Ma egész nap erre készültem, hogy amíg még világos van, mehessek egy rövid túrára, barna, tarka útitársammal. A parkolóba állva új holmikat halászok elő a csomagtartóból. Egy normális lovaglócsizma és kesztyű. És egy nyereg. Az utóbbit úgy kellett beimádkoznom, ki kellett vennem a hátsó ülés támláját, hogy beférjen. Amióta először kijöttem ide, azóta dicsérgetem magam, hogy miért nem jöttem előbb. Az erdő még mindig az otthonom és a négy lábon való száguldás, vadászat, ám nagyon hiányzott, hogy egy patás négylábún is száguldozzak. Legszívesebben így járnék mindenhova, de már más idők járnak. A lovak helyett azonban a bőrholmiknál leragadtam. Éppen az egyik lovász takarította és kedvem volt nekiállni. A régi trükköket kezdem neki megmutatni, a mai modern tisztítószerek csavarják az orrom. A szokásos álcámat tartom fenn, így kényelmes.
A mai napon sem történik semmi extra. Már igen hozzászoktam ehhez a nyugodt kis élethez. Mondjuk igaz teljesen különbözik a Manhattani életemtől, ahol folyton csak pörgés volt. Nem telt el úgy nap, hogy ne történt volna valami izgalmas dolog. Persze ez alatt most nem azt értem, hogy megjelent Pokember Batman társaságában és megmentették a világot, vagy leginkább az Államokat, hanem egyszerűen csak az embernek egy nyugodt pillanata sem volt. Van aki ezt nehezen tűri, de én pont ezt imádtam. Nehéz is volt átszokni erre a nyugodt életvitelre, de most már nem cserélném le....Na j azért többször is elmehetnénk bulizni egy jót. Most éppen Odi a lovakhoz küldött be, hogy így a nap vége felé ideje lenne megetetni őket. Ma is elég sokat dolgoztak a pacik. Kijár nekik most a kényeztetés. Egy nagy zsák almával a kezemben sétálok be az istállóba. Nem számítok arra, hogy az állatokon is az itt dolgozókon kívül bárki más is jelen lehet, de mikor megpillantom az ismerős arcot előveszek egy kedves mosolyt és közelebb sétálva hozzá már köszöntöm is őt. -Szia Bastian! Nem is tudtam, hogy ma is bejössz! Hogy vagy?-Érdeklődöm felőle teljes őszinteséggel.
A nyereg, aminek nekiálltam, főleg, mert többnyire én koptatom az utóbbi időben, tudom, magával ragad. Tökéletes varrás, tökéletes illesztés, jófajta bőr. A kis tanyát juttatja eszembe, amit… nem, nem fogom hagyni, hogy a rossz tett, elrontsa azokat az időket, amelyeket élveztem. A belépő felé tekintek fel, majd felé is fordulok, az ölemben a nyereggel. - Szia, Masako-chan! – mosolyodok el szélesen. – Ma valamiért nagyon vágytam ide, de már tudom, miért. – mutatok a nyeregre. - Munkásan. Csak nem nasi, patás barátainknak? Csatlakozhatom? – a nyerget leteszem, mint ahogy a bőrkötényt is leveszem, majd a sámlira pakolom. Nem fogom átvenni az almás zsákot, nem, mert udvariatlan lennék. - És te, hogy vagy? Azon kívül, hogy almát adunk éppen a lovaknak? Ú, tényleg… - lapogatom a belső kabátzsebemet, majd kíhúzok belőle két jegyet. - Emm… három hét múlva lesz egy est. Ha szeretnél valakivel eljönni, örömmel venném. Nem kötelező. Csak elfogadni a jegyet. Ha közben megyünk a boxok mellett, akkor már átveszem a zsákot tőle és kinyitom, hogy kivehessük belőle az almákat. - A kedvenc almám…. – kiveszek egyet és beleharapok. – finom is.
Eddig mindig kellemesnek tartottam Bastian társaságát. Valamiért olyan üdítő vele lenni, talán a vidámsága, a hozzáállása teszi ilyenné. Most is az arcomra kúszó mosolyt ha nagyon is akarnám csak nehezen tudnám levakarni. Amint megemlíti az almákat a zsák felé pillantok, majd párat bólogatva szavakkal is válaszolok neki. -De igen. Néha azért ők is megérdemelnek egy kis kényeztetést ennyi munka után. Mondjuk én a helyükben inkább csoki után reklamálnék, de hát nem ugyanaz az ízlésünk. Nah meg legalább így nem kell osztozkodnom velük.-Nevetem el magam. Nem vagyok egy irigy ember, de a csokimat nem szívesen osztogatom el. -Amúgy megtisztelnél, ha velem tartanál.-Meg is várom, hogy letegye a nyerget, levegye a kötényt és csak az után indulok el a legbelső box felé. A kérdésre nem is hagy időt válaszolni, de mikor megpillantom a jegyeket és elmondja, hogy nekünk ajándékozza nem is bánom a dolgot. A zsákot ledobom a földre és már ki is veszem a kezéből (nem illetlenül) a kis ajándékot. Láthatja a tekintetemben és nagyon is érezheti, hogy ezzel nagy örömöt szerzett nekem. Nem is hezitálok sokat. Fogom magam és egy határozott mozdulattal "ugrom" a nyakába, hogy szorosan magamhoz ölelhessem és egy puszit nyomhassak az arcára. Csak ez után engedem el és szólalok meg ismét. -Nagyon szépen köszönöm...Köszönjük! Szerintem Odie is kapni fog az alkalmon. Tudod már rég mozdultunk ki...Huu el sem tudod képzelni mennyire örülök neki. És mond milyen est ez? Remélem nagyon ki kell öltözni!...És te is fellépsz?-Na jó most kicsit tényleg úgy viselkedem, mint egy kislány és eléggé megeredt a nyelvem, de egy ilyen örömhír után még csoda? Közben folytatjuk is utunkat a kiszemelt box felé. Nem ellenkezem azzal, hogy ő vigye helyettem a zsákot. Bár igaz nem nehéz cipelni, de akkor is jól esik az ilyen gesztus. -Szóval akkor te is inkább az almát preferálod? Nem lehet, hogy egy szép táltos paripa voltál előző életedben, akit elhalmoztak gyönyörű kerek és piros almákkal?-Még a kezeimmel is mutogatok közben ahogy elképzelem a dolgot magam előtt. De nem tart ez a képzelgés sokáig, mivel már meg is érkezünk az első szerencséshez. Kinyitom a box ajtaját és beengedve Bastiant be is csukom magunk mögött, hogy utána teljes nyugodtsággal induljak meg a ló felé.
