kipofozott kis pub lesz. Reménykedjünk benne, na meg abban is, hogy nem foglalják el a Betolakodók, hiszen akkor hogyan láthatom a képeimet? Nem tűnt túl ígéretesnek a hely kívülről, de ahogy beléptem a mappámat szorongatva, kiderült, hogy belülről sem szívderítő a látvány. - Jó Napot! - köszöntem a bent iszogató szőke pasinak. Ilyen korán alkohol? Ejnye-bejnye. - Paul MacMurth-hoz van szerencsém?
Mikor meghallom a hangot, megpördülök, de olyan gyorsan, hogy kis híján leverem a dobozt az asztalról. Megfordulva egy határozottan szép, vörös hajú hölgyeményt látok, hóna alatt rajzmappával. Nos, ezzel egyből sikerült kizárnom az őrült turista lehetőségét, aki csak úgy véletlenül betévedt ide. - Ugyan kérem, csak simán Paul – mondom, annyira barátságosan mosolyogva, amennyire csak képes vagyok. – Dorothy Callahan, igaz? Elhozta a mintákat? – Miközben beszélek, még egyszer, diszkréten végigmérem a nőt, próbálom megtudni ennyiből, hogy milyen tárgyalópartner lehet. Kicsit furcsa az öltözéke ilyen időben, de sebaj. Kiállása ellenben csillagos ötös, ráadásul megint elkap az a kellemetlen érzés, amit akkor éreztem, amikor megvettem ezt a helyet. Még mindig nem tudom, hogy mit jelent, de Jacob Hell esetében volt is rá okom. Az a fickó nagyon simlisnek tűnt. Most azonban egy szép, fiatal nő áll előttem, szóval azt hiszem, simán csak kezdek megőrülni. Közelebb lépek és a kezemet nyújtom a nőnek. Azt az érzést szépen háttérbe szorítom, miközben várom a reakcióját. - Kér egy italt? – kérdezem kicsivel később, már az asztal meg a hűtő felé intve. – Van sör, bor, meg whisky. Az utóbbi kicsit erősebb az átlagnál, azt hiszem, Még nagyapám palackozta a háború után – vigyorgok rá. Miért is meséltem ezt el? Tudja a fene. Jobban megártott az ital, mint hittem volna. Elszoktam már a nagy piálásoktól.
A zene, ami a kicsit megviselt magnóból szól, egész jó, pedig annyira nem illeszkedik az én ízlésemhez. - Nos, akkor örvendek Paul - mosolyogtam rá kedvesen. - Természetesen, hoztam néhány képet, amik szerintem illenének egy pubba. De nyugodtan tegezz, és szólíts Dottynak - azzal le is raktam egy szabad részre a mappámat és szépen kinyitottam, hogy áttekinthető legyen, és ne kelljen kivenni őket. Mindig is érzékeny voltam a műveimre, nem szeretem, ha akár csak egy kicsit is bepiszkolódnak. A kávécseppek és a zsírfoltok a rémálmaim. Ezért is utálom, mikor Ingrid bent kajál a szobába, mikor nekem szanaszét vannak a cuccaim. - Köszönöm elfogadom. - Nem tudom mit szólna, ha közölném vele, hogy én kb akkor ittam először whiskyt, mikor a nagyapja ezt palackozta. - Látom akad bőven munka a hellyel. - fordulok körbe, és felmérem, hogy is áll a hely. - Mikorra tervezed a megnyitót? - nézek rá kíváncsian, aztán kicsit szétcsúsztatom a képeket, hogy láthassa őket. - Nyugodtan nézegesd meg mindegyiket, ha esetleg ezek nem nyerik el tetszésedet, akad még néhány otthon. - pillantok én is a képekre közben. Az elsőn az erdőben csordogáló patakok egyikének tavaszi változata látható, a következő kettő elég absztrakt, első ránézésre nincs is sok értelmük, látszik, hogy jó állapotban alkottam. De a színeknek köszönhetően elég vidám a képek kisugárzása, ezért is mertem elhozni. Na meg ezek tényleg részegen bogozgatós képeknek illenek be. A negyediken egy női alak áll az ablak előtt háttal, fehérneműben. Én vagyok rajta, a különbség csak annyi, hogy a képen barna a hajam és nem vörös. Esélytelen, hogy bárki is megismerjen. Az ötödiken pedig egy havas hegyoldal látható, melynek tetején két farkas fut egymás után a sötétben, fejük felett a sarki fénnyel. Csak sikerült egyet elhoznom... - A legtöbb képemnek hasonló a témája, de akad elvétve egy-egy New York-i meg egyéb városról készült kép is.
