- Azért, mert… – végül elhallgatok és csak szusszanok egyet. Egyszer majd, ha érdekli még, akkor elmesélem neki az egész történetet, de nem most, mert gyenge magyarázkodásnak tűnne és ennél sokkal többet jelent ez az egész számomra. Veszek egy mély levegőt mielőtt bármivel folytathatnám. - Téged akarlak jobban, téged választalak. – a vállaim kissé megereszkednek, mire a szavak végére érnek. Mert végre meghoztam a döntést, amit valahol mindig is tudtam, de ostoba és hülye fejjel, jó alaposan összekavartam a dolgokat. Sajnálom. Borzasztóan. Nem tudok több mindent elmondani. Ennyinek kell elégnek lennie, döntsön akárhogyan is, mert soha többé nem akarom olyan helyzetben hozni, mint ahogyan azt a bányánál tettem. Nem érdemelte meg. Tudom én is. - Rendben. – bólintok egyet és a kezeimbe fogom a neki szánt gyűrűt, hogy újra megkérjem. Végig mondom a szövegem, fél térdre ereszkedve. Legutóbb az anyjával egyeztem meg a házasságunkat illetően, most azonban teljesen rajta áll, hogy akarja-e vagy sem. Azt hiszem annak idején is így kellett volna lennie. Talán máshogy alakultak volna a dolgaink, az egész életünk… Kimondja az igent és felszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, és széles mosoly kerül a képemre. Felhúzom a gyűrűt az ujjára, mielőtt még meggondolja magát nekem és aztán ölelésembe zárom, amikor a nyakamba ugrik. Szorosan, hosszan, mélyen belélegezve az illatát és közben alig hiszem el, hogy ekkora szerencsém lehet még az életben. Nem érdemlem őt meg. - Szeretlek. – suttogom halkan mielőtt még elereszteném, hogy aztán megcsókoljam. Előbb hosszan, majd újra és újra, mintha az életem múlna rajta…
//a másik játék totálisan más hangulata miatt ez most záró lenne, nagyon-nagyon köszönöm <33333 éés úúúú //
A vizes ruha lassan rám fagy, de még mindig érzéketlen vagyok minden külső hatásra és tényezőre, mint például a fagyra, vagy a havazásra. Mintha megszűnt volna a képességem arra, hogy mást is érezzek azon a tátongó és fájdalmas ürességen túl, ami milliónyi darabra szakított belül. Hiába láttam a fiam emlékeiben kristálytisztán, mi is történt a lányommal, a halálának tényét nem volt könnyebb feldolgozni, főleg nem ennyi idő alatt. Tombol bennem a fájdalom, a keserűség és a gyász és mégsem tudom kiadni magamból. Bezárult a testembe, ahogyan én magam is, pedig ez lassan szétfeszít. Mégsem zuhanhattam szét a fiam karjában, hát magam mögött hagytam, áttántorogva az erdőn, belegázolva a patakba, meg is merítkezve abban. És most itt vagyok, nem a Laknál, ahol élek, hanem itt, a lovarda közelében. Pedig nem szándékosan jöttem erre, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogyan kerültem ide. Pajzsom semmivé foszlott órákkal ezelőtt és azóta sem épült újjá. Energiáim fekete masszaként vesznek körül, bennük van a gyász, a ki nem adott fájdalom, a csalódás és még megannyi érzelem, amelyeket még csak megkülönböztetni sem vagyok képes egymástól. Más dolog gondolni rá, megpróbálni számolni azzal, hogy egyszer elveszíthetem a családom tagjait és megint más átélni és érezni, hogy az egyik gyermekem, aki még hosszú évtizedeket, évszázadokat élhetett volna, egyszerűen nincs tovább. Halott. Nem való szülőnek gyermekét temetni… Újra belém mar ez az érzés, a kétségbeesés csíráival és a tudattal, hogy mindaz, amit eddig tettem, talán nem is ért semmit, hisz olyan könnyedén szűnt meg, ahogyan az őszi szél kapja fel a lehullott faleveleket. Sem az Arthurnak adott kölyköm nem élt már, sem pedig Mary. Miattuk tagadtam meg Aiméetől a közös gyermek lehetőségét, miattuk választottam a kölykeimet a feleségem és az új élet reménye helyett. És ma hová lettek? Egyik sincs már… Talán egyik döntésem sem volt helyes, hiába vezérelt a legjobb szándék, a szeretet és minden, amiben eddig hittem. Már nem tudom, hogy mi volt helyes és mi nem, tettem, amit jónak láttam, most pedig minden, ami a múltam része, szépen lassan és keserű fájdalommal csúszik ki a kezeim közül. És én nem tehetek más, mint végignézem, tehetetlenül. Újra végigzubog bennem az elmúlt néhány óra minden megrázó élménye, a hallottak, amiket mondott, a tettek, hogy megütöttem a saját fiam, a látottak, amiket az emlékeiből kaptam. Ott és akkor, bár ezernyi darabra törtem, nem eshettem szét. Most viszont már nem is akarom tartani magam. Nem megy tovább. Újra térdre roskadok, immáron a faháztól nem is olyan messze és az eddig torkomra forrt kiáltás elemi erővel hagyja el ajkaimat. Beleüvöltöm az estébe a fájdalmam a gyászom, a veszteségem. Nem csak a kölykömet gyászolom, hanem a lányomat is. Az egyetlen lányomat. Esküszöm, hogy sosem akartam, Aimée így lásson. Soha. Most azonban képtelen vagyok tovább erős lenni. Eddig tartottam ki. Ennyire voltam képes…
