Palacsintaillat. Úgy tűnik a falkában új szokás van divatban, miszerint ahány nősténnyel találkozom, annyiszor van palacsinta is a közelben. Szó se róla, nagy rajongója vagyok én a crépe-nek, de míg a legutóbbi alkalommal vacsoravendég - vagy palacsinta tolvaj - szándékoztam lenni, ez alkalommal ezen étel - vagy édesség, kinek mi - csupán mellékes információ(illat)ként lengi be szaglószervem. A káromkodásnak is beillő, ősi mesterséget űző nő(k) emlegetését nem veszem jobban magamra, mint amennyire neki címzem a magam mondandóját. A nevemen - pontosabban az akkor használt, amikor megismert és nem mellesleg hozzám jött - szólít, amit nagyjából eleresztek a fülem mellett, ahogyan az egyéb megjegyzéseit is, többek között, amit én a férfi hímtag emlegetésével kapcsolatban hoztam fel, mert jelen pillanatban valami őrült ötlettől vezérelve inkább megcsókolom őt minden felvezetés nélkül. Csak ezután jöhet minden válasz és miegymás. - Bonjour ma chère épouse. - suttogom ajkaira, majd végül pedig eleresztem és nagyjából ekkor esik egy crépe a tűzhelyre, de nem foglalkozom vele. Ahogy nézem, ő sem. - És, hogy az iménti kérdésedre válaszoljak ma belle, először is, azután, hogy elhagytál sosem kerestelek - így most sem -, másodszor pedig, a helyi falkához tartozom, több, mint egy évszázada. Te, hogy kerülsz ide? - dobom vissza a kérdését, mert ilyen a világon nincs, ráadásul kétszer is, hogy egymás útjait keresztezzük. Pontosan ugyanolyan, mint legutóbb volt. És mindamellett ami mögöttünk van, ez engem megmagyarázhatatlan és teljesen logikátlan jó érzéssel tölt el. Másfél évszázada, hogy láttam és képes pontosan onnan folytatni a vitáink egyikét, ahol abbahagytuk anno. - Pontosan úgy, ahogyan annak idején te is. - ó, hogy már megint itt tartunk... pedig itt. - Egyébként pedig... most már tudod milyen érzés, így fair, nem gondolod? Azt pedig egyetlen percig sem gondoltam, hogy amikor hazatérek, itt talállak téged is. Bár kezdem azt gondolni, hogy ekkora véletlenek nincsenek... - mert mégis könyörgöm, ki szerint lehetséges, hogy a múltja egy nagyon fontos darabja folytonosan felbukkan az életében indokolatlan időpontokban??! - Merde... - morgom az orrom alatt, hiába nem a francia az anyanyelvem, Aimée az, így nem nehéz más nyelven meg-megszólalni. Jó, amúgy sem. - Még mindig roppant tüneményes vagy, főleg így számon kérő stílusban és csípőre tett kezekkel. - vigyorodok el végül szélesen és még végig is mérem tetőtől talpig. Pont olyan gyönyörű, mint, ahogyan emlékeztem rá... vagy még annál is szebb. - Mégis mikor csatlakoztál a falkához? - ha ezt hamarabb tudom - mármint, hogy itt van -, ... mondanám, hogy jobban iparkodtam volna hazatérni, de a helyzet az, hogy így amúgy is éppen eléggé motivált voltam. Arra viszont tényleg álmaimban sem gondoltam volna, hogy amikor visszatérek, ő is itt lesz. - És itt van veled az a... Ő is? - húzom el a számat miközben felrémlik előttem a katona képe, aki anno leléptette a feleségemet. Konkrétan nem arra értem, hogy az épületben van-e, azt én magam is érzem, hogy nincs szó szerint itt, de ez még nem jelenti azt, hogy a városban - vagy a falkában - sincs.
- Szóval ennyire nem érdekellek, szép… -ragadom meg ismét a lényeget, mert egyfelől repesett a szívem az örömtől már annak idején is, hogy nincs plusz egy nyűg a nyakamon, hogy a fél város engem keres, csak mert hiányzok a drága férjemnek, másfelől igencsak szomorú és felháborító, hogy egy vállrándítással lerendezte a dolgot és már bele is törődött, hogy megléptem. Még csak a kisujját sem mozdította érte, hogy megtaláljon! - Amúgy meg mi az, hogy a helyi falkához…? Úgy érted, hogy ehhez a falkához…? -mutatok a padló felé, nyilván a földre értem a dolgot, meg az őslakos falkára, nem a parkettára - Egy évszázada…? Merde… Ezt nem hiszem el. -temetem a tenyerembe az arcom, majd hogy a kérdésére is válaszoljak, hogy hogy kerültem ide. - Ide jöttem… Repülővel meg autóval meg a két lábamon. Gondoltad volna? -hülye kérdésre hülye válasz. - Tudtam én eddig is. Ha nem rémlik, nagyjából 5 éves voltam amikor a bátyám egyetlen szó nélkül lelépett otthonról. Azóta meg még kétszer eljátszotta a dolgot, szóval jah, tudom, milyen érzés, bár azt nem mondanám hogy fair. De lásd kivel van dolgod, ha te ettől jobban alszol, legyen. -vonok vállat nagylelkűen, hát rajtam aztán ne múljon, ha így könnyebb a csöpp lelkének. - Amúgy… ha már „haza” jöttél… ezt hogy értetted pontosan? Van saját szobád a Farkaslakban, vagy neked is ágyazzak? -bökök a fejemmel a szobák felé - Vasárnap reggel meg kézen fogva megyünk az istentiszteletre…? Amikor azonban a csípőre vágott kezű házsártos feleséges megjegyzésemre csak egy bókkal vág vissza, kész, engem már kenyérre is lehet kenni… Jókedvűen nevetek fel, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy magamhoz öleljem, mert hát no, valahol a szívem mélyén mégiscsak hiányzott az a buksi feje. - Merci, chouchou. -súgom a fülébe, miközben még mindig a nyakában lógok, amikor pedig rákérdez, hogy mikor csatlakoztam… ciki, hogy nekem még így is utána kell számolnom. A fenébe is az évszámokkal, mindig is gyűlöltem őket! - A falkaösszevonás előtt. Ismersz, elvoltam én falka nélkül is egymagam, egész jól összehaverkodtam idő közben a helyiekkel, de aztán kezdtek eldurvulni a dolgok, és gondoltam, csapatban még mindig jobb esélyekkel húzhatom meg magam, mint egyedül a falka ellen. –mesélek, a falkaösszevonás meg gondolom nem újdonság számára, pláne ha azt nézzük, hogy előtte már mennyi időt lehúzott az itteniekkel. - Nem, nincs itt. Agyára ment az öregkor, aztán ő is megpattant. -válaszolok egy szemforgatással, sejtheti belőle, hogy nem épp a legbarátibb körülmények között váltunk el Benjaminnal. Előbb a bátyám, aztán a férjem, most meg a legjobb barátom is… kíváncsi vagyok, Masa mikor gondolja úgy, hogy elég volt belőlem. Apropó, ha már kölyök… - De van helyette más. -felelem széles vigyorral a képemen, kissé eltávolodva, kíváncsian várva, hogy reagál a hírre, ám túl sokáig nem ragozom a témát, bevallom, hogy kiről is van szó. - A csatlakozás után nem sokkal egy kölyköt is szerváltam magamnak. Igaz, ő most pont nincs itthon, de… Most jut eszembe, egyél, a végén még kihűl a palacsinta. -nyúltam a tál felé, megkaparintva a legfelsőt, hogy csípjek egy darabot belőle, és ha a hírre kellően eltátja az én drága uram a száját, akkor egyből be is tömöm a falatnyi palacsintával. Csak hogy utána én is megkóstoljam, milyen lett. Bár én csináltam, csak finom lehet! Pláne, hogy ez még csak oda se égett, mint múltkor a croissant-om…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ez így nem igaz ma belle. - rázom meg lassan a fejemet és szusszanok egyet röviden. - Annyira igen, amennyire én is téged drága kis feleségem. - ha már ott tartunk, hogy kit mennyire is érdekel a másik, akkor azért azt kell mondjam mindkettőnk számláján van éppen elég. Valamivel feljebb szaladnak a szemöldökeim, amikor visszakérdez, mert a helyi falka alatt nem nagyon tudom mit lehet másként érteni. Ha jól tudom a másik falkát betolakodókként emlegették az egyesítés előtt, így nyilván ők nem lehetnek a helyi falka, de ez most részletkérdés. - Úgy, igen. - bólintok egyet röviden, majd visszadobom neki a saját kérdését, amire persze nem kapok "rendes" választ. Most komolyan eljátsszuk ezt ma chérie?! - Nem mondod?! Tényleg?! Aztaaa... - ha már hülyének néz, akkor legyen kövér az a lúd. Nyilván nem így értettem a kérdést, ahogy korábban ő sem, amikor nekem tette fel. Úgy tűnik az elmúlt másfél évszázad elfeledtetett velem egy s mást vagy az emlékek szépültek meg. - Van, amiben egy cipőben járunk. - nem, egyáltalán nem akarom azt felhozni, hogy amiért a bátyja lelépett, neki még nem feltétlen kellett volna ezt velem is bejátszania. Nem az én kis feleségem az egyetlen, aki faképnél hagyott, így nekem is van benne tapasztalatom, több, mint elég volna. - Ágyazz! Elvégre még mindig Madam Morel vagy és hazatért a férjurad. - vigyorodok el, mert ha már ezt így feldobta, akkor miért is ne?! Az meg egyelőre maradjon csak az én titkom, hogy komplett lakásom van a lakban már jó ideje, ami szerencsére nem lett takarítószer tár, amíg távol voltam csak Darren költöztette be oda a bugyi gyűjteményét. - Persze, hogy megyünk. - vágom még rá csípőből, noha templomba hosszú ideje nem szokásom járni. A hithez számomra erre nincs feltétlen szükség, de ezt Aimée is jól tudja, már a házasságunk alatt sem erőltettem a dolgot (hacsak magától nem volt lelkes istentisztelet látogató). Olyan csinos, ahogy csípőre vágja a kezét és zsörtölődik. Ilyenkor képtelen vagyok rá bármiért is neheztelni. Egyszerűen gyönyörű. Ahogy a nyakamban lóg, úgy ölelem át és szorítom magamhoz egy kis ideig, mélyen belélegezve az illatát. - Logikus döntés. - bólintok, mert hát tényleg az, bár őszintén kicsit meglep, hogy nem lépett le inkább. Úgy tűnik az évek kissé - nagyon - cinikussá tettek vagy legalábbis bizonyos esetekben előbújik belőlem. - Hát már akkor is vén volt, mikor hozzánk ette a fene. - fiatalabb, mint én most, de ez egyáltalán nem számít. Lehet felőlem akármilyen farkas, a szememben akkor lesz értékes, amikor kimúlik és falra lehet szegezni a bundáját bőrét. Aztán meg azt kapom a képembe, hogy van helyette másik. Fintorgok egyet, látványosan. Nagyon látványosan. Eltávolodik tőlem, én meg magam előtt fonom össze a két karomat és várom, hogy beszámoljon az "új lovagjáról" és közben azért remélem, hogy falkatag és rangban alattam van és baszogathatom majd, már "csak azért is" alapon. De még mielőtt belekezdhetnék eme gondolat tovább szövögetésébe, eltátom a számat a hallottak miatt. Nem nagyon, de azért határozottan és észrevehetően. - Gratulálok. - nyögöm ki, mint valami idióta. Nem tudom mi a franc jött rá itt mindenkire, de Darren is szaporodott és most Aimée is. Úgy tűnik most szaporodott mindenki a közel múltban. Mi is söpört végig pontosan a városon amíg távol voltam?! - Oké. - palacsinta. Itt is palacsinta. Nem mondom, szeretem, szóval jöhet. - Nem hordod a jegygyűrűdet. - ami nem meglepetés, elvégre elhagyott, nyilván nem ok nélkül, így aztán persze, nincs rajta. Én meg nem válok meg tőle, mert a házasságunk még mindig él, akkor is, ha mi magunk már nem sokat teszünk érte. Vagy inkább semmit sem. - Egyébként, ha már így sikerült újra találkoznunk... sosem kérdeztem, mert nem hiszek benne, de gondolom jobb lenne, ha úgy venném, hogy a házasságunk nem létezik, igaz? - na ez viszont ostoba kérdés, mert a lelépése az ékes bizonyítéka annak, hogy miként is vélekedik - vagy vélekedett róla - én azonban... annak idején meséltem neki, hogy majdnem pap lettem, így az én szememben, amit Isten egybekötött... és tartottam is magam hozzá, ha cölibátusban nem is éltem azután, hogy lelépett. Viszont nem nősültem újra, pedig lehetőségem lett volna rá.
Tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége, nem is forszírozom tovább a témát, amikor meg nekiáll ő is játszani a hülyét a visszakérdezés kapcsán, nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el… Na tessék, ezért kötöttünk mi ki egymás mellett, hogy egyem azt a dilis fejét… - Amúgy a tesóm miatt jöttem. Már egy ideje itt élt, de úgy tűnik, mire én is ideértem, nem sokkal rá megunta az északi levegőt és tovább állt. -adok normális választ is a kérdésére, mert végül is annyira nem titok a dolog. Aztán jöhet az örökzöld elhagyós téma, ó, mon dieu, hogy ezt sosem fogjuk megunni… Ellenben amikor közli, hogy itt alszik, csak egy bólintással nyugtázom a dolgot. - D’accord, mon chéri, comme tu veux. És árulja el, kedves férjuram, mit óhajtana vacsorára fogyasztani, hogy azzal kedveskedhessek hazatérése örömére? -adom alá én is a lovat, mert ha százötven év után csak így hazaesik, az a minimum, hogy főzök neki valamit, ha szeretne. Mégiscsak a férjem lenne, vagy mi… A templomra meg csak legyintek egyet, különösebben sosem voltam én magam sem templomba járó típus, többnyire jobb időtöltéssel is el tudtuk ütni az időt annak idején… Egy sor zsörtölődés, majd már térünk is Benjaminra – te jó ég, ha ilyen gyorsan váltogatjuk a témákat, hamar letudjuk az elmúlt időszakot a legutóbbi találkozásunk óta – én pedig csak egyetértően tudok bólintani rá, pláne, hogy még mindig fasírtban vagyunk, szóval részemről akár fel is dobhatja a pacskert a vén róka. Pláne, amiért volt képe szó nélkül lelépett. Nem tudom, leesik-e a drágámnak, hogy nincs semmilyen új lovag, a kölyköm az a „más”, aki helyette most itt él velem, de sebaj, nem kötöm az orrára – ha esetleg félreértette volna a helyzetet, idővel úgy is látni fogja majd, hogy mi a helyzet, pláne, ha tényleg falkatag. - Hát ez aztán nem volt valami lelkes, de… azért köszi. -felelem vonakodva a gratulációja hallatán, mielőtt betömném a száját a palacsintával, ám ahogy szóvá teszi a jegygyűrűmet, sietve kapom el a kezem. - Mert… nem akartam, hogy összekoszolódjon. Vagy megsérüljön. Mégiscsak egy lovardában dolgozok… -magyarázkodtam, az meg mégis hogy nézne ki, ha minden nap végére tiszta lószar retek lenne szerencsétlen karikagyűrű - De megvan! Valahol… miért? Szeretnéd ha viselném? -kérdezek vissza óvatosan, ám alig mondom ki, már realizálódik is bennem, hogy mekkora hülyeséget kérdeztem… hogy ne szeretné, ha nem szeretné, biztos nem tett volna említést rá. Putain… kereshetem elő – meg magyarázkodhatok a falkatagok előtt is, hogy hirtelen honnan került elő egy férjem…? Mielőtt azonban túlságosan is belemerülhetnék a dilemmázásba és az alibigyártásba, meghallom a mondandóját, és amilyen kíváncsian fordulok felé, olyan hamar ül ki az arcomra a mélységes döbbenet. De olyan mély, hogy hirtelen még szóhoz sem jutok, csak megszeppenve pislogok a férjemre… aki ezek szerint már nem akar az lenni? - Ezt… ezt most honnan szeded? Vagy hogy jutott egyáltalán eszedbe? -kérdezem leforrázva, mert értem én, hogy nem épp fenékig tejfel a házasságunk, meg hol én léptem le, hol ő, de… arra azért nem számítottam, hogy ennyire rossz lenne a helyzet. Ezt csak egy dolgot jelenthet… - Csak nem egy nő van a dologban? Erről van szó, igaz…? -kérdezem fájdalmas tekintettel, hisz csak erről van szó, ha semmisnek akarja „nyilvánítani” a házasságunkat… elvégre egyikünk sem halálozott el. Putain… vagy lehet, hogy ez van az egész mögött? Akkor inkább legyen nő a dologban, mert ezzel még inkább porig alázna, hisz annyira kínos, hogy megkérdezni is alig merem. - Vagy… arról, hogy nem terveztél ilyen „hosszú” távra velem? Hisz ember voltam, amikor megkérted a kezem, és gondolom eszed ágában sem volt beharapni… -ha legalább gyereket szeretett volna, akkor azt mondom, hogy megértem, miért várt annyit, de tekintve, hogy azért is hiába rágtam a fülét… igazából nem lett volna mire várnunk. - Megvártad volna, amíg megöregszem és kihalok mellőled, amire amúgy sem kellett volna túl sokat várnod, tekintve, hogy milyen sokat betegeskedtem… aztán utána szabad lettél volna, nem igaz? Erre most a feleséged is vérfarkas lett, és téged pedig köt az esküd, még ki tudja, hogy meddig… Igaz? -kérdezem csendesen, ahogy némileg eltávolodok tőle. Érdekel, hogy miért hozta fel egyáltalán ezt az egészet, ugyanakkor félek is a választól…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Elmosolyodik, amitől én is. Mindig is szerettem a mosolyát, egyszerűen gyönyörű, ahogyan ő maga is, én meg szívesen elnézegetném így bármeddig, tűnjön ez akármennyire is giccsesnek. Hihetetlen, hogy ennyi idővel - és minden egyébbel - a hátunk mögött még mindig ilyen hatással tud rám lenni. - Értem. Te pedig maradtál... - nyilván, máskülönben most nem állna itt az orrom előtt és nem beszélgetnénk. A megjegyzés így sokkal inkább magamnak szól, semmint neki, bár tény, hogy hangosan mondtam ki. Nem ismerem a bátyát, de kifejezetten hálás vagyok neki, hogy miatta idejött Aimée. - Boeuf bourguignon et Tarte tatin, amire vágyom, de a crépe is tökéletesen megteszi. - vigyorgok szélesen, bár azt nem hiszem, hogy tényleg neki is állna ezt így elkészíteni nekem, bár ki tudja. Annyi szent, hogy nagyon jól áll neki, amikor ilyen gondoskodó kis asszonyka szerepében tündököl. - Pedig lelkes vagyok és meglepett, nézd el nekem a dolgot. Holnap elviszlek vacsorázni, hogy méltóképp megünnepelhessük, Teremtő lettél. Mit szólsz? - randi? Az. Naná, hogy az, elvégre, ha már ismételten sikerült kereszteznünk egymás útját, akkor azt hiszem ez a minimum. Illik megadni ennek a módját. És akkor már a gyűrű kérdés is előkerül, amit persze én dobok fel, de mentségemre, van rá okom is, mivel én még mindig viselem a magamét. - Szóval valahol van... értem. - egészen kicsit azért sikerül felhúznom az orrom, mert mi az, hogy csak valahol van az a gyűrű?! Na meg... hogy csak azért nem hordja, mert koszos lenne... cöcö, persze. - Én mindenesetre hordom a sajátomat. - emelem fel a bal kezemet, hogy látszódjon a jegygyűrű - is a többi karika ékszer mellett, bár azok ezüstből vannak - ezzel is alátámasztva szavaimat. - Nem mondom, hogy nem örülnék annak, ha viselnéd, elvégre mégiscsak házasok vagyunk. Vagy... - és itt közlöm vele, hogy inkább el kellene ezt felejtenünk vagy mi legyen? Mert igencsak hosszú házasságunk alatt még egy évtizedet sem sikerült egymás mellett lehúznunk, pedig a két évszázadon is túl vagyunk már. Te jó ég! Megdöbbent, hogy megdöbbentettem. Egyfelől ilyen reakcióra nem igazán számítottam, másfelől, mert képes lennék örömömben kiugrani az ablakon, mert ezek szerint nem vágyik arra, amire rákérdeztem. Én sem vágyom rá. És nagyjából eddig tart a nagy örömködésem, mert eztán rögtön sikerül megrökönyödésemben eltátanom a számat. Most komolyan féltékeny??! Egyemmeg, de édes. - Mi?! Dehogy van! Az Isten szerelmére Aimée, ezt meg honnan szedted?! - most komolyan, honnan a fenéből jutott eszébe, hogy egy másik nő miatt hoztam fel?! - Hogy mondhatsz ilyet?! - úgy érzem magam, mint akit alaposan hátba vágtak egy méretes péklapáttal. Még, hogy arra vártam volna, hogy meghaljon! Várta a fene, én ugyan nem! Csendesen kérdezek vissza tőle és elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy eltávolodik tőlem. - Egyáltalán nem erről vagy ezekről van szó. - rázom meg lassan a fejem és teszek felé egy lépést óvatosan. - Mindig büszke voltam arra, hogy hozzám jöttél és ez nem sokat változott az évek alatt. Szeretném a gyűrűt az ujjadon látni és világgá kürtölni, hogy az én feleségem vagy. Azt hittem, hogy ezt... te nem szeretnéd. - hosszú évtizedek teltek el a legutóbbi találkozásunk óta, de nagyjából úgy vagyunk képesek beszélgetni, mintha csak pár napja váltunk volna el. - Szeretnéd? - mert most nem világos, hogy akkor mit is akar. Folytassuk? Ne folytassuk? Félig folytassuk, aminek a játékszabályai még előttem sem ismertek, de hát időnk, mint a tenger...
- Igen, valahogy úgy. Akármennyire is hihetetlen számodra, de azért én is vágyom némi állandóságra az életemben, és tekintve, hogy mennyit változtattam a lakhelyemet az elmúlt pár évtizedben, nem volt kedvem innen is 2-3 év után tovább állni. Öregszem. -vontam vállat, elvégre az együtt töltött alig pár évünk alapján nem csodálom, ha egyáltalán nem nézett volna ki belőlem ilyesmit. Ó, én naiv, kellett kérdeznem! Csak türelmesen végighallgatom, milyen menüt rendel, majd egy sóhajtással veszem tudomásul, hogy beéri palacsintával is. - Ugyan már drágám, ne viccelj… újra találkoztunk! Ezt pedig meg kell ünnepelni, valami különleges fogással, nem ilyen hétköznapival… A minimum, hogy vajon párolt csigával várlak, mellé pedig valami jó szar burzsuj francia pezsgőt vadászok neked. Addig meg tömheted magad palacsintával. - pláne, hogy amúgy is szereti. Meg azt legalább el tudom készíteni, egész jól. Na jó, amelyik megjárta a plafont és most a tűzhelyen szenesedik, azt az egy darabot majd nem kérdezzük. - Oh, un rendez-vous? Jól hangzik. -lepődök meg csöppet, hisz nem hittem volna, hogy újratalálkozásunk alkalmával kapásból innen indítunk, de a legkevésbé sem bánom, sőt… kellemes meglepetés, mondhatni. Aztán hamar alább hagy a lelkesedés, ahogy szóba kerül a gyűrű, én hamar átváltok hebegés-habogásba… - Nos, ami azt illeti… igen, valahol. Amikor ide jöttem, akkor még tutira megvolt! Csak… hát tudod, itt volt a bátyám, és… nos, szóval… nem akartam magyarázkodni előtte, meg hogy halálra cukkoljon az idióta megjegyzéseivel, és… elraktam, hogy biztosan meglegyen, és… na jó, ez most roppant kínos, de elfelejtettem, hogy hová… Ismersz. -néztem rá bocsánatkérő tekintettel, pöppet pironkodva, ha csak egy pillantást vetne a szobámra, azt hiszem, egyből érthetővé válna számára a problémám, bár talán anélkül is emlékszik, hogy hajlamos vagyok néha csöppet szétszórt és rendetlen lenni. Megesik az ilyesmi, nem? A fejemet csak nem harapja le érte. Ugye? - De ha gondolod, segíthetsz megkeresni… -ajánlom fel nagylelkűen, amikor elkezd a sajátjával villogni, ám nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek vissza némi csodálkozással a hangomban - Azt akarod mondani, hogy azóta hordod? Volt, hogy levetted, vagy…? - vagy ha nem, akkor én meg most fogok a föld alá süllyedni szégyenemben, hogy amennyiben ő ilyen hűségesen hordta, én ennyire könnyen rejtettem el idegen tekintetek elől. Naná, hogy örülne neki, látszik, hogy szőke vagyok, ilyeneket kérdezek… Ellenben ahogy folytatja, bennem még az ütő is megáll néhány pillanatra, ahogy a rosszabbnál rosszabb lehetőségek fordulnak meg a gondolataim között, vajon miért…? - Mi az, hogy honnan… mégis, miért kérdezne ilyet egy férfi, ha nem azért, mert már másik nőt szeret? Vagy pasit, de gondolom, ennyire csak nem változtál meg az elmúlt másfél évszázad alatt… ugye? -mert ha benyögi itt nekem, hogy valójában meleg, én… eldobom az agyam, aztán lemegyek hídba, bocsánatot kérek és menten feloldozom a házasságunk bilincse alól, mielőtt szétbőgném az agyam. - Tényleg…? -kérdezek vissza megszeppenten, hisz elég ingoványos terepre tévedtünk, és ezek után már én sem igazán vagyok biztos benne, hogy mit kéne mondanom, vagy épp mivel ártok kettőnk amúgy sem épp túl fényes kapcsolatának. - Oui. Je voudrais. -bólintok óvatosan a kérdésére, mielőtt visszakérdeznék, mert az egy dolog, hogy én hogy vélekedek, de egy kapcsolat mindig is kétemberes volt… ha nem három, de remélem, hozzánk nem akar senki becsatlakozni - Et toi? -várom meg az ő válaszát is, mielőtt eszembe jutna egy újabb apróság… - Tudom, nem szép dolog, és szánom-bánom, de gondolom annyira nem nagy újdonság számodra, hogy a falkában sem terjesztettem a dolgot… Te említetted nekik? Vagy tudják, hogy… házas vagy? Hogy ismerjük egymást? -kíváncsiskodtam óvatosan, mert még mindig elég kényes a téma - Csak mert ha te sem… akkor mindenképp szeretnék ott lenni, amikor bejelented… bejelentjük a nagy hírt. Kíváncsi vagyok a fejükre. -mosolyodtam el szélesen, mert azt nem tudom, őt milyennek ismerik a falkatársai, gondolom csak nem olyan karót nyeltnek, mint amilyen régen volt még Dijonban, de belőlem szerintem a kutya se nézné ki, hogy házas vagyok… Már csak a fejükért megérne.