- Befogadtak. – egyértelműen nem a farkasokara gondolok ezzel. Mivel emberek közelében élek és emberekkel foglalkozom, ezért rájuk gondolok. Falkában nem is voltam tulajdonképpen sosem, csak a testvéreimmel. - Igazad lehet. Toulouse nyáron nagyon nyüzsgő. Jó volt a kertvárosba visszatérni minden este, ahol több nyugalom volt. Nézem, ahogy kivesz ő is egy almát és beleharap. Mosolygok. Ragadós az almaevés. - Nem véletlen eszek almát. Meg, bizony. – simítom meg négylábú barátunk nyakát. Párizs… - Ha egyszer eljutok oda, feltétlenül megnézem. Az utolsó boxnál járunk, mire válaszolok, azt az almát már nem adok senkinek, ha elkezdtem, be is akarom fejezni. - Szerintem az a jó nekünk, hogy sokfelé mehetünk, időnk van rá bőven. – ahhoz képest rendesen nem utazgattam. Megragadtam egy országban és ott utazgattam, rövidebb-hosszabb ideig tartózkodtam. - Olaszország jó lehet, meg a skandináv területek is érdekelnének. – és kimondatlanul, de Japán. Jó lenne oda visszamenni. - Szóval hol van az a forró csoki? – biccentem oldalra a fejem, miután végeztünk az almadogatással. – Csak előbb elpakolom a holmimat, nem szeretem széthagyni. Hamar megvan, főleg, hogy közben nagy részét már el is pakolták. - Karamella és fahéj van? Vagy ne kérdezzek ostobaságokat? – mosolygok. Nem tudom, milyen forró csokit tervez készíteni.
Nagyon kellemes elbeszélgetni vele. Élvezem a társaságát és olyan nyugodtság tölt el, amit már rég nem éreztem. Aranyosnak tartom, hogy megmutatta nekem kisfiús oldalát is. Sosem tartottam normálisnak azt, ha valaki elveszíti a gyermeki oldalát. A karót nyelt, rideg emberek nem lehetnek boldogok, mert elfelejtették, hogy milyen élvezni az életet, milyen gyereknek lenni. Szép lassan az almaosztogatás végére érünk, miközben én is szépen elpusztítok egyet. Hangosan felnevetek, amint a forró csoki után kezd el érdeklődni. Rosszabb, mint én!! -Rendben megvárlak!-Addig én is elteszem a kiürült zsákot és még egyszer körbe nézek, hogy minden rendben van e. Miután Bastian is mindent összeszedett elindulok mellette a ház felé. Bár kóbor, de nem hiszem, hogy Odiet zavarná, ha barátkozom vele. Talán sikerül rábeszélnem, hogy legyen a falkánk tagja, vagy sikerül kideríteni valami mást. Pár percen belül már bent is vagyunk a melegben és miután megszabadulok a cipőimtől be is vonulok a konyhába jelezve Bastiannak, hogy nyugodtan kövessen. -Ha minden igaz mind a kettő van, meg még pillecukor is, ha esetleg kérnél bele azt is. Meg persze a tejszínhabról se feledkezzünk meg!-Kacsintok rá, miközben elkezdem elővenni a hozzávalókat.
A kis csomagot figyelmesen ott hagyom a bőrápoló készletnél. Itt nagyobb szükség van erre, és bármikor tudok pótlást beszerezni. Nem kérdezgetem ismét udvariasan, hogy zavarok-e. Ha zavarnék, nem hívott volna meg, ha meg kiderül mégis, akkor elegánsan és rettentő gyorsan távozom. Megbántódni felesleges, rossz időzítés, rossz napfény és a többi. Masako a vidámságot jelenti számomra, a kedves figyelmességet, ami mostanában nagyon nem jellemző, alig valakire. Belépve a házba egy megfelelő hangerősségben köszönök, majd ahogy látom, követem is a példát, megszabadulok a csizmámtól. A házban mezítláb szoktam lenni, otthonnak nem nevezném, az már nagyon régen volt és hiányozhat, visszatérni már akkor sem fog az a helyzet. - Pillecukor? – pislogok rá meglepetten. Nem igazán tudom, mi az. Mivel más házában nem turkálok, először le akarok ülni, aztán meggondolom magam. - Tegyem fel addig forrni? – célzok a nedűre. Láb alatt lenni és illetlennek lenni nem akarok, ha nem kér a segítségből, akkor leülök. Elég szerencsétlenül, majdnem leverek egy bögrét, de még időben elkapom. - Majdnem sikerült összetörnöm, bocsánat. Egészen egyedi a díszítése. – nézek a pöttyökre, ahogy megfogom a kezemben.
Elkerekednek szemeim mikor felteszi a kérdést. Látom rajta, hogy még sosem hallott erről az édességről. Hát ő milyen világban élt eddig? Mi az, hogy nem ismeri a pillecukrot? Nah ez most meg fog változni!!! -Nem ismered a pillecukrot? Pedig Amerika egyik híres édessége... A filmekben is mindig a tábor tűznél pillecukrokat sütögetnek.... No de! Akkor kapsz kóstolót és ha ízlik a forrócsokiba is kapsz!-Szélesedik ki mosolyom miközben felé kacsintok egyet. Ahogy a konyhába érünk már elő is veszem a zacskó pillecukrot, amit szépen leteszek elé. Nyugodtan falatozgathat belőle, van elég. -Nem nem! Te csak csücsülj le! Majd én elkészítem, hiszen én vagyok a házigazda! Egyél pillecukrot és szólj, hogy kérsz e belőle.-Kedves tőle, hogy segíteni akar, de nem nehéz összedobni egy forrócsokit. Elő is veszek két tábla csokit, tejet és a lábost, amiben a finomság elkészül. Először a tejet öntöm bele, majd összetöröm a csokit és már hagyom is melegedni. -Elkaptad ez a lényeg! Ez az én bögrém... Nagyon régen kaptam az unokatestvéremtől. Imádom, szóval csak óvatosan!-Lopok a zacsiból egy pillecukrot, amit be is dobok a számba. Imádom! -Amúgy hány éves korodban tanultál meg lovagolni? Egyszer ha lenne kedved elmehetnénk legközelebb lovagolni a környéken.-Jó jó tudom néha túl sokat beszélek, de ha eszembe jutnak a dolgok nehéz nem kimondani azonnal.
A kérdésre megingatom a fejem. Jobb bevallani, hogy nem ismerem, mint folyton hamukázni, hogy de ismerem és aztán kiderül, hogy mégsem. - Kíváncsi vagyok rá. Az elém tett zacskót előbb megnézem, aztán feltekintek Masakora. Előbb felveszem, megforgatom a zacskót, majd egyet kiveszek belőle. - Ezt így is meg lehet enni? – igazából nincs mit veszíteni, be is kapom egyből. Meglepődöm azon, ami elér, elégedetten hümmentek egyet. - Mennyei. – és máris ragad össze a szám. - Rendben. – nem erősködöm, bekapok még egy pillét. – Megkóstolom vele. Van valami speciális elkészítési mód? – érdeklődöm, közben érzem, hogy egyre jobban ragad a szám. - Uh, akkor duplán jó. – kedvenc. Amit megtapasztaltam apránként, hogy az anyagi dolgok már nem érdekelnek. Elvégre több, mit száz év alatt minden semmivé lett, amit felépítettem. Nincs bögre. A kérdésre elég rendesen felvonom a szemöldököm érdeklődve, de azért finoman arrébb teszem a bögrét és még az ujjaimat is elkapom róla. - Azt hiszem, ez pár száz év után nem annyira lényeges kérdés… - somolygok, miközben felé fordítom a pillés zacskót, hogy lophasson belőle. – Huszonegy. Az első akarások egyike volt, hogy lóra pattanhassak és vágtathassak a széllel. - Az legyen akkor egész napos. – teszek javaslatot a lovas kirándulásra. – Van terved, merre, vagy rám bízod? – nem veszek több cukrot, de azért figyelem, mikor teszi majd bele a forró csokiba a pillét. – Te mikor tanultál meg lovagolni?
-Persze, hogy meg! Igazából számos módon el lehet fogyasztani, de szerintem magában is isteni finom. Igaz mondjuk sokat nem lehet belőle megenni, mert iszonyat édes.-Meg ha túl sokat eszik az ember belőle egy idő után rosszul is lesz. Nekem már sikerült elérnem azt az állapotot. Nos nem kívánom senkinek sem. Érdeklődve figyelem ahogy megkóstolja a pillecukrot és örömmel látom, hogy neki is ízlik. Ezek szerint ő is egy igazi édesszájú. A pasik között igen ritka. -Mármint a forrócsokinak? Mert nem szándékoztam semmi extrát csinálni vele. Csak megolvasztom a csokit, tejjel hígítom aztán majd megpakoljuk mindenféle finomsággal. De nyugodtan szólj ám, ha van valami különleges kívánság, vagy van egy tuti recepted.-Én nyitott vagyok mindenre. Egyszer láttam interneten ezt a receptet, nekem bejött, azóta így csinálom, de ha ő is ismer egyet tőlem azt is kipróbálhatjuk. A kijelentése teljesen jogos. Bár nem tudom pontosan hány éves is, de annyit azért tudok, hogy száz feletti. -Bocsánat... Néha megfeledkezem az évek mennyiségéről.-Mosolyodom el, miközben tovább kevergetem az olvadozó csokit, amibe lassan a tejet is beleöntöm. Természetesen ha közben mondja a másik receptet azt is elkezdhetjük csinálni. -Nincs tervem... Csak most jutott eszembe ez az egész kirándulás. De tőlem lehetsz te a vezető! Remélem nem valami sötét erdőbe akarsz majd elvinni, ahol aztán élve eltemetsz!-Nevetek fel, bár ki tudja... Belopja magát mások bizalmában és aztán bumm... -Én körülbelül egy éve kezdtem el tanulni, de igen intenzíven.-Napi szinten tanultam, gyakoroltam a lovaglást, természetesen az egyéb edzések mellett.