- Akkor Dotty – feleltem. Örültem, hogy ennyire hamar összetegeződtünk, így legalább nem lesz annyira formális ez a beszélgetés. Figyeltem, ahogy leteszi a képeket, és szépen áttekinthetővé teszi a mappa tartalmát. Elmosolyodom, de csak halványan, amikor rádöbbenek, hogy az egész procedúra a képek védelméért felelős. Hát igen, a helyében én magam sem örülnék, ha a festményeim – ha lennének egyáltalán -, összepiszkolódnának valami zsíros kezű őrült tombolásának következtében. Amikor azt mondja, hogy kér egy italt, én ellépek a hűtő feletti polcig, ahol nagyapám által palackozott whisky található. A pohár esetén a kevés tisztából sikerül kiválasztanom egyet, csillog meg villog, tényleg megnyerő darab. Látszik, hogy nem volt még a kezemben… Jól van, mosogatni víz nélkül eléggé problémás. Egy kicsi tovább töltöm, mint szokásos, majdnem az átlagos méretű pohár háromnegyedéig. Esküszöm, mintha csak gyümölcslét öntöttem volna én barom. - Akad – felelem. Látom, ahogy körbefordul, én meg szégyenkezve lesütöm a szememet, amiért más is észrevette, mennyire „szép” állapotban is van ez a hely. – Szerintem pár hónapon belül megnyitható állapotban lesz, legalábbis reménykedem benne. Függ attól, hogy a szakik mikorra végeznek vele. A festés valószínűleg relatíve hamar meg lesz, utána már csak be kell szereznem az ülőalkalmatosságokat meg az asztalokat. – Reménykedtem benne, hogy nem untattam el szerencsétlent véglegesen ezzel a kis monológommal. Annak céljából, hogy figyelmét eltereljem, inkább a képeket kezdem nézegetni. A második és a harmadik eléggé érdekesek, az első azonban csodaszép. A negyedik képen egy hosszabb ideig gondolkodnom kell, hogy kit is ábrázolhat, jártatom a szemem Dotty és a képen látható alak között, de mivel háttal áll rajta, ezért csak nagyon halovány sejtésem lehet. Az utolsó viszont azonnal magával ragad, gyönyörű kép a farkasokkal és a holdfénnyel. - Igazán szép képek – mondom. – A második és a harmadik jó feladvány lesz a vendégeknek. Az elsőt szerintem a bejárattal szemközt helyezném el, az utolsót meg valahol a pult környékén. A negyedik… ne vegye sértésnek, csodaszép kép, de nem tartom jó töltenek olyan helyre kifüggeszteni egy fehérneműs hölgy képét, ahol az emberek lerészegednek. Viszont ha volna még a farkasos képekből, azokból szívesen látnék párat, esetleg későbbiekben magáncélra is. – Egy rövidebb szünetet tartok és reménykedem benne, hogy a „későbbiekben” szócskát nem értelmezi úgy, hogy most nem engedhetem meg magamnak. Persze ez az igazság, de akkor is… Inkább elterelem a témát gyorsan. – Tudja, maga igazán tehetséges festő. Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottam a nevét sehol. Majdnem annyira szépek, mint magácska, de csak majdnem.
- Kíváncsi leszek a végeredményre nagyon. Nincs is annál jobb, mikor az ember beléphet a kis birodalmába, amiről elmondhatja, hogy a saját maga érdeme. Legyen ez akár egy bár vagy akár a képek. Kritika ide vagy oda, attól még a tulajdonosa szeretni fogja. - merengtem a festményeket nézve.- Bocsánat az ömlengésért, csak ez kikívánkozott. - mosolyogva néztem fel a férfira. - Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszenek. Persze, megértem, ha nem akarja azt is kirakni, csak hát otthon kicsit kétségbe voltam esve, hogy milyeneket hozzak. - azzal ki is vettem a rólam készült képet és a sor végére raktam úgy, hogy ne is látszódjon belőle egy miliméter sem. Azon picit meglepődök, hogy még farkasos képeket kér, kicsit alaposabban is végigmérem, sőt próbálom az energiáit is letapogatni, de semmi furcsát nem érzek. Végül is, szeretheti az ember a farkasokat, de mostanában ez egyre gyanúsabb... Óvatlanok a Betolakodók, vagy én lettem sokkal figyelmesebb? Jó kérdés. - Akad néhány farkasos is, igen. - bólintok kisvártatva. - Akkor ha szeretnéd, hozok le majd azokból is néhányat. - a bókjain elmosolyodom, és egyszerűen megvonom a vállam - Hát itt az isten háta mögött nem könnyű érvényesülni, legalábbis egy másodállású festőnek semmiképp. De igyekszik az ember. Köszönöm szépen, de azért ne túlozzunk. - legyintettem le még mindig fülig érő szájjal. - Régóta élsz a városban, vagy hirtelen ötlet volt, hogy a messzi északon akarsz kocsmát?
- Semmi gond – mosolyodok el. Igazat mondott, ami azt illeti, és nagyon tetszett a gondolatmenete. Az alkotó, akinek a fejében él a kép, a saját művét szépnek fogja látni. Persze mindig lesznek emberek, akik kritizálni fogják, de neki az lesz az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha látott. Lehet, hogy nekem is bele kellene fognom valamilyen alkotó munkába. Na, nem a festészetbe, egy városba egy abból bőven elég. Megpróbálkozhatnék az írással, aztán lesz, ami lesz. Majdnem fölnevetek. Még csak el sem készültem a házzal, az írás meg hosszú folyamat. Talán majd egy napon, de nem mostanában. Tekintetem visszatér a nőre, aki éppen akkor pakolja el a képet, amire azt mondtam, hogy nem kellene kiragasztani itt. – Nagyon szép kép az is egyébként. Egészen egyszerűen nem egy olyan helyre való, ahol az emberek lerészegednek. Műértők közé való, nem ide. Ahogy az összes többi is az volna. Látom, hogy azon, hogy farkasos képeket kértem, nagyon meglepődött. Nem tudom, hogy miért. Talán azt hitte, hogy az a kép kevésbé jó? Engem magával ragadott, de ő a festő, az ő érzései a képpel kapcsolatban jobban számítanak, mint az enyémek. Mikor azt mondja, hogy hoz még néhányat, biccentek, miszerint az jó lenne. - Higgye el, egyáltalán nem túloztam – mondom. – Másodállású? Mi az eredeti foglalkozása, ha szabad megkérdeznem? Az utolsó kérdésével kapcsolatban egy kicsit várok a válasszal. Olyasmit kérdez, amire magam sem tudom a választ. Vajon miért is jöttem ide valójában? Nem hiszem, hogy egyszerűen azért, mert ez a hely tűnt a legtávolabbinak. - Tudja, míg a seregben voltam, történt egy kis baleset. Nem velem, hanem az egyik emberemmel. – Ahogy előtörnek a szavak, egyre nehezebb megállítani őket. A sörért nyúlok, de csak üres üveget találok. Fenébe már! Nem gond, anélkül is el tudom mondani. Szedd össze magad, Paul, menni fog ez… - Tudja, hogy milyen érzés egy emberi lény maradványait órákon át sikálni magáról a zuhany alatt? Egy emberét, aki a maga parancsnoksága alatt halt meg, aki túlélhette volna, ha jobban odafigyel, ha gyorsabban reagál vagy ha… Ha akármi. – Elhallgatok. Életemben először mondtam ki hangosan, hogy mi bántja piciny lelkemet. Tessék, ilyen hát az ember a hétköznapok szokásainak páncélja nélkül. Sebezhető, gyenge… - De hogy miért jöttem ide? Ebben a városban születtem, de nem éltem itt hosszú ideig. Gondoltam, mi lehetne jobb hely az újrakezdésre, mint a hely, ahol megláttam a napvilágot? Rövidebb ideig a gondolataimba merülve ülök. - És maga? Mióta él itt? Mi hozta ide magát, Dotty? Mi a maga története? – kérdezem végül, ahogy egy újabb sörért nyúlok.