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ugyan, fiatal vagy, friss és üde. - mosolygok csibészes vidámsággal. - És örülök, hogy hosszútávra tervezel. - naná, mert én is. Nagyon régen ide tartozom, ehhez a falkához és eszemben sincs tovább állni, pláne úgy nem, hogy éveken keresztül kényszerültem megváltan élni a társaságuktól az igencsak közelmúltban. Jó hosszú ideig nem kérek ebből az élményből repetát. - Oh, a végén még elkényeztetsz. Nem is reménykedtem ilyesmiben. - mosolyodok el ismételten és nagyon is szélesen, ahogy a csiga és a pezsgő is szóba kerül, na meg a palacsinta. - Oui, az bizony. Holnap érted jövök... mondjuk hétre, ha neked is megfelel. - hirtelen ötletként ugrott be a vacsora gondolata, de örülök, hogy a meglepettség mellett el is fogadja. Azt mondjuk még nem tudom, hogy hová fogom vinni, tekintve, hogy elmúlt évek alatt be is zárhattak éttermek, amiket előtte ismertem, de annyi baj legyen, ma az internet világában kb két percig tart, hogy kiderítsem, a városban hová is vihetem el egy kellemes estén vacsorázni a feleségemet. A téma szomorú komolysága ellenére, annyira édes, ahogy habogni kezd. Persze, nyilván nem a legfelemelőbb érzés, hogy csak nekem számított annyit röpke házasságunk, hogy még mindig ragaszkodom az ezt szimbolizáló karikához az ujjamon, de ezzel együtt is... egyszerűen csak Aiméere kell néznem és... sose tudnék rá úgy igazán haragudni. Egyszerűen nem lehet. - Hagyd csak... és persze, hogy segítek, majd megkeressük együtt. - nyugtatom meg és talán valahol cukkolom is kicsit azzal, hogy elfogadom a felajánlását - vagy inkább kapva-kapok a lehetőségen -, mert így nem menekül a dolog elől, előkerítjük azt a gyűrűt a föld alól is. Legrosszabb esetben kap egy másikat. - Azóta hordom, hogy az ujjamra húztad. Csak váltáskor veszem le. - mert hát valljuk meg, szőrös bestiám mancsán nem igazán mutatna valami jól, arról nem is beszélve, hogy csöppet szűk is lenne... emberi formámban viszont mindig viselem, hosszú évszázadok óta. - Mon Dieu! Hát ez meg mégis....? Mik nem jutnak eszedbe, asszony?! - még, hogy én férfiakkal?!! Az eszem megáll, micsoda élénk fantáziája van. Nem is tudom, hogy dühösen vagy meglepetten pislogjak-e, talán kicsit így is meg úgy is sikerül egyszerre, ami elég érdekes egyveleget rajzolhat a képemre. - Nem, nincs másik nő a képben jelenleg. - a rend kedvéért ezt azért nem árt tisztázni és ekkor azért eszembe jut, hogy vele például halvány gőzöm sincs mi az ábra ilyen téren. - És nálad? Egy hős-szerelmes lovag esetleg a szekrényedben vagy a pajtában vagy akárhol máshol százmérföldes körzeten belül? - az már persze részlet kérdés, ha nem hős vagy nem lovag, nem is ez a lényeg. Mert hát, ha engem elővettünk ilyen téren, akkor azért nem árt, ha én is tisztába kerülök azzal, hogy vele mi is helyzet. Meg a lovagokkal. Mikor visszakérdez, hogy tényleg?, röviden, de annál határozottabban bólintok egyet. Ahogy kiejti, hogy ő bizony szeretné és vissza is kérdez, közelebb lépek hozzá és megint végigsimítok az arcán. Szívem szerint most instant kiugranék a bőrömből, elvégre melyik férfi hallja több, mint kétszáz év távlatából, hogy a felesége még mindig szeretné őt mindazon dolgok ellenére, amiken keresztülmentünk, de egyelőre roppantmódon türtőztetem magam. - Moi aussi, ma belle. - halkan ejtem ki a szavakat, de mielőtt bármi egyéb történhetne, újabb érdekességgel áll elő. Pislogok párat, leeresztem a kezemet és halkan szusszanok is egy aprót, amíg befejezi a mondandóját, arra felkészülve, hogy megkér majd, ha még nem tudják a falkában, akkor egyelőre ne is tudják meg - nem tudom miért ez jutott eszembe, talán a felvezetés miatt -, de végül most rajtam a sor, hogy pár másodpercig a meglepettség egyértelmű jelei mutatkozzanak meg az arcomon, egészen addig, amíg észhez nem térek, hogy válaszoljak is neki. - Várjál, haladjunk szép sorjában. - csak annyi mindent kérdezett egyszerre, hogy képtelenség röviden és velősen válaszolnom. - Először is, sosem emlegettem házasságom történetét senkinek sem, de aki akarta, az észrevehette, hogy jegygyűrű van az ujjamon. - megállom, hogy megint szóba hozzam azt, hogy elhagyott - ami egyébként úgy tűnik, megunhatatlan téma kettőnk között vica-versa, mert én is megtettem vele -, a lényeg, hogy nem akartam senkinek sem ecsetelni mi is történt velem, velünk, mert ez a mi magánügyünk. - Aztán, egészen negyedórával ezelőttig még én sem tudtam, hogy te is itt vagy a városban és a falkában, így nem tudják, hogy ismerjük egymást, hacsak nincs valami spéci varázsgömbjük kifejezetten erre kihegyezve. - már a gondolat is abszurd, de komolyra fordítva a dolgot, nem hiszem, hogy bárki akár sejtené, hogy mi ketten bármiféle közös múlttal rendelkezünk. - És végül pedig oké. - tárom szét a karjaimat, megint elvigyorodva, mert hát miért is ne csinálhatnánk annak rendje és módja szerint egy bejelentést a többieknek?! Csináljuk! Széttárt karjaimat végül köré fonom, megemelem, körbefordulok vele és megcsókolom - hacsak nem mutatja valamiféle módon ellenkezését -, és végül leteszem. - Tudod... álmaimban sem reméltem, hogy erre... vagyis rád fogok hazatérni. - de talán jobb is, mert ha a fene fenét evett volna sem tudtam volna korábban hazatérni és csak annál rosszabb lett volna a távollét, ami így sem volt gyalog galopp. - Mit is mondtál, hol a lányod? - éles témaváltásnak tűnhet, de valójában nem az, jobb tudni, hogy mikor toppanhat be a nagy idill kellős közepére, főleg, hogy azt se tudom Aimée neki is akkor akarja bejelenteni a dolgot, amikor a többieknek, vagy korábban vagy később?
A bókok hallatán büszkén húztam ki magam, még elégedett mosolyra is húzódott a szám, mert hát na, nem mindennap hallok tőle ilyesmit... tekintve, hogy nagyjából az elmúlt 150 évben nem láttuk egymást. Arra, hogy örül, csak egy apró bólintással reagálok, ellenben azt még nem tudom, ő hogy keveredett ide... Mármint odáig oké, hogy az őslakosok táborát gyarapítja, de ha azt nézzük, hogy legutóbb még Európában futottunk össze... - Et toi? Hogy kerültél ehhez a falkához? Azt ne mondd, hogy Dijonból egyenesen idáig rohantál, miután... -na, szóval tudja... Bár egyébként marha büszke voltam arra, milyen faszán sikerült meglépnem az orra elől, még csak nem is gyanakodott vérfarkas létére, de valahogy pont előtte dicsekedni ilyesmivel elég hülyén venné ki magát. - Meg ha már az itteni falka tagja vagy... merre kolbászoltál az elmúlt pár évben? -vontam fel a szemöldökömet, hangomban pedig nyoma sem volt semmi számonkérésnek, inkább annál több kíváncsi érdeklődésnek. - Mint ha eddig nem lettél volna elkényeztetve. -jegyeztem meg tettetett sértődöttséggel, elvégre körbe volt ám ugrálva meg kiszolgálva akkor is, amikor épp együtt laktunk... Igaz, hogy aztán rövid időn belül mindig megzuhant a nagy lelkesedés, de hát na... nem lehet mindenki tökéletes háziasszony, nem igaz? - Tökéletesen megfelel. Majd a lurkót lepasszolom addig... Vagy kiadom neki, hogy vigyázzon a házra, vagy eddzen, vagy tudomisén... -vontam vállat, addigra úgy is végzek a lovarda körül is, meg időm is akad bőven készülődni - Amúgy mivel megyünk? Te autóddal? Én autómmal? Motorral? Gyalog? Lóháton? -dobtam be az ötleteket, mert na, az egy dolog, hogy egy ilyen alkalomra kiöltözik az ember, de azért nem mindegy, hogy hogyan... - Nagyszerű, akkor ezt is megbeszéltük. Majd... a vacsi után megkeressük. Tiszta romantikus, nem? Vagy mást nem, majd utána valamikor, ha legközelebb unatkozol és erre jársz. -dobom fel az ötletet, aztán ahogy beszámol róla, hogy bezzeg ő milyen hűségesen is kitartóan hordta így látatlanba is, valahol mélyen elszégyellem magam, hogy én meg nem... Hát, nem vagyunk egyformák, de ezt eddig is tudtuk. Aztán jön az ártatlannak szánt kérdése meg a nagy félreértelmezésem, és sikeresen váltunk a meghitt, családias hangulatból egy szempillantás alatt siralmasba, ahogy előrukkolok a rosszabbnál rosszabb eshetőségekkel, hogy egyáltalán hogy juthatott ilyen kérdés a férjem eszébe? - Most mit vagy úgy kiakadva?! Franciának ismertelek meg, aztán köztudott, milyenek vagyunk... -forgattam a szemeimet, értelmezheti ahogy szeretné - akár a szabad, csapodár szellemünkre, vagy arra, hogy hogyan szidnak, gúnyolnak minket más nemzetek. - Biztos? Hmmmmm? -csípem el a tekintetét, farkasszemet nézve a megerősítésig, és azt hiszem, ezek után elkönyvelheti magának, hogy ha kibukik, hogy mégis, annak bizony nem lesz szép vége. Sem részéről, sem pedig a másik nő részéről, mert az egy dolog, hogy amíg több száz, ezer kilométer választ el minket, ki hogyan éli az életét, de ha már házasok vagyunk, csak próbáljon meg a szemem előtt félrelépni, és faliszőnyeget készítek belőle. Vagy lábtörlőt, az még jobb.
- Nem, nincs. Vagy ha nagyon keresgélni akarsz százmérföldes körzeten belül, akkor hat lábbal a föld alatt kezdd. -teszem hozzá, mielőtt még nála is beütne a féltékenykedés. Legalább megnyugodhat, hogy semmi oka aggodalomra. Végül aztán csak sikerül tisztáznunk a helyzetet, mielőtt rázúdítanám szerencsétlenre a kérdéseim újabb áradatát, aztán ahogy szép sorjában megválaszolja őket, csak szépen bólogatok, mint valami bólogatós kutya a trabi kalaptartóján. - Mert annyi ezüstgyűrű között szerinted bárkinek is feltűnik? Apropó, azt most mondom, ha itt alszol együtt alszunk, és nem vívod ki magadnak hogy kipateroljalak az istállóba akkor csak semmi ezüst! - értem én, hogy ő fakír, aztán ezzel is fejleszti a képességét, de én meg nem, szóval ha ezüst okozta égésnyomokkal lesz tarkítva a bőröm, akkor én meg némi céllövészettel fogom fejleszteni a vérvonalsajátosságomat. Csak hogy tisztában legyünk a dolgokkal, ha netalántán elfelejtette volna legutóbbi találkozásunk óta. - Varázsgömbjük tudtommal nincs, de gondolom, jobban tudod mint én, hogy milyen rettentően pletykás egy társaság... no meg farkasok vagyunk, itt a falnak is füle van. Pláne, ha fürkész a szomszéd. Mondjuk szerencsére a legközelebbi szomszédaink is több kilométerre laknak, szóval emiatt nem kell aggódni. -utaltam a szerbekre, bár amilyen régóta nem láttam őket, már abban sem vagyok biztos, hogy élnek-e még egyáltalán, vagy nem-e álltak tovább. - Nagyszerű! -ugrok a nyakába, ahogy széttárja a karjait felém, ahogy pedig még pördülünk is egyet, képtelen vagyok visszafogni a jókedvű nevetést, ami csak némi kuncogássá sikerül csillapítani, mire a csókra térnénk. Igaz, azzal hamar belém fojtja a szót, sőt... mindig is könnyen el tudott hallgattatni vele. Van, ami talán mégsem változik... - Most mondjam, hogy én sem számítottam rá, hogy pont te fogsz betoppanni valamelyik este? -mondanám, hogy valahogy a húsvéti nyuszira is előbb számítottam, mint rá. - Masako? Passz, gondolom pasizik. -vonok vállat. Én, a teremtők gyöngye, tudom - És te? Találtál olyat akit kölyköddé fogadtál, vagy még mindig ódzkodsz a gyerek gondolatától? -passzoltam vissza a kérdést neki. Gyerek, kölyök... Egy kaptafa.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Nem, nem rohantam azonnal idáig. Elég komótos tempóban érkeztem, ha úgy vesszük, és út közben tudod, találkoztunk is. - amikor kiderült, hogy ő is farkas lett és többé az sem volt titok, hogy én is az vagyok. Bár, lehet, hogy az a tökkel ütött, aki megszöktette tőlem, már addigra beszámolt neki arról, hogy miféle is a férje. Fogalmam sincs, mert sosem kérdeztem. - A 19. század végén engem is elkapott az aranyláz miután megérkeztünk a kontinensre. Gondoltam, miért is ne tegyem próbára a szerencsémet, szóval észak lett az új úti cél. Persze néhány év alatt a lelkesedés elmúlt, főleg, hogy az arany mellett jó nagy adag sarat sikerült alaposan áttúrnunk. - némi nosztalgikus hangulat kerít magába, ahogy mesélek neki azokról az időkről és közben fel sem tűnik, hogy olykor többes számot használok, miszerint nem csak én tettem ezt-azt, hanem mi. - Megszerettem itt északon és vágytam a falka után, szóval lényegében csatlakoztunk és itt ragadtunk. Ennyi a nagy történet. - húzom fel végül mind a két vállam, ahogy befejezem a mesélést. Ennek már több, mint egy évszázada. Hosszú idő eltelt azóta. - Bő öt évvel ezelőtt az egyik - akkor még falkatag - azt gondolta, hogy roppant vicces lenne egy fél cserkészcsapatnyi kislányt beharapni és lelépni. Amit persze mi annyira nem találtunk szórakoztatónak... a lényeg, hogy engedélyt kértem Vincenttől, hogy utána menjek és megfelelőképpen torolhassam meg a tettét. Az elmúlt években őt hajkurásztam a nagyvilágban és most, hogy bevégeztem a dolgomat, hazatértem. - végre. Sokáig tartott ez a hajsza és nem sok öröm volt benne. Most már azonban újra itthon vagyok. Baromira hiányzott a falka és a város, hosszú ideje tekintem már otthonomnak, én ide tartozom. - Nem, az utóbbi időben határozottan nem voltam. - vigyorodok el, mert hát igaz, ami igaz, mostanában nem volt, aki elkényeztessen és hát nem lenne ellenemre, ha megint ellennék. - De készen állok arra, hogy ez változzon. Minden elkényeztethető jelen pillanatban. - tájékoztatom eme - szerintem - roppantul fontos információról, hiszen, ha arról van szó, hogy esetleg szeretne a kedvemre tenni akárhogyan, én tuti nem állok majd ellen. Nem lehet azt mondani, hogy ne lennék én partner - bizonyos keretek között - akármiben. - Oké. Én pedig pontos leszek. - ha már arról van szó, ki mit intéz a randi előtt, ő a kölykével, én meg az érkezésemmel kapcsolatban. - Nem mondom, hogy nem érné meg látni mások arcát, ahogy lóháton megérkezünk az étterem parkolójába, de azt hiszem az autó kényelmesebb lesz valamivel. És az enyémmel megyünk. - főleg, hogy én hívtam el, így nyilván nem úgy gondoltam, hogy az ő négykerekűjével menjünk, de igaza van abszolút, jobb ezt előre tisztázni. - Felőlem lehet vacsi utáni program is. - somolygok az orrom alatt, ebből most már nem engedek, megkeressük azt a gyűrűt. És lesz okom arra, hogy mindenképpen behívassam magam a házába miután visszaértünk a vacsoráról. - De igen, az. Alig várom, hogy megint az ujjadra húzzam. - nagyon is romantikus gondolat, teljesen lelkes vagyok, hogy feltúrjuk közösen a lakását az említett karikagyűrű után.
