Nem felelek semmit arra, hogy egyelőre még nem beszélt erről Pedróval. Nem vagyok én kapcsolati tanácsadó, és hogy őszinte legyek, a tinédzserszerelmek egyáltalán nem érdekelnek. Ötszáz éves vagyok, basszus, elég, hogy latin szappanoperákat nézek, nem kell még egy ilyen kereszt is, hogy Démoklész kardjaként lógjon a fejem fölött. Már így is éppen elég bajom van jelen pillanatban, hogy egy személyben kell eljátszanom a „Menjek vagy maradjak?” játékot. De legalább a müzli-szeletet elfogadja. Tessék, illedelmes kislány, ez már jó jel. Legalább Pedro nem választ szarul. Na, de vissza az eredeti gondolataimhoz, és hát van is belőlük elég, mert közben hallgatom, amit mond. Az első kérdésen fölszalad a szemöldököm. Ez mégis mi…? Így elsőre már a kérdést magát sem értem, hiszen ha nem szeretném, nem éltem volna meg ötszáz évet. De szerencsére a farkasom nyugalma lehetőséget ad arra, hogy amíg beszél, én körbejárjam a dolgot fejben. Mire pedig az utolsó szintén igen érdekes és számomra baromira furcsa kérdése elhangzik, én már készen is állok válasszal. Az elsőre. – Hát, megvannak a maga hullámvölgyei, főleg kölyökkorban, de ha az ember egyszer kinövi, egészen élvezetes lesz – vigyorodtam el. Mert tényleg az. Jobban bírjuk az alkoholt, kevésbé fázunk, tovább élünk, és közben egymás között gondolatban el tudjuk küldeni a kormányt az édes anyjába. Szóval jah, jó szórakozás tud ez lenni. A következő kérdése már… sokkal összetettebb. És összetettebb választ is követel meg. Nem is hiszem, hogy megmondhatnám neki egy egyszerű igennel vagy nemmel, hogy érdemes-e közénk tartozni. Nem vagyok az a fajta, aki örömet lel abban, hogy egyszerűen a csúcsragadozók közé tartozik, és valami azt súgja, ő sem ilyen. Ha pedig így állunk, akkor a kérdésre kérdéssel illik felelni. Az ujjaimat összeillesztem a hegyüknél, és felé mutatnak. Talán hatásosabb lenne, ha fölkelnék, de nincs az az isten, hogy én kimásszak ebből a fotelből. – Hadd kérdezzek valamit, Eszmeralda – mondom végül. – El tudnád viselni, ha végig kellene nézned a szeretteid halálát? És nem autóbalesetről beszélek. Lassú, idő általi pusztító erózióról, ami ellen semmit sem tehetsz. Túl tudnád tenni magad, ha minden, amiben hiszel, végül a feje tetejére állna? Mert a barátság, a szerelem nem tartanak örökké. – Oké, az előbbi esetében én szerencsésnek mondhatom magam. – Ha ezeket el tudod viselni, ha túl tudod tenni magad rajtuk, ha nm csak az hajt, hogy Pedro meg Te nagyon boldogok legyetek egy életen át, akkor a válaszom igen. Megéri. Mert ha foglalkozol vele, é ha foglalkoznak veled, ha helyesen nevelik, és megragadod a lehetőségeket, a farkas olyasmit ad neked, amit egyébként sosem érhettél volna el – Elhallgatok egy percre. Aztán apró, barátságos vigyor kúszik az arcomra. – Nos, kielégítő volt a válasz?
Látom a reakcióját, ami egy pillanatra meg is akaszt. Rosszat kérdeztem? Nem, nem hiszem. Vagyis, nem tudom. Áh, nagyon nem szeretem, hogy még mindig kicsit idegen nekem ez a világ. Pontosabban, azt nem, hogy nincs egy tankönyv, ami elé leülhetnék és megtanulhatnám a dolgokat, hogy utána ne tegyek fel esetleg hülye kérdéseket, vagy ne forduljon elő olyan szituáció, amit nem tudom kezelni. Ezért lesz jó nekem az orvosi szakma… az ottani váratlan helyzetekre is elvileg van megtanulható forgatókönyv és nem lehetek elveszett a világban. De aztán, megkapom a választ és némileg megnyugszom. Már amennyire a szituációban tudok. Azért továbbra is én vagyok itt az, aki egy picit kényelmetlenül érezheti magát, bár, már azt hiszem jobban megszoktam a szituációt, mint mikor bekopogtam azon az ajtón. A második kérdésemre adott válaszát is végighallgatom, vagyis, a kérdését, leginkább. Valahogy nem rendít meg a kérdése annyira, mint amennyire talán szánja, vagy, amennyire kéne, alapvetően… - Nos… ha ember vagyok, azt hiszem az a normális, hogy a gyerek megéli szülei halálát. A legtöbb rokonom nálam idősebb, szóval, jobb esetben rájuk is ez vonatkozik… A testvérem, mint kiderült vérfarkas, bár már jóideje nem láttam… Már elnézést, hogy ezt mondom, de az idő általi pusztító erózióval nem értek egyet. Számomra ez most az élet, ahogy minden ember számára… és ha farkas vagyok, ha nem, mások számára, tőlem függetlenül meg tovább az élet, anélkül, hogy bármit tehetnék ellene. Az nem igazán befolyásolja őket, hogy én éppen mi vagyok, ki vagyok. – Igen, ez is jelzi, hogy kezdem kevésbé zavarban érezni magam, mert megeredt a nyelvem… bár, leginkább alapos válaszokat akarok adni a kérdésekre. Precíz és pontos válaszokat, ahogy az ms. stréber kisasszonyhoz illik. - Azt hiszem, amikor Sam elmondta, hogy mi a helyzet, az a bizonyos feje tetejére állás megtörtént. Tisztában vagyok vele, hogy a barátság és a szerelem sem olyan dolog, ami örökké tarthat. De… ez se függ véleményem szerint attól, hogy éppen ember vagyok e, vagy sem. Bármi apróság is véget vethet ezeknek a dolgoknak, tudom jól… Bár naivnak tűnök, sőt, sokszor szeretek is az lenni, azért tisztában vagyok ezekkel… - Csak sokszor szeretek úgy tenni, mintha nem tennék… mert sokkal jobb úgy a világ. Szebb és elviselhetőbb… a struccpolitika bizonyos mértékben nagyon is jó dolog számomra. - Persze, hülyeség lenne hazudnom és azt mondanom, hogy nincs köze Samnek ahhoz, hogy most itt vagyok és ezeket a kérdéseket felteszem. Mert igenis van, ha ő nem lenne, én se ülnék most itt nyilván. Persze, az is jó lesz, hogy nem kell majd végignéznie, ahogy meghalok, mert most, mondhat akárki akármit, igenis úgy hisszük, szeretnénk úgy hinni, hogy nincs akadálya annak, hogy akár együtt éljük le a hátralévő életünket. Tudom, hogy ez nem feltétlenül lesz így, de attól még most szeretném ezt gondolni… mert fő az optimizmus, ugyebár. – El is mosolyodok, az eddigi nagy komoly arckifejezésemet leváltva. – De, nem ez az elsődleges motivációm… ez csak, amolyan szükséges jó. – Teszem még hozzá, most már befejezve a nagy szónoklatot. Azt hiszem ennél kimerítőbb választ nem lennék képes adni a kérdésire. - És természetesen igen, kielégítő volt a válasz, köszönöm.
Csendben baktattam az erdőben, egyenesen a célállomásom felé tartva. Viszonylag hideg volt, bár a magam részéről nem nagyon hatott meg az engem érintő hideg fuvallat. Talán még a kabátomra se lett volna szükségem, de sosem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Halvány mosoly terült el az arcomon, gondolva a rám váró találkozásra. Nem, nem tudja senki, hogy jövök, de talán ez miatt is lesz vicces az egész. Igaz, legutóbb, amikor Kate-t "örvendeztettem meg" egy ilyen akciómmal nem igen nyerte el a tetszését, mint utólag kiderült... bár arra számítottam is. Elvégre, voltunk, amilyenek, és csak úgy hirtelenjében lerohanni azért... így utólag átgondolva érthető volt a reakciója... de mint mondtam, számítottam rá. Most újfent egy ilyesmi akcióra készültem... viszont ezúttal nem az én drága unokám volt a célpontom.
Aimée... vagy Odette, hamarosan elválik, milyen néven fogom szólítani innentől, elvégre már Sarah-nál se volt mellékes ez a motívum. Az elmúlt évszázadokban néhányszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon mi történhetett vele... hogy él-e még egyáltalán. Az a bizonyos 20 éves fogság vele is megszakította az összeköttetést, mire Marseilles-be visszatértem, már nem volt ott. Erre mit ad Tupilek? Elvállalom az legelső feladatomat a közös falkában és már a második szemlélésemen belefutottam. Najó, nem teljesen, inkább észrevettem, amikor a kölykével folytatott felkészülést az arénajátékokra. Per percig csak döbbenten bámultam anno, hogy ilyen nincs, lassan mindenki visszatér, aki egykoron közel állt hozzám a múltamban, vagy legalább is valamennyire tudtam kedvelni. Talán a hely szelleme volt, hogy állandóan megelevenedett szinte a múltam... bár lehet inkább a vérfarkas lét szépségeinek betudható ez... a hosszú lét ajándéka, s legalább nem átka.
Szóval tervezgettem, hogy meglátogatom, de mostanában eléggé sűrűk voltak a napjaim. Ma tudtam rá időpontot találni, szóval nyakamba vettem az erdőt és elindultam a lovardához. Magamban már mosolyogtam a viszontlátás ígéretétől, mint mondtam, de aztán eszembe jutott valami. Miért is ne? Talán ő se fog kedvesen fogadni így, de majdcsak sikerül megbékítenem. Párszáz méterre a lovardától levettem a táskámat, majd levetkőztem és bele pakoltam a ruhámat. Csak egy dobozt vettem ki belőle, melyet leraktam a földre. Utána azonnal átváltoztam farkassá, majd a doboz oldalán levő kallantyúba bújtattam az egyik agyaram és megindultam vele együtt előre. Pajzsomat olyannyira húztam fel, hogy ne egy-két percbe kerüljön lelepleződnöm. Egyenesen az udvar közepére sétáltam be így, majd leraktam a dobozt magam elé és helyet foglaltam, egyenesen a ház felé nézve. Lehet itt fogok ülni egész éjszaka, de mit számít. Csak csendben ültem és várakoztam, bár aztán engedélyeztem magamnak egy figyelemfelkeltő vonyítást... basszus, remélem a lovakat nem fogom vele felzavarni.
