A farkasomnak használnak a másik energiái, kicsivel talán nyugodtabbá válik, és vele együtt, valahol mélyen én is. Szipogok párat, aztán abbahagyom a sírást. Amúgy sem férfiemberhez méltó. Bár ha én annak merném nevezni magam, Darren Northlake már késsel a hátában úszna lefelé a Chenán. Na jó, Sammie, ne menjünk ennyire messzire, majd visszatérünk erre ha öregebb leszel, vagy legalábbis tudsz anélkül emberre lőni, hogy teljesen összeomlanál lelkiekben. Odette közben lenyalogatja azokat az utolsó, inkább már harag, mint elkeseredés szülte könnycseppeket, én pedig beszélek. – Talán volt. De én nem láttam – mondom. Amikor odáig ér, hogy nekem kell tudnom, jól döntöttem-e, fölszegem a fejem, és a farkasa szemébe nézek. Most először láthat valamiféle halovány, gyengécske elhatározást a szememben. – Ha újra ott kellene állnom előtte, akkor sem cselekednék másként, Odette. Egyszerűen túl sokat kért… Azért szöktem el otthonról, mert nem akartam, hogy egy barátom is megsérüljön miattam, aztán New York után ez csak még erősebb lett. Nem bírtam volna ki, ha Sue vagy te keveredtek bele ebbe, nektek esik bántódásotok miattam. Bármi történjen is elviselem… Csak kívánom, bár ne kellene. – Az övé – bólintok. Még mindig földereng előttem az arca, az ezüstpenge agonizáló érintését követően, de szavai valahogy még annál is jobban fájtak, mint a penge okozta sebek. Hallgatom közben, amit a nő mond, hogy ne hallgatnám. – Ó, ne aggódj, ezt egy életre megtanultam, soha többé nem hallja tőlem senki sem Sue, sem a te nevedet rajtatok kívül. Még az Öregét sem! Energiáimon érezheti az ezután feltámadó elszántságot és a haragot, amit egyetlen ember, Darren Northlake iránt érzek. Talán jobb is, hogy azt mondta, el kell mennem a városból, mert félek, rátámadnék azután, hogy a szeretteimmel próbált zsarolni, de tudom, annak mi lenne a vége. Nem vagyok tévképzetes, látom én, mik az esélyeim. Nem, a legjobb lehetőség az, ha elmegyek. – Vigyáznál rá? – kérdezem, és Sue-ra gondolok. – Félek, mibe kerülhet, ha én elmegyek. Nem kérem, hogy szállj szembe az egész falkával, csak néha nézz rá, hogy jól van-e… És ha küldök levelet, odaadnád neki? Meg írok neked is, szeretnék, csak… Érted, ugye? Egyikőtöket sem akarlak veszélybe sodorni semmilyen módon, de tudom, te vagy az, akivel nagyobb biztonságban vannak a titkaim, te meg is tudod védeni őket. Tessék, még normálisan kifejezni sem tudom magam. Nem izgatott vagyok, végtelenül szomorú, és fingom sincs, hogyan megyek innen tovább. Vagy, hogy hová. Olyan sok, szép város van a világon, de tudom, egyik sem lenne ugyanolyan, ha ők nem lennének a közelemben. Nem tudnám értékelni a világot, ha nincs velem Odette és Sue.
~Stresszhelyzetben ritkán jut eszébe az embernek, ha utána állsz le gondolkozni rajta, az meg már úgy se segít senkit, csak magadat emésztenéd, hogy miért nem jutott eszedbe akkor… ~ válaszolom a szavaira.
Arra, amit ez után mond, csak nagyban hallgatok. Értékelem, hogy ilyen fontos vagyok a számára, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ő volt az, aki elhagyta a falkát… Ha pedig úgy döntött, hogy mégis visszakönyörgi magát, akkor meg tisztában kell lenni azzal, hogy bizonyítania is kell. És ha rárakjuk a képzeletbeli mérleg két serpenyőjére, azt a keveset, amit a falkavezér kért, meg azt a sokat, amit Sam már nem volt hajlandó meglépni… Na igen, kinek melyik oldalra billen a mérleg. Én már mondtam neki korábban is, hogy a helyében inkább hanyagolnám ezt a találkát Darrennel, de hallgatott rám? Naná, hogy nem…
~Sam, ettől azért kicsit komolyabb a helyzet…~ -felelem a reakciója hallatán, hisz úgy tűnik, nem épp úgy értelmezte a dolgot, ahogy én gondoltam, de mindegy.
Majd, az évek meg a tapasztalat… Telik-múlik az idő, ismerősök jönnek-mennek, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy elrohant 100 év, és már csak valami halvány emlékképként élünk a tudatában, miközben a helyünket átveszik mások, új barátok, szerelmek, falkatársak… Azt hiszem, azért látszik, hogy élete nagy részét a teremtője nélkül élte le a kölyök, vagy legalábbis egy épeszű mentor se foglalkozott vele hosszabb ideig. Tudom, eleinte minden kölyöknek időbe telik, mire levetkőzi ezeket az emberi rigolyákat és megszokja, megtanulja a farkasok életvitelét, de… Sajnáltam Samet, hogy nincs mellette valaki, aki egyengesse az útját. Azt hittem, talán egy időre majd én lehetek ez a valaki az életében, de úgy tűnik, másképp alakultak a dolgok.
~Megpróbálok.~ üzenem neki, mert azért elég „rizikós” egy kérdés.
Ha arra számít, hogy naponta kijárok meglátogatni, meg őrt állok az ablaka alatt, akkor sajnos ki kell ábrándítsam, így is alig van szabadidőm, na meg ha több lenne, se akarok bébiszitterkedni egész Fairbanksi életutam alatt, de pár átruccanás azért még belefér.
~Persze, azokat bízd csak rám. Amúgy… tőle is el akarsz búcsúzni? ~ bökök a homlokára, így, hogy egy kicsit felcsúszott a sapka, a kikandikáló részekből sikerült összeraknom, mit rejtegethet annyira ~ Vagy csak levélben? Vagy találjak ki én valamit, miért lécelsz le ilyen hirtelen?~
– Jah. Én is erre fogom – mondom, és magamban tényleg szeretném. De nem tehetem, hogy őszinte legyek. Ez én voltam, teljesen és száz százalékosan. Mit tegyek? Éljek hazugságban, figyeljem, ahogy minden összeomlik körülöttem? Hazudjam azt Sue-nak, hogy minden rendben, hazudjam azt Northlake-nek, hogy soha nem találkoztam a lánnyal az iskolán kívül? Mi a büdös fenét tehettem volna? Nem, én azt választottam, ami nem temet maga alá… Bár elmondhatnám, hogy nem dobálnak rám éppen földrögöket, miközben ezen gondolkodom. – Tudom. Csak… próbálom azt a kevés jót nézni belőle, amit kapok – felelem. Tudom, hogy komoly a helyzet, hogy az istenbe ne tudnám? Én vagyok az, aki egy névvel a homlokán ücsörög itt, és rajtam csattan az ostor. De Odette minden bizonnyal pontosan tudja, hogy miként érzek, ha másból nem, hát az energiáimból, melyek aztán árulkodnak minden negatív érzésről a szomorúságtól a vad gyűlöleten át egészen az elveszettség érzéséig. Amikor azt mondja, megpróbálja, föllélegzek. Tudom, hogy Sue jó kezekben lesz, és meg fogom neki írni, hogy ha bármi problémája van, kikhez fordulhat velük. Odette ezek közül az emberek közül való, és végtelenül megnyugtató, hogy tudom, figyelni fog rá. Tudom, ez nem eskütétel amellett, hogy egész hátralévő életében őrizni fogja, de nem is kell. Mert az én leszek. Vissza fogok jönni, ha már merek, talán nem kell hozzá sok idő, és elviszem majd magammal a lányt, ha ő még akkor ugyanígy érez majd. – Köszönöm – mondom, mind arra, hogy figyel rá, mint a levelekre. A kérdésére viszont muszáj elgondolkodnom. – Nem tudom. Szeretnék, de így – mutatok a fejemre – nem merek. Önmagát okolná, és nem akarom, hogy bűntudata legyen. De mindjárt írok neki, hogy mi történt. Ezt a kis részletet pedig kihagyom. Nem szeretek hazudni neki, nem is akarok, de mégis mit tehetnék? Arról nem is beszélve, hogy itt a születésnapja. Olyan terveim voltak, de olyanok, hogy tudom, minden jól sikerült volna. Talán ezért is vagyok igazán mérges Darrenre. Mert tele van a tököm azzal, hogy az ilyesmi mindig akkor történik, amikor már kezdek boldog lenni valahol. – New Yorkra gondoltam – mondom. – Vagy Bostonra. vagy Seattle-re. De leginkább New Yorkra. Mielőtt idejöttem hozzád, az volt az utolsó hely, ahol igazán otthon éreztem magam, ismerem a várost, ha baj van, ott el tudok tűnni napokig, és senki sem talál meg. Csak nem tudom… Bárhová megyek, hogy találjak szállást ennyi idő alatt?
