- Te is félre értesz engem... Részben. - szólaltam meg miután elhalkult. Némileg húzkodva kerestem a szavakat, mert nem akartam, hogy magyarázatnak érezze, hiszen nem annak szánom...
- Igen, parancsra öltem. De nem ártatlanokat. Legalábbis zömében nem. De mit is várunk egy kalóztól? Akkoriban még egy rohadt rumért is öltünk. - rántottam oldalra a fejemet, fájdalmasan szívva át a levegőt a fogaimon. Nem mondom, hogy szívesen tettem, de természetesnek tartottam. Én tényleg így nőttem fel...
- De, csak hogy lásd... nem minden állandó... Mára már csak akkor teszek ilyet, ha muszáj. Ha Lascar, vagy Aimée életét védem. Vagy netán a magamét... - szívesen hozzátettem volna, hogy vagy akár az övét. De ahhoz jelenleg vajmi kevés közöm volt, hiába szerettem volna mindennél jobban.
Mindenesetre, ami igaz az igaz. A maffiához is csak annyi közöm van, hogy játszom nekik a jó tolvajt. Az mondjuk kifejezetten jól megy, és még szeretem is. Groteszk, de tényleg jól érzem magam munka közben.
Persze, már ezt sem osztottam meg vele, így is elég mélyre ástam magam ahhoz, hogy még ezen is rágódjunk.
A saját életem meg megint egy más téma. Csupán az utóbbi időkben érdekel, mióta megtaláltam a húgomat. Azelőtt az se érdekelt volna, ha darabokra tépnek. Még talán megváltás is lett volna...
Végül persze felálltam, mert már nem bírta el a szívem ezt az egészet. Főleg azt nem, hogy nem érhettem csak úgy hozzá, ahogy szerettem volna. Jobbnak láttam távolodni, mert lassan már szétszakadtam legbelül. Túl sok volt már minden, túlságosan fájt.
Mertem remélni, hogy nem fogja meghallani a szavaimat, amik már kényszeresen törtek ki belőlem, mintha csak kötelező lett volna elhangzaniuk. Noha, ahogy hangot adtam nekik, máris bántam. Hiszen nem süket, túlságosan is jól hall, ahhoz, hogy abban reménykedjem, esetleg mégsem jutottak el hozzá a szavaim.
Nyeltem egyet, a szívem pedig irdatlan iramra kezdett, ahogy emelkedni kezdett, majd közeledett, lassú, finom léptekkel. Csak hallottam őt, mert a tekintetem már rég a padlót pásztázta, és éreztem magam annyira kényelmetlenül, hogy eszem ágába se legyen felemelni.
Ám, ahogy megállt előttem, az illata olyan erővel csapódott az orromba, hogy konkrétan megszédültem. Szinte haraptam volna utána, mégis csak a vállam zuhant lejjebb, szemhéjaim pedig összeszorultak.
Nem bírtam rá nézni, mert féltem, amit az íriszeiben fogok látni, az megrémiszt majd. Csendesen, mozdulatlanul "szenvedtem" közelségének súlyától, egészen addig míg ujjai nem simultak arcomra, majd kezdték azt megemelni. Együttműködőn hagytam, hogy irányítson, míg végül pillantásom az övébe szaladt. Olyan közel volt, olyan intenzíven vágytam, hogy még ennél is közelebb legyen, hogy szó szerint, fizikailag fájt.
Válaszolni akartam neki, vagy legalábbis reagálni az elmondottakra, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni, egyetlen betűt is megformálni. És, ha még erőt is vehettem volna magamon, tökéletesen sikerült elgyengülnöm, ahogy hirtelen magához húzott, ahogy karjai nyakam köré fonódtak. A testem lejjebb rogyott, térdből, miként karjaim lassan, remegőn simultak hátára, gerince mentén kapaszkodtam egyikkel tarkójába.
A szívverését az enyém mellett éreztem, miként mellkasom az övéhez szorult. Olyan volt, mint egy álom, amiből sosem akartam volna felébredni. Tenyerem lágyan mart bőrébe, miként fejemet hajára hajtottam, beszívva az illatát, mely ezúttal olyan részegítőn hatott rám, hogy kis híján felkaptam, hogy most azonnal lecsókoljak minden fájdalmat az ajkairól.
Mégsem tettem... Annyira féltem ösztönösen cselekedni, hogy egyre szorosabban öleltem magamhoz, folytonosan hátát, tarkóját, vállait simogatva.
- Nem akartalak bántani... Sosem tudnálak önszántamból bántani. - csak suttogtam, átemelve arcomat füle mellé, kissé meg feljebb is emelve őt, bár a lába még nem hagyta el a talajt. - Te vagy a legjobb "dolog" az életemben... mindig is az voltál. - csak jöttek a szavak, megállíthatatlanul. Pedig még így is igyekeztem visszafogni magam.
- Örülök, hogy itt vagy... Még ha nem is tudod miért jöttél... - emelkedtem el végül fejemet lassan, vontatottan, hogy végül homlokom az övének dőlhessen. Pillantásom a zöld íriszeket kereste, ám karom egyetlen pillanatra se engedett öleléséből.
- Viszont... túl közel vagy ahhoz, hogy ellen tudjak állni neked... - akadtak a szavak, most kéne kurvára befognom! Igen, fejezzem be, ennyi... gyerünk! Nehogy azt mondjam, hogy meg akarom csókolni, mert főbe lövöm magam! Még akkor is, ha igaz lenne...
- ...ma chérie... - pergett le végül ajkamról a rég nem hallott becézés, meggondolatlanul. A szemhéjaim újra összeszorultak, noha ennél sokkal többet, sokkal szívfacsaróbbak jöttek volna ajkaimra. Még időben visszafogtam magam... De ezt, már nem bírtam visszatartani.
Vártam, hogy ellök, vártam, hogy lehordjon... Megérdemelném... Megint kreálok egy olyan helyzetet, amit nem csak hogy nem szabadna, nem csak, hogy nem illendő... de amibe még én magam is összetörök...

Azt elhittem neki, hogy ma már nem olyan, mint azokon a képeken volt, amikbe betekintést engedett. Az emberek változnak, én is másabb vagyok, mint százötven évvel ezelőtt, viszont azt tudom, hogy sem akkor, sem most nem lettem volna képes kioltani egyetlen életet sem. Talán csak akkor, ha annyira veszélyben lennék, hogy nem lenne más választásom. Vagy akár ő lenne veszélyben, de ezt egyelőre még magamnak sem akartam bevallani. A világon egyetlen olyan személy sem volt rajta kívül, akiért magamat áldoztam volna. Soha senki nem állt hozzám olyan közel, és talán nem is fog többé. Ezért is bólintottam végül kurtán, jelezve vele, hogy megértettem, amit mondott. Még ha nem is tetszett, de megértettem. Sohasem lehetett tudni, hogy mikro kerülök esetleg egy rázósabb szituációba, és hogy akkor hogyan reagálnék. Elhamarkodottan pedig felesleges lett volna ítélni, még ha ezt is tettem azóta, hogy újra megláttam őt. Sajnos ez van, túl önfejű vagyok.
Meglepő módon azonban az nem okozott gondot, hogy odamenjek hozzá. Ugyan a gyomrom görcsbe állt, és féltem attól, hogy mit fog reagálni vagy esetleg elutasít-e, de végül mégiscsak megtettem azt a lépést, amit helyesnek véltem. Odaálltam elé, és elmondtam, hogy mi a helyzet, én mit gondolok erről az egészről. Igazából roppant büszke voltam magamra azért, amiért ilyen könnyedén meg tudtam tenni azt, amiről azt gondoltam, hogy nem fog menni. Egyszerűen hozzáértem és magamhoz húztam, amivel talán annyira megleptem magamat is, mint őt. Azt hiszem, hogy néha jobb is, ha nem gondolkozom azon, hogy mit csinálok, hanem egyszerűen csak hallgatok a megérzéseimre, az ösztöneimre, melyek most azt diktálták, hogy simuljak oda hozzá olyan szorosan, amennyire csak lehetséges volt. Olyan régóta nem éreztem már ezt a minden elbódító érzést, hogy el is felejtettem, mekkora hatással tud lenni rám a közelsége. Nos, most minden felidézett bennem, a lehető legjelentéktelenebb dologgal együtt.
Testem libabőrös lett minden érintését követően, és éreztem, hogy a pulzusom is megugrott hirtelen, ahogyan magamba szívtam a megnyugtatóan ismerős illatot. Attól féltem, hogy képtelen leszek őt újra elengedni, pedig meg kellett tennem, hiszen már nem is volt az enyém. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy milyen jó lenne, ha semmi nem változott volna meg azóta, de aztán el kellett ismernem magamban, hogy ennek valamiért mégiscsak így kellett történnie. Az rejtély volt számomra, hogy miért, de a sors így akarta. Ahogyan az sem véletlen, hogy éppen most botlottunk egymásba újra, annyi idő után.
Ujjaim a tarkója irányába kalandoztak, aztán finoman beletúrtam a hajába, megborzolva kicsit az amúgy is össze-vissza álló tincseket. Halványan elmosolyodtam, de még csak fel sem tűnt, hogy ezt teszem, és szerencsére egyetlen tükröződő felület sem volt a közelemben, mert félő, hogy azon nyomban kitépném magam a biztonságos ölelésből, méghozzá pánikszerűen. Nem akartam lazítani, nem akartam megadni magamnak azt a luxust, hogy visszaengedjem az elmémbe a múlt pozitív képeit, de mégis megtörtént és innentől kezdve már nem volt visszaút. Szembe kellett néznem azzal, hogy még mindig annyit jelent számomra, mint annak idején, ha nem többet! Bármilyen hihetetlenül hangzik is, de így van. A kérdés pedig már csak az maradt, hogy vajon benne mi játszódott le. Arra már rájöttem, hogy még mindig érez valamit irántam, csak mi van akkor, ha inkább a múlthoz ragaszkodna és nem személy szerint hozzám?
- Tudom… - dünnyögtem halkan a bőrére, bár magam sem voltam biztos abban, hogy tényleg tudom. Inkább csak azt akartam, hogy így legyen, mert könnyebb volt. Könnyebb volt azt hinni, hogy kiszakították mellőlem, nem pedig ő döntötte el, hogy lelép, de a kisördög csak nem aludt bennem és újra meg újra eszembe ötlött, hogy de mégiscsak ő ment el. Nem kirántották, hanem fogta magát és elment, engedve a nyomásnak. Hiába az életem volt a tét, hiába nem. Nem tudtam, hogy én mit tettem volna a helyében, de nem is nagyon akartam ilyeneken törni a fejem. – Akármit mondasz is, mellettem más voltál. Talán valahol azt szeretném, ha még mindig ugyanaz az ember lennél, hiába tudom, hogy nem vagy olyan… - talán egy kicsit kusza volt és érthetetlen, de én pontosan tudtam, hogy mire értettem. Akárki akármit mondjon is, szerintem mellettem jobbá vált. Nem magamat tartom olyan sokra, hogy ezt gondoljam, csak az elbeszélései alapján következtettem, és melegséggel töltötte el a szívemet a gondolat, hogy miattam képes volt másként viselkedni, mint az alaptermészete. Fájt belegondolni, hogy utána ugyanúgy visszasüllyedt abba a fertőbe, amiből az én megjelenésem rántotta ki, ha úgy tetszik.
- Úgy hiányoztál… - csúsztak ki a szavak a számon gondolkodás nélkül. Amikor ráeszméltem, hogy hangosan is kimondtam, zavartan húzódtam egy kicsit hátrébb tőle, kutatva a kék íriszeket. Szemeimben néhány könnycsepp gyűlt a becézése hallatán, hiszen mióta elment, senki nem szólított így. Nem is tűrtem volna el, valószínűleg előbb téptem volna ki az illető nyelvét, minthogy újra kimondja. – De fogalmam sincs, hogyan tovább… - ráztam meg a fejemet tanácstalanul, ujjaim lekúsztak a mellkasára, úgy pislogtam fel rá. – Én nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Szeretnék, de nem megy – mondtam elkínzottan. – A tüske ott van bennem, és most túl erősen tört a felszínre újra ahhoz, hogy meg tudjak felejtkezni róla… - legalább annyira fájt ezt mondanom, mint amilyen édes volt a közelsége. - Nem akarom, hogy újra ne legyél része az életemnek, de túl sok a sérelem - húztam el a számat kelletlenül. Nem akartam ezzel törődni, de muszáj volt, hiszen igazat mondtam.

Addig akartam ölelni, míg el nem fogyok a pillanatban. Mert ki tudja, hogy lesz-e még rá lehetőségem, ki tudja, hogy két perc múlva nem-e sétál el most ő örökre...
Valaki reszket a testemben, és erős rá a gyanúm, hogy ez a valaki én vagyok... milyen ironikus. Mégis egyre csak emelkedtem el a földtől, ahogy érintései sűrűsödtek, ahogy ujjai a tarkómon át hajamba szaladtak, akárcsak régen... Mintha az idő megállt volna, vagy visszapörgött volna a múltba. A szemeim lecsukódtak, és együtt ringtam azzal a "nevetséges" illúzióval, hogy akár minden így is maradhatna. Persze tudtam, csalóka minden, ahogy ez is. Hiszen, évtizedek óta nem láttam, és már annak is örülhetek, hogy ennyi idő elteltével újra itt van, mellettem... még ha nem is úgy...
Boldogan vesztem el az ölelésben, ajkaimra pedig akaratlanul is finom mosoly kúszott fel, ahogy belélegeztem bódító, elmét zsongató illatát.
Végül íriszeim lassan előpattantak, ahogy elhajolt, majd felpillantott rám. Lágyan fürkésztem tekintetét, vonásaimon már közel sem látszott az előbbi önfeledten felrajzolódott mosoly.
Lehelete a bőrömön halt el, forróságot, lázító lüktetést szülve szívemnek. Már régen tisztában voltam vele, hogy ölni is képes lennék érte... Meghalni pedig végképp... Most mégis, ahogy ujjaim a derekára siklottak, és szemeibe néztem, minden annyira zavarossá vált. Nem, nem az érzéseim változtak... csupán kezdtem ráébredni, hogy nem akarok meghalni, míg vele lehetek. Élvezni akarom minden percét, legyen bármily fájó, vagy örömteli... Akkor sem akartam elhagyni, most, hogy nem az enyém pedig egyszerre kezdtem azt érezni, hogy nélküle semmi voltam/vagyok.
Annyiszor győzködtem magam, hogy valahol boldogan él, és ez volt életem legjobb döntése, hogy az életéért cserébe leléptem...
De nem... talán... ha... nincs ha. Mert hiába ostorozom magam, csak úgy élhet a mostban, hogy én a múltban azt tettem, amit. Még akkor is, ha ennek jelenleg kell elszenvednem a "sérelmeit". Legalábbis ennyire intenzíven. Eddig csak fájt, most egyenesen szétszakít a tudat...
Nem az enyém...
Szavaira kicsit félredöntöttem a fejemet, folytonosan kutatva íriszeit. A szívem csatatér volt, amin ölre mentek az érzelmek, és spontán öngyilkosságot követtek el újra és újra azzal, hogy kezdtem véglegesen rájönni: én nem tudok nélküle létezni. Eddig is csak félig éltem... ezek után mi lesz?
- Lehet... - búgtam halkan, végigsimítva hüvelykujjammal felkarján. - De talán nem is változtam... vagy nem sokat. - legalábbis, a mostani életem van annyira nyugodt, mint mikor még vele voltam. A köztesen pedig már változtatni se tudok, még ha akarnék se. Ez persze, nem jelenti azt, hogy akarnék... Mindennek meg volt az értelme, és a helye... akkor és ott...
Formált, alakított, és talán ha nem is vagyok jó ember, annyira mocskos életet se élek már...
Láttam a szemeibe szökő könnyeket, a szívem pedig ezzel együtt sikított fel némán a mellkasom alatt, végigmarva testem minden porcikáját.
- El se tudod képzelni, hogy te mennyire hiányoztál nekem... - peregtek a szavak, feltörtek, magukkal hozva minden gyötrő emléket, amit nélküle éltem át.
Tenyerem arcára simult, majd simított át hosszú tincsein, finoman, némileg reszketőn. Rég nem éreztem ezt... ezt a tehetetlenséget, érzelmi önmegnyilvánulást, amit ő megint képes belőlem kiváltani.
- Nem is kérném, hogy tegyél úgy. Nincs hozzá jogom... - szólaltam meg, miként hangja elhalkult. A valóság kemény volt, és húsba vájó. Megforgatta bennem láthatatlan tőrjeit újra és újra. Hiszen, teljesen igaza van. Épp ezért sajog mindenem mióta ismét láthattam. A tudat, hogy talán sosem lehet már az enyém, kezdett maga alá temetni... Borzalmas volt tűrni a súlyát.
- Az igazság viszont az, Faye... hogy... azt hiszem már nem tudlak újra elengedni. Úgyhogy... ezúttal, neked kell kisétálni az életemből, ha úgy döntesz: úgy könnyebb neked. El kell fogadnom, bármit is döntesz. De... - mutató- és középső ujjam álla alá szaladt, ahogy kissé lejjebb csúsztam a berendezés oldalán, aminek támaszkodtam. Arcát feljebb emeltem, egészen közel a magaméhoz.
- ...ha megengeded, én szeretném jóvá tenni. Vagyis... ez így hülyeség... csak... Engedd, hogy néha... megkeresselek. - értettem én, hogy nem akarja, hogy ne legyek az élete része... de ettől még semmiben sem lehetek biztos. Na, nem a szavaiban, hanem abban, hogy mikor dönt úgy: még sincs már rám szüksége. Sok mindent elvesztegettem, ahelyett, hogy keressem őt... Tény, egy idő után feladtam. Hiba volt. Épp olyan hiba, mint majdnem minden más az életemben.
- Nem... ne haragudj. Ezt se kérhetem... - engedtem el végül állát, kicsit hátrább is döntve tartásomat, noha karom még mindig derekán csüngött, változatlanul.
A szavak néhány pillanatra elakadtak bennem... csak néztem őt, szüntelenül fürkészve a zöld íriszeket, a dús ajkakat. Végül egy halk sóhaj szakadt fel a tüdőmből, miként ismét közel hajoltam hozzá, egészen közel...
- Olyan gyönyörű vagy... - nem bók volt, egyszerűen így gondoltam. Hisz az volt... a legcsodálatosabb nő, akit valaha láttam... Hangom remegett, ajkaimmal együtt, miként állkapcsom újra megfeszült bőröm alatt.
- Rohadtul elcsesztem mindent... - fordítottam el végül fejemet, arcom az övéhez simult, tincseim az övével keveredtek.
- Még, így maradhatunk egy kicsit? - dünnyögtem csak, ismét erősebben ölelve őt magamhoz, mintha attól félnék, ha elengedem: végleg elveszítem.
Nos... ez talán már réges-rég megtörtént... Talán...
Csak ne szeretném ennyire...

