Miután végeztem a hegyen - megvolt a Zen és a törvény is -, úgy döntöttem, jó lenne valami kisebb volumenű helyre benézni. Na, ezt nem kell majd a tulaj orrára kötnöm, ha nem szeretnék kitiltást. Márpedig miért akarnék? Leszálltam a motorról, és miközben már azon agyaltam, hogy mennyi léc, festék, meg egyéb kéne a ház tatarozásához, beléptem. Csakúgy, mint a fenti bisztrónál, így is egyből arcul csapott a meleg. Ha ez így folytatódik, kék-zöld foltokkal fogok hazamenni. Még csak a fél várost jártam be, de már úgy tűnt, mintha mindenki tudná, hogy honnan jöttem, és hogy a kis csapattal együtt. Kezdett hiányozni Chicago, ahol szarták le, ki vagy és honnan jöttél, csak akkor foglalkoztak veled, ha beléjük kötöttél, és csak akkor kerültél a helyi újság címlapjára, ha minimum tíz embert különös kegyetlenséggel lemészároltál. És hogy terjesszem veszedelmes hírem, leültem a bárpulthoz, és kértem egy nagy pohár narancslevet. A mellettem ülő tagbaszakadt fickó röhögni kezdett. Vetettem rá egy lesajnáló pillantást - zordat még nem érdemelt, ilyen mezei fartúrókra nem pazarlok ennyit -, majd újból előre néztem, és vártam az italom. Ha tudná, hogy fél kézzel és minden gond nélkül eltörhetném a gerincét még az előtt, hogy egy kortyot is iszik a söréből, azt hiszem, nem röhögne...
Kicsit azért hiányzott az otthonom, a jól megszokott, ismerős helyek, de előbb utóbb ehhez is hozzá fogok szokni. Először is, munkát kell találnom, de nagyon sürgősen, mert le vagyok égve. Mindegy mit, de sztriptíz bárba én még egyszer nem állok be dolgozni, azért annyira még nem vagyok kétségbeesve. Körbe jártam pár éttermet és kocsmát, hirdetéseket böngésztem, végül ráakadtam egyre, ahol pultos kerestek. Fogtam az önéletrajzomat, és beszambáztam vele a kis lebujba. Nem volt épp színvonalas hely, de a célnak megfelel. Alighogy beértem, meg is torpantam. Ezt. Nem. Hiszem. El. Duncan ott ült a bárpultnál indokolatlan mennyiségű narancslével. Azóta nem nagyon beszéltem vele, mióta összefutottunk a régi munkahelyemen, és az a beszélgetés nem sikerült túl fényesre, és azóta próbálom elfelejteni, és kiverni őt a fejemből teljesen. Közelebb sétáltam hozzá, és vigyorogva méregettem a poharát. - Milyen édes vagy ezzel a narancslével. - Úgy szóltam hozzá, mint ha csak egy ötévessel beszélnék. Odalépett hozzám a pultos, én pedig a kezébe nyomtam az önéletrajzomat, hogy ha bent lesz a főnök, adja át neki, majd kértem egy őszilevet és feltornáztam magam a bárszékre.
Épp nagyot kortyoltam, amikor valaki besasszézott mellém. Reméltem, hogy rosszul éreztem az illatát és az energiáját, de nem! A mellettem ülő baromarc - hívjuk Earlnek, annyira passzol hozzá! - bután heherészni kezdett, és látványosan végigmérte Ambert. Kezdett felhúzni. Ha nem akarja, hogy egy narancsleves újfiú a pultba kenje a képét, akkor a saját érdekében: jobban teszi, ha leáll, és elhúz innen. - Örülök, hogy tetszem! - feleltem csípőből, és egy olyan bájos mosolyt villantottam felé, ami már szinte csöpögött. Legutóbbi beszélgetésünk nem épp a kibékülés és egy hullámhosszra kerülés nemes aktusáról szólt, valamilyen szinten épp ellenkezőleg, baráti státuszba tuszkolt. Vagy legalábbis megpróbált. De én nem hagyom magam, nem ám! Ő az én barátom sose lesz, ez már lefutott kör. Mi vagy imádjuk, vagy gyűlöljük egymást, ilyen kényelmes állás, hogy "barát" nálunk nincs. Meglátásom szerint. - Ó, csak nem munkát keresel? - Igen, jól szórakoztam rajta, hogy ezzel küszködött. - Beleírtad, hogy sztriptízbárban is dolgoztál? Szerintem előny. Earl félrenyelt, látványos fuldoklásba kezdett, de eszembe se jutott kisegíteni őt. Remélem halálos korty volt!