Törődés. Szeretem. Adni és kapni is. Néha ugyan nem éppen a legfinomabb formában adom, de … hát de az nincs. Még hogy én Megoldó lennék? Pancser. Széles mosollyal viszonzom Masako mosolyát és felderülő arcát, ahogy viszonozza a köszöntésem és jelenlétemet. - Csoki? Ó, attól lennének még igazán nyüzsgőek. – nevetek fel. – Cukorka és forró csoki párti. – emelem fel a kezem, jelezve, hogy velem sem fog majd összeveszni a csokin. Egy hümmentő bólintással köszönöm, hogy vele tarhatok és hamarosan mellette is termek. Ahogy a nyakamba ugrik, nevetni kezdek és magamhoz ölelem. Kicsit meg is forgatom, hogy ugyanoda tegyem le, ahonnan felkaptam. - Bizony, hogy ki kell öltözni. Nézd meg az est témáját. – mutatok a jegy felé. Swing és hasonló hangvételű dallamok, amelykehez illő a megfelelő öltözetben megjelenni. - Gyertek… örülök, ha el tudnátok jönni, remélem, jól fogjátok érezni magatokat. - Igen. – bólintok. – Páros műsor lesz, hogy lefedjük a repertoárt, és mellette a zongora lesz a reszortom még. Jól esik látnom az izgatottságát, és közben remélem, hogy nem lesz csalódás az este nekik. - Táltos lehet, hogy voltam, - nyelem le a falatot. – de hogy ló. – egy lóprüszkölést hallatok. – az biztosan nem. – nevetek fel. - A finom almák jöhetnek, nem vagyok gonosz boszi. Tartom a nyitott zsákot, úgy lépek be és már mosolyra is áll a szám. - Sziaaaa…. – üdvözlöm nyugodt hangon. – Megsimogathatom? – igazi gyerekké válok, egyik pillanatról a másikra. A négylábú hiába néz vissza a bennem lakó négylábúra, veszélyt nem jelent, sőt érdeklődő rajongás van bennünk és a lélek iránti érzékenység. Ha szabad, akkor kinyújtom a kezem, hagyom, hogy ő döntse el, a közeledés megtörténhet-e. - Irigyellek, Masako-chan. Mindennap velük lehetsz.
-Forrócsoki? Nah azt én is imádom! Ezennel meg vagy hívva egy forrócsokira a házban, ha itt végeztünk. Isteni forrócsokit készítek!-Kacsintok rá egyet, széles vigyorral képemen. Odette biztosan nem bánná. Ő is szereti ezt a finomságot. A megpörgetésre nem számítottam, de csöppet sem bánom. Most kicsit én is visszautaztam az időben és kislánynak érzem magam, akit a szülei megleptek egy koncertjeggyel. Annyira vártam már, hogy kimozdulhassak, hogy kiöltözhessek. Ennél jobb ma nem is történhetne velem. Ahogy a jegy felé mutat ismét rápillantok és most már alaposabban is szemügyre veszem, így mikor leesik, hogy milyen estről is van szó, csak még jobban kikerekednek szemeim. -Ez nagyon szuper! Meglátod a legszebb ruhákban fogunk megjelenni. Azt hiszem lesz egy kis munkám és remélem Odette is benne lesz a buliban.-Magam akarom elkészíteni a ruhákat erre az estére. Már van is elképzelésem, hogy hogyan is fognak kinézni. Egyszerűen tökéletes lesz.
Végul csak bejutunk a bokszba, ahol már igen izgatottan vár ránk a négylábú barátunk. Csak mosolyogni tudok a kisfiús viselkedésére. Nagyon aranyos. -Persze, hogy meg. Nem kell engedélyt kérned!-Nem félek attól, hogy bármi rossz történjen. Érzem, hogy legbelül ő is teljesen nyugodt, amitől a lovak is békések maradnak. -Három almát kaphat! Nyugodtan add oda neki.-Át is veszem tőle a zsákot, hogy azzal ne kelljen foglalkoznia és ha kér almát oda is adom a kezébe az egyiket. -Ilyet még sosem mondtak nekem.-És nem is hittem volna eddig, hogy irigylésre méltó lehet az életem. Azt hiszem van mit átgondolnom. -Igaz én is örülök annak, hogy mellettük lehetek...De bevallom őszintén az elején nem szerettem. Mindig is nagyvárosi csaj voltam...Viszont idővel hozzászoktam az itteni nyugalomhoz, békéhez és már semmi pénzért nem cserélném el. Amúgy meg nem kell irigykedned, hiszen bármikor szívesen látunk. A lovak mindig itt lesznek!-A másik oldalról én is elkezdem simogatni a ló puha, meleg nyakát miközben hol őt hol Bastiant figyelem.
- Megvesztegethető vagyok. – csillan fel a szemem. – És egyben az egyik legpocsékabb forrócsoki készítő. Köszönöm a meghívást. A lelkesedése engem is felpörget, és elég rendes mosolygásban fejeződik ki az arcomon. És azt rendre elfelejtem, hogy mennyire szeretnek kiöltözni, készülni egy-egy alkalomra. Nálam ez kimerül maximálisan egy frakkban, amit viszont kifejezetten szeretek, de ritkán vette magamra. - Várjuk őt is szeretettel. Kívánom, hogy érezzétek jól magatokat. A lovakért nagyon tudok rajongani. Lovakat használtam a birtokon és szerettem velük foglalkozni. Az érintését a tenyerem alatt, ahogy végigsiklik, csendes rajongással követem. - Hármat, rendben. És egyet nekem… - emelem ki az egyiket és beleharapva, egy másikért nyúlok, kettétöröm, majd a felét átadom patás barátunknak. Leharapom a saját almámat is, hogy tudjunk beszélni. Odaadom a másik felét is neki, majd újra széttörök egyet, de a felét Masakonak nyújtom át. Meglepve pillantok rá, és várom, hogy folytassa, nem is látom értelmét, hogy erre bármit mondjak. Az olyan… semmit mondó ostobaság lenne, márpedig erre ráébredni szerintem fontos dolog. Oldalt állok és a sörényt simogatom tovább, majd lehajolok a ló nyaka alá. - És te is itt leszel. – mosolygok rá, majd vissza kiegyenesedek. – Akkor ezek szerint sokáig nem szeretted, hogy hozzászoktál és nem megszeretted? Melyik nagyvárosi csaj voltál? A harmadik alma is megy, mi pedig ki a boxból. A másik előtt már csak megállok és úgy nyúlok be a zsákba. - Szia! De… az az én almám… - a másikat veszi ki a kezemből, amit éppen ettem. Így a kivett almába harapok. - Toulouse-ban voltam utoljára és eléggé… sok a turista mostanában arra. Nem élveztem igazán a nyüzsgést. Szerinted ahhoz hozzá lehet szokni?