Egy szokásos, hétköznap este volt... legalábbis hittem én, ahogy a kanapén ücsörögve a tv-t bámultam, kezemben egy pohár francia vörösbort kortyolgatva. Így, hogy Masa elköltözött a fiúkhoz, túlságosan is csendes a ház, már többször is megfordult a fejemben, talán amiatt is szólt szinte állandó jelleggel vagy a tv, vagy a rádió, amikor bent voltam, hogy ne érezzem annyira egyedül magam a nyomasztó csendben. Lehet, hogy be kéne szereznem egy kutyát...? Épp unottan pörgettem végig a csatornákat, úgy ezredszerre is, miután egy olyan műsort sem sikerült találni, ami lekötötte volna a figyelmem, amikor is valami felkeltette a figyelmemet... előbb érzékeltem a lovak felől érkező zavart riadalmat, mint a vérfarkas energiákat, ám már ez is elég volt ahhoz, hogy egy gombnyomással lőjem le a tv-t, és pattanjak fel a helyemről, fülelve, figyelve, ugrásra készen, ha úgy adódik, hogy meg kell védenem a ménesem. Már épp a puskámat akasztottam volna le a falról, néhány kóborra gyanakodva - majd én móresre tanítom őket! - amikor is halványan derengeni kezdtek az ismerős energiák, egyre erősödve. Igaz, hiába voltak olyan félelmetesen ismerősek, mégis, valami ismeretlen árny színezte őket sötétre, ez pedig bennem is rossz érzéseket keltett, akarva-akaratlanul. És akkor meghallom a kiáltást... Végül úgy, ahogy voltam, fegyver nélkül, papucsban siettem ki az udvarra, épp hogy csak magamra kaptam a kabátomat a hideg ellen, hogy úgy induljak a férjem energiája felé, mint molylepke a fényforráshoz... - Benoît...? - kérdezem óvatosan, aggodalommal teli hanggal, ahogy megpillantom, majd ahogy azt is meglátom, milyen állapotban van, a sietős lépteim egyszeriben futássá gyorsulnak. - Mi történt...? - kérdezem, mert azt látom, hogy nagy a baj, ha ennyire összetörte lelkileg, és kedvem lenne poénból bedobni a kérdést, hogy na, most ki halt meg? De valahogy nem érzem helyén valónak, mert félek, hogy valóban ilyesmiről lehet szó... elvégre mi más törhette össze így? Őt, aki mindig az erőt szimbolizálta a szememben, aki sohasem hagyta el magát...? - Chéri... - térdelek le mellé, miközben óvatosan a kezeim közé fogom az arcát, hogy ha eddig gondolatban másfelé is járt, akkor érzékelje, hogy én is itt vagyok... kényszerítve, hogy figyeljen rám, mert egyszerűen nem maradhat így... itt. Vérfarkas, nem fog belehalni a tüdőgyulladásba, de... akkor is elég siralmas állapotban van. Nem is mondok mást, csupán némán a karjaimba zárom, biztonságérzetet sugallva felé, mit sem törődve azzal, hogy csurom víz és jég... leszek én is, ha így folytatom, de ez érdekel most legkevésbé. Hacsak nem lök el magától, akkor hosszú percekig nem mozdulok, csak megosztom vele a farkasom melegét, s csak később töröm meg újra a szótlan csendet - Gyere, menjünk be.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Halványan érzékelem – bár inkább a szürke társam, semmint én – Aimée energiáit, a jelenlétét. Az üvöltésem elhalkul lassan, ahogy tüdőmből kifogy a levegő, majd vállaimat néma zokogás rázza meg. Nem emlékszem, hogy valaha fájt-e ennyire bármi is. Vesztettem már el a szeretteim közül többeket, az első feleségemet, a meg nem született gyermekünket, az elsőszülöttemet, a második feleségemet... És bár mindegyikük halála fájt és meggyászoltam őket, ez most egészen más volt. Az eddig elvesztett családtagjaim közül csak Leana volt, akivel évtizedeket töltöttem együtt, a teremtőm volt. Nem kevésbé fontos, viszont nem a gyermekem, nem a kölyköm, nem az, akit én neveltem fel, tanítottam az életre, a farkaslétre. A feleségem volt és a farkasom felmenője, más helyzet, mint ez. Mint a lányom elvesztése. A feleségemre nézek, ahogy tenyerei közé vonja arcomat. A könnyek már korábban odafagytak a bőrömre, mégis újabbak követik őket, lustán, kövéren alácsordulva arcomon. Ha képes volnék gondolkozni, akkor most szégyellném magam, de már erre is képtelen vagyok. Ma legalábbis. Íriszeim kékjében fájdalom és fáradtság ül, nem próbálom titkolni, hogy megroppantam belül, hogy már nem tartom magam, ahogy mindig is szoktam. Nincs hozzá erőm. Úgy kapaszkodok belé, az ölelésébe, mint eddig korábban még soha. Nem tudok támasza lenni, mert nincs már talaj a lábam alatt, ami biztosan megtartson. Úgy sajnálom Aimée. Nem tudom meddig maradunk így, de valamelyest megnyugszom. Karjaiba bújok és csak hagyom, hogy a tompa fájdalom maga alá nyomjon, tudva azt, hogy van, aki mellettem legyen. - A lányom… – hangom ugyanolyan erőtlenséget sugároz, mint én magam. Nem olyan, mintha az enyém lenne, sosem hallottam még korábban ehhez hasonlónak sem. - Halott. – nyögöm ki a szót, amit minden szívdobbanásommal visszahallok dübörögni a füleimben. Arthur hangján. Mert ezt mondta, halott. Mert megmutatta, hogy az. - Arthur… ő… – nem tudom folytatni, egyszerűen nem megy. Hiába láttam, amit láttam, hiába értem, hogy a lánya volt fontosabb neki és nem a húga, ettől még nem könnyebb a tudat, a tulajdon fiam mondta ki a lányom halálos ítéletét, amikor az unokámat választotta. A fájdalmon ez mit sem segít. Nem lesz tőle jobb, egyszerűbb vagy elviselhetőbb. Hagyom, hogy Aimée vezessen. Teszem, amit mond, ha be akar menni és kísérni engem is, hát megyek vele. A lábaim automatikusan mozdulnak, egyik a másik után. Még mindig olyan üresnek érzem magam, csak a zsibbadás az, ami megvan. Az a zsibbadás, ami órák óta kísért, ami elnyom minden mást. A hideget, a haragot, a dühöt, a fiam iránt érzett szeretetet. A kabátom nincs rajtam, nem is emlékszem, hogy hol hagytam el. A házba lépve elveszetten állok meg nem messze a bejárattól, hacsak Aimée beljebb nem unszol valahogyan. A könnyek elapadtak, a lüktető üresség pedig megmaradt. - Itt maradhatok? – tekintetemmel a nejem keresem, mert egyszerűen érzem a zsigereimben, a csontjaimban, hogy képtelen lennék elmozdulni innen és nem azért, mert a vizes ruháim merevvé fagytak a novemberi mínuszokban odakint.