Nem hasonlít ahhoz a gyerekkori édességhez, ami akkoriban volt az édességek édessége. De némileg visszahozza mindezt. - Az igaz. Szinte ragad a szám. – ehhez kell valami enni, mert a végén nem tudok majd beszélni. A visszakérdezésre bólintok. Azt látom, hogy a pillecukor nem egy házilag elkészíthető valami. Szokatlan a nagy bolt is, bár áruház volt már, amikor Párizsba felutaztam. A felajánlásra, miszerint van-e bevált receptem, habozás nélkül rávágom. - Tejszín, vanaíliarúd és szerecsendió. Milyen finomságokat teszel bele? – már nincs nagy házam, besegítőkkel, házvezetőnőt ugyan kértem heti pár alkalomra, de ennyi. Magamnak kell megtenni mindent és jó felfedezni így a jelenkort. Még ha nehéz is. – Segítsek? Újabb pillecukor, de már kezdem érezni, hogy sok lesz. - Nem szükséges bocsánatot kérned. – mosolygok rá. – Az évek száma még nem feltétlenül tesz bölcsebbé valakit. A természetben létezés az egyik legfontosabb a számomra, ezért kapok az alkalmon. Masako társaságát pedig élvezem. - Akkor legyen úgy egész napos, hogy éjjel csillagbámulás lesz. – a csillagokat szerettem nézegetni és ez az imádat még ma is megmaradt. Ha minden igaz, a távcső is nem sokára megérkezik. - De, ez a szokásom! – nevetek fel. Érzem a pillanatnyi bizalmatlanságot és megértem, még ha érzékenyen is érint. – Ha gondolod, hívj meg valakit. – javaslom. Így túlerőben lesznek, még ha látszatra is, ám szeretném a lehetőséget elvenni. - Egy év sok idő, főleg, ha sokat gyakorolja a farkas. – szippantok bele a levegőbe. – Mint ahogy a forró csokidnak is mennyei illata kezd lenni. Elgondolkodtál már a műlovagláson? Az akrobatikuson.
Csak mosolyogni tudok rajta. Milyen kis kíváncsi és ugyanannyira kis nyughatatlan, mint én. Mindenáron segíteni akar nekem, pedig már az elején megmondtam, hogy nincs szükség rá, hiszen a vendégem! -Olyan kis kíváncsi vagy, mint egy kisfiú! Türelem! Hamarosan elkészül. Legyen meglepetés!... Amúgy nem rossz ötlet a vanília, meg a szerecsendió, de nálunk most ilyen nincs... De hidd el nagyon, de nagyon finom lesz! Bízz bennem!-Kacsintok felé egyet, majd egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén. Miben is tudna nekem segíteni... Valamilyen feladatot mindenképpen adni szeretnék neki, ha már ennyire szeretne, de tényleg csak egy kis apróságot. -Ha ide hoznád nekem a hűtőből a tejszínt és a tejszínhabot az nagy segítség lenne. Az ajtóban vannak!-Közben a csoki már szépen felolvadt, így ahogy megkapom a tejszínt már öntöm is bele. -Sokan tejjel csinálják, de a tejszíntől kicsit sűrűbb állaga lesz főleg, ha egy picit utána habverővel is megdolgozod.-Magyarázom meg neki a dolgot. Természetesen miközben a kezeim járnak ő rá is odafigyelek, de mikor megemlíti a csillagnézést egy pillanatra leállok. -Huu ez nagyon jól hangzik! Mindig is szerettem nézegetni a csillagokat. Olyan megnyugtató tud lenni, de igaz társaságban sokkal kellemesebb!-Odett meg bizonyára elengedne engem, de persze mindenképpen megbeszélném ezt vele előtte. -Mi?... Nem, nem szeretnék senkit sem elhívni! Bízom abban, hogy annyira ízleni fog a forrócsoki, hogy meg akarsz majd tartani!!! Mert a receptet nem fogom elárulni!-Oké ez elég hülyén hangzik úgy, hogy mindvégig mellettem van és minden mozdulatom látja, de ez csak játék. Már nem kell sokat várni és lassan már ihatjuk is ezt a fenséges meleg italt. Aki kitalálta az egy szent volt! Az újabb kérdésén meglepődöm kissé, ami ki is ül az arcomra. -Bevallom őszintén ezen még sosem gondolkoztam el!... De nem hiszem, hogy nekem való lenne! Sosem voltam az a sportos alkat. Inkább a tánc érdekelne, ha már elkezdenék tanulni valamit. Egyik nap láttam egy videót egy pár táncolt. Annyira szép volt... A mozdulataik kecsesek, lágyak, de mégis kemények...Lenyűgözött.-Teljesen őszintén beszélek vele. El is kezdtem keresgélni interneten, hogy mégis hol is oktatnak esetleg ahhoz hasonlót a városban. Közben a tejszín is felmelegedett, és miután szépen elkevertem a csokival elő is veszem a habverőt. Csak pár másodpercig használom a kis gépet, majd ki is kapcsolom és már veszem is elő a bögréket, amikbe szépen öntök egy-egy adag csokit. Mikor a tejszínhab a kezembe kerül ujjamra nyomok egy kis adagot és meg is kóstolom. -Minőség ellenőrzés!-Vigyorodom el ahogy egy újabb adagot nyomok az ujjamra, de most nem a szám felé emelem, hanem egy hirtelen mozdulattal Bastian orrára kenem, hogy végül hangos nevetésbe törjek ki.
- Igen, kíváncsi vagyok! – nevetek fel. – Mint egy gyerek. – ezért is lettem az, aki. Vagy ami. – Meg bízom is. Szeretem a meglepetéseket. – csillan meg a szemem. - Hozom! – a hűtőben nem is kell keresnem, az illata vezet. Kiveszem, s kinyitom őket, s a keze ügyébe helyezem. Nem mondanám, hogy ász vagyok a konyhában, a kísérletezésben kimerül a tudományom, a régi hagyományos francia ételeket ettem sokáig, és gyerekes naivitással vetem magam bele az új dolgokba. - Tejszínpárti vagyok… - jegyzem meg. A csillagokra bólogatok. - Itt pedig különösen jól látni a csillagokat. – Portland kissé fényes volt égboltban, amikor ott akartam felnézni az égre, mint ahogy Írhon is. Felnevetek. Masako kedvessége megérint, és játékosan a tál felé nézek, mosolyogva utána. - Igazad van. Sokszor kell még ellesnem, hogy sikerüljön is. Kecses tartása van és a lovak is kedvelik. Tánc. Igen, megy hozzá. - Szép mozdulataid és tartásod van. A lovas akrobatikát azért gondoltam volna, mert az… tánc a lovakkal… és ők szeretnek téged. Láttam. Milyen tánc volt? – én és a modern tánc, ami úgy több mint száz évet ölel fel, még annyira nem vagyok otthon, s ha megy is a tánc, az azért van, mert „leérzem” másoktól, akik ott vannak. Amikor önteni kezdi a forró csokit, keresni kezdem a kakaóport és mivel ismeretlen a terep, visszafordulok, hogy megkérdezzem merre is van szitáló. Szita. - Mondd me… - ekkor érkezik a tejszínhab az orromra. Megint felnevetek, de nem a nyelvemmel, hanem az ujjammal szedem le az orromról. - Mmmm… egészen jó. Masako és Bastian íze van. – mosolygok. – Merre van a szita és.. a kakópor? A kakaószórás után, ha Massako is kér rá, nézegetem. - Mesteri alkotás a hab. Egészségünkre! – a kanalat szinte félig engedem a habba, el is tüntetve, hogy a többit már a csokiba keverjem. Meg akarom kóstolni a forró csokit, minél előbb. - Mmmm…. mmm…… - még ízlelgetem, nem bírok betelni vele. – Mennyei…. sokat kell még tanulnom és gyakorolnom, hogy ilyen finomra sikerüljön.
-Bevallom őszintén, hogy nem nagyon vettem még szemügyre itt a csillagos eget. Pedig tényleg szeretem főleg, hogy sok kellemes emlékem van a csillagnézéssel kapcsolatban. De azt hiszem túl sok minden történt az életemben, hogy erre rendes időt szánjak... Szóval nagyon várom már azt a kirándulásunkat. Mikor lenne jó neked? Én mindennap itt vagyok szóval rajtad áll!-Minél előbb megyünk annál jobb. Tőlem akár holnapra is megszervezhetjük, bár lehet Odie nem örülne neki, hogy ilyen hirtelen beszervezek valamit. Nem akarok magára hagyni a sok munkával, de azért egy napra csak elenged. Mikor a tál felé pillant eltakarom azt felnevetve. Jól érzem magam nagyon is. Kezdem azt érezni, hogy visszatér a régi vidám, magabiztos Masako. A kijelentésén nagyon meglepődöm, ami ki is rajzolódik arcomra, de csak akkor reagálok rá szavakkal, mikor befejezte. -Oh ez igazán kedves tőled. Ilyet még senki nem mondott nekem. Tényleg úgy hiszed, hogy menne nekem a tánc?-Teszem fel teljesen őszintén a kérdés. Igaz Unalaqnak hála nem vagyok olyan ügyetlen, mint anno és sok mindent sokkal könnyebben tanulok meg, de ki tudja, hogy ez elég e. -Amúgy most elgondolkoztam a dolgon, de úgy is annyi időm van, mint a tenger, szóval ki tudja... Lehet, hogy száz év múlva én leszek a leghíresebb műlovagló!-Szélesedik ki mosolyom. Természetesen elmondom neki mit hol talál, majd miután a tejszínhabot rányomtam a csokira érdeklődve figyelem az ő mozdulatait. Ahogy rákerült a kakaópor is még megszórom egy kis mályvacukorral és készen is vagyunk. -Megmutatom neked a videót, ha érdekel!-Csillannak fel szemeim. Mielőtt elmennék még a gépért én is megkóstolom az alkotásunkat. -Ez tényleg finom lett. Ügyesek vagyunk!...Örömmel megtanítom neked. Akár minden nap készíthetünk!-Ha valóban érdekli a felvétel akkor már indulok is a gépemért, hogy a konyhába cipelve a híres youtubon kikeressem a videót. -Nem egy profi felvétel, de a tánc a lényeg az meg remekül látszódik.-Pár kattintás és már el is indul a videó. Az egész csak pár percig tart. A végén érdeklődve pillantok rá.