- Műértők? Az sajnos még messze van. - nevetek fel jókedvűen. Igaz, ez az egyik nagy álmom, de jól tudom, hogy még nincs itt annak az ideje, hogy kiállítsam a képeimet. Mert ugyan, ki jönne el megnézni? A két kezem elég lenne a megszámolásukhoz. - Nos én eredetileg túravezető vagyok, az itt nyaraló, illetve inkább telelő embereknek szoktam kirándulásokat szervezni szebbnél szebb helyeken. A festést csak hobbiszinten űzöm. Most hogy válaszoltam a kérdésére, én is érdeklődve várom az övét is, de többet kapok, mint amire számítok. Akaratlanul is az a végzetes este jut az eszembe, ami kifordította az egész életemet. A sistergő hang, ahogy az állat szőre a sátornak nyomódik, a sikítás és a képek ahogyan a vadállat átharapja a barátnőm nyakát. Kiráz a hideg a hirtelen előbújt gondolatokra, de közrejátszik Paul kérdése is. ~Ami azt illeti, tudom... Legalábbis azt igen, hogy milyen a barátaim vérét lemosni magamról. Nagyon nem tudok erre mit mondani, de biztos vagyok benne, hogy nem is várja el. Az időt nem lehet visszapörgetni, így segíteni nem tudok rajta. - Az én történetem? Először is hadd kérjelek meg, hogy tegezz, az sokkal kényelmesebb mindkettőnknek szerintem. - eresztek meg egy halvány mosolyt. - Szóval.. Biztosíthatlak róla, hogy nem sokkal vidámabb, mint a tiéd. - közben kortyolok a whisky-ből, ami tényleg igazán jó minőségű. Ilyenkor sajnálom, hogy az erejét alig érezhetem meg. - Apám alkoholista volt és rendkívül agresszív. De megkapta, ami neki járt. - egy újabb korty után a férfira néztem. - Inkább beszéljünk vidámabb dolgokról, jó? Nagyon nyűgös tudok lenni, ha rossz kedvem lesz, és azt te biztos, hogy nem akarod látni. - sikerül egy újabb vigyort kicsalni az arcomra. Remélem ez elég lesz ahhoz, hogy őt is kizökkentsem a mélabús állapotából.
- Azt hiszem, akkor rászokok a túrázásra – vigyorodok el. Ki tudja, egyszer tényleg el kellene mennem, hogy körbenézzek ezen a helyen úgy rendesen. A katonaösztönök azt diktálják, hogy keressek egy helyet, ahová be lehet bújni baj esetén. Másrészt meg, ha egy ennyire csinos nő tartja, akkor arra megéri befizetni. Közben látom, hogy olyan dolgokat sikerült felszínre hoznom benne, amilyenekre nem is számítottam. Nem kell kimondania, meglátom a szemén is. Neki sem lehetett egyszerű élete. Végighallgatom az ő történetét is, mely alátámasztja előbbi sejtésemet. - Rendben van, akkor tegezlek. Csak még vissza kell szoknom erre. Még szerencse, hogy nem szólítottam Asszonyomnak és szalutáltam, nem igaz? – nevetek föl halkan, szinte rekedtesen. Azután kissé elkomorodok, ahogy végighallgatom a történetét. – Nos, akkor igyunk arra, hogy az élet kemény, de mindkettőnkből embert faragott! Elvégre itt ülünk, és még el tudjuk mondani, hogy mi történt velünk, ami nem adatik meg minden embernek. Elhallgatok egy rövidebb időre. Nem gondolkodok igazából semmin, csak lehúzom a maradék sört és kicsit megszédülök. Nem hiszem, hogy bármit észrevett volna abból, ami történt. Szükségem lenne a friss levegőre és abba kellene hagynom a piálást. Annak, ha reggel iszom sosincs jó vége: részegen töltöm a fél napot és estére meg jön a mocskos másnaposság, amire semmi szükségem. Ha itt maradunk, akkor biztos lerészegedem, de föl sem állnék most azonnal, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy szerintem csúnyán fölnyalnám a padlót. - Akkor beszéljünk vidámabb dolgokról – felelem és próbálok hihetően mosolyogni, de csak valami halovány árnyék suhan át a szám szegleténél. – Mesélj a városról, hogy mit lehet itt csinálni, hogy hol szoktátok elütni az időtöket! Az elmúlt napokban nem volt sok időm kimozdulni, tudod? Időközben újra a hűtő felé nyúlok, újabb sört veszek elő. Rövidebb ideig méregetem, de még nem bontom ki. Attól teszem függővé, hogy Dotty mit mond, és abból ki tudok-e indulni valahová. Szívesen szétnéznék a környéken és nem akarok tajtrészegen elindulni. Bár mondjuk három sörtől ember fia még nem rúgott be, még én sem, aki – úgy tűnik – ennyire rosszul bírom a hatását. Valami erős darab lehet ez.