- Ezt nem tudnám megmondani… – ráztam meg a fejemet, miközben még mindig élveztem testének közelségét, kér karjának körém fonódását. Olyan biztonságos és ismerős érzés volt, hogy valahogy nekem sem akaródzott kibontakozni az öleléséből. Lehet, hogyha valaki erővel próbált volna most meg elválasztani tőle, az sem ment volna, de ezt tudjuk csak be annak, hogy az érzelmeim túl hirtelen törtek felszínre, és egyébként sem voltam képes soha hosszú időre távol maradni tőle. Rendben, az elmúlt években muszáj volt, mert ő így alakította, de előtte nem ment. Ha egy napot valami külön kellett lennünk, már minden bajom volt. Nem akartam, hogy újra ilyen sorsra jussak, mert abból az időből köszönöm szépen, de elég volt egy egész életre nekem.
- Lehet, hogy nem változtál. Én most ugyanolyannak látlak, de azok a képek – egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet. Nem, nem akartam most arra gondolni, hogy hány élet végéért felelős. Nem akartam olyannak látni, mint amilyen az emlékeiben szereplő férfi volt. Az nekem egy teljesen más személy volt, és szerettem volna azt hinni, hogy ez a valóság, de szembe kellett néznem azzal a ténnyel is, hogy nem. Az is ő, csak egy olyan arca, amit szerencsére nem sűrűn mutogatott előttem. Velem mindig olyan kedves és figyelmes volt, hogy úgy éreztem mellette, én vagyok a világ legszebb, legszerencsésebb nője.
Éreztem, hogy remeg a keze, mikor végigsimított rajtam. Akaratlanul is a keze felé hajtottam a fejemet, mintha csak hozzá akarnék dörgölőzni. Igazából szívem szerint már rég elkezdtem volna leszedni róla az összes ruhadarabot, de nem engedhettem meg magamnak efféle esztelen döntéseket. Az ösztöneim hiába hajtottak, hogy tegyem meg, most az eszemnek kellett felülkerekedni, hiszen az volt a fontos, hogy ne rontsak most el mindent. Nem akartam, hogy azt higgye, ilyen egyszerűen elnézem mindazt, ami történt. Mert nem. Nem jellemző rám, hogy könnyen elfelejtsem a sérelmeimet, ezt pedig pláne nem lesz egyszerű, már most is tudtam. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet egyáltalán jól dönteni? Mert szerintem sehogy. Valami mindenképpen rosszul sülne el, és így az egész csak hiba lehetne, nem több.
- Nem is tudnék – szúrtam közbe, bár csak alig hallhatóan. Nem akartam túlzottan lelombozni, de talán azzal nagyobb fájdalmat okoztam volna, ha hiú reményeket keltek benne. Nem tudtam magam sem, hogyan legyen a továbbiakban. Arra gondoltam, hogy majd hagyom, hogy minden folyjon tovább a maga medrében, és majd lesz, ami lesz. Ez lett volna a legjobb, mert ha túlbonyolítom az egészet, az egyikünk számára sem lenne könnyebb. Sőt, talán jobban megszenvedném, hogyha mindig azon járna az agyam, hogyan viselkedjek a közelében. Az eszem most sem azt mondta, hogy jöjjek ide hozzá és boruljak egyből a nyakába. Az azt mondta volna, hogy még most menjek el innen, amíg nem csinálok valami hihetetlenül nagy ostobaságot, de hát megint nem hallgattam az okosabbik felemre.
Szívem hevesen zakatolt a mellkasomban, miközben ő felemelte a fejemet. Hagytam, nem rántottam ki a szorításából. Inkább csak finoman elmosolyodtam, és igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy mennyire vészesen közel került hozzám az arca, és milyen egyszerű lenne most megcsókolni őt. Szerettem volna. Nagyon szerettem volna, ha magamhoz ránthatom és beléfojthatom a szavakat ilyen módon, de mit értem volna el? Már megint csak semmit. Kínoztam volna őt is és magamat is.
- Rendben… - suttogtam halkan. – Azt hiszem, hogy abból még nem lehet nagy gond – de igen, még annál is nagyobb lehetett, de mégsem tudtam nemet mondani rá. Valahol mélyen akartam, hogy jóvá tegye, hogy kiengeszteljen, még ha most úgy is gondoltam, hogy ez lehetetlen. Az esélyt legalább megadhattam rá neki, azzal még nem fogok veszíteni semmit, igaz? – Ne mondd ezt! – újra lehunytam szemeimet, és enyhén megráztam a fejemet. Nedves tincseim még mindig az arcomhoz tapadtak, de most ez érdekelt a legkevésbé. Az már sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet, hogy megint ott volt egy leheletnyire tőlem. Fájón közel, éreztem, ahogy beszéde közben cirógatta az arcomat a száján kiáramló levegő. Megint annyira könnyű lett volna odahúzni magamhoz, vagy egyszerűen csak egy picit előrébb dönteni a fejemet, és kész. Már ott is lett volna, és csókban forrhattunk volna össze. Nem érné meg, tudom. De mégis olyan régen éreztem már, hogy most mindennél nagyobb volt a kísértés, hogy megízleljem megint.
- Igen, el – értettem egyet, és kicsit megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem tettem semmi ostobaságot. Ha nem fordítja el a fejét, valószínűleg tényleg nem bírom megállni, hogy ne csókoljam meg. Utána pedig valószínűleg minden szép sorban követte volna egymást, és végül el sem szeretnék innen menni soha többé. Pedig muszáj lesz, ha eláll az eső már itt sem leszek. Az lesz a legjobb mind a kettőnknek, ebben teljesen biztos voltam. – Igen… - dünnyögtem, ajkaim az arcát cirógatták, karjaim önkéntelenül fonódtak a nyakára még erősebben. Hogy lehet mindezt kibírni? Hogyan lehetnék képes úgy tenni, mintha nem lenne rám hatással, mikor majd’ elepedek érte? Bár erősebb lehetnék, bár meg tudtam volna őrizni azt a látszatot, amit eddig erőltettem magamra, de elég volt egyetlen érintés, és leomlott az általam felépített, biztonságot jelentő fal. Újra ki voltam szolgáltatva mindannak, ami ő volt. Az esetleges fájdalomnak, amit újra okozhatott nekem. Nem bírtam volna elviselni még egyszer, pedig most már soha nem lehettem biztos abban, hogy nem lép le csak úgy megint. Ez volt a legrosszabb az egészben.
- Nem tudom, mit tegyek, Noël – suttogtam a fülébe kósza szavaimat. – Nem tudok ésszerűen gondolkozni, ha ilyen közel vagy hozzám – vallottam be őszintén, és legszívesebben megfordítottam volna a fejét. Annyira akartam, annyira kellett, hogy kis híján tényleg meg is tettem, de helyette csak az ujjaim vájtak bele a vállába, hogy így tartsam vissza magam.

Az ember/farkas annyira változó... Főleg ennyi év alatt. Én nem mondom, hogy jobb lettem... sosem mondanám. Viszont, tény és való, hogy már messze nem úgy élek, mint amilyen képeket látott. Más évek voltak, más törvények uralkodtak. Mára már a törvények is inkább nevetséges korlátként vannak, mintsem azért, hogy építsék a világot.
Ellenben, nem állt szándékomban túl magyarázni, biztosítani őt arról, hogy más vagyok, vagy legalábbis nem pont olyan, mint amilyennek az emlékeimben látott. Felesleges lett volna, hiszen a vér nem válik vízzé, de azt sem volna illendő elfelejtenünk, hogy sok esetben: muszájból cselekedtem. Persze, ez sem oltalmaz fel semmi alól. Amit megtettem, azért felelős vagyok, és tán főben járó bűn is lehetne: de nem bánom... Ez van...
Noha, így... ebben a helyzetben... ahogy Fayet öleltem, minden annyira másnak tűnt... minden fájó volt, minden egyszerre volt távoli, és leheletnyi közelségben. Már nem tudtam gondolkodni se, nem érdekelt a múlt, sem a jövő. Csak ez a perc, amiben vele létezhettem...
Hiszen ez mindent magával vitt... mindent ami voltam, vagy ami leszek... még talán azt is, ami vagyok. Minden érintése felperzselt, a közelsége úgy hatott rám, mint a legerősebb drog, ami olyan függőséget okoz, hogy inkább belehalsz, mintsem felhagyj vele...
Beleborzongtam minden lélegzetébe, ahogy az a bőröm halt el, hiszen égetett, felelevenítette a múltat, és egy pillanatra annyira valóságosnak éreztem mindent, hogy bele is feledkeztem abba: mindez illúzió. Hiszen hiába ölelem, szinte már fojtón... Nem az enyém... Régóta nem az. Ki tudja miket tett, ki tudja kikkel sodorta össze az élete ennyi idő alatt... Hiába érzem a kötődését még most is, félek, hogy ez csak a pillanat "varázsa"... félek, hogyha egy másodpercre is elfordítom a fejem, ez az egész úgy foszlik szerte, mint egy végzetes atomrobbanás helyszíne.
Mégis... annyira jó volt, annyira átjárt a képlékeny boldogság, hogy nem tudtam feladni ezt, csak mert a kínzó gondolatok újra és újra belopták magukat az elmémbe... Nem ment...
Mindazonáltal az valahol mégis melegséggel töltött el, hogy ha nem is konkrétan, nem is vágyva, de rábólintott arra, hogy megkereshessem... Talán, ez az egy, ami még köthet hozzá... És vagyok annyira bolond, hogy ezt mindennél jobban akarjam. Lehet falakba ütközök majd, lehet le is pergek róluk, mint az elszáradt vakolat.
Nem érdekelt...
- Igyekszem majd... nem gond lenni... - haraptam a szavakat, fájóan ugyan, de egész érthetően. Valahol bántott, hogy gondnak élné meg, legalábbis nekem így jött le, de egyelőre annak is örülhetek, hogy egyáltalán itt van... Egy szavam se lehet...
- De mondok... - hisz tényleg gyönyörű... És nem csak az arca, vagy az alakja... de vele együtt a lelke és a szíve is. Tényleg nem viccből mondtam sem ezt, sem azt, hogy nála csodálatosabb embert nem ismertem. Hisz annyira tiszta, annyira gyöngéd, és kedves, hogy tán nem is véletlen, hogy az ő fájdalma is ugyanúgy fáj nekem is...
Megremegtem, ahogy hangja szinte arasznyiról kúszott a dobhártyámba, ahogy ajkai a fülemet cirógatták. Ölelésem még szorosabbá vált, az illatát pedig már egyenesen úgy lélegeztem be, mintha az volna az éltető oxigén. Talán az is volt... számomra...
Annyira belecsókoltam volna a nyakába, miként szám perem ütőeréhez simult, finom bőre szinte csalogatott, hívott: tegyem meg. Erősen ellent kellett állnom mindennek, amit a puszta jelenléte volt képes kiváltani belőlem. A szívem zakatolt, a fejem zsongott, a tüdőmbe pedig újra és újra elakadt a beáramló levegő.
Ez volt az a pont, ahol ha nem szólal meg, biztos vagyok benne, hogy nem bírom tovább... hogy akarva-akaratlanul is a hajába túrok, az arcát pedig magam felé fordítva csókolok bele ajkaiba. Mohón, vágyón, és reszketőn... Szinte már fájdalmasan, talán órákig...
Mégis, ahogy szavai tudatosultak az elmémbe minden izmom megrándult, az ujjperceim bizseregni kezdtek, a levegő pedig felgyulladt körülöttem. Ezen pedig a legkevésbé sem segített az, ahogy a vállamba mart, hiszen még és még jobban szította bennem a tüzet, az elfojtott vágyat...
- Az a baj, hogy ha ezt csinálod nem fogok tudni uralkodni magamon... - sziszegtem csupán, egyre szorosabban fogva át derekát. Tenyerem a gerincén vándorolt, simítón, szinte már martam a bőrét a felsőn keresztül is.
Végül lassan engedni kezdtem, ezzel együtt pedig belekapaszkodtam felkarjába, majd nyakán át arcára simultak ujjaim. Annyira közel volt ezúttal, hogy a térdem is megcsuklott egy pillanatra.
- Figyelj... - kezdtem bele halkan, suttogón, ahogy nedves tincseivel játszottam. - Én... Nem érdemellek meg Téged... tudom. Noha, semmit se... - jó nem ment tovább... Nem tudtam kimondani, hogy semmit se kívánok nála jobban. És most nem feltétlen a fizikai részére gondolok. Egyszerűen az egész lényét akartam, Őt!
Másodpercek zúdultak alá, mire végre újra megtudtam szólalni. Bár, azt már mondanom sem kell, hogy ismét meggondolatlanul...
- Meg akarlak csókolni... - szorítottam össze szemhéjaimat, hiszen tudtam: nem lehet. Bármennyire is megveszek érte, nem szabad...
Ujjaim már-már önkénytelenül simították arcát, ahol csak érték, beleszaladva tincsibe, tarkóján pihenve meg néhány másodpercig.
- Sajnálom... Ezt, nem szabadott volna mondanom. - engedtem el végül egy mély sóhajt, leoldva tenyeremet róla, végigvonva azt karján, egészen a kézfejéig. Gerincem kissé megdőlt, tekintetem a felsőjén járkált, mert egyszerűen nem voltam képes a szemébe nézni.
- Nem tudom mit művelsz velem, de az már biztos, hogy ez nem emberi... - ráztam meg fejemet, kínomban mosolyodva el ezen az egész helyzeten. Komolyan... ennyire szerencsétlen nem lehetek...
El kéne küldenem... Vagy, legalábbis megkérni, hogy menjen, mert képtelen vagyok neki ellenállni. Egyszerűen ez... ezt nem lehet erővel, szívvel, és semmi mással sem bírni.
De nem akartam, hogy elmenjen... Nem akartam, hogy csak egy centivel is távolabb legyen...
Végül pillantásomat újra ráemeltem, noha kissé félszegen, és esetlenül, de sikerült...
- Szeretem, hogy itt vagy, Faye... - simítottam végig újra hosszú tincsein lassan, szám szélét haloványan rántva meg finom mosolyra - noha egészen gyengén -, hogy végezetül ismét kézfején pihenhessen meg a tenyerem.

- Én nem csinálok semmit… - suttogtam alig hallhatóan, még mindig ugyanolyan fájón közel hozzá. Annyira szerettem volna valamit tenni, de akárcsak ő, én is tudtam, hogy nincs értelme kínozni magunkat. Ez már nem lehetett ugyanolyan, bármik legyenek is az érzelmeim. Az agyam nem tudta elfelejteni azt, ami történt, nem tudott csak úgy túllépni rajta, és ez éppen elég visszatartó erő volt ahhoz, hogy meggondolatlanságot csináljak. Néha azt kívántam, hogy bárcsak kevésbé hallgatnék a szívemre, mert akkor most egyáltalán nem lenne meg a kísértés, hogy magam felé fordítsam a fejét, és ajkaimmal vágjam el a további szavak útját.
Amikor végül engedni látszott a szorítása, egy kicsit mégiscsak rosszul érintett, ezt be kellett vallanom magamnak. Amennyire ki szerettem volna bújni ebből a helyzetben, olyannyira akartam azt is, hogy felemésszen az a tűz, ami most bennem kezdett el lobogni, és úgy sejtettem, hogy benne is. Azt hittem, hogy már sok-sok évvel ezelőtt kialudt, és soha többé nem lesz feléleszthető állapotban, de úgy látszik, hogy egy icipici parázs azért mégiscsak ott pislákolt még ennyi időn keresztül is. Másként nem lenne most olyan rossz a helyzetünk, amilyen volt. Bárcsak fittyet tudtam volna hányni a sérelmeimre, hogy újra esélyt adjak magunknak. Sejtettem, hogy kettőnk közül csak én vagyok az, aki megszabja majd, hogyan tovább. Ha most azt mondtam volna, hogy adok neki egy újabb esélyt, akkor tudtam, hogy nem habozna bizonyítani. Talán rá is szolgálna arra, hogy újra megbízzak benne, de mi van, ha nem?
Tekintetem kissé bágyadtan kalandozott előbb a szájára, majd tovább az ismerősen kéklő íriszekig. Fejemet enyhén billentettem oldalra, úgy szenteltem neki minden figyelmemet. Nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy a lelkemben hatalmas vihar dúlt. Az ésszerű döntések hadakoztak azokkal, amelyeket az érzelmeim, az ösztöneim, a szívem diktált. Legszívesebben kettészakadtam volna, hogy az egyik felem saját megnyugtatása végett könnyedén sétálhasson ki azon az ajtón, amelyen bejött, míg a másik teljes lelkesedéssel vethesse bele magát abba, amiben már nagyon régen nem volt része. Hogyan dönthettem volna el, hogy melyik lenne a helyes, ha egyszer valamilyen szinten mind a kettőt annak éreztem? Ezért nem hagytam itt még mindig, pedig már akkor meg kellett volna tennem, amikor még lehetett. Akkor, amikor várnom kellett arra, hogy kinyissa az ajtót. Vagy éppen akkor, amikor megérezte a húga illatát mindenhol, és úgy döntöttem, hogy nincs tovább keresnivalóm. Mégis maradtam, valamilyen szinten választva a két felem közül, valószínűleg az ostobább, szentimentálisabbat. Bánni fogom én ezt még, már most tudtam, mégsem tudott rossz érzést kelteni bennem. Most nem!
Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, de ezúttal nem kérdeztem vissza, hogyan folytatódna a félbehagyott mondat. Talán jobb is nekem, ha nem tudom, mert csak újra megnehezítené az elválást, ami előbb-utóbb úgyis be fog következni. Hiszen nem hittem el, hogy velem maradna újra, még ha az elkövetkező néhány évtizedben ott is lenne, talán gondol egyet megint és lelép. Nem akartam egy újabb pofon lehetőségét megkockáztatni, hiába ismerem a mondást, miszerint aki nem mer, az nem is nyerhet.
- Tessék? – kérdeztem alig hallhatóan, leginkább csak tátogva, amikor közölte, hogy meg akar csókolni. Én is akartam, mindennél jobban, amiről sajnos a hevesen zakatoló szívem máris árulkodott, de szavakkal nem fejeztem ki az érzéseimet. Inkább megtartottam őket magamnak, mert úgy éreztem, hogy így biztonságosabb. Számomra mindenképpen, pedig olyan könnyű lett volna magamhoz húzni egyszerűen. A képek már megint csak úgy a fejembe fészkelték magukat, ám ezúttal már képtelen voltam szabadulni tőlük. Főleg azok után, hogy közölte velem, ő is legalább annyira szeretné megtenni azt, amire én már azóta vágyakozom, hogy két karját körém fonta és magához szorított.
- Hogyan is lehetne, az? Hiszen nem vagyunk emberek… - mosolyodtam el lágyan, miközben szemeimben fájdalom csillant. Ujjaim tétován siklottak végig az arcán, kedvesen cirógatva végig a bőrét. Olyan nehezemre esett újra elválni tőle, hogy nem is nagyon sürgettem az elkerülhetetlen pillanatot. – De? – kérdeztem vissza, miután közölte, hogy szereti, ha itt vagyok. Hiába nem tette hozzá, mégis éreztem, hogy van itt még valami más is, amit talán nem ártana tudnom. – De jobb lenne, ha most elmennék, igaz? – kérdeztem nagyon halkan. Én sem akartam elmenni, de az eszem mégis azt súgta, hogy ez lenne a legbölcsebb döntés, amit csak meg lehetett most hozni ebben a helyzetben.
- Talán igazad van… - jelentettem ki, meg sem várva a válaszát a kérdésemre. – Talán tényleg el kellene mennem – gondolkoztam továbbra is hangosan. Kellett volna, ez lett volna a legjobb döntés, de valahogy mégsem tudtam rávenni magam. – De én nem tudok csak úgy elsétálni. Én képtelen vagyok rá. Szeretném azt hinni, hogy ez még működhet. Mikor ilyen közel vagyok hozzád, akkor szinte meggyőződésem, hogy így van, de egyszer elmentél. Honnan tudhatnám biztosan, hogy még egyszer nem döntesz úgy, hogy ideje továbbállni? – kérdeztem tőle őszintén, tekintetem az övét kereste. – Hogyan merhetnék esélyt adni ezek után? – ezek voltak azok a kérdések, amelyek engem igazán foglalkoztattak már egy hete, de nem találtam rájuk a válaszokat. Jobb híján talán tőle vártam, hogy megoldja a kérdést, de volt egy sanda gyanúm, hogy nem fogunk sokkal előrébb jutni még ketten sem. - Én is szeretném, ha megcsókolnál, de... - csupán a fejemet ráztam meg lemondóan. - Nem gondolod, hogy a saját helyzetünket nehezítenénk vele? - suttogtam alig egy arasznyira az arcától, hiszen idő közben egy kicsit lábujjhegyre álltam, hogy újra közelebb lehessek hozzá. Egyik kezem már eddig is az arcán volt, most azonban a másik is visszavándorolt oda.