Ismét egy fárasztó napot tudhattam magam mögött, de csak a szokásos. Hajnalban keltem, hogy ellássam az állatokat, hogy aztán reggeltől késő délutánig tanítsam a kis nebulóknak, hogy maradjanak fent a ló hátán, és még Masakóval is lenyomtuk a szokásos kis edzésünket. Ha már ennyire a nyakunkon van a viadal, nem most kéne elsumákolni az edzéseket. Mire azonban a végére értünk, nekem nagyjából annyi erőm maradt, hogy visszamásszak a házig, azon belül is a fürdőig, hogy beájuljak egy nagy kád forró, habos, illatos vízbe lazítani egy kicsit, egy jó üveg bor társaságában. A meleg víz és az alkohol, ha teljesen nem is billentették vissza lelki egyensúlyom a normálisba, de ahhoz azért elég volt, hogy legyen némi életkedvem az este hátralevő részére… Amíg túlteszem magam a szokásos papírmunkákon, majd lapos kúszásban támadjam be az ágyikómat, hogy aztán holnap megint minden kezdődjön előröl. Szóval, ahogy sikerült kimásznom a vízből, belebújtam az első kezem ügyébe akadó melegítőbe, és még csak az sem zavart különösebben, hogy éppenséggel a bátyámé az, itthon vagyok, jó lesz az… Majd vágtam egy jó darab sajtot meg egy a maradék bort, és letelepedtem az étkezőben, hogy folytassam a munkát. Ó, Rust, ha látna, milyen kis dolgos lettem… Nem hiszem, hogy valaha kinézte volna belőlem. Őszintén szólva, én se magamból, és ha nem kényszerülök így rá, biztos, hogy még mindig csak naphosszat henyélnék és élősködnék drága bátyám pénzén. De sajnos, ember tervez… a testvére meg felültervez, de c’est la vie. Épp bőszen lapozgattam a különböző helyi építőcégek katalógusait, ha már bővíttetni szeretném a lovardánkat, amikor egyszer csak vonyításra kaptam fel a fejem, amit egyből a lovak zavart nyerítése is követett. Nekem sem kellett több, már pattantam is fel a helyemről úgy, hogy csak úgy borult a szék mögöttem a lendülettől. Visszarohantam a szobámba a puskámért – közben beszóltam Masának is, hogy ne ijedjen meg, ha lövést hall - és már lapultam is az ablak mellé, hogy kikémleljek, ki a búbánat lehet az, aki ilyenkor mer zargatni?! Meg az egy, hogy engem zargat, de ha bármelyik lónak baja esik, nem csak lelövöm, de még meg is nyúzom, az is ziher. Mert a falkatagok közül szerintem csak Alex lenne ilyen lökött, hogy ilyenkor beállítson és tanyát verjen az udvarom közepén, de fehérebb, mint az, aki itt dekkol… Mivel pedig nem csak sötét van, de még messze is van, ráadásul a pajzsa is fent van, amúgy meg nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar tovább állna, így hát úgy döntöttem, hogy ideje lépni: az ajtóhoz, hogy aztán egy laza mozdulattal kitárjam, és már célba is vegyem az illetékest. Bumm! Eldördült az első lövés, igaz, egyelőre még nem fejre céloztam, csupán a füle hegyét vettem célba, egyfajta figyelmeztetésként – hisz ha akarnám, ilyen távolságból könnyűszerrel leszedhetném. Igaz ha az utolsó pillanatban szarul mozdul, akkor pech. Aztán vártam. Hogy kibökje, ki ő, kinek kémkedik, mit keres itt, vagy meddig óhajt maradni, mert ha már szótlanul állított be, nekem ne jöjjön senki azzal, hogy milyen pocsék házigazda vagyok.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Üldögéltem, várakoztam, miközben azon gondolkodtam, vajon egy vonyítás elég lesz-e... igen, valószínűleg elég, mert a lovak már így is elég idegesen felnyerítettek pár épülettel arrébb. Na talán ha valaki máshoz jöttem volna vendégségbe, akkor megfontolom, hogy vacsizok egyet, addig is kussolnak az állatok... de szerintem Aimée-tól olyan pároslábbal való seggberúgást kapnék a dologért, hogy a Holdon kötök ki és ET-nek kell hazaküldenie. ~Pff, testvér, te már most részeg vagy.~ "Pedig még nem is ittam semmit ma." A vonyításom viszont jól érezhetően mozgolódást vált ki odabent, valami eléggé felbolydult odabent. Mozgolódást éreztem... s megéreztem az egyikben Aimée energiáját. No, legalább nem akkor jöttem, amikor éppen máshol tengeti az idejét... bár a nem messze álló autóból - amiről hirtelen meg nem mondtam, hogy mi - már levontam a következtetést, hogy valószínűleg nem valamelyik bárban támasztja a pultot... vagy... vagy ül a mólón... vagy hajót lop... egek, egyik ötletem hülyébb, mint a másik... bár nálam nem. Az ajtóig érzem az energiáját, meglátok egy szőke fejet megjelenni az ablakban. Magamban elmosolyodok. Hát legalább a hajszíne nem változott... na vajon hogy fog fogadni engem. Jééé, nyílik az ajtó, csak nem felismert? Hiába, a női memória egyszerűen... de hisz az egy... bimm... hát kb itt szállt egy a jobb fülem egy apró, jelentéktelen darabja, melyet elvisz a - szerencsére - fémgolyó. Hátranézek, s még hallom, ahogy a lövedék becsapódik az egyik fába. Hát bazmeg, ez aztán a francia vendégszeretet. Majdhogynem egy mangacsepp is megjelenik a fejem mellett a történtekről... ennyit a női memóriáról. Lassan felé fordítom a fejemet megint. ~Hát mindenfajta viszontlátásra számítottam volna, de erre rohadtul nem~ - csendül fejében a hangom. Najó, innentől tényleg nem játék az egész. Apró rákoncentrálás csupán, ahogyan szépen lassan elkezd ereszkedni a pajzsom, vissza a szokásos félre. ~Ezt nevezem ám meleg fogadtatásnak, Aimée... vagy hívjalak inkább Odette-nek?~ - szinte láthatja, ahogyan kajánul mosolygok magamban. Na, vajon a hangom és az energiám pár szeletét felismeri-e, vagy jövő karácsonyra vehetek neki szemüveget?
Őszintén szólva arra számította, hogy ettől kicsit jobban összetojja magát a másik, esetleg már kereket is old, vagy valami, nem pedig ennyire… hidegvérűen fogadja a dolgot. Már épp emeltem volna a fegyverem, hogy a másik fülét is célba vegyem, amikor megszólalt a hangja a fejemben, én pedig meglepetten engedtem le a puskámat, miközben az udvaron gubbasztó szőrmók felé pislogtam, mint aki nem hisz a szemének. -Nicholas? –kérdezek vissza, aztán már kanyarítom is a hátamra a fegyvert, hogy odasétáljak hozzá, no meg közelebbről is szemügyre vegyem. -Je suis désolée. –feleltem, ahogy odaléptem mellé, hogy megnézzem, mennyit vittem el a golyóval a füléből, de miután megbizonyosodtam róla, hogy semmi komoly, csak megpöcköltem a füle hegyét, pici seb ide vagy oda – Na, azt hiszem, megmaradsz, még úgy is, ha nem kapsz rá puszit. –adtam elő orvosi szakvéleményemet. -Remélem, azért tanultál az esetből. Nem mondom, hogy legközelebb előre jelentkezz be, vagy kérj időpontot, de a lovakat nem zargatjuk. Egyébként nyugodtan hívhatsz akármelyik néven, hallgatok rá. Bár az itteni ismerőseim közül csak azok szólítanak Aimée-nek, akikkel még anno Franciaországban találkoztam, közülük sem mindenki… a bátyám, Faye, meg Benji. A többiek Odette néven ismernek, így lehet, jobban jársz azzal. –vonok vállat, nekem aztán tényleg édes mindegy. -Jó újra látni téged. Egyébként így jöttél idáig? –mérem végig újra, farkas alakját, mígnem végre feltűnik az a doboz is mellette – Ez micsoda? A ruháid vannak benne, vagy nekem hoztad? –kérdezek rá kíváncsian, de a válaszától függetlenül a hátam mögött lévő faházra mutatok. -Figyelj, nincs kedved bejönni? Felőlem maradhatsz bundás formádban is, vagy mást nem, fügefalevél helyett kapsz egy fenyőgallyat… -ajánlom fel nagylelkűen, ha már ilyen nagyszerű házigazdaként indítottam, akkor javítsunk valamit a képen – Nem mint ha engem annyira zavarna, hogy a nappalimban nudizol, de van egy kölyköm, szegénynek nem kéne belegázolni törékeny lelki világába. –feleltem nevetve, aztán, ha hajlandó bejönni, akkor felkapom a dobozt, és elindulok vissza a házhoz, az ajtónál előre engedve négylábú kis vendégemet. -Aztán nem összeszőrözni a kanapét, tegnap porszívóztam! –szóltam rá komolytalanul, én, meg a porszívó… hirtelen azt se tudnám megmondani, hogy hol lehet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Na ez az arckifejezés bőven megérte az akciót. Igaz, egy pici darabka bánta a testemből, de nem zavart különösképpen, holnapra majd visszanő. Vesztettem már el többet is egyszerre, melynek több hasznát vettem, mint ennek a húscafatnak. ~Örülök, hogy emlékszel még rám.~ Hát na, az, hogy egy ingázás során Bordeaux és Marseilles között meg tudta jegyezni a kilétemet, nem biztos, hogy 150 év után is így lesz. ~Ce n'est rien, mon amie~ – viszonzom a gesztust a nő anyanyelvén, miközben felpillantok rá a közeledéséére... majd hallatok egy olyan hangot, mint ha nevetnék. – ~Köszönöm dokinéni, ólomterápiát ajánl-e kezelésként?~ Utána pedig következnek Aimée kioktató percei. Fejemet érdelődve döntögetem jobbra és balra, miközben hallgatom beszél. Amikor megemlíti Faye-t, lopva elmosolyodok magamban. Ha kiderül, hogy ő tudja, hogy én tudom, ki az a kis francia, akkor... akkor fogalmam sincs. Végül végez a fejmosással. ~Csak neked akartam jelezni, de látod, vénségemre csak utólag jutott eszembe, hogy talán a lovaid nem fogják jónéven venni a dolgot... hát te... ne tudd meg hogy meglepődtem, amikor kiderült, hogy Faye-el ismeritek egymást... nem is hogy~ - mondom, miközben. – ~Hm... tudod mit, majd a találkozó végéig eldöntöm.~ Amikor mondja, hogy jó engem újra látni, jókorát dobban a szívem. Mostanában egyre többször hallom ezt a régi ismerősöktől... oké, másodjára, kezdésként, de határozottan jobb, mint a januári felhozatal. ~Én is neked, Aimée. Sajnáltam eléggé, amikor már nem találtalak téged Marsailles-ben. Amúgy nem, az erdőig emberként jöttem... csak aztán eszembe jutott ez a kis tréfa~ – na aztán észreveszi a dobozkát. – Neked hoztam... ha már ígértem neked egy szuvenírt. Nem mondtam el, mi van benne, meghagyom neki a felfedezés örömét. Ha már ilyen sokáig nálam volt, nem most fogom lelőni a poént neki. ~Fügefalevél? Hát Ádámnak nézel, Éva?~ – kuncogtam. – Aham, majd pont én fogom. Elmegyek felöltözni, majd hamarosan jövök, így megfelel?~ Mondjuk akár jó volt neki, akár nem, én biza elnyargaltam oda, ahol hagyta ma cuccomat. Gyorsan kapkodtam magamra a ruhámat, miközben visszaváltoztam... s ha Odette megnézte közben a dobozka tartalmát, akkor egy polgárháborús tiszti pisztoly kerül elő belőle. Annyiban nem átlagos, hogy ezüstberakásos a markolata. A fegyveren amúgy látszik, hogy bár öreg, eléggé odafigyeltek rá és rendben tartották... másfél évszázadon át. Közben lassan végeztem az öltözéssel és visszaballagtam a házhoz. Bekopogtam, mielőtt benyitottam volna. - [b]Ugye kiürült a tár?[/i] - kérdeztem vigyorogva.