Nem is vagyok biztos benne, láttam-e valaha a férjemet könnyeket hullajtani - nem, nem igazán rémlik ilyesmi - így aztán végképp megrémiszt az, hogy mi történhetett, ami ilyen képes volt megtörni, tönkretenni, kikészíteni idegileg. Mert ahogy sietve végigpillantok rajta aggódó tekintettel, azt látom rajta, hogy fizikai értelemben nincs nagy baja, leszámítva a jeges öltözékét... Csak ölelem szótlanul, a karjaimba zárva, ameddig csak szeretné, egy kis meleget kölcsönözve neki, bár tudom, sajnos nem túl sok ebben a rideg időben... Nem sürgetem a válaszért, holott majd' megöl a kíváncsiság, hogy mi tette ezt vele, és úgy tűnik, a türelmem kifizetődik... lassan mégiscsak megtudom, apránként, amikor pedig elmotyogja azt a pár szót, azt sem tudom hirtelen, hogy mit felelhetnék. - Sajnálom... - felelem csendesen, miután túlteszem magam az első meglepettségen, a sokkon... hisz míg Arthurral nem igazán sikerült annak idején meg megkedvelnünk egymást, ha mondhatok ilyet, Maryvel valamivel jobb kapcsolatot sikerült kialakítanunk... talán, mert ő is nő, vagy mert teljesen más személyiség volt, mint a bátyja, lényegtelen... talán már nem is számít. Én... nem tudom, mit mondjak. Azt egyelőre még nem tudom hová rakni, hogy Arthur hogy jön a képbe, ő közölte az apjával a hírt - amit esélyesebbnek tartok - vagy ő maga végzett a testvérével... de talán ha a férjem jobb passzban lesz, majd rákérdezek, hogy pontosan melyik is. - Persze. Ameddig csak szeretnél. - bólogatok hevesen, és akarva-akaratlanul, de eszembe ötlik a gondolat, miszerint a lovardám lassan kezd valami féle wellness központra hajazni, ahová a kibukott vérfarkasok menekülnek a világ és a többi társuk elől egy kis békéért és megnyugvásért... Valahol jó érzés, hogy ha máshogy nagyon nem is, de legalább ezzel segíthetek nekik, még ha az már kevésbé ad okot bizakodásra, hogy pont a férjem az, akit ennyire rossz állapotban sodort ide a szél. De jóban, rosszban... nem igaz? - Gyere, menjünk be. - noszogatom egy kicsit, hogy megmozduljon, és be tudjam támogatni a házba, mert gondolom, az amúgy is ramaty állapotának nem jót tenne, ha nemes egyszerűséggel ölbe kapnám és bevinném férfi létére... nem, eszem ágában sincs még az egóját is legyilkolni, ha már az érzéseivel sikeresen megtették. Persze, ha más megoldás nincs... Ha így, vagy úgy, de bejutunk a házba, akkor csak leültetem a kanapéra, az a biztos, majd amíg a tűzhelyen felforr a víz, addig nekilátok, hogy kihámozzam a férjemet a jeges-vizes-fagyos ruháiból... Csak rajta múlik, hogy egyben, vagy cafatokban kerülnek a földre, hogy aztán néhány pokróccal takargassam be - amíg elvonulok Théo szobájába, valami száraz ruhafélét keríteni az itt felejtett cuccai között, ami Benoît-ra is jó lehet méretben. Szerencsére egész hasonló alkat mindkettő, igaz, a bátyám talán valamivel cingárabb... - Csináljak neked egy forró fürdőt, vagy... inkább lepihennél? - kérdezem tanácstalanul, kezemben szorongatva a testvérem ruháit, mert annak függvényében alakul akkor a hogyan tovább... Ja, a tea... idő közben azt sem ártana befejezni. - Egyébként... szeretnél róla beszélni, vagy inkább majd máskor? - sandítok hátra a vállam fölött, mikor már a teával bíbelődök a konyhában.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Kétségbeesetten és megtörten kapaszkodom a nejem ölelésébe. Szeretném megosztani vele mindazt, amit nem régen láttam és megtudtam, de egyelőre a szavak mind a torkomra forrnak egymás után. Így viszont csak néhány szó az, amit képes vagyok kinyögni azzal kapcsolatban, hogy mi is történt. A fejem zavaros, a lelkem pedig lassan összeroskad a fájdalom és gyász súlya alatt. Hálás vagyok, amiért engedi, hogy itt maradjak, nála. Nem volnék most képes arra, hogy felmenjek a hegyre, a többiekhez. Ez az egész nem tartozik rájuk, az pedig, hogy elzárjam előlük energiáim zavaros kavargását, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Bólogatok arra, hogy menjünk be. Felállok és Aiméet