- Akkor most lesz alkalmad. – a siettetése megmosolyogtat. – A kirándulást a tavaszi napéjegyenlőség utáni hétre gondoltam. A napot rád bízom, és legalább két héttel előtte szólj kérlek. – eléggé tele lesz március elejétől a naptáram, nem gondoltam volna, hogy ennyire kelendő leszek. És egészen biztos vagyok abban, hogy Masako is elég elfoglalt, ráadásul engedélyt is kell kérnie. A takarásra, majd a nevetésre úgy teszek, mint aki fölé akar hajolni. - Igen. Ám, ha nem érzed így, akkor nem érzed így. A te életed és jövőd. – nézek rá. – Így van. – remélem, hogy lesz is. Kívánom neki, hogy legyen annyi éve, hogy mindent, amit szeretne, kipróbálhasson, megismerhessen. A mályvacukros szórásra felvonom a szemöldököm. - Nem bele kell tenni? – hol ránézek, hogy a két remekműre. Cuppogok, mielőtt meg tudnék szólalni, az ízeket akarom érezni. - A nagyobb, jóval nagyobb érdem a tiéd. Kíváncsi vagyok a videóra. – bár az egészen más, mint ha élőben látnám. Nagy mázli, hogy csak felém fordítja és nézhetem. Ezek a kütyük még mindig csupa rejtélyek nekem. Mint ahogy az is szokatlan, hogy ezt táncnak nevezik. Régen láttam ilyeneket és olyan összejöveteleken, ahol a szellemekhez szóltak. - Nagyon kecses mozdulatok. Szerintem az életben nem tudnék olyan hátrahajlást csinálni. Ezzel szeretnél foglalkozni? – nagyjából ilyen mozdulatokat láttam a lovasakrobatikusoknál, tény, hogy ott a ló mozgására is figyelni kell. – Biztos, hogy van a közelben ilyen lehetőség. Felhajtom a bögre több mint felét addigra. - Ó, elfelejtettem. – tapogatózom a zsebemben. – Biztos jövök még a lovardába, de a telefonszámom itt hagyom. Ha nem veszem fel, nyugodtan hagyj üzenetet, vagy visszahívlak. – végre megtalálom az elvándorolt tárcámat és egy kártyát az asztalra teszek. – A lovardának is megvan a telefonszámom. – mivel van, amit rendszeresen el tudok hagyni, inkább előzékeny vagyok. Felhajtom a maradékot a bögréből, majd csettintek egyet a nyelvemmel. - Köszönöm a forró csokit. A vendéglátást és legfőképpen a társaságod. Ha szabad, még jövök lesni forró csokikészítést tanulni. – de most már ideje mennem. Nem akarom Masakot sem bajba sodorni azzal, hogy itt vagyok sokáig. A kabátomat a kezembe kapom, a kocsiban úgyis levenném. Két puszit adok Masako két arcára. - Köszönöm és szép további napot! Szia! Még a kocsiba beszállás előtt is integetek neki, s csak azután indulok el, vissza.
Bár sajnálom, hogy ilyen sokat kell várni erre a remek kis programra, de alkalmazkodom hozzá. -Rendben, bár szerintem nekem teljesen mindegy milyen nap... Talán a hétköznapok jobbak, mert akkor kevesebben vannak, de tudok alkalmazkodni!-Már most tudom, hogy iszonyatosan jo nap lesz az és nagyon is várom. Jó lesz kicsit kimozdulni innen, elvonulni az erdőben. Ez még a bundásnak is nagyon fog tetszeni. -Bele is lehet, de így gusztább. Tőlem belenyomkodhatod, ha szeretnéd! Nem fogja elrontani.-Kacsintok felé egyet. Én mondjuk általában a habbal együtt azonnal leeszem, de nem kötelező követni ezt, hiszen mindenki úgy fogyasztja ahogy akarja. Erre nincs külön szabály. -Foglalkozni? Az azért túlzás... Nem csak szívesen megtanulnék táncolni. Bár sosem próbáltam... eddig csak különféle szórakozóhelyeken táncoltam, de az azért nem ugyanaz.-Akkor az ember nem foglalkozik azzal, hogy mégis hogyan táncol, másnak tetszik e, hanem csak kitombolja és jól érzi magát. Fogalmam sincs, hogy én hogy táncolok, de nem is érdekel ilyenkor. Akinek nem tetszik ne nézze, aki meg viccesnek tartja, nos legalább szereztem neki pár boldog pillanatot. Én lassabban fogyasztom a finom italt, kiélvezek minden ízt, de persze sosem szokott gond lenni abból, hogy kihűl. -Oh köszi!- Át is veszem a kis névjegykártyát, amit el is olvasok magamban és mielőtt bárhova is menne előveszek az egyik fiókból egy tollat, papírt és fel is írom a saját számom. -Nekem nincs ilyen menő kártyám, szóval be kell érned ennyivel!-Nyújtom át én is a telefonszámom, hátha néha lenne kedve beszélgetni velem, mikor épp nincs itt. Mondjuk nagyon is sajnálom, hogy máris megy, de egyszer minden jó véget ér, hogy később elkezdődhessem egy újabb remek élmény. -Én köszönöm, hogy elviseltél engem és természetesen szabad, sőőőt! Kötelező!-Nevetem el magam. Örülnék neki nagyon is, ha máskor is tovább maradhatna. Igazán nagyon élveztem a társaságát. A puszikat természetesen én is viszonozom, majd el is kísérem az ajtóig. -Neked is! Vigyázz magadra!-Búcsúzom el még tőle, majd megállok az ajtóban és úgy figyelem ahogy a kocsihoz sétál. Én is intek neki egyet. Megvárom míg elhajt az ajtóval, csak az után megyek vissza a házba, hogy rendet rakjak magunk után.
//Én is nagyon szépen köszönöm és bocsi, hogy csak most ment tőlem a záró //
Itthon vagyok, de valahogy mégis idegen, köszönhetően annak, hogy a falka fele - vagy több, mint a fele(?) pontos számokat nem tudok - az alatt került ide, hogy én távol voltam. Így pedig örülök, ha ismerős arcokat láthatok és nem mindenki vadi' új. Amin egyébként nem nehéz változtatni, csupán meg kell őket ismerni, ami már csak azért sem árt, mert megtarthattam a rangomat, miután megjelentem az új Atanerk színe előtt. Lényeg, hogy nem árt, ha tudom kikért is viszem majd vásárra a bőrömet és ők is ismernek engem. Nem tervezek minden egyes falkatagot felkeresni az otthonában, a legtöbbekkel majd csak összefutok valamikor, de azért azokhoz, akiknek saját üzletük van és/vagy kölykük is, mindenképpen elmegyek. Számomra a dolog teljesen logikus, tudjam mi tartozik újonnan a falkához és mentor lévén az sem árt, ha a kölykökről is van némi fogalmam, akkor is, ha nem kérnek a segítségemből ilyen vagy olyan oknál fogva. Mindennek okán pedig nem tűnik ostobaságban, hogy bevágjam magam a kissé leharcolt, de még működőképes furgonomba és elvezessek a világ végére a lovardához. Miután leállítom a motort, kiszállok a járműből és egy könnyed, de határozott mozdulattal vágom be az ajtót magam után. Leveszem a napszemüvegemet és egyenesen a faházhoz indulok meg. Mostanra, azért a lakból valamiféle falkaszag rajtam ragadt vagy ha másé nem, hát Darrené, pajzsom pedig félig van csupán felhúzva. Ahogy egyre közelebb érek, energiáim körbetapogatják a helyet, leginkább azért, hogy elöljáróban megtudjak valamivel többet az itt lakó(k)ról, mint amennyi infóval jöttem. Állítólag valami szőke nőstény a tulaj és van egy kölyke is. Ezen ismeretek alapján pedig gyanútlanul és megszokott nyugalommal érek egyre közelebb és ez az érzés egészen addig tart, amíg meg nem érzem a nőstény energiáit, aminek köszönhetően megáll bennem az ütő na meg a kezem is a levegőben, amivel elvileg kopogtatni készültem volna még az imént. Egyetlen pillanaton belül tolulnak fel bennem életem két és fél évszázadának bizonyos emlékei, amelyek egyetlen személyhez kötődnek. Tekintetem az ujjamon viselt jegygyűrűre téved, amit azóta viselek, hogy odakerült azon a bizonyos nyári esküvőn. Mert akármennyire is teltek el felettem az évek és váltam farkassá, katolikus vagyok és a halál nem választott szét minket. A nőstény még mindig a feleségem, főleg, hogy sosem szereztem hírt a haláláról. És most itt van. Rohadtul itt. Mert akkorát csaknem tévedhetek, hogy összekeverjem valaki mással. Nincs azaz ég... Normál esetben valóban kopognék és megvárnám, amíg nyílik az ajtót és felbukkan a tulaj, de most nem tudok. Nem akarok. Ha a házból érzem a Aimée energiáit, akkor minden szívbaj nélkül, türelmetlenül nyomom le a kilincset - ha zárva van, az sem akadály számomra, max a zár látja majd kárát -, ha pedig az istállók felöl - vagy bárhonnan máshonnan -, hát arra indulok meg, fokozott tempóban kapkodva a lépteimet, egészen addig, amíg meg nem látom őt. Basszuskulcs, ez tényleg Ő! - Aimée? - tudom, hogy ő, de valahogy mégis rohadtul hihetetlen ez az egész. Másfél évszázada láttam utoljára és hagytam faképnél, ahogyan annak idején ő is engem. Most meg itt van és az még hagyján, hogy konkrétan itt, de ráadásként egy falkához is tartozunk évek óta. Hát eldobom az agyam... - Mi a faszom...? - csúszik ki a számon rögtön a neve kiejtését követően, inkább magamnak, mint neki, és ezzel együtt mozdulok is, lehetőleg az előtt, hogy lecsapjon/elszaladjon vagy más tettet elkövessen és ha szerencsém van, akkor mindkét karját megfogom a válla alatt, hogy aztán roppant meggondolatlan módon megcsókoljam. Nem, nem kergetek rózsaszín álmokat, az is lehet, hogy már rohadtul nem érdeklem őt, de attól még a viszontlátás, a hazatérésem és minden egyéb szar, amin most átmentem - és átmegyek - ilyen és ehhez hasonló őrültségeket húznak ki belőlem. Eszemfaszom megáll. Vajon mi jöhet még eztán...?