-Igen én is itt leszek...Köszönöm!-Mondom neki mosolyogva, ahogy rá pillantok. A szavai igazán jól esnek. A kérdése viszont nagyon is elgondolkoztat. Ezen eddig nem igen merengtem el. Annyira megszokottá vált az itteni életem, annyival nyugodtabb lett minden mióta itt élek, hogy ilyeneken nem is gondolkoztam. Így csak hosszabb csend után szólalok meg ismét. -Szerintem mind a kettő. Megszoktam, de meg is szerettem. Sokkal nyugodtabb az élet, nincs idegeskedés, kapkodás. Ez a része mondjuk nem hiányzik a városi életből, ahol mindenki csak rohan és elfelejt megállni, akár csak egy pillanatra is, hogy kicsit körbenézzen.-Mondjuk én is hajlamos voltam ezt elfelejteni, de a bundásomnak köszönhetően ma már nem vagyok ilyen. Sokkal jobban odafigyelek a környezetemre és sokszor a részletekre is odafigyelek. -Amúgy Manhattanből jöttem ide. Hosszú történet...-Nem szeretnék most ebbe nagyon belemenni, így már rögtön rövidre zárom ezt a témát. Közben azért tőlem is megkapja a ló azt a fél almát, majd szépen át is battyogunk a következőhöz. Felnevetek, mikor elkezdenek "veszekedni" az almám. -Nyugi van még egy csomó. Ha ennyire szereted adok belőle, és te nem csak hármat kaphatsz!-Kacsintok rá, ahogy én is kiveszek egyet a zsákból és már oda is adom a pacinak. -Toulouse!? Hallottam róla, de sosem voltam ott. Egyszer sikerült eljutnom Párizsba. Csodálatos volt. Azóta vágyom oda vissza, de azt hiszem egy ideig még nem lesz rá alkalmam.-Nah de kérdezett valamit és illene is válaszolnom rá. -Szerintem meg lehet szokni, csak idő kell hozzá. De ez attól is függ, hogy eddig hol éltél, meg mennyire nyüzsgő. Mondjuk Tokio szerintem brutális lehet. Azt lehet, hogy még én sem bírnám elviselni...De ha már itt tartunk mesélj te is kicsit magadról. Gondolom ezer helyen jártál már.-Mindig is szerettem mások történeteit hallgatni, főleg ha tele van utazással.
Hagyom merengeni. Némely kérdésekre nem igazán lehet azonnal választ adni. Mérlegelni, összehasonlítani és végül az érzésekre hallgatni. Nem könnyű és nem is várom el, hogy nagyon őszinte legyen, mindent elmondjon. - Ez a rohanás eléggé felrázza a nyugalmat, tény. Szükségszerű. És az egyensúly is. Nem csodálom. Bevallom, nekem a szélsőségekkel van bajom, bár néha nézni a fű növekedését, nagyon meg tud nyugtatni. És örülök, hogy megszerettek itt. Én is nyugodtabb lettem némileg. – ha nem teszem hozzá a némileg szót, akkor egy nagy hazugság lenne. Bár nem félek és nem vagyok nyugtalan már, hogy miért is vagyunk itt. Majd, ha eljutunk odáig, megtudjuk. Addig meg teszem, amit eddig tettem. - Mmm.. nem ismerem Manhattent. Így aztán biztosan eltévednék a szavak között. – mosolygok rá, érezve, hogy nem akar erről beszélni. Bőven mesél arról az érzet. Hogy mit, az pedig most csakis rá tartozik. - Megnyugodtam. – nevetek fel. – Nem minden almát szeretek. A legfinomabb a lopott alma. – harapok bele a frissen lenyúlt almába, széles mosollyal. - Egyszer biztos eljutsz Párizsba ismét. – ott nem voltam most. – Állítólag India ilyen téren nehezebb. – még nem voltam ott. Nem bírom megállni, hogy ne simítsak végig a ló nyakán, érzéssel, nem úgy, mint aki a prédáját látja benne. Tudhattam volna, hogy visszakapom. - Nem voltam sok helyen eddig. Franciahont megszerettem, inkább ott voltam többet. Néha felmentem a holland, belga területekhez is, itt inkább a délkeleti részen voltam. – ezek az időben legközelebb eső csavargások. Távol-Kelet időben is messze van és fájdalmas emlékké alakult át az idők folyamán. - De szeretnék elmenni… nem is tudom. Talán India, Ausztrália. Ezek érdekelnek. És téged? Ha belekerdéez Franciahonba, válaszolok, de feltételezhetően lejön neki is, hogy elég sok idő eltelt azóta, hogy egyes helyeken jártam. És azt nem szeretném. Hazudni sem. Az pedig nagyon hitelesen megy a képességem miatt.
-Megszerettek?-Pillantok rá kérdőn, ez kissé furán hangzik. De akkor elég rég a városban lehet. Vajon mit kereshet? Gondolom okkal van itt. Lehet, hogy vár valakit? Az milyen romantikus is lenne...Áh de ez nem létezik. Biztosan valami más céllal jött ide...Hmm lehet, hogy egyszerűen ő is csak menekült valami elől, ahogy anno én is. -Egyszer talán érdemes oda elmenni, bár lehet, hogy neked nem annyira tetszene. Ott aztán folyik az élet rendesen, még este is. Nem olyan nyugodt, mint Fairbanks. Az elején nehéz is volt hozzászokni, de rájöttem, hogy sokkal kellemesebb, mint az állandó nyüzsgés.-Miután olyan jó ízűen eszi azt az almát és az illata is befurakodott az orromba én is megkívántam. Így belenyúlva a zsákba magamnak is kiveszek egyet. Először szemügyre veszem és csak az után harapok bele. Bocsi pacik... Mi is megérdemeljük. -Hmm ez tényleg nagyon finom. Milyen jó dolguk van nekik...Mondjuk meg is érdemlik ennyi munka után!-Mosolyodom el, majd ismét beleharapok az almába. -Nagyon jó lenne ismét elmenni. Felmenni az Eiffel-toronyra...Olyan csodálatos onnan a kilátás. Mikor először megláttam alig akartam hinni a szememnek.-És mellettem pont akkor kérték meg egy nő kezét. Mindenki tapsolni kezdett, amint igent mondott a pasasnak. Szép volt. -Hu én sok helyre elmennék. Ha választanom kellene nem is tudnék mit mondani hirtelen. Dél-Amerikába is szívesen elmennék, meg Angliába, vagy Olaszországba... De azt hiszem bőven lesz időm körbeutazni a világot...Legalább ez a jó dolog a bundás létben!-Szélesedik ki mosolyom, majd egy utolsó almát adok a jelenlegi lónak, hogy utána a következő boxhoz mehessünk. Nem akarom nagyon elhúzni ezt az osztogatást. Már nagyon kívánom azt a forrócsokit.