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mogorva pillantásokat vetett a mellettünk ücsörgő pasasra. Mosoly cikázott fel az arcomra, ahogy végigmérte. - Nem mondtam, hogy tetszel - ráztam meg fejemet magabiztosan és viszonoztam műmosolyát. - Csak azt, hogy nagyon aranyos vagy azzal a lónyálllal - böktem fejemmel az itala felé. - Illik a személyiségedhez - toldottam meg egy kacsintással. Próbáltam arra összpontosítani, amit Gabreillel tett, úgy ránézni, hogy az agresszív vadállatot lássam benne, és ne az imádnivaló pasit. A köztünk beálló pár hét szünet segített ebben kicsit. - De igen - válaszoltam figyelemre sem méltatva az önelégült arckifejezését. - Beleírtam, ha ennyire kíváncsi vagy rá. De azt nem, hogy néha plusz pénzért nagyobb örömöt is szereztem a vendégeknek, mint hogy kiadok egy két whiskeyt, vagy... narancslevet. A 'hogy piszkáljuk fel Dun idegeit' projektem kezdetét vette. Mosolyomat le sem lehetett volna vakarni az arcomról. Álltam a tekintetét, ami nagy szó volt, majd oldalra sandítottam és végigmértem a köhécselő manust. - Szólj, ha mesterséges lélegeztetés kell - szóltam oda neki érzékien, de nem volt hatásos mert elnevettem, úgyhogy inkább belekortyoltam az őszilevembe. - Annie hogy viselte a költözést? - Újra Dunra pillantottam. Felé nem akartam érdeklődést mutatni, de a kislány miatt aggódtam, és érdekelt a sorsa. -
És kezdi! Öt perce sincs itt, de már az én idegeimen táncol, na, nem valami lightos keringőt, dehogy! Inkább argentin tangót! Vagy flamencót. Az első szúrásra inkább nem reagáltam semmit, Buta Earl bezzeg újabb heherészéssel jutalmazta. Azaz, nyalj csak neki, hozzá is érsz, és eltöröm a csontjaidat! A lány szemébe néztem, miközben ő olyan könnyedén csevegett előző munkahelyén betöltött szerepköréről. Hát itt meg majdnem én nyeltem félre, előbb a döbbenettől, aztán inkább a kuncogástól. Kicsit közelebb hajoltam, ügyelve rá, hogy a veszélyzónát - azt a közelséget, amikor már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy megcsókoljam - elkerüljem. - Édesem, képes voltál a pillantásomba belepirulni - suttogtam, hogy csak ő halhassa. Régi szép emlékek! - Ezek után ne várd, hogy bevegyem, k*vának álltál a hely szelleme miatt. Amy gyönyörű, veszedelmesen az, és nagyon szereti feszegetni a határokat, zűrbe keveredni, de legfőképp az én agyamat túráztatni, azt viszont sose nézném ki belőle, és nem hinném el róla, hogy csak úgy szabad utat enged egy-egy éjszakára a férfiaknak. A pasas folytatta a köhögést, Amber szavaira pedig félreérthetetlen szagot kezdett árasztani, ami végképp betette nálam a kaput. Hozzáfordultam, és lendületesen hátba vágtam, hogy lefejelje az asztalt. A köhögés megszűnt, a helyiségben pedig néma csend lett egy pillanatra. Earl buta képpel rám nézett, de mindössze egy másodperc erejéig állta csak a tekintetem, utána szedte a kis cuccait, és úgy elhúzta a csíkot, mintha sose lépett volna be ide. Úgy fordultam vissza Amyhez, mintha mi sem történt volna. - Jól - biccentettem, és elmosolyodtam. - Egymaga lelkesebb, mint a megmaradt falka, attól meg teljesen besózott, hogy udvarunk is lett. Már követeli bele a kiskutyát... A kislány volt az a téma, amiről akár órákon át is képes lettem volna ugyanolyan átszellemülten beszélni. Ha nem arról volt szó, hogy esetleg valami baja esett. - Ha gondolod, majd meglátogathatod - mondtam némiképp távolságtartóbban. Ezzel bizony azt is felajánlottam, hogy engem is láthat. Jobban mondva, én akartam látni őt. Inkább kortyoltam két nagyot a narancsléből.
Az nem okoz gondot, hogy hipp hopp felidegeljem, de az, hogy ilyen közelségből a szemébe nézzek anélkül, hogy fülig bele ne piruljak, már nehezebb ügy volt. Minden erőmmel azon voltam, ne váltson színt az arcom. - Honnan veszed, hogy más pillantásába nem pirultam bele? - Felvontam a szemöldököm, és belekortyoltam az üdítőmbe, ezzel is leplezve mennyire zavarba jöttem megint. A fene egye meg azt az átható tekintetét. Szemeim már ösztönösen forogtak meg kijelentésére. - Csak te fizettél nekem a juttatásaimért - céloztam halványan arra az esetre, mikor kifizette helyettem a tartozásomat. - Egyébként pedig... Már épp a nyelvemen volt valami epés megjegyzés, mikor hátba vágta szerencsétlen fickót. Fejcsóválva figyeltem, ahogy elmenekül a kocsmából, majd morcos arccal fordultam vissza agresszív társaságomhoz. - Te egyre jobban kezdesz elkorcsosulni - néztem rá hitetlenkedve és aggódó pillantást vetettem az ajtó felé, amelyen az imént távozott a hátba vágott manus. - Mit ártott neked szegény? Mostantól mindenkit terrorizálni fogsz, aki rám mer nézni? - Felháborodva tettem fel a kérdést, de valahol , tényleg nagyon mélyen az agyam egy sötét zugában azért jól esett a dolog, mert azt feltételezteti, hogy még mindig érdeklem. Talán. Amikor Anne szóba került, teljesen más arckifejezést vett fel. Teljesen oda van a kislányért, és jó volt hallgatni, ahogy róla beszél. - Ne vegyél neki kutyát, még kinyírnád ha véletlenül arra vetemedne, hogy ellopja a cipődet - tanácsoltam blazírt arccal, szívószálammal szórakozottan kevergetve az őszilevet. Felajánlására kezem magától mozdult a kabátzsebembe, előkotortam egy cigit, meggyújtottam, és élvezettel koncentráltam a torkomon lezúduló füstre. Oldalra biccentettem a fejem, és érdeklődve pislogtam rá. - Majd egyszer haza viszem az oviból, legalább akkor nekünk nem kell összefutni. Így megfelel? - Az előttem lebegő füstfátyolon keresztül fürkésztem az arcát.
A célzásra összevontam a szemöldököm, most először a nap során valódi haraggal. Na, még nem azzal a tomboló, gyilkolós haraggal, de azért mérges voltam. - Mind a ketten pontosan tudjuk, hogy miért feküdtél le velem - mondtam hűvösen, és reméltem benne is felidéződött, amikor elgyengülésünk csúcspontján az ominózus szó elhangzott mindkettőnk szájából. - Szóval ne próbáld átértelmezni. Nehéz kérés olyas valakivel szemben, aki bármit ki tud forgatni a négy sarkából. Ha meg több sarok is van, akkor meg kapaszkodjunk, de bitang erősen! - Ez a kocsmatöltelék már rég nem csak nézni akart téged! - horkantam fel indulatosan, aztán olyan lendülettel és erővel ragadtam meg a poharat, hogy az majdnem eltörött. - Egyébként sem terrorizáltam, csupa szívjóságból paskoltam meg a hátát. Kár hogy nem tört be a feje. Megint ittam, és ezzel a pohár aljára értem, Amber pedig rágyújtott. Kértem ásványvizet, mire a pult mögött ácsingózótól kaptam egy furcsálló tekintetet, de szó nélkül hozta a rendelésem. - Nem, de most mit tudok csinálni? - morogtam mindennemű lelkesedés nélkül, és most először én fordítottam el róla a tekintetem, mert nem tudtam állni. - Csodálkoztam, hogy te is velünk jöttél - mondtam őszintén, és a szemem sarkából vetettem rá egy pillantást. - Azt hittem, eleged lett belőlünk... - Pontosabban belőlem, de ez túl egocentrikus kijelentés lett volna. Tartsuk fenn a szerénység álarcát. És a többes szám is érvényes, ugyanis elsősorban Castorból meg belőlem kaphatott túlontúl is sokat.