Én többnyire csendben ülök, mellettem Sam dettó, jól mutathatunk ketten, mint két savanyú uborka amit ott felejtettek a sarokban. Érzem én, azt, amit ő is, ő is érezheti a sajnálatomat, meg hogy mennyire fáj, hogy így alakult, de az a nagy büdös helyzet, hogy ezt most teljes mértékben magának köszönheti, és nem igazán tudnánk mi sem tenni ellene… ~Légy erős, Prücsök! ~ gáz, de csak ennyi futja tőlem. Vagyis… elkezdhetném itt kioktatni a kölyköt, hogy hol, hol, meg hol cseszte el a dolgot, már jóval korábban, amikor a vízesésnél magára haragította Darrent, meg korábban, amikor Sue-ról áradozott Ashleynek, de így is padlón van szerencsétlen, nincs szívem még jobban megtaposni a darabokra tört önbecsülését… ~Ahogy gondolod~ üzenem neki, és mááár is hatalmas kő esik le a szívemről. Levelet kézbesíteni azért még mindig nagyságrendekkel egyszerűbb, mint szóban előadni a rossz híreket. Mondjuk, a rossz hírek hozójának se élmény lenni, de na… ~Szóval New York, stimm. Majd lehet, elugrok meglátogatni téged, ha már rendeződtek a dolgok ~ utalok ezzel a falkák közti feszültségre, Ashre, Sue-ra, Darrenre, a tesóm emlékezetkiesésére, a lovarda-vezetésre, meg úgy mindenre ~ Amúgy szállás az van mindenhol, csak nem épp pénztárcabarát áron… Ha gondolod, megcsörgetem Benjit. Most épp szolgálatban van, de a tesója elég befolyásos, pénzes csóka, van annyi kéglije mint égen a csillag, annak idején mi is gyakran befoglaltuk 1-1 lakásukat, ha szükség volt rá. Kulcsok meg úgy emlékszem az öregnél is vannak, majd csórunk egyet neked. Amúgy… az útra csomagoljak valami kaját neked? ~
– Megpróbálok – mondom, és lehajtom a fejem. Tudom, hogy elcsesztem, hogy ne tudnám, és utólag tényleg egyszerűbb okosnak lenni, de akkor sem mondanám azt Northlake-nek, hogy nyugodtan hátba döföm azokat, akik kedvesek voltak velem azért az emberért, aki hiába kellene, hogy az Alfám legyen, egyáltalán nem tűnt, úgy, hogy hajlandó lenne visszavenni. Lehet, én látom rosszul, emberismeretem ugyanis még mindig zseniálisan szar, de megpróbáltam. Én tényleg megpróbáltam. Nem mondom még egyszer, hogy köszönöm, azt hiszem, az elkövetkező száz évemben úgysem leszek senkinek annyira hálás, mint neki ebben a pillanatban. Bár szavakba tudnám önteni! Helyette, csak fölállok mellőle, és az ágyhoz sétálok. Ott azért mégis csak könnyebb meg kellemesebb ücsörögni és az életem siratni, mint a sarokban. – Örülnék, ha meglátogatnál valamikor – villan egy árnyalatnyi vidámság a szememben és az energiáimban is. – Rossz lesz ez úgy, hogy senki sincs már ott, akit ismernék. Kivéve Shacter biztos urat, de ő nem izgalmas, bármikor lefutottam már gyerekként is… Elmélyedek egy kicsit az emlékeimben. Valamilyen nosztalgia-érzés igenis elkap, amikor arra gondolok, hogy visszamegyek New Yorkba, csakhogy nem így akartam. Szerettem volna, ha Sue velem jöhet, ha megmutathatom neki, milyen szép a város télen. Ez így rossz lesz, tudom. – Én… szeretlek titeket, ugye tudod? – nézek rá, amikor fölajánlja az öreg egyik lakását. Vagy a tesójáét, az most édes mindegy, de a tény, hogy nem kell az utcán laknom, már önmagában véve is csodálatos. Abból volt elég régebben, nem szeretném újra megtenni, amíg lehetőségem van rá. – Írok Sue-nak – mondom, miközben előkotrok egy papírlapot. – Ha végeztem segítesz a pakolással? Ennyi. Elbúcsúzni még lesz lehetőségem, és szavakkal nem tudnám kifejezni, mennyit jelentenek nekem ők. Hogy mennyire hálás vagyok, amiért befogadott, vagy azért, hogy nem csinál nagy ügyet abból, hogy el kell mennem. Ez az élet része, tudom én, de attól még cseszettül fáj valahol nagyon mélyen. Talán ahogy a napok telnek majd jobb lesz. Talán. De nem vagyok benne biztos.
Sam felkel, én pedig csendben követem. Úgy látszik, bejött a „tervem”, hogy a látogatás említésével egy icipicit jobb kedvre derítsem, amikor pedig hangot is ad neki, csak egy farokcsóválással reagálom le a dolgot.
~Tudom, hogy most nem nagy vigasztalás, de hidd el, majd találsz ott is új barátokat, szövetségeseket. ~ próbálom vigasztalni, attól, hogy mi nem leszünk vele, elhiszem, hogy eleinte rosszabb lesz, nehezebb lesz, meg minden, de úgy is csak idő kérdése, hogy ez megváltozzon ~Hidd el, Sam, minél előbb túlteszed magad a dolgon és megbarátkozol az új helyzeteddel, annál könnyebb lesz! Nincs is annál rosszabb, mint görcsösen ragaszkodni a múlthoz…~
~Persze, hogy tudom. Olyan imádni valóak vagyunk, hogy minket mindenki! ~ tréfálkoztam egy sort vele, aztán finoman-játékosan megharapdáltam a fülét ~ Remélem te is tisztában vagy vele, hogy mi is szeretünk, Prücsök.~
Amikor közölte, hogy levelet ír, csak egy vakkantással jeleztem, hogy vettem az adást, na meg hogy számíthat rám.
~Addig megyek, visszavedlek, meg beszélek Benjivel~ üzentem neki, aztán már trappoltam is kifelé a szobából, had írja meg nyugodtan azt a levelet.
Miután újra emberi formámban tündököltem és magamra kaptam pár ruhadarabot, megkerestem, majd életet vertem az őskövület telefonomba, hogy tényleg lezavarjam azt a hívást, ha már megígértem. Közben persze átcsörtettem a férfi szobájába is, végigtúrva a fél szobát a kulcsok után, mire megtaláltam azt, ami nekünk kell. Zsebre vágtam, majd a kupit magam mögött hagyva a konyha felé vettem az irányt, hogy összedobjak néhány szendvicset az útra. 7 fogásos búcsúvacsorával nem akartam előrukkolni, meg fogadok, semmi étvágya, de ezek egy pár napig úgy is ehetők maradnak, új helyre érkezve legalább ne az legyen az első gondja, hogy honnan szerváljon kaját, mielőtt éhen hal.
Eleinte úgy terveztem, hogy meglepetésként csempészem be a rögtönzött kis „búcsúajándékom” a cuccai közé, de aztán eszembe jutott, hogy repülőgépen bizony nézik a csomagokat, és nem kéne pluszban szívatni szerencsétlen kölyköt, így még azelőtt nyomtam a kezébe az egyik gyorsan becsomagolt vadászkésemet, tokostól együtt, mellé a kis üzenettel:
„Ha esetleg szükség lenne rá a későbbiekben.