- Szeretettel várlak, te még bírnád is a nehezebb útvonalakat. - mosolyodtam el én is, és megtámaszkodtam a képeim mellett. Ahogy a tekintetem rájuk vetődött, felcsaptak az érzések, mint mindig. Mindegyikbe benne van egy kis darabom, ezért sajnálom is őket, de mivel megörökítettem magamnak az összeset, nem fogom megbánni, hogy eladom akármelyiket is. Legalább látja a nagyközönség is, és talán fel is fedeznek. Bár ezzel galibák is lehetnek, hiszen még tervezem, hogy vagy ötszáz évig elélek, és akkor más monogramokat kell használnom, meg miegymás. Ej de megbonyolítja minden apróság az életem. - Kicsit erős gesztus lett volna, de mivel még sosem volt részem ilyenben, biztos megmosolyogtam volna. - és az emlegetett mosoly megint megjelent az arcomon, hiába villantak fel kegyetlen képek az elmémben. - És mindezt nem is kívánom senkinek... - teszem még hozzá, mielőtt megemelném a poharam és beleinnék egy nagy kortyot. Hát az ereje még mindig nem szállt el az itókának, nem is meglepő, hogy Paul nem ilyet iszik korán reggel... De így furcsa lehet, hogy én meg igen. Bár a konyakos kávéim után, már mindenki kezdi megszokni. - Hát... Én például fenn a Síparadicsomban és az erdőkben, na meg a folyóparton. Ha viszont társaságra van szükségem általában az O'Connorst látogatom. Az mondhatni békés hely. - Pláne nekem! - De amúgy emberfüggő ugyebár, én legszívesebben egy hegytetőn ücsörgök a tesómmal vagy esetleg a barátokkal. De ha megnyitásra készen áll a hely, lehet, hogy átrakom ide a törzshelyemet. - kacsintottam egyet, aztán lehúztam a maradék whisky-t is a pohárból. - Köszönöm szépen, a Nagyapádnak meg utólagos gratuláció hozzá. Amúgy mire gondoltál kikapcsolódás terén? Miket szeretsz csinálni?
- Ha nem bírom, akkor be lehet perelni a U.S.M.C.-t, amiért hazudtak a toborzóik – felelem vigyorogva. Látom, ahogy a képeit vizslatja és inkább nem szólok egy szót sem. Megtanultam már, hogy művészt nem szabad megzavarni a képei közelében. A válaszára, amit a tisztelgéses viccemre ad nem mondok semmit. Látom, hogy az ő mosolya sem teljesen őszinte, ezért inkább hagyom a dolgot. A harmadik sört inkább visszateszem a hűtőbe. Az imént érzett érzéseim szépen, lassan elmúlnak, de azért úgy döntök, hogy ma reggel már nem iszom többet. Ellenben Dotty elég jól szórakozik nagyapám whiskyjének társaságában, szinte már az egészet eltüntette. Hallgatom, ahogy szépen felsorolja, kérésemnek megfelelően a helyi látványosságokat. Elég szubjektív a lista, de az nem gond. Biztos mind szép hely, elvégre túravezetőként látja a legjobb helyeket, úgymond le is stoppolhatja őket. - Annak örülni fogok – mondom, válaszul arra, hogy talán átteszi ide a törzshelyét. – Majd említsd meg a túrázóknak is, rendben? És… Anyám borogass, az egy nagyra nőtt tálibot kiütött volna! – hökkenek meg azon, hogy csak úgy becsókolta az extra adagnyi whiskyt. Őszintén szólva arra számítottam, hogy a felét vagy a háromnegyedét még otthagyja, mondván, hogy nem tudja meginni. Valami nagyon nincs rendben ezzel a várossal. Gyorsan megnyugtatom magam, hangszínem visszatér a normális fokozatra. Észre sem vettem, hogy nem is olyan régen megemeltem. – A nagyapám köszöni. Tudod mit, ha megnyitom ezt a helyet, meghívlak egy italra ugyanebből. Van még vagy tizenöt palack. - Nem is tudom… - felelem a kikapcsolódást célzó kérdésére. – Jó lenne elmenni valamikor sétálni a hegyekbe. Régebben jó lövész is voltam, mindig megnyugtatott a lövések hangja de most… most már nem. – Remélem nem kérdez rá, hogy ez pontosan mit is takar. Nincs kedvem elmagyarázni neki, hogy még egy kipufogó hangosabb durranásától is a legközelebbi szilárd fedezék mögé vetem magam. Nem akarom elmagyarázni, hogy minden éjjel rémálmaim vannak amiatt a nap miatt, amikor Jefferson közlegény aknára lépett több ezer mérföldnyire innen. – Tudna mutatni nekem valami olyan helyet, amely békés, nyugodt, ahol senki sem zavar? Egy ilyen helyre lenne most szükségem leginkább, lehetőleg nem túl messze, de távol a zajoktól meg a város nyüzsgésétől.
- Akadnak olyan útvonalak, ahol lehet, hogy kiköpnéd a tüdődet. Ezért is csodás hely Alaszka. Ha úgy tartja kedvem, akkor egy folyóparton lógathatod a lábad, de ha magaslati levegőre vágysz, bőven akad megmászni való hegy. És akkor a festésről ne is beszéljünk. Egy emberélet is kevés hozzá, hogy minden gyönyörűséget meg lehessen festeni. - Rossz szokásból biggyesztettem oda azt, hogy ember, remélem nem szúrja majd nagyon Paul szemét sem.Bosszantó, hogy mostanában egyre óvatlanabb vagyok. Mire fel ez a nagy dekoncentráltság? Valószínűleg életem kudarcsorozatának következő megállója teszi: Richard sehol... - Persze, akár csinálhatsz szórólapokat is, amiket ki tudok tűzni a Síparadicsomban is. A sok turista közül biztos akad egynéhány aki lazításra vágyik, szóval lennének látogatóid. És akkor ez azt jelenti, hogy jobb vagyok, mint egy nagyra nőtt tálib. - mosolygok sejtelmesen. Bevallom, érzem is a fejemben, hogy ilyen korán már italozással kezdtem, de hamar meg fog szűnni a kellemes bizsergés. Viszont akkor lehet, hogy szükségem lesz, egy kis rájátszásra. Az már nagyon megy, hiszen a magamba döntött alkoholmennyiség pár évtizeddel ezelőtt jóval több volt, mint manapság, és mikor nyilvános helyen műveltem, muszáj volt tántorgást színlelnem, hogy ne szagoljanak ki az emberek semmiféle turpisságot. - Na akkor már bőven megéri eljönnöm ide. - vigyorgok továbbra is, aztán egy nagy levegővétel után elgondolkozok a kérdésén. - Hm... Hát nem is egy olyan hely van. - De ezt most tényleg kétszer is meg kell gondolnom, nem lenne túl tanácsos a falka területére bevinnem őt, mert ha éppen teliholdkor támad kedve elvonulni a világ elől...- De a legszebb a város határain kívül van, a folyóparton, vagy van az erdő mélyén egy patak, annak a partján se zavarja meg az embert senki. És nem mellesleg gyönyörű. Szívesen megmutatom bármikor, hogy merre is van, csak szólj. Rég jártam arra, úgyis.