- Húha! Mérges lett a nagy gonosz farkas? - Kérdeztem gyerekes hangsúllyal, szemem játékosan csillant fel, ahogy az arcára pillantottam. - Persze, persze - bólogattam monoton. Basszus, na most kell ide egy vontatókötél meg egy kamion, hogy ebből kivontasson. Elöntött a forróság, ahogy bevillantak az emlékek, és elfojtottam a késztetést, hogy kérjek a pultostól pár jégkockát az őszilevembe. Ledobtam a kabátomat a mellettem lévő székre, a bántalmazott fickó helyére. - Leszállt az agyamra a köd, de higgy amit akarsz, édes. Azt hittem széttörik a kezében a pohár. - Óvatosan, mert még megsérülsz - tanácsoltam nagyvonalúan. - Féltékeny vagy? Te dobtál ki nem tudom rémlik e, úgyhogy ne féltékenykedj, mert nincs jogod hozzá - magyaráztam neki mézes mázosan, majd újra felvettem a blazírt arckifejezést és belekortyoltam az üdítőmbe, majd egy slukk a cigiből és egyenesen az arcába fújtam a füstöt. Utolsó mondataira akkorát ugrottam, hogy majdnem leestem a székről. Na, ez most váratlanul ért. - Elegem lett, de hibásnak érezem magam Gabriel miatt, és... - elcsuklott a hangom, olyan hevesen kavargattam a szívószállal az üdítőt, hogy az egyik félresikerült mozdulattól felborult a pohár. - Basszus.. - motyogtam miközben felkaptam a poharat, és reflexből próbáltam felitatni pulóverem ujjával a cukros folyadékot. Az egyik pultos ott termett és szúrós tekintettel mért végig. Az előbb adtam a kezébe az önéletrajzomat, most pedig borigatok. Jó ajánlólevél... - Az, hogy veletek jöttem, nem érzelmi kötődésre utal, csak úgy éreztem, hogy itt a helyem. - Hazudtam. Na és? A nadrágomra még mindig csordogált a pultról az őszilé, úgyhogy leugrodtam a székről és arrébb vonszoltam azt, majd visszamásztam rá. - Ki akarom vívni Castor elismerését, és be fogom bizonyítani, hogy nélküled is életben tudok maradni. Nincs szükségem a segítségedre. - A segítségére nincs, de rá igenis van.
- Leszállt a köd? - ismételtem villámló tekintettel. Miért, miért akarja folyton megmásítani,elsumákolni, mismásolni? Miért olyan rohadt nehéz elismerni, hogy igen, belém zúgott, ezért voltunk együtt! - Hát jó - mondtam végül kurtán, szárazon. Ha neki ez kell, állok elébe. Csak felhozta a szakítást is, a ki kit dobott résszel. Pazar, ez a nap egyre jobb lesz. - Oké, akkor listázzunk. Te tök fölöslegesen kiakadtál, mert keféltem Isivel, el kellett volna mondanom, amikor farkas lett, nem tettem. Nem hittem, hogy ez ennyire földhöz vág. - Istenem, ugyanazokat a köröket futottuk, mintha egy mókuskerékben hajtanánk, de mindketten más irányba. - Liuhoz rohantál, én megszegtem a szavam, és Castorral karöltve szarrá vertük Gabrielt. - Könnyes búcsút vettem a nyugalmamtól. - Azért ez eléggé egál szagú. A féltékenységhez pedig szokj hozzá - szűrtem a szavakat összeszorított fogakkal -, mert addig így lesz, amíg el nem tudlak felejteni. Szomorú tény, de ez van, ha nem tetszik, tegyen ellene, amit tud. Nos, egyelőre csak annyit tudott, hogy kiborította az italát. Egy fintorral az arcomon arrébb húzódtam, aztán hagytam, hogy a helyi munkaerő tegye a dolgát, s megvártam, amíg Amy visszatelepedett mellém. - Aham, hogyne - dünnyögtem szórakozottan, amikor megpróbálta bemagyarázni, hogy nincs érzelmi kötődés. Naná, én meg nőből operáltattam magam férfivá. Utolsó szavaira komolyan felé fordultam, némiképp meglepetten. - Sok sikert hozzá - mondtam ezúttal őszintén, minden gúny és irónia nélkül, majd fogtam az üveg vizet és leszálltam a székről. Ma már éppen eleget ültem. - Bár jelenleg azt hiszem, inkább munkaügyben ellen rá szükséged. - Ó, igen, itt már volt éle a szavaimnak.