Miért ilyen nehéz? Miért ilyen átkozottul elcseszett ez az egész helyzet, mikor ennyire akarom Őt? Mikor itt van... alig pár milliméterre tőlem...
Nem... igazából már a kérdéseim is szerencsétlen kapaszkodások valamibe, ami valaha létezett... most pedig úgy kapkodnék utána, mintha még volna rá esély. Félelmetesen kavarogtam bennem az érzések karöltve a gondolatokkal. Gyilkolták egymást, összeütköztek, úgy taszítódtak el egymástól, mint a mágnes azonos pólusai.
Már akkor tudtam, hogy nem szabadott volna kimondanom, amit érzek, mikor megfogalmazódtak bennem... Mit is gondoltam? Csak azért, mert eljött hozzám, csak azért, mert magamhoz ölelhettem... már minden rendbe lesz? Ostobaság... Ahogy az is, hogy egyszerűen képtelen vagyok józanon gondolkodni, képtelen vagyok erőt venni magamon, és helyre rázni az agyamat. Azt tenni, ami helyes... Nem megy... Egyetlen porcikám se kívánja, hogy elengedjem Fayet.
Úgy látszik: inkább szenvedek, tudatosan... tudattalanul... bárhogy, akárhogy... Minthogy "megkönnyítsem" azzal mindkettőnk helyzetét, hogy kihátrálok, hogy engedem Őt szabadon az útjára.
Nem... nem, nem! Képtelen vagyok rá, csessze meg! Lehet, hogy a sors rohadt jót röhög rajtam, de talán... épp hogy így akarta. Összesodort vele az élet, mert még lehet vár ránk egy újabb felvonás... Nem tudom. Semmit se tudok... Csak akarom, hogy így legyen. Mindennél jobban...
Visszakérdezéseire újra és újra nyelni kényszerültem. Egyre nagyobbat, egyre erősebben... Olyan volt, mintha fojtogattak volna. A fájdalom úgy futkározott bennem, akárcsak az adrenalin, a kétely, és nem utolsó sorban: a "reménytelenség". Ujjaim egyre jobban kihűltek, szinte már jéghideggé fagytak, ahogy szavai folytatólagosan érték el dobhártyámat.
De? De, nincs de basszus!
Persze, esélyem se volt mindezt közbe vágni, hiszen csak beszélt, én pedig nem akartam félbeszakítani őt. Feszülten hallgattam, pillantásom még mindig keserű volt, vagy talán: még keserűbb, mint eddig bármikor. Erősen hadakoztam a kínnal, az egyre maga alá temető fájdalommal, amit minden szava után egyre nehezebbnek éreztem.
Ismét ugyanott kötöttünk, ismét ugyanazok a gondok ütötték fel a fejüket. Jogosan, kétségtelen. Talán ez volt a legborzasztóbb benne. Pláne, mert tudom milyen Faye, ahogy azt is, hogy nem fog könnyen felejteni. Talán sohasem... Akkor viszont tényleg minden meddő és esendő... Bármire is vágyjunk, akár mindketten... Hiszen a szavai bizonyosságként szolgáltak, hogy valahol, mélyen Ő is akar engem, még ha nem is érdemlem meg, még úgy is, hogy Ő százszor jobbat érdemelne nálam.
Mégis... a szívem az övével kelt zaklatott iramra, és ez csak fokozódni látszott, ahogy érintései egyre sűrűbbé váltak. Először csak egyik tenyerének édes simítását élvezhettem, míg végül a másik is megérkezett arcom oldalára. Lehelete ajkaimon halt el, a levegő pedig egyszerre lobbant lángra körülöttünk. Szédültem, szó szerint... A levegőt már egészen hangosan, egészen kapkodón szívtam be tüdőmbe.
- Faaye... - hangom elhaló volt, még a suttogónál is halkabb, ahogy újra és újra rárágtam állkapcsomra, mielőtt elhamarkodottan cselekednék. A határaim kezdtek elpusztulni, összeomlani, önkényesen indult meg felé fejem noha alig érzékelhetően, majd vándorolt vissza eredeti helyére.
Bőröm majdnem minden szegletén égető, szúró fájdalom hasított belém, ahogy a vér már a fülembe kezdett el dobolni, együttes ütemet verve hevesen rángatózó szívemmel.
- Nem... én nem akarom, hogy elmenj... Lehet, hogy úgy volna a legjobb mindkettőnknek, ezt aláírom... De nem bírlak elengedni... - ujjaim kapaszkodón martak oldalába, dereka vonalánál, majd haladtak feljebb, fájó lassúsággal bordáin át, hogy ugyanezen úton érjenek vissza újfent a kecses derékra.
- Sehonnan se tudhatod. Hiszen... nincs más, amit jelenleg adhatok neked, biztosítékul, mint én magam. Ez pedig édes kevés... Rohadtul... - ráztam meg haloványan fejemet, egy pillanatra elemelve tekintetemet Fayeről, leeresztve azt egészen a nyakáig, majd mellkasáig.
ajkaim remegve nyíltak el, de hirtelen nem jöttek a szavak, míg végül újra megtaláltam zöld szín íriszeinek fényét. Aztán még egy mély sóhaj, mely megadta szavaimnak a löketet - ismét meggondolatlanul -.
- Megfogok őrülni, ha ilyen közel maradsz... - sziszegtem, kínlódva a ténytől, hogy tényleg arasznyira van tőlem. Ám, ahelyett, hogy végre tisztán, és értelmesen cselekedtem volna, karjaim újfent a csípőjére szaladtak hirtelen, és egyetlen mozdulattal rántottam Őt magamhoz, hogy mellkasa az enyémhez ütődött, hogy lábai az enyémhez simultak...
Eszeveszett közel volt immár, alig egy hajszálnyira. Pillantásom falta őt, kutatta, veszettül fürkészte vonásait, ajkait, lélektükreit...
- Nem garantálhatok Neked semmit se, hisz úgyse hinnél nekem. Nem is szabad... Hiába mondanék bármit is őszintén, jelenleg csak üres szavak lehetnének számodra... Amit meg is értek... - tekintetem ide-oda szaladgált rajta továbbra is, ahogy hangom alig rezegtette meg a levegőt.
Még szorosabban magamhoz húztam, ha ilyet még lehetett, majd egyszerű ösztöntől vezérelve fordítottam rajtunk egyet, lendületből emelve Őt fel a pultra, aminek eddig támaszkodtam. Csípőm lábai közé zuhant, karjaim pedig még mindig nem engedtek satuba záró szorításukon. Épp szemmagasságban volt velem, immár ténylegesen is egy leheletnyi levegő feszült meg köztünk, semmi más...
- Most pedig sajnálom... őszintén... De eddig bírtam... - a mellkasom veszettül emelkedett, ahogy hagytam a pillanatnak még egyetlen másodpercet, majd lassan ajkaim az övéhez simultak, ízlelőn, bátortalanul. Szám pereme remegett, végül némi habozást követően megcsókoltam őt. Lázongott a vérem, tombolt, majdnem szétverte az érfalaimat.
Alsó ajkába haraptam gyöngéden, és innen már tényleg nem volt megállás az irányába, hogy a szenvedély magával ragadjon. Egyik karom teljesen ráfonódott, míg a másik arca mentén hajába kapott, majd ujjaim rászorultak nedves tincseire. Felső testem minden ízében hozzásimult, csókom pedig egyre hevesebbé, egyre mohóbbá vált... Amennyiben - természetesen - időközben, vagy már a legelején nem tolt el magától...

Még mindig imádtam, ahogyan kimondja a nevem. Mindegy volt, hogy milyen hangsúllyal, vagy éppen milyen hangerővel. A lényeg az volt, hogy az ő szájából hallhattam, és ez nekem többet jelentett szinte mindennél. Olyan régen szólított már meg ez a hang, hogy most szerettem volna minden egyes alkalmat kiélvezni, amíg csak tehettem. Kitudja, hogyan alakul a jövő. Azt már én is tudtam, hogy a területen élő két falka háborúja a küszöbön van, de emellett még annak a veszélye is ott volt, hogy esetleg valamelyikünk elhagyja a várost. Az már lényegtelen volt, hogy melyikünk, csak az számított, hogy nem lennénk együtt, és nem hallhatnám újra beszélni őt. Nem hunyhatnám le a szemeimet, hogy egyszerűen csak élvezzem a pillanatot, amiben olyan biztonságban érezhetem magam, mint senkivel és sehol máshol.
- Akkor jó, mert jelenleg még én sem vagyok rá képes – vallottam be, bár kissé vonakodva, hogy én sem szeretném elengedni őt. Nem tehetek róla, valahogy nem szerettem elismerni a gyengeségeimet, hiába akadt, méghozzá nem is egy. Ő volt mind közül a legnagyobb, ezt tagadni is kár lett volna, és szerintem legalább annyira tisztában volt ezzel ő is, mint ahogyan én most rájöttem erre az apróságra. Talán nem kellett volna elismernem, hogy rám is olyan nagy hatással volt a közelsége, mint az enyém rá, de a viselkedésem szerintem már így is többet mondott minden szónál. Annyira ez nem derített jókedvre, ráadásul a szívem is még mindig annyira zakatolt, hogy az valami ijesztő. Nem éreztem ilyet már… már nem is tudom, hogy mióta. Akkor lehettem ilyen izgatott utoljára, amikor Afrikába betettem a lábamat még évekkel ezelőtt, de ez teljesen más típusú volt.
Miközben ő megrázta a fejét, tükörképeként én is hasonlóképpen tettem. Ugyan nem szólaltam meg, de egyáltalán nem tetszett az, amit mondott. Nem szívesen hallottam azt, hogy ennyire kevéssé becsüli magát. Rendben, tényleg elkövetett sok dolgot, de hát még mindig nem volt képes felfogni, hogy nekem ő jelentette a világot? Jelenleg ugyan az orvoslás töltötte be azt a hatalmas űrt, amit ő hagyott maga után, de szerintem igazán nem kellett volna sok idő ahhoz, hogy újra ő legyen az első. Hogy többet érjen számomra még a saját életemnél is, pedig én aztán tényleg nagy túlélő vagyok, és nem adom könnyedén magam. Érte azonban bármikor szívesen áldoznám fel magam, mert tudtam, hogy ő is így van ezzel.
Ajkaimon megjelent egy bájos mosoly, és egy kicsit még oldalra is biccentettem a fejemet. Azt hiszem, hogy már nagyon régen nem éreztem magam annyira nőnek, mint most mellette. Orvos voltam, annak is tekintettem magam, nem pedig egy esendő nőnek, aki telve van érzelmekkel és másra sem vágyik, minthogy szeressék. Egészen eddig próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy mindez hidegen hagy, de otthon valahányszor álmatlanul forgolódtam az ágyamban, mindig arra vágytam, hogy valaki magához öleljen, és a karjaiban szenderülhessek el. Bármennyire is sajnáltam, talán még kerestem is olyat, aki betölthetné ezt a szerepet az életemben, de az a legnagyobb baj, hogy mindenkit csak hozzá hasonlítottam, és senki nem akadt, aki megütötte volna a kissé talán túl magasra tett mércémet.
- Bármennyire is fáj elismernem, de igazad van… - húztam el egy kicsit a számat. Immár annyira közel volt, hogy beszélni is alig bírtam. Miután magához rántott, valahogy a gondolataim összekuszálódtak, és azt is csodáltam, hogy egyáltalán képes voltam kinyögni egyetlen értelmes mondatot. Olyan könnyű lett volna most még minimálisabbra csökkenteni a kettőnk közötti távolságot, hogy kis híján meg is tettem, de szerencsére még éppen időben kapcsoltam ahhoz, hogy ne csináljak ostobaságot. Helyettem ő volt az, aki mégis olyan lépésre szánta el magát, amire már azóta vágytam, hogy újra átöleltem, hosszú idő után először. Ha úgy vesszük, az én hibám volt az egész, hogy idáig jutottunk most, mert ha nem állok fel a kanapéról pusztán azért, mert ő elszólta magát, akkor nem történt volna mindez. Akkor valószínűleg nem ölel meg, nem kelti életre a vágyat bennem és magában egyaránt, és még sorolhatnám az esetleges következményeket, de most nem a gondolkodásnak volt itt az ideje. Igazából semminek nem kellett volna, hogy itt legyen az ideje, hacsak nem a távozásról beszélünk.
- Noël… - préseltem még ki magamból, de a lélegzetem abban a pillanatban elakadt, hogy felültetett a pultra és magához húzott. Olyan fájdalmasan közel volt, és még mindig annyira könnyedén illet a testem az övéhez, hogy belesajdult a szívem is. Kapkodtam a levegőt, mint aki fuldoklik, pedig a közelben sehol nem volt egyetlen csepp víz sem, ami elboríthatott volna. Egyedül a káosz temetett maga alá, amely most bennem uralkodott. Ami akárcsak ő maga, eddig bírta ezt a megpróbáltatást, amit a kettőnk közelsége váltott ki belőlünk.
Hiába akartam, nem bírtam azt mondani, hogy ne tegye. Megpróbáltam, bele is kezdtem, de a nevénél többet nem voltam képes kiejteni, és talán nem is olyan nagy baj ez. Amiatt már nem ostorozhattam majd magam, hogy én gyengültem el, hiszen végül Noël volt az, aki megtette a végső lépést. Aki átlépte azt a határt, amivel már hosszú percek óta hadakoztam. Kár lett volna tagadni, hogy legalább annyira vágytam a csókjára, mint ő az enyémre, mert a jelenlegi helyzet felülírt mindent.
Vágyakozón nyögtem fel, miközben ajkait ráforrasztotta az enyéimre. Két karom szorosan fonódott köré, egyik kezemmel pedig beletúrtam a hajába, úgy rántva magamhoz közelebb a fejét. Lábaimat önkéntelenül is a csípője köré fontam, szívem pedig hatalmasat dobbant, ahogy átadtam magam a csóknak. Csak úgy zakatolt a vér a fülemben, dobolt olyan hangosan, hogy mást sem hallottam, csak a biztató lüktetését. Még! Még! Még! Én pedig erre már egyszerűen képtelen voltam nemet mondani. Olyan szenvedély ébredt fel bennem, amelyet már rég eltemettem magamban, méghozzá jó mélyre. Csak ő lehetett az, aki újra felélesztette bennem, méghozzá olyan elemi erővel, hogy arra szavak sincsenek. Ujjaim a vállába martak egy pillanatra, ahogy húztam magamra, magamhoz még közelebb, aztán kezem végigsiklott a hátán, egészen a pulcsi aljáig. Csak egy másodpercre akartam csupán érezni a bőrét újra, nem többre. Egyszerűen csak szerettem volna belőle még egy kicsi darabot, és kész.
- Már nagyon régen nem csókolt meg így senki… - dünnyögtem el-elakadó lélegzettel, miután néhány percnyi megfeszített csókcsata után egy kicsit hátrébb húzódtam, és fejemet nekitámasztottam a szekrénynek. Mi a fene lesz most? Hol van egyáltalán a megállás? Mert innen kétlem, hogy olyan egyszerű lenne most már visszatáncolnunk.