Touché. Franciának ismert meg, jogos, hogy mindenfélét feltételezzen, de könyörgöm, rólam van szó, mikor tettem én bármi olyat, hogy férfiakkal fantáziálhasson össze?! Na ugye! Válaszképpen csak a szemeimet forgatom meg. - Ha ezt arra érted, hogy biztos nem nyargaltam-e át a férfiakra, esküszöm, itt helyben megmutatom neked, hogy mennyire nem, de annak értelemszerűen te leszel az alanya és nem csupán a szemlélője. - szusszanok egyet, de a tekintetemben ott van, hogy ezt nem teljesen a levegőbe mondom, viszont annál komolyabban gondolom. - Ha meg arra, hogy nincs-e más nő a képben, akkor nyugodt lehetsz, egészen biztosan nincs senki. Tényleg. - ennél jobban azonban nem akarom tovább bizonygatni, mert valóban így van. Hosszú évek óta nem élek kapcsolatban senkivel sem, a szórakozás és alkalmankénti ágymelegítés meg nem ez a kategória. Most pedig itt az ideje, hogy ő is színt valljon, ha már én ennyire ki lettem faggatva a nőket - és férfiakat is - illetően. - Ott van a legjobb helyen. - nem tudom ki, de ha említésre volt méltó és a föld alatt van, akkor tényleg ott lelhető legjobb helyen lelhető fel.
- Mondom, ha nagyon akart valaki, akkor rájöhetett. - tárom szét a karjaimat. Nem reklámoztam senkinek sem a dolgot, de titkot sem csináltam belőle. Az pedig, hogy ezüst gyűrűket is hordok... hát fakír vagyok, melyik példány nem visel közülünk ebből a fémből készült ékszereket?! Ha itt alszom? Szóval itt alszom? Erre azonban nem kérdezek rá, mert még közben meggondolná magát és az bizony nem lenne túl jó, mivel nagyon is szeretnék maradni. Igaz nem aludni, de az már csak részletkérdés. - Kérésed számomra parancs. - és nagy serényen le is húzom az ezüstöt az ujjaimról, majd a nyakamból is lekerül egy lánc, végül pedig a karpánt formájú ezüstkarkötők is a csuklóimról. - Ezüst mentesítve vagyok, már biztonságban vagy. - nem mintha eddig nem lett volna, megtanultam úgy hordani minden ékszeremet, hogy közben ne okozzak más farkasoknak égési sérüléseket, amikor esetleg hozzájuk érek. Kivéve persze, ha épp ez a cél, de Aiméet nincs okom összeégetni. Nemes egyszerűséggel zsebre vágom az ékszereimet. - De pletykálni is csak akkor tudnak, ha legalább valami apró alapjuk van, vélt vagy valós. Bár lehet, hogy most lesz, tudják hová indultam és vajon mi lesz, ha felfedezik, hogy soká elmaradok?! - adom elő mindezt úgy, mintha az évszázad krimijének kibontakozó cselekményét mesélném el, persze olyan széles mosollyal a képemen, hogyha nem lennének füleim, tuti körbeérne a fejemen. Nyakamba ugrik, elkapom, ölelem, forgok vele, megcsókolom többé el se akarom ereszteni. - Mikor akarod bejelenteni? - mert hát, ha konkrétan így akarjuk tudatni a többiekkel a dolgot, akkor azt ha máshogy nem is, de minimálisan meg kell szervezni. Például összecsődíteni őket a lakban egy helyiségbe. Ami valljuk be, már önmagában is szép feladat lesz. - Szerencsés véletlenek. - úgy tűnik a mosoly a képemen ragadt egy időre, mert akárhogyan is nézem, örülök annak, hogy éppen az ő házába sikerült besétálnom. És akkor a nagy vidámság eddig is tartott, mert most jövök még egy hosszabb beszámolóval vagy töredelmes vallomással és halvány gőzöm sincs miként is fogja fogadni, annak idején miért nem akartam gyereket. Mielőtt pedig belekezdenék a nagy mesélésbe, szusszanok egyet. - Üljünk le. - én legalábbis tutira leteszem magam a konyhában fellelhető székek egyikére és, ha ő is megteszi ugyanezt, akkor mindenképpen megvárom mielőtt belefognék. - Két kölyköm is van. - azt hiszem ezzel a legjobb kezdeni, bár a java még csak eztán jön. - És mindkettő a gyermekem is. Gondolom emlékszel még a fiamra és a lányomra. - pillantok Aiméere közben. Felnőttek voltak már, amikor feleségül vettem őt és ha jól rémlik ez is volt a kifogásom, hogy felnőtt gyerekeim vannak, miért is akarnék egy csecsemőt?! - Arthur akkoriban, amikor elvettelek, már a kölyköm volt, néhány évvel korábban haraptam be. Maryt pedig a kölykömmé terveztem tenni, neki Dijon elhagyása után adtam farkast. - és két kölyök mellett néhány gyermek pedig... akkoriban úgy gondoltam lehetetlen volna. Megvédeni őket, ráadásul, ahogy Arthur és Mary farkasokká lettek, a többieket is azzá akartam volna tenni. Hát ezért nem lehetett közös gyerekünk. Szóval, nem, nem ódzkodtam a gyerek gondolatától úgy általában véve sosem, csupán akkoriban nem fért volna bele és hiába jönne az utólagos okoskodás, hogy akkor meg minek nősültem meg. Akkoriban egy férfiember asszonyt vett magához, ha még ereje teljében volt és én emberek között éltem, be kellett illeszkednem. A fő ok azonban nem ez volt, hanem az a lány, aki most itt ül vagy áll előttem. Egyszerűen csak megtetszett, akartam, megszerettem. Farkas vagyok csupán és van ami ellen én sem tehetek, Aimée vonzása ellen meg nem is akartam.
Hiába nem hangsúlyozza ki komolyabban, azért érzékelem, hogy többes számot használ, ellenben arról nem szól egy szót sem, hogy mégis kit takart az a bizonyos "mi". A gyerekeit? Az akkori falkatársait? Egy esetleges társat? Párt? Olyasvalakit aki még mindig a falka tagja? - Kivel vagy kikkel érkeztél? Itt van... vagy vannak még? -kérdezek rá kertelés nélkül, arra, ami leginkább érdekel, mert mint mindig, most is sikerült megragadnom a lényeget, és nem, nem az arany az. Amúgy is ezüsttel van teleaggatva, szóval képzelem, mennyire járt sikerrel a dagonyájuk. - Jó is itt fenn. Én is északról költöztem ide, csak épp a finnektől. Kimondottan jókat lehet vadászni.-fűztem hozzá, és nem feltétlenül a farkasként történő vadászatra gondoltam - tekintve, hogy korábban kimondottan jól bánok a lőfegyverekkel, már emberként is jó ideje ebből éltem, mielőtt megörököltem volna a lovardát. Nem mondom, azért gyakran hiányoznak azok a nyugodt túrázós, bandukolós napok. - Mon Dieu! -csúszik ki a számon, ahogy meghallom a távollétének az okát, de aztán gyorsan folytattam is - Remélem, hogy jól elláttad a rohadék baját. -nézek rá komolyan, bár azt hiszem, ebben nem kellett kételkednem. Régebben sem végzett soha félmunkát, biztos most se tért volna vissza, ha nem kapott volna megfelelő büntetést az illető. - Ó, te szegény, hát én menten megsajnállak. -vetettem rá némi lesajnáló pillantást, még egy pofipaskolást is kapott mellé, mielőtt az orra alá toltam volna a palacsintás tálat - Ha már eddig nem élvezhetted remek konyhai tudásom eredményét... -igen, irónia a köbön, csodálom, hogy ehetőre sikerült a palacsinta, de hát na, többnyire Masa főz, ő meg most nincs itthon - Tudod, csak a papot kell kínálni... -mert a többinek van annyi esze, hogy vegyen, ha kell, és bár tudom, hogy papnak szánták, de nagyon nem az lett. - Óóó, meghiszem azt! Bár láttad volna a kedves falkatársak arcát, amikor az első pár alkalommal lóháton ugrottam át hozzájuk a Farkaslakba. Kár hogy nem örökítettük meg! Mondjuk azóta már meg se lepődnek rajta. Amúgy tudtad, hogy az erdőn keresztül vezet egy ösvény is a Lakhoz? Egész kellemes kis lovas túra. Bár már az is előfordult, hogy a városba mentem be lóháton, ha épp nem akart indulni az autó. -teszem hozzá, mert nem csak a Farkaslakban buli az élet, vannak azért jó kis sztorik a lovardából is... Mellesleg, ha nem maradt volna rám egyedül az egész kóceráj, biztos, hogy már rég átköltöztem volna én is, de így meg ugyebár felejtős a történet. - Gyanús vagy te nekem, Benoît Morel. Fogadok, hogy készülsz valamire. -sandítottam rá a somolygása láttán, ami pedig a lelkesedését illeti a gyűrűkeresés kapcsán, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Mint valami nagy gyerek, komolyan...
- Mon Dieu, ennyire felkapni a vizet egy kósza kis megjegyzés kapcsán. Azt pedig elfelejtheted, hogy a konyhámban-étkezőmben bármi ilyesmit művelsz. -jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mert az embernek kell, hogy legyenek elvei, még akkor is, ha az kimerül valahol ott, hogy "Az étkezőasztalon meg a konyhapulton nem szexelünk." A bátyám, Théo is megkapta a magáét érte, naiv, ha azt hiszi drága férjem, hogy csak az ő kedvéért szemet hunynék ilyesmi felett. - Hát jó. Akkor megnyugodtam. -bólintottam végül arra, hogy nincs más nő a képben. Bár bizonyítani úgy sem lehet, lévén idősebb, aztán úgy hazudik nekem ahogy nem szégyelli, de ha van, előbb utóbb úgy is kibukik majd, nem igaz? Egyébként meg ha már igent mondtam neki, ennyi bizalmat igazán megelőlegezek neki.
- Akkor ezek szerint tényleg itt alszol... -pislogok meglepetten, amikor csak úgy kapkodja le magáról az ezüstöket. Mert oké, hogy szó esett már korábban ilyesmiről, de hát na, biztosra azért nem volt az lezsírozva. Mondjuk nem mint ha bánnám, szépen is néznénk ki, ha a saját házamba sem engedném be a férjem, vagy csak úgy, minden indok nélkül kitenném a szűrét. - Merci beaucoup, chéri. -mosolyodtam el hálásan, amikor pedig szóvá tette, hogy mi lesz, ha sokáig elmarad, engem se kellett félteni, már adtam is alá a lovat. - Akkor nyugodtan megmondhatod nekik, hogy azt hittem, hogy betolakodó vagy, esetleg lótolvaj, lelőttelek, elláttam a bajod és fogva tartottalak, vagy befogtalak kényszermunkára, azért... -feleltem halál komolyan, elvégre ismertek már jól a Lakban, és szerintem a többség tudta, hogy szemrebbenés nélkül képes lennék ilyesmire. - Nem tudom... úgy lenne az igazi, ha azután, hogy az én gyűrűm is előkerült, nem? -kérdezek vissza, mert amennyire ő, legalább annyira én is tanácstalan vagyok a téma kapcsán, korábban még sosem kellett ilyesmit tennem. Aztán rákérdezek a lurkókra, és amikor azzal kezdi, hogy üljünk csak le, kíváncsian szalad fel a szemöldököm... De aztán közelebb húzom az egyik széket, és én is lehuppanok mellé, hogy meghallgassam. Egész jól ismer, és ha azt mondja, hogy jobb, ha leülünk előtte, én hiszek neki. - Persze, emlékszem. -bólintok aprót, ahogy szóba kerülnek a gyerekek, de aztán hagyom, had mondja végig. És... hát, mit ne mondjak, túl sokat nem kell várni. - Ennyi? -kérdezek vissza némi csalódottsággal a hangomban, hisz ettől azért valami nagyobb csattanót vártam, de aztán eszembe jut egy apróság - gondolom nem erre akart célozni a szavaival, de hát na, nem elhanyagolható pont ez sem. - Akkor... gyakorlatilag egy kölyök vérfarkassal éltem együtt? Emberként? -kérdezek vissza némi megerősítést várva, mielőtt jöhetett volna az újabb "kiborulásom" - És mi lett volna, ha épp nem vagy a közelben és véletlenül elveszti az uralmát a farkasa felett és rám támad? Vagy átváltoztat? Vagy neadjisten' megöl? És... Amúgy tervezted, hogy valaha is elmondod? Hogy mik vagytok? -kérdezősködtem tovább a téma kapcsán, bár ha azt nézzük, hogy előbb-utóbb úgy is feltűnt volna, hogy nem öregednek, kénytelen lett volna kitalálni valamit.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Egy pillanatra elakadok a szövegelésben, amikor visszakérdez arra, hogy kivel is érkeztem. - Egy nősténnyel érkeztem és igen, itt van még. Willow Nyxon. - egy füst alatt mondom ki és közben azt latolgatom, vajon jobban is bele akar majd ebbe kérdezni, hogy miért is vele érkeztem és ki ő nekem?! - Sokáig időztél ott? - mármint a finneknél. Jóformán semmit sem tudok róla vagy másfél évszázada, viszont nagyjából minden érdekel. Merre járt, mit csinált kivel csinálta, hogy ment sora stb. - Fogalmazhatunk így is. Többé senkinek sem fog gondot okozni. - arról meg persze férfiasan hallgatok, hogy azért nem adta könnyen a bundáját és természetesen ő is jól ellátta az én bajomat, mielőtt a fejét elválasztottam a testétől. Nem kell minden apróságról beszámolni ugyebár és a lényegen semmit sem változtatna, ha megtenném. - Helyes, de ne csak sajnálj, kényeztess is. - adom alá a lovat és tartom is a képem, hogy minél teljesebb legyen az a pofipaskolás élmény. - Eddig. - emelem ki a lényeget és aztán elveszek egy palacsintát, hogy szépen betoljam az arcomba. - Finoh' - dicsérem tele szájjal a kis keze munkáját és amíg ő a belovaglós történeteit meséli, addig én jó ízűen nyammogok a vacsorán. Arra csak bólogatok bőszen, hogy milyen frankó ösvény vezet keresztül az erdőn a lakhoz. - Én mindig készülök valamire Madame Morel. - csibészes pillantással mérem végig gyönyörű asszonykámat, de ennék konkrétabb nem leszek, az teljesen elrontana mindent.