- Kár, hogy eddig nem volt esélyem fölfedezni. Tudod, sok munkával jár ez a hely – azt már nem teszem hozzá, hogy sok pénzzel is -, és így problémás kimozdulni a városból. Felügyelni kell a munkát, hogy mégis miért fizetek és mennyit. Biztos gyönyörű a táj. Szeretném egyszer körbejárni a várost körülvevő hegyeket és úgy az egészet, amit csak tudok. Szép felelevenítése lenne a régi időknek. – Rövidebb időre elhallgatok. Fülemet az emberéletes kifejezés teljesen elkerüli, mással vagyok éppen elfoglalva. Rövidebb ideig a gondolataimba mélyedek és éppen azon gondolkodok, hogy mégis konkrétan mekkorát is szívtam ezzel a hellyel, amikor Dotty bedobja a szórólapos ötletét. – Nagyon megköszönném. Igazán kedves vagy velem, el sem tudom képzelni, hogy ezt mégis hogyan viszonozhatnám. Egyébként egyértelműen jobb vagy, mint egy nagyranőtt tálib. Kevésbé vagy szőrös és látványnak is sokkal kellemesebb vagy. Amolyan százkarátos mosolyt villantok a nőre, majd elveszem előle a poharat és a mosogatóba teszem. Meg sem kérdezem, hogy kér-e még egy adagot, elvégre még mindig meg vagyok lepve, hogy lélegzik egyáltalán. - Megmutatnád nekem azt a helyet? – kérdem egy rövid hallgatás után. – Határozottan megfogott a leírás, amit adtál róla. Ráadásul, ha egy festő azt mondja, hogy valami gyönyörű, akkor azt muszáj látnom. Amíg a válaszra várok fölveszem a katonaságtól megmaradt egy méret mindenkire jó alapelven készült bakancsomat és szakszerű mozdulatokkal befűzöm, majd a kabátért nyúlok. Alig két perccel később már el is készülök és szomorúan konstatálom, hogy kezdek kijönni a gyakorlatból. Ezért jól megfuttattak volna még a kiképzésen, most meg valószínűleg furcsának tűnik az eredményem. - Nos, ha megmutatod, akkor mehetünk. Ha nem gond én vezetek. Csak a biztonság kedvéért – vigyorgok rá, majd a zsebembe süllyesztem a slusszkulcsot.
- Azt elhiszem, nem kis dolog kipofozni és megnyitni egy kocsmát. De legalább neked van kitartásod mindehhez. Szóval ha meglesz, mindenképpen jól jön majd a lazítás. - túrom hátra a hajamat, és közben kicsit megbillenek. Lehet, hogy tényleg nagyobbat ütött rajtam egyet a whisky, csak még nem érzem teljesen? Nos, akkor annyit nem is kell szimulálni. - Ugyan, ez igazán semmiség, ha bármi másban is tudnék segíteni, csak szólj, szívesen teszem. Most nemrég úgy is volt egy kis balesetem, és a túrázást szüneteltettem. - érintettem meg szinte reflexből az oldalam, ahol még akadtak sebek. - Ennek igazán örülök. - nevettem fel - Igyekszik az ember lánya. Na meg edzésben is vagyok, hála a környezetemnekszóval elég jól bírom a piát. - a vigyora igazán aranyosra sikerült, és le a kalappal előtte, hogy ilyen kedves a történtek után is. - Persze, szívesen megmutatom. - de aztán érdeklődve pislogok az öltözködésére. - Ja, hogy most rögtön... Oké, úgy is benne vagyok, ma már nincs dolgom. - közben figyeltem, ahogy fűzi a bakancsot. Nekem ez igénybe venne körülbelül öt percet, neki meg pillanatok alatt meg van. Mire nem jó a katonaság... - Hát egye fene megengedem, hogy vezess, bár te is ittál ma már... - rázom meg mosolyogva a mutatóujjam. - Mellesleg nem is sejted, hogy milyen jó reflexeim vannak. - azzal visszapakoltam a képeket, és letámasztottam a földre. - Itt hagyom, remélem nem baj. - pillantottam fel a srácra, aztán elindultam kifelé, hogy túrázzunk egy kicsit. - Jajj egy pillanat, kell a váltócipőm. - azzal a saját kocsimhoz rohantam, és egy táskából kikaptam a túrabakancsom. - Majdnem mindig itt van, nagy szerencsémre. - annyira nem fog passzolni a szerelésemhez, de ez igazán nem érdekel.