Arra, hogy csak jelezni akart, egyszerűen vállat vonok. -Aki másnak kerve kérész, annak fitymereg a nyetütü. Ne csodálkozz, ha a következő ilyenért kapsz két lila lóharapást, de akkor biztos kiállítalak a rétre, szembeszéllel lekváros kekszet kaszálni, és még csak az sem fog meghatni, ha szülinapod van. Remélem, leszűrted belőle a tanulságot. A Strauss strucc szemgolyója nagyobb, mint az agya. –adtam elő nagy komolyan rögtönzött filozófiaórámat az élet nagy bölcsességeiről, aztán értelmezze, ahogy szeretné, azt hiszem, lehetőségek vannak benne bőven. -Ha tudtam volna, hogy visszajössz, akkor sem biztos, hogy megvárlak. Már így is azok között voltam, akik a legtovább maradtak a falkából, pedig elég rizikós volt az is. Tudod… legyőzték az Alfánkat, utána meg megpróbáltak egy másik falkába beolvasztani minket, de az sem volt túl szerencsés, így amint Benjamin hazaért a háborúból, le is léptünk. –magyaráztam, miközben a puskám markolatát piszkáltam a kezemmel. Ahogy mondja, hogy enyém az ajándék, már kézbe is kapom, ám egyelőre még nem bontom ki, csak óvatosan megrázom, hogy milyen hangot ad ki, hátha ebből sikerül kitalálni, hogy mit rejt a doboz. Ha porcelán teáskészlet, azt hiszem, annak elég árulkodó hangja lesz, de csak nem… -Egyből Évával jössz itt nekem, Ádám? Szóval tényleg feminista vagy? Nekem nagyon bejössz, cica! Vigyázz, mert a végén még megtartalak, szép pár kesztyű lenne belőled! –füttyentettem egyet, majd a kezemmel színpadiasan körbemutattam az udvaron – Sajnos fügével nem szolgálhatunk, azért mondtam a fenyőt. Igaz, kicsit szúr, na és… De ha nem, hát nem. És még a nőkre kell sokat várni, meg panaszkodnak rájuk, hogy sokat öltözködnek… Spuri, ugorj bele a harisnyádba meg az otthonkádba, addig itt megvárlak! –kiáltottam még utána, had érezze a szeretetet meg a törődést, én pedig a dobozzal a karomban vártam. Ahogy észrevettem, hogy megindul vissza felém, egyből a nem létező karórámat kezdtem nézegetni, miközben türelmetlenül doboltam a lábammal, mint amúgy a férfiaknál szokás, ha túl sokáig készülődik az asszony. -A tár? Max nálad… De hallod, ezt aztán nem sietted el. Ha mást sem szoktál, akkor azt hiszem, szerencsés a leendő nejed. –böktem oldalba finoman a könyökömmel, miközben sokatmondó vigyorra húzódott a szám. El is indultam vele a faház felé, de aztán néhány lépéssel később, ahogy felé pillantottam, hirtelen lefagyott a mosoly a képemről, én pedig csak elkerekedett tekintettel bámultam rá. -Mon dieu! Biztos jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit az éjjel agyonvertek… meg egy kis hányás is van a hajadban. –nyúltam a haja felé, de ahogy lábujjhegyre állva közelebb hajoltam, rájöttem, hogy mégsem az, csupán némi bomlásban lévő avar-maradvány. Lássa milyen kedves vagyok, azért lesepregettem onnan, sőt, kapott így is egy buksisimit – vagy hívjuk inkább haj-összekócolásnak, az korrektebb – Bocs, téves, mégsem hányás volt. Falevél. Vagy ázott sündisznókaki. Vagy bomlás félben lévő csiga, és akkor meg is van a magyarázat rá, hogy hová tűnt valójában Sammie tányérjáról annak idején…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Valószínűleg ha ember lennék akkor olyan szemöldök ráncolást mutatnék be Odie-nak a megjegyzése hatására, hogy a végén még beutalna a cirkuszba mutatványosnak... bár így is kapott egy "Hülye vagy, lányom?" nézést. ~Nyugtass meg, hogy ez csak valami francia szolmizációs gyakorlat és nem neked mentek el otthonról az elmúlt pár év során~ - persze a tekintetem mosolygott közben, ez csak gyerekes szurkálódás. - ~Nofene, csak nem megtanult valaki németül?~ Na igen, a nevem... amikor annak idején Sarah-nak bemutatkoztam, igazából fogalmam sem volt, milyen nevet mondok. Csak kellett egy random, így hát kimondtam az elsőt, ami eszembe jutott. Igazából a XX. századig abban a hitben éltem, hogy a Straussnak nincs semmi jelentése... aztán hopsz, kiderült a turpisság. ~Szóval ennyire elharapózott a helyzet? Már akkor se volt jó, amikor átjártam hozzátok... de akkor már értem, miért volt olyan nyomott hangulat a városban, mikor kerestelek.~ Kíváncsian nézem, amikor kézbe veszi a csomagot. Majdnem odamondom neki, hogy nyugi, nem robban, de aztán megállom. Valószínűleg az orra kiszagolná a puskaport már előre. Na de aztán megint kapom a jobbnál jobb megjegyzéseket... hát ez a csaj nagyon kész, pedig még a piaszagot se érzem rajta. ~Nana Évikém, vigyázz, mert szavadon foglak... bár szebb jövőt is el tudnék képzelni, mint a kézmelegítőd~ - kis ártatlan játék... s talán félreérthető is, de annak idején se voltunk mentesek a csipkelődéstől. - ~Na már nem azért, de néhány tűlevélnél többre lenne ám szükségem~ Beszólni így látatlanban, ejjej. Na viszont amikor jön egy újabb beszólás... hát azt nem tudom megállni, hogy ne gonoszkodjak vele egy picit. ~Akkor előbb vedd le, mert úgy látom, elloptad az enyémet.~ Biza, ahogy végignéz magán ezt követően, úgy durván pár másodpercig láthatta önmagát otthonkában meg harisnyában. Az illuzionista vérvonal szépségei, hogy úgy fogalmazzak. Egy kis szemre ható, játékos illúzió... mindenesetre ha ezt követően nem érzem a részéről a késztetést, hogy lelőjön és megnyúzzon, akkor hamarosan visszatértem hozzá... már éppen reagálnék a következő megjegyzésére, amikor eljut a tudatomig az utolsó szava is... halk nyögést hallatok, igaz, a könyökének ehhez nem sok köze volt. - Naja, bárcsak a "jövendőbelim" is ilyen szerencsésnek érezné magát. A hangomból érződött, hogy bizony ez most nem egy általánosító megjegyzés volt, hanem tényleg volt valaki, aki inkább a bolygó másik oldalára kívánt éppenséggel és még próbálom is meghódítani. Mindenesetre zavartan pislogok, amikor megjegyez valamit. - Hááát... mostanában kissé mozgalmasak voltak a napjaim. Amikor Aime elég közelről kezd el vizslatni, meg se fordul a fejemben semmilyen... olyan gondolat. Nem, a helyzet az, hogy sosem fordultak meg a fejemben hasonlóak, ha meg igen, akkor hamar elhaltak. Szép és vonzó nőnek tartottam, de sokkal inkább tekintettem rá úgy, mint a kishugomra, mint egy lehetséges trófeára. Mindenesetre ki is halász valamit a hajamból. - Te csigával eteted a lovaidat? Éppenséggel baromira nem tudtam, ki az a Sammie, hát gondoltam valamelyik táltost nevezték el így... bááár, érdekes választás lenne... Sammie a ló. - Amúgy, hoztam még valamit... tudod, útközben találtam, biztos egy teherautóról esett le... segítesz elpusztítani? Közben a táskámban matattam, majd egy bontatlan vodkásüveg kandikált elő hirtelen.