- Befogadtak. – egyértelműen nem a farkasokara gondolok ezzel. Mivel emberek közelében élek és emberekkel foglalkozom, ezért rájuk gondolok. Falkában nem is voltam tulajdonképpen sosem, csak a testvéreimmel. - Igazad lehet. Toulouse nyáron nagyon nyüzsgő. Jó volt a kertvárosba visszatérni minden este, ahol több nyugalom volt. Nézem, ahogy kivesz ő is egy almát és beleharap. Mosolygok. Ragadós az almaevés. - Nem véletlen eszek almát. Meg, bizony. – simítom meg négylábú barátunk nyakát. Párizs… - Ha egyszer eljutok oda, feltétlenül megnézem. Az utolsó boxnál járunk, mire válaszolok, azt az almát már nem adok senkinek, ha elkezdtem, be is akarom fejezni. - Szerintem az a jó nekünk, hogy sokfelé mehetünk, időnk van rá bőven. – ahhoz képest rendesen nem utazgattam. Megragadtam egy országban és ott utazgattam, rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtam. - Olaszország jó lehet, meg a skandináv területek is érdekelnének. – és kimondatlanul, de Japán. Jó lenne oda visszamenni. - Szóval hol van az a forró csoki? – biccentem oldalra a fejem, miután végeztünk az almadogatással. – Csak előbb elpakolom a holmimat, nem szeretem széthagyni. Hamar megvan, főleg, hogy közben nagy részét már el is pakolták. - Karamella és fahéj van? Vagy ne kérdezzek ostobaságokat? – mosolygok. Nem tudom, milyen forró csokit tervez készíteni.
Nagyon kellemes elbeszélgetni vele. Élvezem a társaságát és olyan nyugodtság tölt el, amit már rég nem éreztem. Aranyosnak tartom, hogy megmutatta nekem kisfiús oldalát is. Sosem tartottam normálisnak azt, ha valaki elveszíti a gyermeki oldalát. A karót nyelt, rideg emberek nem lehetnek boldogok, mert elfelejtették, hogy milyen élvezni az életet, milyen gyereknek lenni. Szép lassan az almaosztogatás végére érünk, miközben én is szépen elpusztítok egyet. Hangosan felnevetek, amint a forró csoki után kezd el érdeklődni. Rosszabb, mint én!! -Rendben megvárlak!-Addig én is elteszem a kiürült zsákot és még egyszer körbe nézek, hogy minden rendben van e. Miután Bastian is mindent összeszedett elindulok mellette a ház felé. Bár kóbor, de nem hiszem, hogy Odiet zavarná, ha barátkozom vele. Talán sikerül rábeszélnem, hogy legyen a falkánk tagja, vagy sikerül kideríteni valami mást. Pár percen belül már bent is vagyunk a melegben és miután megszabadulok a cipőimtől be is vonulok a konyhába jelezve Bastiannak, hogy nyugodtan kövessen. -Ha minden igaz mind a kettő van, meg még pillecukor is, ha esetleg kérnél bele azt is. Meg persze a tejszínhabról se feledkezzünk meg!-Kacsintok rá, miközben elkezdem elővenni a hozzávalókat.
A kis csomagot figyelmesen ott hagyom a bőrápoló készletnél. Itt nagyobb szükség van erre, és bármikor tudok pótlást beszerezni. Nem kérdezgetem ismét udvariasan, hogy zavarok-e. Ha zavarnék, nem hívott volna meg, ha meg kiderül mégis, akkor elegánsan és rettentő gyorsan távozom. Megbántódni felesleges, rossz időzítés, rossz napfény és a többi. Masako a vidámságot jelenti számomra, a kedves figyelmességet, ami mostanában nagyon nem jellemző, alig valakire. Belépve a házba egy megfelelő hangerősségben köszönök, majd ahogy látom, követem is a példát, megszabadulok a csizmámtól. A házban mezítláb szoktam lenni, otthonnak nem nevezném, az már nagyon régen volt és hiányozhat, visszatérni már akkor sem fog az a helyzet. - Pillecukor? – pislogok rá meglepetten. Nem igazán tudom, mi az. Mivel más házában nem turkálok, először le akarok ülni, aztán meggondolom magam. - Tegyem fel addig forrni? – célzok a nedűre. Láb alatt lenni és illetlennek lenni nem akarok, ha nem kér a segítségből, akkor leülök. Elég szerencsétlenül, majdnem leverek egy bögrét, de még időben elkapom. - Majdnem sikerült összetörnöm, bocsánat. Egészen egyedi a díszítése. – nézek a pöttyökre, ahogy megfogom a kezemben.
Elkerekednek szemeim mikor felteszi a kérdést. Látom rajta, hogy még sosem hallott erről az édességről. Hát ő milyen világban élt eddig? Mi az, hogy nem ismeri a pillecukrot? Nah ez most meg fog változni!!! -Nem ismered a pillecukrot? Pedig Amerika egyik híres édessége... A filmekben is mindig a tábor tűznél pillecukrokat sütögetnek.... No de! Akkor kapsz kóstolót és ha ízlik a forrócsokiba is kapsz!-Szélesedik ki mosolyom miközben felé kacsintok egyet. Ahogy a konyhába érünk már elő is veszem a zacskó pillecukrot, amit szépen leteszek elé. Nyugodtan falatozgathat belőle, van elég. -Nem nem! Te csak csücsülj le! Majd én elkészítem, hiszen én vagyok a házigazda! Egyél pillecukrot és szólj, hogy kérsz e belőle.-Kedves tőle, hogy segíteni akar, de nem nehéz összedobni egy forrócsokit. Elő is veszek két tábla csokit, tejet és a lábost, amiben a finomság elkészül. Először a tejet öntöm bele, majd összetöröm a csokit és már hagyom is melegedni. -Elkaptad ez a lényeg! Ez az én bögrém... Nagyon régen kaptam az unokatestvéremtől. Imádom, szóval csak óvatosan!-Lopok a zacsiból egy pillecukrot, amit be is dobok a számba. Imádom! -Amúgy hány éves korodban tanultál meg lovagolni? Egyszer ha lenne kedved elmehetnénk legközelebb lovagolni a környéken.-Jó jó tudom néha túl sokat beszélek, de ha eszembe jutnak a dolgok nehéz nem kimondani azonnal.
A kérdésre megingatom a fejem. Jobb bevallani, hogy nem ismerem, mint folyton hamukázni, hogy de ismerem és aztán kiderül, hogy mégsem. - Kíváncsi vagyok rá. Az elém tett zacskót előbb megnézem, aztán feltekintek Masakora. Előbb felveszem, megforgatom a zacskót, majd egyet kiveszek belőle. - Ezt így is meg lehet enni? – igazából nincs mit veszíteni, be is kapom egyből. Meglepődöm azon, ami elér, elégedetten hümmentek egyet. - Mennyei. – és máris ragad össze a szám. - Rendben. – nem erősködöm, bekapok még egy pillét. – Megkóstolom vele. Van valami speciális elkészítési mód? – érdeklődöm, közben érzem, hogy egyre jobban ragad a szám. - Uh, akkor duplán jó. – kedvenc. Amit megtapasztaltam apránként, hogy az anyagi dolgok már nem érdekelnek. Elvégre több, mit száz év alatt minden semmivé lett, amit felépítettem. Nincs bögre. A kérdésre elég rendesen felvonom a szemöldököm érdeklődve, de azért finoman arrébb teszem a bögrét és még az ujjaimat is elkapom róla. - Azt hiszem, ez pár száz év után nem annyira lényeges kérdés… - somolygok, miközben felé fordítom a pillés zacskót, hogy lophasson belőle. – Huszonegy. Az első akarások egyike volt, hogy lóra pattanhassak és vágtathassak a széllel. - Az legyen akkor egész napos. – teszek javaslatot a lovas kirándulásra. – Van terved, merre, vagy rám bízod? – nem veszek több cukrot, de azért figyelem, mikor teszi majd bele a forró csokiba a pillét. – Te mikor tanultál meg lovagolni?