Remélhetően több hasznát veszed majd, mint a rózsaszín sapkának.”
Aztán segítettem neki bepakolni, közben próbáltam vigasztalgatni, bár tudtam, túl nagy eredménye úgy se lesz a dolognak, de mégis… talán egy kis útravalónak megteszi. Végül irány a repülőtér, könnyes búcsú, nagy ölelkezés, becsekkolás, zsepilobogtatás...
A Sames incidens másnapján kocsiba ültem és a lovardához hajtottam. Egyfelől tudni akartam, hogy Sam valóban lelépett, másfelől Odette-tel is beszélnem kellett. Kíváncsi voltam, hogy most így akkor mégis hányadán állunk, és hogy mi a véleménye erről az egészről. Őrült nőszemély, de nem ostoba, reméltem, hogy megértette az én helyzetemet is, és nem egy vérmes anyafarkassal fogok találkozni, akinek a kölykét kitéptem a karjaiból. Szép is lett volna, tekintve, hogy Sam nem a kölyke. Emellett a csatlakozási szándék felől se ártott informálódni, nem tegnap költöztek ide, érdekelt, hogy mégis mit terveznek, van-e egyáltalán valami... De elsősorban a személyes részek érdekeltek most. Az akkori haragom elpárolgott már, igaz az O'Connorsos vidámság is messzire került - hiába, józan voltam -, viszont nyugodtan álltam a találkozó elé. Nem balhézni mentem, vagy kicsapni, kicsapatni a hisztit, egyszerű baráti látogatás, a békés szándék jeléül pedig még csokit és abszintot is vittem. Emellett előre odaszóltam, tudjon rólam, ne higgye, hogy rajta akarok ütni. Vicc, hogy egy kölyök miatt ez van, de fő az óvatosság, sose lehet tudni, ki mikor kergül meg - magamból indultam ki.
Megérkeztem, leparkoltam a lovarda elé és a ház felé vettem az irányt. A nőstény itthon volt, éreztem az energiáit, ő is érezhetett engem, csak félig volt fent a pajzsom. Kopogtattam és vártam.
Mit ne mondjak, fura volt… Hogy Sam, miután már annyi hete, hónapja itt lakott, ilyen gyorsan távozni kényszerült. Hiányozni fog a kölyök, és nem csak azért, mert szűkös határidőn belül találnom kell valaki mást a helyére a lovardában… Viszont az élet nem áll meg, számára sem, csupán néhány 1000 km-rel arrébb folytatja a sajátját, amúgy meg, a kapcsolattartás az így sem fog megszakadni. Levelek, telefonálások, ha Benjivel meg Théoval meg tudtam oldani, akkor nehogy már most ne menjen!
Azt sejtettem, hogy előbb vagy utóbb Darren is fel fog bukkanni a házunk táján, ám a hívása után biztossá is vált. Igaz, nem említette, hogy miért, azért lett volna egy erős tippem. Sőt, talán kettő is… Viszont, hogy őszinte legyek, egy kissé féltem a ránk váró beszélgetéstől.
Eddig amennyire tudtam, igyekeztem kimaradni a falkák személyes balhéiból, mert ki tudja, mit hoz még a jövő, ha pedig esetleg úgy hozza a sors, hogy valamelyik oldalhoz csatlakozni kell, inkább szeretnék tiszta lapokkal kezdeni, mintsem úgy, hogy egy sor zűrös ügy áll mögöttünk. Ami pedig Samet illeti… bár tudom, ilyen szinten sosem avattam be a terveimbe, mégis, azzal, hogy mondhatni „összebalhézott” nem csak az Atanerk lányával, hanem magával az Atanerkkel is… mit ne mondjak, jócskán alám rúgott, hiába nem akart vele. Mivel nálunk lakott, így, hogy elment, félek, hogy mi fogjuk az egésznek meginni a levét. Bár kedveltem Darrent, annyira nem ismertem, hogy tudjam, az eset után hányadán állunk egymással, így már csak ezért is örültem, amikor reggel felhívott.
Bár konkrét időpontot nem beszéltünk meg, így is, úgy is egész nap otthon voltam, így jöhetett, amikor épp ráért. Én várni fogom.
És vártam is, a szokásos, félig leengedett pajzsomban, így amikor megéreztem a közeledtét, abba is hagytam a munkát, hogy ajtót nyissak neki.
-Darren, szia… -köszöntöttem, és hacsak nem ült ki az arcára valami nagyon negatív érzelem, vagy véltem ilyesmit felfedezni az energiáiból, egy halvány mosolyt is megkíséreltem mellé.
-Gyere, fáradj beljebb. –feleltem, majd a nappali felé kezdtem terelgetni, azt hiszem, ott kényelmesen meg tudjuk beszélni, amit meg kell- Kérsz valamit inni? –kérdeztem már csak udvariasságból is, ha már én voltam a házigazda, aztán utána akár részemről a tárgyra is térhetünk.
- Szia! - A halvány mosolyra hasonlóképp feleltem, értelmetlen lenne morognom, vagy agresszorkodnom, nem Odette sértett meg és pattogott, mikor nem kellett volna. - Köszi - biccentettem, s az invitálásra beljebb kerültem, mígnem a nappaliban kötöttünk ki. Az ajándékokat letettem egy asztalra, majd amikor hellyel kínált, lecsüccsentem. Az egésznek olyan feszült és hivatalos légköre, hangulata volt, hogy az már szinte fájt. Tupilekre, nem kínvallatni készültem! - Valami hideget és alkohol menteset megköszönnék - mondtam finoman mosolyogva, miközben levettem a dzsekim és kényelmesebben elhelyezkedtem. Amíg hozott nekem üdítőt, vagy vizet, vagy bármit, megpróbáltam kigondolni, hogyan és mit mondjak, de az ilyen előre eltervezés valahogy sose szokott összejönni, szóval inkább fel is hagytam vele. Megvártam, míg Odette "kiszolgált", ittam egy kortyot és csak utána kezdtem beszélni. - Ne aggódj, nem rajtad akarom elcsattogtatni az ostort, amit Sam suhintott meg, legalábbis nem ezért jöttem. Csíplek és kíváncsi vagyok rá, mit gondolsz erről az egész mizériáról, Sam viselkedéséről és arról, hogy végül a visszavétel helyett elzavartam a városból. Egyáltalán nem vizsgáztatni jöttem, most mégis olyan volt, mintha egy tételre várnám a pontos feleletet, vagy a kifejtést. Igyekeztem ennek más jelleget adni, mert nekem se volt éppenséggel kényelmes és komfortos, de úgy tűnik, az ehhez hasonló beszélgetések már csak ilyenek. Mintha évek teltek volna el a közös ivászat és a görbe este óta.
-Okés! –azzal már trappoltam is a konyha felé, hogy megnézzem, miből élünk.
Mert alkoholosból aztán volt választék dögivel, alkoholmentes viszont… na jó, valamennyi az is volt itthon, csak közel sem olyan választékban. Sikerült is találni pár doboz gyümölcslevet, igaz, egyik se volt behűtve, de annyi baj legyen. Töltöttem magamnak is, aztán már indultam is vissza a nappaliba.
-Őszibarack, alkohol nélkül. Igaz, nem hideg, de kaptál hozzá pár bónusz jégkockát. Egyszer azért majd próbáld ki pezsgővel is, az valami isteni! –mosolyodtam el, ahogy átnyújtottam neki, majd én is lehuppantam az egyik fotelbe.
-Ami azt illeti, reménykedtem benne… -feleltem a nyugtatására, bár nem tagadom, korábban volt bennem egy kis félsz azért kapcsolatban.
Így azonban most nagy kő esett le a szívemről, legalább akkor ennyi pozitívum már van a dologban. Amikor azonban közölte, hogy kíváncsi lenne a véleményemre… Hát hú… meg ha… Először csak próbáltam összeszedni a gondolataimat hozzá, mielőtt valami olyan csúszna ki a számon, amivel megsértem, vagy… áh, francokat, minél többet agyalok rajta, csak annál rosszabb lesz!