- Várlak majd – mondom, utalva arra, hogy ha meg lesz nyitva a hely, akkor itt lesz fönntartva neki egy asztal. Ez a legkevesebb ez után a beszélgetés után. Persze a helyet még nem most fogom megnyitni, ahhoz kell még pár hónap, de nemsokára már – reményeim szerint – tele is lesz nyüzsgő, esetlegesen részeg emberekkel. Elvégre ha lerészegednek, az annyit tesz, hogy itt rúgtak be, az meg annyit jelent, hogy a pénz, ami a piára költöttek az én zsebembe száll. Amikor azt mondja, hogy megsérült fölkapom a fejem. – Nocsak, mi történt veled? Mindeközben már teljes harci díszben álldogálok ott, és csak akkor értem meg, hogy nem arra gondolt, hogy most menjünk. Hát, elég szépen beégtem, de azért sikerül elkerülnöm, hogy az arcom alkalmazkodjon a nő hajának színéhez. - Ha nem akarja most… Bár szerintem egész kellemes az idő. Mikor, ha nem most? És igen, én is ittam, csak nekem nem kellene már rohammentőben úton lennem a detoxba, Dotty – mosolygok rá barátságosan. Még mindig nem hiszem el, hogy betermelt egy olyan adagot, amekkorától egy normál ember már haldokolna ott a padlón. Ez a nő egy igen érdekes alak. Egyszer el kell majd érnem, hogy lássam berúgva. – Persze, a képek maradhatnak itt. Egyébként mennyivel is tartozom értük? Figyelem, ahogy elrobog a kocsija felé, aztán kicsivel megfontoltabb tempóban követem. Jó volt idekint lenni, a friss levegőn, nem pedig odabent, ahol még mindig masszívan áll a por. Takarítani amúgy sincs értelme a melósok miatt, meg aztán magamat ismerve hülyét is kapnék, ha ekkora helyet kellene tisztára varázsolnom. Visszapillantok az épületre. Kívülről nem éppen csodás hely, belülről meg ugyanez a lepusztultság jellemzi. Ismét felrémlik előttem, hogy mennyi mindenre költhettem volna a pénzt, de ellenállok a kísértésnek, hogy elbőgjem magam idiotizmusomon. - A te kocsiddal menjünk, vagy az enyémmel? – kérdezem aztán, részben azért, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Azt reméltem is. - kacsintottam egyet. A cipőmet én már nem olyan villámtempóban fűztem, mint ő, de elég gyorsan végeztem vele, nekem is van némi gyakorlatom, hiszen majdnem minden nap rajtam van, ha épp nem ez, akkor a másik, vagy a harmadik. - Nos... Sikerült egy szép nagyot esnem, mert lecsúszott a lábam. A hóolvadás nem épp a kedvenc időszakom, elég latyakos minden. De most bátorkodtam egy sziklásabb részen végigmenni, nem túl sok sikerrel. De megúsztam néhány horzsolással meg kék-zöld foltokkal. - vontam meg a vállamat. A kis mesét a sebesülésemről, már folyékonyan hazudtam, nem először kellett előadnom. - De-de szívesen megyek! Nem arról van szó, csak éppen mondtad, hogy mennyi dolog van, és így kicsit belezavarodtam. - pillogtam néhányat. - És ne sápítozz már, hidd el, ittam én meg buliba ennél jóval többet is, bár igaz nem emlékszem mindenre, de még élek, és a gyomromat sem kellett kimosni. Anyám kocsmáros volt, sok időt töltöttem ott vele, és az öreg tengeri medvék megtanítottak inni. - Ennyire tényleg nem volt ütős, vagy csak a hirtelen elfogyasztástól, kicsit később fejti majd a teljes hatását? Mindegy most már, lehúztam az utolsó cseppig. nehéz nem vagyok, majd Paul szépen betámogat az autóba ha szükség lenne rá. - Szerintem menjünk az enyémmel, abban vannak cuccok, amik esetleg jól jöhetnek. Gondolok váltónadrágra meg ilyesmire. Kitudja mekkorákat csúszunk. - vigyorogva szedem elő a kulcsomat, majd egy gombnyomás és már dobom is oda Paulnak, remélve, hogy elkapja. Utána gyorsan be is szállok, mert kezdek tényleg homályosan látni. Lehet, hogy majd félúton eltévedünk, úgy, hogy nem is én vezetek. Az csúcs lesz.
Biztos vagyok benne, hogy nem a teljes igazságot adta elő nekem, de elfogadom a magyarázatát. Mi értelme lett volna feszegetni a témát? Dotty egészen kedves volt, normális, és lehet, hogy éppen szert teszek itt egy barátra, márpedig ezt nem kívánom elvesztegetni azzal, hogy ostoba módon beleártom magam a dolgaiba. Nincs hozzá semmiféle közöm. - Mára igazából csak a veled való találkozó volt betervezve, más nem – mondom, majd biccentek, amikor arra kér, hogy fejezzem be a sápítozást. Még el is vigyorodok. – Na látod, még egy közös pont van a múltunkban. Apám skót volt, tudod, hogy mennyit volt képes vedelni az öreg? – Elhallgatok, amikor a poénnak szánt megjegyzés hatására belém hasítanak a múlt emlékei, de azután már képes is vagyok elvigyorodni. Apám valami öregek otthonában tengeti a napjait, megkapta, ami járt neki az évek miatt. A sors kegyetlen játékmesternek bizonyult az ő esetében, és ha jól sejtem, ő úgy fog elmenni, ahogyan élt: egy senkiként. Gyakorlott mozdulattal kapom el a kulcsot. Egy pillanatra ismét elvigyorodok, mert jó látni, hogy a reflexeim még a régiek. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a hölgy egy kicsit gyorsabban száll be a kocsiba, mint az átlag. Ezen már csak magamban mosolygok. Nocsak, Dotty drága, mégsem bírod annyira jól, mint mutatod? Mindegy, támogattam én már haza tizedesként a mattrészeg őrmesteremet, aki körülbelül háromszor nagyobb darab volt a kedves Dorothynál. Ha kiájul, akkor valahogy csal elcipelem az autóig. Magam is bepattanok mellé és élvezem egy kicsit az autó kényelmét. Azután elindítom a járművet, kifarolok a parkolóból és Dottyra nézek. - Na, merre mehetünk? – kérdezem vigyorogva, reménykedve, hogy addig még bírja, amíg oda nem érünk.
Mikor nem vétózza meg azt, hogy szóljon a zene, tekerek egy keveset a hangerőn, hogy normálisan szóljon. Az út maga nem annyira hosszú, csak sikerül kifognom életem leggyönyörűbb piros-hullámát, szinte mindegyik nyomorult lámpánál meg kell állnom. Dühömet a kormányon vezetem le, kicsit erősebben verve rajta a zene ritmusát, mint szoktam. Egyébiránt nem szólok Ash-hez, hacsak nem kérdez valamit. - Bocsi – mondom a végén – rohadt egy közeledés van ebben a városban. Közvetlenül ezután ki is szállok az autóból és a bejárathoz lépkedek. Kulcsommal babrálok egy darabig, miközben azért végiggondolom, hogy mégis mi a fenét csinálok éppen. Az egy dolog, hogy kedvelem a srácot, de nagyon próbált meggyőzni arról, hogy az érzés, ami vele meg a haverjaival kapcsolatban elfogott, az hamis, márpedig szerintem egyáltalán nem az. Alá is támasztotta egy óvatlan kijelentésével. Bár ez nem egy nagy város, de azért Dotty is olyasvalaki volt, akitől a hideg futkosott a hátamon. Mégis megkedveltem a csajt a végére, nem igaz? Végül belépünk a felújított fő terembe, én pedig hátrafordulok Ash-hez. - Vedd le a cipődet, ha akarod, de nem probléma, ha rajtad marad. Csak odafönt nem szoktunk hordani – mondom, majd intek neki, hogy fáradjon beljebb. – Pia az asztal alatt, ha kell. Találsz ott mindent. A címkézetlen whiskyt ne babrált, nagyapám terménye, erős, mint a háromszor varrt csizma szára, még Dotty barátod is elszállt tőle. Mondom, aztán mutatom az utat a pult felé.