A szívem zakatolt, a fejemben dübörgött a vér, ahogy végül hozzáhajoltam, majd másfél évszázad után, újra megízleltem ajkait. Tornádó tombolt bennem, ahogy nem hogy eltolt volna magától, hanem engedett az ostromló hevességemnek, ami lassacskán felülkerekedett rajtam.
Ahogy a fejemet magához rántotta, elvesztettem minden "tartásomat", minden gátamat áttörve martam combjaiba, még és még közelebb vonva őt magamhoz, ahogy egyetlen pillanatra se szakadtam el a csókból. Az érzések, amik végiggázoltak rajtam olyanok voltak, mint valami tornádó, ami végzetes pusztításra készülődik.
Már-már fájón martam a bőrébe, míg ő combjait körém fonta, ezzel is tovább buzdítva a bennem tomboló szenvedélyt. Mellkasom vágyakozón simult az övéhez, ahogy ráhajoltam, ezzel kissé hátrább kényszerítve őt, dőlésre.
Annyira elepedtem érte, hogy az már valami félelmetes volt. Mégis.. egyszerűen úgy csókoltam őt, mintha ez volna az éltetőm, mintha nem juthatnék máshogy levegőhöz csak így... az ajkait égetve, harapva, kényeztetve...
Halálos láng lobbant bennem, belülről kezdett darabjaimra szaggatni, felemészteni. Ez pedig csak tovább terjedt bennem, miként ujjai először vállamba martak, majd végigrohanva gerincem mentén a felsőm alá siklottak. Megrándultam, tenyerem pedig ezzel egyidejűleg szaladt fel felkarján, belekapaszkodva nyakába, álla alá tuszkolva magát. Úgy húztam magamhoz, mintha méterek volnának közöttünk, mintha attól félnék, hogyha kicsit is eltávolodik tőlem, elfoszlik... mintha csak képzeltem volna azt is, hogy létezik...
Olyan régóta vágytam már a csókjára, hogy újra érezhessem, hogy most... egyszerűen képtelen voltam kiszakadni belőle. Legalábbis addig nem, míg ő nem hajolt el végül...
Ajkaim még utána kaptak, a mellkasom zihált, a szívem pedig már régen nem a helyén lüktetett... Zavarodott, homályos pillantással fürkésztem a zöld íriszieket, nagyobbat nyelve szavai során...
Belém hasított valami istentelen fájdalom, ahogy eleinte csak azt tudtam felpörgetni az agyamba, hogy ezek szerint más is csókolta őt, mióta eltűntem... Jó, tudom... másfél évszázad alatt inkább az volna furcsa, ha nem így lenne... És egyébként sincs semmi jogom ezen fennakadni! Mégis... a szívem összerándult, több ízből éreztem, ahogy önmagát marja sebesre...
- Ne haragudj... - sóhajtottam végül, kék lélektükreimet elvezetve róla, le a pult lapjára, nem messze lábai vonalától. - E...elvesztettem az eszemet... - ráztam meg fejemet, és kellett még néhány másodperc, mire újra rá tudtam emelni a tekintetemet.
- Úgy tűnik... még mindig nem tudok neked ellenállni... - mosolyodtam el végül, noha eléggé vérszegényen, ahogy egyik tenyerem arcára simult, testemmel egy pillanatra se mozdulva ki lábai közül.
Igazából, a szavai hízelgőek voltak, és minden fájdalom ellenére hihetetlenül jól estek.
- Tudod... - húztam magamhoz újra közelebb derekán átívelő karommal, míg a másikkal továbbra is hol vonásain, hol szája ívén, hol hosszú tincsein simítottam át. - Én pedig régóta nem csókoltam meg így senkit... - játszottam el szavaival, lassan, finoman hajolva ajkaira, apró csókokat lehelve rá, szinte már ösztönösen, vágyón... - Úgy... másfél... évszázada... - vallottam be őszintén, ezzel is jelezve talán, hogy a szándékaim nem egyszeriek, nem szórakozom vele... sosem tettem. Ha nem is várom el tőle, hogy megbocsájtson - hiszen nem várom, és jogom sincs hozzá -, minden erőmmel azon leszek, hogy a közelében lehessek... Hogy ennyi év után is egy nap majd úgy ébredjek fel, hogy újra mellettem van...
- El kéne, tolnod magadtól... De... mennyire szemtelen dolog, ha nem akarom? Ha azt kérem inkább helyette, hogy hagy csókoljalak meg újra... - még mindig ajkain függtek az enyémek, továbbra apró mozdulatokkal simítva át rajtuk.

Tekintetemben egyszerre ült sóvárgás és zavarodottság, amikor végül elhúzódtam tőle. Nem volt könnyű, de levegőt azért mégiscsak kellett venni, és úgyis kellett egy kis szünet, mielőtt meggondolatlanul olyan helyzetbe kerülnénk, ahonnan már tényleg nem lesz visszaút. Attól tartottam, hogy azt a bizonyos határt már így is átléptük, és innen egyenes út vezet majd az ágy felé, ahol talán perceken belül találjuk majd magunkat. Képtelen voltam eldönteni, hogy jó ötlet lenne-e, vagy sem. Rendben, nyilván nem szabadott volna, de a testem, az ösztöneim, a vágyaim valahogy egészen másra próbáltak sarkallni. Egyre csak űztek tovább arra, amerre már elindultunk néhány perccel ezelőtt. Vagy talán már jóval korábban, csak még mi magunk sem tudtunk róla.
- Ne merészelj megsérteni azzal, hogy képes vagy bocsánatot kérni tőlem… - szólaltam meg ezúttal szigorúan, és kissé talán tényleg sértetten. Hiszen bármikor megtehettem volna, hogy eltolom magamtól, de mégsem vetemedtem erre. Én nem bántam meg, habár kellett volna. Ő pedig mégis képes volt ezt tenni? – Ha ennyire megbántad, akkor többet nem is kell csinálnod! – közöltem jóval összeszedettebben, hála a néhány pillanatnyi nyugalomnak. Már ha vehetjük annak azt, hogy ilyen közel volt hozzám még mindig, és kis híján az én eszemet is elvette. Jobban mondva nem is csak kis híján, hanem teljesen. Azt sem tudtam már, hogy mit miért teszek, vagy egyáltalán miért járatom feleslegesen a számat. Azt hiszem, hogy a saját zavartságomat akartam ezzel csökkenteni, mert amíg beszéltem, még azt hihettem, hogy viszonylag észnél vagyok. Pedig nem voltam. Az ő közelében valahogy soha nem ment. Nem véletlen az sem, hogy ő volt az első és ugyanakkor az utolsó is, aki elérte, hogy megkapjon testestől-lelkestől.
- Igen… - ismertem el, hiszen én sem tudtam ellenállni neki, úgyhogy teljesen átéreztem a helyzetét. Bosszantott is egy kicsit, hogy nem voltam teljesen ura a testemnek, de rájöhettem volna már, hogyha róla van szó, akkor képtelen vagyok ésszerűen cselekedni. Mikor először megláttam őt, azt hiszem, már akkor örökre elvesztem. Amíg nélküle voltam, nem véletlenül éreztem azt a mindent betöltő hiányérzetet. Csakis vele lehettem teljes egész, és most, hogy megint itt volt, miért lettem volna olyan ostoba, hogy letagadom magam előtt, mekkora hatással van rám? Képes volt olyan elemi erővel hatni rám a közelsége, hogy szinte megfulladtam a súlya alatt, de akkor is szenvedtem, ha nem adtam meg magamnak azt, amire vágytam.
Mikor aztán ismét magához húzott, nem kezdtem el hadakozni ellene. Inkább csak készségesen simultam oda hozzá, melleim a mellkasának feszültek, míg karommal lazán átfogtam a nyakát és mélyen a szemeibe néztem. Szavai mosolygásra késztettek, és valamilyen szinten még meg is hatottak, hogy ő sem csókolt úgy senkit, mint engem. Különlegesnek akartam érezni magam, mint minden nő, és ő képes volt nekem úgy megteremteni ezt az illúziót, hogy el is higgyem magamról, valóban az vagyok. Ezt ugyan nem tettem szóvá, talán egyből ellentmondott volna nekem, pedig én tisztában voltam azzal, hogy milyen vagyok. Nem láttam magam másabbnak, mint ami a valóság volt. Se többet, se kevesebbet nem hittem magamról. Egyszerű nő voltam, nem túl feltűnő külsővel, viszont annál több érzéssel telve. Főként most, a közelében.
- Nagyon… - kezdtem bele, miközben mosolyom még szélesebbre húzódott. – Nagyon, de nagyon szemtelen! – mielőtt azonban bármit reagálhatott volna szavaimra, olyan erővel rántottam magamhoz, amiből még egy hülye is rájött volna, hogy majd’ elepedek érte. Átkoztam magam, amiért ennyire elárultak a mozdulataim, de végül mégis magasról tettem rá. Csak az számított jelenleg, hogy itt volt, velem volt, és tényleg nem volt másik nő. Legalábbis jelenleg nem fedeztem fel a házban erre utaló jeleket, és emiatt hajlamos voltam megfelejtkezni arról, hogy ez nem jelentett semmit. Hiába mondta, hogy nincs senki, attól még a városnak bármelyik pontján élhetett valaki olyan, aki mit sem tudott arról, hogy mi zajlott most közöttünk. Könnyebb is volt számomra, hogy botor módon én is megfelejtkeztem ennek a lehetőségéről. Mert az még rendben van, hogy számomra nem volt senki más, de én nőből vagyok, tehát sokkalta szentimentálisabb vagyok, mint ő. A férfiak még egy boldog kapcsolatban is hajlamosak voltak újra vágyni, hát még akkor, ha már nem éltek együtt azzal, akit valaha szerettek. Már ha egyáltalán tényleg igaz volt minden, abban a néhány boldog évtizedben.
Csókom heves volt, telve szenvedéllyel és vágyakozással. Talán akkorával, mint korábban még sohasem. Eddig egyszer sem éreztem úgy, hogy hiányozna ez a fajta intimitás, legalábbis annyira nem, hogy mással lefeküdjek csak azért, hogy jobban érezzem magam. Most viszont rádöbbentem, hogy milyen régen is volt az, hogy utoljára hasonló helyzetben voltunk egymással. Nem akartam gondolkodni, pedig kellett volna. Soha nem volt még szükségem annyira a józan eszemre, mint most, ennek ellenére nem tettem mást, mint sutba vágtam mindent, ami az ésszerűség határain belül lehetett. Kellett, akartam, és kivételesen el is akartam venni, amire a testem annyira ösztönzött. Ujjaim a hajába martak, kicsit megrántva ezáltal, félig-meddig rádőlve a pultra. Nem vagyok egy erőszakos nő, de ő ki tudta hozni belőlem a türelmetlenebb oldalamat.

- Én... én nem... - kezdtem kissé habogni, zavartan, ahogy Faye arcát kutattam. Nem igazán értettem, sőt... nem is nagyon tudtam mire vélni a kijelentését, ameddig nem toldotta meg még több gondolattal.
- Te is tudod, hogy nem ezért mondtam... - csak úgy rágtam a szavakat. Hogy is mondhattam volna azért, mert bánnám? Ugyan már! Egy percig se, egy pillanatra se...! Egyszerűen csak nem akartam őt lerohanni, nem akartam olyat tenni, ami talán nem helyes. Mégsem tudtam az ösztöneimnek, a vágyaimnak gátat szabni, mert azok úgy omlottak alá minden kezdetleges építkezésnél, mintha sorozatban bombázták volna őket.
Annyira fel voltam hevülve, annyira zsongott mindenem a közelébe... Őszintén szólva már reménykedni sem mertem abban, hogy egyszer viszontláthatom, ám most, hogy itt van, egyszerre lépek át újabb és újabb határokat, amiket talán illendő volna betartani, amiket inkorrekt átlépnem...
De nem tehetek róla, egyszerűen megőrülök a közelében. Ez régen is így volt, és úgy tűnik, egy parányit sem halványult ez az érzés, ez az impulzus a testemben.
Ami azt illeti, épp ellenkezőleg... hiszen minden érintése úgy doppingolt, mint valami szteroid. Őt akartam, ez már kétségtelen volt, és nem csak ma... nem csak most...
Bármennyire is nem hiszi el, Ő az életem, az egyetlen nő, akit valaha szeretni tudtam igazán, szívből... akiért még a halált is önként vállalnám, ha úgy alakulna.
Az utolsó kérdésemet követően kicsit - na jó eléggé - tartottam tőle, hogy most csesztem el végleg mindent, és tényleg el fog lökni magától, hiszen úgy volna helyénvaló. De ahogy magához rántott, hevesen, ellenkezést nem tűrően, az egyszeriben világossá tette számomra: Ő is épp úgy vágyik rám, ahogyan én rá.
Ajkaim mohón martak az övébe, viszonozva a vad, követelő csókot, miközben ujjaim oldalába, majd bordáiba, karjába, és végezetül hajába martak. Vele együtt dőltem előrébb rántását követően, ezzel együtt szinte egész testemmel az övéhez simultam.
Már nem voltak kétes gondolatok, már nem volt semmi, ami elválaszthatott volna tőle. Tenyerem combjai alá futottak, majd egyszerűen rántottam rajtuk egyet, így még hátrább kényszeríve tartását.
Végül eltéptem magam a csókból, néhány pillanatig némán kapva zöld íriszeibe. Tekintetem falta őt, kívánva minden porcikáját, úgy bámultam rá, mintha helyből szét akarnám tépni... Így is volt, noha csupán képletesen...
- Akarlak Faye... Olyan régóta akarlak... - csak dőltek belőlem a szavak búgón, suttogón, ám a válaszát, avagy reakcióját nem vártam meg.
Bal karommal sietősen löktem le mindent, ami csak a konyhapulton árválkodott, melyek hangos zörejjel, csörömpöléssel jelezték: földet értek. Egy két pohár, és csésze is a halálát lelte, de nem számított. Majd veszek újat...
Ezzel együtt pedig már emeltem is rá Faye-re, feljebb tolva őt, oldalasan döntve el egész testét az immáron üres pulton. Persze nem haboztam, hiszen a pillanat tört része alatt magasodtam fölé, egyik karommal tartva magam, míg másikkal már a pulóver szélét téptem, ami elfedte őt előlem.
- Gyere ide... - kezdtem el a felsőrésszel együtt húzni magam felé, mely során halk reccsenések jelezték a textil bomlását, szakadását... Újra ajkaiba haraptam, fojtón ízlelve meg őket, átadva magam a szenvedélynek.
Ujjaim a pulóver alá siklottak, egyre feljebb haladva hasfalán, így a felső rész is egyre feljebb vándorolt, ahogy alkarom magával sodorta azt. Végül tenyerem szemtelenül, perzselőn simult a kerek idomokra, finoman kezdve kényeztetni azokat, miközben csókom egyre mohóbbá, egyre veszettebbé vált. A bőröm tüzelt, a szívem szinte a torkomban verte irdatlan ritmusát...
Aztán ennyi... eddig bírtam és nem tovább... Egyetlen, határozott mozdulattal választottam el végül a pulóvert Fayetől, akár úgy hogy segített, akár tépve, akár mindkettő esetet felhasználva... csak az számított, hogy ne legyen rajta, hogy ne takarja el előlem őt semmi se.
Ajkaim nyakára vándoroltak, fogaim karcolták a bőrét, ahogy kulcscsontján át mellkasára tévedtem, onnan meg sem állva a feszes mellekig. Nyelvem eleinte gyöngéden, majd egyre "vadabbul" időzött el a rózsaszín mellbimbókon.
Nem tudtam vele betelni... szabadon lévő karom csípője alá siklott, egyet emelve azon, hogy szinte magamhoz préseljem őt.
Végül végignyalva szegycsontját, lassan, érzékien, újra ajkaihoz értem, ezúttal lágyan, fájdalmas borzongással csókolva beléjük.
- Megőrülök érted... - peregtek le szám pereméről a szavak, közvetlenül az övén halva el, alig hallhatóan.
Már fogalmam se volt róla, hogyan is jutottunk el idáig, de egy biztos: nincs az az isten, aki megakadályozhatna abban, hogy ne folytassam tovább...
Akartam őt... talán életemben nem kívántam annyira, mint most...

- Talán tudom… - dünnyögtem fuldokló hangon, két csók között. Igazából csak reméltem, hogy tényleg nem azért kért tőlem bocsánatot, mert megbánta. Nem is sérthetett volna meg jobban, mint egy ilyen gesztussal. Azt már most tudtam, hogy nem volnék képes elviselni egy ekkora megaláztatást, hogy én elgyengültem és kettőnk közül ő lenne az, akinek jobban vág az esze a jelenlegi helyzetben. Nem, erre még csak gondolni sem szerettem volna, mert már annyi is teljesen kikészített, pedig így sem voltam a toppon, ezt el kellett ismernem. Túlságosan az uralma alá vont a testem, holott ez soha nem volt rám jellemző. Legalábbis azelőtt semmiképpen sem, hogy őt megismertem. Ő kihozott belőlem olyan dolgokat is, amelyeknek még csak a létezéséről sem tudtam, és olybá tűnt, hogy ez megint megtörtént, csak ezúttal már inkább csak a felszínre sodródott a rég eltemetett szenvedély, mely most kitörni készült belőlem. Elemi erővel.
Némi elégedettséget éreztem, amikor a rántásomnak engedelmeskedve velem együtt dőlt, hozzászegezve kis híján a pulthoz. Én nem voltam az a típus, aki annyira szeretett volna uralkodni a férfin, és azt fitogtatni, hogy mennyire talpraesett és kemény nő. Én inkább azt kedveltem, ha egy férfi mellett tényleg nőnek érezhettem magam, végtére is az volnék, vagy mi a fene. Mellette pedig száz százalékig sikerült ezt megtennem, és elhinnem, hogy én vagyok a világon a legszebb és másra sem vágyik, csakis rám. Jelenleg tényleg úgy tűnt, hogy mindez valóság, és ha csupán illúzió lenne, szerintem akkor sem állítottam volna meg. Ki akartam élvezni, hiszen olyan régen volt már rá példa utoljára, hogy éreztették velem, elepednek utánam. Egy magamfajtának kell néha éreznie, hogy hasznos, hogy szükség van rá, hogy KELL. Nagybetűkkel!
Nem kezdtem el erősködni, megadóan hanyatlottam hátrébb, ahogyan megrántott a lábaimnál fogva. Valójában élveztem, hogy ennyire határozott volt velem, mert talán erre volt szükségem ahhoz, hogy jól érezzem magam. Az utóbbi másfél évszázadom másból sem állt ki, minthogy magamról gondoskodtam, magamra figyeltem oda és még sorolhatnám, de talán holnap lenne, mire a végére érnék. Nem szerettem a saját lábamon állni, noha képes voltam megtenni. Szerettem volna azt érezni, hogy vigyáznak rám, féltenek és figyelik minden szavamat, mintha az igét hirdetném éppen. Ez eddig kimaradt, pedig szükségem volt rá, hogy tényleg nő lehessek, hiszen annak születtem. Nem voltak feminista hajlamaim, nem hatott rám a túlzottan egyenjogúságra törekvés, csak és kizárólag az orvoslás miatt. Más területeken azonban szerettem megmaradni olyannak, amilyen korábban is voltam. Noël mintha visszarántott volna egy kicsit a múltba, és ezúttal egy cseppet sem bántam.
Válasz helyett csak halkan sikkantottam egyet a meglepettségtől, amikor a pulton lévő edényeket a földre seperte. Egyetlen rosszalló pillantást vetettem rá, de mire erre is bármit mondhattam volna, máris a pulton találtam magam, fölém pedig ő magasodott. Tekintetem újra megtelt vágyakozással, könyörgéssel és csodálattal. Még mindig képes voltam neki abszolút behódolni, ugyanakkor megtartani magam olyannak, amilyen vagyok. Talán ellentmondás, de most ez volt a legkisebb gondom. Az már sokkal inkább foglalkoztatott, hogy hogyan is küzdjem fel magam, egészen közel hozzá. Végül a hathatós közreműködésével egyáltalán nem okozott gondot, és mire kettőt pislogtam, felsőtestem az övéhez préselődött, szemeimben égett a csillapíthatatlan tűz.
Fojtott nyögést hallattam a heves csók hatására, fogaim épphogy csak súrolták az ajkát, de eszem ágában sem volt felhasítani. Engem cseppet sem indított be sem a durvulás, sem a vér. Én érzékiségre vágytam, lassan felemésztő szenvedélyre, ami már így is elviselhetetlennek tűnt, pedig jóformán még semmi nem is történt, csak a pulóver varrásának recsegése jelezte, hogy valami készül. Méghozzá nagyon intenzíven, hiszen két másodperc múlva már meg is éreztem a kényeztető ujjakat. A szívem kihagyott egy ütemet, légzésem zihálóvá vált, úgy éreztem, hogy mentem megfulladok a rám telepedő hőség hatására. Azon sem lepődtem volna meg, ha most azonnal spontán öngyulladást produkálok, de szerencsére ez nem történt meg.
Halkan felnevettem a széttépett ruhadarab látványától, és miután testem félig-meddig visszahanyatlott, hátam a jéghideg pultnak feszült. Mellkasom sűrűn süllyedt és emelkedett meg, ahogyan pánikszerűen kapkodtam levegő után. Hogyan lehetett volna ezt ép ésszel kibírni egyáltalán? Azt hiszem, hogy én ehhez túl kevés voltam. Vele szemben esélyem sem lehetett arra, hogy megállítsam magunkat, hiszen száguldottunk lefelé a lejtőn, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy bánom-e, vagy sem. Talán kellett volna. Igen, biztos, hogy kellett volna, de nem ment.
Ajkai simítása olyan volt, mintha valaki selymet húzott volna végig a bőrömön. Ugyanannyira nyugtató és kellemes, mint amennyire vérlázító. Testem libabőrös lett, aztán enyhén megvonaglottam, miként hátam ívben feszült meg.
- Noël… - nyöszörögtem elhalóan, kétségbeesetten. Szám félig elnyílt, ahogyan tovább kapkodtam sűrűn az éltető oxigén után. Ujjaim a hajába markoltak, ezúttal már hevesebben, de nem rántottam közelebb magamhoz, csak szükségem volt arra, hogy hozzáérhessek. Kellett egy biztos pont, mert körülöttem forgott a világ. – Talán meg kéne állnunk… - gyenge próbálkozás volt, tudtam én is. – Mi van, ha hibát követünk el? – kérdeztem már-már teljesen önkívületi állapotban. Igen, én még akkor is képes vagyok beszélni, amikor semmi helye a szavaknak. – Nem… nem tudom megtenni – jelentettem ki végül, megválaszolva a saját kérdésemet. Beszéltem össze-vissza, igazából magam sem tudtam, hogy mégis miért és hogyan sikerült egyáltalán értelmes szavakat formáznom. Ráérek majd később is rágódni ezen, nem igaz?
- Nem bírom… - sóhajtottam elgyötörten, kezeim a hátán vándoroltak végig, ahogyan átnyúltam a vállai felett. A rajta lévő felsőt vele ellentétben én egyszerűen csak elkezdtem felfelé húzni, már amennyire képes voltam rá. Tekintetem elhomályosult, agyamra pedig rátelepedett a teljes köd, miként körmeim cirógatva szántották végig a hátán a bőrt. Nem akartam én barázdákat vájni bele, inkább csak a sietség okozta, hogyha felsértettem valahol. – Sokat beszélek, ugye? – kérdeztem zavartan, közvetlenül a fülébe suttogva, miközben halkan elnevettem magam. Még magamnak is nehéz volt bevallanom, de izgultam. Izgultam, mert olyan régen voltam együtt férfival, és talán kijöttem a gyakorlatból, ha lehet ezt mondani. Mi van, ha már nem vagyok olyan, mint régen? Ezen gondolatok miatt egy pillanatra félbe is hagytam a mozdulataimat, és csak hevesen kapkodtam a levegőt, hátha valamelyest lenyugszom tőle. Ki, be. Ki, be. Csak szépen ütemesen.