-Hát, ez elég összetett dolog… Nem is tudom, hol kéne belekezdenem. –vakargattam meg szórakozottan a tarkómat- Valahol megértem mindkettőtök álláspontját, de azzal is tisztában vagyok, hogy itt azért korábbra nyúlnak vissza a szálak, meg sok minden közrejátszott abban, hogy ez lett a végeredmény. Ha Sam mellett van egy normális teremtő, vagy legalább egy felnőtt farkas, aki foglalkozik vele, ha kicsit szigorúbban fogtam volna, amíg itt lakott, vagy többet foglalkoztam volna vele… Ha a vízesésnél másképp történnek a dolgok… Fiatal még, tapasztalatlan, túlságosan hirtelen fellángoló, az a helyzet, ráadásul még reménytelenül szerelmes is... Említette, hogy mi történt, bár tudom, egy éremnek mindig két oldala van, szóval a te verziódat is szívesen meghallgatnám, ha nem bánod. –lendültem bele a magyarázatba, s bár kíváncsi voltam a véleményére, ha nem akarja elmondani, nem fogom erőltetni a továbbiakban- Egyébként, ha arra vagy kíváncsi, nem hibáztatlak a döntésedért, sőt… teljes mértékben megértem, még ha Sam számára nem is épp kedvezően alakultak a dolgok. Azt hiszem, most tanult egy komoly leckét a farkas létről. –kortyoltam bele én is az italomba, majd kicsit meglötyköltem, had olvadjon gyorsabban az a jégkocka, közben pedig Darrenre pillantottam- Valami ilyesmire számítottál? Vagy van még valami, amire kíváncsi vagy? –mosolyodtam el a végére.
[color:c22e=black.]- Úgy is jó, köszönöm! - vettem át az italt egy mosollyal körítve, aztán bele is csaphattunk a lecsóba, meg az idejövetelem okába. Nem mintha nehéz lett volna kitalálni, Odie nem hülye, még akkor se, ha be van rúgva. - Bocsi, remélem nem baj - mondtam és lehúztam a bakancsom, hogy törökülésbe húzhassam fel a lábam és totális kényelembe helyeződjek, két kezem közt a baracklével. - Így talán nem érzem magam úgy, mint egy tanár bácsi, aki épp vizsgáztat - húztam fel a vállam bocsánatkérőn, féloldalas mosollyal megtoldva, majd ittam pár kortyot és hallgattam, a válaszát. Ha probléma volt a lábfelhúzás, természetesen letettem. És ismét bebizonyítottam magamnak, hogy milyen számító tudok lenni: nem vettem Odie válláról a felelősséget a tekintetben, hogy ez lett a dolgok vége. Pedig igazából neki aztán nem kéne magára vennie ezt, mert Sam a falka felelőssége volt, de nem szóltam. Már csak azért sem, mert egyébként James foglalkozott vele, hogy a dolog elsikkadt, az nem tudom, hogyan lett, igaz, hogy szinte mindent tudok a farkasaimról, de van, amiről én is csak felületesen. Arra azért, hogy nem hibáztat, szemmel láthatóan megnyugodtam. Nem hajtok mások utálatára, magányosokéra pláne nem, szép, szőke magányosokéra meg még úgy sem. Na jó, ez nem a ribanckodás ideje, meg amúgy is... - Igen-igen, ilyesmire - bólintottam egy hálás mosoly kíséretében. - Az, hogy a vízesésnél mi volt... Teremtőként nem tudom elnézni, Atanerkként se tudtam, mert egy kívülálló a falkám egyik tagjára támadt. - Tiszta sor, minden tekintetben odaszúrt egyet azzal nekem is Sam. - Az becsülendő és jó is, ha valaki képes másokért kiállni, egy nála erősebbel szemben is határozott lenni, de Sam nem látta, hol a határ és hol váltott a bátorsága ostoba vakmerőségbe, ami mással szemben akár az életébe is kerülhetett volna. Addig jó volt, amíg kiállt valakiért. Onnantól már nem, hogy farkasként egy embert választott a falka helyett. - Csalódottan megráztam a fejem. - A saját kölykömnél tapasztaltam meg, mennyire visszás és természetellenes, ha egy vérfarkas egy emberrel akar együtt élni, főleg ilyen fiatalon még. Jót fog tenni neki egy ki távollét, főleg, ha át is gondolja a történteket és mérlegeli. Samet sose tanítottam, ha csak ezt az esetet nem vesszük annak, és közel se állt hozzám, mégsem jó érzés azért elkergetni egy gyereket. Nem okozott álmatlan éjszakákat és nem zokogtam tele a párnám, csak azért ha összenézem, hogy eddig Atanerkként hányaktól kellet elvennem a rangot alkalmatlanság miatt, hogy Charlest a halálba küldtem, hogy Nathalie-t kidobtam a falkából... nos ebben a sorban Sam esete volt a cseresznye a habon azt hiszem. Szar dolog Atanerknek lenni, mit ne mondjak, de valakinek mindig el kell végezni a piszkos munkát is. - És igen, nagyjából emiatt jöttem, de valamire még kíváncsi vagyok: gondolkoztál már a csatlakozáson? - A másik bumm-bele téma. Mostanában valamiért ajtóstul rontok házakba, nem valami elegáns és csodálom, hogy Victor még nem tette szóvá... - Jaj, várj, ezt valami rém fenyegetően kellett volna kérdeznem, hogy ha máshogy nem megfélemlítéssel a falkába vonszoljalak - ingattam a fejem szórakozottan, de ez a gesztus, valamint a hanglejtésem is elárulta, mennyire nem vagyok ennek a híve, és ha be akarom szervezni, akkor azt soha az életben nem tenném így. Értelmetlen lenne, nekem olyan farkasok kellenek, akikre számíthatok, különösen most, nem pedig olyanok, akiknél azt kell lesnem, mikor fordulnak ellenem.
-Ugyan, dehogy! –legyintettem nevetve Darren szavaira- Ne rágódj emiatt, én se vettem fel a vizsgázós fehér blúzt, szóval… -inkább én is hátradőltem, belekortyoltam az italomba, aztán belevágtam a „feleletbe”. -Képzelem. Ha tudtam volna, hogy ti is ott vagytok, vagy ez lesz belőle, akkor biztos, másfelé mentünk volna. Ennek ellenére így is kapott egy kiadós fejmosást, miután hazaértünk, de azt hiszem, az sem hatotta meg különösebben. –sóhajtottam keserűen, visszaemlékezve az említett eseményre. Amikor az ember kerül szóba, sejtem kiről lehet szó, bár nem tudok olyasmiről, hogy Sam vele akarna összebútorozni, vagy hasonló… Na mindegy. -Egy emberrel együtt élni? Ez abszurd… -grimaszolok egyet a szavaira, de a következő megjegyzésére csak egyetértően bólintok- Az biztos. Remélem, szán rá időt, hogy átgondolja a történteket, meg azt is, hogy tanul az esetből… Aztán a csatlakozásra kerül a szó, mint hirtelen témaváltás, én pedig érdeklődve billentem oldalra a fejem, miközben halvány mosolyra húzódik a szám. -Ha szeretnéd, próbálhatod újra. –vigyorodok el, bár a megfélemlítés hallatán épp, hogy nem nevetem el magam – az O’Connors-os este után azt hiszem, versenyezni lehetne, kiről maradt az utókorra több megfélemlítésre meg zsarolásra használható anyag, nem mint ha vissza akarnék élni vele. Jó buli volt az, az biztos. -Hogy őszinte legyek, igen. Lassan már egy éve, hogy itt vagyok. És addig minden szép és jó is volt, amíg a bátyám is itt volt – egy kérdés, tud-ő egyáltalán arról, hogy van egy tesóm? Na mindegy, gondolom, 3 év alatt már csak kiderítettek annyit róla, hogy itt van, ha meg nem, hát most megtudja- Viszont az elmúlt fél évben sajnos alig láttam… Hol hónapokra eltűnt, hol más dolga akadt, nekem meg, őszintén szólva, egy kicsit kezd hiányozni a társaság… Nem épp így képzeltem, amikor ideköltöztem. –sóhajtottam egy csöppet keserűen, de nem is untattam tovább a férfit életem lelkizős gondjaival, inkább a lényegre tértem- Mondd csak, Darren. Ha csatlakoznék hozzátok, azt mennyire néznéd, vagy néznétek rossz szemmel, ha nem a Farkaslakban élnék veletek, hanem továbbra is itt, a lovardában, a bátyámmal? Tudtommal ő egyik félhez sem tervezett csatlakozni, de miután annyi évig éltünk egymástól távol úgy, hogy azt se tudtuk a másikról, hogy életben van, nem szeretnék ismét elszakadni tőle… -azzal vártam, hogy mit szól hozzá.