átkarolva botorkálok az épület felé, majd a küszöböt átlépve a négy fal közé is. Kicsit szerencsétlenül állok meg – valahol odabent, nem messze az ajtótót, hacsak Aimée beljebb nem tessékkel – és megereszkedett vállakkal maradok a helyemen. Fogalmam sincs, hogy miért vagy minek okán, de eszembe jut milyen öreg is vagyok és ebben a percben semmi egyébnek nem érzem magam, mint annak, aki a megélt évei súlya alatt roskadozik. Vajon megéri ennyi ideig élni, ha végül minden erőfeszítés, amit emberöltőnyi életek alatt tett, egyszerre szökik ki az ujjai között és válik semmivé egyetlen pillanat alatt?? Közben a kanapéra sikerül a nejemnek köszönhetően ülni és én mindenféle ellenkezés nélkül megyek és teszem, amit mutat, kér vagy elvár tőlem. Nincs erőm ellenkezni és nem is akarok. Előre hajolok, hogy a kabátot könnyebben lefejthesse rólam, majd minden egyéb vizes és fagyott ruhadarabot is. Nem kérdezem merre megy, amikor magamra hagy, csupán magam elé meredek egy darabig. Pontosabban addig, amíg a kérdésével vissza nem ránt az itt és mostba. - A fürdő jól esne. – kissé rekedtes hangon válaszolok neki az első kérdésére. A másodiknál felé fordítom a tekintetem és hangtalan szusszanok egyet, megrázva a fejem. Kétlem, hogy értelmes mondatokat tudnék most kinyögni, de nem akarom a dolgot ennyivel elütni. - Nem bánod, ha inkább megmutatom? – szeretném, ha tudná. Ha ő is tudná, mert ismerte a lányomat, mert vele meg akarom osztani az egészet. Amennyiben bármilyen jelét adja annak, hogy a szavak helyett az emlékképeket is fogadná, akkor elé tárom a legelejétől. A találkozást a fiammal, azt, hogy Maryvel kapcsolatban kérdezem és az, hogy bevallja, a lányom halott. És ő tehet a haláláról. A következő kép, hogy beverem a képét, egyet ütök csupán, de abba minden erőm benne van és neki esze ágában sincs védekezni. Hogy kérlelem Arthurt, mutassa meg, mert látnom kell, mert meg akarom érteni mi történt és főként, hogy miért. Minden egyes emlékfoszlányt, amit a fiam megosztott velem, megmutatom Aiméenek is. Hogy ott térdeltek mindannyian – Arthur, Mary és még egy nőstény, Teresa, az unokám – egy alfa előtt, aki választásra kényszerítette a fiamat, aki a saját lányát választotta az enyém helyett. Itt pedig vége szakad az itt-ott talán zavaros emlékeknek, de így talán érthetőbb minden, mint ahogyan képes lettem volna elmondani neki az egészet. - Nem tudom, hogy mit tegyek…? – nem a lányom halálával, őt már nem hozhatom vissza az életbe, bármennyire is szeretném, de mi legyen a fiammal? Mit gondoljak, mit érezzek? Totálisan tanácstalan vagyok, egész életemben most először...
A férjemet ilyen állapotban látni egyszerűen szavakkal leírhatatlan, és nem a jó értelemben... ellenben miután megtudom, hogy mi történt, az a pár szó egy csapásra megmagyaráz mindent, én pedig tőlem meglepő türelemmel viseltetek iránta. Szép lassan csak betámolygunk a házba, hogy aztán a kanapéra ültessem a férjem, miközben én teszek-veszek körülötte. Tudom, hogy illene valahogy megvigasztalnom, de őszintén...? Valahogy sosem voltam jó az ilyesmikben, így inkább most is csak suta tanácstalansággal sertepertélek körülötte. Hol egy-két jeges, fagyos ruhadarabot igyekszem lehámozni róla, hol száraz takarót terítek a hátára... nem mint ha megfázástól kéne félnie, csak... hát na, Alaszkában vagyunk, nincs az a gatyarohasztó meleg. - Rendben, akkor.... egy pillanat. - mint ha attól félnék, hogy bárhová is elszökne, mindenesetre besietek a kádba, megengedni a csapot, úgy is idő, amíg megtelik a kád, aztán pedig már iparkodom is vissza mellé. - Nem bánom... ha szeretnéd megosztani velem. - feleltem csendesen, majd én is leültem mellé a kanapéra, bátorítóan megszorítva a kezét. Eleinte még egész kíváncsisággal fogadom az emlékképeket, valahol szívet melengető Maryt viszont látni, még ha csak így is, az emlékeiből... még úgy is, hogy tudom, már nincs az élők sorában, ami valahol mélyen engem is elkeseredéssel tölt el, elvégre míg