Idegesen feszelegtem a széken, ahogy a történtekről tartott kiselőadását hallgattam. Néha bólintottam, de főként a pultot takarító pultosra koncentráltam. Miért kellett most mindent felhoznia? Egyszer már átrágtuk magunkat az egészen, szépen letisztáztunk úgy ahogy mindent, most meg visszazuhantunk a nullára. Bár lehet, hogy a kapcsolatunk inkább a nulla alá sorolható jelenleg. Hihetetlen önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy leküzdjem a késztetést, hogy fogjam a hülye ásványvizét és nyakon öntsem vele, aztán kitiplizzek a kocsmából. Elég tekintélyromboló lett volna, ha azt vesszük, hogy van némi esély arra, hogy kapok itt munkát. Ide oda repkedtek a gondolataim, és nem tudtam köztük kiigazodni. - Idegesnek tűnsz - mondtam végül halkan, szinte suttogva, ártatlanul pislogva rá. A sok sikert megjegyzésére először nagyon csúnyán próbáltam ránézni, de aztán rá kellett döbbennem, hogy komolyan gondolta. Eszem megáll. Semmi csípős megjegyzés? De végül megkaptam azt is, nem mintha annyira hiányzott volna. - Boldogulok egyedül is. Maximum kiállok integetni valamelyik autópályára - vágtam oda, miközben én is lekászálódtam a székről. - Visszatérve az előbbiekre. Ezt már átbeszéltük. Mindent. Úgyhogy ne idegeskedj, mert árt az arcbőrödnek. Már az is elég baj, hogy túl sok cukros löttyöt iszol, és meg is látszik rajtad - mértem végig színlelt nem tetszéssel. - Hiányoztál. Igen, igen, kimondtam, és mintha távolról hallottam volna a saját hangomat, mint ha nem is én ejtettem volna ki a számon. De kimondtam, ott lengett a levegőben, újra és újra hallottam a saját hangomat a fejemben. Nem tudom hogy jött és miért, visszavonni már nem lehetett. Mozdulatlanul álltam a széknek támaszkodva, és a bejárati ajtót szuggeráltam, mint ha hirtelen képes lenne magába szívni és kiteleportálni a kocsmából. De jó is lenne.
A visszaszólás nem lepett meg, számítottam rá, ettől függetlenül sem tudtam sokkal jobban lereagálni. Már a nyelvem hegyén volt a válasz, hogy beolvasok neki, hogy valahogy - egyszer az életben végre - készakarva megbántom, erre képes benyögni, hogy hiányoztam. Én meg olyan képet vágtam erre, mint akit egy nagyon hegyes orrú cipővel seggbe küldtek. Akár direkt mondta, akár véletlenül csúszott ki a száján - arckifejezéséből kiindulva ezt tartottam valószínűbbnek -, akkor is öv alá ment. - Jól esik velem szórakozni, ugye? - billentettem oldalra a fejem, félig-meddig dühösen, valahol belül viszont nagyon örültem. - Szeretnéd, ha viszonoznám? - kérdeztem, amennyire tőlem telt jelen helyzetben hűvösen, mutatóujjamat pedig végighúztam a füle tövétől az állkapcsa mentén az álláig. Ennyi testi kontaktus is elég volt ahhoz, hogy - ahogy ő nevezte - a köd elkezdjen körém gyűlni, de gondolatban egy dacos mozdulattal szétkergettem. Rohadt nagyot hibáztam, azt azonban nem fogom még egyszer hagyni, hogy kénye-kedve szerint játsszon velem, mint egy marionett-bábbal. A legutóbb a méltóságomat is sutba dobtam volna érte, meg is tettem, még egyszer viszont nem leszek ennyire könnyelmű.
Basszus, jól elbasztam az ütős kis beszólásomat. Még mindig nem értettem, hogy miért mondtam ki, de irányíthatatlanul, menthetetlenül kicsúszott. Olyan arcot vágott, mintha orrba vágtam volna. Vártam, hogy mikor üt vissza képletesen ő is. Kérdésére először csak pislogtam rá tehetetlenül, kétszer is neki kellett durálni magam, mire meg tudtam szólalni. - Igen, nagyon jól - válaszoltam a tőlem telhető legközönyösebben, és a helyzethez képest nagyon is remekül sikerült leplezni az érzéseimet. Jár a pirospont. A következő kérdése viszont felélesztett bennem némi gyanakodást, és nem is kellett sokat várnom, hogy kiderüljön mire készül. Érintése villámcsapásként ért, végig futott rajtam a borzongás, megszólaltak a vészjelzők, harangok kondultak, szirénák visítottak fel és egy hang ordított a fejemben, hogy meneküljek el. A lábamat viszont a legkevésbé sem érdekelte egyik sem. A bárszékbe kapaszkodtam, belemélyesztettem a körmöm, és úgy éreztem, hogy megfulladok. Eddig azt hittem, hogy sikerült kivernem őt a fejemből szinte teljesen, hogy már csak egy emlék, nem gondoltam jó dolgokra, csak a rosszakra, erre hozzám ér. Bumm, kész, vége, ugrott az egész. - Most ki szórakozik kivel? - Dühös volt a hangom, gondolatban vállon veregettem magam. Hátráltam egy lépést, kis híján felborítottam a széket is. A semmiből hirtelen egy fickó villant be a látóterembe, és megállt mellettünk, mogorva pillantással mérte végig Dunt, majd rám nézett. Kétszer akkora volt, mint Dun, de a fejemet tettem volna rá, hogy fél perc alatt vége lenne a pasasnak, ha úgy adódna. - Valami gond van, hölgyem? - Segítőkészen fordult felém, valószínűleg végig nézte az előbbi kis jelenetet. - N-nem... nincs. - Megráztam a fejem és elléptem a széktől. - Biztos? - Rám nézett, majd Dunra, végül ismét rám. - Igen. - Magabiztosabban csengett a hangom az előbbinél, de a pasas mégis gyanakodva méregetett, nem hitt nekem. Az önkéntes testőröm végül a pultnak támaszkodott és kért magának egy sört, de periferikusan azért észleltem, hogy még mindig minket bámul. Közelebb léptem Dunhoz, a vállába kapaszkodtam, lábujjhegyre álltam, odahajoltam hozzá és suttogóra fogtam, hogy a fickó ne hallhassa. - Vigyázz, mit teszel, mert most már testőröm is van - vigyorogva bámultam az arcába pár centiről. Ajajj.