Azonban az ajkaimat hamar lebiggyesztem, amikor megosztja velem a házirendet és azt, hogy a konyha és az étkező csak rendeltetésszerűen használható. De miért???! - Jól vanna' értettem. - mormogom az orrom alatt, mint egy férj, akit épp most utasított rendre a felesége. Mégis milyen dolog ez... - Akkor csak ágyban párnák közt? - pedig annyi lehetséges és izgalmas színpada lehetne még a szerelem virágzásának - én meg közben milyen szofisztikált hangulatba kerültem -, de hát lehet itt nekem szavam?!
- Jobb szeretnéd, ha inkább visszamennék a Lakba? - vonom feljebb mindkét szemöldökömet, mert ha nem óhajtja a jelenlétem, akkor nem erőszak a dolog. Persze, nem mondom, hogy nem akarok itt maradni, hogyne akarnék, elvégre ez a nő a feleségem. Akkor is, ha konkrétan talán öt évig, ha valóban együtt éltünk, mint házastársak. De ez most részletkérdés csupán. - Tuti elhinnék. - bólintok halál komoly fejet vágva arra, hogy mit is mondjak a többieknek azt illetően, hogy miért is maradok ki éjszakára. - De igen, van ebben valami. Ha meg nem kerül elő, húzok másikat az ujjadra. - vetem fel egy hirtelen ötlettől vezérelve és hát hagyom, hadd értse ezt úgy, ahogyan akarja. Én semmi jónak nem vagyok elrontója és most sem okozna nagyobb gondot vagy kevesebb örömet, ha még egyszer gyűrűt húzhatnék az ujjára.
Lecsüccsenünk, hogy elmondhassam, azért nem lehetett gyerekünk, mert épp egy farkaskölyköt neveltem akkoriban és terveztem is a következő beharapását, így aztán a vele való közös élet építgetése helyett mást választottam. Nem tudtam volna megjósolni előre, hogy ezt miként is fogadja majd, ezért talán kicsit meg is lepődök, mikor visszakérdez, hogy csak ennyi volt-e az egész. - Igen, ennyi. - bólintok egyet röviden és meg is nyugszom, hogy könnyen vette a dolgot. Egészen addig, amíg bele nem kezd a kérdezősködésbe. - Csak majdnem, mert nem egészen. Egyfelől megvolt neki is a maga háza, csak sokat volt nálunk, másfelől, ha jól emlékszem, elég sok idődet töltötted anyádnál, így jóformán nem éltél egy vérfarkas kölyökkel együtt. - technikailag, bár gyakorlatilag igaza van, ezt nem tudom letagadni. - Nem egy-két éve volt farkas, hanem vagy három évtizede, így nem féltem attól, hogy rád támadna. De, ha beharapott volna, akkor átharaptalak volna, de semmi ilyesmi nem történt. - mert, ha a nagynénémnek kereke lett volna, akkor autóbusz lett volna, ezért nincs szerintem sok jelentősége annak, hogy mi lett volna, ha. Mivel nem történt semmi olyan szörnyűség, amiket az előbb felsorolt. - A lehető legtovább távol akartalak tartani ettől az egész vérfarkas léttől. Úgy szerettem beléd, ahogy voltál és nem akartalak megváltoztatni. - vallom be töredelmesen, de ma már örülök, hogy végül beharapták. És az a valaki nem én voltam.
- Szóval Willow Nyxon, stimm. És ki ő neked? -kérdeztem vissza tovább kíváncsiskodva, és inkább nem kezdek találgatni, mielőtt még megint érzékelhetően nehezményezné, hogy olyasmivel vádolom, amiben ártatlan. Nos, akkor itt a lehetőség, hogy meséljen. - A finneknél? Nem mondanám, csak egy pár évet... Igazából akkor már itt volt Théo Alaszkában, csak nem akarta, hogy csak úgy a semmire jöjjek... Szar duma, mint ha nem boldogultunk volna akkor is, ha a vadonban kóborlunk vagy sátorban alszunk, de mindegy... Szerintem valami balhéba keveredett és azt akarta elsimítani mire jövök, nem pedig a biztos háttér miatt aggódott annyira. Akkor nem hagyott volna így mindent csak úgy... -fejtettem ki a véleményemet kicsit bővebben - Aztán amikor őfelsége úgy döntött, hogy megfelelőek a viszonyok ahhoz, hogy együtt lakjunk, utána meg engem nem akart elengedni a falkám, szóval még befejeztük az aktuális küldetéseinket, aztán utána jöttem. -mesélek, mást nem ha nem érdekli, majd mondja, és én se túráztatom feleslegesen a számat. - Helyes. -bólintok arra, hogy a gazfickónak annyi, bár nem irigylem, nem lehet hálás feladat az egykori falkatársunkat levadászni... mégis, aki ilyen aljas dologra képes, az ne várjon jobb jövőt. Arra meg, hogy kéreti itt magát nekem, csak betolok egy palacsintát a képébe... ismerem, mint a rossz pénzt, sajnos ez most nem fog működni ellenem. De legalább a megérzésem nem csal, ahogy ő igazat ad nekem, csak sóhajtva megcsóválom a fejem és inkább én is veszek egy palacsintát, mielőtt még megfeledkezne magáról is mindet egyedül pusztítja el.
Arra, hogy tudomásul vette a házirendet, csak elégedett mosolyra húzódik a képem, ám amikor visszakérdez, én vagyok az, aki ma-született-bárány-ártatlansággal válaszol neki. - Én ilyet egy szóval sem mondtam... - jegyeztem meg álszent módon, mert szerencsére nem csak hálóból és konyhából áll a lakás. De most álljak itt neki magyarázkodni? Ugyan már...
- Ha zavarna, nem kérdeztem volna, hogy akarsz-e maradni... -szállok be én is a nagy értetlenkedésbe, mert tény, hogy eddig csak utalgattunk meg fél információkkal dobálóztunk, de nem sok konkrét hangzott el. Ami meg ami az enyém, az az övé is, és vica versa. Hülyén is venné ki magát, ha minden indok nélkül fognám, aztán kiraknám a szűrét a küszöbre. - Akkor maradsz, és kész. -döntöm el helyette, mert már kezdem unni ezt a nagy bizonytalankodást, meg amúgy is, rég találkoztunk, biztos van miről beszélni - meg ha netalántán a kölyök beesne idő közben, akkor legalább ők is megismerik egymást. - Tudom, hogy elhinnék. -húzódik cinkos mosolyra a szám, hisz ismernek már egy ideje, ahogy azt is, hogy milyen elszántan védem azt, amiben ennyi időt és energiát fektettem. Aztán ugrunk a gyűrűkereső témára, amikor pedig elejt egy olyan megjegyzést, hogy kapok másikat, őszinte meglepettség ül ki az arcomra. - Ejha... -felelem csendes elismeréssel, bár amilyen hirtelen elhatározás, biztos nem gondolta át komolyabban... Pláne okulva a múlt eseményeiből, hogy milyen "jók" vagyunk hosszú távon. Bár, ki tudja... lehet, harmadszorra csak sikerül nekünk is.
Aztán leülünk az asztal mellé, hogy gyónjon valljon nekem drága férjuram, én pedig csak némi csalódottsággal veszem tudomásul, hogy nem igazán ereszti olyan bő lére a mesedélutánt, mint azt reméltem. De sebaj, kérdezek én, had beszéljen csak, úgy is szeretem hallgatni a hangját... - Igen, mert beteg volt. Más hozzátartozója meg nem volt rajtam kívül aki gondját viselte volna. -feleltem, hisz egyrészt igaz a vád, hogy sokat időztem a családi házunkban, de nem ok nélkül... - Ja bocs... -sóhajtok a három évtizedre, de hát mit csodálkozok, hogy csak most tudok meg ilyeneket? Amennyit együtt voltunk meg beszéltünk eddig... - Értem. -bólintok végül arra, hogy távol akart tartani ettől az egésztől, hisz valahol tiszteletre méltó, más oldalról közelítve azonban szomorú... Egyelőre nem tudom, hogy melyik felé billen a mérleg esetemben. Csak a padlót fürkészem szótlanul néhány pillanat erejéig, mielőtt újra megszólalnék - Szerintem még nem mondtam korábban, de... miután először elváltak az útjaink, csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem haltam meg néhány éven belül. Valami járvány engem is elkapott, és gyakorlatilag már haldokoltam, amikor beharaptak. -felelem csendesen. Nem tudom, hogy ha annak idején Dijonban maradok, akkor is így alakultak-e volna a dolgok, vagy másképp, de talán kár is ezen filozofálni... Ami történt, megtörtént. - Te hogyan lettél vérfarkas? -kérdezek vissza inkább, hogy ne csak én meséljek magamról.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ma már csak barát és falkatárs. - de valamiért az a megérzésem, hogyha csak ennyiben hagynám a dolgot, akkor belekérdezne abba is, hogy mit jelent, ma már?! Így úgy döntök, hogy tovább mesélek neki. - De amikor a falkához érkeztünk, együtt voltunk. - attól viszont megkímélem, hogy meddig és a többi egyéb részlettől, aminek nem hiszem, hogy most terítékre kellene kerülnie. Vagy akármikor is. - Mikor tudtad meg, hogy él. Vagy bármit is róla? - mert amikor összeházasodtunk, nem sok szó esett arról, hogy bármit is tudni a fivérével kapcsolatban, így nekem teljesen új, hogy miatta jött ide. - Értem. - bólintok egyet, amikor befejezi a megérkezésének előfeltételeit - vagyis azoknak - felvázolását. - És a fivéred most merre vagy? - mert hát nem mindegy ez sem, gondolom, hogy annyi idő után csaknem poénból rendelte ide a húgát, ennyire megszervezve mindent. Már amit kihámoztam Aimée szavaiból. - Nem terveztél visszatérni a falkádhoz? - oké, a kérdés abból a szempontból baromság, hogy már ez a falka a falkája, de azt hiszem érthető, hogy mire is utaltam a kérdéssel. Amikor betolja a palát a képembe, csak nyelem, mint kacsa a nokedlit. Amúgy meg komolyan gondoltam, hogy elkényeztethetne, elvégre megérdemlem mint minden férj a helyemben.
- És más egyéb tiltott hely van még vagy csak a konyha és az étkező részesült ebben? - vonom fel az egyik szemöldökömet és közben az jár a fejemben, hogy szegessem-e meg vele a házirendet. Végül úgy döntök, hogy nem most és nem itt van még az ideje.
- Akkor ezt tisztáztuk. - és reklamációnak helye a későbbieknek nincs. Nem arról van szó, hogy nincs vér a pucámban maradni, de tény, hogy épp elég év telt el a szétválásunk óta és hát hiába, hogy én nem veszem felbontottnak a házasságunkat, nem tudhatom, hogy mit forgat Aimée abban a gyönyörű kis fejében. Ha tudnám vagy tudtam volna valaha is, akkor minden bizonnyal nem hagyott volna el... - Meghiszem azt. - nincs kétségem afelől, hogy hinnének neki, akkor is, ha egyébként totál képtelen a szitu, miszerint ennyi mindent megtett volna velem, mint amit felsorolt. - Ejha. Bizony. - bólogatok teljes meggyőződéssel, mert bizony komolyan gondoltam, hogy másik gyűrűt húzok az ujjára, ha nincs meg az eredeti. Ezen nem múlik semmi.
- Tudom. - tisztában vagyok azzal, hogy beteg volt az anyja és nem volt más, aki ápolja, de ettől még igaz, ami igaz, rengeteg időt töltött nála a házasságkötésünk után is. Nem örülök annak, amit hallok, leginkább azért, mert annak a tudata, hogy évszázadokkal ezelőtt elveszthettem volna, egyáltalán nem dob fel. Mi több... - Szeretném, ha tudnád... hogyha a betegség mellettem is elkapott volna... nem hiszem, hogy képes lettem volna lemondani rólad. - egyáltalán nem könnyű ezt így kimondanom neki. Szerettem akkor is szeretem most is és nem hagytam volna egy járvány elragadja mellőlem. Viszont, ha beharapom, akkor az életünk nagyon más lett volna. Tudom, mert én ezt egyszer már átéltem a beharapott szemszögéből és nem volt könnyű... - A második feleségem által. Ő volt a beharapóm. - válaszolok őszintén a kérdésére, de úgy vélem, hogy ez azért hosszabb történetet igényel. - Mielőtt találkoztam volna vele, a bátyámat elfogták az angolok és hamis vádak alapján akarták felakasztani. Néhány barátunkkal együtt ki akartam szabadítani. Aznap pedig beindult a szülés az első feleségemnél. A szabadítási kísérletünk nagyon rosszul sült el. Margaret pedig aznap elvesztette az életét a születendő gyermekünkével együtt és James fiammal menekülni kényszerültem az angolok elől. Így jutottunk el Leana birtokáig, aki védelmet biztosított számunkra, ezért nála maradtunk. Később feleségül vettem, végül pedig egy nap beharapott. Mint később kiderült ő volt a környékbeli farkasok alfája, bár a falka elég kicsi volt és én nagyon hamar férj és családfő pozícióból csupán egy gyenge és tudatlan kölyökében találtam magam. - húzom el a számat végül, mert bár szerettem Leanát, attól függetlenül nem volt egyszerű megbirkózni a ténnyel, a falka utolsó tagjai közé zuhantam a családfő szerepből. - A te Teremtőd milyen volt? - ezt sosem kérdeztem meg tőle. Csupán egyszer hozott minket össze a sors azután, hogy elment és akkor sem épp ez a kérdés volt a legfontosabb, így nem volt alkalmam megkérdezni tőle, noha érdekel.