-Persze, hogy meg! Igazából számos módon el lehet fogyasztani, de szerintem magában is isteni finom. Igaz mondjuk sokat nem lehet belőle megenni, mert iszonyat édes.-Meg ha túl sokat eszik az ember belőle egy idő után rosszul is lesz. Nekem már sikerült elérnem azt az állapotot. Nos nem kívánom senkinek sem. Érdeklődve figyelem ahogy megkóstolja a pillecukrot és örömmel látom, hogy neki is ízlik. Ezek szerint ő is egy igazi édesszájú. A pasik között igen ritka. -Mármint a forrócsokinak? Mert nem szándékoztam semmi extrát csinálni vele. Csak megolvasztom a csokit, tejjel hígítom aztán majd megpakoljuk mindenféle finomsággal. De nyugodtan szólj ám, ha van valami különleges kívánság, vagy van egy tuti recepted.-Én nyitott vagyok mindenre. Egyszer láttam interneten ezt a receptet, nekem bejött, azóta így csinálom, de ha ő is ismer egyet tőlem azt is kipróbálhatjuk. A kijelentése teljesen jogos. Bár nem tudom pontosan hány éves is, de annyit azért tudok, hogy száz feletti. -Bocsánat... Néha megfeledkezem az évek mennyiségéről.-Mosolyodom el, miközben tovább kevergetem az olvadozó csokit, amibe lassan a tejet is beleöntöm. Természetesen ha közben mondja a másik receptet azt is elkezdhetjük csinálni. -Nincs tervem... Csak most jutott eszembe ez az egész kirándulás. De tőlem lehetsz te a vezető! Remélem nem valami sötét erdőbe akarsz majd elvinni, ahol aztán élve eltemetsz!-Nevetek fel, bár ki tudja... Belopja magát mások bizalmában és aztán bumm... -Én körülbelül egy éve kezdtem el tanulni, de igen intenzíven.-Napi szinten tanultam, gyakoroltam a lovaglást, természetesen az egyéb edzések mellett.
Nem hasonlít ahhoz a gyerekkori édességhez, ami akkoriban volt az édességek édessége. De némileg visszahozza mindezt. - Az igaz. Szinte ragad a szám. – ehhez kell valami enni, mert a végén nem tudok majd beszélni. A visszakérdezésre bólintok. Azt látom, hogy a pillecukor nem egy házilag elkészíthető valami. Szokatlan a nagy bolt is, bár áruház volt már, amikor Párizsba felutaztam. A felajánlásra, miszerint van-e bevált receptem, habozás nélkül rávágom. - Tejszín, vanaíliarúd és szerecsendió. Milyen finomságokat teszel bele? – már nincs nagy házam, besegítőkkel, házvezetőnőt ugyan kértem heti pár alkalomra, de ennyi. Magamnak kell megtenni mindent és jó felfedezni így a jelenkort. Még ha nehéz is. – Segítsek? Újabb pillecukor, de már kezdem érezni, hogy sok lesz. - Nem szükséges bocsánatot kérned. – mosolygok rá. – Az évek száma még nem feltétlenül tesz bölcsebbé valakit. A természetben létezés az egyik legfontosabb a számomra, ezért kapok az alkalmon. Masako társaságát pedig élvezem. - Akkor legyen úgy egész napos, hogy éjjel csillagbámulás lesz. – a csillagokat szerettem nézegetni és ez az imádat még ma is megmaradt. Ha minden igaz, a távcső is nem sokára megérkezik. - De, ez a szokásom! – nevetek fel. Érzem a pillanatnyi bizalmatlanságot és megértem, még ha érzékenyen is érint. – Ha gondolod, hívj meg valakit. – javaslom. Így túlerőben lesznek, még ha látszatra is, ám szeretném a lehetőséget elvenni. - Egy év sok idő, főleg, ha sokat gyakorolja a farkas. – szippantok bele a levegőbe. – Mint ahogy a forró csokidnak is mennyei illata kezd lenni. Elgondolkodtál már a műlovagláson? Az akrobatikuson.
Csak mosolyogni tudok rajta. Milyen kis kíváncsi és ugyanannyira kis nyughatatlan, mint én. Mindenáron segíteni akar nekem, pedig már az elején megmondtam, hogy nincs szükség rá, hiszen a vendégem! -Olyan kis kíváncsi vagy, mint egy kisfiú! Türelem! Hamarosan elkészül. Legyen meglepetés!... Amúgy nem rossz ötlet a vanília, meg a szerecsendió, de nálunk most ilyen nincs... De hidd el nagyon, de nagyon finom lesz! Bízz bennem!-Kacsintok felé egyet, majd egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén. Miben is tudna nekem segíteni... Valamilyen feladatot mindenképpen adni szeretnék neki, ha már ennyire szeretne, de tényleg csak egy kis apróságot. -Ha ide hoznád nekem a hűtőből a tejszínt és a tejszínhabot az nagy segítség lenne. Az ajtóban vannak!-Közben a csoki már szépen felolvadt, így ahogy megkapom a tejszínt már öntöm is bele. -Sokan tejjel csinálják, de a tejszíntől kicsit sűrűbb állaga lesz főleg, ha egy picit utána habverővel is megdolgozod.-Magyarázom meg neki a dolgot. Természetesen miközben a kezeim járnak ő rá is odafigyelek, de mikor megemlíti a csillagnézést egy pillanatra leállok. -Huu ez nagyon jól hangzik! Mindig is szerettem nézegetni a csillagokat. Olyan megnyugtató tud lenni, de igaz társaságban sokkal kellemesebb!-Odett meg bizonyára elengedne engem, de persze mindenképpen megbeszélném ezt vele előtte. -Mi?... Nem, nem szeretnék senkit sem elhívni! Bízom abban, hogy annyira ízleni fog a forrócsoki, hogy meg akarsz majd tartani!!! Mert a receptet nem fogom elárulni!-Oké ez elég hülyén hangzik úgy, hogy mindvégig mellettem van és minden mozdulatom látja, de ez csak játék. Már nem kell sokat várni és lassan már ihatjuk is ezt a fenséges meleg italt. Aki kitalálta az egy szent volt! Az újabb kérdésén meglepődöm kissé, ami ki is ül az arcomra. -Bevallom őszintén ezen még sosem gondolkoztam el!... De nem hiszem, hogy nekem való lenne! Sosem voltam az a sportos alkat. Inkább a tánc érdekelne, ha már elkezdenék tanulni valamit. Egyik nap láttam egy videót egy pár táncolt. Annyira szép volt... A mozdulataik kecsesek, lágyak, de mégis kemények...Lenyűgözött.-Teljesen őszintén beszélek vele. El is kezdtem keresgélni interneten, hogy mégis hol is oktatnak esetleg ahhoz hasonlót a városban. Közben a tejszín is felmelegedett, és miután szépen elkevertem a csokival elő is veszem a habverőt. Csak pár másodpercig használom a kis gépet, majd ki is kapcsolom és már veszem is elő a bögréket, amikbe szépen öntök egy-egy adag csokit. Mikor a tejszínhab a kezembe kerül ujjamra nyomok egy kis adagot és meg is kóstolom. -Minőség ellenőrzés!-Vigyorodom el ahogy egy újabb adagot nyomok az ujjamra, de most nem a szám felé emelem, hanem egy hirtelen mozdulattal Bastian orrára kenem, hogy végül hangos nevetésbe törjek ki.