Nem is vártam más választ, azt viszont élvezettel figyeltem, hogy milyen reakciót váltott ki belőle már egy érintés is. Még hogy extra szolgáltatások a Fekete Rózsában más férfiaknak... röhög a vakbelem! Azt már elkönyveltem magamban, hogy nem pár hét alatt fogom őt elfelejteni - nem mintha annyira munkálkodtam volna rajta -, de még én se vagyok közömbös a számára. Ettől pedig fenemód önelégült mosolyra húztam a számat. Válaszoltam volna dühös kérdésére, amit olyan imádni valóan tett fel, de egy orbitális gorilla megakadályozott ebben. No lám, alig pár napja vagyunk itt, és Amber már rajongótábort toboroz magának. Felnéztem a Earl 2.0 arcába. Nem néztem ki belőle túl sokat, de becsületére váljon szépen szólította meg Amyt. Jó fiú, még nem ruházom meg. Kussban maradtam, ha én itt most kinyitom a szám, csak felhúzom a tagot, és nem akartam ilyen korán kocsmai verekedésbe keveredni. Miután Amber lerendezte a pasast az leült, de még mindig úgy figyelt minket, mintha Amy féltékeny pasija, vagy őrző-védő bátyja lenne. Tudtommal egyik sem volt. Arra, amit a fülembe súgott, nem lehetett gúnyosan elmosolyodni, s olyan pillantást vetettem Earl 2.0-ra, mintha egy harmatos kislány lenne tüllszoknyában. - Eddig is volt testőröd - súgtam vissza. - Előbbi kérdésedre pedig a válasz: nem tudtam, hogy nekem meg van tiltva a szórakozás - mondtam évődve, s mielőtt elhúzódhatott volna, csókot loptam tőle. Ez nem volt sem kifejezetten szenvedélyes, hosszú meg végképp nem, épp csak egy puszi a szájra, de már ettől is mintha petárdák ezrei ropogtak volna bennem. Vigyorogtam, mint gyerek a cukorkára.
Eddig is volt, sőt. Több, mint testőr. De ezt a gondolatomat szerencsére sikerült magamban tartanom. Már így is több volt, mint sok, hogy ilyen közel voltam hozzá. - Tőlem úgy szórakozol, ahogy akarsz, de engem hagyj ki belőle, ha megkérhetlek. Épp, hogy kimondtam, még mielőtt megakadályozhattam volna, vagy bármit tehettem volna, megcsókolt. Félő volt, hogy rögtön a karjaiba omlok, ha egy hangyányival is hosszabb lett volna az a csók, biztos megtörténik. És még én szórakozok... Kész röhej. Akkor ő most mégis mit csinál? - Töröld le azt az önelégült vigyort az arcodról - sziszegtem összeszorított fogakkal, de közben magamban azon munkálkodtam, hogy visszatartsam magam attól, hogy megcsókoljam, de nem így, ahogy ő az előbb, hanem igazán szenvedélyesen. Beugrott valami, de gyorsan kellett döntenem, hogy klappoljon a helyzethez. Tudtam, hogy a drága testőröm még mindig minket sasol, és ha úgy látja, hogy bajban vagyok, vagy segítségre szorulok, valószínűleg ugrana. Próbáljuk ki. Nem agyaltam sokat, felpofoztam Dunt. Igazi nőies pofonra futotta csak, nem is akartam jobban megütni, de azért csattant akkorát, hogy a közelben lévők felkapták a fejüket. - Hoppá - vigyorodtam el, ahogy visszaengedtem magam mellé a karomat. Alighogy kimondtam, az izomagy ökle jelent meg a képben, egyenesen Dun gyomrában kötött ki. Huhh, ez fájhatott. Hátráltam egy lépést. Tudtam, hogy Dunnak nem eshet baja, a gorillát kicsit jobban féltettem, de nyilvános helyen vagyunk, egy orrtörés a maximum, amit begyűjthet. Ha találkozott Duncannel a tekintetünk, kárörvendően elvigyorodtam, és egészen a bárpultig hátráltam.
Hát hogyne, ő rajtam mulat, engem cukkol, és majd biztos viszonzás nélkül hagyom!? hihetetlen, hogy még mindig ennyire naiv. Vagy ennyire nem ismer? És töröljem le a vigyort a képemről? Soha! Hiába a dacos arckifejezés, és a szavak, élvezte. Tudtam, hogy így van... Nos, erre némiképp rácáfolt, hogy a következő pillanatban repült egy pofon. Nem túl erős, szóval nem kifejezetten haragból adta, azt mástól kaptam, és máshova. Earl 2.0 hadba lépett, és egy csatahajó kecsességével zavart le egy nem túl kellemes randevút a gyomrommal, ökle asszisztálásával. Nos, nem kímélt, de egy vérfarkasnál még mindig jóval gyengébb volt, nekem azonban játszanom kellett az embert. Nyögdécseltem, és összegörnyedtem egy kicsit, amjd párlépést hátráltam tőle. Amikor úgy éreztem, elég a színészkedésből, lassan kiegyenesedtem. Feladta a leckét. A kocsmában már mindenki minket bámult, kolosszus kontra városi nyikhaj. Utáltam, ha cicóztak velem, ezt senkinek nem tűröm el, semmilyen körülmények között sem, de ha simán kiterítem spenóton nevelkedett barátomat, akkor az finoman szólva is feltűnő lesz és fura. A nők igazán jól értenek ahhoz, hogyan kavarják fel maguk körül az állóvizet, meg a férfiakat. - Hálás vagyok, hogy ilyen lelkesen véded - mondtam komolyan, Earl 2.0-nak, és úgy éreztem, megérdemel egy jobb nevet... Little John. Igen, ez megteszi. - Örülök, hogy itt vagy neki - mosolyodtam el, és mivel láthatta, hogy egy korty alkoholt nem ittam, nem hihette, hogy részeg vagyok. Max azt, hogy komplett idióta. Nagyrabecsülésem jeléül kifejezéstelen arccal kezet nyújtottam neki. Hátsó szándék nulla, egy kézfogás, és már itt se vagyok. Ha ez az óriás tényleg képes egy vadidegennek ekkorát behúzni miatta, akkor ámen. Csak ne próbáljon közelebbi ismeretségre lépni Amyvel, mert azt viszont nagyon csúnya szemmel fogom nézni. - Duncan Corvin - mutatkoztam be, továbbra is kitartóan nyújtva felé a jobbomat.