Még csak látnom se kell a másik arckifejezését, hogy tudjam, hogy reagált rá, az energiái ugyanis tökéletesen leírják az állapotát… hogy a fejemben felcsengő hangokról már ne is beszéljek. -Hogy elmentek volna? Micsoda kérdés, már majd’ 3 évszázada, aztán azóta se találtak haza. –vontam vállat nevetve, amikor pedig a német-tudásomat firtatja, csak büszkén kihúzom magam – Képzeld, tudok németül, még ha nem is sűrűn hallhattál ilyen nyelven. Annak idején pár évig Németországban is éltem, arról nem is beszélve, hogy drága bátyuskám öribarija is német. –igen, Heinére gondolok, bár sűrűn vele se szoktam németül csevegni – beszéljen csak ő franciául, elvégre ez a világ legszebb nyelve! -El… sajnos, de majd egyszer elmesélem. Most nem akarom felemlegetni, nehéz idők voltak, és csak tönkre vágnám vele a hangulatot. –sóhajtottam, és még egy halvány mosolyt is varázsoltam az arcomra mellé. A csomagot egyelőre csak kézben tartom, még nem terveztem kibontani, majd… ha visszaérünk a házba, most úgy is jól szórakozok azon, hogy Nicho agyát húzhatom. -Ettől szebb jövőt? Na szép… Ti oroszok, nem tudjátok, hogy mi a jó, de sebaj! Szülinapodra majd kapsz egy saját kézmelegítőt, az úgy is olyan menő nálatok. Tudoood, amit azok a puccos dámák szoktak hordani a hintón ülve, ami úgy néz ki, mint ha valami felpuffadt, döglött mosómedve, farkinca nélkül, mert azt meg a vadászsapkára szokták tűzni… -kezdtem bele a magyarázkodásba, miközben fél kézzel a dobozt fogtam, a másikkal pedig nagyban mutogattam a szavaim mellé, hogy szemléletesebb legyen az egész. A nagy activity közepette épp hogy nem esett le a puskám a vállamról. -Most komolyan, ilyen sóhernek nézel? Az eszem megáll… Még szép, hogy többet kapsz, mint néhány tűlevél, én pár ágat ígértem neked. Sőt, tudod mit? Lásd, kivel van dolgod – meg nehogy csalódj itt a nagy francia vendégszeretetben, válassz egy fát, kivághatod és hazaviheted. –mutattam egy színpadias mozdulattal a körülöttünk húzódó erdőre, van itt annyi fenyő mint a nyű, választhat, melyiket szeretné. -Nicho… -jegyeztem meg halk, és vészjósló hangon, ahogy sóhajtottam egyet. Mire újra rá emeltem a tekintetem, már egy széles mosoly és a legangyalibb arckifejezésem ült az arcomon – Köszönöm, de nekem a csipke jobban áll. És ha előbb érek a mondat végére, mint hogy beszüntesd az illúziódat, akkor én is megmutatom, mit tudok a képességemmel. –feleltem még mindig csevegő hangnemben, mint ha csak egy egyszerű croissant-receptet beszélnék meg a szomszédasszonnyal, közben azonban a kezem már a puskám markolatára is csúszott. Ha nem hagyja abba a trükközést, esküszöm, nem csak a füle hegyét kapom le, hanem tényleg kilyuggatom a bundáját, nem szerettem, amikor engedélyt nélkül a fejemben turkálnak, az ilyen illúziók pedig határozottan ebbe a kategóriába tartoztak. Szerencséje, hogy abbahagyta és inkább visszavonult öltözködni. -Hú… csak nem fasírtban vagytok? –pislogtam vissza kissé meglepetten, de aztán már bombáztam is az újabbnál újabb kérdésekkel – Ki a szerencsés? Akarom mondani, az az idióta, aki így kéreti magát? Ő is itt van Fairbanksben? Ismerem? Hogy ismerted meg? –így első körre azt hiszem, ez is elegendő lesz. -Azt elhiszem, tulajdonképpen én se sokat unatkozok mostanság. És nem, a lovakat nem… Az egyik vendégemet kínáltam vele, aki hosszabb ideig élt nálam, de nem annyira jött be neki. Fiatalok… nem tudják, hogy mi a jó! Meg hogy mennyi melója van az embernek azzal, hogy elkészítse. Kedveskedni akarok, aztán ez a hála! –fakadtam ki felháborodva, amikor azonban megláttam Nicho kezében a vodkásüveget, egyből alább hagytak az indulataim – Óóó… még kérdezed? Na irány befelé! Jut eszembe, maradt még némi csiga tegnapról, kérsz? –kérdeztem vigyorogva, azzal el is indultam befelé, vidáman dúdolászva, hogy aztán odabent a kanapéra levágódva ismét megrázogassam kicsit a dobozkát, amit kaptam. A puskát csak a kanapé mellé támasztottam, hogy kéznél legyen, majd nekiláttam, hogy kibontsam a meglepimet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Oké, most már ha eddig hülyének néző tekintetet vágtam, akkor most már jöhetett a komplett idióta fokozat. ~Akkor még se volt akkora hülyeség, amikor egyik részegebb pillanatunkban fel akartam írni a homlokodra, hogy "Elmentünk?"~ Ah, azok a jó kis Marsailles-i éjszakák... komolyan mondom, egyre jobban hiányoznak... abban az időben, ha éppen nem tudtam Adélaide karjai között pihenni, akkor ez jelentette az egyetlen örömet az életben. De jó lenne néhány korábbi baromságot újraélni. ~Hát akkor kezet foghatunk mert pár évtizedet én is lehúztam a káposztaevőknél... vagy mancsot... vagy mit tudom én.~ Ja, pár évtizedet... négyet, ha nem számolom bele azt a korszakot, mikor csak barangoltam a Császárságban, mint kalandor. De most inkább nem fogok nekiállni németül beszélni... pihentetem tudásom azon részét... Aimée bátyján meg nem lepődök meg... Faye már emlegette pár napja. ~Oké, akkor vedd úgy, hogy most meg se szólaltam ezzel kapcsolatban.~ Lezár, semmi kedvem hangulatrombolni. ~Meg vagy lepődve? Mi oroszok "csak" annyit tudunk az életről, hogy áldozat nélkül nincs győzelem~ - kuncogok, bár igazából ebben semmi vicc nincs... a II. világháborúban 30 millió halott árán mutatták meg a szovjetek, mennyire igaz is ez. - ~Te most a muffra gondolsz?~ Legalább is a leírásból nekem ez jutott eszembe... persze csak miután megszabadultam attól a képtől, hogy Aimée tényleg egy mosógépet fog ráhúzni a kezemre... és még a farkát is levágja róla a cél érdekében. Szegény állatka. ~Azzal az üdvözlőlövéssel elég sok mindent elmondtál a francia vendégszeretetről~ - hallatok egy kuncogó hangot. - ~Aham, és heringgel vágjam ki?~ Egy kis Monthy Pyton, sose árt. Én meg utána magamban röhögtem, hiszen ahhoz, hogy Aimée-re rá tudjam húzni az otthonkát, nekem is el kellett képzelnem őt úgy... hát igen, mondhatjuk, hogy jó volt a képzelőerőm, szüksége is van rá egy illuzionistának ~Most miért, jól áll.~
***
Aztán visszatértem, immáron az emberibb felemet mutatva. Mennyire megtévesztő is ez... emberbőrbe bújt farkas. Na de aztán a téma érdekes fordulatot vett, pedig csak egy elszólás volt. - Igen, itt van Fairbanks-ben és tagja a falkának... de kétlem, hogy neked kellene mesélnem különösképp a találkozásunkról - mosolygok hamiskásan, hisz elvégre neki anno mindent elmondta. - Adélaide az... bár mostanában Sarah-nak hívja magát és megkért, tegyek én is így. Az pedig, hogy fasírtban vagyunk... találó valahol, de kissé... körülményes a dolog. Na és még finoman fejeztem ki magamat. A Chena folyónál való találkozás óta... hát találkoztunk párszor, maradjunk ennyiben. Mindenesetre nem szándékoztam titkolni Aimée elől a dolgot. Miért tenném, jó beszélni erről valakivel, akinek rálátása is van a múltamra. - Hát látod, van, aki nem tudja, mi a jó. El vannak ezek már kényelmesedve itt az USA-ban. Óóó, sejtettem, hogy amint elővettem a hangulatfokozót, már milyen arcot fogok kapni. Bementünk, majd a kínálásra bólintottam. - Persze, jöhet. Nem voltam finnyás... amit én összeettem az elmúlt évszázadok folyamán... hát nem a csiga az, ami talán a legundorítóbbnak tűnhet az átlagember számára. Mindenesetre amikor nekiáll kinyitni a dobozkát, figyelemmel követem a reakcióját. Annyi éven át hordoztam magammal... jó végre odaadni annak, akinek szántam.
-Káposztaevőknél? De hisz azok a lengyelek…A németek leragadtak a Wurst-nál meg a Bier-nél… -csóváltam a fejem Nicho szavaira. Nem mint ha baj lenne velük, csak egy idő után elég monoton tud lenni. -Meg hogy a jó vodka fagyáspontja -35 fok alatt van. Ámen. –ennyit arról, hogy mit tudnak az oroszok, amikor pedig visszakérdez, csak egyszerűen vállat vonok – Jah, azt hiszem, így hívják. -Hékás… te zargattad a lovaidat, örülj, hogy csak a füled hegye bánta, nem más… -túrok a hajamba ahogy a francia vendégszeretettel jön nekem… most mégis mit várt? Dobáljam meg csigával? Vagy vágjak hozzá egy croissant-t? Azt már nem! – Tudod mit? inkább menj, öltözz fel…
Visszatérte után egyből a nőügyeire térünk, mit ne mondjak, egyből érdekesebb téma, mint Oroszország… Kíváncsian hallgatom, de miután felvezeti a témát, csak felvont szemöldökkel várok, s miután elhallgat, még utána is hosszasan pislogok meglepettségemben. -Te… Azt mondod, hogy Adélaide? Akarom mondani, Sarah? A mi Sarah-nk? Aki olyan szemrebbenés nélkül issza a vodkát, hogy bármelyik oroszt az asztal alá inná? Akivel múltkor olyan hatalmasat buliztunk az O’Connorsban? Akinek van egy Yvonne nevű kölyke? Aki bekufircolta magát a falkába? Akivel majdnem pudlifazonra nyírtuk az akkori Atanerket? Akit anno Adéla… ja, ezt már mondtam. –daráltam egy szuszra a kérdéseimet , majd miután pár szusszanásnyi szünetet tartottam, komoly tekintettel fordultam a másik felé - Nicho, őszintén! Ne szívass, hogy ilyen kicsi a világ… Tényleg Sarah az? Félelmetes. Ahhoz képest, hogy hány ember él a földön, Fairbanksben már nem ez az első ilyen eset. Azonban nem elégeltem meg ennyivel, további részleteket akartam! -És min sikerült összevesznetek? –faggattam kíváncsian – Összetörted az autóját? Vagy a megittad a dugipiáját? Nem vittél virágot az újratalálkozásnál? Nem írtál neki levelet? Rajta kapott valaki mással? –dobtam be néhány lehetséges megoldást, aztán ha egyik sem stimmel, majd kiderül, hogy hogy is történt. Közben pedig már indultam is vissza a hát felé, hogy odabent a kanapén tanyát verve folytassuk a társalgást, némi itóka társaságában. -Csak vicceltem, most nincs belőle. Máskor szólj egy hónappal azelőtt, hogy jössz, és ígérem, főzök neked. A boltban talán lehet kapni, de az meg a nyomába se ér. –feleltem, majd tettem egy kitérőt a konyha felé, hogy két pohárral, meg egy üveg abszinttel térjek vissza – nehogy már ne keverjük… Most már tényleg lehuppantam a kanapéra, s átengedve a töltést a férfinak, én az ajándékomat kezdtem bontogatni lelkesen, hogy csak úgy repkedtek a papírcafatok a nappaliban. Amikor azonban megláttam… gyerekek, az szerelem volt első látásra! Szóhoz sem jutottam hirtelen elérzékenyülésemben, csak óvatosan kiemeltem a dobozból a fegyvert, ahogy lassan forgatva minden oldalról megcsodáltam. Komolyan, ez jobb ajándék mint valami eljegyzési gyűrű. -Nicho… merci! Ez… Ez… c’est tres beau! –feleltem elérzékenyülve – Hol szerezted?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Igen, ez nekem is feltűnt... de ahhoz képest anno a fronton állandóan azt ordibálták nekem a jenkik, hogy "Mocskos kraut" meg társai.~ Mondjuk nem mint ha magamra vettem volna, elvégre nem vagyok német... engem max a céklával azonosíthattak volna, ha tudják, hogy igazából egy ruszki vagyok... de hát nem tudták, ma meg már nem számít. ~-35? Az még langyos.~ Oké, nem az, de az oroszoknak ha volt valamijük, az a hidegtűrés. Sosem felejtem el, amikor annak idején Volgográdban a legnagyobb hidegben egy szál ingujjban járkáltam, a délről jött kereskedők pedig már a harmadik bundakabátot húzták magukra... na, pedig akkor még csak egy egyszerű ember voltam még. ~Zargattaaaam?! Akkor mit mondtál volna, ha a lókarám előtt adom elő ugyanezt, éhes morgással?~ Nem, egyáltalán nem akartam ilyet csinálni, de ha neki ez már zargatás...