//Ha gondolod, akár 1-2 körön belül zárhatjuk is, már úgy is elég régi, meg nem tudom, mennyire aktuális még a falkaösszevonás közben-után… :/ //
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 02, 2014 9:51 pm-kor.
Szeretem, ahogy Odie bebizonyítja, hogy nem csak az ivásban nagy partner, hanem gondolkodni is tud és a dolgok mögé nézni, ésszerűen mérlegelni, ezek cseppet sem elhanyagolható tényezők egy farkas életében, főleg, ha sokáig akar élni. - Ha tartod vele a kapcsolatot - nem lennék meglepve, ha így lenne, de semmi él nincs a hangomban -, akkor ha a helyzet úgy kívánja, mondd meg neki, hogy ne akarjon mostanában visszajönni, feltéve, hogy élni akar. Nem azért küldtem el, hogy pár hét után újra itt lássam, annak nem sok értelme lenne, és igaz, hogy az ilyen ultimátumokkal meg szankciókkal első sorban magamat szívatom meg, mert ha arra kerülne sor, nem biztos, hogy olyan hű de nagy elánnál kinyírnám, mint amekkorával ezzel befenyegettem. Megtenném, mert gyűlölök a levegőbe beszélni, fenyegetni pláne, de ne provokálja ki, könyörgöm! A felajánlásra, hogy próbálhatom újra fenyegető stílusban csak elvigyorodtam, de természetesen nem próbáltam, helyette hallgattam a válaszát, az jobban érdekelt, mint az, hogy előadjam magam. Igen, tudtam, hogy van hím az életében, úgy értve, hogy olyan, akivel együtt lakik, hasonlítanak is, és nem volt nehéz kisakkozni, hogy testvérek lehetnek, de mindig jól jön a megerősítés. - Az igazság az - kezdtem bele, azt követően pár másodperccel, hogy befejezte -, hogy jelen körülmények között nem is köteleznék friss tagokat arra, hogy egyből a falka többi tagjával éljen együtt. Kicsit kockázatos lenne - húztam el a szám. Nem vele volt bajom, hanem... az egészséges óvatosság sosem árt és ahogy mi megpróbáltuk beszervezni Yettát, úgy ők is sakkozhatnak efféleképpen. A saját Teremtőmet se engedtem a Lak közelébe - jó, ez mondjuk más miatt is van. - Azt viszont elvárnám, hogy kétnaponta jelentkezz, ha tudsz valamit, a környéken csámborgó kóborokról, arról szólj és ha falkaügy, vagy bármi miatt hívlak, akkor gyere, amilyen gyorsan csak tudsz. Cserébe ugyanezt a támogatást viszonoznánk, ha szükségét érzed, vagy igényled. - Olyat nem fogok elvárni senkitől sem, amit én magam meg ne tennék. - Ami pedig a bátyádat illeti... abszolút megértem - bólintottam. Hogyne értettem volna a családommal a környezetemben!
-Persze, tartom. –felelem, nem hiszem, hogy bármit is számítana a dolog, pláne így, hogy a gyerek az ország másik felében tengeti életét- És átadom. Gondolom puszit nem küldesz neki, mi? –kérdezek még vissza, mert ezt nem lehet kihagyni, de aztán annyiban is hagyom a dolgot. Remélem van annyi esze Samnek, hogy ő is tisztában legyen vele, vagy ha nincs, akkor remélem, legalább nem felejt el szólni, mielőtt úgy dönt, visszatér – csak hogy legyen időm lebeszélni róla, mielőtt faliszőnyegként végzi a Farkaslak nappalijában… Jobb óvatosnak lenni, annyira nem ismerem Darrent, hogy tudjam, okozna-e neki egyáltalán álmatlan éjszakát a kölyök elvesztése, de na, ha már Atanerkként száműzte, biztosra fogadom, hogy ez érdekelné legkevésbé… Aztán a csatlakozásra terelődik a szó, én pedig kíváncsian várok, hogy mit felel a kérdéseimre. Őszintén, egy kicsit talán izgulok is amiatt, hogy rosszul sülne el az egész, vagy olyan választ kapnék, aminek nem örülnék. Úgy tűnik, még ha a körülmények nem is épp a legkedvezőbbek a város környékén, mégis, most ennek köszönhetem a dolgok kedvező alakulását. Azt hiszem, erre szokás mondani, hogy minden rosszban van valami jó, nem igaz? -Megértem a dolgot. –bólintok a szavaira- Ami pedig az elvásárokat illeti, azt hiszem, azzal sem lenne problémám, sőt, kimondottan korrekt. Köszönöm. –mosolyodtam el hálásan- A kóborokkal kapcsolatban… elég sok régi ismerőssel tartom a kapcsolatot a környéken, mint az egykori mentorom, vagy a leendő sógornőm… Tudom, hogy ez esetleg kicsit sok lenne, meg nem ilyen eldöntendő kérdés, de a későbbiekben, ha úgy adódik, és úgy döntenek, csatlakozni szeretnének, lehetne róla szó? –tettem fel még az utolsó kérdésemet kissé óvatosan, esetleg ha valamire kíváncsi, akkor még megosztom a többiekről –hacsak nem túl bizalmas információ-, de aztán válaszától függően még egyszer átgondoltam magamban a dolgok, hogy egy kisebb csend után döntésre határozzam el magam. -Darren? Ez esetben, ha beleegyezésedet adod, szeretnék csatlakozni hozzátok. –feleltem teljesen komolyan, mielőtt még bármi félreértésre adhatnék okot neki, de aztán egy pár pillanattal később folytattam is, de na, az a hatásszünet kellett ide! -Nem tudom, nálatok mi a bevett szokás, vagy „eljárás” ilyen esetekben, szóval… hallgatlak! –aztán ha esetleg van még valami fontos tudnivaló, mert lefogadom, hogy lesz, akkor ha ő sem siet, részemről akár most is megbeszélhetjük őket.
// Köszöntem a játékot! És akkor ha van még valami, akkor akár OC is lebeszélhetjük a részleteket, meg készítheted a festékes vödröt //
- Igen, olyan jó erős vörös-rúzsos-nyomost - nevettem a képre, majd megráztam a fejem. Jaj, az a kölyök! Így, hogy csak beszédtémaként volt jelem, nem idegesített, vagy dühített, sérteni se sértett, de ismertem magam, ami alapján jobb, hogy nincs itt. Addig nem kérdeztem, amíg még csak erős sejtés volt, hogy tényleg csatlakozna hozzánk, de amint kimondta, akaratlanul is széles és örömteli mosolyra húztam a szám. Kedveltem Odette-ett, és nem lettem volna elragadtatva, ha végül mégis inkább a másik falkánál köt ki. Főleg, ha Castor még nemet is mond az ajánlatra, szóval mindenhogy jobb ez így szerintem. - Természetesen beleegyezek - bólintottam, őszinte mosollyal a képemen, majd felálltam, de nem léptem felé, csak letettem a baracklevet és teljesen leengedtem a pajzsom. Érezhette már a farkasom, az energiáim azon a whisky- és abszint gőzös éjjelen, de ez most másabb volt: a hófehér fenevad lustán nyújtózott egyet, megrázta magát, majd mint egy kényelmes lavina, amelyik távolról lassúnak és lomhának tűnik, megindult a nőstény felé. Közelről a lavina viszont már egyáltalán nem olyan komótos és veszélytelen. Maga alá gyűrte őt, mialatt a szemem lassan okkersárgába váltott. - Hódolj be, ismerj el Atanerkednek, fogadd el a falkát, ami engem követ, köszöntsd majd társaid, mint a családod és sose feledd: ők érted, te értük halsz ha kell. - Ha a farkasa behódolt az enyémnek, újabb hullám következett, amiben megmutattam neki, milyen érzéskavalkád a falkám. Hívtam feléjük, magam felé, farkasként szólítottam, a társait közvetítettem felé halvány nyomokként. Az erdejeinket, a vadászatokat, a közös otthon melegét, a hozzájuk fűző köteléket, ami ott van, bármennyire és bármennyit is acsarkodjunk, mert ha baj van, csak egymásra számíthatunk. Ha elfogadta és magához vette mindezt, ha reagált, felelt a hívásra, akkor helyben voltunk. - A korukat meg a habitusukat jó lenne, ha nagy vonalakban vázolnád, nem szeretek felkészületlen lenni, de ha nem megalomán kéjgyilkosok, akkor asszem nem lesz gond az ő csatlakozásuk sem. - Elvigyorodtam, a szemem újra barna volt és leplezetlenül örültem, hogy még egy tagja van a falkának, olyan ráadásul, akit csípek is. Ez a látogatás már sokkal több eredményt és pozitívumot hozott, mint azt első borongós gondolataimban vártam, vagy reméltem. Ha hosszabban mesélt még a két említettről, akkor visszaültem, s miután pár általános infót megosztott velem, miközben elkortyoltam a baracklevet, megköszöntem a vendéglátást és sokkal jobb kedvűen távoztam, mint ahogy jöttem.