Úgy tűnik, gondolatolvasó a szentem, legalábbis előre megválaszolja a következő, még fel nem tett kérdésemet is. De hát ha egyszer úgy kihangsúlyozta azt, hogy ez már csak a jelenre érvényes, és ő még nem tudja azt, amit én igen, hogy Willow igencsak jó barátnőm lett az elmúlt pár évben, amíg ő a rosszfiút hajkurászta valahol... messze innen. És mit ne mondjak, kimondottan keserédes érzés. Nem is igazán tudok mit kezdeni vele, hogy zavartan-idegesen vibrál az energiám... Mert ha onnan nézem, hogy a férjem szeretője volt, gyűlölnöm kéne... ha onnan, hogy milyen kellemes emlékeket szereztünk ittlétem óta, igencsak csípem azt a lökött, dilis fejét... így, hogy megtudtam, amit, zavart ez az egész helyzet, nem tudtam, hogyan is viszonyuljak hozzá - ellenben ha Benoît titkolná előttem és később bukna ki, úgy hiszem, úgy még rosszabb érzéseket keltene bennem ez az egész. Majd valamikor nem ártana vele is összefutni, tisztázni ezt az egészet, pláne, ha azóta már ő is tudja, mi közöm a férfihoz... - Egyszer visszalátogattam a családi házunkhoz, és ott is találtam rá utaló nyomokat... Igaz, ahhoz nem volt elegendő, hogy tudjam, merre keressem, de aztán úgy hozta a véletlenül, hogy a 60-as években, Berlinben is egymásba botlottunk. Azóta tartjuk a kapcsolatot, csak nem akarta, hogy vele tartsak, mert... mert vérszemet kaptak és háborúból háborúba jártak. Féltett... pedig az isten szerelmére, én is vérfarkas vagyok! -fakadtam ki némileg ingerülten, de nem tehettem róla, dühített, hogy azok után, hogy menyire készülődtünk erre a közös életre, annyi év után újra együtt, képes volt szó nélkül lelépni. Persze tudom, hogy a férjem aztán végképp semmit nem tehet erről az egészről, hisz semmi köze hozzá, csak nincs más balek, akire rázúdíthatnám ezt az egészet. - Passz. -tárom szét a kezem megadóan, hisz elképzelésem nincs, merre kolbászolhat. Mondanám, hogy amerre a farka viszi, elvégre férfiból lenne, de csak nem a férjemmel kéne ilyesmit megtárgyalnunk, pont miután egy korábbi szeretőjéről vallott nekem. - A finnországihoz? Nem... -ráztam meg a fejem - Elég nehezen akartak elengedni, szóval gondoltam, kihasználom a szabadságot, és nem megyek vissza, hacsak nem muszáj. És nem volt az, most meg már nem is mennék. -utalok arra, hogy köszönöm szépen, megtaláltam a helyem itt. Pláne úgy, hogy kiderült, ő is ezen falka tagja. - Nos... a gyerek szobáját, meg a bátyámét sem szívesen avatnám fel ilyesmikkel, bár Théo szobáját úgy is terveztem felszámolni, ha már több mint egy éve semmi életjel róla... -feleltem roppant gyakorlatiasan, miközben én is nekiláttam egy palacsintának. Egyébként is, nem olyan nagy ez a ház, franc fogja itt mauzóleum módjára tartogatni a holmijait. Gyorsan sikerül közös nevezőre jutnunk azzal, hogy érvényesnek tekintjük a házasságot, mondjuk egyikőnk sem halt meg idő közbe, szóval nem tudom, hogy hogyan is juthatott eszébe... önkényesen felment a további "kötelességeim" alól? Vagy ő várt volna feloldozást, csak bebukta? Tudja a fene... Arra azonban kíváncsi vagyok, sikerül-e rekordot döntenünk. Hamar kikötünk házaséletünk első néhány événél, amikor még ember voltam, bevallva olyan régi titkokat, amik elválásunk után estek meg, s ezeddig sosem kerültek szóba közöttünk. És azt hiszem, be kell vallanom, hogy valahol mérhetetlenül kellemes érzéssel tölt el ez a nagyfokú ragaszkodása, aminek hangot ad, még ha csak neki is hihetek... hisz sosem tudjuk meg, valójában hogy történt volna. Érdekes helyzet lett volna, az biztos, ha feleségéből egyszerre kölykévé avanzsálok... Lehet, tényleg jobb, hogy nem így alakult. - Óóó... csórikám, neked aztán nincs szerencséd a nőkkel. -feleltem nem kevés öniróniával, hisz azzal tisztában voltam, hogy az első felesége meghalt, most azt is megtudtam, hogy a második valójában a Teremtője volt... képzelem, férfi fejjel milyen nehezen viselhette a dolgot! Aztán meg ott vagyok én, a harmadik, ugyebár, aki megpattant mellőle. Még jó, hogy nincs több. - Az enyém... -húzom el a szám, és akaratlanul is felrémlik, ahogy nemrégiben egy kóbornak meséltem róla - A marseilles-i falka alfája. Mondhatni, szívesség gyanánt harapott be, onnantól kezdve pedig nem igazán foglalkozott vagy törődött velem, max. annyiban, hogy a mentorok jól végzik-e a dolgukat. Amúgy indián származású, a telepesekkel érkezett Franciaországba és itt telepedett le. Miután a falkánkat szétzilálták... nem sokkal azelőtt, hogy újra találkoztunk volna... akkor láttam utoljára, nem tudom, hogy mi lehet vele, vagy él-e még egyáltalán. Mindegy is... úgy sem igazán számítottam neki soha. -jegyeztem meg némi szomorúsággal a hangomban, hisz szerintem még mindig sokkal jobb az, ha valaki kiszemel és azért harap be, mint ha csak egy szívességet teljesít, vagy egy alku rá eső felét...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Figyelmesen hallgatom a fivérével kapcsolatos beszámolóját. - Vérszemet kaptak kivel? - többes számot használt, így gondolom van még valaki ebben a történetben, bár lehet, nem olyan fontos szereplő. Dühös kifakadását követően megsimítom az arcát, mintha csak egy tincset akarnék a füle mögé igazítani. Megértem, hogy így érez, de ezzel együtt a bátya indokát is ebben az esetben. - Az vagy, ez kétségtelen, de ezzel együtt a kishúga is, persze, hogy féltett. - én is féltettem volna és valószínűleg most, hogy tudom, itt van, én is fogom. Akkor is, ha már nem kölyök farkas jó ideje. Annak azért örülök, hogy már nem menne vissza a régi falkájához, mert ebből arra következtetek, hogy itt akar maradni. - És mit tervezel a fivéred szobájával tenni? - ha már szóba hozta, hogy felszámolja, akkor érdekel, hogy mit is tenne vele.
Elmosolyodok az orrom alatt, amikor azt említi, hogy nincs szerencsém a nőkkel. Ó, ha csak sejtené... - Mondhatjuk így is. - vonom meg végül a vállamat. Az utóbbi időben komolyan elgondolkoztam azon, hogy valami nagy gáz lehet velem, hiszen azok a nők, akikkel komolyabban terveztem az életem, mind eltűntek előbb-utóbb. Rosszabb esetben meghaltak - mint az első két feleségem -, jobb esetben pedig "csak" leléptek, mint Aimée, Willow vagy Liliann* (mondjuk vele amúgy sem volt túl hosszú életű a dolog, bár tény, hogy az ő kapcsán gondoltam arra megint, talán több is lehet az egészből, mint az idő kellemes múlatása...). - Leana is az volt. - mármint indián származású. Többek között annak idején, amikor Amerikába indultam, ez is szerepet játszott a döntésemben részben. Kíváncsi voltam a földre, ahonnan származott, noha nyilvánvalóan ennek a világnak már semmi köze nem volt ahhoz, amiben ő felnőtt, de ez most mellékes. - Azért van ebben valami sorsszerű. Mindkettőnk teremtője erről a földrészről származott és mindkettő alfa volt. - aminek sok jelentősége nincs, de tény, hogy ezek összevágnak az ő és az én múltamban is. - Sajnálom, hogy nem volt szoros kapcsolatod vele. - őszintén így gondolom és ebben nincs semmi másodlagos értelem, szerintem az a normális és jó ha teremtő és kölyke között jó és szoros viszony áll fent, elvégre mégiscsak egyik a másiknak utódja. Magamhoz ölelem Aiméet, végigsimítok a haján, a vállán majd visszatérek az arcéléhez és ha engedi, akkor az álla alá nyúlok végül, hogy a szemeibe nézhessek mielőtt megint megcsókolnám. Ezúttal hosszabban, mint eddig ma bármikor és hamarosan - reményeim szerint - vele együtt elindulok az egyik háló felé, bár a járást nem ismerem, de gondolom majd változtat az útirányon, ha úgy gondolja jónak.
//*NJK őrző Bastien etjéből
Nem tudom, hogy a kanapén akarsz-e altatni vagy sem xD kijátsszuk-e a folytatást vagy ne, ha igen, benne vagyok ha nem, akkor viszont ez lesz a záróm köszönöm, imádtam //
- Lascarral. Egy régi barátja, akivel még... őszintén szólva gőzöm sincs, hogy hol, vagy mikor ismerték meg egymást, de együtt járták végig az összes háborút az elmúlt pár évtizedben, az tuti. -felelek a kérdésére - Itt volt ő is, hogy aztán ő is úgy eltűnjön minden előzetes bejelentés nélkül, mint szürke szamár a ködben... - tártam szét a kezeimet, úgy tűnik, ez az én keresztem. - Jah, tudom, de akkor is... Lehetünk akár 500 évesek is, akkor is csak a kishúga leszek. -dünnyögtem az orrom elé némi duzzogással, ám nem tartott sokáig, a simogatás és a hajtincs-igazgatás végére már nyoma sem volt az arcomon ezen érzéseknek. Bár tény, valahol akkor is idegesítő az ilyesfajta beskatulyázás, nem is viselem jól. - Ez jó kérdés. Igazából még nem igazán volt érkezésem gondolkozni rajta, meg nem is nagyon akartam... mert valahol titkon reménykedtem benne, hogy egy nap hátha ismét betoppan, és biztos értékelte volna, ha ugyanúgy megvárja a szobája... De őszintén? Most valahogy kedvet kaptam, hogy kivágjam az összes cuccát a következő lomtalanítással. Aztán majd meglátom. -játékszobánk úgy is van már, mást nem valami vendégszobának berendezzük, ha jobb nem jut eszembe. Vagy akár dolgozószobának, lassan úgy is kezd kezelhetetlen mennyiségű lenni az az irathalmaz, ami a lovarda vezetésével jár.
- Ühüm. -vettem tudomásul, hogy a teremtőink hasonló származásúak voltak, és hasonló célokat értek el az életben. A sajnálatára viszont csak zavartan legyintek, mert... igazából pont ezért, mert nem igazán volt szoros a kapcsolatunk, nem igazán szerettem beszélni róla. Hisz melyik vérfarkas lenne büszke arra, hogy a Teremtője ennyire közömbös volt irányába? Ne hozzak rá szégyent, de azon túl meg nem igazán foglalkozott velem, vagy egyáltalán pazarolt rám időt... Ebből kifolyólag pedig mindig elég hűvös volt a kapcsolatunk. Mások sajnálatára meg ki vágyik? Nem is rágódok tovább a múlton, történt, ahogy történt, így, hogy magamra voltam utalva a vérvonalam fejlesztését tekintve, legalább hamar önállósodtam. Inkább belesimulok az ölelésbe, igaz, akaratlanul is elfog némi bűntudat, hogy azok után, ahogy eddig viselkedtünk egymással a múltban, épp tőle kapok új esélyt, miközben sokkal előbb vártam volna a bátyámtól, vagy épp Benjitől - hiába... hisz egyikük sincs itt, sőt, még csak nem is tudok róluk semmit. De ha már így alakult, nem vagyok rest élni a lehetőséggel, és megfogadom magamban, hogy ezúttal mindent beleadok, hogy ne ismételje meg magát újra a történelem. Boldogan viszonzom a férjem csókját, ám mielőtt még a háló felé indulnánk, gyorsan megmutatom neki a ház többi részét is, csak hogy tudja, mit merre talál - mondjuk nem is olyan nagy épület, hogy annyira elvesszen benne az ember, vagy több órás tárlatvezetésre legyen szükség, így miután némi plusz ágyneműt kerítettem számára az egyik szobából, már terelgettem is a kanapé... helyett a háló felé. Ha már úgy is megígértem neki.