Nem győzők hálát adni az égnek, hogy idén tavasszal elkerült a vörös veszedelem, sajnáltam volna én is feldobni a pacskert, még úgy is, hogy minden elhalálozott falkatársunkba visszatért az élet. Nem, köszönöm, elég volt belőle tavaly, meg hogy utána hetekig az ágyat nyomtam. Képzelem, szerencsétlen Masa mit volt kénytelen elviselni tőlem, de hát na… Az istálló nem takarítja ki magát, ahogy a lovak sem tudják megetetni maguk, és így, hogy kedves bátyám rám hagyományozott mindent, valakinek dolgozni is kellett. Pedig de kényelmes volt amíg ez az egész lovarda az ő napi nyűgje-gondja volt, te jó ég… Hogy én hogy imádtam a délig henyéléseket meg délutáni csavargásokat! Azok voltak ám a szép idők… Bár néha elnéztem a Farkaslak felé, de azért bőven lekötött az itteni munka, így ha nem volt muszáj, túl sűrűn nem jártam a hegyen. Maximum ha már nagyon tele volt a hócipőm mindennel, akkor aztán ideugrasztottam valakit bébiszitternek a gyerek mellé, aztán mentem levezetni a feszkót a falkatársak társaságában. A ritka látogatásaimnak köszönhetően pedig talán az sem meglepő, ha nem voltam épp napra kész az információk tekintetében – mondjuk ahhoz képest, hogy nem vagyok felderítő, még így is többet jelentettem kóborokról, mint némelyikük. Ma épp szabadnaposok vagyunk lovarda tekintetében, így Masa a fiúkkal csavarog valamerre, én meg, kihasználva az időt, egész jól elvagyok a konyhában, ahogy palacsintát sütögetek, jó lesz majd uzsonnának a délutáni sétalovaglás mellé, úgy is akartam menni Carte-tal egy kört a környéken. Már egész szép kis torony magasodik mellettem az édességből, amikor én is megérzem az ismerős energiákat, és olyan szinten kizökkent a tevékenységemből, hogy vérvonal-képesség ide vagy oda, olyan lendülettel küldöm meg a plafon felé szerencsétlen palacsintát, hogy biza az odafenn ragad… - Putain… -morgom bosszúsan, ahogy a plafon felé sasolok, majd az ajtó felé, és már én sem vagyok egészen biztos, hogy melyiknek is címeztem pontosan azt az egy szavacskát… - Benoît? -fordulok hátra ahogy nyílik az ajtó, bár magam sem tudom, miért kérdem, mint ha nem lennék 120%-ig biztos benne, hogy ő az… Ó, de még mennyire, hogy ő az… Csak ő tud ilyen paraszt mód viselkedni! - Nos, drágám, elég nagy gondok lehetnek, ha már ezt is elfelejtetted… -törődök is vele, hogy csak költői kérdésnek szánta amit mondott, és nem nekem, de hosszú házasságunk röpke együtt töltött évei alatt már bőven megtanulhatta volna, hogy jó mindig is jó beszélőkém volt, és amiatt sem zavartattam magam különösebben, ha épp nem kíváncsi a véleményemre. Mondom én anélkül is a magamét. - Te meg hogy a bús fenébe kerültél ide? A halál gondolta volna, hogy még itt is a nyomomra bukkansz. Mi vagy te, Lassie, hogy mindig oda találsz ahol én vagyok?- mondtam ezúttal is a magamét, ám ahogy megindul felém, csak védekezően kapom kézbe a palacsintasütő serpenyőt, hogy ha úgy hozza a szükség, használjam is. Végül azonban nem jutok el idáig, lévén megragadja a karjaimat, mire pedig képen törölhetném a serpenyővel, megcsókol, én pedig nagyjából fél szempillantás alatt feledkezem meg arról, hogy valójában mennyire kiakasztott a váratlan felbukkanásával. - Nos… bonjour, mon amour. -pislogok párat meglepettségemben, miután a csókját követően szóhoz jutok, és az sem zavar különösebben, ahogy az eddig plafonra tapadó palacsinta most unta meg a magaslati levegőt, és nemes egyszerűséggel visszaesik a tűzhelyre, szép szenesre égre-füstölve… Érdekel is most a nyamvadt palacsinta. - És most áruld el, kérlek, mégis hogy képzelted azt, hogy csak úgy szó nélkül lelépsz, hmmmmm? HMMMM? -estem neki egyből csípőre vágott kézzel, igazi tüneményes feleség módjára - Vagy ha már itt tartunk, hogy bukkantál egyáltalán a nyomomra? -követeltem további válaszokat.
Ó igen, és 300... csak most, csak neked, drágám! ^^ ♥
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 11, 2015 9:46 pm-kor.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Palacsintaillat. Úgy tűnik a falkában új szokás van divatban, miszerint ahány nősténnyel találkozom, annyiszor van palacsinta is a közelben. Szó se róla, nagy rajongója vagyok én a crépe-nek, de míg a legutóbbi alkalommal vacsoravendég - vagy palacsinta tolvaj - szándékoztam lenni, ez alkalommal ezen étel - vagy édesség, kinek mi - csupán mellékes információ(illat)ként lengi be szaglószervem. A káromkodásnak is beillő, ősi mesterséget űző nő(k) emlegetését nem veszem jobban magamra, mint amennyire neki címzem a magam mondandóját. A nevemen - pontosabban az akkor használt, amikor megismert és nem mellesleg hozzám jött - szólít, amit nagyjából eleresztek a fülem mellett, ahogyan az egyéb megjegyzéseit is, többek között, amit én a férfi hímtag emlegetésével kapcsolatban hoztam fel, mert jelen pillanatban valami őrült ötlettől vezérelve inkább megcsókolom őt minden felvezetés nélkül. Csak ezután jöhet minden válasz és miegymás. - Bonjour ma chère épouse. - suttogom ajkaira, majd végül pedig eleresztem és nagyjából ekkor esik egy crépe a tűzhelyre, de nem foglalkozom vele. Ahogy nézem, ő sem. - És, hogy az iménti kérdésedre válaszoljak ma belle, először is, azután, hogy elhagytál sosem kerestelek - így most sem -, másodszor pedig, a helyi falkához tartozom, több, mint egy évszázada. Te, hogy kerülsz ide? - dobom vissza a kérdését, mert ilyen a világon nincs, ráadásul kétszer is, hogy egymás útjait keresztezzük. Pontosan ugyanolyan, mint legutóbb volt. És mindamellett ami mögöttünk van, ez engem megmagyarázhatatlan és teljesen logikátlan jó érzéssel tölt el. Másfél évszázada, hogy láttam és képes pontosan onnan folytatni a vitáink egyikét, ahol abbahagytuk anno. - Pontosan úgy, ahogyan annak idején te is. - ó, hogy már megint itt tartunk... pedig itt. - Egyébként pedig... most már tudod milyen érzés, így fair, nem gondolod? Azt pedig egyetlen percig sem gondoltam, hogy amikor hazatérek, itt talállak téged is. Bár kezdem azt gondolni, hogy ekkora véletlenek nincsenek... - mert mégis könyörgöm, ki szerint lehetséges, hogy a múltja egy nagyon fontos darabja folytonosan felbukkan az életében indokolatlan időpontokban??! - Merde... - morgom az orrom alatt, hiába nem a francia az anyanyelvem, Aimée az, így nem nehéz más nyelven meg-megszólalni. Jó, amúgy sem. - Még mindig roppant tüneményes vagy, főleg így számon kérő stílusban és csípőre tett kezekkel. - vigyorodok el végül szélesen és még végig is mérem tetőtől talpig. Pont olyan gyönyörű, mint, ahogyan emlékeztem rá... vagy még annál is szebb. - Mégis mikor csatlakoztál a falkához? - ha ezt hamarabb tudom - mármint, hogy itt van -, ... mondanám, hogy jobban iparkodtam volna hazatérni, de a helyzet az, hogy így amúgy is éppen eléggé motivált voltam. Arra viszont tényleg álmaimban sem gondoltam volna, hogy amikor visszatérek, ő is itt lesz. - És itt van veled az a... Ő is? - húzom el a számat miközben felrémlik előttem a katona képe, aki anno leléptette a feleségemet. Konkrétan nem arra értem, hogy az épületben van-e, azt én magam is érzem, hogy nincs szó szerint itt, de ez még nem jelenti azt, hogy a városban - vagy a falkában - sincs.