***
Ah, na most külön hálás voltam Odette-nek, hogy feljött a téma. Jól esett valakivel beszélgetni erről. Oké, Yvonne-nál is előjött a téma, amikor nemrég összefutottunk, de az más, ő érintett, vele valószínűleg nem tudnék úgy beszélni Sarah-ról. Aimée viszont eléggé ráfügg a témára. Vigyorogva hallgatom is egy darabig, ahogyan mondja Sarah dolgait... na egészen addig a bizonyos részig, ott kissé elkomorodok, valami csillan is a szememben... nem, semmi vészjósló. Azt hiszem tényleg van pár olyan dolog, amit nem feltétlenül kellene tudnom... most már mindegy, a barátomat pedig nem állítom meg, mondja csak. - Nem szívatlak, tényleg ő az - mosolyodok el végül. - Amúgy én is nehezen hittem el. De a témának még nincs vége, ahogyan rátér egy égetőbb dologra... válaszolok is. - Bár ennyi lett volna - sóhajtok. - Sajnos, összetettebb... tudod, mondtam annak idején, hogy egy darabig különváltunk... de... nem tudtam hozzá visszamenni öt év után. 20 évig börtönbe kushadtam és arénajátékokon voltam köteles részt venni. Aztán mire szabadultam, már késő volt és egészen eddig halottnak hittem őt. Januárban találkoztunk újra és... megváltoztak a dolgok. Nem kér belőlem. Röviden ennyi, pedig biztos tudnám még ragozni. De nem akartam rázúdítani ezt Aimée-ra. Nem tudom, mennyire van hozzá nyomra jelenleg, hogy egy kisiklott szerelmi történetet hallgasson. Válaszolni fogok neki persze, ha új kérdés jön, hiszen az jelzi, hogy mégis van kedve a témához. - Boltba? Minek, ha egyszer gyűjthetünk is - vigyorgok, miközben kinézek az ablakon. Elvégre az erdő itt volt egy köpésnyire, nyugodtan ki is mehetünk megoldani... mondjuk amikor megláttam, hogy mit is hozott magával pluszban, talán még lesz is valami belőlem. Magamnak meg gratuláltam, hogy nem autóval jöttem, mert szerintem hamarosan már nem igen lesz emlékem az estéről. Na viszont tényleg izgultam, hogy mit fog szólni hozzá. Annak idején nem kötötte ki, hogy mit hozzak, így hát kutattam is egy darabig, hogy mivel lepjem meg... s külön örültem annak, hogy odaadhattam. Legalább ezt az ígéretemet teljesíthetem... s amikor megláttam az arcát... hát leesett egy jókora kő a szívemről. - Tu es les bienvenus, Aimée - mosolyogtam. - Je suis heureux que tu l'aimes. Ööö... hol is... ja, megvan. A Gettysburg-i csatatéren akadtam rá, az egyik tiszté lehetett. Volt egy másik is, de annak a markolata volt ezüstözve és nem az oldala, szóval inkább ezt hoztam el. Elvileg még működik is, de legutóbb 20 éve lőttem vele... csak egy kis fekete lőpor kell hozzá és töltény.
-Ha a karám előtt teszed, éhes morgással? –kérdeztem vissza vigyorogva, de aztán halál komolyan folytattam– Akkor már alulról szagolnád a hóvirágot. –jegyeztem meg hűvösen, senki ne packázzon a pacikkal, se velem. Néhány másodperc hatásszünet és végül újra mosolyra húzódott a szám – Na jó, ha azt nem is, de az étvágyadat biztos elvettem volna tőlük.
***
Érdekesebb vizekre terelődik a téma, konkrétan Nicho és Adelaide kapcsolatára, nekem pedig nem is kell több, hogy rákapjak a témára… hisz van jobb, mint a barátaink magánéletén csámcsogni? Biztos, de most ez van, ezt kell szeretni. -Nem csodálom. Félelmetes, hogy milyen kicsi a világ. Meg hogy milyen régóta ismerjük egymást, és csak most derül ki ez az egész… -jegyzem meg eltűnődve, és magamban fel is idézem a régi szép időket, amikor még Franciaországban éltem… Nicholas-val még Marseilles mellett futottam össze, Sarah-val csak később, amikor épp Párizsban éltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kettejüknek köze lehet egymáshoz… -Igen, emlékszem. –bólintok amikor említi, hogy mesélt régebben a lányról, éppen csak azt nem tudtam, hogy ki is az a lány… Vagyis, akkoriban még nem is ismertem Saraht. -Ő pedig azt hitte, hogy meghaltál? Vagy hogy nem kérsz belőle többet… egyik jobb, mint a másik, ne csodálkozz, ha a háta közepére se kíván. Nem lehetett könnyű feldolgoznia, erre most újra betoppansz az életébe? Most így belegondolva, érdekes szituáció… Látni se akar, de falkatagok vagytok… Tényleg, más is tud rólatok, vagy titkoljátok a dolgot? –kérdeztem bele a dolgok közepébe, mert miért is ne… tudom, hogy Nicho úgy se fog megsértődni rajta, ahhoz már jobban ismerjük egymást. -Ugyan, a csigáknak hideg van az ilyen időhöz… Nem mint ha a frizsiderben melegebb lenne, de ott már nem sok beleszólásuk van a dolgokba… -csóválom a fejem, majd az ablak felé pillantok, odakint még nyomokban felfedezni a havat… -Wow… -pillantok le a fegyverre, miközben a háttértörténetét hallgatom. Egy tiszti fegyver, ezt nevezem! -Azt valószínűleg nem sokat használtam volna. Az ezüstöt csak töltényben szeretem, akkor is úgy, hogy az én fegyveremben van és nem épp rám céloznak vele. Kesztyűben meg nem szeretek lőni. –jegyeztem meg nevetve – Ha akkor működött, akkor biztos most is fog. Ha meg nem, úgy is szerváltam egy jó kis kovácsot magamnak nemrégiben, mást nem, majd vele megnézetem. Úgy is ért a fegyverekhez is. –feleltem, majd egy pillanatnyi gondolkozás után folytattam is – Valószínűleg már te is láthattad, az egykori betolakodó falka omegája… Szép hosszú haja volt, amíg le nem vágták büntiből… -formálok ollót a kezemmel. Nyissz-nyissz.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Még ha a lóhús csemege lenne...~ Ettem már lovat, köszönöm szépen, még egyszer nem kérek belőle. Egyáltalán nem voltam finnyás természet, ahogyan azt szerintem a csigákkal megmutattam, de ez valahogy már túlságosan... nem gyere be.
***
No igen... a kapcsolatunk... vagy inkább nem kapcsolatunk, talán egyelőre ez lenne a legjobb szó erre. A Chena-s találkozásunk után elég nagy ferdítés lenne kapcsolatról beszélni. Persze, lehet megtehetném, de nem lenne tisztességes a részemről... s azért lehettem akármennyire akaratos és akartam újra magam mellett, ez a részemről teljesen másról szólt, mint egy egyszerű dominanciaharcról. - Látod, még ilyen idősen is éri meglepetés az embert - engedek meg magamnak egy halvány vigyort. - Hogyan ismerkedtetek meg? Na erre azért tényleg kíváncsi lennék, hogy "életem nője" hogyan találkozott össze pont azzal a másik hölgyeménnyel, akinél anno vigaszt találtam... nem olyan értelemben. - Halottnak hitt, már több, mint száz éve. Akárcsak én őt, szóval ez kölcsönös volt, akárcsak a megdöbbenés, amikor összefutottunk az utcán még az előző hónapban. Nem mondom azt, hogy egyből a karjaimba kellett volna vetnie magát, persze... deee... azért szar érzés - persze, mondjuk én meg mit is vártam, ahogyan a szőke is felhívta rá a figyelmemet. - Huh, jó kérdés. A kölyke tudja, meg most már te is... én nem titkolom, de gondolom ő meg nem híreszteli fűnek fának, ahogyan a hozzáállását nézem. Én meg a nőügyeim... lehet könyvet kellene kiadni róla, mert azért ez így már tényleg elmenne egy átokverte romantikus kötetbe, persze nem a csöpögős verzióba. Azért ott még nem tartunk szerintem... ahhoz valami nagyon durva dolognak kellene történnie. - Aztán nehogy szétmásszanak neked - kuncogok. Anno a háborúban mennyit káromkodtak a társaim, mert összeszedtek egy halom csigát és pár órával később már szét voltak mászva a cuccaik között... én meg mennyit röhögtem rajtuk, hogy én megmondtam, ez lesz. Persze, nem kell hallgatni az öregre, csak a száját tépi... na ilyenkor lesz ez. - Egen, sejtettem, hogy annak nem igen vetted volna hasznát, így meg legalább a díszítésről nem kell lemondani. Majd ha lősz akkor szólj, kíváncsi vagyok, még mindig olyan hangja van-e még, mint régen - anno olyan volt, mint ha a pokol ordított volna egyet. - Oh, építed a kapcsolatokat? Na várj... omega? Csak nem Natanről beszélsz? - igen, persze hogy ismertem, miután közösen foglalkozunk az arénával. - Nofene, mit követett el? Amikor én láttam eléggé ramaty állapotban volt és az többnek tűnt egy egyszerű hajvágásnál.