- Igen, kíváncsi vagyok! – nevetek fel. – Mint egy gyerek. – ezért is lettem az, aki. Vagy ami. – Meg bízom is. Szeretem a meglepetéseket. – csillan meg a szemem. - Hozom! – a hűtőben nem is kell keresnem, az illata vezet. Kiveszem, s kinyitom őket, s a keze ügyébe helyezem. Nem mondanám, hogy ász vagyok a konyhában, a kísérletezésben kimerül a tudományom, a régi hagyományos francia ételeket ettem sokáig, és gyerekes naivitással vetem magam bele az új dolgokba. - Tejszínpárti vagyok… - jegyzem meg. A csillagokra bólogatok. - Itt pedig különösen jól látni a csillagokat. – Portland kissé fényes volt égboltban, amikor ott akartam felnézni az égre, mint ahogy Írhon is. Felnevetek. Masako kedvessége megérint, és játékosan a tál felé nézek, mosolyogva utána. - Igazad van. Sokszor kell még ellesnem, hogy sikerüljön is. Kecses tartása van és a lovak is kedvelik. Tánc. Igen, megy hozzá. - Szép mozdulataid és tartásod van. A lovas akrobatikát azért gondoltam volna, mert az… tánc a lovakkal… és ők szeretnek téged. Láttam. Milyen tánc volt? – én és a modern tánc, ami úgy több mint száz évet ölel fel, még annyira nem vagyok otthon, s ha megy is a tánc, az azért van, mert „leérzem” másoktól, akik ott vannak. Amikor önteni kezdi a forró csokit, keresni kezdem a kakaóport és mivel ismeretlen a terep, visszafordulok, hogy megkérdezzem merre is van szitáló. Szita. - Mondd me… - ekkor érkezik a tejszínhab az orromra. Megint felnevetek, de nem a nyelvemmel, hanem az ujjammal szedem le az orromról. - Mmmm… egészen jó. Masako és Bastian íze van. – mosolygok. – Merre van a szita és.. a kakópor? A kakaószórás után, ha Massako is kér rá, nézegetem. - Mesteri alkotás a hab. Egészségünkre! – a kanalat szinte félig engedem a habba, el is tüntetve, hogy a többit már a csokiba keverjem. Meg akarom kóstolni a forró csokit, minél előbb. - Mmmm…. mmm…… - még ízlelgetem, nem bírok betelni vele. – Mennyei…. sokat kell még tanulnom és gyakorolnom, hogy ilyen finomra sikerüljön.
-Bevallom őszintén, hogy nem nagyon vettem még szemügyre itt a csillagos eget. Pedig tényleg szeretem főleg, hogy sok kellemes emlékem van a csillagnézéssel kapcsolatban. De azt hiszem túl sok minden történt az életemben, hogy erre rendes időt szánjak... Szóval nagyon várom már azt a kirándulásunkat. Mikor lenne jó neked? Én mindennap itt vagyok szóval rajtad áll!-Minél előbb megyünk annál jobb. Tőlem akár holnapra is megszervezhetjük, bár lehet Odie nem örülne neki, hogy ilyen hirtelen beszervezek valamit. Nem akarok magára hagyni a sok munkával, de azért egy napra csak elenged. Mikor a tál felé pillant eltakarom azt felnevetve. Jól érzem magam nagyon is. Kezdem azt érezni, hogy visszatér a régi vidám, magabiztos Masako. A kijelentésén nagyon meglepődöm, ami ki is rajzolódik arcomra, de csak akkor reagálok rá szavakkal, mikor befejezte. -Oh ez igazán kedves tőled. Ilyet még senki nem mondott nekem. Tényleg úgy hiszed, hogy menne nekem a tánc?-Teszem fel teljesen őszintén a kérdés. Igaz Unalaqnak hála nem vagyok olyan ügyetlen, mint anno és sok mindent sokkal könnyebben tanulok meg, de ki tudja, hogy ez elég e. -Amúgy most elgondolkoztam a dolgon, de úgy is annyi időm van, mint a tenger, szóval ki tudja... Lehet, hogy száz év múlva én leszek a leghíresebb műlovagló!-Szélesedik ki mosolyom. Természetesen elmondom neki mit hol talál, majd miután a tejszínhabot rányomtam a csokira érdeklődve figyelem az ő mozdulatait. Ahogy rákerült a kakaópor is még megszórom egy kis mályvacukorral és készen is vagyunk. -Megmutatom neked a videót, ha érdekel!-Csillannak fel szemeim. Mielőtt elmennék még a gépért én is megkóstolom az alkotásunkat. -Ez tényleg finom lett. Ügyesek vagyunk!...Örömmel megtanítom neked. Akár minden nap készíthetünk!-Ha valóban érdekli a felvétel akkor már indulok is a gépemért, hogy a konyhába cipelve a híres youtubon kikeressem a videót. -Nem egy profi felvétel, de a tánc a lényeg az meg remekül látszódik.-Pár kattintás és már el is indul a videó. Az egész csak pár percig tart. A végén érdeklődve pillantok rá.