// Lásd kivel van dolgod, alhatsz az ágyacskámban... Viszont ahogy néztem, elég sok minden történt már veled ez óta a játék óta, szóval ha nem gond, most inkább zárnék, aztán ha gondolod, kezdhetünk valami újabbat-aktuálisabbat helyette. Én is imádtam //
Több, mint másfél hete annak, hogy utoljára itt jártam. Akkor sikerült annyira megbántanom Aiméet, amennyire talán még soha rövid és egyben fájdalmasan hosszú házasságunk alatt. És azóta nem ő volt az egyetlen... A dolgok azonban nem mehetnek így tovább. Elegem van abból, hogy senkinek sem jó így és a leginkább azért gyűlölöm magam, mert Aimée-t belerángattam valamibe, amibe nem kellett volna, mert egyszerűen nem érdemelte meg. Mostanra utálom minden egyes érzésemet Willow iránt, gyűlölöm azt is, amit a farkasával tenni fogok, hogy végleg felégessek minden hidat, ami kettőnk között létezik még. Mert ez így nem mehet tovább. Idővel jól lesz majd, én is és addig is semmi más dolgom nincs, hogy megpróbáljam boldoggá tenni az egyetlen személyt ebben az átkos háromszögben, aki az ég világon semmiről sem tehet. Annyi bennem a megbánás, hogy lassan belefulladok és azt hiszem meg is érdemlem. Hozhattam volna virágot, elmondhatnám ezerszer is, hogy sajnálom, de a virág elhervad idővel, a szavakat pedig olyan könnyedén elfújja a szél... Ennél valami erősebb kell, valami időtállóbb valami, ami nem olyan könnyen elpusztítható. Valami, ami alátámasztja, minden ellenére, amin keresztül mentünk, két és fél évszázada a maga kifacsart módján, de kitart. Még mindig kitart. Kiszállok a kocsiból és mielőtt a bejárati ajtóhoz mennék, energiáim előre szaladnak, hogy tudjam egyáltalán itthon van-e, és talán azért is, hogy figyelmeztessék, itt vagyok, ha már nem jelentkeztem be előre. Mivel én magam sem tudtam, hogy végül itt fogok kikötni. Annak ellenére, hogy készültem, mert a délelőttöt vásárlással töltöttem el. Pontosabban válogatással és azzal, hogy dűlőre jussak, vajon van-e értelme annak, amire készülök. Eléggé hamvában holt öltetnek tűnik. Bekopogok, aztán várok, bízva abban, hogy hajlandó lesz kinyitni az ajtót. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kamikaze pilóta, valószínűleg azért, amire készülök. - Szia! - nyögöm ki, ha egyáltalán valóban szemben találom magam vele. Az elmúlt időszak minden fájdalmával a lelkemen ül és most nem is akarom ezt előle elrejteni. Belefáradtam a titkokba és abba, hogy mindegy mit tettem vagy mit szerettem volna, a múlt és annak felhánytorgatása újabban naponta megtalál, hogy aztán jól képen találjon. Nem akarok több titkot. - Bemehetek? - mert beszélnünk kell, de ezt nem akarom kimondani. Legutóbb is így kezdtem és az sem sikerült valami jól. Viszont azt hiszem ő is tudja - hacsak nem akar elküldeni azzal, hogy többé nem kíváncsi rám -, elkerülhetetlen, hogy leüljünk egymással.
A bányában történtek után nem hogy a Farkaslakba, de még csak a közelébe sem mentem! És amilyen szar hangulatban voltam, úgy döntöttem, hogy egy hétre a lovardát is bezárom, legalább, amíg nem sikerül újra összekapnom magam annyira, hogy képes legyek visszaterelni az életem a normális kerékvágásba. Normálisba? Jó vicc... Bár mindig is szerettem a nyüzsgést és a társaságot, most valahogy mégsem vágytam rá. Kerültem a falkatársaimat is, azokat, akik egykoron őslakosok voltak, mindenképp, hisz úgy éreztem, mind elárultak, holott csak egy ember tette. De mégis, hogy maradhatnék meg a közelükben? Gondolom, hogy mind ismerik a férjemet, egy évszázad alatt sokkal jobban összebarátkoztak, mint velem, aki alig pár éve voltam a környéken, vagy tartoztam a falkához. Hülye érzés, de mégis úgy éreztem, mint ha jelentős hátrányban lennék vele szemben... A napjaimat többnyire semmittevéssel töltöttem, olyan cseprő apróságokkal, amikre rég nem volt időm. Nyeregbe pattantam, és Carte-tal bejártam a környéket, míg másnap csak a hátán heverészve sütkéreztem az őszi napfényben, amíg ő békésen legelészett a házunk mellett. Kipróbáltam egy halom új receptet, rendbe raktam a lovarda papírjait és iratait, mert már arra is igazán ráfért, és már-már odáig fajult a helyzet, hogy egy komplett nagytakarítást lenyomtam. Így sikerült valahogy rábukkannom az elveszettnek hitt karikagyűrűmre - na jó, tudtam, hogy nem veszett el, és valahol a házban van, csak arra nem emlékeztem, hogy hol is van. Újra eszembe jutott a múltkori veszekedésünk Benoît-val, ismét összeszorult a szívem, megint nem tudtam, hogy mitévő legyek, vagy hogyan is tovább. Mert amikor újra találkoztunk, még úgy állt a helyzet, hogy együtt keressük meg, és jelentjük be a falka előtt a dolgot, de az azóta történtek fényében nem tudom, hogy akarok-e még egyáltalán ilyesmit. Szabad? Lehet? Megtehetjük? Úgy, hogy tudom, milyen érzések kötik Willowt a férjemhez, és viszont? Mert nem érezném helyesnek úgy, hogy tudom, milyen kellemetlen érzést ébresztenék vele a barátnőmben, mert attól függetlenül, milyen kapcsolatban álltak egymással, még a barátomnak tartottam, a barátainak meg nem okoz az ember fájdalmat, ugyebár. Csak egyben voltam biztos, hogy beszélnem kell a férjemmel, igaz, még azóta sem sikerült rászánnom magam, hogy felkeressem. Azonban úgy tűnt, nem is kell, hisz egyik nap a szobámban sziesztázva megérzem az ismerős energiákat, és finoman szólva is lefagyok tőle... Csak ne ide jöjjön, mondja valaki, hogy csak átutazóban van a lovarda mellett... Beszélni is akarok vele, és nem is. Végül sietve markolom fel a gyűrűt az éjjeliszekrényről, hogy ajtót nyissak neki, miután meghallom a kopogását. - Szia. -felelem zavart szemlesütéssel, ahogy meglátom az ajtóm előtt ácsorogva, amikor pedig bebocsájtást kér, csak szótlanul állok el az útból, szabaddá téve neki a járást. Az ajtót becsukva én is követem, nem tudom, hogy melyik helységben van kedve letelepedni, vagy csak megállunk a nappali közepén egy gyors szóváltására, ahogy ő tesz, úgy idomulok én is hozzá... attól függetlenül, hogy az én házam, nem az övé.
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 24, 2015 10:47 pm-kor.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Szégyelltem én magam eddig is. Tulajdonképpen azt hiszem lassan millió darabra szakadok, annyi érzés feszít belülről és igazán egyikre sem tudom azt mondani, hogy jó lenne. Pedig Isten a tanúm, sosem akartam én rosszat. Főleg nem olyanokat megbántani, akik közel vannak hozzám. Sosem voltam olyan és nem most akartam azzá válni. Pedig úgy tűnik valahogy, valamikor út közben mégis megtörtént. Szégyellem hát ezt is. Olyan könnyű lenne Darren után menni, csapot-papot magam mögött hagyni és egyszerűen csak eltűnni. Idővel elfelejtenének és egészen biztosan nem tudnám őket tovább bántani. De nem akaródzik hátat fordítani mindennek, amiben hiszek, amit szeretek, ahová tartozom. Egyszerűen nem megy. Az nem én volnék. Érzem a változást energiáiban, azt, hogy nem kifejezetten örül nekem. Nem csodálkozom ezen, azon sem lepődnék meg, ha felpofozna és az arcomba csapná az ajtót. Megérdemelném... Megszakad a szívem, hogy szemlesütve köszönt. Aimée, az én Aimée-m, akiben mindig annyi élet volt, készen arra, hogy frappáns replikával feleljen és akinek olyan gyönyörű fény csillog a szemeiben, amikor veszekszik. Nem válaszol, csak eláll az ajtóból és én borzasztó nehéz szívvel lépem át a ház küszöbét, ahol idegen vagyok. Ahol talán mindig is idegen leszek. Nem akarok pofátlanul beljebb menni, bepofátlankodni, ahol talán nem is lát szívesen, mert jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy így van-e vagy sem. Így hát pár lépés után megállok és szembe fordulok vele. Úgy szeretném átölelni és megígérni, hogy minden rendben lesz. Borzasztóan... - Én... - kezdek bele, de elakadok egy pillanatra mielőtt folytatnám. - ... Tudom, hogy megbántottalak és azt is, hogy nincs semmi jogom a bocsánatodat kérni... - ezért nem is fogom. Még nem, mert jogod van haragudni, jogod van ahhoz, hogy mérges legyél rám, hogy ne akarj még megbocsátani. Idővel talán elszáll a haragod és talán kiérdemlem, hogy szemet hunyj afelett, amit mondtam, amit tettem, de nem most. Most még nem. - ... de nem akarom ezt így tovább csinálni. Sem veled, sem pedig mással. - egy lapra teszek fel mindent, mert máshogy nem megy. Értelmetlennek tartom, hogy játszadozzunk a másikkal, bizonytalanságot és keserűséget csempészve ezzel egymás életébe. Hirtelen emelem fel a bal kezem és jobbommal leveszem a karikagyűrűt, amit az elmúlt két és fél évszázad alatt mondhatni végig viseltem. Leteszem a legközelebbi asztalra. - Nem akarom, hogy Madame Morel legyél tovább és én sem akarok többé Monsieur Morel lenni. - jegyzem meg csendesen, ahogy íriszeim a gyűrűről feleségem arcára vándorolnak. A kabátzsebembe nyúlok és egy kicsi ékszerdobozt veszek elő belőle. Kinyitom. Két gyűrűt rejt, az egyik az ő ujjára illik, a másik az enyémre. - Azt szeretném, ha Mrs. Haskell lennél. - mert téged választalak. Mert téged akarlak és nem mást. És borzasztóan sajnálom, hogy minden úgy alakult, ahogy. - Nem kell, hogy most válaszolj, gondold át. Ha nem akarod, megértem és kivonulok az életedből. - mert akkor nem okoznék több fájdalmat, habár újranősülni biztosan nem fogok. Nekem mindig a feleségem leszel, de, hogy ez ne legyen teher a számodra, én feloldozlak téged... - De tudd, hogy én ezt szeretném. Téged. - pillantok a gyűrűkre. Tudom, hogy nem akarhatok semmit, csak szeretném, ha tudná, hogy Ő az aki kell és nem más.
Szótlanul várom, hogy a férjem bentebb fáradjon, majd miután csak néhány lépésnyit halad előre, miután csendben bezárom utána az ajtót, pár lépés távolságnyira én is megállok tőle, amíg arra várok, hogy előadja, mit szeretne. Miért pont most határozta el magát, hogy felkeres? Hallgatás beleegyezés, tartja a mondás, így hát nem is felelek semmit az első szavaira, ezzel adva tudtára, hogy igen, nagyon is jól tudja. Próbálok semmire sem gondolni, amíg a szavait hallgatom, csak arra koncentrálni, amit mond, abban pedig, hogy ez így nem mehet tovább, maximálisan egyetértek, amit egy apró bólintással jelzek is felé. Ami azonban ezután jön, arra végképp nem számítottam. Ahogy közli, hogy nem akarja többi, hogy Mr. és Mme. Morel legyünk, teljesen összeszorul a szívem, s azt is teljesen leforrázva, némi visszafojtott kétségbeeséssel és töménytelen fájdalommal veszem tudomásul, hogy a gyűrűje az asztalon landol. Szóval ezért jöttél, Benoît? Hogy közöld, vége? A saját gyűrűm hűvöse szinte égeti a tenyeremet, ahogy továbbra is szorongatom, tekintetemet pedig képtelen vagyok elmozdítani a párjáról, amit 250 éve kovácsoltak... Ebben a révült kábulatban fel sem tűnik a mozdulat, amivel a kabátzsebébe nyúl, ahogy az sem, hogy épp kinyitja... mint ha a korábbi vallomásával megszűnt volna a világ, amiben eddig éltem, s csak az ránt vissza a józanság talajára, ahogy meghallom a Mrs. Haskell nevet. - Tessék...? - kapom felé a tekintetem riadtam, lemaradva a mondat elejéről, s emiatt először arra asszociálva, hogy mást készül elvenni... A másikat, akit szeret, és akivel valószínűleg sokkal boldogabb lenne, mint velem, ám ekkor kiszúrom a kezében tartott ékszerdobozt, benne a gyűrűkkel, és azt hiszem, sikerül teljességgel összezavarnia. - Én... azt hiszem, ezt most nem értem. - cikázik zavart tekintetem közte, az asztalon heverő gyűrűje, és az ékszerdobozban pihenő új gyűrűk között, teljesen elveszve, míg végre lassan összeáll a kép, én pedig a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel nézek az előttem álló férfira. - Biztos, hogy ezt szeretnéd? - kérdezek vissza, fogva tartva a tekintetét, majd ha válaszol, egy sóhajtással lépek az asztalhoz - Mert ez esetben... -a régi gyűrűje felé nyúlok, ám ahelyett, hogy felvenném, a tenyerem rejtekében lapuló párját helyezem mellé a fenyő asztal súlyos, csiszolt lapjára. Igen, megtaláltam... és nem, sosem vesztettem el az évszázadok alatt, ha nem is hordtam hozzá hasonlóan, de megőriztem és vigyáztam rá, még akkor is, amikor már rég halottnak hittem embernek vélt férjemet, és a legkevésbé sem számítottam rá, hogy valaha újra találkozunk még. - Tudod, érdekes a sors... -szólalok meg halkan - Vissza akartam adni neked, hogy tégy belátásod szerint vele. Vedd vissza tőlem, hogy feloldozást nyerj tőlem, és nyugodt szívvel éld tovább a világodat, úgy, hogy nem kell a házasságunk béklyóitól szenvedned; vagy... -csuklott el a hangom, ahogy az új gyűrűkre siklott a tekintetem. Vagy húzd ismét az ujjamra, ha valóban komolyan gondoltad azt, hogy szeretnéd újra megpróbálni. Együtt, közösen azt, amire eddig nem adatott lehetőség. - Azért valahol vicces, hogy most tulajdonképpen te is ugyanezért vagy itt... -nevettem fel csendesen, ahogy közben valami halvány mosoly félére görbültek ajkaim. - Úgy látod, hogy képesek vagyunk rá? Hogy ezúttal sikerülni fog? Vagy... vagy csak az elmúlt hetek szenvedéseihez kötjük magunkat ezzel a friggyel, örökre? -pillantottam fel rá, választ várva, mert ha csak azért van itt, hogy kiengeszteljen a múltkori után... vagy mert nem hagyta nyugodni a lelkiismeret-furdalás, de a válaszomtól függetlenül ugyanez fog folytatódni ezután is... Akkor nem tudom, van-e bármi értelme elkötelezni magunkat. Pusztán a formalitások végett.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Látom, érzem értetlenségét, de nem annak tudom be, hogy nem figyelt a szavaimra, hanem annak, hogy nem akarok tovább Morel házaspárként létezni. Nem mondhatni, hogy a házasságunk így sok örömet hozott volna akármelyikünknek is. De ez nem jelenti azt, hogy hátat akarnék neki fordítani, mert erről szó sincs. Ember volt még, mikor elvettem, ma már nem az. Változtunk mindketten, sokat, nagyon hosszú idő alatt. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy már egyikünk sem ugyanaz többé. - Igen, ezt. - kurta, de őszinte válasz. A rögös úton, de meghoztam a saját döntésemet. Most már tudom, hogy mit is akarok. Figyelem, ahogy mozdul, ahogy az asztalon árválkodó régi gyűrű felé nyúl és végül amellett landol a párja, az övé. Most rajtam a sor, hogy úgy értsem, a végét akarja a házasságunknak, a kapcsolatunknak. Nem hibáztatom érte, de ettől még nem lesz könnyebb vagy kevésbé keserű és fájdalmas. De aztán folytatja és most ő zavar össze engem. Félbe hagy egy mondatot, aminek csak remélni vélem, hogy mi lett volna a vége. És ez a remélt remény egyszerre tűnik fénynek a sötétségben és csalfa gondolatnak is egyszerre. Mert mi van, ha félre értem? Ha nem ugyanazt akarjuk mindketten? - Életem során nagyon sok mindent megbántam, rossz döntések egész sorát... - halkan csendülnek a szavaim és egy lépést közelebb lépek felé, ujjaim pedig az asztal lapját érintve csúsznak közelebb hozzá, el nem érve őt. - ...de azt soha nem bántam meg, hogy elvettelek. Igazából... a történtek ellenére vagy amellett, mindig is úgy gondoltam, hogy ezt az egy dolgot jól csináltam. - sosem gondoltam a házasságunkra hiba vagy béklyóként, amitől szenvednék. Volt, ami fájt, van ami még most is fáj, de amíg tartott, amíg együtt voltunk, szerettem a közös életünket. A hullámvölgyek ellenére is. - Így akarom látni. - jogosak a kérdései és a fájdalmasan szomorú valóság az, hogy nem tudok egyikre sem válaszolni. Nem tudom mi fog történni, a jövő számomra is épp akkora kérdés, mint számára. - Aimée, ez nem bocsánatkérés. - pillantok a két új gyűrűre. - Jogod van ahhoz, hogy haragudj rám és ezt nem akarom tőled elvenni. Még nem... - kérni fogom majd a megbocsátásodat, de nem most, nem ma. Majd akkor, amikor képes leszel elengedni a fájdalmat, amit okoztam neked. - Szóval... azt mondod ugyanazért vagyunk itt? Hogy visszaadd a régi gyűrűt, tegyek vele amit akarok, vagy...? Nem fejezted be a mondatot... - de én szeretném, ha most megtennéd. Mert, ha úgy gondolod, van még remény számunkra - ahogy én (is) hiszem - akkor ne tarts bizonytalanságban tovább, kérlek.