Annyira ösztönös volt minden mozdulatom...
Mintha nem teltek volna el évek, évtizedek... még egy kibaszott perc se, mióta utoljára láttam... Valahol úgy éreztem, legbelül, hogy az idő csupán meddő valója önmagának, mintha a bűvös homokórán visszafelé haladtunk volna, oda, ahol még önfeledten szerethettem őt minden egyes pillanatban.
Nem akartam arra gondolni, hogy milyen régen volt, hogy mennyi nappal és éjszaka vándorolt el felettem ez eddig.
Semmi másra nem vágytam csak rá, ezzel együtt pedig minden figyelmemet rá irányítottam. Felesleges volna már ön-marcangolnom, és ostoroznom magamat a hibáimért. Arra ráérek később is, ahogy eddig is tudtam rá szakítani órákat... Most semmiképp sem akartam kattogni, túlpörgetni a fájdalmas dolgokat, amik most készségesen megbújtak elmém legmélyén.
Csak Faye-re koncentráltam, magamba szívva az illatát, a bőrét, minden mozdulatát, ahogy ujjai a hajamba kaptak, majd a hátamon martak végig, és vonták magukkal a felsőmet. Engedelmesen hagytam, hogy azt tegyen vele amit akar, szavai hallatán pedig akaratlanul is halovány mosoly ficánkolt szám szegletében, miközben nem győztem őt fáradhatatlan csókokkal ostromolni.
Élvezettel fogadtam minden érintését, kapkodó mozdulatait, ziháló lélegzetét, melyek tovább és tovább formálták szavait.
Időközben igyekeztem rásegíteni a felsőm eltávolítására, és nem sokkal később már az is visszafordíthatatlanul landolt a padlón, végignyúlva rajta.
Bőröm az övéhez égett, miként egész mellkasommal hozzásimultam, belecsókolva nyakába, fülébe tövébe.
Kérdésére újabb mosoly rajzolódott fel arcomra, ezt követően pedig kicsit elemelkedtem tőle, közvetlenül szembe találva magam vele.
- Nem beszélsz sokat... - suttogtam állára, ahogy arra is finom, apró csókokat leheltem. - Szeretem a hangodat. - könyököltem föl vállai felett, két tenyeremet homlokához érintve, hogy újra és újra végigsimítsak egyre kócosabb tincsein.
- Az az igazság, hogy... igazad van. Meg kéne állnunk. De... - hajoltam újabb lágy, röpke csókokra ajkaihoz. - Én is képtelen vagyok rá... - már csak nyögtem a szavakat, ahogy végül újabb lázas, idegeket korbácsoló csókba fulladtam vele.
Ujjaim cirógatták arcának élét, nyakának könnyed vonalát, majd térek át a formás vállakra, hogy onnan a borda mentén érjenek el csípőjéig. Kicsit feljebb toltam magunkat, így már teljes testemmel ránehezedtem, és nem is átalltam megtenni.
Minden porcikám zsongott, lüktettek az érfalaim, melyekben a vér úgy száguldott, mint a veszedelem. Mindeközben szakadatlanul csókoltam őt, egyre vadabbul, mégis érzékien, szenvedélytől telve.
Ellenben... simogató érintéseim alább hagytak, miután ujjaim nadrágjának szélébe akadtak. Egy ideig el is időztek ott, mígnem egyszerűen elkezdtem lejjebb és lejjebb taszítani rajta - noha egészen finoman -, tenyeremmel már combjait marva, ingerelve...
Végül nem bírtam tovább, és ugyan ,ha nem segített a nadrág levételében, akkor csak a bokájáig húztam le azt, de már nem volt elég erőm ellenállni... Kezem gyöngéden araszolt végig lábain, hogy végül kicsit elemelkedve tőle, áttéve a súlypontomat oldalirányba, simítsak át újra és újra nőiességén. Eleinte többször megremegtem, ahogy óvatosan kezdtem el izgatni őt, míg végül egyetlen - ámbár lassú - mozdulattal hatoltam belé egyik ujjammal. Hagytam a pillanatnak egy kis hatásszünetet, hogy az esetleges kéj alkotta hangok a fülembe szökhessenek. Aztán egyre dinamikusabbá váltam, egyre erőteljesebben, hevesebben mélyedtem el benne...
A testem őrjöngött, szüntelenül nőtt bennem a vágy, hogy ténylegesen is érezhessem őt. Az igazat megvallva már így is alig fértem meg a nadrágomban......
Mégis, csak arra vágytam, hogy teljes mértékben nőnek érezhesse magát mellettem, nem akartam elsietni semmit se... Hiába volt olyan erős a kísértés.
De nem ment... egyszerűen minden egyes mozdulatomat követően éreztem, hogy szétfeszülök, hogy az izmaim újra és újra összerándulnak, mind a karomban, mind a hasfalamban. A levegő is megszorult a rekeszizmaim között, ahogy pillantásom elszakíthatatlanul is Faye arcát fürkészte.
Nem tudom mennyi idő telt el, elvesztettem minden időérzékemet...
Végül óvatosan elemeltem tőle a kezemet, újra fölé magasodva simultam melleihez, fagyos ajkakkal - melyet az intenzív légvétel eredményezett - csókolva az övéibe.

Félig lehunyt szemhéjaim alól pillantottam fel rá, miközben ujjai a homlokomon simítottak végig. Halk sóhaj szakadt fel belőlem, fogaim pedig enyhén belevájtak az ajkamba. Halványan rámosolyogtam, nem bírtam ki, hogy ne tegyek így, ezalatt pedig én is felemeltem egyik kezemet, és végigsimítva a vállától, végül az arcához ért a tenyerem. Hüvelykujjammal gyengéden cirógattam, elidőzve néhány másodpercig a szája vonalán is, míg nyelvemmel megnedvesítettem az ajkaimat.
Testem megfeszült, ahogyan hozzápréseltem magam, hogy még közelebb lehessek, hogy érezzem meztelen bőrét az enyémhez tapadni. Olyan rég volt már, és valami csoda folytán most is képes volt felkorbácsolni bennem a szenvedélyt, ahogyan annak idején is tette. Nem mintha bántam volna, hiszen utoljára talán álmaimban éreztem hasonlót, amikor ő szerepelt bennük. Vagy talán még akkor sem, hiszen a képzeletem nem volt képes visszaadni mindazt, amit a valóság nyújtott. Amit ő adott nekem most, önzetlenül. Legalábbis szerettem volna azt gondolni, hogy nem csak azért teszi, mert ehhez támadt kedve. Még, ha így is lett volna, valószínűleg akkor is bebeszélném magamnak, hogy vágyik rám ugyanúgy, mint én rá, hogy még mindig forrón szeret és csakis utánam sóvárgott százötven éven keresztül.
Ajkaim megadóan nyíltak el, csókom gyengéd volt, majd egyre szenvedélyesebb, hevesebb. Felpezsdült a vérem a közelébe, arcom kipirult, tekintetem pedig lázasan csillogott, miközben élveztem a simogató ujjakat. Újabb mélyről jövő sóhajt halt el számon, miközben megemeltem egy kicsit a csípőmet, amikor megéreztem erős kezét a nadrág szélénél. Hagytam, hadd húzza csak le, és amikor leért a bokámig, le is ráztam onnan a feleslegessé vált anyagot. Immár egész testemmel éreztem a fokozatosan hevülő, ám egyelőre még mindig hideg pultot, amint bőrömhöz ért. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami megkísérelt kijózanítani, de még ez sem volt hozzá elég. Túl nagy lángon égett most bennem a vágy ahhoz, hogy egy egyszerű bútordarab eltántoríthasson attól, amire vágyakoztam már nagyon, de nagyon régóta.
Ahogyan végigsimított a lábamon, én közben úgy húztam fel kényelmesen, megtámaszkodva vele a talpamon. Elég volt csak épphogy hozzáérnie a legérzékenyebb ponthoz, és máris megremegett a testem, miközben levegő után kaptam újra és újra. Aztán ívben hajlott meg a hátam, amikor megéreztem belém csúszó ujját, lábaimat pedig automatikusan tártam szét, hogy jobban, könnyebben férhessen hozzám. Szemhéjaimat egy pillanatra összeszorítottam, de végül nem bírtam ki, hogy ne lássam őt, úgyhogy tekintetem azokat a hihetetlenül kék íriszeket kereste. Amint megtaláltam őket, ajkaimon halovány mosoly húzódott végig, és azon nyomban el is halt, ahogy egy nyögés kiszökött közöttük. Aztán egy újabb, keveredve az éles levegővétellel, míg testem önkéntelenül is megvonaglott az engem ért érzéki támadás súlya alatt. Nem bírtam felfogni sem, hogy mi történik, szinte alig éreztem meg az ismerős érzést, már el is borította az agyamat a gyönyör.
Amint tudatosult bennem, zavarba is jöttem. Azt hiszem, hogy tényleg túl sok idő telt el, mert kis híján már attól is sikerült felérnem a csúcsra, amikor egyszerűen csak simogatott ott, ahol ért. Egyszerűen olyan régóta mellőztem, és vágytam a törődésre, a kényeztető gyengédségre, hogy elég volt némi figyelem, és a testem máris megadta magát. Akár kenyérre is lehetett volna kenni, olyannyira sikerült ellágyulnom, bár ezúttal már a zavar színezte be az arcomat, és nem egyszerűen csak kipirultam az izgalomtól. Szerencsémre, mielőtt bármi ostobaság kicsúszhatott volna a számon, amivel egészen biztos, hogy még meg is sértettem volna mindennek tetejébe, ajkai elzárták előlem a beszéd lehetőségét.
Ha magától nem helyezkedett volna újra felém, valószínűleg akkor én magam húztam volna erőszakkal vissza. Szerettem érezni a rám nehezedő súlyát, és mikor ez megtörtént, két oldala mentén felhúztam a lábaimat, melyek odasimultak hozzá teljesen. Ujjaim a hátán siklottak végig, míg másikkal az arcát, a nyakát simítottam meg, továbbra is hevesen csókolva közben. Aztán kezem végre elért a derekáig, és mielőtt elbizonytalanodhattam volna, már bele is akasztottam a nadrág és az alsó szélébe az ujjaimat. Nem kezdtem még el lerángatni róla, csupán simítottam végig a fenekén, miközben egyúttal az anyag is megadta magát, és lefelé kezdett csúszni róla. Ajkaimon elégedett mosoly jelent meg, míg a nyaka vonalán indultak felfedezőútra.
- Annyira kívánlak… - mondtam ki tétován, fülébe elsuttogva a szavakat. Leheletem a füle mögötti érzékeny bőrt cirógatta, majd nyelvemet is játékosan végighúztam azon a területen.

Végem volt...
Ahogy a teste megvonaglott, ahogy ajkai elnyíltak, majd lágy nyögései szitáltak a fülembe... Képtelenség volt ezt ép ésszel bírni...
Minden idegszálam zsongott, az izmaim őrjöngtek a bőröm alatt. Olyan régen éreztem ezt... ezt a mindent elsöprő vágyat és szenvedélyt, amit képes volt egy pillanat alatt lángra lobbantani bennem. Ösztönösen, gondolkodás nélkül mozdultam, ahogy elepedve faltam minden rezdülését, testének minden szegletét. Az agyamra köd szállt, a szemeim is homályban úsztak, elvakultan adva át magamat neki... csak neki.
Imádva néztem Fayet, íriszeimben forrongó vágy uralkodott, miként végül fölé magasodva csókoltam bele ajkaiba, hevesen, beleveszve a pillanatba is.
Égetett a bőre, vagy csak az enyém mart vissza belém nyersen, és végzetesen... Már nem tudtam követni... Forgott velem a világ, úgy éreztem mintha csak ő és én léteznénk ezen a rohadt bolygón.
Zavartsága akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, és míg ő úgy érezte, hogy ez számára tán valahol kellemetlen, hogy ilyen gyorsan, ilyen elemi erővel hatott rá néhány mozdulatom, addig az én szívem boldogan, vadul kalapált mellkasom üregébe. Másként nem is lehetne, hiszen számomra hízelgő volt, hogy csupán ennyi is elég volt ahhoz, hogy rátörjön a gyönyör...
Hát mi lesz még, ha folytatom? Mert eszem ágában sem volt leállni, sőt... ellenkezőleg...
Azon a ponton voltam már, hogy kettérobbanok, ha nem érezhetem őt, ha nem válhatok vele eggyé, ha nem tudhatom a magaménak... legalább pár óráig.
Miként felhúzta lábait, ahogy én egész testemmel hozzásimultam, automatikusan kapaszkodtam meg combjaiban, ujjaimmal marva, simítva azokat. Nem tudtam betelni vele, még most sem. Azt hiszem, talán sosem fogok... Hogy is tudnék, mikor minden pillanattal jobban és jobban akarom őt, és ha meg is kapom tőle azt, amire éppen vágyom, még az sem elég... hiszen annál is több kell. Lehet mohó vagyok, és némileg önző, de képes lennék vele éveken át csak szeretkezni... csókolva, imádva őt.
Hátamon végig sikló ujjai tovább gerjesztették bennem a tüzet, olyan erővel hatottak rám az érintései, hogy spontán bele tudtam volna halni.
Engedelmesen hagytam, hogy nadrágomba és alsómba akadó ujjai lejjebb vonják rólam a maradék textileket, akár akarattal, akar akaratlanul... mindegy volt. Mégis, ahogy tenyere fenekemre simult kénytelen voltam kissé megemelni a csípőmet előre felé, ezzel együtt pedig a nadrág is végleg lecsúszott rólam, térdközépig. Ölem az övéhez simult, ahogy hátam kicsit ívben feszült meg, miként fölötte tartottam magam mindkét karommal. Végül mindennemű ruhadarabot egyetlen rúgással választottam el magamtól, hiszen előbukó szavai, melyek fülem mentén haltak el, nem hagytak nyugodalmat zakatoló szívemnek és vágyaimnak.
- Hát még én Téged... - ziháltam suttogón én magam is, fogaimmal belekóstolva vállaiba, noha csak finoman, érzékien. Remegtem a szenvedélytől, a kéjtől, mert ostorozva járta végig testem minden szegletét.
- Érezni akarlak... most... azonnal... - nyögtem fel szinte már fájdalmasan, a rám omló "feszültség" súlya alatt, és már több nem is kellett... Csípőmet kissé lejjebb toltam, ahogy lábait feljebb húztam oldalam mentén, hogy végül lassan, mégis erőteljesen hatoljak a lüktető, forró ölbe. Ezzel együtt karjaim megcsuklottak, a hasfalam is megrándult, miként torkomból mélyről feltörő sóhajjal vegyülő tompa hangok keveredtek a levegőbe.
Még nem gyorsítottam, élvezni akartam azt a szikrákat pattogtató érzést, ami a hátamon, a mellkasomon kezdett el tűélével játszani, bizseregni, miközben finoman emelkedtem ki belőle, majd újra hatoltam belé, egyre mélyebben, egyre keményebben. Egyik tenyerem bordája mentén siklott végig, hogy csípője alá nyúlva emeljem azt feljebb, így görbítve meg kissé gerincét, miközben még mindig hosszan, és kitartóan merültem el benne.
Tekintetem az arcát fürkészte, mígnem ajkaira hajolva forrtam vele össze lázongó csókba. Ezzel együtt pedig tempóm is gyorsulni kezdett, hirtelen vált dinamikussá, miként a körülöttünk bolyongó levegő is egyre fülledtebbnek érződött.
Ezúttal már hozzá simultam, folytonos csókokkal ostromoltam ajkait, arcát, nyakának finom ívét, mialatt ujjaim hajába kapaszkodtak, vagy éppen bőrébe martak. Egészen addig, míg ugyan a ritmus, amit diktáltam nem változott, ellenben ujjaim az övébe szaladtak, majd egyszerűen a pulthoz szegeztem velük kézfejét, mely során tarkóm feljebb emelkedett, hátam pedig felhomorult. Kicsit löktem magunkon, ahogy belé merültem, így kissé feljebb kerültünk a konyhapulton, de nem igazán tudtam ezzel foglalkozni. Nem számított semmi más, csak hogy érezhetem őt, minden ízében az enyém lehet, ha csak egy rövid időre is.