Elég csendes utunk volt. Kissé már talán nyugtalanító is. De nem akartam megtörni a csendet. Nem csak mert jó érzés volt, de úgy vettem észre, hogy Paul nincs éppen a legvidámabb kedvében. Nem játszottam meg magam. Nem élveztem túlzottan a zenét, de nem az én autóm, így nincs beleszólásom. Valamint, ezt a kis örömet sem akartam elvenni tőle. Egy kissé talán hosszúnak tűnő percek után leparkolunk a város egy olyan szegletében ahol még soha nem jártam. Talán túlságosan is csodálkozva tekintek ki a kifejezetten tiszta ablakon. -Áh, hagyd csak. Nem a te hibád. Felé fordulok és rámosolygok. Kiszállok a járműből és kissé kinyújtózkodom. Hallom, ahogy pittyen egyet a biztonsági zár. Felnézek az épületre, ami mellett megálltunk. Mit mondjak...nem túl bizalomgerjesztő. Követem a bejáratig. Csendben megvárom amíg kinyitja az ajtót. Belépek utána valami főterem féleségbe. Körbepillantok. Ez már azért sokkal tetszetősebb. Miután hátrafordul csak bólintok neki. Kissé kedvetlenül de levetem a cipőmet. -Oh, hozzá sem fogok nyúlni. Ha Dottynak túl sok volt, akkor nekem akár fél cseppje is betenne. Tényleg erős pia lehet, ha egy olyan farkast, mint Dotty kiütött. A kijelölt irányba megyek és benézek a pult mögé. Kiveszek valami, számomra teljesen ismeretlen alkoholmentes italt és felbontom. Leülök egy székre és Paulra nézek. -Szóval ez lesz az a hírhedt kocsma? Konkurencia az O'connorsnak... és valóban. Bár a nevemet örökölte, de nem nyerte el túlzottan a tetszésemet az a hely. Mondom csak úgy érdekességként. Bár nem tudom, hogy mennyire foglalkoztatják az ilyen kis marhaságaim. -És, akkor számíthatunk majd a delikvensre? Utalok a még ismeretlen betegre.
No, Pauli barátom, megkaptad a 100. hozzászólásomat!!
- Persze, hogy nem az én hibám. Azonban panaszkodni baromi jó dolog – vigyorodok el már-már őrülten. A Dottyra vonatkozó megjegyzésén elvigyorodok. – Nos, azt azért érdemes tudni, hogy Ms. Callahan az ajánlott dózis jóval nagyobb mennyiségét fogyasztotta el, hála annak, hogy megcsúszott a kezemben a nyomorult üveg – mondom. Meg mondjuk annak, hogy nincsenek erre a célra fölhasználható poharaim, csak korsók meg rendes poharak. Be kell szereznem ilyesmiket, mielőtt megnyitok. Remek, mintha a külső felújítás amúgy nem venne el eleget az amúgy is megcsappant forrásaimból. Mindegy, a mélyen tisztelt vendégeknek tökéletes lesz az a pohár, amiben kapják. Majd később szerzek normálisat. Figyelem, ahogy leül a pulthoz és előkotor valami alkoholmentes cuccot. Magam nem iszom. Most semmiképp, talán majd este. A bánatra az a legjobb, ha iszik az ember, nem igaz? Nem old meg semmit, de a problémát elfelejtem egy kis időre, márpedig egy jó ideje már azért iszom. Az teljesen mindegy, hogy mi a probléma: Lily betegsége, az, hogy mennyire borzalmas állapotban is leledzett ez a hely vagy az, hogy Jefferson közlegény tőlem húszlépésnyire robbant apró cafatjaira és terített be minket húsköd formájában. - Még sosem jártam ott. Lehet, hogy meg kellene vizsgálnom egyszer a konkurenciát – vontam meg a vállam az O’Connorsra tett megjegyzéssel kapcsolatban. Amikor Lilyről kérdez megint elkomorodok. – Elvileg hamarosan vissza kellene érnie, azt mondta, hogy elmegy valahová sétálni. Persze az is lehet, hogy már megjött, csak alszik. Mostanában sokat alszik – mondom, és érzem, hogy megint kezd elönteni a keserűség. Mégis mit képzeltem? Hogy egyszemélyes hadseregként, hús-vér terminátor jelmezben legyőzhetem majd a Halált, a szemét csuklyást, aki mindannyiunkra vadászik? Talán túl sokszor néztem már szembe vele, és azt hittem, hogy képes leszek diadalmaskodni felette? – Ha itthon van, akkor úgyis lejön. Természetfölötti érzéke van ahhoz, hogy megérezze, mikor esek haza. Észre sem vettem, hogy otthonomként utaltam erre a helyre, csupán azután, hogy kimondtam. Milyen furcsa! Azonban nem tagadhatom, ez a hely az otthonom, legyen jó vagy rossz.