Egy bólintással nyugtázom a válaszát, mielőtt még elengedném markom szorításából a jegygyűrűmet, az övé mellé helyezve. Érzékelem a felőle érkező bizonytalanságot, valami ahhoz hasonlatosat, ami pár pillanattal ezelőtt még engem kísértett, de nem szólok semmit, hogy eloszlassam a félelmét, hisz hamarosan úgy is megtudja... Akármennyire is volt az elmúlt másfél hét maga a pokol, most, a szavaival mégis sikerül mosolyt és reményt csalnia az arcomra, amikor bevallja, hogy sosem bánta meg, hogy annak idején feleségül vett. Pedig mennyire nem könnyítettem meg a dolgát, sem akkor, sem a későbbiekben... - Értem. - veszem tudomásul a szavait, ha a kérdéseimre nem is kaptam választ, de legalább már ez is reményre, bizakodásra ad okot valahol, ahogy pedig közli, hogy nem bocsánatkérés, már épp hadakoznék, hogy ugyan, tudom! De azon nyomban el is szégyellem magam, hisz nem pont ez fordult meg a fejemben nem sokkal ezelőtt?! Tekintetem akaratlanul a két gyűrűpárra siklik, a múlt és a jövő találkozása, ami csak rajtunk múlik, hogy akarjuk-e... Szembenézünk-e vele, valóra váltva, vagy még azelőtt mondunk le róla, hogy esetleg esélyt adnánk neki. - De a legutóbb azt mondtad, hogy Willowt is szereted, és ő is téged... - jutnak eszembe a múltkori szavai a hazafelé útról, s igaz, rémlik valami olyasmi, hogy nem akarják újra kezdeni egymással, de... ettől még ott van ennek a ténye is. Mi lesz vele, ha mi ismét megerősítjük a házasságunkat? - Miért rám esett a választásod, holott vele sokkal több időt tölthettél együtt? És bizonyosan jobban is ismeritek egymást... - kérdezem csendesen, elvégre hosszú házasságunk alatt egy évtizednyi időt, ha eltöltöttünk egymás oldalán, és annyi sok minden változott azóta is! Ellenben ők együtt érkeztek már erre a földre, és ki tudja, meddig voltak együtt... Valószínűleg sokkal boldogabbá tudná tenni, mint én valaha, ezt pedig valahol roppant fájó érzés tudomásul venni - hogy a barátnőm mennyivel jobban ismerheti a férjemet, mint én magam... És mindezek ellenére mégis úgy döntött, hogy hozzám állít be a közös jövő ígéretével? Miért? - Még nem? Miért...? -bukik ki belőlem a kérdés kisgyerek módjára, ahogy a tekintetét fürkészem, hátha sikerül abból kiolvasnom valami olyat, amit a szavaiból esetleg nem sikerült. - Igen. Tégy vele amit akarsz, vagy... - ismételtem el a szavait, ám ugyanúgy nem fejeztem be a mondatomat, mint az előbb. Helyette felemelem a kezem, felé nyújtva, úgy mozdítva az ujjaimat, hogy könnyű szerrel felhúzhassa rá a gyűrűt, ha nem szeretne lemondani a házasságunkról. Ha folytatni szeretné... vagy inkább új fejezetet nyitni benne, tiszta, üres lappal.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Tudom mit mondtam legutóbb és azt is, hogy mennyi félelem és bizonytalanság is felütheti a fejét benne ettől az egésztől. Attól, hogy tudja, a szívemben még ott van valaki más is, holott megérdemelné, hogy egyedüli helye legyen benne. Istenem, ha ő szeretne valaki mást, tudom, hogy az őrületbe kergetne a gondolat és a rettegés, hogy mi van, ha nem én vagyok neki elég jó... És kiderül, hogy benne is valami ilyesmi mehet végbe. - Mert veled lehet jövőnk közösen, együtt, de vele nem. Mert veled más köt össze, valami, ami élő, amiben lehet remény... élet. Vele nincs semmink a múlt csalfa árnyékán és a reménytelenség fájdalmán túl semmi. Mert már azelőtt téged akartalak, hogy mindent felkavart volna egy meggondolatlan vallomás... - a részéről, a részemről. Nem hibáztatom ezért Willowt, magamat sokkal inkább, mert engedtem, hogy felkavarjon. Nem lett volna szabad. Soha sem lett volna szabad... - Mert téged jobban akarlak, mint őt valaha is. És ez mindig is így volt. Tudod... eszembe sem jutott, hogy őt elvegyem, soha, egyszer sem... és nem csak a vallásomról és a hitemről van most szó. Hihettem volna, hogy már nem élsz vagy, hogy sosem fogunk újra találkozni. Gyűrűt húzhattam volna az ujjára és, mint kiderült, ő akarta volna. Én viszont... soha nem is gondoltam rá. - egyszerűen nem tudtam volna megtenni és nem azért, mert ne szerettem volna akkor, vagy ne szeretném most. De a házasság... Aimée a feleségem, nagyon hosszú ideje ő az és hiába húz a szívem két felé, ezt sosem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Hozzá tartozom és ő hozzám. - Szeretnéd, hogy most kérjem? - ha ezt akarja, megteszem. De pusztán azért, hogy könnyebb legyen a lelkemnek, nem akarom. Ilyet ugyanis nem érdemlek. Csak akkor szeretném megkérni rá, hogy ő is erre vágyik, ha meg akar nekem bocsátani. Figyelem a szavait, az újra félbe hagyott mondatot, a kezét, ahogy megemeli, az ujját és ekkor hatalmas kő esik le a szívemről. Akkora, hogy most először, amióta átléptem ezt a küszöböt el tudom mosolyogni magam. A dobozhoz nyúlok, kiveszem belőle a kisebbik új gyűrűt. Közelebb lépek hozzá, megfogom a kezét gyengéden, aztán fél térdre ereszkedem. Legyen ma akármennyire is giccses ez a mozdulat, most ennek van itt a helye és az ideje. Ujjának végéhez illesztem a kis karika ékszert, de még nem húzom fel rá. - Aimée el´Cheval, Odette e´Lemaître, hozzám jössz feleségül, újra? - mondom ki a szavakat és idegességgel a gyomromban és félelemmel vegyes izgatottsággal a szívemben várom a válaszát. Mert bár talán felhúzhatnám a gyűrűt már most - legalábbis erre következtettem abból, ahogy felém emelte a kezét az előbb -, úgy illik, hogy előbb rábólintson vagy kimondja, hogyha tényleg ezt akarja.
- Miért? - bukik ki belőlem ismét a már oly sokat hangoztatott, apró kérdés - Hogy lehetséges ez? - kérdezek rá újból, mint valami értetlen kisgyerek, hisz... hogy lehetne a miénk élő? Reménnyel teli? Azok után, hogy milyen utat jártunk be együtt? És hogy lehet, hogy ellenben Willow kapcsán ennyire negatív érzelmek jutnak eszébe? Hisz akárhányszor csak szóba kerül, ezek lennének az utolsók, amik eszembe jutnának az örökkön vidám, bolondos nőstényről. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, bár az is lehet, hogy csak a szétcsúszott állapotom a hibás, és kipihent fejjel mindent másképp látnék. Kár, hogy amíg ezen a beszélgetésen nem rágjuk át magunk, valószínűleg úgy sem lesz nyugodt estém. Benoît további szavait csak szótlanul hallgatom, az apró, de annál jelentősebb információmorzsákat a múltjából, amikről eddig tudomásom sem volt, mert... se nem beszéltünk róla, se nem voltam mellette... igaz, akkor valószínűleg teljesen másképp alakult volna minden, és nem ott tartanánk, ahol. A kérdésével sikerül elbizonytalanítania, hisz úgy terveztem, hogy én fogom hasonló döntés elé állítani, rá bízva a dolgot, hallgasson az érzéseire és döntsön belátása szerint, mentesülve a házasságunk béklyói alól, vagy tovább folytatva azt, az viszont álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ő is hasonlóval készül, és most én vagyok az, akinek döntenie kell. Hirtelen eszembe jut, amikor még először kérte meg a kezem, emberként, húszas éveim elején Dijonban... Hogy mennyire is örültem neki, hogy végre akadt valaki, ugyanakkor mennyire is féltem ettől az egésztől, ami rám várt... És mennyire nem tudtam róla semmit, hisz koránt sem szerelmi házasságról volt szó, még ha később tényleg lángra lobbant az a bizonyos tűz köztünk. Hol volt az még divat akkoriban! Most ellenben nincs senki, aki beleszóljon, nincsenek külső körülmények, érdekek, amiket szolgálna, csupán a kettőnk döntése, hogy hogyan tovább, ez a szabadság pedig valahol roppant félelmetes tud lenni... Eszembe jut a néhány nappal ezelőtti beszélgetésem Darimmal, és az is, hogy jobb alkalmat nem is találhatnék rá, hogy kihátráljak ebből az egészből és elmeneküljek, de ahogy már korábban is szóba került, így, a 300-hoz közeledve valahol én is belefáradtam az állandó rohanásba, változásba, és holott eddig ez volt a vonzó élet számomra, most inkább ácsingózik a szívem valami biztos állandóság iránt. - Én... Igen. Szeretném. - bólintottam végül ahogy a kezem is felé emelem, hisz mire várnék? Győzködtem magam... miért lenne más annyiból, hogy nekem kell kimondanom a végén? Ha ő nem így gondolná, vagy szeretné, akkor most valószínűleg nem lenne itt, pláne nem gyűrűvel érkezett volna. Mit változtatna, ha napokat rágódnék rajta? Hisz sosem voltam az a típus, aki hosszasan agyal és dilemmázik bármin is, mielőtt döntésre jutna. Szótlanul figyelem, ahogy a gyűrűvel ügyködik, majd fél térdre ereszkedik előttem, amikor pedig mindezek után képes a gyűrűt csupán az ujjam hegyéhez érintve abbahagyni a mozdulatot, legszívesebben nyakon vágnám, amiért tovább borzolja a kedélyeket. Bár azok a nyomorult pillantók meg örömtáncot járnak odabent, hogy még most, mindezek után is tőlem várja a végső megerősítést, mielőtt lépne. - Benoît Morel... Horatio Haskell... igen. - bólintottam, immár az előző válaszomhoz képest jóval magabiztosabban és megkönnyebbültebben, majd szinte még meg sem várva, hogy teljesen felegyenesedjen, már vetettem is magam a karjaiba, átkarolva a nyakát, legalább addig sem látja, ahogy az örömkönnyektől homályosodik a tekintetem. A fene gondolta volna, hogy öregkoromra ilyen érzelgős leszek...
Kezdőlap
ha nem, akkor viszont ez lesz a záróm köszönöm, imádtam 
//
Viszont ahogy néztem, elég sok minden történt már veled ez óta a játék óta, szóval ha nem gond, most inkább zárnék, aztán ha gondolod, kezdhetünk valami újabbat-aktuálisabbat helyette. Én is imádtam 