Egy diadalittas mosoly ült ki az arcomra, amikor éreztem, hogy a nadrágja engedelmesen csúszott egyre lentebb és lentebb, hála az én hathatós közreműködésemnek. Ajkaim még mindig a nyaka vonalán kalandoztak, míg ő lerúgta a feleslegessé vált ruhadarabot magáról, és immár semmi nem választhatott el minket egymástól. Bőröm a bőréhez simult, szívem a szívével dobbant egy ütemben újra és újra. Olyan bensőséges pillanat volt ez számomra, amihez hasonlót legutoljára is csak vele tudtam átélni. Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem ezek után, hogy mi egyszerűen egymásnak lettünk teremtve. Ő volt az, aki kiegészített engem, és én is tökéletes illettem őhozzá. A másik felem…
Halk sóhaj szökött ki félig elnyílt ajkaim közül, amikor gyengéden harapdálni kezdte a vállamat. Ujjaim tétován túrtak bele a hajába, így húzva magamhoz a fejét kicsit követelőzően, de nem csókoltam meg. Csak azt akartam, hogy ott legyen velem, pedig ennél közelebb szerintem már tényleg nem lehetett hozzám. Ezen a gondolaton halványan el is mosolyodtam, míg tekintetünk újra nem találkozott. Úgy éreztem, hogy ott vesztem el végleg, amikor az a hihetetlenül kék szempár magába szippantott. Nem voltam képes másra, csak bámulni rá, és magamban folyamatosan azt mondogatni, hogy ideje észhez térni! Tényleg ideje lett volna, a gond csak az volt, hogy jelenleg én édes kevésnek bizonyultam ehhez a feladathoz. Nem maradt sem önuralmam, sem elhatározásom azt leszámítva, hogy meg akartam őt kapni, méghozzá most azonnal. Túl rég volt már, hogy teljesen kitöltött engem mindenféle értelemben. Azt már most tudtam, hogy hosszú és fáradtságos munka lesz mind a kettőnk számára, hogy a maga után hagyott űrt eltüntessük, de talán lehetett rá esélyünk. Ugye? Vagy csak a jelenlegi szituáció miatt voltam túlzottan optimista, már nem tudnám megmondani. Talán abszolút nem is fontos az egész, csakis a pillanat. A jelen, a most!
Szavai mintha csak az én gondolataimat visszhangozták volna, amikor azt mondta, hogy most azonnal akar érezni. Én sem voltam ezzel másként, úgyhogy mozdulataim csak annyira váltak sürgetővé, mint az övéi. Míg ő lefelé tolta, én addig felfelé emeltem meg egy kicsit a csípőmet, noha ő is rásegített a mozdulatsorra azzal, hogy a lábaimnál fogva emelt meg. Azokkal én automatikusan támaszkodtam meg a derekánál, hogy arra már ne legyen gondja, hogyan tartson meg magán kívül még engem is. Feszült várakozás lett úrrá rajtam egyetlen pillanatra, majd mélyről jövő megkönnyebbülés és növekvő vágy vette át a helyét, amint belém hatolt. Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés, most azonban egyszerre akadt el a lélegzetem és nyögtem fel félig-meddig hangosabban, mint ahogyan eddig tettem a mai nap folyamán.
Elhaló hangon dünnyögtem valamit, amikor kicsit megemelt, de hátam engedelmesen hajlott meg ívben, mialatt kezemmel megmarkoltam a konyhapult szélét, másikkal pedig a nyakát fogtam át, így kapaszkodva meg. Egészen addig nem is változtattam a testhelyzetemen, amíg meg nem csókolt, mert akkor a pultot szorító ujjam már a vállába martak bele, kissé durvábban, mint az tőlem megszokott. Szemeim arcát fürkészték olykor-olykor, kíváncsian pislogva felé, hogy vajon ő is legalább annyira élvezi-e, mint én. Tudom, hogy hihetetlen vagyok, hogy még ilyenkor is képes vagyok gondolkozni, de nem tehetek róla, nőből vagyok. Ennek okán pedig én akkor is gondolkozom, amikor nagyon nincs ott a helye az ésszerűségnek. Már eleve az sem számított annak, hogy itt kötöttünk ki, és az esetleges vitatkozás vége egy minden gátat átszakító szeretkezés lett. Nem kellett volna így lennie, de furcsamódon most nem bántam, hogy mégis így alakult. Ráérek majd később ezen agyalni, igaz? Az pedig biztos volt, hogy fogok, méghozzá nem is keveset. Úgy sejtettem, hogy ezek után napokig tart majd az önostorozás, és a legjobb megoldás keresése, kutatása. Most viszont nem ennek volt itt a helye. Még csak távolról sem…
A fokozott tempó belőlem is egyre többször csalt elő fojtott nyögéseket, és el nem hangzott kiáltásokat, hiszen közben egy pillanatra sem szakadtam el ajkaitól. Gyengéden, inkább játékosan haraptam bele, míg ő ütemesen mozgott, engem is arra sarkallva, hogy vegyem át az általa diktált ritmust. Őszintén szólva, nem esett nehezemre egy cseppet sem. Azt hiszem, hogy olyan ez, mint a biciklizés, még ha ostoba példa is erre a szituációra. Amennyire tartottam attól, hogy nem felelek majd meg neki ennyi idő után, most annyira éreztem azt, hogy ennél jobb már semmi nem is lehetne. Kizártnak tartottam, hogy megjátssza az arcára kiülő érzéseket. Ennyire azért még ő sem volt színész, és különben is, mi értelme lett volna?
Ajkaim újra elnyíltak egy kicsit, és pánikszerűen kapkodtam a levegő után, egy percre sem véve le róla tekintetemet. Volt ebben valami varázslatos, valami elemi erő, aminek nem tudtam ellenállni. Muszáj volt látnom az arcát, éreznem a mozdulatait, és legszívesebben azt is megkérdeztem volna tőle, hogy mit szeretne, mert bármit megtennék most érte. Persze nem mondtam ki, ennyire azért sikerült észnél maradnom, de nem sok híja volt, hogy teljesen, totálisan behódoltam neki. Ujjaim ezalatt rászorítottak a kezére, az apró csúszásunk miatt pedig meglepett kis kiáltást hallattam, végül pedig rekedten nevettem el magam a helyzeten.
- Hihetetlen vagy… - nyögtem ki a szavakat szinte szó szerint, miközben kicsit felemelkedett a felső testem, hogy megcsókolhassam őt. – Én… - azt akartam mondani, hogy mit szeretnék, de nem tudtam. Nem tudtam hirtelen, hogy egyáltalán mi az, ami még hiányozhatna most nekem. Úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben mindenem megvolt, amire csak szükségem volt, hosszú idő után most először. Ez pedig boldogsággal töltött el, ugyanakkor nyugtalansággal is, hogy ennyire örültem ennek az egésznek. Nem akartam hibaként gondolni rá, nem is volt az, de mind a ketten túl gyengének bizonyultunk ahhoz, hogy uralkodjunk magunkon. Ezt megerősítve mélyebben magamba is rántottam, miközben testem homorítva préselődött hozzá, ujjaim pedig kétségbeesetten kapaszkodtak belé, mintha az lenne az egyetlen fogódzkodó.

Pezsgett a vérem, ahogy egyre jobban átjárt a fülledt melegség, a bódító szenvedély, és Faye illata. Minél mélyebbre hatoltam b enne, annál jobban és jobban gyorsult az iram, amit utána vágyó testem diktált.
Ajkára borultam többször, meg-megrándulva a kéj súlya alatt, óhatatlanul is beleharapva szája peremébe, nyakának erős ívébe, melyen az ér olyan hevesen lüktetett, miként az én szívem vert a mellkasomban. Hátam mentén lassacskán lázas verejtékcseppek kezdtek el gyöngyözni, miközben a torkomból feltörő hangok is erősödtek.
Muszáj volt az arcát fürkésznem, noha tekintetem fátyolos ködben úszott, televegyülve lágy fényekkel. Annyira gyönyörű volt, miként meg-megvonaglott alattam, ahogy feje néha hátracsapódott, mely során arcának éle, állának finom vonalai erősebben rajzolódtak ki. Akaratlanul is belecsókoltam bőrébe, ahol csak értem, elfojtott mély sóhajokat lehelve rá.
Végül löktem magunkon feljebb, engedve az elmémet, és az ösztöneimet ostromló lendületnek, vágynak és élvezetnek. Ujjaim bilincsként szorultak csuklójára, ahogy kézfejét ugyebár a pulthoz szegeztem, továbbra sem lassítva az eszeveszett iramon.
Nevetésére én magam is elvigyorogtam magam, kócos tincseimet arrébb lökve izzadt homlokomról, ahogy fejemet kissé megrántottam.
- Te teszed ezt velem... nincs ebben semmi hihetetlen... - búgtam bele-belenyögve a szavakba, miként még és még mélyebbre hatoltam a lüktető, lázongó ölbe.
Karjaim végül elengedték, és fájdalmas borzongással ékeltem azokat lapockája alá, így emelve felsőtestét közelebb az enyémhez, hogy bőrömön érezhessem az övét, hogy mellei a mellkasomba fulladjanak. Szívem szerint visszakérdeztem volna azonnal, ahogy elhaló utolsó hangfoszlánya bekúszott a dobhártyámba, de sem erőm, sem időm nem volt rá, hiszen maró ujjai már rántottak is rajtam egyet, ezzel már a lehetetlennél is mélyebbre merülve el benne. Hangosabban nyögtem fel, mint eddig, egész testemmel ráborulva vonaglottam meg az egyre durvább, egyre keményebb mozdulatok alatt.
Totálisan eggyé olvadtam vele, miként bódult csókra hívtam ajkait, egyik tenyeremmel végigszántva oldalán, majd martam bele csípőjébe ingerlőn, épp hogy nem okozva ezzel fájdalmat.
Végül hirtelen felindulásból, kissé erőszakosabban fordítottam magunkon, amennyire lehetőségem volt erre, hogy végezetül én kerüljek ezúttal alulra. Hátamat erőteljesen marta meg a pult kemény lapja, ahogy hozzáverődtem, de nem számított. Kicsit feljebb tornásztam magam rajta, egyik kezemmel tartva meg emelkedő felsőtestem, míg másik kezem Faye fenekére siklott, belemarva folytatva az eddig is fékevesztettnek tűnő ritmust. Ajkaim mindeközben mellkasára égtek, majd haladtak át a formás mellekre, nyelvemmel kényeztetve azokat. Csípőm vadul emelkedett, egyre magasabbra, együtt ringva Faye-el, hogy a lehető legmélyebben érezhessem magam benne.
Már nem számítottak a gondolatok, azokra lesz bőven időm, ha el kell majd válnom tőle. Nem akartam, és az igazat megvallva, nem is tudtam fájdalmas dolgokon kattogni, hiszen olyan intenzív vággyal kaptam utána, hogy ezt képtelen volt bármi is felőrölni.
Tekintetem végül az övét kereste, fenekén lévő tenyerem pedig végigrohant gerincén, hogy arcára simulva vonjam magamhoz ajkait. Noha, már képtelen voltam hosszan, és mohón csókolni őt, hiszen egyre többször kényszerültem felnyögni közben, így akaratlanul is beleharaptam a dús ajkakba, végighúzva rajtuk fogaimat.
- Annyira... - csak ziháltam, ám a mondatot nem fejeztem be, egyszerűen nem ment... Talán jobb is, mielőtt meggondolatlanul peregnek ki a szavak, és bevallom neki: mennyire szeretem. Helyette inkább nyeltem egyet, és rászorítva csípője tetejére fokoztam tovább az iramot, ha még egyáltalán lehetett...
Izmaim több ízben is kidomborodtak, ahogy egyre erősebben, egyre jobban kezdett rám törni a kéj alkotta gyönyör lappangó léte. Nem akartam még abbahagyni, de olyan régen nem volt részem még csak hasonlóban sem, hogy csoda, hogy eddig bírtam, hogy eddig képes voltam elfojtani magamban a beteljesülést.
Testem újra és újra megrándult, a mellkasom folytonosan lüktetett, ahogy végül hátradőltem, magammal vonva Faye-t is. Minden porcikáját érezni akartam, ahogy hozzám simul, mindkét karom vállába, majd hátába mart, fejem pedig önkénytelenül csuklott olykor hátra, miként a mozgásom is kissé ritmikátlanná vált...

Miután fentebb emelt, én mind a két karommal belecsimpaszkodtam a nyakába, hogy ott is tudjam tartani magam, és ne neki kelljen még erre is odafigyelnie, habár tudtam, hogy minden apróságot kézben tud tartani egyszerre. Amint rántottam rajta egyet, visszahanyatlottam a pultra. Hátam immár a nedves, felforrósodott pulthoz ért hozz, közben pedig vontam magammal őt is. Imádtam az érzést, ahogyan az egész testével betakart engem. Ahogyan súlya beleékelt szinte a kemény lapba alattam. Azt hiszem, hogy ennyire volt szükségem ahhoz, hogy végre egy kicsit felszabadultabbá váljak, mert az utóbbi időben már tényleg túlzottan merev volt a viselkedésem, pedig soha nem volt rám előtte jellemző az ilyesmi.
Ajkaim mohón falták az övéit, két tenyerem immár az arcára siklott, és legszívesebben egy percre sem engedtem volna el soha többé. Szerintem képes lettem volna még napokig, hetekig, sőt, hónapokig így maradni, itt a konyhában, vele. Igen, a legfontosabb része ennek az egész gondolatsornak az volt, hogy vele. Valószínűleg a kihalt vadonban is jól éreztem volna magam, ha ő az egyetlen társaságom, akkor is. Sosem volt szükségem többre nála, de néhány kellemes évtized után még tőle is megfosztott a sors. Vagy éppen ő maga, ez most csupán részletkérdés a végeredmény szempontjából.
A hirtelen jött lendület hatására egy pillanatra megijedtem és bent is rekedt a levegő, de amint fölébe kerültem, csípőm visszaütődött hozzá, két kezemmel pedig gyorsan utána kaptam, mielőtt még mind a ketten leesnénk, és a földön kötnénk ki. Azt hiszem, hogy nem lett volna túlzottan kellemes, ahogyan közelebbről is megismerkedtünk volna a padlóval. Ezen gondolatom azonban hamar tova is szállt, elég volt hozzá annyi, hogy elkezdjen felfelé megemelkedni. Hogy segítsek neki, vállánál fogva vontam közelebb magamhoz, ahol aztán meg is kapaszkodtam benne. Mozgásom ritmusa követte az általa diktált ütemet, míg ajkaim elnyíltak, így próbálva meg levegő után kapkodni. Félig-meddig sikerült is, de ajkai finom érintése újra bennem rekesztette a sóhajt, ami éppen kikívánkozott belőlem. Egy pillanat erejéig elakadt a lélegzetem, ujjaim erőszakosan martak bele a hajába, hogy úgy húzzam közelebb őt a mellkasomhoz.
Fejem hátracsuklott, szemeim pár másodperc erejéig lecsukódtak, míg teljesen átadtam maga ma szagoknak, ízeknek, mozdulatoknak, hangoknak. Úgy az összes körülöttem lévő dolognak, mely most kitöltötte az elmémet, és nem hagyott más választást, minthogy fékevesztett ütemben fogadjam magamba újra és újra. Már nem tudtam, hogy hol kezdődik ő, és hol végződök én. Egyek voltunk. Mindig is így kellett volna maradnia, ha a körülmények nem változtatnak rajta olyan drasztikusan. Még mindig nem voltam hajlandó elfogadni, hogy nem volt választása, de talán előbb-utóbb megértem majd. Ha a köd nem ereszkedik ennyire az elmémre, és nem tölti ki minden gondolatomat az, hogy hogyan lehetnék hozzá a mostaninál is közelebb. Hiszen nem is volt már közelebb… ennél jobban nem tudtam volna vele lenni, ennél kisebbre nem tudott volna csökkenni a távolság kettőnk között.
Amikor megéreztem a hátamon felfelé simító kezét, felkaptam a fejem, tekintetem tűzben égve villant rá, ahogyan ajkaim önkéntelenül is finom mosolyra húzódtak. Nedves tincseim előrebuktak az arcomba, eltakarva előlem a szabad kilátást, de nem zavart. Nem zavart, amíg ő simított, amíg éreztem, hogy itt van velem és nincs más gondolata, mint én. Persze ezt nem tudhattam biztosan, hiszen az én fejemben is felbukkantak olyasmik, amik ide nem illőek, de gyorsan el is űztem őket.
- Noël… - dünnyögtem öntudatlanul, ahogyan ajkaim újra az övére forrtak. Nem tudtam, hogy mit akart mondani. Szinte fel sem fogtam a szó jelentését, vagy azt sem tudtam, hogy egyáltalán folytatta-e a mondatot. Nem számított. Semmi nem számított, csak az a kibírhatatlan vágy és szenvedély, amely most az uralma alá hajtotta a testem. Légzésem ugyanolyan zihálóvá vált, mint az övé, ahogyan éreztem, hogy nem bírom már sokáig. Igazából azt sem tudtam, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy így egymásba gabalyodtunk. Lehet, hogy csak tíz perc vagy tizenöt, de nekem szinte óráknak tűnt. Nem tudtam már megmondani, hogy mi van körülöttem, hogy milyen tárgyak, szagok vesznek körül. Mindenhol csak őt láttam, elmémben minden kicsi zugot ő töltött be immár, és nekem ez tökéletesen meg is felelt így. Sőt, mi több, nem is hiányzott volna semmi más.
Miután vele együtt eldőltem, éreztem a bőrömbe markoló ujjakat, de a fájdalmat már nem, pedig lehet, hogy bepirosodott itt-ott, ahol jobban megszorított. Két tenyerem lecsúszott a válláról, végig egészen a feje mellé, ahol belemarkoltam a pult legszélébe. Ujjaim végei elfehéredtek az erős szorítás miatt, légzésem minduntalan a bőrén halt el, ahogyan másra sem voltam már képes, mint kapkodni ki és be. Ki és be, miként ő mozgott bennem. Végül nem bírtam tovább, ajkaim lázasan tapadtak az övéire, fogam az ajkába mart, kicsit talán még fel is sértettem, de nem szándékosan. Inkább csak azért, mert minden érzékem eltompult, testemet pedig elborította a gyönyör. Belső izmaim meg-megfeszültek, satuba zárva őt, számon pedig felváltva szökött ki nyögés és sóhaj felismerhetetlen keveréke.