-Ezzel majd vigyáznod kell. Nem lehet minden vendéget így leitatni, vagy ki fogja fizetni a számlákat? Kérdem egy kis kuncogásféle társaságában. Még mindig nem tudom, hogy miért reagálok ilyen furcsán Dorothy nevének említésére. Főleg, hogy a farkasomba mi a fene ütött... Feltűnik, hogy nem a Caine nevet használja. De nem mutatom semmi jelét. Nagyon nem szokatlan, hogy egy idősebb farkas álnevet használ. Ha jól emlékszem, márpedig az én memóriám soha nem csal, Marcus legalább néggyel rendelkezett. Érzem, hogy újra elkezd hullámzani az érzelmek tengerén. Mi tagadás. Elég zavaró. A farkasság ezen jelei csak mostanában kezdtek igazán kiütközni rajtam. Nem tudom, hogy szimplán szociálisabb, vagy ő erősödik bennem egyre jobban...de ez igazán kellemetlen. Eddig azzal voltak problémáim, hogy beazonosítsam az emberek reakcióit. Most pedig ki kéne találnom a megfelelő reakciókat. ~Oh, ha tudnád, hogy mi is valóban a "természetfölötti"...mármint, amit te annak tartanál. Persze, ennek a nagyobb része is megmagyarázható a biológia segítségével. Gondolom, majd csak rámosolygok és bólintok egyet. Most, hogy már itt vagyunk és nincs más dolgunk csupán várni egy kicsit kezdem kellemetlenül érezni magam. Megpróbálom szóval tartani. Bár lehet, hogy nem éppen a legjobb témával... -Mi a helyzet a katonasággal? Miért hagytad ott őket? Kérdezek rá az első dologra ami az eszembe jut. Hát igen...elég érzékeny téma.
- Minél többet isznak, annál részegebbek. Minél inkább részegek, annál többet kell fizetniük. Minél többet kell fizetniük, annál jobb nekem. – Mondom végig a kocsmák körforgásának leglényegesebb állomásait. Az azért feltűnik, hogy Dotty nevének említésére a srácba mintha a kisördög bújna bele. Elvigyorodok magamban: itt a tavasz, furcsáék meg szépen egymásra másznak. Sebaj, az ember örül mindennek. A következő kérdése azonban készületlenül ér, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy mit válaszoljak. A kezem, amellyel eddig az asztalon doboltam halkan most remegni kezd. Egy pillanatra azt méregetem, hogy mégis hogyan tudnék kitérni a válasz elől, de aztán föladom. Valakivel beszélnem kell erről, Ash meg elég közvetlennek és normálisnak tűnik hozzá. Gyűlöltem az egészet, főleg azt, hogy ismét át kell élnem az eseményeket. Elég volt nekem éjszaka. Végül lehunyom a szemem egy pillanatra, mély levegőt veszek, majd rá pillantok és megszólalok. - Őrmester voltam. Egy rajt vezettem őrjáratra. Nyolc ember, semmi különös. Verőfényes nyári nap. Azon az úton maradtunk, amit kijelöltek nekünk, amikor egy bizonyos Jeffrey Jefferson közlegény, akit alig két héttel azelőtt kaptam a szárnyaim alá aknára lépett. A kölyök helyben összecsinálta magát, de megnyugtattuk, hogy minden rendben lesz. – Egy pillanatra elhallgatok, mert kedvem lenne megint elfutni. Maradok, persze, és végigmondom. Ha már belekezdtem, akkor be is fejezem. – Hazarádióztunk egy tüzérségi osztagért, hogy leszedjék a kölyköt az aknáról. Viszonylag minden nyugodtnak tűnt, csak srácról folyt patakokban a verejték, de azt hiszem, ez érthető is. – Ismét elhallgatok, mert most jön a legrosszabb része a dolognak. – Ekkor jött a fegyveres milícia. Kemény tüzet nyitottak ránk, mi pedig a nyílt terepen álltunk. Azonnal fedezékbe vetettük magukat. Jefferson közlegény is megpróbálta, de abban a pillanatban, hogy lelépett az aknáról… Hogyan mondjam? Ismered a húsköd fogalmát? A srác egyszerű, vörös esővé változva beterített mindannyiunkat. Az anyjának egy nyomorult lábat tudtunk csak elküldeni, és arra is rá lehetett volna fogni, hogy kéz vagy fej… Ezek után nem tudtam a seregben maradni. Nem is annyira az borított ki, hogy a srác meghalt. Az emberek bármikor meghalhatnak, csatamezőn vagy szívrohamban, teljesen mindegy. De az, ahogy meghalt… nem bírtam belegondolni, hogy ez megtörténhet velem is, vagy bármelyik másik emberemmel. Elhallgatok, és az asztal lapját tanulmányozom. Milyen érdekes kis asztalka… - Azt hiszem szükségem lesz valami alkoholosra – mondom és a hűtőhöz lépek, hogy elővegyek egy sört. Egyet, fenéket, kettőt!
-Igen, ez lehet, hogy így van a nagyvárosokban. Nem élek túl rég itt Fairbanks-ban, de az itt élő emberek nem fogják vissza magukat ivászat terén, ahogy észrevettem. Viszont, sokuknak a számla kifizetésére már nincs meg a lehetőségük. Erre vigyáznod kell... Adok neki egy zsebből előhúzott jó tanácsot. Érzem, hogy teljesen megváltozik a kisugárzása. Még az eddigieknél is keserűbb és talán visszahúzódóbb is lesz. Ha értenék hozzá, akkor ezt a fizikai jelekből is képes lennék leszűrni. Figyelmesen hallgatom végig a mondandóját. Néhol összehúzom a szemöldökömet, máskor viszont épp hogy felvonom. Néha csak bólintok, hogy értem mire gondol. Igazság szerinte sajnálom, hogy át kellett élnie egy ilyen dolgot. Bár...ő választotta a katonaságot. Márpedig az ezzel jár. -Egy bizonyos szinten meg tudom érteni, hogy min mész át... Csak ennyit mondok. Többet nem árulhatok el. Még New Yorkban, amikor a másik falkával küzdött az enyém láttam egy pár csúnyán szétmarcangolt férfit és nőt. Nagyon nehéz volt ezeken túl tennem magam. És ez az erőszak nem csak az idősebb farkasokban volt jelen. A fiatalabbak is imádták. A harc és vér gondolatára a bennem szunnyadó, folyamatosan csacsogó lény megnyalja a szája szélét. Amikor odalép a hűtőhöz én is felállok és mellé slisszanok. Barátságosan megszorítom a vállát. Lehet, hogy ez nem az én dolgom lenne, de ahogy már mondta nem bővelkedik itt a barátokban. -Együtt tudok érezni veled. És azt is tudom, hogy ezzel nem terhelheted le a kedvesedet.
Kezdőlap