- Akkor most lesz alkalmad. – a siettetése megmosolyogtat. – A kirándulást a tavaszi napéjegyenlőség utáni hétre gondoltam. A napot rád bízom, és legalább két héttel előtte szólj kérlek. – eléggé tele lesz március elejétől a naptáram, nem gondoltam volna, hogy ennyire kelendő leszek. És egészen biztos vagyok abban, hogy Masako is elég elfoglalt, ráadásul engedélyt is kell kérnie. A takarásra, majd a nevetésre úgy teszek, mint aki fölé akar hajolni. - Igen. Ám, ha nem érzed így, akkor nem érzed így. A te életed és jövőd. – nézek rá. – Így van. – remélem, hogy lesz is. Kívánom neki, hogy legyen annyi éve, hogy mindent, amit szeretne, kipróbálhasson, megismerhessen. A mályvacukros szórásra felvonom a szemöldököm. - Nem bele kell tenni? – hol ránézek, hogy a két remekműre. Cuppogok, mielőtt meg tudnék szólalni, az ízeket akarom érezni. - A nagyobb, jóval nagyobb érdem a tiéd. Kíváncsi vagyok a videóra. – bár az egészen más, mint ha élőben látnám. Nagy mázli, hogy csak felém fordítja és nézhetem. Ezek a kütyük még mindig csupa rejtélyek nekem. Mint ahogy az is szokatlan, hogy ezt táncnak nevezik. Régen láttam ilyeneket és olyan összejöveteleken, ahol a szellemekhez szóltak. - Nagyon kecses mozdulatok. Szerintem az életben nem tudnék olyan hátrahajlást csinálni. Ezzel szeretnél foglalkozni? – nagyjából ilyen mozdulatokat láttam a lovasakrobatikusoknál, tény, hogy ott a ló mozgására is figyelni kell. – Biztos, hogy van a közelben ilyen lehetőség. Felhajtom a bögre több mint felét addigra. - Ó, elfelejtettem. – tapogatózom a zsebemben. – Biztos jövök még a lovardába, de a telefonszámom itt hagyom. Ha nem veszem fel, nyugodtan hagyj üzenetet, vagy visszahívlak. – végre megtalálom az elvándorolt tárcámat és egy kártyát az asztalra teszek. – A lovardának is megvan a telefonszámom. – mivel van, amit rendszeresen el tudok hagyni, inkább előzékeny vagyok. Felhajtom a maradékot a bögréből, majd csettintek egyet a nyelvemmel. - Köszönöm a forró csokit. A vendéglátást és legfőképpen a társaságod. Ha szabad, még jövök lesni forró csokikészítést tanulni. – de most már ideje mennem. Nem akarom Masakot sem bajba sodorni azzal, hogy itt vagyok sokáig. A kabátomat a kezembe kapom, a kocsiban úgyis levenném. Két puszit adok Masako két arcára. - Köszönöm és szép további napot! Szia! Még a kocsiba beszállás előtt is integetek neki, s csak azután indulok el, vissza.
Bár sajnálom, hogy ilyen sokat kell várni erre a remek kis programra, de alkalmazkodom hozzá. -Rendben, bár szerintem nekem teljesen mindegy milyen nap... Talán a hétköznapok jobbak, mert akkor kevesebben vannak, de tudok alkalmazkodni!-Már most tudom, hogy iszonyatosan jo nap lesz az és nagyon is várom. Jó lesz kicsit kimozdulni innen, elvonulni az erdőben. Ez még a bundásnak is nagyon fog tetszeni. -Bele is lehet, de így gusztább. Tőlem belenyomkodhatod, ha szeretnéd! Nem fogja elrontani.-Kacsintok felé egyet. Én mondjuk általában a habbal együtt azonnal leeszem, de nem kötelező követni ezt, hiszen mindenki úgy fogyasztja ahogy akarja. Erre nincs külön szabály. -Foglalkozni? Az azért túlzás... Nem csak szívesen megtanulnék táncolni. Bár sosem próbáltam... eddig csak különféle szórakozóhelyeken táncoltam, de az azért nem ugyanaz.-Akkor az ember nem foglalkozik azzal, hogy mégis hogyan táncol, másnak tetszik e, hanem csak kitombolja és jól érzi magát. Fogalmam sincs, hogy én hogy táncolok, de nem is érdekel ilyenkor. Akinek nem tetszik ne nézze, aki meg viccesnek tartja, nos legalább szereztem neki pár boldog pillanatot. Én lassabban fogyasztom a finom italt, kiélvezek minden ízt, de persze sosem szokott gond lenni abból, hogy kihűl. -Oh köszi!- Át is veszem a kis névjegykártyát, amit el is olvasok magamban és mielőtt bárhova is menne előveszek az egyik fiókból egy tollat, papírt és fel is írom a saját számom. -Nekem nincs ilyen menő kártyám, szóval be kell érned ennyivel!-Nyújtom át én is a telefonszámom, hátha néha lenne kedve beszélgetni velem, mikor épp nincs itt. Mondjuk nagyon is sajnálom, hogy máris megy, de egyszer minden jó véget ér, hogy később elkezdődhessem egy újabb remek élmény. -Én köszönöm, hogy elviseltél engem és természetesen szabad, sőőőt! Kötelező!-Nevetem el magam. Örülnék neki nagyon is, ha máskor is tovább maradhatna. Igazán nagyon élveztem a társaságát. A puszikat természetesen én is viszonozom, majd el is kísérem az ajtóig. -Neked is! Vigyázz magadra!-Búcsúzom el még tőle, majd megállok az ajtóban és úgy figyelem ahogy a kocsihoz sétál. Én is intek neki egyet. Megvárom míg elhajt az ajtóval, csak az után megyek vissza a házba, hogy rendet rakjak magunk után.
//Én is nagyon szépen köszönöm és bocsi, hogy csak most ment tőlem a záró //
Itthon vagyok, de valahogy mégis idegen, köszönhetően annak, hogy a falka fele - vagy több, mint a fele(?) pontos számokat nem tudok - az alatt került ide, hogy én távol voltam. Így pedig örülök, ha ismerős arcokat láthatok és nem mindenki vadi' új. Amin egyébként nem nehéz változtatni, csupán meg kell őket ismerni, ami már csak azért sem árt, mert megtarthattam a rangomat, miután megjelentem az új Atanerk színe előtt. Lényeg, hogy nem árt, ha tudom kikért is viszem majd vásárra a bőrömet és ők is ismernek engem. Nem tervezek minden egyes falkatagot felkeresni az otthonában, a legtöbbekkel majd csak összefutok valamikor, de azért azokhoz, akiknek saját üzletük van és/vagy kölykük is, mindenképpen elmegyek. Számomra a dolog teljesen logikus, tudjam mi tartozik újonnan a falkához és mentor lévén az sem árt, ha a kölykökről is van némi fogalmam, akkor is, ha nem kérnek a segítségemből ilyen vagy olyan oknál fogva. Mindennek okán pedig nem tűnik ostobaságban, hogy bevágjam magam a kissé leharcolt, de még működőképes furgonomba és elvezessek a világ végére a lovardához. Miután leállítom a motort, kiszállok a járműből és egy könnyed, de határozott mozdulattal vágom be az ajtót magam után. Leveszem a napszemüvegemet és egyenesen a faházhoz indulok meg. Mostanra, azért a lakból valamiféle falkaszag rajtam ragadt vagy ha másé nem, hát Darrené, pajzsom pedig félig van csupán felhúzva. Ahogy egyre közelebb érek, energiáim körbetapogatják a helyet, leginkább azért, hogy elöljáróban megtudjak valamivel többet az itt lakó(k)ról, mint amennyi infóval