//Én is köszönöm szépen a játékot! :3 És loccsantom a festéket! //
-Ahogy szeretnéd! De csak a te kedvedért… -nevetek én is vele, sőt, valahol a fürdőben az egyik fiók mélyén talán még akad is rubinvörös rúzsom, még ha nem is használom túl gyakran – az összes pezsgőgyár nevére mondom, ha legközebb látom Sam-et, tényleg hasonló rúzzsal adom át neki az ex-Atanerkje üdvözletét, ha addig élek is! Ahogy elhangzott az ítélet, és beleegyezett a csatlakozásomba, én se bírtam tovább erőltetni a komolyságot, egyből széles mosolyra húzódott a szám, a szívemről meg egy akkora kő esett le, hogy szerintem még kilométerekre innen, a szomszédban is hallották a koppanását. Ahogy felállt és felém indult, én is hasonlóan cselekedtem, akárcsak a pajzs tekintetében. Bár egyébként nem szívesen engedem le teljesen, mégis, tudtam, hogy ez esetben nincs mitől tartanom – ha mint ember, nem is ismertem úgy, mint a legtöbb ismerőse, annak alapján, ahogy megismertem, bíztam benne, pláne, hogy ezentúl nem csak egy ismerősöm, barátom lesz, hanem az Atanerkem is. A farkasom csak lélegzetvisszafojtva várt, ahogy a másik szép lassan közelíteni kezdett feléje, de ahogy meghallotta a felszólítást, minden ellenkezés nélkül leborult előtte, megadva magát és a feljebbvalójának való tiszteletet. Bár többnyire nehezebben szokta venni az ilyesmit, de azok után, hogy eddig milyen falkavezérek alatt kellett szolgálnunk, nem csak számomra, de számára is határtalan öröm, hogy ezúttal egy sokkal kedvesebb ismerős tölti be ezt a helyet az életünkben. Részünkről a többivel sem volt probléma, a farkasom örömmel fogadta a hívást, az új érzéseket, a közös emlékeket, és mindent, ami az új családdal járt, még ha csak ízelítő is volt abból, ami ezután vár majd ránk. Azt hiszem, a napokban mindenképp teszek egy látogatást majd a többieknél is, mást nem, csak barátkozni kicsit az új környezettel, meg bemutatkozni a többiek előtt, ha már mostantól én is közéjük tartozok. Ahogy a formai dolgokon túljutottunk, még biccentettem egyet Darren kérésére, majd visszahuppantam a maradék őszibaracklé meg a hátralevő kis mesedélután erejéig a kanapémra. -Tudtommal egyikük sem az, bár ha azok lennének, inkább örülnék, hogy megszabadulok tőlük, nem pedig azt kérném, had kövessenek. –csóválom a fejem nevetve, majd elmondtam a többiekkel kapcsolatban, amire kíváncsi volt – ha már rábólintott a dologra, azt hiszem, ez a legkevesebb. -Igaz, már ismernek egy páran a falkából, de azért még ma, vagy holnap benézek hozzátok is, lejelentkezni a többieknél. –búcsúztam tőle, miután kikísértem a kocsijáig, majd miután tovatűnt a sziluettje fák között kanyargó úton, én is visszatértem a munkámhoz. Azt hiszem, határozottan jól sikerül zárni az évet.
// Köszi még egyszer! Csak hogy a vége se maradjon le! //
Szóval az van, hogy nekem most már baromira rá kéne feküdnöm arra, hogy tanulok. Bakker, nemsokára vizsgák… nekem meg iszonyatosan jó pontokat kell összehoznom, hogy bekerüljek a suliba. Ha meg nem is azokat az iszonyatosan jó pontokat feltétlenül, hanem úgy alapvetően kéne tanulnom, hogy ne kezdjek hendikeppel szeptemberben. Vagyis… már ha indulok egyáltalán valamivel. Na igen, ez az, ami mostanában meggátol abban, hogy nagyon nekiessek annak a tanulásnak. Egyre többet motoszkálnak dolgok a fejemben. Mondjuk úgy tervek. Elhatározások. Tudom, hogy nem vagyok normális, amiért ezek a tervek a fejemben vannak, mert hát, bakker, az egész életemet befolyásolják… és hát, valamilyen szinten a családomét is. Meg hát, biztos nem egy leányálom a dolog, meg igazából nagyon semmit nem tudok erről az egészről. Persze, Sam-et megkérdezhetném, de azt hiszem ez nem biztos, hogy a megfelelő döntés lenne kapásból. Biztosan nem veregetne hátba és mondaná, hogy hajrá. Legalábbis első körben nem. De tudom, hogy meg tudom győzni, hogy ezt akarom. Végül is… az én döntésem, az én életem és az én testem. Megtörölgetem a jelenleg még vizes hajamat, jó alaposan, aztán tükörbe nézek. Jó hosszú ideig, csak nézegetem magam, az újdonsült látvánnyal. Valamit muszáj volt kezdenem magammal… és hát mi jobb ennél, mint egy kis hajfestés, nemde? Persze, a szőke nyilván szép és jó, meg aranyos, de úgy gondoltam akkor most, mondjuk úgy lázadok egy kicsit. Ez pedig nálam a lázadásnak az egyik legdurvább megmutatása, hogy vörösre festem a hajam. Legalább amíg a tükörben nézelődök, addig nem az előbbiek járnak a fejemben… hanem mondjuk az, hogy milyen reakciókat fogok kapni. Még én se tudom, hogy tetszik e a dolog. El is kezdem szárítani, majd miután azzal is végeztem, bevetem magam az ágyamra, hogy nekiessek annak a csodás tanulnivalónak. Azt hiszem, nagyjából egy óráig próbálkozok ezzel, de nem igazán meg a dolog, szóval végül feladom a dolgot, gyorsan kapom össze magam és autóba ülök. Nem is kell nagyon gondolkodnom, hogy hova menjek. Sammel nem beszélhetek erről, hát célba veszem a lovardát. Ha valahol, ott biztos találok olyat, aki alkalmas lesz erre. Egy ideig még ülök az autóban, én magam se tudom, hogy mire várok, aztán végül kipattanok, hogy aztán elmehessek az ajtóig és be is kopogjak azon, ugye ha már idejöttem.