-A meglepetések jók. Többnyire. –állapítom meg nagy bölcsen, amikor pedig arról kérdez, hogy honnan ismerem Saraht, csak szórakozott mosolyra húzódik a szám - Tudod… Miután feloszlott a falkám és úgy döntöttem, hogy világot átok, az 1800-as évek vége felé Párizsba sodort a szél, ott ismerkedtünk össze. Már nem is tudom, hogy történt pontosan, azt hiszem, iszogatás közben keveredtünk egy asztalhoz, aztán meg kiderült, hogy ugyanabban a fogadóban szálltunk meg. Áh, régen volt, tán igaz sem volt! -nevetek fel jóízűen, aztán ahogy ismét Nicho veszi át a szót, kíváncsian hallgatom a mesélését… közben pedig enyhe dejà vu érzés lesz úrrá rajtam, mint ha csak én akadtam volna a bátyám nyomára, majd’ 200 évvel az eltűnése után… -Na, az, hogy van kölyke, az nekem is újdonság volt. Az egyik italozásunk után náluk kötöttünk ki, amikor még egyikünk sem volt a falka tagja, akkor tudtam meg én is, hogy hoppá… Amúgy… nem tudom, hallottad-e hírét, idén decemberben én is beújítottam egy kölyökkel. Gondoltam, ha már kelekótya bátyám ismét faképnél hagyott, ne legyen olyan üres a lakás. Másfelől meg, ha nem haraptam volna át Masakót, akkor az őrzők hónapokra elzárták volna a farkasát. Úgy tűnik, nem esik messze az alma a fájától, a mademoiselle is korán kezdte a balhézást… – akárcsak én, tettem hozzá gondolatban. -Hát, nem úgy néz ki… a csigák miatt meg ne aggódj, amelyiket én elkapom, az már nem mászik sehová… –jegyzem meg magabiztosan, szép is lenne, ha pont a vadásztól szökne meg a vacsora… -Most mondjam, hogy mielőtt csatlakoztam volna a falkához, már a tagok jó részét ismertem? -mosolyodok el a szavai hallatán, én meg a kapcsolatépítés… még szép, hogy építem! Akarom mondani nem is ez az elsődleges cél, csak… valahogy mindenkivel sikerült összeverődni egy-egy ivászat, buli, vagy hülyülés erejéig, aztán egész összehaverkodtam itt a csapattal pár hónap alatt… Arról nem is beszélve, hogy itt volt a kedves sógornőjelöltem is! -Dede, ő lesz az… Hónapokig a bolondját járatta velem a marhája… szerintem én voltam az utolsó a falkában, aki megtudta, hogy igazából nem is Daniel a keresztneve, hanem Natan… Bár annyira nem vészes, gondolom, az sem az eredeti, születési neve… de ha megnézzük, ki az, aki napjainkban még azt használja… téged hányan szólítanak még manapság Alexei-nek? Mert én egy kezemen megszámolom azokat, akiktől az Aimée-t hallom az Odette helyett… -jegyeztem meg elmerengve, ahogy kiittam a maradék vodkát a poharamból, majd az üveg után nyúltam, hogy újra töltsek – ha Nicholas is elpusztította idő közben a sajátját, akkor természetesen neki is, mert ugyebár ismerjük a mondást, hogy csak az ökör iszik magában… -Úgy hallottam, hogy szemrebbenés nélkül hazudott Castornak, amikor elé került Colette miatt, meg a csatlakozási szándékával… És tudod, az Alfának ilyen pofátlanul hazudni… meg a Bétának… úgy döntöttek, hogy életben hagyják, de megtanítják viselkedni. Nos, egy darabig odalent vendégeskedett a pincében, annyira nem bántak kesztyűs kézzel vele...
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halvány mosolyra húzom a számat. Aimée a bölcs. - Magadtól indultál meg, vagy azért hatottak rád a történeteim is? – ennyi egót hagy engedjek már meg magamnak, annak idején úgy tűnt, érdekelték, mi mindent jártam meg. – Milyen volt akkoriban? – kérdezek rá, miután jót vigyorogtam a történetén. Valami szégyenfélét is hallhatott a hangomban. A mai napig nem bocsátottam meg magamnak, amiért úgy alakult minden, ahogyan. Ez a szégyenérzet valószínűleg egy életen át el fog kísérni és az se javított a helyzeten, amikor minderről értesültem. Ez az ára a fiatalkor hóbortjainak… rossz emlékek az öregkorban… pfff, najó, azért annyira tata én sem vagyok még! - Na, már pont rá akartam kérdezni, hogy ki a kishölgy – kuncogok, elvégre az egész lakásban érzékeltem egy másik energiát, egy fiatal farkasét, a szagról már nem is beszélve. – Őszintén szólva sosem gondoltam volna, hogy egyszer kölyköd lesz, de azért ez a gesztus rendes volt tőled. Viszont ahogy látom, balhé tekintetében az anyjára ütött. Ha akarná se tudná letagadni előttem, bár szerintem nem tenné. Mióta ismertem Aimée-t nem ment a szomszédba valami bolondozásért, őrültségért, kinek hogy tetszik. Tudom, hisz Marseilles-ben nem egyszer én is csatlakoztam hozzá az ilyen eventeknél. Mennyi hülyeséget csináltunk annak idején, egek. Csodáltam, hogy nem kerestek a hatóságok anno… bár a Bűn városában ciki is lett volna, nemde? - Én meg mondjam azt, hogy az életben soha többé nem akartam falkához tartozni? Ehhez képest… – csinálok egy olyan mozdulatot, hogy tadaaaaaaa. Közben fogy az ital. Kevés volt még ennyi ahhoz, hogy fejre álljak tőle, de a hangulat határozottan kezdett feljebb és feljebb kúszni. A figyelmemet pedig le nem veszem közben Aimée-ról. Olyan jó volt ennyi idő után viszont látni egy olyan embert, aki nem akart a régi tetteim miatt a pokolba küldeni, hogy az elmondhatatlan. - Hááát, nekem már alapból Natanként mutatkozott be, bár akkor már a falka tagja volt – vontam meg a vállaimat. – Hm… fogós kérdés, szerintem a szüleim, az öcséim… vagy a kishugom, talán ők hívnának így… de ők már szerintem hat méterrel a föld alatt vannak már vagy háromszáz éve, szóval igen… elég kevesen Aimée. Viszont amikor megtudod, hogy mi történt, eléggé ledöbbenek. - És még él? – pislogok. Azért ez elég kemény eset, szóval Natan örülhet neki, hogy még él egyáltalán. Közben a tekintetem az ablakra terelődik. Sötét van odakint deee… miért is ne. - Te, szerintem odakint éppen olyan jól lehet inni, mint idebent, nem megyünk ki?
-Kicsit talán mindkettő miatt. Mielőtt a Marseilles-béli falkához csatlakoztam volna, még emberként is szerettem csavarogni, világot látni, igaz, akkoriban még csak a Dijontól lefelé tartó utat tettem meg a későbbi mentorommal. Aztán jó pár évnyi egy helyben élés, miután meg szétverték a falkát, akart a franc tovább maradni. De tény, a te történeteid is meghozták a kedvem hozzá, hogy újból világot járjak. -meséltem lelkesen, olyan rég volt, tán igaz sem volt… ki emlékszik már rá, hogy pontosan miért kerekedtem útnak? -Mármint Sarah? Ohh, ha te azt tudnád… akkoriban még úgy leivott az asztal alá, hogy azóta is ég a fejem a szégyentől, hacsak belegondolok… Hála az égnek, hogy azóta már egész jól összekaptam magam. De hogy milyen volt… milyen volt, milyen volt… Mondhatni olyan, mint amilyennek ma ismerem. Túl sok időt nem töltöttünk együtt, de már akkor is nagyon vagány, vicces, , jó fej, talpraesett, meg csípős nyelvű volt, akire felnéztem. Jól boldogult egymaga is az életben. -magyaráztam vigyorogva. Aztán, ahogy Masára terelődik a szó, csak büszkén kihúzom magam ültömben, miközben a férfi szavait hallgatom. -Hát, van ilyen. -vontam vállat, én sem gondoltam volna, hogy egyszer babázni fogok, de nem bántam meg a dolgot -[color=deeppink]Masakónak hívják. Ami pedig a balhékat illeti, nem rossz, nem rossz, de azért még van mit tanulnia az „anyjától”. Igaz, ideje is van rá bőven, én se 1 év alatt tanultam meg minden csínytevést annak idején. Persze ahogy Nicho ismét magyarázni kezd és színpadiasan széttárja a karjait, én sem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. Hát igen… -Akkor fene a pofáját a gazember fajtájának. -felelem tettetett sértődöttséggel, miután még Nicho is ráerősít, hogy kedvenc kovácsom vele is előbb megosztotta a valódi nevét, mint velem. Arra meg, hogy a családjából valószínűleg már senki sem él, csak együtt érzően veregetem meg a vállát. -Jah, még él, csak egy jó darabig a pincében volt „wellness nyaraláson”. Azt hiszem, azóta már kiengedte a főnök. -jegyzem meg még a Natanos kérdés kapcsán. -A szülemmel nekem is biztos ez a helyzet, bár az apámat sohasem ismertem… -vallom be végül - Théo, a bátyám meg pár hónapja szívódott fel, eredetileg ő építette ezt a lovardát. Valószínű, hogy még él, legalábbis nagyon ajánlom neki. -teszem hozzá egy szomorkás mosollyal, de aztán meg is rázom a fejem hogy megszabaduljak a szomorkás gondolatoktól, nem azért van itt rég nem látott barátom, hogy egymás vállán zokogjuk el bánatunkat… -Inni mindenhol jól lehet. Lásd, kivel van dolgod, gyere, te vén csont! -felelem nevetve, és már fel is hajtom a maradék italt a poharamból, hogy megragadjam az üveget, és azzal induljak meg kifelé. -Na, jössz már? -sürgetem Nicholast -És mondd csak, merre szeretnél alkoholizálni? Az erdőben? A szikláknál? A réten? A mocsárban? Mondjuk az részegen biztos jó buli lenne…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Szerintem ezen a korszakon érdemes mindenkinek átmennie. Ha valaki egy helyen éli le az teljes életét, akkor elég fontos tapasztalatoktól esik el és... najó, szerintem ezt pont nem neked kellene magyaráznom. Azért örülök annak, hogy kedvedet lelted ebben az időszakban. Ha már volt egy kicsiny részem abban, hogy elindult, az már úgy ahogy jelent egy kis felelősséget... így tényleg megkönnyebbítésként hat, hogy szerette a magányos létformát. Amikor Sarah-ról kezd mesélni, figyelmesen hallgatom. Kíváncsi vagyok rá, hogy drága párom, aki nem akar a párom lenni, milyen volt akkor, nem sokkal az elválásunk után. Azért valamelyest megkönnyebbülök, hogy a jelek szerint nem volt annyira magába zuhanva. Hogy tudott mosolyogni, viccelődni és ami a legfontosabb: élni. Valahol egy könnyít a lelkemen, amiért nem lehettem mellette, de nem számottevően. - Jól boldogult egymaga is az életben - ismétlem meg az utolsó szavait, kissé elmelankóliásodva, elvégre ezzel megerősítette azt, amit maga Sarah