Sosem volt túl jó színészkedésből, de ez most ment neki, le a kalappal. Körbe sandítottam a kocsmán, néhányan felemelkedtek a székről, a pultosra rá sem mertem nézni, ő valószínűleg látta, hogy az egész miattam volt. Na, ennyit a munkáról, ha miattam szétverik a kocsmát. Visszapillantottam Dunra, éppen felegyenesedett, azt hittem visszaüt, ehelyett mosolygott, és előadta a totál idiótát. Megáll az eszem. A rögtönzött tervem itt kisiklott. A fickó is úgy bámult Duncanre, mint ha épp azt próbálná eldönteni, hogy megüsse e még egyszer, vagy inkább kihívja a mentőket, mert ennek láthatóan elmentek otthonról. A hab a tortára a bemutatkozás volt. Itt már nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, hangosan felkuncogtam. Az izomagy feltűnően tétovázott, nem értette a helyzetet. Meg tudom érteni szegényt. - Hagyd békén a lányt, és húzd el a beled, öcsi - szólalt meg végül, Dun kezét figyelmen kívül hagyva. Látszott, hogy már neki is elege van a helyzetből, és balhézásra sem nagyon fűlik a foga. Gyorsan odaléptem a fickó mellé, és angyalian rámosolyogtam. - Köszönöm, de igazán nem kellett volna - mondtam mézes mázosan. - Ez csak természetes - mosolygott rám. - Amber Warren - nyújtottam felé én is a kezemet, de csodák csodája, erre már reagált. - Allan Morgan. - Viszonozta a kézfogásomat, majd még mielőtt Dun leléphetett volna, még egyszer rámosolyogtam a fazonra, elrebegtem még egy köszönömöt, és otthagytam. Rendes fickónak tűnt, és elbeszélgettem volna vele szívesen, pláne hogy ilyen rendes volt, de majd máskor. És sanszos, hogy Dun magára venné, ha nekiállnék cseverészni a taggal. Blazírt arccal sétáltam el Duncan mellett, mikor mellé értem, gúnyos pillantást vetettem rá. - Nem rossz - szóltam oda halkan, majd kisétáltam a kocsmából, és megálltam az ajtó mellett, a falnak támaszkodva.
Az öcsire nem tetszően megrebbent a szemem. Johnnykám, az üknagyapád lehetnék! Ezt majdnem hangosan is szóvá tettem, de még időben a nyelvemre haraptam. Nem értem, miért kell nekünk még mindig eltűrni, hogy az ilyen alja népek azt higgyék, elbírnának velünk, csak azért, mert látszatra ők az erősebbek! Néztem, ahogy Amy még ott bájolgott vele, hatalmas vállveregetés magamnak, amiért mindezt rezzenetlenül kibírtam, és féken tudtam tartani a farkasomat is. Szóval Allannek hívják... Megvártam, amíg Amber műsora véget ért, angyali türelemmel álltam gúnyos pillantását, aztán amikor kiment levettem a pultról az üveg vizemet, és újból a kis Allan felé fordultam. - Tudod, Allan - kezdtem csevegő hangon, továbbra is a feszült plénum előtt -, ha valaki kezet nyújt, és bemutatkozik - nyúltam jobbja után, olyan gyorsan, hogy attól nem menekülhetett -, akkor azt illik elfogadni, és viszonozni. Csak egyszer kellett komolyabban megszorítanom, és már reccsentek is a csontok, meglehetősen hangosan. A pasas felüvöltött, és semmi perc alatt térdre rogyott előttem. Helyes, az elején is így képzeltem el. A hegyomlás összecsusszanására megfagyott a levegő a kocsmában, és aki eddig azt fontolgatta, hogy belém köt, annak is elment tőle a kedve. Odahajoltam Allanhez. - A miheztartás végett, gondoltam jobb, ha tisztázzuk az erőviszonyokat - paskoltam meg atyáskodva az arcát, majd senkivel és semmivel nem törődve kényelmes léptekkel kisétáltam a kocsmából. Nem igazán mertek ellene mit tenni. - A testőröd padlót fogott - mondtam, amint kiléptem a kocsmából, de nem néztem Amyre, egyenesen a motoromhoz sétáltam. - Viszonozhatod lovagiasságát, és nyalogathatod a sebeit. Ha ezt szó szerint vennéd, elélvezne gyönyörében. - Felültem, a fejembe húztam a bukósisakot, indítottam, és már ott se voltam. Ha neki az kellett, hogy egy rohadék legyek, könnyen elintézhetjük, nem áll távol tőlem az sem.
Az első dolog ami eszembe jut ma az a buli. Ugyanis végre vége a sulinak és szünet van. Nem kell korán felkelnem azért, hogy tovább szenvedjek az iskolapadban. Ez a legjobb talán az egészben. Szóval ma estére volt tervezve egy közös házibuli barátokkal, de mivel a házigazda lemondta az egészet, nekem pedig nincs kedvem egyedül otthon ülni és anyám szenvedését figyelni, inkább egyedül elmegyek az O' Connors Pub-ba. Ott szoktak lenni valahogy mindig ismerősök, és talán most is találkozok valakivel. Persze ebben nem vagyok teljesen biztos, de akkor is jobb mint otthon ülni. Sokkal jobb. Szokásosan gyalog indulok...általában a kocsimmal mindig megjárom szóval nem kockáztatok. Valahogy az mindig cserben hagy, és egyébként is szeretek sétálni a városban. Még ha nem is teljesen egyedül, de talán még megtetszik valami és vásárolok is közben. Ráérek...szinte jó belegondolni, hogy majdnem egy hónapig nem kell mennem iskolába és akár minden délután megtehetem ezt a kis sétát a városban. Bár ez már az utolsó évem szerencsére úgyhogy fél év múlva már annak örülhetek, hogy soha többet nem kell mennem. Igazság szerint a család azt akarja, hogy tanuljak tovább majd de nem sok kedvem van eddig hozzá. Mikor beérek a helységbe egyből a pult felé veszem az irányt. Ha egyedül vagyok semmi értelme egy asztalhoz ülni...legalábbis szerintem. Kérek magamnak a pultostól egy koktélt majd ki is fizetem neki, mivel hajlamos vagyok az ilyesmit elfelejteni és itt hagyni a helyet fizetés nélkül is. Később pedig még csalónak néznek. Azt pedig igazán nem szeretném. Kortyolok egyet italomból majd körbenézek hátha esetleg egy ismerőst megpillantok valahol a közelemben...