- Szóval ennyire nem érdekellek, szép… -ragadom meg ismét a lényeget, mert egyfelől repesett a szívem az örömtől már annak idején is, hogy nincs plusz egy nyűg a nyakamon, hogy a fél város engem keres, csak mert hiányzok a drága férjemnek, másfelől igencsak szomorú és felháborító, hogy egy vállrándítással lerendezte a dolgot és már bele is törődött, hogy megléptem. Még csak a kisujját sem mozdította érte, hogy megtaláljon! - Amúgy meg mi az, hogy a helyi falkához…? Úgy érted, hogy ehhez a falkához…? -mutatok a padló felé, nyilván a földre értem a dolgot, meg az őslakos falkára, nem a parkettára - Egy évszázada…? Merde… Ezt nem hiszem el. -temetem a tenyerembe az arcom, majd hogy a kérdésére is válaszoljak, hogy hogy kerültem ide. - Ide jöttem… Repülővel meg autóval meg a két lábamon. Gondoltad volna? -hülye kérdésre hülye válasz. - Tudtam én eddig is. Ha nem rémlik, nagyjából 5 éves voltam amikor a bátyám egyetlen szó nélkül lelépett otthonról. Azóta meg még kétszer eljátszotta a dolgot, szóval jah, tudom, milyen érzés, bár azt nem mondanám hogy fair. De lásd kivel van dolgod, ha te ettől jobban alszol, legyen. -vonok vállat nagylelkűen, hát rajtam aztán ne múljon, ha így könnyebb a csöpp lelkének. - Amúgy… ha már „haza” jöttél… ezt hogy értetted pontosan? Van saját szobád a Farkaslakban, vagy neked is ágyazzak? -bökök a fejemmel a szobák felé - Vasárnap reggel meg kézen fogva megyünk az istentiszteletre…? Amikor azonban a csípőre vágott kezű házsártos feleséges megjegyzésemre csak egy bókkal vág vissza, kész, engem már kenyérre is lehet kenni… Jókedvűen nevetek fel, ahogy közelebb lépek hozzá, hogy magamhoz öleljem, mert hát no, valahol a szívem mélyén mégiscsak hiányzott az a buksi feje. - Merci, chouchou. -súgom a fülébe, miközben még mindig a nyakában lógok, amikor pedig rákérdez, hogy mikor csatlakoztam… ciki, hogy nekem még így is utána kell számolnom. A fenébe is az évszámokkal, mindig is gyűlöltem őket! - A falkaösszevonás előtt. Ismersz, elvoltam én falka nélkül is egymagam, egész jól összehaverkodtam idő közben a helyiekkel, de aztán kezdtek eldurvulni a dolgok, és gondoltam, csapatban még mindig jobb esélyekkel húzhatom meg magam, mint egyedül a falka ellen. –mesélek, a falkaösszevonás meg gondolom nem újdonság számára, pláne ha azt nézzük, hogy előtte már mennyi időt lehúzott az itteniekkel. - Nem, nincs itt. Agyára ment az öregkor, aztán ő is megpattant. -válaszolok egy szemforgatással, sejtheti belőle, hogy nem épp a legbarátibb körülmények között váltunk el Benjaminnal. Előbb a bátyám, aztán a férjem, most meg a legjobb barátom is… kíváncsi vagyok, Masa mikor gondolja úgy, hogy elég volt belőlem. Apropó, ha már kölyök… - De van helyette más. -felelem széles vigyorral a képemen, kissé eltávolodva, kíváncsian várva, hogy reagál a hírre, ám túl sokáig nem ragozom a témát, bevallom, hogy kiről is van szó. - A csatlakozás után nem sokkal egy kölyköt is szerváltam magamnak. Igaz, ő most pont nincs itthon, de… Most jut eszembe, egyél, a végén még kihűl a palacsinta. -nyúltam a tál felé, megkaparintva a legfelsőt, hogy csípjek egy darabot belőle, és ha a hírre kellően eltátja az én drága uram a száját, akkor egyből be is tömöm a falatnyi palacsintával. Csak hogy utána én is megkóstoljam, milyen lett. Bár én csináltam, csak finom lehet! Pláne, hogy ez még csak oda se égett, mint múltkor a croissant-om…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ez így nem igaz ma belle. - rázom meg lassan a fejemet és szusszanok egyet röviden. - Annyira igen, amennyire én is téged drága kis feleségem. - ha már ott tartunk, hogy kit mennyire is érdekel a másik, akkor azért azt kell mondjam mindkettőnk számláján van éppen elég. Valamivel feljebb szaladnak a szemöldökeim, amikor visszakérdez, mert a helyi falka alatt nem nagyon tudom mit lehet másként érteni. Ha jól tudom a másik falkát betolakodókként emlegették az egyesítés előtt, így nyilván ők nem lehetnek a helyi falka, de ez most részletkérdés. - Úgy, igen. - bólintok egyet röviden, majd visszadobom neki a saját kérdését, amire persze nem kapok "rendes" választ. Most komolyan eljátsszuk ezt ma chérie?! - Nem mondod?! Tényleg?! Aztaaa... - ha már hülyének néz, akkor legyen kövér az a lúd. Nyilván nem így értettem a kérdést, ahogy korábban ő sem, amikor nekem tette fel. Úgy tűnik az elmúlt másfél évszázad elfeledtetett velem egy s mást vagy az emlékek szépültek meg. - Van, amiben egy cipőben járunk. - nem, egyáltalán nem akarom azt felhozni, hogy amiért a bátyja lelépett, neki még nem feltétlen kellett volna ezt velem is bejátszania. Nem az én kis feleségem az egyetlen, aki faképnél hagyott, így nekem is van benne tapasztalatom, több, mint elég volna. - Ágyazz! Elvégre még mindig Madam Morel vagy és hazatért a férjurad. - vigyorodok el, mert ha már ezt így feldobta, akkor miért is ne?! Az meg egyelőre maradjon csak az én titkom, hogy komplett lakásom van a lakban már jó ideje, ami szerencsére nem lett takarítószer tár, amíg távol voltam csak Darren költöztette be oda a bugyi gyűjteményét. - Persze, hogy megyünk. - vágom még rá csípőből, noha templomba hosszú ideje nem szokásom járni. A hithez számomra erre nincs feltétlen szükség, de ezt Aimée is jól tudja, már a házasságunk alatt sem erőltettem a dolgot (hacsak magától nem volt lelkes istentisztelet látogató). Olyan csinos, ahogy csípőre vágja a kezét és zsörtölődik. Ilyenkor képtelen vagyok rá bármiért is neheztelni. Egyszerűen gyönyörű. Ahogy a nyakamban lóg, úgy ölelem át és szorítom magamhoz egy kis ideig, mélyen belélegezve az illatát. - Logikus döntés. - bólintok, mert hát tényleg az, bár őszintén kicsit meglep, hogy nem lépett le inkább. Úgy tűnik az évek kissé - nagyon - cinikussá tettek vagy legalábbis bizonyos esetekben előbújik belőlem. - Hát már akkor is vén volt, mikor hozzánk ette a fene. - fiatalabb, mint én most, de ez egyáltalán nem számít. Lehet felőlem akármilyen farkas, a szememben akkor lesz értékes, amikor kimúlik és falra lehet szegezni a bundáját bőrét. Aztán meg azt kapom a képembe, hogy van helyette másik. Fintorgok egyet, látványosan. Nagyon látványosan. Eltávolodik tőlem, én meg magam előtt fonom össze a két karomat és várom, hogy beszámoljon az "új lovagjáról" és közben azért remélem, hogy falkatag és rangban alattam van és baszogathatom majd, már "csak azért is" alapon. De még mielőtt belekezdhetnék eme gondolat tovább szövögetésébe, eltátom a számat a hallottak miatt. Nem nagyon, de azért határozottan és észrevehetően. - Gratulálok. - nyögöm ki, mint valami idióta. Nem tudom mi a franc jött rá itt mindenkire, de Darren is szaporodott és most Aimée is. Úgy tűnik most szaporodott mindenki a közel múltban. Mi is söpört végig pontosan a városon amíg távol voltam?! - Oké. - palacsinta. Itt is palacsinta. Nem mondom, szeretem, szóval jöhet. - Nem hordod a jegygyűrűdet. - ami nem meglepetés, elvégre elhagyott, nyilván nem ok nélkül, így aztán persze, nincs rajta. Én meg nem válok meg tőle, mert a házasságunk még mindig él, akkor is, ha mi magunk már nem sokat teszünk érte. Vagy inkább semmit sem. - Egyébként, ha már így sikerült újra találkoznunk... sosem kérdeztem, mert nem hiszek benne, de gondolom jobb lenne, ha úgy venném, hogy a házasságunk nem létezik, igaz? - na ez viszont ostoba kérdés, mert a lelépése az ékes bizonyítéka annak, hogy miként is vélekedik - vagy vélekedett róla - én azonban... annak idején meséltem neki, hogy majdnem pap lettem, így az én szememben, amit Isten egybekötött... és tartottam is magam hozzá, ha cölibátusban nem is éltem azután, hogy lelépett. Viszont nem nősültem újra, pedig lehetőségem lett volna rá.