Arthurral nehezen jöttem ki, addig Maryvel már sokkal inkább. Talán, mert mindketten nők vagyunk, nem tudom... Szívet szorongató érzés végignézni, ahogy a saját gyerekének támad, ahogy az nem ellenkezik, aztán a múlt képeit, a vér szerinti unokáját, akivel sohasem volt alkalmam találkozni, amikor pedig elérünk a választásig, magam is érzem, hogy apró gombóccá zsugorodik a gyomrom, még úgy is, hogy a vér köteléke egyikükhöz sem köt. Hiába ér véget az emlékek sora, még hosszú percekig nem szólok egy szót sem, csak azon kapom magam, hogy sokkalta jobban szorítom a férjem ujjait, mint amikor belekezdett a történetbe. Hiába hallom a szavait, egyszerűen képtelen vagyok válasszal szolgálni neki, mert magam sem tudom, mit kéne tennie... - A lányod engedd elmenni. - hisz úgy sem tud mást tenni, mint beletörődni... feltámasztani úgy sem lehet, azzal pedig csak magát teszi tönkre, ha képtelen elfogadni a tényt, hogy meghalt - Ami pedig a fiadat illeti... nem akarom a pártját fogni, de... gondolom, ha lett volna lehetősége arra, hogy megmentse a húgát, megtette volna, nem? - kérdezem csendesen, és ha nem lenne ennyire rossz a helyzet, visszakérdeznék, hogy ő hasonló esetben hogyan cselekedett volna? Vagy ha mondjuk a két gyermeke közül kellett volna választania, élet és halál kérdésében? Nehéz kérdés, nehéz téma, és nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom vagy időpont, hogy ilyenekben döntsünk. - Adj időt neki... és magadnak is. - feleltem végül csendesen jobb híján, mert ettől jobb tanáccsal valóban nem tudtam szolgálni, helyette viszont felkeltem a kanapéről, Benoît-t is felsegítve, hogy aztán anyáskodva a fürdő felé noszogassam, a nagy kád fürdővíz felé, meg aztán bele is. Ha megoldást nem is ad, de talán egy szemernyi életkedvet visszacsempész belé, ha csak lelkileg van taccson, nem testileg is.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Üveges tekintettel meredek magam elé, amikor eltűnik a fürdő irányába. A fejem zsong mindattól, amit az este folyamán láttam, hallottam, tapasztaltam és átéltem és most egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ennél produktívabban viselkedjek vagy tegyek bármit is. A fájdalmon túl hihetetlen üresség költözött a szívembe, ami tompa lüktetéssel sajog lelkemben. A nejemre emelem a tekintetem, amikor mellém ül és a kezének érintését is viszonozom, majd pedig lassan, de határozottan bólintok egyet, hogy igen, szeretném vele megosztani mi is történt, de szavakba sajnos nem tudom önteni. Minél több emléket osztok meg vele, annál több pánt pattan fel szívem szorításán. Valahogy az a tény, hogy van valaki, akinek megmutathatom mindezt, segít, akkor is, ha pontosan tudom, a lányomat nem fogja visszahozni semmi sem. Ahogy Aimée egyre inkább szorítja az ujjaimat, úgy fonódnak az enyémek is szorosabban az övéire. A közénk beálló csendet nem kívánom megtörni. Aligha van bármi is, amit mondhatnék és tulajdonképpen tőle sem várok semmit, amikor pedig mégis megszólal, minden figyelmem az övé lesz. Fáradt, öreg tekintetem ráemelem és minden egyes szavát követem, félbe nem szakítva őt. - Igen. Azt hiszem igen. – ismerem Arthurt. Vagy legalábbis ismertem őt, amíg mellettem volt és hiszek abban, hogy úgy neveltem a fiamat, hogy nem kell(ene) benne csalódnom, főleg nem abban a tekinteteben, amit most a nejem is feszeget. Aimée tekintetére függesztem a sajátomat és bár a könnyeket száműzöm, most még egyszer fátyolossá válnak lélektükreim. - Köszönöm. – hogy pontosan mit, azt magam sem tudom. Azt, hogy van nekem, hogy most meghallgat, hogy velem és mellettem van, hogy nem utasít el. Soha nem leszek képes ezt meghálálni neki és mindazok ellenére amit ma megtudtam és átéltem, átölelem őt, ha engedi és nem is eresztem el hosszú ideig. Néma hála és szeretet, amit érzek és energiáimban a gyászon túl ez mind kicseng. Engedem, hogy így legyen, mert szükségem van erre. Szeretem a nejem és az, hogy számíthatok rá, mindennél többet jelent nekem.