Elevenen égetett a vágy, a tűz, és az a mindent elsöprő érzés, hogy ha nem is teljesen, ha nem is egészen, de most az enyém lehet, én pedig az övé. Olyan régen éreztem már ezt az összhangot, ezt a felemelően őrjítő érzést, ami most szüntelen dobol az ereimben, ami a vért pumpálja a szívemnek, ilyen eszeveszett tempóban.
Egyek voltunk... talán mindig is azok voltunk, és leszünk is. Még ha rögös út is áll előttünk - amennyiben van még rá esély -, hogy újra olyan, vagy legalább hasonló legyen, mint ami régen volt.
Szerettem Fayet. Mindig is szerettem. Most pedig talán tagadni se tudnám, hiszen minden mozdulatom, hangom, csupán egyetlen pillantásom is elárult.
Megrogytam a fékevesztett iram súlya alatt, élvezve a hajamba, bőrömbe maró ujjak erős nyomását, epedve mindazon csókokért, amiket leharapott az ajkamról. A testem zihált, remegett, ahogy egyre jobban éreztem a rám törő kéj édes ízét, minden egyes mélyebb mozdulatot követően. Már nem volt ritmus, már nem volt dinamika, egyszerűen csak minél mélyebben kívántam benne lenni, ahogy csípőm meg-megcsuklott, ahogy torkomból a levegő fújtatva távozott.
Egyszerűen már nem bírtam tovább, újra és újra megvonaglottam, miként ő az ajkaimba vájt fogaival, lázongó forrósággal tapadva rájuk. Aztán vége volt... olyan erővel öntött el a gyönyör alkotta beteljesülés, hogy még a mellkasom is Faye-éhez csapódott, miként ujjaim ismét hátába vájtak, hajába kaptak, majd szorítottak rá a formás fenékre, hogy ezzel együtt a lehető legmélyebben, és leghosszabban tartsam magam benne. Minden izmom megfeszült, meg-megrándultak bőröm alatt. Hangos nyögésem az övével keveredett, ahogy lassan tompulni kezdtem, gyengülni, míg végül hátam finoman simult el a pult kemény felületén.
Percekig csak elfáradt pillantással meredtem a plafon felé, engedve, hogy mellkasom iramos emelkedése lassacskán enyhüljön, hogy a légzésem helyre álljon. Tenyerem lágyan, folytonosan simította Faye hátát, ajkaim pedig apró csókokkal olvadtak arcába, nyakába, éppen ahol értem őt.
- Csodálatos vagy... - dünnyögtem csupán, szavain halkan, és foszlányosan haltak el bőrén. Mindkét kezem arcára siklott, majd közvetlenül magam felé fordítottam fejét, tekintetét, néma sóhajjal adózva a pillanatnak. Végül finoman magamhoz húztam, puha, gyöngéd csókra hívva ajkait. Kicsit feljebb is emelkedtem, vele együtt, egyik kezemmel letámaszkodva, míg másikkal továbbra is arcán, kósza tincsein simítottam át.
Valahol kikívánkozott volna belőlem a kérdés, hogy és? Innentől, hogyan tovább? De nem lett volna jó időzítés, ezt magam is beláttam, hiába vágytam rá mindennél jobban, hogy szavai esetlegesen megmelengessék a szívemet. Ahogyan ez is csupán illúzió lett volna. Attól, hogy ennyi évtized után újra érezhettük egymást, még nem fog a karjaimba omlani, és ott folytatni, ahol abbahagytuk. Vagy, valami hasonló...
- Hozok valamit inni... - döntöttem kissé oldalra fejemet, majd egy újabb röpke csókot követően, óvatosan kicsúsztam alóla, automatikusan hajolva le az alsómért, amit félúton - egészen csálén - magamra rántottam, mígnem el nem értem a hűtőt. Slamposan, koordinálatlanul rántottam fel az ajtaját, hiszen még jócskán fáradt és kimerült voltam, így az sem volt túlzottan meglepő, hogy majdnem sikerült lefejelnem az egyik polcot, ahogy behajoltam a frigóba.
- Remélem csíped a... - kaptam ki egy üveget, majd dobtam rajta egyet, hogy címkével felém nézhessen, miközben már löktem is be a hűtő ajtaját. - ...barack lét. - merthogy más nem igen volt itthon, maximum csap víz, tekintve, hogy sem én, se Aimée nem híres arról, hogy sűrűn látogassunk be a városba.
Ujjaim kócos tincseim közé szaladtak, miként megindultam vissza Fayehez, és amennyiben még a pulton volt esetleg, úgy combjainál fogva magam felé fordítottam, hogy míg én álltam, addig csípőm két oldalán pihenhessenek meg lábai. Azonban ,ha netán már állt, úgy szimplán ismét a pulthoz "szorítottam" őt, egész testemmel, felnyúlva a fölöttünk lévő szekrénybe, hogy kihalásszak belőle két poharat. Az egyiket neki adtam, majd töltöttem is bele, ezt pedig a sajátom követte.
- Milyen piros az arcod. - mosolyodtam el szinte már édesen, ahogy hüvelykujjam finoman végig szaladt arcának élén, ajkának vonalán, miközben beleittam a hideg italba.
Egyébként sejtettem, hogy az én képem se sokkal másabb, tekintve, hogy még most is nehezen ment a légvétel, bár már egészen halkan sikerült beszívnom az oxigént...

Fejemet a vállán, két kezemet pedig a mellkasán nyugtattam, miután a testem kezdett lenyugodni szépen, lassan. Ajkaim félig elnyíltak, úgy kapkodtam levegő után szaporán, szemeimet pedig lehunytam, hogy egy kicsit pihenhessek. Csak pihegni tudtam, mondani semmit. Nem voltak szavak, amelyek most ideillettek volna. Alapvetően nem volt semmi olyan, ami most eszembe jutott volna, mert annyira a hatása alatt voltam még mindig a történteknek. Ez jól is volt így, bennem nem okozott zavart, hogy csendesen feküdjek itt vele együtt. Valójában soha nem is zavart, ha néha elmerültünk a magunk gondolataiban, mert akkor is jól éreztem vele magam, ha csak úgy mellettem volt, elérhető közelségben. Hát, most aztán annyira közel volt, hogy ennél közelebb már tényleg nem is lehetett volna.
Szavai hallatán lusta mosoly rajzolódott a számra, miközben megéreztem simogató ujjait az arcomon. Engedtem a ki nem mondott kérésnek, és végül felemeltem a fejemet, hogy úgy nézhessek le rá. Pillantásom bágyadt volt és kissé lapos, de tudjuk csak be annak, hogy egy egészen kicsit sikerült kimerülnöm, pedig korábban sosem volt gondom azzal, hogy ne bírtam volna az ütemet. Régen volt már, hogy utoljára ennyire a hatalmába kerített a megzabolázhatatlan vágy. Még mindig nem tudtam bánni, hogy ezúttal engedtem a kísértésnek és megtörtént, ami úgyis elkerülhetetlen lett volna, de azzal tisztában voltam, hogy előbb-utóbb majd úgyis elkezdek gondolkodni. Túl jól ismertem már magam ahhoz, hogy ne fogadjam el ezt a tényt, és ne számítsak rá, hogy be fog következni hamarosan.
Nem mondtam neki azt, hogy ő is csodálatos. Túl érzelgős lett volna, és nem olyan megnyilvánulás volt nála sem, amire mindenképpen választ várt volna. Inkább csak elmerültem a csókjában, ezúttal már lassan, ugyanakkor még mindig szenvedélyesen, miközben felültem az emelkedését érezve. Két tenyerem a mellkasán simított végig, utána a átkaroltam a nyakát, és legszívesebben el sem engedtem volna, olyannyira jól éreztem most magam itt vele. Felszabadultan, biztonságban. Ennél nem is kívánhattam volna most többet, és eszembe sem jutott, hogy mire lehetne még szükségem. Jobban mondva inkább nem foglalkoztam azzal, ami a fejemben megfordult, mert csak lehangolt volna, és ennek még nem volt itt az ideje. Majd akkor, ha magányomban nem tudok mit kezdeni magammal odahaza.
Mikor kijelentette, hogy hoz valamit inni, én csak biccentettem egyet, és le is gördültem róla, hogy fel tudjon állni, és aztán leszállhasson a pultról. Én addig oldalra húzódtam, lelógattam a két lábamat és figyeltem a mozdulatait. Egyetlen pillanatot sem szalasztottam el. Ajkaimon mosoly játszott, mikor lehajolt, fejemet még egy kicsit oldalra is billentettem, annyira elgondolkoztam rajta, hogy még mindig mekkora hatással tud rám lenni. Egy kicsit ijesztőnek találtam, még ha jó érzéssel is töltött el alapjáraton.
- Igen, az jó lesz! – bólogattam továbbra is azzal a szórakozott mosollyal az arcomon, ami az előbb megjelent rajta. Tekintetem vidáman csillogott, és magamhoz képest egészen fesztelenül éreztem magam az egyébként idegen házban, ahová bármikor betoppanhatott kitudja, hogy kicsoda. Mondjuk a húga. Azt hiszem, hogy a föld alá süllyednék szégyenemben, abban a pillanatban, ahogyan megjelenne a másik nőstény. Nem, erre most gondolni sem szerettem volna, mert a végén még tényleg megtörténne, akkor meg aztán foghatnánk mind a ketten a fejünket.
Szívem vadul dobogott a mellkasomban, mikor közelíteni kezdett felém ismét. Egyszerre örültem és ijesztett most meg ez a helyzet, amibe saját meggondolatlanságunk végett sikerült belekeverednünk. Ujjaim bordái mentén táncoltak végig, miután lábaim közé furakodott, közelsége miatt pedig kezdett a légzésem is szaporábbá válni. Már megint. Kicsit zavarba is jöttem ettől, attól meg aztán pláne, mikor megjegyezte, hogy milyen piros az arcom. Hiába ő volt az, akit mindennél és mindenkinél jobban ismerek, mégis szégyellősen hajtottam le a fejemet, mintha el akarnám rejteni.
- Köszönöm… - dünnyögtem magam elé, miután elvettem a nekem szánt poharat és gyorsan bele is ittam. Jól esett a hideg ital, szinte felfrissített. Meg is ittam egy hajtásra majdnem az egészet, de az alján hagyva egy kicsit, végül oldalra tettem valahová magam mellé. – Még mindig jól áll neked a kócos haj – jegyeztem meg, miként újra elkezdtek ajkaim felfelé görbülni. Ujjaim gyengéden simították végig arcát, kisimítva néhány kósza tincset a homlokából, a szeme elől. – Azon gondolkoztam az előbb, hogy mi lett volna, ha a húgod most állít haza… - vallottam be néhány másodpercet követően. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani, mert kíváncsi voltam, hogy ő hogyan birkózott volna meg ezzel a zavarba ejtő helyzettel. Én egészen biztos, hogy fülig vörösödtem volna, és azt sem tudnám most, hogy fiú vagyok vagy lány. Amúgy is, ez a téma biztonságosabbnak látszott most, minthogy elkezdjek a jövőről beszélni. Ráértünk még azzal...

Túl szép volt, hogy igaz legyen...
Nem akartam gondolkodni, nem akartam még csak érezni sem azt a fájdalmat, amit eddig hordtam a szívem legmélyén... Mégis, ahogy visszafordultam felé, és egészen lábai közé tuszakoltam magam, valami megindult a gyomromból, gócként emelkedve a torkomig, míg szíve mis kínzó lüktetésre kezdett. Féltem, hogy elillan, hogy mindez egyszeri volt, és talán megismételhetetlen...
Azt hiszem... túl korán kezdtek újra feltörni bennem az ártó gondolatok...
Persze, nem mutattam, szavaira pedig halovány mosoly szökött fel arcomra.
- Ne bókolj, még komolyan veszem. - kacsintottam rá játékosan, megrázva az említett kócos tincseket, aztán lehörpintettem az egész pohár barack lét. Jól esett, a hideg több ízben is átjárta a testemet. Jól esett, sőt, kissé talán le is csillapította az aggályként rám törő kattant képzeteket. Most olyan jó így... nem akartam, hogy bármi is elrontsa... Legalábbis addig, ameddig mi nem alakítjuk talán úgy...
Nem szeretném...
Mindeközben csupán félmásodperc, ha eltelt, én pedig már élvezettel hajoltam bele tenyerébe, ahogy ujjai végig simítottak arcomon, elsöpörve arcomból a kósza hajszálakat. Minden érintése annyira jól esett, hogy szinte már fájt, mégis ajkamon továbbra is finom mosoly játszott.
- A húgom? Hááát... - kacagtam fel, kicsit közelebb hajolva hozzá, két tenyeremmel combjai mellé támaszkodva. Hátam kicsit ívbe hajolt, ahogy tekintetem egészen közelről fürkészte az övét. - ...Nos, szerintem leblokkolt volna, enyhe sokkal. De szerintem én is... Még csak fél éve élek vele, szerintem még túlságosan új lenne neki, ha ilyen helyzetben látna... De az is lehet, hogy kiszaladt volna a házból, finom szitkokkal, és anyázással. Ez is benne van. Vagy... szimplán lepaterol a konyhapultról, mondván: Thééo! Ott csinálom a kaját, baszki! - itt azért halkan felnevettem, homlokomat Faye-éhez döntve. - De még sokára jön haza. Legalábbis, mikor reggel lelépett, erősen a tudtomra adtam, hogy ne várjam. - vontam végül vállat, elhajolva kissé, ujjaimat lábai alá ékelve, így húzva magamhoz kicsit közelebb őt.
Még mindig olyan forró volt, és kívánatos, hogy nem bírtam megállni, hogy ne nézzek végig rajta újra és újra, magamba szívva mélyen kecses, "törékeny" alakját...
- Miért, te mit csináltál volna? - dőltem meg hátrafelé, csupán karommal tartva meg magam, ahogy Faye-be kapaszkodtam. - Mmm... lerúgtál volna magadról? Vaaagy... Ha később érkezik, akkor lepottyansz? - viccelődtem kicsit, noha csak óvatosan, hiszen a határaimat még mindig nem ismerhettem nála. Legalábbis a mostani helyzetben nem. Régen nagyon is jól tudtam, hogy miként nyilvánulhatok meg előtte, és mi az amit talán nem vesz sértésnek. Talán nem változott ebben se... talán igen. Mindenesetre nem ezzel akartam volna elrontani. Főleg nem egy ilyen szeretkezés után...
- Még... még mindig fenntartod a lehetőséget, hogy megkeresselek, ha... szóval, valamikor? - rágtam be ajkaimat, majd vontam is oldalra, hiszen a kérdésem sok mindent vonhat maga után. Elkomolyodhat, vagy talán megint távolságtartóvá válik... Persze az is lehet, hogy nem veszi zokon, vagy... nem tudom. Annyira zavaros minden... Annyira rossz ez így. Én... tudom, hogy alapesetben, per pillanat marhára nem érdemlem meg őt, még akkor sem, ha minden rezdülésemmel, minden szívverésemmel szeretem őt. Ez most lényegtelen... Elvégre hagytam magam után akkora lábnyomot, hogy már annak is örülhetek, hogy itt van velem... Annak pedig pláne, amit csak nem rég fejeztünk be...
- Bár... azt se tudom hol laksz... Gondolom, a városban... - kicsit egykedvűen beszéltem, tekintve, hogy utálok bemászni Fairbanksbe, utálom ezt a sok modern szarságot, és minden velejáróját. Persze, ha róla van szó, még ez sem érdekelne... - Mindegy... Talán, elkaplak majd a kórházba... ha lehet. - pillantásom az övét kereste, egyelőre még nem engedtem el őt... nem is akartam. Noha, ha időközben eltolt magától, természetesen hagytam. Mi mást is tehetnék? Nincs jogom sem durvulni ,se követelőzni, és vele szemben a legkevésbé sem érzem úgy, hogy ehhez bármilyen szinten is erős lennék... Előbb törném el a saját karomat, minthogy vele szemben legyek erőszakos...
- És... mielőtt félreértenéd... - húztam újfent magamhoz, mellkasommal fedetlen melleihez simulva, ajkaimmal az övéin simítva át. - Nem azért kérdeztem, mert azt szeretném, hogy most elmenj... Mert rohadtul nem szeretném. Csak fontos, hogy tudjam... Nincs ellenedre, ha... néha felbukkanok. - kedvem lett volna megcsókolni ,de ez most nem volt az a helyzet, hiába vonzott annyira, hiába éreztem azt az erős, és eleven késztetést, ami felé rántott...
Ellenben... tenyereim háta mentén siklottak át, többször is, olykor bordáján, vagy csípőjén pihenve meg.
- Nem vagy még szomjas? - váltottam témát némi hatásszünetet követően, elnyúlva a mellénk letett dobozért, kicsit megrázva annak tartalmát, felengedve szám szegletébe egy gyöngéd mosolyt...