mondott nekem a szemembe; aztán eszembe kapok, hogy basszus, ez nem egy szomorú összejövetel és terelek tovább. -Kössz, hogy ezt elmondtad. Azért örülök neki, hogy nem csak szenvedés jutott neki osztályrészül - iszok bele a poharamba. Persze, nekem se volt egyszerű az az időszak, de ha kettőnk közül valamelyikünknek belenéznek a szemébe, szerintem nem kell elmondani, kinek van több keserűség benne. Nagyjából ez ugyanolyan, mint amikor Faye gyötrelmétől illetődtem meg, pedig el se kellett mondania, hogy mi történt vele... ezek után merészelje nekem azt mondani, hogy egy vérfarkas élete fenékig tejfel! - Masako... csak nem japán a kiscsaj? - úgy, hogy ott éltem az országban és még a nyelvét is beszéltem, nem volt nehéz összerakni a részleteket. - Óóó, ebben nem féltem. Nem adok nektek egy évet és már nem foglak tudni titeket megkülönböztetni, ha hallom, hogy miket műveltek - kuncogok. Majdnem azt mondtam, hogy nem lehet őket megkülönböztetni ránézésre, de ha csak a másik csaj nem szőke, illetve nem megy át egy arcplasztikán, akkor buktam. Azt hiszem kezd hatni az alkohol, első jelek jelentkeznek. Fura gondolatok... bár akkor én ennyi erővel állandóan részeg vagyok, mert állandóan az van az én fejemben. - Igen, kiengedte. Gondolom azért nézett ki úgy, mint akin átment egy úthenger és csak mutogatva meg mentális üzenetben volt hajlandó válaszolgatni. Azt hiszem ez mindent megmagyaráz. Na majd szépen mindent számonkérek rajta egyszer, ha szóba kerül és látom. Néha azért nem árt tudni, ki miért omega. Bár lehet ezt csak azért szeretem tudni, mert egykoron én is az voltam jó hosszú ideig és hát... van amolyan bajtársiasság még az omegák felé is. - Ugyan, fej a fejjel, rossz pénz sosem vész el - veregetem meg Aimée vállát. - Elő fog kerülni, ha jót akar magának, ebben biztos vagyok. Élettapasztalat, hogy azok, akik eltűnnek, valószínűleg idővel elő fognak még kerülni, ha fontosak nekünk. Főleg, ha vérfarkasokról van szó. Mióta Fairbanks-ben vagyok, az élet szereti ezt a tézist hirdetni. Viszont a jelek szerint az ötletem tetszett neki, elvégre elég hamar, fürgén ugrik talpra. Hiába, Unulaq vére itallal a szervezetében is Unulaq vére. - Ezt a vén csontot te csak ne sürgesd kiscsaj - vigyorgok, miközben én is felállok és ha kell, hozok még valamit. A kérdésen aztán elgondolkozok. Hol is? A természet lágy ölén annyi lehetőség van, mint égen a csillag, mocskosul nehéz kiválasztani. De aztán eszembe jut a nyerő javaslat, ami talán működhet is... illetve biztos működik, mert néhányszor már éltem vele. - Tudod mit? Menjünk addig, ahol először megbotlunk és majd ott végzünk a maradék piával. Na? A random helyválasztásnál szerintem jobb aligha lehet... meg különben is, ha addigra már egyikünk se lesz szomjas akkor tényleg mindegy, hogy hol vagyunk.
-Érdemes bizony. Addig is unalmas volt egy faluban, városban leélni egy életet, amíg 40 év volt az átlag korhatár… Szorozd be, hogy az milyen lenne, ha 400 évet kéne egy helyben penészedned. -húzom el a szám, azt hiszem, nem is kell túlmagyaráznom a dolgot, pont neki, aki még rajtam is bőven túltett vándorlás tekintetében. -Nos… igazán nincs mit. -kortyoltam én is bele az italomba, miután a gyorsan szomorú irányba terelődő Sarah-s témát magunk mögött hagytuk. Inkább nem fejtegetem, hogy vérfarkasok vagyunk, a szenvedés az életünk velejárója… Legalábbis eddig még egy olyan sorstársunkkal sem találkoztam, akinek csupa móka, kacagás, vidámság és boldogság lett volna a már maga mögött hagyott több száz éve. -Dede, japán. Csak nem találkoztál már vele? Mondjuk azt sem tartom kizártnak, gyakran megfordulunk fent a hegyen. -jegyzem meg, igaz, Masa nem említette, hogy találkozott volna vele, de miért is tette volna? Ha azt sem tudja, hogy én ismerem ezt a lókötőt… Amikor azonban meghallom Nicholas „jövendölését”, önkéntelenül is elönt a büszkeség. Ejj, de szép is lenne! Kíváncsi vagyok, tényleg úgy lesz-e, vagy több idő kell a kiscsajnak hozzá. -Tiszta szabadítsátok ki Willy-t. Willy kiszabadul… aztán átmegy Django unchained-be. -ejtek meg egy nyúlfarknyi filmes filozofálgatást amit az omegánk ihletett, de aztán annyiban is hagyom, nem nekem találták ki a filozófiát. Inni vagy nem inni, ez itt a kérdés, de valójában nem is kérdés, vagyis igen, de költői… naná, hogy inni! -Kár hogy lemaradtam arról az activity-zéséről, pedig úgy megnéztem volna. -szontyolodok el, hisz minden vicces, amíg nem velünk történik. Hát még ha ilyen szar dologról van szó… Na jó, egy kicsit talán sajnáltam a férfit, azt meg pláne, hogy addig sem tudott eleget tenni a munkájának, keríthettem másik kovácsot helyette. Férfiak! Így bízzon meg az ember bennük… -Ki fog előkerülni? -kapom fel a fejem, mint aki épp elbóbiskolt egy kissé, és hirtelen nem rémlik, hogy Benjiről vagy Sammie-ről van szó, kezd már hatni az alkohol, mielőtt azonban komolyabban megpróbálnok ezen gondolkozni, eszembe jut, hogy Théóról van szó. -Ja… mon frère. Nem ő lesz az első aki csak úgy szó nélkül lelép az életemből. -morogtam magam elé, le is húztam inkább a maradék itókát, hogy töltsem a következő kört. -Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Szar ügy, ha te már ilyen őskövületnek könyvelted el magad. -lapogattam meg a vállát, csak finoman, nehogy sérvet kapjon itt nekem tőle… Szerencsétlen megszívná, ha nekem kéne orvosi ellátásban részesítenem. -Jól van, menjünk. Felhörpintettem a maradék italom, magamhoz öleltem az üvegeket, azzal már el is indultam a kijárat felé. -Jó legyél Masaaaaaa, majd jövök valamikor. Vigyázz a házra! -kiáltottam még hátra a lurkónak, azzal már ki is rúgtam az ajtót, hogy nagy lendülettel nekiinduljak, igaz, csak az udvar közepéig vitt a lendület. Ott aztán megtorpanok, tanácstalanul körbenézve magam körül. -Te, Nicho… De merre induljunk? Vezess, öreg róka!-paskoltam meg a hátát úgy piástól-üvegestől, átengedve neki a vezetést. Öregebb is, tapasztaltabb is, férfi is, elvileg azoknak a tájékozódási képessége is jobb… Szóval hajrá, lehet bizonyítani!
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Elfintorodok. - Hacsak nem törik el kezem lábam minden egyes alkalommal, én ki nem bírnám. Volt idő, amikor egy hónapra nem tudtam letenni a seggem hosszabb időre, nemhogy több évtizedre. Ááá, nem neeem, köszönöm, nem kérek belőle. Tény, hogy most itt élek már egy ideje, de sosem lehet tudni, mikor fordul meg a széljárás. Mikor történik valami olyasmi, ami miatt megelégelem az egészet és inkább tovább állok, mert már elég volt ebből az egészből. Tapasztalat, néha elég egyetlen pillanat, hogy még egy sokat látott vérfarkas is besokalljon. A kérdés csak az, hogy nekem tartogat-e ilyet az élet. - Nem, nem találkoztam vele, csak megjártam a Felkelő Nap Országát pár évvel ezelőtt, így szemet... izé, fület szúrt a neve. Jó messzire lejött otthonról. Na tessék, pont te beszélsz, Nicholas? Oroszország pont a világ túlsó felé van... bár csak a Bering-szoros választ el tőle minket, talán nem vált olyan jó hasonlattá. Hiába, öregszek, lassan elmegy az eszem is, ha volt nekem egyáltalán olyanom. - Ez már inkább Szökés. A helyzet az, hogy nem láttam a Django, szóval fogalmam sincs, mi alapján mondta ezt... de ha már emlegette azt a főállású greenpeace filmet a gyilkosbálnával, akkor tudtam következtetni. Szóval maradt a találgatás meg egy próbaszerű filmfelhozatal. Kissé el voltam havazva a mostani filmekkel, de azért próbálkoztam. - Ha kíváncsi vagy rá, megmutatom. Éreztem Aimée kedvváltozását és nem igen örültem neki. Víg esemény céljából érkeztem és nem igen szerettem volna, ha most emiatt leromlik a közhangulat. Nekem pedig igazából nem is telne sokba megmutatni egy ilyen dolgot. Elég jól emlékeztem rá, ráadásul a képességem is felruház ilyesmivel. Csakis közkívánatra, persze. Ha meg nevet egy jót a dolgon, nekem már megérte. - Majd fenyítsd be, akkor valószínűleg nem lesz kedve megint csavarogni hosszabb időre. Nicsak ki beszél. Mint ha nem is olyan "rég" előadtam volna én is ugyanezt. - Francokat könyveltem el magam annak, te vagy az, aki állandóan felemlegeti nekem - dobom vissza labdát. De felvágták valakinek a nyelvét mostanra. Komolyan mondom, Aimée már Marseilles-ben is lökött volt, de mostanra már arra is ráhatványozott. Hiába, öregszünk. Szóval összeszedelőzködtünk. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy viszek pár poharat, de aztán elvetettem. Csak össze lennének törve, Aimée morogna, meg tök fölösleges is. Elvégre, nyugodtan ihatunk az üvegből is. A farkasoknak nem kell férnie a kórokozóktól, meg amúgy is, az alkohol fertőtlenít. - Úgy öleled azt az üveget, mint menyasszony a csokrát. A kiabálásán aztán mosolygok. Szegény kislány miket élhet meg néhanapján a "felelőségteljes" teremtője mellett. Najó, ezt azért nem mondom ki, elvégre fogalmam sincs, hiszen nem láttam még őket együtt... abban viszont reménykedek valahol, hogy a kisasszonynak megedzette a máját a szaké. - Oké - mondom, miután kitártam az ajtót. - Akkor utánam. S azzal a lendülettel úgy megyek neki az ajtófélfának, ahogyan nem szégyen, csoda, hogy nem esek el. Nofene, ennyire megártott volna már az ital? ÁH, kétlem, szimplán csak nem figyeltem oda... remélem. - Na most majdnem itt ragadtunk - jegyzem meg, miközben végre betalálok a két gerenda között, ki a friss levegőre. - Akkor mégegyszer: utánam, kiscsaj! S megindulok a közeli erdősség felé, miközben próbálom felidézni, mi is lehet arra... hát remélem nem valami sunyi szakadék, mert akkor tényleg meglepetéssekkel teli éjszakánk lesz.