jöttem. Állítólag valami szőke nőstény a tulaj és van egy kölyke is. Ezen ismeretek alapján pedig gyanútlanul és megszokott nyugalommal érek egyre közelebb és ez az érzés egészen addig tart, amíg meg nem érzem a nőstény energiáit, aminek köszönhetően megáll bennem az ütő na meg a kezem is a levegőben, amivel elvileg kopogtatni készültem volna még az imént. Egyetlen pillanaton belül tolulnak fel bennem életem két és fél évszázadának bizonyos emlékei, amelyek egyetlen személyhez kötődnek. Tekintetem az ujjamon viselt jegygyűrűre téved, amit azóta viselek, hogy odakerült azon a bizonyos nyári esküvőn. Mert akármennyire is teltek el felettem az évek és váltam farkassá, katolikus vagyok és a halál nem választott szét minket. A nőstény még mindig a feleségem, főleg, hogy sosem szereztem hírt a haláláról. És most itt van. Rohadtul itt. Mert akkorát csaknem tévedhetek, hogy összekeverjem valaki mással. Nincs azaz ég... Normál esetben valóban kopognék és megvárnám, amíg nyílik az ajtót és felbukkan a tulaj, de most nem tudok. Nem akarok. Ha a házból érzem a Aimée energiáit, akkor minden szívbaj nélkül, türelmetlenül nyomom le a kilincset - ha zárva van, az sem akadály számomra, max a zár látja majd kárát -, ha pedig az istállók felöl - vagy bárhonnan máshonnan -, hát arra indulok meg, fokozott tempóban kapkodva a lépteimet, egészen addig, amíg meg nem látom őt. Basszuskulcs, ez tényleg Ő! - Aimée? - tudom, hogy ő, de valahogy mégis rohadtul hihetetlen ez az egész. Másfél évszázada láttam utoljára és hagytam faképnél, ahogyan annak idején ő is engem. Most meg itt van és az még hagyján, hogy konkrétan itt, de ráadásként egy falkához is tartozunk évek óta. Hát eldobom az agyam... - Mi a faszom...? - csúszik ki a számon rögtön a neve kiejtését követően, inkább magamnak, mint neki, és ezzel együtt mozdulok is, lehetőleg az előtt, hogy lecsapjon/elszaladjon vagy más tettet elkövessen és ha szerencsém van, akkor mindkét karját megfogom a válla alatt, hogy aztán roppant meggondolatlan módon megcsókoljam. Nem, nem kergetek rózsaszín álmokat, az is lehet, hogy már rohadtul nem érdeklem őt, de attól még a viszontlátás, a hazatérésem és minden egyéb szar, amin most átmentem - és átmegyek - ilyen és ehhez hasonló őrültségeket húznak ki belőlem. Eszemfaszom megáll. Vajon mi jöhet még eztán...?
Nem győzők hálát adni az égnek, hogy idén tavasszal elkerült a vörös veszedelem, sajnáltam volna én is feldobni a pacskert, még úgy is, hogy minden elhalálozott falkatársunkba visszatért az élet. Nem, köszönöm, elég volt belőle tavaly, meg hogy utána hetekig az ágyat nyomtam. Képzelem, szerencsétlen Masa mit volt kénytelen elviselni tőlem, de hát na… Az istálló nem takarítja ki magát, ahogy a lovak sem tudják megetetni maguk, és így, hogy kedves bátyám rám hagyományozott mindent, valakinek dolgozni is kellett. Pedig de kényelmes volt amíg ez az egész lovarda az ő napi nyűgje-gondja volt, te jó ég… Hogy én hogy imádtam a délig henyéléseket meg délutáni csavargásokat! Azok voltak ám a szép idők… Bár néha elnéztem a Farkaslak felé, de azért bőven lekötött az itteni munka, így ha nem volt muszáj, túl sűrűn nem jártam a hegyen. Maximum ha már nagyon tele volt a hócipőm mindennel, akkor aztán ideugrasztottam valakit bébiszitternek a gyerek mellé, aztán mentem levezetni a feszkót a falkatársak társaságában. A ritka látogatásaimnak köszönhetően pedig talán az sem meglepő, ha nem voltam épp napra kész az információk tekintetében – mondjuk ahhoz képest, hogy nem vagyok felderítő, még így is többet jelentettem kóborokról, mint némelyikük. Ma épp szabadnaposok vagyunk lovarda tekintetében, így Masa a fiúkkal csavarog valamerre, én meg, kihasználva az időt, egész jól elvagyok a konyhában, ahogy palacsintát sütögetek, jó lesz majd uzsonnának a délutáni sétalovaglás mellé, úgy is akartam menni Carte-tal egy kört a környéken. Már egész szép kis torony magasodik mellettem az édességből, amikor én is megérzem az ismerős energiákat, és olyan szinten kizökkent a tevékenységemből, hogy vérvonal-képesség ide vagy oda, olyan lendülettel küldöm meg a plafon felé szerencsétlen palacsintát, hogy biza az odafenn ragad… - Putain… -morgom bosszúsan, ahogy a plafon felé sasolok, majd az ajtó felé, és már én sem vagyok egészen biztos, hogy melyiknek is címeztem pontosan azt az egy szavacskát… - Benoît? -fordulok hátra ahogy nyílik az ajtó, bár magam sem tudom, miért kérdem, mint ha nem lennék 120%-ig biztos benne, hogy ő az… Ó, de még mennyire, hogy ő az… Csak ő tud ilyen paraszt mód viselkedni! - Nos, drágám, elég nagy gondok lehetnek, ha már ezt is elfelejtetted… -törődök is vele, hogy csak költői kérdésnek szánta amit mondott, és nem nekem, de hosszú házasságunk röpke együtt töltött évei alatt már bőven megtanulhatta volna, hogy jó mindig is jó beszélőkém volt, és amiatt sem zavartattam magam különösebben, ha épp nem kíváncsi a véleményemre. Mondom én anélkül is a magamét. - Te meg hogy a bús fenébe kerültél ide? A halál gondolta volna, hogy még itt is a nyomomra bukkansz. Mi vagy te, Lassie, hogy mindig oda találsz ahol én vagyok?- mondtam ezúttal is a magamét, ám ahogy megindul felém, csak védekezően kapom kézbe a palacsintasütő serpenyőt, hogy ha úgy hozza a szükség, használjam is. Végül azonban nem jutok el idáig, lévén megragadja a karjaimat, mire pedig képen törölhetném a serpenyővel, megcsókol, én pedig nagyjából fél szempillantás alatt feledkezem meg arról, hogy valójában mennyire kiakasztott a váratlan felbukkanásával. - Nos… bonjour, mon amour. -pislogok párat meglepettségemben, miután a csókját követően szóhoz jutok, és az sem zavar különösebben, ahogy az eddig plafonra tapadó palacsinta most unta meg a magaslati levegőt, és nemes egyszerűséggel visszaesik a tűzhelyre, szép szenesre égre-füstölve… Érdekel is most a nyamvadt palacsinta. - És most áruld el, kérlek, mégis hogy képzelted azt, hogy csak úgy szó nélkül lelépsz, hmmmmm? HMMMM? -estem neki egyből csípőre vágott kézzel, igazi tüneményes feleség módjára - Vagy ha már itt tartunk, hogy bukkantál egyáltalán a nyomomra? -követeltem további válaszokat.
Ó igen, és 300... csak most, csak neked, drágám! ^^ ♥
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 11, 2015 9:46 pm-kor.
Kezdőlap
//
és bocsi, hogy csak most ment tőlem a záró 
//