Tudhattam volna, hogy ennek nem lesz jó vége, nem is forszírozom tovább a témát, amikor meg nekiáll ő is játszani a hülyét a visszakérdezés kapcsán, nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el… Na tessék, ezért kötöttünk mi ki egymás mellett, hogy egyem azt a dilis fejét… - Amúgy a tesóm miatt jöttem. Már egy ideje itt élt, de úgy tűnik, mire én is ideértem, nem sokkal rá megunta az északi levegőt és tovább állt. -adok normális választ is a kérdésére, mert végül is annyira nem titok a dolog. Aztán jöhet az örökzöld elhagyós téma, ó, mon dieu, hogy ezt sosem fogjuk megunni… Ellenben amikor közli, hogy itt alszik, csak egy bólintással nyugtázom a dolgot. - D’accord, mon chéri, comme tu veux. És árulja el, kedves férjuram, mit óhajtana vacsorára fogyasztani, hogy azzal kedveskedhessek hazatérése örömére? -adom alá én is a lovat, mert ha százötven év után csak így hazaesik, az a minimum, hogy főzök neki valamit, ha szeretne. Mégiscsak a férjem lenne, vagy mi… A templomra meg csak legyintek egyet, különösebben sosem voltam én magam sem templomba járó típus, többnyire jobb időtöltéssel is el tudtuk ütni az időt annak idején… Egy sor zsörtölődés, majd már térünk is Benjaminra – te jó ég, ha ilyen gyorsan váltogatjuk a témákat, hamar letudjuk az elmúlt időszakot a legutóbbi találkozásunk óta – én pedig csak egyetértően tudok bólintani rá, pláne, hogy még mindig fasírtban vagyunk, szóval részemről akár fel is dobhatja a pacskert a vén róka. Pláne, amiért volt képe szó nélkül lelépett. Nem tudom, leesik-e a drágámnak, hogy nincs semmilyen új lovag, a kölyköm az a „más”, aki helyette most itt él velem, de sebaj, nem kötöm az orrára – ha esetleg félreértette volna a helyzetet, idővel úgy is látni fogja majd, hogy mi a helyzet, pláne, ha tényleg falkatag. - Hát ez aztán nem volt valami lelkes, de… azért köszi. -felelem vonakodva a gratulációja hallatán, mielőtt betömném a száját a palacsintával, ám ahogy szóvá teszi a jegygyűrűmet, sietve kapom el a kezem. - Mert… nem akartam, hogy összekoszolódjon. Vagy megsérüljön. Mégiscsak egy lovardában dolgozok… -magyarázkodtam, az meg mégis hogy nézne ki, ha minden nap végére tiszta lószar retek lenne szerencsétlen karikagyűrű - De megvan! Valahol… miért? Szeretnéd ha viselném? -kérdezek vissza óvatosan, ám alig mondom ki, már realizálódik is bennem, hogy mekkora hülyeséget kérdeztem… hogy ne szeretné, ha nem szeretné, biztos nem tett volna említést rá. Putain… kereshetem elő – meg magyarázkodhatok a falkatagok előtt is, hogy hirtelen honnan került elő egy férjem…? Mielőtt azonban túlságosan is belemerülhetnék a dilemmázásba és az alibigyártásba, meghallom a mondandóját, és amilyen kíváncsian fordulok felé, olyan hamar ül ki az arcomra a mélységes döbbenet. De olyan mély, hogy hirtelen még szóhoz sem jutok, csak megszeppenve pislogok a férjemre… aki ezek szerint már nem akar az lenni? - Ezt… ezt most honnan szeded? Vagy hogy jutott egyáltalán eszedbe? -kérdezem leforrázva, mert értem én, hogy nem épp fenékig tejfel a házasságunk, meg hol én léptem le, hol ő, de… arra azért nem számítottam, hogy ennyire rossz lenne a helyzet. Ezt csak egy dolgot jelenthet… - Csak nem egy nő van a dologban? Erről van szó, igaz…? -kérdezem fájdalmas tekintettel, hisz csak erről van szó, ha semmisnek akarja „nyilvánítani” a házasságunkat… elvégre egyikünk sem halálozott el. Putain… vagy lehet, hogy ez van az egész mögött? Akkor inkább legyen nő a dologban, mert ezzel még inkább porig alázna, hisz annyira kínos, hogy megkérdezni is alig merem. - Vagy… arról, hogy nem terveztél ilyen „hosszú” távra velem? Hisz ember voltam, amikor megkérted a kezem, és gondolom eszed ágában sem volt beharapni… -ha legalább gyereket szeretett volna, akkor azt mondom, hogy megértem, miért várt annyit, de tekintve, hogy azért is hiába rágtam a fülét… igazából nem lett volna mire várnunk. - Megvártad volna, amíg megöregszem és kihalok mellőled, amire amúgy sem kellett volna túl sokat várnod, tekintve, hogy milyen sokat betegeskedtem… aztán utána szabad lettél volna, nem igaz? Erre most a feleséged is vérfarkas lett, és téged pedig köt az esküd, még ki tudja, hogy meddig… Igaz? -kérdezem csendesen, ahogy némileg eltávolodok tőle. Érdekel, hogy miért hozta fel egyáltalán ezt az egészet, ugyanakkor félek is a választól…
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Elmosolyodik, amitől én is. Mindig is szerettem a mosolyát, egyszerűen gyönyörű, ahogyan ő maga is, én meg szívesen elnézegetném így bármeddig, tűnjön ez akármennyire is giccsesnek. Hihetetlen, hogy ennyi idővel - és minden egyébbel - a hátunk mögött még mindig ilyen hatással tud rám lenni. - Értem. Te pedig maradtál... - nyilván, máskülönben most nem állna itt az orrom előtt és nem beszélgetnénk. A megjegyzés így sokkal inkább magamnak szól, semmint neki, bár tény, hogy hangosan mondtam ki. Nem ismerem a bátyát, de kifejezetten hálás vagyok neki, hogy miatta idejött Aimée. - Boeuf bourguignon et Tarte tatin, amire vágyom, de a crépe is tökéletesen megteszi. - vigyorgok szélesen, bár azt nem hiszem, hogy tényleg neki is állna ezt így elkészíteni nekem, bár ki tudja. Annyi szent, hogy nagyon jól áll neki, amikor ilyen gondoskodó kis asszonyka szerepében tündököl. - Pedig lelkes vagyok és meglepett, nézd el nekem a dolgot. Holnap elviszlek vacsorázni, hogy méltóképp megünnepelhessük, Teremtő lettél. Mit szólsz? - randi? Az. Naná, hogy az, elvégre, ha már ismételten sikerült kereszteznünk egymás útját, akkor azt hiszem ez a minimum. Illik megadni ennek a módját. És akkor már a gyűrű kérdés is előkerül, amit persze én dobok fel, de mentségemre, van rá okom is, mivel én még mindig viselem a magamét. - Szóval valahol van... értem. - egészen kicsit azért sikerül felhúznom az orrom, mert mi az, hogy csak valahol van az a gyűrű?! Na meg... hogy csak azért nem hordja, mert koszos lenne... cöcö, persze. - Én mindenesetre hordom a sajátomat. - emelem fel a bal kezemet, hogy látszódjon a jegygyűrű - is a többi karika ékszer mellett, bár azok ezüstből vannak - ezzel is alátámasztva szavaimat. - Nem mondom, hogy nem örülnék annak, ha viselnéd, elvégre mégiscsak házasok vagyunk. Vagy... - és itt közlöm vele, hogy inkább el kellene ezt felejtenünk vagy mi legyen? Mert igencsak hosszú házasságunk alatt még egy évtizedet sem sikerült egymás mellett lehúznunk, pedig a két évszázadon is túl vagyunk már. Te jó ég! Megdöbbent, hogy megdöbbentettem. Egyfelől ilyen reakcióra nem igazán számítottam, másfelől, mert képes lennék örömömben kiugrani az ablakon, mert ezek szerint nem vágyik arra, amire rákérdeztem. Én sem vágyom rá. És nagyjából eddig tart a nagy örömködésem, mert eztán rögtön sikerül megrökönyödésemben eltátanom a számat. Most komolyan féltékeny??! Egyemmeg, de édes. - Mi?! Dehogy van! Az Isten szerelmére Aimée, ezt meg honnan szedted?! - most komolyan, honnan a fenéből jutott eszébe, hogy egy másik nő miatt hoztam fel?! - Hogy mondhatsz ilyet?! - úgy érzem magam, mint akit alaposan hátba vágtak egy méretes péklapáttal. Még, hogy arra vártam volna, hogy meghaljon! Várta a fene, én ugyan nem! Csendesen kérdezek vissza tőle és elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy eltávolodik tőlem. - Egyáltalán nem erről vagy ezekről van szó. - rázom meg lassan a fejem és teszek felé egy lépést óvatosan. - Mindig büszke voltam arra, hogy hozzám jöttél és ez nem sokat változott az évek alatt. Szeretném a gyűrűt az ujjadon látni és világgá kürtölni, hogy az én feleségem vagy. Azt hittem, hogy ezt... te nem szeretnéd. - hosszú évtizedek teltek el a legutóbbi találkozásunk óta, de nagyjából úgy vagyunk képesek beszélgetni, mintha csak pár napja váltunk volna el. - Szeretnéd? - mert most nem világos, hogy akkor mit is akar. Folytassuk? Ne folytassuk? Félig folytassuk, aminek a játékszabályai még előttem sem ismertek, de hát időnk, mint a tenger...