Csendes nap állt mögöttem. Hihetetlen, hogy van olyan nap is, amikor szinte semmi dolgom. Míg a többiek kávézgattak és körbeültek egy asztalt, addig én a sajátommal odaálltam az egyik ablakhoz és néztem a járókelőket. Hol boldog, örömteli arcokat láttam, hol pedig szomorú vagy éppen dühös tekinteteket. Az unalmas nap után, úgy döntöttem, hogy munka után elmegyek és beülök valahová meginni egy üveg sört. Abból baj nem lehet és különben sem kocsival vagyok, mivel a járőr kocsin kívül nem is tudnék mit vezetni. Na igen így jár az akinek nincs autója. A kis drágám pedig otthon áll a garázsban. A családom után a motorom volt a mindenem. O'Connors Pub pont útba esett. Arra a célra megfelelt, ami nekem most kellett. Beléptem szerencsémre egy ismerőst sem láttam, pedig a fiúk sűrűn térnek be ide munka után, de most egyikük sem volt itt. Nem volt kedvem hallgatni a sok hülyeséget, amiről amúgy is beszélnek nap mint nap. Szeretem a társaságot, de ha az unalmassá válik és nem figyelnek egyes dolgokra, akkor jobb kivonni magát az embernek. Újonnan szerettek piszkálódni, amit elég kemény szavakkal tettek. Nekem meg nem kötélből vannak az idegeim, hogy örökké nyeljek és vissza szóljak. Odaléptem a bárpulthoz. Egy igen csinos hölgy mellett még volt hely. Odaléptem és a hely felé bökve a fejemmel érdeklődtem. - Szabad a hely? - inkább megkérdeztem, mint hogy a végén jöjjön egy barátnő vagy éppen egy pasas és közölje hogy az az ő helye. A legkevésbé sem volt kedvem ma senkivel sem vitázni. Ha igennel felelt leülök mellé és kérek magamnak egy üveg sört, ha nemmel akkor pedig tovább állok az egyik asztalhoz.
Alig pár napja - vagy talán hete? - érkeztem Alaszkába, és ügyesen még egy vérfarkassal sem találkoztam. Pedig ideje lenne már megtalálnom Castort, ha egyszer engem valamilyen oknál fogva nem akart magával vinni. Fogalmam sincs azért, mert nem bízik bennem, vagy csak egyszerűen kiment a fejéből. Mindenesetre remélem az utóbbi, csak valamiért mégis az előbbit érzem igaznak. Egyébként lehet, hogy azért sem voltam képes megtalálni őket, mert azzal voltam elfoglalva, hogy munkát találjak. Ugyanis eléggé helyhezkötött hivatásom volt, és megfelelő szórakozóhelyet sem találtam, hogy tovább folytassam a táncot. Mert ezek az emberek nem képesek egy ketrecet, vagy egy rudat venni, hogy mások nyugodtan táncolhassanak, és pénzt kaphassanak érte. Bár mondjuk az is lehet, hogy ez azért van, hogy a kölykök ne változzanak hirtelen farkassá, hogyha bemennek egy szórakozóhelyre. Igaz, hogy ez attól is függ, hogy mekkora... pontosabban, hogy milyen nagy az önuralmok, és mire hogy reagálnak. De mindegy is. Legalább találtam egy jó ügynökséget, s talán egy nap ismét az újságok címlapján fog virítani a képem, mint Chicago-ban, és egyéb más helyen. Ami azért fontos, mert végre foglalkozhatok a falkával, ugyanis ahogy beléptem a bárba, megéreztem valami furcsát. Egy vérfarkasnak a jelenlétét. Szóval körül néztem és rögtön kiszúrtam a férfit egy bárpultnál. Egyáltalán nem haboztam. Odasétáltam hozzá, és leültem mellé. - Hello farkas, idevalósi vagy? - kérdeztem, s közben kértem magamnak egy italt. - Nem tudsz róla, hogy a Chicago-i falka hol szállt meg? Mert, ha igen, akkor mondd el! - parancsoltam rá, és mikor megjöt az ital, beleittam. Feleslegesnek tartottam a szép kérdéseket, hogy honnan jöttél, mi a neved, hány éves vagy stb. Nem pasizni, és még csak nem is ismerkedni jöttem hozzá, hanem hogy megtudjam végre hol a falkám. Mert komolyan mondom, ha nem találom meg, átállok a másik oldalra. Úgy is jártam már itt, valamikor régesrégen, szóval ismerős is lehetek számukra. Bár nem biztos, hogy visszavennének, azok után, hogy gyakorlatilag elhagytam őket, és átugrottam egy másik kontinensre. Na de akkor is! Pont engem hátrahagyni? Hisz az én ötletem volt elmenni! Ugyanis még azelőtt mondtam ezt, mielőtt meghívtak volna ide...