//hacsak nem írsz olyat, amire reagálnom kellene, úgy ez lenne a záróm, és nagyon-nagyon köszönöm a játékot //
Amennyi papírt ma kitöltöttem, annyival fél évig lehetne tüzelni a kandallóban. Persze a fa jobban ég. Ezt az üzleti részét nem annyira csipázom, de tudom, hogy meg kell csinálni. Mindig kell kaja a kis dögöknek, új takaró, szerszámok, meg minden egyéb. Bonyolultan intézik manapság a dolgokat. Nincs bizalom. Papír van, meg gépek. Az új lovász szerencsére ért a kütyükhöz is, szóval azokat rá bízom. Ma hamarabb elengedtem, mert a pakolást én akartam megoldani. Hajtom eleget, nem kell, hogy megunja. A pacik már bent pihennek a karámjaikban, el vannak látva szépen. Nyugi van. Nálam is, amennyire lehet mondani. Mindig bevillannak az elmúlt hónapok. A megszokottnál is rosszabb voltam. Majdnem megöltem Bessie-t! Aztán beharaptam. Ezt nem bántam meg. Mai fejjel, így, hogy kihúzták belőle a tőrt, talán máshogy csinálnám, többet várnék ezzel, de nem bántam meg. Amit láttam benne, az tényleg ott van. Ma más foglalkozik a kölyökkel, mert vacsoravendégem lesz. A lányom! Piszok érdekesen alakulnak a dolgaink. Megismertem őt és egy falkatárs beharapta. Aztán én haraptam be egy kölyköt. Születünk és teremtünk. Még mindig nehéz felfogni, hogy ilyen vérrel, ilyen pofával hogy lehetett belőlem egy fehér húsú, kurva csinos csajszi. Azt mondják, a DNS nem hazudik, az van legmélyebben és ha a vizsgálat ezt mutatja, akkor ez van. Totál fehér nőci volt az anyja és bennem is van kaukázusi. Az apám ismeretlen, valamelyik matróz lehetett. Sose kutattam ki, akkoriban nem is tudtam volna. Szegény anyámon mind végigmentek. Szóval megtréfált minket a természet, de sebaj! Az emlék, az az ékszer, az az éjszaka, a tudat, hogy apa vagyok, sokat ad. Madiért is felelősnek érzem magam. Jó kezekben van, látom, hogy bánik vele a suttogó és hogy ő is mennyire kedveli. Kevés időnk jutott egymásra. Jobb is, hogy begőzölt fejjel nem találkoztam vele sokat. Elhívtam mára, hogy beszéljünk, ahogy apa és lánya, apa és nagylánya teszi. Készültem kajával, piával, bár ő nem nagyon iszik. És várni fogja egy meglepetés. Kint az istállóban. Villámcsapásként fogja érni, höhö. Épp a raktárban pakolászok, amikor meghallom a csengőt. Megállok egy pillanatra, elvigyorodom magamban, majd istenesen ordítok egy nagyot: - Jövök már! Kiabálni azt nagyon tudok, még a zenét is átharsogom. Leteszem az utolsó kengyeles dobozt, zárok és megyek az ajtóhoz. Vígan fütyörészve lóbálom a kulcsot és az ajtóval együtt a karjaimat is kitárom. - Madi! Gyere be, édesem! Ha így tesz, megölelem, jó szorosan és a vállánál fogva tartom még egy kicsit. Nézem, gyönyörködök benne. Most komolyan! Az Istennek ne lenne humora? Ilyen rusnya pasasnak ad ilyen szép gyereket? Nevetnem kell. - Remekül nézel ki! Hogy vagy? Minden kéznél van, felakaszthatja a kabátját, ledobhatja a cipőjét. - Nyugodtan bejöhetsz cipővel, én nem szarozok. Csizmában nyomom, ő is jöhet abban, amivel végigjött a városon. - Van itt papucs is - emelem fel azt az idióta valamit. Gyerekek sokszor jönnek, ők imádják. Nyuszis papucs. Milyen baromságokat találnak ki! Elröhögöm magam. Visszadobom a cuccot, Madi elé. Óriási vigyorral, csípőre tett kézzel figyelem, ahogy rendezkedik. Kibaszott jó érzés, hogy tiszta fejjel tudok rá nézni. Lilianne-nel is kéne majd dumálnom. Mindent a maga idejében. - Mi újság kicsim? Milyen volt a teremtőd esküvője? Te varrtad végül a ruháját? - érdeklődöm, miközben kísérem befelé. Ha hagyja, akkor átdobom a derekán a karomat. Magasabb nálam, sokkal, ezért nem tudom a vállát fogni. Mélynövésű lettem, bassza meg! De így élek, így vagyok boldog. Azzal kell főzni, ami van!
Kíváncsian vártam az estét, igazából fogalmam sem volt arról, hogy mégis miként kellene ehhez a dologhoz hozzáállni. Apa eddig inkább volt ijesztő, mint a jól ismert öreg medve, akihez a lányaik szívesen odabújnak. Kicsit talán még mindig féltem tőle, hiszen mielőtt beharaptak volna már találkoztunk és eléggé ijesztő volt, mondhatni akár elmehetett volna valami horrorfilmbe is, de igyekeztem ennek ellenére bizakodóan hozzáállni a dolgokhoz, hiszen hónapok teltek el és talán ő is változott. Akkora bajkeverő csak nem lehet, ha a falkának a részese lehet, legalábbis remélem. Hallottam hírét annak is, hogy lett egy kölyke, hogy beharapott egy lányt. Igazándiból fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit kellene ezzel kapcsolatban éreznem. Nem mondanám azt, hogy féltékeny voltam, hiszen legalább apa sincs egyedül, ugyanakkor talán kicsit rosszul is esett, hiszen még mi se igazán ismertük meg egymást és erre hirtelen lett egy kölyke. Kicsit talán úgy éreztem, hogy ennek köszönhetően még kevesebb időnk lesz egymásra, pedig egyre ügyesebb farkas lettem az idő előrehaladtával. Rendben van, verekedni nem igazán tudok, de szerintem nem mindent csak erővel lehet megoldani. Többet ésszel, mint erővel. Ahogyan egyre közelebb úgy próbálom magamat megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz. Nem kell tőle tartanom, nem fog bántani, hiszen most már elmúlt az a hatás is, ami az álmok miatt volt. Lehet, hogy illett volna valamit hozni, de eljöttem én. Szeretném megismerni őt, de mégse tudok attól szabadulni, hogy kicsit távol is maradnék tőle, mert félek. Nem éppen hasonlóak vagyunk, nem csak külsőre, de egyébként se. Néha az a hanghordozás, vagy éppen