- Igen, valahogy úgy. Akármennyire is hihetetlen számodra, de azért én is vágyom némi állandóságra az életemben, és tekintve, hogy mennyit változtattam a lakhelyemet az elmúlt pár évtizedben, nem volt kedvem innen is 2-3 év után tovább állni. Öregszem. -vontam vállat, elvégre az együtt töltött alig pár évünk alapján nem csodálom, ha egyáltalán nem nézett volna ki belőlem ilyesmit. Ó, én naiv, kellett kérdeznem! Csak türelmesen végighallgatom, milyen menüt rendel, majd egy sóhajtással veszem tudomásul, hogy beéri palacsintával is. - Ugyan már drágám, ne viccelj… újra találkoztunk! Ezt pedig meg kell ünnepelni, valami különleges fogással, nem ilyen hétköznapival… A minimum, hogy vajon párolt csigával várlak, mellé pedig valami jó szar burzsuj francia pezsgőt vadászok neked. Addig meg tömheted magad palacsintával. - pláne, hogy amúgy is szereti. Meg azt legalább el tudom készíteni, egész jól. Na jó, amelyik megjárta a plafont és most a tűzhelyen szenesedik, azt az egy darabot majd nem kérdezzük. - Oh, un rendez-vous? Jól hangzik. -lepődök meg csöppet, hisz nem hittem volna, hogy újratalálkozásunk alkalmával kapásból innen indítunk, de a legkevésbé sem bánom, sőt… kellemes meglepetés, mondhatni. Aztán hamar alább hagy a lelkesedés, ahogy szóba kerül a gyűrű, én hamar átváltok hebegés-habogásba… - Nos, ami azt illeti… igen, valahol. Amikor ide jöttem, akkor még tutira megvolt! Csak… hát tudod, itt volt a bátyám, és… nos, szóval… nem akartam magyarázkodni előtte, meg hogy halálra cukkoljon az idióta megjegyzéseivel, és… elraktam, hogy biztosan meglegyen, és… na jó, ez most roppant kínos, de elfelejtettem, hogy hová… Ismersz. -néztem rá bocsánatkérő tekintettel, pöppet pironkodva, ha csak egy pillantást vetne a szobámra, azt hiszem, egyből érthetővé válna számára a problémám, bár talán anélkül is emlékszik, hogy hajlamos vagyok néha csöppet szétszórt és rendetlen lenni. Megesik az ilyesmi, nem? A fejemet csak nem harapja le érte. Ugye? - De ha gondolod, segíthetsz megkeresni… -ajánlom fel nagylelkűen, amikor elkezd a sajátjával villogni, ám nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek vissza némi csodálkozással a hangomban - Azt akarod mondani, hogy azóta hordod? Volt, hogy levetted, vagy…? - vagy ha nem, akkor én meg most fogok a föld alá süllyedni szégyenemben, hogy amennyiben ő ilyen hűségesen hordta, én ennyire könnyen rejtettem el idegen tekintetek elől. Naná, hogy örülne neki, látszik, hogy szőke vagyok, ilyeneket kérdezek… Ellenben ahogy folytatja, bennem még az ütő is megáll néhány pillanatra, ahogy a rosszabbnál rosszabb lehetőségek fordulnak meg a gondolataim között, vajon miért…? - Mi az, hogy honnan… mégis, miért kérdezne ilyet egy férfi, ha nem azért, mert már másik nőt szeret? Vagy pasit, de gondolom, ennyire csak nem változtál meg az elmúlt másfél évszázad alatt… ugye? -mert ha benyögi itt nekem, hogy valójában meleg, én… eldobom az agyam, aztán lemegyek hídba, bocsánatot kérek és menten feloldozom a házasságunk bilincse alól, mielőtt szétbőgném az agyam. - Tényleg…? -kérdezek vissza megszeppenten, hisz elég ingoványos terepre tévedtünk, és ezek után már én sem igazán vagyok biztos benne, hogy mit kéne mondanom, vagy épp mivel ártok kettőnk amúgy sem épp túl fényes kapcsolatának. - Oui. Je voudrais. -bólintok óvatosan a kérdésére, mielőtt visszakérdeznék, mert az egy dolog, hogy én hogy vélekedek, de egy kapcsolat mindig is kétemberes volt… ha nem három, de remélem, hozzánk nem akar senki becsatlakozni - Et toi? -várom meg az ő válaszát is, mielőtt eszembe jutna egy újabb apróság… - Tudom, nem szép dolog, és szánom-bánom, de gondolom annyira nem nagy újdonság számodra, hogy a falkában sem terjesztettem a dolgot… Te említetted nekik? Vagy tudják, hogy… házas vagy? Hogy ismerjük egymást? -kíváncsiskodtam óvatosan, mert még mindig elég kényes a téma - Csak mert ha te sem… akkor mindenképp szeretnék ott lenni, amikor bejelented… bejelentjük a nagy hírt. Kíváncsi vagyok a fejükre. -mosolyodtam el szélesen, mert azt nem tudom, őt milyennek ismerik a falkatársai, gondolom csak nem olyan karót nyeltnek, mint amilyen régen volt még Dijonban, de belőlem szerintem a kutya se nézné ki, hogy házas vagyok… Már csak a fejükért megérne.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ugyan, fiatal vagy, friss és üde. - mosolygok csibészes vidámsággal. - És örülök, hogy hosszútávra tervezel. - naná, mert én is. Nagyon régen ide tartozom, ehhez a falkához és eszemben sincs tovább állni, pláne úgy nem, hogy éveken keresztül kényszerültem megváltan élni a társaságuktól az igencsak közelmúltban. Jó hosszú ideig nem kérek ebből az élményből repetát. - Oh, a végén még elkényeztetsz. Nem is reménykedtem ilyesmiben. - mosolyodok el ismételten és nagyon is szélesen, ahogy a csiga és a pezsgő is szóba kerül, na meg a palacsinta. - Oui, az bizony. Holnap érted jövök... mondjuk hétre, ha neked is megfelel. - hirtelen ötletként ugrott be a vacsora gondolata, de örülök, hogy a meglepettség mellett el is fogadja. Azt mondjuk még nem tudom, hogy hová fogom vinni, tekintve, hogy elmúlt évek alatt be is zárhattak éttermek, amiket előtte ismertem, de annyi baj legyen, ma az internet világában kb két percig tart, hogy kiderítsem, a városban hová is vihetem el egy kellemes estén vacsorázni a feleségemet. A téma szomorú komolysága ellenére, annyira édes, ahogy habogni kezd. Persze, nyilván nem a legfelemelőbb érzés, hogy csak nekem számított annyit röpke házasságunk, hogy még mindig ragaszkodom az ezt szimbolizáló karikához az ujjamon, de ezzel együtt is... egyszerűen csak Aiméere kell néznem és... sose tudnék rá úgy igazán haragudni. Egyszerűen nem lehet. - Hagyd csak... és persze, hogy segítek, majd megkeressük együtt. - nyugtatom meg és talán valahol cukkolom is kicsit azzal, hogy elfogadom a felajánlását - vagy inkább kapva-kapok a lehetőségen -, mert így nem menekül a dolog elől, előkerítjük azt a gyűrűt a föld alól is. Legrosszabb esetben kap egy másikat. - Azóta hordom, hogy az ujjamra húztad. Csak váltáskor veszem le. - mert hát valljuk meg, szőrös bestiám mancsán nem igazán mutatna valami jól, arról nem is beszélve, hogy csöppet szűk is lenne... emberi formámban viszont mindig viselem, hosszú évszázadok óta. - Mon Dieu! Hát ez meg mégis....? Mik nem jutnak eszedbe, asszony?! - még, hogy én férfiakkal?!! Az eszem megáll, micsoda élénk fantáziája van. Nem is tudom, hogy dühösen vagy meglepetten pislogjak-e, talán kicsit így is meg úgy is sikerül egyszerre, ami elég érdekes egyveleget rajzolhat a képemre. - Nem, nincs másik nő a képben jelenleg. - a rend kedvéért ezt azért nem árt tisztázni és ekkor azért eszembe jut, hogy vele például halvány gőzöm sincs mi az ábra ilyen téren. - És nálad? Egy hős-szerelmes lovag esetleg a szekrényedben vagy a pajtában vagy akárhol máshol százmérföldes körzeten belül? - az már persze részlet kérdés, ha nem hős vagy nem lovag, nem is ez a lényeg. Mert hát, ha engem elővettünk ilyen téren, akkor azért nem árt, ha én is tisztába kerülök azzal, hogy vele mi is helyzet. Meg a lovagokkal. Mikor visszakérdez, hogy tényleg?, röviden, de annál határozottabban bólintok egyet. Ahogy kiejti, hogy ő bizony szeretné és vissza is kérdez, közelebb lépek hozzá és megint végigsimítok az arcán. Szívem szerint most instant kiugranék a bőrömből, elvégre melyik férfi hallja több, mint kétszáz év távlatából, hogy a felesége még mindig szeretné őt mindazon dolgok ellenére, amiken keresztülmentünk, de egyelőre roppantmódon türtőztetem magam. - Moi aussi, ma belle. - halkan ejtem ki a szavakat, de mielőtt bármi egyéb történhetne, újabb érdekességgel áll elő. Pislogok párat, leeresztem a kezemet és halkan szusszanok is egy aprót, amíg befejezi a mondandóját, arra felkészülve, hogy megkér majd, ha még nem tudják a falkában, akkor egyelőre ne is tudják meg - nem tudom miért ez jutott eszembe, talán a felvezetés miatt -, de végül most rajtam a sor, hogy pár másodpercig a meglepettség egyértelmű jelei mutatkozzanak meg az arcomon, egészen addig, amíg észhez nem térek, hogy válaszoljak is neki. - Várjál, haladjunk szép sorjában. - csak annyi mindent kérdezett egyszerre, hogy képtelenség röviden és velősen válaszolnom. - Először is, sosem emlegettem házasságom történetét senkinek sem, de aki akarta, az észrevehette, hogy jegygyűrű van az ujjamon. - megállom, hogy megint szóba hozzam azt, hogy elhagyott - ami egyébként úgy tűnik, megunhatatlan téma kettőnk között vica-versa, mert én is megtettem vele -, a lényeg, hogy nem akartam senkinek sem ecsetelni mi is történt velem, velünk, mert ez a mi magánügyünk. - Aztán, egészen negyedórával ezelőttig még én sem tudtam, hogy te is itt vagy a városban és a falkában, így nem tudják, hogy ismerjük egymást, hacsak nincs valami spéci varázsgömbjük kifejezetten erre kihegyezve. - már a gondolat is abszurd, de komolyra fordítva a dolgot, nem hiszem, hogy bárki akár sejtené, hogy mi ketten bármiféle közös múlttal rendelkezünk. - És végül pedig oké. - tárom szét a karjaimat, megint elvigyorodva, mert hát miért is ne csinálhatnánk annak rendje és módja szerint egy bejelentést a többieknek?! Csináljuk! Széttárt karjaimat végül köré fonom, megemelem, körbefordulok vele és megcsókolom - hacsak nem mutatja valamiféle módon ellenkezését -, és végül leteszem. - Tudod... álmaimban sem reméltem, hogy erre... vagyis rád fogok hazatérni. - de talán jobb is, mert ha a fene fenét evett volna sem tudtam volna korábban hazatérni és csak annál rosszabb lett volna a távollét, ami így sem volt gyalog galopp. - Mit is mondtál, hol a lányod? - éles témaváltásnak tűnhet, de valójában nem az, jobb tudni, hogy mikor toppanhat be a nagy idill kellős közepére, főleg, hogy azt se tudom Aimée neki is akkor akarja bejelenteni a dolgot, amikor a többieknek, vagy korábban vagy később?