Ahogy véget ér a sorozat, én befejezem a legutolsó falatot a müzli-szeletemből, aztán kimegyek a WC-re, üríteni egy kicsit. Hát mit mondjak, unalmas az életem, ha egyszer az esti műszakra vagyok beosztva, Aimée meg sehol, és elvitte magával a kis Amaterasut, szóval éppen halálra unom magam. De a dolog jó oldala, hogy oda morzsázok, ahová éppenséggel akarok, ameddig föltakarítom, mielőtt hazaérnének. Miután végeztem a klozettel, a konyha felé veszem az irányt, kihalászok még egy müzli-szeletet a hűtőből, aztán már megyek is a TV-elé vissza. Még van egy fél órám, mielőtt indulni kellene, addig tökéletes lesz a melegítőnadrág és a pecsétes póló, minek nekem bármi más? Úgysem várok senki látogatóba, és ami azt illeti, odafigyelnem sem nagyon kell magamra mostanában. Tiszta jó, ha az ember a maga ura. Ahogy ülök, meghallom a kocsi fékezését, de először nem törődök vele. Vagy Aimée ért haza, vagy jöttek kirabolni minket, a fenét sem érdekli. Vagy Pedro mászott végre vissza délről. Az viszont azt jelenti, hogy jött az oposszum is. Diadalra fel! Viszont ahogy nem jön senki az ajtóhoz, már elkezdek gyanakodni, hogy itt valami nagyon nem kóser, és muszáj utánanéznem. El is megyek az ablakig, kinézek, látok valami vörös spinét, aki veszettül ismerős, de meg nem tudnám mondani honnan. Na, nem gáz, embernek tűnik, csak nem megölni jött, meg ha valaki ennyire pici, az tuti nem fog ártani nekem. Szóval visszamegyek a TV elé, és belefeledkezem a sokadik latin szappanoperába, amiben éppen megcsalnak valakit valakivel. Nem tudom a neveket, de jó figyelni őket. Mondjuk az igen fura, hogy mindkét megcsaló férfi. A kopogtatásra aztán föltápászkodom, odamegyek az ajtóhoz, kinyitom, és leesik az állam, csak úgy képtelesen szólva. Mi a fene…? Na, most már nem csak ismerős a kiscsaj, tudom is, ki ő. Basszus, Pedro, pedig már komolyan azt hittem, csak haluztam a barátnődet az abszint után. Mondjuk mindig fura volt azt hinni, hogy a gyerek lesmárolt egy párnát. – Szia Eszmeralda – mondom neki. Persze, hogy nem ez a valódi neve, de a kor már kikezdte az agyam. – Kit keresel? Pedro még mindig nem jött haza.
Ahogy az ajtó kitárul, nem pont az az illető jelenik meg ott, akire éppen számítottam. Persze ismerem már őt, legalábbis, párszor láttam, amikor Samnél voltam. Elég… fura ember, bár én aztán az utolsó ember vagyok, aki látszatra ítél. A megszólításán szemöldököm automatikusan az égbe szökik. Párszor már hívott így, de akkor leginkább nem volt túlságosan magánál, gondoltam biztos csak összekever valakivel, de most kifejezetten józannak tűnik, szóval akkor ezek szerint ez valami becenév szerűség akar lenni. - Öhm… szia.. – Köszönök végül, egy picit azért zavarban vagyok. Ami úgy kicsit általános, ha olyan emberekkel találkoztam, vagy beszélgettem. Persze, mindenkivel, mindig barátságos vagyok, de attól még zavarban is vagyok picit. – Mellesleg, Sue… - Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy de ha nagyon szeretné, akkor maradjon Esmeralda. Túlságosan nem zavar a megnevezés, de nem is igazán bíztatnám a használatát. Azt már hozzá se teszem, hogy én, meg a barna hajú- barna bőrű cigánylány két külön fogalom. Ha én lebarnulok, akkor max normális színem lesz… elég sokáig kéne feküdnöm 1-1 olyan mesterségesen barnító szoli gépben, hogy esetlegesen olyan legyek. De hát na… mondjuk albínó Esmeraldának. Nem… ez se szimpatikus. Majdnem reflexből visszakérdezek, hogy ki az isten az a Pedro, aztán le is esik, ahogy így a megnevezésem is több értelmet nyer. - Nos… azzal tisztában vagyok, hogy Sam még nincs itthon, köszönöm. – Mosolyodok el, mert ugyebár, ahogy mondtam, mindenkivel kedves vagyok. - Öhm… gondolom Odette nincs itthon, ugye? – Teszem fel azért a kérdést, majd azért a válaszig elgondolkodok azon, hogy ha nem lesz a válasz… végül is, ha már eljöttem idáig, akkor lehet, hogy tőle is tudok érdeklődni. Remélhetőleg. Már, ha hajlandó időt szakítani rám. - Esetleg bemehetnék?
Látom, hogy a kicsi Eszmeralda zavarba jön, de hát az én stílusomtól valahogy mindenkivel ez történik. Lehet változtatnom kellene? Áh, ugyan már, az túl sok meló, nekem meg már amúgy sincs túlságosan sok időm hátra. Egy évszázad alatt meg nem változik meg az ember gyökeresen, főleg akkor nem, ha szépen, lassan botra kényszerül, meg nem kell majd a haját vágatni, hogy kopasznak nézzen ki. – Sosem tudom megjegyezni a neveket elsőre – vonom meg a vállam. Most mi van? Öregkor. Senki sem róhatja föl nekem, hogy nem jegyzem meg az orrom előtt elhaladó emberek nevét. Nem mintha nem kedvelném a fajtájukat, de… De túlságosan rövid életűek. A többségüket még én is túl fogom élni, ami azt illeti, szóval erről ennyit. Inkább megpróbálom benntartani a következő kommentet, ami megpróbál kibukni belőlem, de ehhez már túl gyenge vagyok. Vagy nem is akarom visszafogni igazán? Nehéz eldönteni. – De szépen elvörösödtél. – Igen, elég feltűnő, hogy az idióta oposszuma nem akarja kitépni a hajam – vigyorodtam el. Előbb vagy utóbb el fogom pusztítani azt a rohadt dögöt, csak jöjjön vissza. Mármint nem Pedrót. Viszont most már megpróbálom megjegyezni a srác valódi nevét. Úgysem fog sikerülni, de legalább senki sem mondhatja, hogy nem is próbálkozom vele. – Most nézd meg… Úgyis kihullik a nem túl távoli jövőben, erre még az idiótája is ritkítani akarja? Jó, mondjuk ez valószínűleg nem tartozik a kiscsajra, meg sokat kezdeni sem tud vele, de a hajamhoz ragaszkodom, és ezt mindenkinek érdemes tudnia. Csinálhatnak velem, amit akarnak, megtéphetnek, összeverhetnek, kitéphetik a kezem-lábam (az is visszanő), de a hajamat tessék békén hagyni. Hiú ember vagyok. Vagy csak francia. Lehet, a kettő ugyanazt jelenti. – Elvitte a kis Amaterasut valahova. Lehet, hamarosan visszajönnek, lehet csak napok múlva – felelem. Azért kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy mi a fenét akarhat, de nem fogom kimondani. A farkasomtól örökölt statikus nyugalomnak hála megtanultam, hogy ha kivárok, előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból. Arra, hogy bejöhet-e, csípőből válaszolnám, hogy nem, de hát a hidegben senki ne álljon odakint, én meg nem vagyok ellenséges. Csak ki tudja, nem akar-e az FBI letartóztatni gyermekmolesztálásért. Pedig magyaráztam nekik a múltkor is, hogy edző vagyok, de nehéz volt ezt elhitetni úgy, hogy nincsen csapat, amit bemutathatnék. Vagyis van, csak hát farkasokból áll. – Gyere. Azzal már indulok is vissza, és rajta áll, hogy bejöjjön és becsukja az ajtót. A TV-t kikapcsolom, fájó szívvel búcsút intve Juan Pablo tragédiájának, és így a teljes figyelmem a kislányé. Már amennyit ez használ. – Na, akkor mondd, miért jöttél – mondom, ha már helyet foglal. Mert lássuk be, rohadtul fura nekem, hogy itt van, és se Pedro, se Aimée nincs itt, akiket még ismer is.