Fairbanks kicsinek és nyugodtnak tűnt, habár elég sok helyütt lehetett farkasszagot érezni. Egyik-másik helyen reméltem, hogy talán ismerős lesz, és követhetem a nyomát, de nem. Se William, se Frederic szagát nem éreztem, és ezt azt hiszem életemben először bántam. Gyalogszerrel voltam, se lakás, se kocsi, se motor, semmi. bankkártya volt nála, de a milliomostól messze álltam. Az éheshez viszont cefetül közel, az szomjashoz még inkább, így az első utamba akadó kocsmába tértem be. A levegő kissé állott volt, de ez nem érdekelt, egyenesen a pulthoz sétáltam, és mindenek előtt egy szendvicset rendeltem. Miután azt betermeltem, vodkát kértem és egy nagy pohár vizet. A vodka amolyan megszokás volt, a víz pedig szomjoltó. Muszáj volt, mert a torkom lassan porzott. Két perc se telte bele, hogy lehúztam a vodkát, a zsigereim megmozdultak, és egy fajtárs közeledtét jelezték. A kopogó sarkak és a szag elárulta, hogy nőstény, aki nyíl egyenesen a pulthoz, pontosabban hozzám sétált. Nem néztem rá, végighallgattam a mondandóját, és közben a következők cikáztak át az agyamon: milyen k*rva nagy mázlija van, hogy nyilvános helyen, emberek között vagyunk, mekkora egy r*banc, és hogy a f*szba képzeli, hogy így beszél velem, amikor ráadásul még fiatalabb is, vagyis később ezért még nyugodtan elkenhetem a kirúzsozott száját. És mekkora b*szott nagy pech, hogy ilyen könnyen fel lehet dühíteni! Ennek a tyúknak elment az esze, ennél hangosabban nem hívhatna farkasnak? Miért nem mondja be a helyi rádióban, hogy létezek vérfarkasok? És falkázik is. Muszáj volt elkezdenem a mantrát a fejemben, külön itt nyomom le ezt a libát, mint a bélyeget: nőt nem ütünk meg, nőt nem ütünk meg, nőt nem ütünk meg... Lassan felé fordultam, a szemem ebben a fényben vörösen izzott, de figyeltem rá, hogy más ne vehesse észre, csak ez az eszetlen csitri. - Szeretnéd, hogy felnyomjak egy izzó piszkavasat a p*csádba? - morogtam, miközben a haragom hullámokban árad ki belőlem. - Mert jelenleg ennyire - közelítettem egymáshoz a mutató és hüvelykujjam viharos sebességgel - vagyok tőle. Egy ilyen ribanc nekem ne parancsolgasson! - vetettem oda foghegyről, és kértem még egy vodkát. - A falkádat meg keresd meg magad, bár szerintem jobban járnak nélküled. Az elkényeztetett plázap*csa tipikus díszpéldánya volt, aki azt hitte, hogy előtte mindenki hasra vetődik. Ha ez tényleg egy falak tagja... akkor inkább nem akarom látni azt az alfát, aki képes elviselni. Ha egy falkában lennénk, rég nem élne, bár még így se biztos, hogy megéli a holnapot, ugyanis nagyon rossz farkasnak játszotta a kis királynőt! A "nőt nem ütünk meg" mondókát lassan elnyomta a farkasomtól érkező vad, vérszomjas: tépd szét!
Oké, azt hiszem az ember elvárná, hogy egy egyszerű és kedves - nálam legalábbis ez már normálisnak számít - kérdésre szépen válaszoljanak. Igaz, hogy nem szeretem, ha nyaliznak nekem. De milyen ez már? Nem kértem, hogy k*féljen meg, nem smároltam le, nem nyomultam rá. És azt azért meglehetne jegyezni, hogy nem is mondtam olyan hangosan, hogy normál ember meghallja a falkát, meg a farkast. Egyszóval nem értem a viselkedését. Dobta a csaja, vagy mi van? Még egyik kérdésemre sem válaszolt, pedig nagyon jó lenne, ha megtenné végre. Nem vett még be önuralom leckét? Komolyan, ennyire még én sem szoktam ideges lenni, ha hozzám szólnak. Ez meg rögtön... Csoda, hogy rögtön meg nem gyilkol. Annyire meglepődtem a viselkedésén, hogy először nem is reagáltam rá, tehát közbe sem szóltam. Viszont amint felébredtem a sokkból, hogy léteznek ilyen bunkók is, és olyanok akik ennyitől r*bancnak néznek - bár ha járt már Chicago-ban, és bement egy sztriptízbárba nem csoda. - Arcon ütöttem. - Nyugodj már le! - próbáltam lehűteni, bár az ütéstől szerintem épp az ellenkezőjét fogom elérni. - Nem tudom miből gondolsz r*bancnak mikor rád se nyomultam, hozzád se értem, nem néztem rád olyan tekintettel, nem mosolyogtam csábosan, vagyis nem csináltam semmit. - soroltam fel az indokaimat igenis jogosan. Mert hát nem azért, de hogy nézhetnek valakit első látásból r*bancnak, csak azért mert megkérdezte, hogy nem látta-e azt a falkát? És mert egyértelműsítettem, hogy rögtön felismertem a faját? Mivel egyáltalán nem kezdtem ki vele, semmi arra utalót nem tettem. - Vagy elfelejtetted bevenni a nyugtatódat? Mert ideje lenne. Én csak azt akartam megtudni, hogy nem tudod-e hol szálltak meg. És nem érdekel szükségük van-e rám vagy sem - tekintve, hogy nem vittek magukkal - már csatlakoztam, és követem őket. Te meg nem tudom hova tartozol, de nem is érdekel. Mindenesetre jó lenne, ha egy kicsit visszafognád magadat, vagy igyál valamit. - mutattam a szememmel az italra. És szerintem egész nyugodtan reagáltam, bár közben a szőke hajamat továbbra is átkoztam. Mért kell a szőkéket rögtön agyilag nullának, és egy beképzelt kis nyafkának gondolni? Ez előítélet emberek! Ráadásul én például nem tartom olyan nagyon fontosnak ezt a vásárlós dolgot, nem jövök izgalomba tőle. Az összes pasira sem mászok rá. És nem vagyok beképzelt. Ilyen egérke pofival mégis hogy? Jó, lehet hogy az egérke pofi kicsit túlzás, és már megváltoztam, de néha ha tükörbe nézik azt látom. A kisegeret. Az viszont kár, hogy ilyen, mert hát na. Egész jól néz ki. De mint már egyszer gondoltam: nem mentem hozzá. Csak információ gyüjtés gyanánt.
Kezdőlap
//