-Azt a csavargós fajtádat. Te, Nicho, áruld már el nekem… mi volt a leghosszabb idő, amit egy helyben kibírtál? A születés és első hazulról elkószálás közt eltelt időtartam természetesen nem játszik… -bár nem emlékszem, pontosan az hány évet, évtizedet ölelt fel nála, de biztos, ami biztos. Viszont a szavai kapcsán eszembe jut még valami… - Tényleg volt olyan, hogy valaki csak ezért törte el kezed, lábad? -kérdeztem vissza gyermeki értetlenséggel rácsodálkozó tekintettel. Ha már ő említette, ki tudja? -Ja, hogy te arrafelé is megfordultál… -csóváltam a fejem két korty vodka között, de aztán csak bólintottam a szavaimra. Utána meg gyorsan abba is hagytam ezt a folytonos fejmozgatást, mert még beleszédülök itt a nagy bólogatásba, meg amúgy is… nem vagyok én bólogatós bazári kutya a kispolski hátsó ablakában. Korábban én sem annyira voltam képben a filmekkel, de mit tud tenni az ember, ha egyszer ágyhoz van kötve? Szégyen vagy nem, olvasni még mindig lusta vagyok, akkor meg már inkább egy ilyen több hetes film-maraton, mint Tolsztoj Háború és békéje… -Rendben, mutasd! -mert ki vagyok én, hogy ne csapjak le egy ilyen magas labdára? Amikor pedig Théo csavargására kerül a szó, csak kissé lemondóan legyintek. -Bah… ahhoz előbb elő kéne kerülnie. Tekintve, hogy az első eltűnése-viszonttalálkozás között, olyan 240 év telt el, a következőnél meg 50 év volt… Azt hiszem, nem holnap lesz, hogy visszatolja a hátsóját ide, a messzi északra… -sosem vonzott annyira a matematika, hogy nekiálljak azon filozofálni, hogy vajon a következő viszonttalálkozás 2,4 év múlva lesz, vagy megint 240 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megkaphassa azt a bizonyos fejmosást-fenyítést? Inkább igyunk, attól legalább nem fájdul meg a fejünk úgy, mint ilyenektől… -Désolée. Te adod alám a lovat, hogy felemlegessem. -vontam vállat, amikor pedig megemlítette azt a csokros hasonlatot, egyből széles mosolyra húzódott a szám, s csak még jobban öleltem azt a bizonyos palackot, mint ha tényleg egy csokor virág lenne… -Ó, ha tudnád, hogy milyen szép menyasszony voltam! Mon dieu, de rég volt már az is, talán igaz sem volt… Te voltál már házas? Nem akarsz megházasodni? Leszek a tanúd! -csillantak fel a szemeim a hirtelen támadt ötlettől - Vagy ha az nem is, akkor a koszorúslány… a pap szerepét inkább nem vállalom be, meg melletted a menyasszonyét se, Sarah morci lenne. Naaaa, valld be, hogy jó buli lenne! Szerintem Sarah is oda meg vissza lenne, én meg amúgy is rég voltam esküvőn. -pörögtem tovább az ötleten, miközben megindultunk kifelé, de úgy tűnik, első nekifutásra csak nekem sikerült kijutni az ajtón. Csak az udvaron realizáltam, hogy a reménybeli vőlegény lemaradt, amikor azonban megláttam, hogy épp az ajtófélfával ismerkedik, talán az alkohol az oka, de nem bírtam együtt érezni vele, ellenben annál hangosabban tört ki belőlem a nevetés. -Még jó, hogy nem te hoztad az üveget… -csóváltam a fejem, miután már kuncogássá szelídült a hahota. Ha összekapta magát, oda is léptem mellé, hogy a nyakát átkarolva kicsit lentebb irányítsam a fejét – nem kell semmi rosszra gondolni, csupán azért, hogy egy gyógypuszit nyomjak a kobakjára. Ha már úgy kinevettem… -Utánad! A végtelenbe, és tovább! -szalutáltam neki, azzal követtem is, hacsak az ajtófélfa után nem épp az első kerítésoszlopnak vagy fenyőfának szándékozik nekimenni…
// ...ééés akkor ahogy megbeszéltük, a csúcson kell abbahagyni... Köszönöm a játékot! //
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Lételemem – nevetek jóízűen, majd elgondolkozok. – Mióta vándorló farkas lettem? Talán az a 20 év, amit Magyarországon töltöttem egy farkas családnál. Nicho a paraszt. Ah, régi szép idők a magyar délvidéken. Valahogy eléggé elütött tőlem az a viszonylag nyugodt életvitel. Élni a farmon, gazdálkodni, árukat a piacra vinni, vadonélő farkasokat elverni a tanya közeléből… na meg azok az esték Vikivel… hmmm… na igen, túlságosan is idilli az én alapvetően vad természetemnek… már amennyi ebből érzékelhető manapság. Néha úgy érzem, hogy kifordultam, máskor viszont még emlékeztetek a régi szép időkre. A kérdésére sóhajtok. - Nem, de bár Sarah anno megtette volna – na de aztán eszembe jut egy elég durva példa. – De, mégis volt. Amikor fogságban estem és nem egyszer összetörték a csontjaim, csak úgy poénból… mondhatjuk, hogy azért törték el kezem-lábam. Fekete humor ala Nicho, az orosz. Asszem tényleg kezd sok lenni a vodka… na nem, az sose lehet ELÉG sok. Szóval csak iszogatom, majd amikor megjegyzi, hogy én ott is jártam, csak bólintok, majd meg is erősítem őt néhány japán szóval. - Valóban jártam ott, kishölgy. Uh, hát ez nehezebb volt, mint hittem. Csodálom, hogy ki tudtam ejteni normálisan a szavakat és tudtam artikulálni. Azért a japánnál nem árt, ha valaki tud hangsúlyozni és ki tud mondani olyan szavakat, amelyekbe másoknak beletörik a nyelve. Ki tudja, lehet még se sikerült és véletlenül valami olyat mondanom, hogy „Idén korán halnak a mosómedvék” vagy hasonló. Amikor beleegyezik, hogy mutassam, hát mondom rendben. De inkább nem nyúlok most az illúzióimhoz. Tapasztalat, hogy már kissé ittasan is nehézkes használni a vérvonalam. Ha meg is tudom csinálni a képet, zavaros, problémás, néha nehezen kivehető, amit mutatni akarok. Szóval most az emlékkép sokkal jobb megoldás. Így mutatom meg neki, hogy mi történt nem is olyan régen… amikor is két farkas órákon keresztül álldogált egy buszmegállóban és katonai jelbeszéddel kommunikált egymással. Azért az egészet nem akarom megmutatni neki, mert elalszik itt nekem, de azért a lényeg ennyiből is lejön. - Ugyan – fogom meg vigasztalóan a kezét. – Nem vagyok matematikus, de nekem ez elég erősen csökkenő tendenciának tűnik. Legközelebb már talán nem csinál ilyet… főleg, ha odakötözöd őt valamihez a lovardában, ami jó mélyre vezet és nem tud lelépni. Lehet szimpátiát kellene éreznem inkább a srác iránt, mert valahol hasonlít rám az elmondottak alapján. Ő se nagyon tudja letenni a seggét, hogy megmaradjon egy helyen. Igen… határozottan emlékezetet rám… de azért őt csak kötözzük egy helyhez. Ahogy látom, Odie-nak szüksége lenne rá, még ha nem is mondja ki hangosan. - Tealád mióta kell adni a lovat ilyen szempontból? – vonom fel a szemöldökömet incselkedően, miután megint eltüntetek egy pohárnyi vodkát. Jó a társaság, jó a vodka, kell ennél több? Piál a… te jó ég, milyen téma jött elő már megint? - Eh… te voltál menyasszony? Mikor? Valahogy az ilyesmit egyáltalán nem néztem volna ki a nőstényből. Inkább az önfeledett szórakozást minden egyes éjszaka a haverok társaságában. Bááár, ha jobban belegondolok, a kettő nem zárja ki egymást… megfelelő pár esetén, persze… na de ami ezután jön, hát rám jön a röhögő görcs és alig tudom abbahagyni. - Ne… nem, nem volt. A legkomolyabb kapcsolatom Sarah-val volt hosszú életem során – nem, az a hazugság Helenával nem számít. – Hááát… őszintén szólva nem úgy ismertem meg őt, mint aki álmodoznak fehér ruháról meg mennyegzőről. Hazudnék, ha régen nem gondolkoztam volna róla, de ma már nem. Viszont ha valaha ilyenre adjuk a fejünket, lesz szereped… bár ahhoz először azt kéne elérnem, hogy ne kívánjon engem a háta közepére. Mivel volt a fejemben pia ezért kissé könnyű volt erről most beszélni. Pedig amúgy a részemről ez az egész Sarah ügy eléggé komoly témának számított, amivel kapcsolatban nem szívesen bocsátkozom viccekbe. Most viszont kissé… könnyedebb voltam. Bár azt inkább nem tettem hozzá, hogy valószínűleg Sarah most örömmel lepasszolna engem neki. Azért tapló nem akartam lenni a „nehézségek” ellenére se. Aha, aztán annyira elbambulok hogy neki is megyek az ajtófélfának is. Hát remek és még engem akarnak házasítani. - Naja, azt hiszem utána ódákat zengenénk a pazarlásról. Szóval Aimée után én is kiérek az udvarra és tadaaa, mehetünk vidámra tervezett kis utunkra a rengetegre, hogy legyen sok móka és kacagás, meg olyan dolog, melynek valószínűleg a jórészére nem fogunk emlékezni a tudatunkat elködösítő alkoholnak köszönhetően… hogy aztán félig a Tananába lógva ébredjünk fel másnap reggel…
//Úgy bizony, a csúcson és részegen Köszöntem a játékot //
Kezdőlap
Köszönöm a játékot! 
//