kifejezések, amiket ő használ. Annál távolabb talán semmi se állhatna messzebb. Végül minden bátorságomat összeszedve megnyomtam a csengőt és türelmesen vártam, hogy valaki megszólaljon vagy ajtót nyisson. A hangerejétől összerezzentem, de szerencsére ebből semmit se láthatott. Minden rendben lesz, hiszen ő mégis csak az apám, még ha a totálisan ellentétek is vagyunk, akkor se tudna bántani, nem? De, azt hiszem nem… - Szia Apa! – szólaltam meg mosollyal az arcomon, mert örültem annak, hogy láthatom őt. Sietve léptem be a házba, majd amikor átölelt, akkor én is és örültem annak, hogy nem teszi túl erősen. Nem vágytam igazából csontropogtatásra. Állom a pillantását, nem mozdulok meg, de azért kicsit félek… - Remekül vagyok, és köszönöm. Te? Gondolom sok a dolgod, meg elfoglalt vagy, vagy tévednék? – ott van neki a lovarda, a kölyke és gondolom még a falkán belül is van mit bizonyítani vagy passz, hogy miként is mennek a dolgok. Csak azt tudom, hogy azért ő nem olyan régóta tag. Még kevesebb ideje is, mint én. - Biztos? Az erdőn át jöttem, így biztosan sáros a talpam, meg havas. – pillantottam rá kérdőn, mert én tényleg nem akartam széthordani a lakásában a koszt, de ha neki nem gond, akkor inkább maradtam cipőben. Legalább, ha esetleg hirtelen távozni akarnék, akkor legalább nem mamuszban tenném. Mindennek van előnye. - Köszönöm, de jól a mamusz. Egyébként igazán édes a mamusz. – pillantottam az állatfigurásra. Biztos voltam abban, hogy nem ő szerezte be, ha mégis, akkor inkább gyerekeknek, akik a lovardába jöhetnek, vagy igazándiból nem tudom. Netán a kölykének? Kíváncsi lennék, hogy ki az a lány és milyen. Szeretném őt is megismerni, ahogyan arra is kíváncsi lennék, hogy benne mit látott meg apa, ami miatt így döntött vagy véletlen lenne? Ahh, annyira nem vagyok ilyen téren képben, de talán hamarosan majd nyerek egy kis bepillantást az egészbe. - Igazán jól sikerült és igen, én csináltam. Sokan megdicsérték, és neki is nagyon tetszett. – mosolyodtam el és a lelkesedés kicsit nagyobb volt már, mint korábban. – Ha gondolod, akkor majd mutathatok róla képet, bár gondolom téged nem igazán érdekelnek az ilyet. – jöttem rá egyből pár szó után, hogy tuti nem rajonghat az ilyen tervezés és kivitelezés után. – És neked hogy telnek a napjaid? Szeretsz itt lenni? – kíváncsiskodtam, majd ha hellyel kínált, akkor leültem, vagy kerestem én valamit, amire leülhettem. Úgy mégis csak kényelmesebb beszélgetni, ha mind a ketten ülünk.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Szar ügy, hogy kívül mosolyog, belül meg parázik. Ez így együtt. Még nem jött rá, hogy őt nem akarom bántani. Bosszantott már, megrángattam, jól megmondtam neki, de nem ölöm meg! Erre még az a vén pina is rájött a kreamtóriumában. A kurva életbe, de beteg hely volt, ahol megtudtam, hogy tényleg az én vérem ez a gyerek! - Na! Ne fossál! Csak apád van itt, háhá! Elkapom a vállát és megrázom egy nagy röhögéssel. - Faszántosan vagyok! Elmúlt a hülyeség, már kicsattanok az egészségtől. Itt mindig sok a dolog, de tudom, mikor kell félretenni. Intek a kezemmel, hogy jöjjön, ne kint ácsorogjon. Tényleg elfoglalt vagyok, fejben sokszor ott járok Bessie-nél. Ide kéne venni. Ha már nagyobb lesz. Föl kell fejleszteni a kicsikét! Az előző tulaj kölyke is itt lakott. - Akkor dobd le, baszd meg! Ahogy jól érzed magad! Mezítlábazhat is, nekem jó. Ha neki jó, nekem jó! Csak ne mondja, hogy így, ha kiderül, hogy aztán úgy. Azt nem bírom. - Ezt az előzőek hagyták itt. Jó, mi? Nagyon félénk a gyerek. Tudom, el kéne fogadni, meg ilyenek, nagy lózungok. Lófaszt! Amíg nálam van, legyen tökös! - Gratulálok, baszki! Á, hagyd, nem nekem való. Biztos ügyes voltál! Nagy, fehér ruha, egyik olyan, mint a másik. Csak a nők értik, mitől szebb vagy mitől szarabb. Látom Madin, hogy büszke erre. A Teremtője az ő cuccában ment férjhez. Király! Örülök az örömének, ezt érezheti is, ugyanis a pajzsom a derekamnál lóg. A vigyorom meg a fülemen. - Elmondjam, milyen volt, mikor én megnősültem? Ez már a Falkában volt és úgy öltöztünk ki, ahogy akkor tudtunk. Törikönyv kéne, abban tudnék hasonlót mutatni. Fehér gallér, harisnya, kalap. Adelaide nagy, abroncsos szoknyát viselt. Szerintem tetszene neked! Akkoriban fénykép nem volt ugye, festmény meg erről nem készült. Tábornok koromban igen, de az más. - Dolgosan, látástól mikulásig! Bessie-vel nem találkoztál még? Vele is sokat vagyok, meg itt is rendbe kellett hozni, amit elbasztam. Megvan. Új lovász, új csempe. Új asztal, mert a régit kettétörtem. - Gázos sztori, nem volt egyszerű, de sikerült megoldani. Cooper és a Falka támogatásával. Te, baszd meg, az a tőrös kínlódás kurva szar volt! Fasza újra normális fejjel nézni a világra. Na de te hogy látod a dolgokat? Lilivel még mindig jól megvagytok, ugye? A férjed le lett rendezve? Azóta nincs srác a horizonton? Mutogatok, hogy üljön le az egyik székre. Kényelmes párna van rajta, az asztalon meg könnyű falatok. Előételnek. És ásványvíz, almalé, szőlőlé. - Fogyassz egészséggel! Addig nem megyünk el innen, amíg van a kajából. Mit kérsz? Töltök! Amit csak akar. Jó vendéglátó vagyok, nem lesz rám panasza. Ha poharazgatunk, én is leülök. Dumáljunk, végre normálisan! Szarul ment mostanában. De nem bírom sokáig ott tartani a seggemet. Elő kell készítenem az ebédet. Én is kajás vagyok ám! Jó ebédhez megy a jó zene is. Latin feeling, amit szeretek!