Olyan könnyű volt most úgy tenni, mintha minden rendben lenne, pedig tudtam én jól, hogy nincsen. Nem szabadott megfelejtkeznem róla, pedig szerettem volna. Más vágyam sem volt most, minthogy élvezzem a pillanatot, és ne próbáljak meg a jövőbe tekinteni. Annak jó vége semmiképpen sem lehetett, mert csak elrontotta volna a kedvemet, míg az aggodalom teljesen felőrölt volna. Nem akartam ezt, nem akartam most semmi ésszerűséget, csak a pillanat varázsát megtartani, ami már így is kezdett lassacskán elillanni. Belesajdult még a szívem is, de csak vettem egy nagy levegőt és igyekeztem túllépni rajta. Majd otthon belemerülhetek az önmarcangolásba, itt nem!
Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogyan ő elnevette magát a buta kérdésem hallatán. Igen, tudom, hogy néha végzetesen naiv tudtam lenni, és képes voltam butaságokat kérdezni, de ő ezt nagyon jól tudta. Igaz, hogy mára megváltoztam, de ő valahogy most előhozta egy régebbi énemet, ami úgy tűnik, hogy eddig is meglapult még a felszín alatt és csupán arra várt, hogy legyen valaki, aki előcsalhatja onnan. Más személy nem is lett volna alkalmas erre, csak és kizárólag ő. Ezt már most is láttam. Erről árulkodott a heves szívverésem akkor, mikor közelebb hajolt hozzám. Erről árulkodott továbbá az is, hogy a légzésem mindannyiszor felgyorsult, ahányszor csak egy lélegzetvételnyire volt tőlem. Kétségbeejtő helyzet…
- Hát… - kezdtem bele, ajkaimon még mindig mosoly ült. Láttam rajta, hogy mennyire örül neki, hogy itt van a húga. Egyszerűen le sem tagadhatta volna, mert mikor róla beszélt, láttam megcsillanni a tekintetében a boldogságot, az elégedettséget, és ez már jó volt. Legalább neki akadt valami olyan az életében, ami pozitívumként szolgálhatott. Mondjuk nekem ezt a szerepet a gyógyítás töltötte be, de azt hiszem, hogy ez a kettő valahogy ég és föld volt egymáshoz képest. – Nem, nem hiszem! – nevettem fel ezúttal én, hiszen mielőtt válaszolhattam volna neki, ő már vázolt is fel néhány alternatívát. Mulatságosnak találtam, mert egyből meg is jelent előttem a kép. – Azt hiszem, hogy inkább magam elé húztalak volna, mint valami pajzsot – vallottam be őszintén. – És valószínűleg annyira zavarba jöttem volna, hogy azt sem tudtam volna, fiú vagyok vagy lány… - közben ujjaim az arcára simultak, majd lefelé a nyakán, hogy végül átkarolhassam azt. Mivel közelebb húzott magához idő közben, nekem ez volta legkényelmesebb pozíció most, és amúgy is majd’ elepedtem azért, hogy még egy kicsit a közelében lehessek. Talán beteges ez az egész, talán pont, hogy normális. Nem tudnám megmondani szerintem, és nem is számított most. Csak az, hogy ne mondjak ki olyan dolgokat, amik jelenleg kikívánkoztak volna belőlem. Azzal mindent elrontottam volna, pedig azt sem tudtam, hogy merre és hová tartunk most.
- Én azt hiszem, hogy… - nem tudtam először, hogyan fejezzem be a mondatot, de végül bólintottam egyet, hozzám képest viszonylag határozottan. -… igen – fejeztem be mégiscsak, és küldtem felé egy haloványnak ígérkező mosolyt. Sőt, inkább csak annyi volt az egész, hogy ajkaim szélei megrándultak egy picit. Alig láthatóan csupán, de azért mégiscsak említésre méltó gesztus volt a részemről. – Igen, ott – ismertem el, aztán szemeim összeszűkültek egy kicsit, ahogyan most közelről tanulmányozhattam az arcát. – Nem rajongsz a városért, igaz? – kérdeztem komolyan, hangom halk volt és kicsit félénk. Nem tudtam, hogy ezzel most mellélövök-e, vagy esetleg pont telibe trafálom.
- Igen, ez igaz… - ismertem el. Honnan is tudhatta volna, hogy hol lakom? Hiszen a múltkor csupán egy buszmegállóig volt hajlandó elvinni, semmi több. Azután is csak a kórházban keresett meg, de ott legalább megtalált. Ha nem nagyon szokott bent járni, akkor magyarázhattam én neki, hogy merre talál, úgysem tudta volna. Ettől függetlenül azért még hozzátettem: - Egyébként nem messze onnan, ahol legutóbb kitettél a buszmegállóban. Onnan néhány utcányira, a kertvárosban – magyaráztam, mintha tudná, hogy miről van szó. Erősen kételkedtem benne, de kitudja, talán képes lenne odatalálni. Ha más nem, hát az orrát követve szerintem képes lenne megtalálni, bár ezt hangosan már nem jegyeztem meg.
- Azt hiszem, hogy nincs ellenemre. De csak szépen, lassan… - kötöttem ki máris. – Mert ez most egy kicsit túl gyors volt. Nem szabadott volna ennyire engedni az ösztöneinknek és ezt te is tudod – ingattam a fejemet, ennek ellenére még mindig közel tartottam őt magamhoz, sőt, még eddig lelógó lábaimat is a csípője köré fontam. – Nem, köszönöm! – mosolyodtam el ezúttal én is, miközben megráztam a fejemet. Ujjaim finoman cirógatták a tarkóját, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem. – Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg kisvártatva. Egészen addig nem is folytattam, amíg nem válaszolt. Amennyiben igent mondott, hát már mondtam is tovább azt, ami eszembe jutott. – Milyen néven élsz most? – érdeklődtem kíváncsian. – Csak mert… hát, én nem is tudom, hogyan bírod, hogy a húgod is másként szólít meg én is, és azok is, akik mondjuk idejönnek lovagolni – mivel nekem ugyanaz volt a nevem még mindig, így most figyelmesen pislogtam rá, őszinte kíváncsisággal.

- Megnyugtatlak... minden ízben, irányból, és oldalról nő vagy. - pillantottam fel rá alulról, ahogy újabb tincseket löktem el szemem elől. Szám peremén mosoly bújt meg, egészen kedélyes... Noha, csak néhány pillanatig. Igazából nem nagyon tudnék ténylegesen állást foglalni, tekintve, hogy Aimée sokszor olyan, mint a francia tavasz... szeszélyes, hirtelen, és lenyűgöző... Szóval, lehet egyik állításom se állta volna meg a helyét, de mégis úgy gondolom, hogy vicces helyzet lett volna mindenféleképpen. Persze, reméljük erre sosem kerül sor... már, ha egyáltalán még kerülhetek ilyesféle helyzetbe... Faye-el... Kicsit el is szomorított ez a hirtelen jött gondolat, és ha nem merülünk bele a további beszélgetésbe, lehet tényleg magam alá kenődök, talán a szó minden értelmében.
Kérdésem okán egész hamar érkezett a válasz, és ennek igazán örültem. Pláne, mert még be is avatott abba, hogy ha netán tényleg a felkutatására adnám a fejem, akkor nagy vonalakban megtaláljam. Lehet, fel se tűnt neki, lehet akarta, hogy tudjam... ez már csak részletkérdés. Ajkaimon így is úgy is egy halovány mosoly kezdte átvenni az uralmat, egyre szélesebben rajzolódva ki mosoly gödreim szélein. Persze ahogy jött, már ment is... mintha sosem lett volna. Még a számat is oldalra húztam, amikor megpedzte, hogy nem szabadott volna ennyire elengednünk magunkat. Igaza van... kétségtelen. De egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki... a közelségének... az egész lényének.
- Nem rajongok... - tértem még vissza egy korábbi kérdésre, talán direkt nem reagálva elsőre a kijelentésre. - Nem fogok tudni azonosulni ezzel a korral, attól félek. Bááár, egész jó úton haladok... - vontam vállat kissé, ahogy pillantásom újra az övébe kapaszkodott, ahogy karjaim kicsit erősebben öleltek rá derekára, miként köré fontam azokat.
Élveztem, ahogy ő is vágyta a közelségemet, ahogy ujjai simítón szaladgáltak vállaimon, tarkómon, ezzel együtt pedig az én kezem is vándorútra kelt, hogy önkénytelen kalandozásba kezdjen.
- Kérdezhetsz. - bólintottam egyet, én is kicsit eldöntve fejemet. Egyrészt, mert kényelmesebbnek bizonyult, másrészt pedig... így jobban láttam a zöld íriszeket. Persze, azonnal elmosolyodtam, ahogy ajkait elhagyták a szavak. Egyik tenyerem automatikusan túrt kócos tincseim közé, ahogy végül felé hajoltam, röpke finom csókot lopva dús ajkairól.
- Tudod, hogy ez régen sem volt másként. Akkor is nem egy nevem volt már... De a jelenlegi, éppen: Rust. Rust e’Lemaître. Egészen megkedveltem, bár, amikor először kimondtad, hogy Noël... - kaptam a szavak után, ahogy kissé felrántott szemöldökkel ingattam meg fejemet lefelé hajtva. - ...annyira jó érzés volt. Nem is nagyon tudom ezt szavakba önteni... - villantottam végül újra lélektükreibe tekintetemet, ezúttal már kissé komolyabb arcot vágva.
- Figyelj, Faye... én... - sóhajtottam egyet elhalón, fáradtan. - ...Tudom, igen... tudom, hogy elsiettük. Tudom, hogy túl sokat engedtünk az ösztöneinknek, és ezzel együtt magunknak. De én... - pillantásom olykor elszakadt róla, miként magyaráztam, miként fejem is szavaimmal együtt ringott, mígnem elhalkultam, és véglegesen is belefúrtam mély kék íriszeimet a zöld szempárba.
- ...nem bánom... - nyögtem ki végül, továbbra is komoly, némileg talán fájó képet vágva. Ez utóbbi persze csak a választól való tartást erősítette... Hiszen, még most is féltem tőle, hogy elcseszem... akár egyetlen mondattal, vagy szóval... Azt hiszem, képes lennék bele is pusztulni, ha most, hogy végre újra vele lehetek - akár csak pár órára is -, de elrontanám...
Mindeközben odakinn már kezdett lenyugodni a világ, az eső is már csak szemerkélt, kopogása elmúlt az ablaküvegről, a párkányról... Mintha az egész létezése, és dühöngő vihara csak illúzió lett volna...
Kicsit hátrább léptem, kezemet végig húzva derekán át, combjain, hogy végül ujjaim az övéibe kapaszkodjanak.
- Hiányoztál... - vallottam be őszintén, hiszen igaz volt. Még ha ezzel többet is elárulok magamból, mint amit már egyébként is... Elvégre, nem csak én, de nyilván ő is érezte, hogy ez nem pusztán vágy volt, egy másfél évszázadra elfojtott szenvedély... sem testiség... Ez sokkal több volt annál. Én éreztem. És valahol sejtettem: ő is.
Végül kezeim újra útra keltek, hogy arca két tenyerem közé fogva csókoljak ajkaiba. Egészen hosszan... finom érzékiséggel, amennyiben hagyta...

Kedvesen mosolyogtam rá a bók hallatán, és gyengéden megcirógattam az arcát, habár már nem volt olyan jó kedvem, mint korábban. Hogy miért? Ez egy egészen egyszerű kérdés. Azért, mert vissza kellett térnem a valóságba, és olyan dolgokon gondolkodnom és olyanokról beszélnem, amiken és amikről egyáltalán nem akartam. Nem volt semmi kedvem keseregni, de akárcsak ő, én is tudtam, hogy előbb-utóbb ezen át kellene rágnunk magunkat, bármennyire nem fűlött hozzá egyikünknek a foga sem. Nem, legszívesebben befogtam volna a füleimet, és még egy kicsit elmerültem volna ebben a mámoros, látszólag nyugodt helyzetben, amely jelenleg számomra álomszerűnek tűnt.
- Nem értem, hogy miért… - ráztam meg a fejemet, miközben a mosoly továbbra is ott pihent az arcomon. – Nekem sem volt egyszerű megbarátkozni az újdonságokkal, de azért vannak egészen hasznosak is. Például a telefon, amin majd bármikor elérhetsz, ha kiérdemled a számomat – csipkelődtem egy kicsit, míg ő erősebben szorított magához. Egyetlen porcikám sem kívánt ellenkezni, sőt, én is inkább közelebb húzódtam hozzá, mint amikor a macska dörgölőzik az ember lábához. Most én is úgy éreztem magam, mintha farkas helyett egy hatalmasra nőtt macska vált volna belőlem. Mulatságosnak találtam ezt a gondolatot, de inkább nem osztottam meg vele. Még a végén teljesen ostobának nézne, azt pedig nem igazán szerettem volna.
Tudtam én, hogy buta a kérdés, amit feltettem, de valamiért tudni szerettem volna, hogy most hogyan szólítják őt azok, akik itt ismerkedtek meg vele Fairbanksben. Arra gondoltam, hogy talán nekem is gyakorolnom kéne, habár én már annyira megszoktam a Noëlt, hogy szerintem nem is nagyon tudtam volna másnak nevezni. Nekem ő örökre az fog maradni, még ha időnként más néven szólítom is. Azért elég érdekes helyzetbe keveredhettünk volna, ha a húga szólítja az eredeti nevén, én egy álnevén, míg megint más egy újabb álnéven, egy azon időben. Azt hiszem, hogy elég nagy kavarodás lehetett volna belőle, én pedig ezt szerettem volna elkerülni. Nem hiányzott, hogy bármelyikünk is felhívja magára a figyelmet jobban, mint amennyire feltétlenül muszáj volt. Csak azt sajnáltam, hogy én sem maradhattam ám a végtelenségig főorvos a kórházban, maximum tíz évig. Talán már így is sokat mondtam, hiszen már lehet, hogy akkor is feltűnne az öregedésem hiánya.
- Rust… - ismételtem el, ízlelgetve az újabb nevet. Néhány pillanatig csak bámultam rá, mintha még sosem láttam volna, azután bólintottam egyet. – Azt hiszem, hogy illik hozzád! – jelentettem ki, és újra rámosolyogtam. – Majd megpróbálom megszokni, bár nem ígérek semmit – vallottam be őszintén, kicsit talán szégyellősen is. Tudtam én jól, hogy nem kért tőlem ilyesmit, de én fontosnak tartottam, hogy ilyen apróságokat is tudjak. Másként hogyan kereshetném őt, ha esetleg valami emberrel találkozok össze? Magyaráznám, hogy Noël, és mindenki hülyének nézne, hogy miről beszélek. Nem hiányoztak az efféle félreértések…
Mosolyom picit halványult, amikor észrevettem, hogy már jóval komolyabban néz rám, de azért nem fordítottam el a tekintetemet, hanem végig csakis rá figyeltem. Azért egy kicsit még mindig hatással voltak rám már pusztán a szavai is, hiszen az is meghatott, hogy jó érzést váltott ki belőle, amikor a neve elhangzott a számból. Ez arra engedett következtetni, hogy neki is eszébe jutottak azok az idők, amikor még úgy élt. Az, amikor még velem élt!
- Ne érts félre! – ráztam meg a fejemet ezúttal már én is komoly arcot vágva. – Én sem bánom, hogy így alakult… - mondtam határozottan, aztán kicsit mégis elbizonytalanodtam, ami a hangomból is kihallatszott valószínűleg. – Ettől függetlenül azonban még mind a ketten tudjuk, hogy ennek nem itt, nem így, és nem most kellett volna megtörténnie. De nem bánom! – tettem hozzá újra, hogy meggyőzhessem őt arról, tényleg így van. Hogyan is bánhattam volna, mikor egész életemben csakis ő létezett számomra, mint férfi, senki más? Mégsem kellett volna máris idáig jutnunk. Én szépen lassan szerettem volna haladni, ehelyett most ajtóstól rontottunk be a házba, hogy úgy mondjam. – Csak azt hiszem, hogy most nem ártana egy kicsit lassítanunk. Újra megismerni egymást, elfogadni azt, akik ma vagyunk – vetettem fel, miközben ártatlanul, kíváncsian pislogtam rá. Nem tudtam, hogy mit fog mondani. Igazából lövésem sem volt róla, de hát itt volt a remek alkalom arra, hogy végre tisztázzuk, mi az, amit egymástól várunk. Meg persze mi az, amit nem.
- Te is hiányoztál nekem! – végre újra mosolyogtam, ujjaimat az övéibe fontam én is, és kicsit rá is szorítottam. – De azt hiszem, hogy ezt már mondtam… - kuncogtam halkan, közelebb húzva őt magamhoz. Aztán hagytam, hadd fogja két keze közé az arcomat, hogy végül megcsókolhasson. Vártam azt a pillanatot, méghozzá epekedve. Szemeim lassan csukódtak le, ahogyan ajkaim hívogatóan nyíltak szét. Két tenyerem immár az ő két kézfejére simult rá, úgy viszonozva a gyengéd csókot. Lábaim kicsit megfeszültek, ahogyan újra a csípője köré fontam őket, végül két kezem végigsimított karjain, vállán, aztán a nyaka két oldalán állapodtak meg. Ujjaim éppen elértek a tarkójáig, ott kezdtem el játszadozni az odalógó hajszálakkal, míg néhány perccel később hátrébb nem hajoltam egy picit, levegő után kapva.
- Ha ezt így folytatjuk, itt fogok ragadni a konyhapulton, ruha nélkül! – nevettem el magam, miközben arcomat az ő arcához dörgöltem.

// butaaaa... nekem nagyon tetszett!!! *-* //

Elvigyorodtam, mikor azt ecsetelte, hogy megkapom a számát, amennyiben kiérdemlem. Igazából eshetett volna rosszul is, de a helyzetünket tekintve, azt hiszem ez inkább előrelépésnek számít, és valahol - ámbár nem mutattam -, de örültem a megnyilvánulásának. Persze, a kissé zavart, jókedvű mosolyon kívül mást nem reagáltam, nem is kellett. Felfogtam, értettem, és ha rajtam múlik, nyilván meg is teszek érte mindent, hogy a dolgok jó irányba haladjanak köztünk. Én sem akarok sietni, mindattól függetlenül sem, hogy mióta újra megláttam, képtelen vagyok még levegőt is venni úgy, hogy ne rá gondolnék. Azt hiszem, vannak olyan helyzetek, érzések, és emberek az életünkben, amik nem múlandóak... amik örökre belénk vésik magukat. Faye is ilyen... Ezt mindig tudtam. Csupán a fájdalom csillapodott, a szeretet, a szerelem egy percet se. Akármennyit változtunk, akármennyit formált rajtunk az élet... Nem számít.
- Nem kell megszoknod. - ráztam meg fejemet egészen aprón, ahogy pillantásom minduntalan az övét követte. Jó volt nézni... persze, hogy jó volt! Olyan régóta nem láttam már, hogy most, hogy itt van előttem, egyszerűen úgy hat rám, mintha valami mágnes lenne, amihez már zsigerből vonzódom, ragaszkodom.
Talán így is volt... sőt.
Ám, ahogy az iménti helyzetet kezdte el boncolgatni - ugyan csak felületesen -, arcom kissé elkomorult, némi keserű szikra is felütötte rajta a fejét.
- Tudom, Faye. Ahogy azt is, hogy igazad van... - ezúttal már nem rá néztem, tekintetem lefelé araszolt, homályosan kutatva bőrét, lábának apró mozdulatait.
- Nem mondom, hogy felejtsük el. Mert nem is tudnám... De most ne beszéljünk erről. Pártolom a felvetést, és azt hiszem, jogos is. Csak szééép lassan... - utolsó mondatomat épp olyan szaggatottan mondtam, mint amilyen a valós értelme is volt.
Tényleg nem akartam tovább hámozni ezt a dolgot, mert nem. Élvezni akartam a közelségét, a jelenlétét, az illatát, és mindent, amit ő személyesített meg. A szívem így is szaporán vert, ehhez elég volt az is, hogy csupán arasznyira volt tőlem. Sosem értettem a kémiához... de azt hiszem, ami köztünk van, az ember farkas feletti.
- Mondtad... de nem tudod elégszer elmondani ahhoz, hogy ténylegesen is elég legyen... - vigyorodtam el, és már húztam is arcát az enyémhez, hogy lázas, gyöngéd csókot égessek ajkaira. Derekamra kúszó combjaira lassacskán lesiklottak ujjaim, és finoman martam beléjük, ahogy szakadatlan intenzitással csókoltam őt. Beletudtam veszni... az érintéseibe, a simító mozdulatokba, melyeket karomon át ejtett meg, vagy épp miként ujjai tincseimmel kezdtek el játszani. Egy pillanatra megint minden olyan volt, mint régen... De ismét csak csengettek az elmémbe, hogy ez bizony szimpla illúzió, és még van mit dolgozni azon, hogy ez valaha legalább hasonló lehessen, vagy jobb...
Ahogy elhajolt, még dőltem utána, míg végül íriszeim felpattantak, egyenesen a zöld szempárba égve. Ajkaimra mosoly ült fel szavai hallatán, és kissé oldalra is billentettem fejemet, ahogy karjaim egészen magamhoz húzták őt, ölelőn.
- Engem nem zavarna... - suttogtam csupán, belecsókolva nyakába, mialatt hosszú haja majdnem betemette az egész arcomat. Jó lett volna így maradni, túl jó... De tudtam, korai ez még... már csak az is, hogy így ölelem őt, ilyen közel, ilyen... helyzetben...
- Sőt... nagyon is tetszene a dolog... - pillantásomat ismét ráemeltem, mutató ujjammal simítva végig arca élén, szőke tincsein, mígnem hüvelykujjam meg nem állapodott szája sarkában, hogy ezúttal már csak egy röpke, puha csókot leheljek ajkaira...