- Ha nagyon muszáj, lehetek Esmeralda… - Teszem végül hozzá azért, bár tényleg nem szívesen. Viszont ezen vitatkozni baromira fölösleges lenne. Én pont nem vagyok az a típus, aki ezeken annyira fent akad. Ha Csipkerózsikának akarna hívni, még azt is elviselném, mert nem bántó, ez így egyértelmű. Legalábbis, belőle, már amennyi benyomásom van róla, baromira nem az jön le. Mert hát miért is akarna szándékosan egy felnőtt ember megbántani egy 18 éves… nos hozzá képest kislányt. Sam azért egy-két dolgot mesélt már róla… tudom, hogy hozzá képest korban… hát még egy csecsemő felé lehetek nagyjából. Már, ha ezt így lehet hasonlítani. Bár azért nem ugyanaz egy normális életből 18 évesnek lenni, vagy több száz évből. De mindegy is. A kijelentésére, még, ha nem is feltétlenül arcomra értette, ha eddig nem is, most már biztosan elvörösödök. Nem szeretek zavarban lenni… ezért jól is jön, hogy megemlíti Hannibált, mert erre el is nevetem magam és bepillantok a táskámba, ahol Stevie drága éppen durmol. Persze, ha nem durmolna, már rég harcolna, hogy kiszabaduljon a táskából. De túljártam az eszén, pont annyira tud kiszabadulni, hogy a fejét kidugja. Az kéne még, hogy elszabadulhasson rendesen. Az életben nem találnám meg. Az invitálására beljebb is sétálok, most már közel sem érzem magam olyan kényelmetlenül itt, mint amikor legelőször jöttünk Sammel. Bár, akkor se a hely miatt, mint inkább a szituáció miatt. Elvégre nem mindennap nyitok ajtót arra, hogy egy puska néz velem szembe. Főleg nem egy amúgy fiatalos szőke nő kezéből. Na de mindegy is. Automatikusan a nappaliba sétálok, becsukva persze magam mögött az ajtót és helyet foglalok a nappaliban. Egy pillanatra elbambulok a tv-n, mielőtt azt kikapcsolná, kicsit furcsállva is azt, ami megy. Valahogy egy felnőtt férfiból pont nem a spanyol, argentin, akármilyen hasonló szappanoperát nézném ki… de hát mindegy is, ezzel nem fogok foglalkozni. - Öhm… igazából, kérdezni szeretnék… a farkasokról. – Kezdek végül bele, amivel valamivel talán több értelmet is nyerhet még számára is az, hogy végül is miért jöttem mégis be és miért gondoltam őt is ugyanannyira normális beszélgetőpartnernek. - Sam már elég sok mindent mesélt… de vannak olyan dolgok, amikről annyira nem beszéltünk, azt hiszem számára okkal… ami engem mégis érdekelne. Gondoltabb jobb, ha nem tőle érdeklődök erről, hanem valaki mástól… - Vezetem fel a kérdésemet, talán túlságosan is sok felesleges fecsegéssel. Tőlem mondjuk az lenne a meglepő, ha nem kezdenék el rizsázni lényegtelenségekről. - Konkrétan mondjuk a beharapásra lennék kíváncsi.
Tetszik, hogy a kislány beletörődik a sorsába. Na, nem mintha direkt basztatnám szegénykét, Pedro szívének újonnan vörössé avanzsált imádottját – majd kioktatom a gyereket arról, hogy nem a legkososabb ötlet emberekkel összeszűrni a levet. Na, nem azért, mert annyira elítélném, csak hát nagy náluk a korai halálozás. Akár erőszakosan is. Na, azt hiszem ezután ismét újra kell majd olvasnom régi életem naplóját. Érzem az állatkáját a zsákjában, és csak megforgatom a szemem. Komolyan, nem hiányzik ide még egy olyan bolhafészek, mint amilyen az a büdös oposszum is volt. Ellenállok a kísértésnek, hogy megvakarjam a fülem, és inkább figyelek arra, amit mond. Közben fölveszek egy epres szeletet az asztalról és felé nyújtom. Harapjon valamit, én mindenesetre biztosan azt teszem, amíg beszél, mert fölveszek egyet magamnak, vagy éppen azt, amit neki szántam, aztán beleharapok. Aztán figyelek a szavaira, és nem másra, pedig a saját gondolataim is eléggé csábítóak. Szerencsére amit mond, egyből kizökkent közülük. Ahogy végez, nem állok föl, pedig ziher, hogy stílusos lenne, ha sétálgatva adnám elő neki, hogy jól fontolja meg, merre viszi tovább ezt a beszélgetést, de túlságosan is kényelmes a pont, ahol ülök. Csak előrehajolok kissé, kezemet összekulcsolom, és vagy fél percig még ezután sem szólalok meg. Összegeznem kell a gondolataimat, pedig nem vagyok valami gyors használójuk. – Vagyis nem akarod, hogy Pedro megtudja, hogy miről érdeklődsz, igaz? – Vagy éppen gondolkodik. Ha egy ember, aki tud rólunk, elkezd érdeklődni arról, hogy miként zajlik a beharapás, akkor általában már elgondolkodtak azon, mi lenne, ha ők maguk is átesnének rajta. Még emlékszem, amikor Anneka és én folytattuk le ezt a beszélgetést, távozásom estéjén, a tűz fényénél, egymagunkban. Akkor azt mondtam neki, hogy megteszem, ha hazatérek, de végül sosem volt rá lehetőségem. – És mégis mit akarsz tudni róla? Fenekestül felforgatja az életed, kiszakít az eddigi közegedből, és a te esetedben egy időre búcsút mondhatsz az egyetemnek, ha tervezted is. Bár, ha engem kérdezel, a rendszert amúgy is túlbecsülik. Ja, és hogy csak hozzátegyem, van rá némi esély, hogy egy halálos ítélet. Nos, ennyi elég? Nem elijeszteni akarom, de nyílt lapokkal játszok. Nem mondok neki olyasmit, ami nem igaz, ezt már elhatároztam. Nem nyújtana örömet, vagy megelégedést, ha félre tudnék vezetni egy emberleányt. Ha még ezután is további tudást akar a témáról… Nos, akkor beszélhetünk.
- Hát… egyelőre nem. Tudom, hogy csak befolyásolná a gondolataimat jelenleg… és tudni akarok dolgokat. – Magyarázok, mintha számítana, hogy miért is. Igazából, nem akarom még konkrétan kimondani, hogy mit tervezgetek. Vagyis, még túlzás lenne a tervezgetést mondani, de, hogy min gondolkodok… Bár, gyanítom, hogy az előttem álló, vagyis ülő rájöhetett… nem egy ostoba ember. De hiába tudja én még nem akarom hangosan kimondani. Talán kicsit nyuszi vagyok kimondani. Amit felém nyújt, azt el is fogadom, mert ugyebár illetlenség lenne nem. Vagyis, engem úgy tanítottak. Bár a cukrosbácsiktól nem igazán illene, talán ő nem pont az a kabátját szétnyitó mutogatós bácsi. - Köszönöm. – Mosolygok is, mint a jó kislányok, meg ki is bontom a szeletet, hogy elfogyasszam, amíg hallgatom. Csúnya lenne azt mondani, hogy nem akadok meg egy picit. Vagyis, amikor feltettem a kérdésem nem biztos, hogy pont erre számítottam. Erre az instant elrettentés dologra. Feltehetőleg ez volt a szándéka... máskülönben nem azzal kezdte volna, hogy kifejezetten mi a rossz. Még jó, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor ahhoz elkötelezettebb vagyok annál, mintsem pár ijesztőnek szánt szócska, mint a „halálos ítélet” eltántorítson. Oké, tudom, hogy ez így most viccesen hangzik… vagyis, hát ki vagyok én, hogy azt mondjam ez nem ijeszt el engem, elvégre egy kis tinilány vagyok, aki egy hülye póktól is visítani tud… de attól még csak azért, mert ezt mondták, még nem feltétlenül ezt az egy faktort fogom figyelembe venni. Egy ideig figyelem, befejezem a müzlit, a papírt a zsebembe gyűröm és sóhajtok egyet, mielőtt megszólalnék. - Egy fontos kérdésem van… Te szeretsz farkas lenni? Mindazok ellenére, amiket egyrészt elmondtál, meg amikről nagyjából tudok, hogy hátrányok, mégis… így, ennyi idősen azért már eléggé kiélhetted az előnyeit is, gondolom én. Lehet fura így feltenni a kérdést, de jobb szó nem jut rá eszembe… szóval: Megéri farkasnak lenni szerinted? – Nyilván a korára szánt megjegyzésemet még véletlenül se úgy szántam, hogy öreg, vagy valami, hanem úgy, hogy azért nem egy fiatal farkasnak mondható, ha valaki, akkor ő biztosan megélhette már a legjobbat és a legrosszabbat is, amit adhat ez a lét. Azt hiszem. Mármint, nyilván nem a szélsőséges dolgokra gondolom, hanem ami átlagban, mindenkivel megtörténhet, aki farkas. Most aztán nagyon is reménykedtem a pozitív válaszban…
Kezdőlap
//
//