Nem attól tartottam, hogy megölne, ha megtenné, akkor vélhetően ő se sokáig élne, hanem inkább tőle. Nem az a tipikus apa jellem volt, inkább ijesztő volt, mintsem egy édes mackó típus. Egyáltalán nem élvezem, amikor elkapja a vállamat és még meg is ráz, ezt pedig érezheti, vagy éppen a tudtára is adom azzal, hogy próbálok szabadulni ebből a fogásból. - Örülök annak, hogy már jobban vagy és igen, tudom. Mások is sokkal nyugodtabbak azóta. – szólalok meg óvatosan, hiszen még mindig nem érzem igazán biztonságban, vagy inkább otthonosan magam a környezetében? Magam sem tudom. Egyszerűen csak túlzottan másabbak vagyunk. Lassan sétálok beljebb és egy pillanatra átfut a fejemen, hogy talán még se kellett volna eljönnöm. Nem kellene ennyire tartanom tőle, hiszen van már kölyke is, de azt is tudtam, hogy egy Teremtő-kölyök kapcsolat sokkal másabb lehet, mint egy Apa-lánya. Ők ismerik egymást, van bennünk közös, de benne és bennem? Hát eddig szerintem nullát tudnék mondani. Még mindig nem értem, hogy miért kell így beszélnie, de próbálok eltekinteni tőle. Nem lesz semmi baj, nincs miért aggódnom, egyszerűen csak a stíluson kellene valahogy túllendülnöm és akkor egy gond szál se lesz. Nem veszem le a cipőmet, csak a kabátomból bújok ki, majd pedig a cipőmből is, hogy mamuszra cseréljem, ahogyan beljebb haladok, de helyet még nem foglalok. Inkább kíváncsian pillantok körbe a helységben. - Igazán jól néz ki. Biztosan szeretsz itt lenni. – mégis csak loval jár, így tuti közel áll hozzá ez a világ és hely is. Másrészt meg én se tudtam, hogy miről is beszélgethetnénk. Mintha hirtelen két teljesen másik világ találkozott volna és nem lehetne tudni, hogy ez a két világ valaha bármennyire is képes lehet esetleg kicsit nyitni a másik felé, vagy összemosódni és így közelebb kerülni a másikhoz. Csak egy aprót bólintok, amikor azt mondja, hogy hagyjam. Pedig erről legalább tudtam volna mesélni és olyan dolog, amiről szeretek is, mert hozzám tartozik. Szeretek ruhákat tervezni és életre kelteni, de őt ez nem érdekli, így inkább hallgatok. Amikor mesélni kell, akkor kíváncsian hallgatom őt, miközben íriszeimmel őt fürkészem. – Biztosan régen lehetett és gyönyörű is lehetett. Néha a múltban lévő ruhák, események vagy éppen szokások sokkal szebbek, mint manapság. – kicsit még a vállaimat is megrántom, de ez az én véleményem. Nem kell érte megenni, mert mindenki azt gondol, amit szeretne, ahogyan azt se várom el, hogy egyetértsen velem. - Nem, nem találkoztam még vele, de hallottam hírét, hogy lett egy kölyköd. Biztosan büszke vagy rá. – úgy, ahogyan rám talán sose lesz. De ezt inkább megtartottam magamnak. Lili legalább az és ez számomra fontos, legalábbis remélem, hogy tényleg az. – Örülök, hogy végül sikerült mindent megoldani és rendezni, ahogyan azt is, hogy sikerült megtalálnod itt a helyedet. – gondolom, ha nem így lenne, akkor már rég nem lenne itt, vagy ki tudja. Igazából nem igazán tudok kiigazodni rajta. Majd talán egyszer. – Igen, jól megvagyunk. Nem, senki se kereste fel, ahogyan ő se bukkant még fel, így szerintem nincs miért aggódni. – igazából fogalmam sem volt, de lévén mivel senki se tudta, hogy pontosan kit kéne keresni, így gondolom senki se járt utána, mert nem is kellett. Én pedig örültem annak, hogy egy gonddal kevesebb van. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, még akkor se, ha szenvedtem az a férfi mellett. Az ételt megköszöntem, csipegettem is pár szőlőszemet, majd kértem ásványvizet is. - És megszoktad már az itteni életet? Lettek barátaid? – bár nem tudom, hogy egyáltalán ez nála lehetséges-e, de ki tudja. A zene nem zavart, bár jobb szeretem nyugiba enni, de mégis csak én volnék a vendég itt.
Kezdőlap
<33333 
éés úúúú 
//