A bókok hallatán büszkén húztam ki magam, még elégedett mosolyra is húzódott a szám, mert hát na, nem mindennap hallok tőle ilyesmit... tekintve, hogy nagyjából az elmúlt 150 évben nem láttuk egymást. Arra, hogy örül, csak egy apró bólintással reagálok, ellenben azt még nem tudom, ő hogy keveredett ide... Mármint odáig oké, hogy az őslakosok táborát gyarapítja, de ha azt nézzük, hogy legutóbb még Európában futottunk össze... - Et toi? Hogy kerültél ehhez a falkához? Azt ne mondd, hogy Dijonból egyenesen idáig rohantál, miután... -na, szóval tudja... Bár egyébként marha büszke voltam arra, milyen faszán sikerült meglépnem az orra elől, még csak nem is gyanakodott vérfarkas létére, de valahogy pont előtte dicsekedni ilyesmivel elég hülyén venné ki magát. - Meg ha már az itteni falka tagja vagy... merre kolbászoltál az elmúlt pár évben? -vontam fel a szemöldökömet, hangomban pedig nyoma sem volt semmi számonkérésnek, inkább annál több kíváncsi érdeklődésnek. - Mint ha eddig nem lettél volna elkényeztetve. -jegyeztem meg tettetett sértődöttséggel, elvégre körbe volt ám ugrálva meg kiszolgálva akkor is, amikor épp együtt laktunk... Igaz, hogy aztán rövid időn belül mindig megzuhant a nagy lelkesedés, de hát na... nem lehet mindenki tökéletes háziasszony, nem igaz? - Tökéletesen megfelel. Majd a lurkót lepasszolom addig... Vagy kiadom neki, hogy vigyázzon a házra, vagy eddzen, vagy tudomisén... -vontam vállat, addigra úgy is végzek a lovarda körül is, meg időm is akad bőven készülődni - Amúgy mivel megyünk? Te autóddal? Én autómmal? Motorral? Gyalog? Lóháton? -dobtam be az ötleteket, mert na, az egy dolog, hogy egy ilyen alkalomra kiöltözik az ember, de azért nem mindegy, hogy hogyan... - Nagyszerű, akkor ezt is megbeszéltük. Majd... a vacsi után megkeressük. Tiszta romantikus, nem? Vagy mást nem, majd utána valamikor, ha legközelebb unatkozol és erre jársz. -dobom fel az ötletet, aztán ahogy beszámol róla, hogy bezzeg ő milyen hűségesen is kitartóan hordta így látatlanba is, valahol mélyen elszégyellem magam, hogy én meg nem... Hát, nem vagyunk egyformák, de ezt eddig is tudtuk. Aztán jön az ártatlannak szánt kérdése meg a nagy félreértelmezésem, és sikeresen váltunk a meghitt, családias hangulatból egy szempillantás alatt siralmasba, ahogy előrukkolok a rosszabbnál rosszabb eshetőségekkel, hogy egyáltalán hogy juthatott ilyen kérdés a férjem eszébe? - Most mit vagy úgy kiakadva?! Franciának ismertelek meg, aztán köztudott, milyenek vagyunk... -forgattam a szemeimet, értelmezheti ahogy szeretné - akár a szabad, csapodár szellemünkre, vagy arra, hogy hogyan szidnak, gúnyolnak minket más nemzetek. - Biztos? Hmmmmm? -csípem el a tekintetét, farkasszemet nézve a megerősítésig, és azt hiszem, ezek után elkönyvelheti magának, hogy ha kibukik, hogy mégis, annak bizony nem lesz szép vége. Sem részéről, sem pedig a másik nő részéről, mert az egy dolog, hogy amíg több száz, ezer kilométer választ el minket, ki hogyan éli az életét, de ha már házasok vagyunk, csak próbáljon meg a szemem előtt félrelépni, és faliszőnyeget készítek belőle. Vagy lábtörlőt, az még jobb.
- Nem, nincs. Vagy ha nagyon keresgélni akarsz százmérföldes körzeten belül, akkor hat lábbal a föld alatt kezdd. -teszem hozzá, mielőtt még nála is beütne a féltékenykedés. Legalább megnyugodhat, hogy semmi oka aggodalomra. Végül aztán csak sikerül tisztáznunk a helyzetet, mielőtt rázúdítanám szerencsétlenre a kérdéseim újabb áradatát, aztán ahogy szép sorjában megválaszolja őket, csak szépen bólogatok, mint valami bólogatós kutya a trabi kalaptartóján. - Mert annyi ezüstgyűrű között szerinted bárkinek is feltűnik? Apropó, azt most mondom, ha itt alszol együtt alszunk, és nem vívod ki magadnak hogy kipateroljalak az istállóba akkor csak semmi ezüst! - értem én, hogy ő fakír, aztán ezzel is fejleszti a képességét, de én meg nem, szóval ha ezüst okozta égésnyomokkal lesz tarkítva a bőröm, akkor én meg némi céllövészettel fogom fejleszteni a vérvonalsajátosságomat. Csak hogy tisztában legyünk a dolgokkal, ha netalántán elfelejtette volna legutóbbi találkozásunk óta. - Varázsgömbjük tudtommal nincs, de gondolom, jobban tudod mint én, hogy milyen rettentően pletykás egy társaság... no meg farkasok vagyunk, itt a falnak is füle van. Pláne, ha fürkész a szomszéd. Mondjuk szerencsére a legközelebbi szomszédaink is több kilométerre laknak, szóval emiatt nem kell aggódni. -utaltam a szerbekre, bár amilyen régóta nem láttam őket, már abban sem vagyok biztos, hogy élnek-e még egyáltalán, vagy nem-e álltak tovább. - Nagyszerű! -ugrok a nyakába, ahogy széttárja a karjait felém, ahogy pedig még pördülünk is egyet, képtelen vagyok visszafogni a jókedvű nevetést, ami csak némi kuncogássá sikerül csillapítani, mire a csókra térnénk. Igaz, azzal hamar belém fojtja a szót, sőt... mindig is könnyen el tudott hallgattatni vele. Van, ami talán mégsem változik... - Most mondjam, hogy én sem számítottam rá, hogy pont te fogsz betoppanni valamelyik este? -mondanám, hogy valahogy a húsvéti nyuszira is előbb számítottam, mint rá. - Masako? Passz, gondolom pasizik. -vonok vállat. Én, a teremtők gyöngye, tudom - És te? Találtál olyat akit kölyköddé fogadtál, vagy még mindig ódzkodsz a gyerek gondolatától? -passzoltam vissza a kérdést neki. Gyerek, kölyök... Egy kaptafa.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Nem, nem rohantam azonnal idáig. Elég komótos tempóban érkeztem, ha úgy vesszük, és út közben tudod, találkoztunk is. - amikor kiderült, hogy ő is farkas lett és többé az sem volt titok, hogy én is az vagyok. Bár, lehet, hogy az a tökkel ütött, aki megszöktette tőlem, már addigra beszámolt neki arról, hogy miféle is a férje. Fogalmam sincs, mert sosem kérdeztem. - A 19. század végén engem is elkapott az aranyláz miután megérkeztünk a kontinensre. Gondoltam, miért is ne tegyem próbára a szerencsémet, szóval észak lett az új úti cél. Persze néhány év alatt a lelkesedés elmúlt, főleg, hogy az arany mellett jó nagy adag sarat sikerült alaposan áttúrnunk. - némi nosztalgikus hangulat kerít magába, ahogy mesélek neki azokról az időkről és közben fel sem tűnik, hogy olykor többes számot használok, miszerint nem csak én tettem ezt-azt, hanem mi. - Megszerettem itt északon és vágytam a falka után, szóval lényegében csatlakoztunk és itt ragadtunk. Ennyi a nagy történet. - húzom fel végül mind a két vállam, ahogy befejezem a mesélést. Ennek már több, mint egy évszázada. Hosszú idő eltelt azóta. - Bő öt évvel ezelőtt az egyik - akkor még falkatag - azt gondolta, hogy roppant vicces lenne egy fél cserkészcsapatnyi kislányt beharapni és lelépni. Amit persze mi annyira nem találtunk szórakoztatónak... a lényeg, hogy engedélyt kértem Vincenttől, hogy utána menjek és megfelelőképpen torolhassam meg a tettét. Az elmúlt években őt hajkurásztam a nagyvilágban és most, hogy bevégeztem a dolgomat, hazatértem. - végre. Sokáig tartott ez a hajsza és nem sok öröm volt benne. Most már azonban újra itthon vagyok. Baromira hiányzott a falka és a város, hosszú ideje tekintem már otthonomnak, én ide tartozom. - Nem, az utóbbi időben határozottan nem voltam. - vigyorodok el, mert hát igaz, ami igaz, mostanában nem volt, aki elkényeztessen és hát nem lenne ellenemre, ha megint ellennék. - De készen állok arra, hogy ez változzon. Minden elkényeztethető jelen pillanatban. - tájékoztatom eme - szerintem - roppantul fontos információról, hiszen, ha arról van szó, hogy esetleg szeretne a kedvemre tenni akárhogyan, én tuti nem állok majd ellen. Nem lehet azt mondani, hogy ne lennék én partner - bizonyos keretek között - akármiben. - Oké. Én pedig pontos leszek. - ha már arról van szó, ki mit intéz a randi előtt, ő a kölykével, én meg az érkezésemmel kapcsolatban. - Nem mondom, hogy nem érné meg látni mások arcát, ahogy lóháton megérkezünk az étterem parkolójába, de azt hiszem az autó kényelmesebb lesz valamivel. És az enyémmel megyünk. - főleg, hogy én hívtam el, így nyilván nem úgy gondoltam, hogy az ő négykerekűjével menjünk, de igaza van abszolút, jobb ezt előre tisztázni. - Felőlem lehet vacsi utáni program is. - somolygok az orrom alatt, ebből most már nem engedek, megkeressük azt a gyűrűt. És lesz okom arra, hogy mindenképpen behívassam magam a házába miután visszaértünk a vacsoráról. - De igen, az. Alig várom, hogy megint az ujjadra húzzam. - nagyon is romantikus gondolat, teljesen lelkes vagyok, hogy feltúrjuk közösen a lakását az említett karikagyűrű után.
Touché. Franciának ismert meg, jogos, hogy mindenfélét feltételezzen, de könyörgöm, rólam van szó, mikor tettem én bármi olyat, hogy férfiakkal fantáziálhasson össze?! Na ugye! Válaszképpen csak a szemeimet forgatom meg. - Ha ezt arra érted, hogy biztos nem nyargaltam-e át a férfiakra, esküszöm, itt helyben megmutatom neked, hogy mennyire nem, de annak értelemszerűen te leszel az alanya és nem csupán a szemlélője. - szusszanok egyet, de a tekintetemben ott van, hogy ezt nem teljesen a levegőbe mondom, viszont annál komolyabban gondolom. - Ha meg arra, hogy nincs-e más nő a képben, akkor nyugodt lehetsz, egészen biztosan nincs senki. Tényleg. - ennél jobban azonban nem akarom tovább bizonygatni, mert valóban így van. Hosszú évek óta nem élek kapcsolatban senkivel sem, a szórakozás és alkalmankénti ágymelegítés meg nem ez a kategória. Most pedig itt az ideje, hogy ő is színt valljon, ha már én ennyire ki lettem faggatva a nőket - és férfiakat is - illetően. - Ott van a legjobb helyen. - nem tudom ki, de ha említésre volt méltó és a föld alatt van, akkor tényleg ott lelhető legjobb helyen lelhető fel.
- Mondom, ha nagyon akart valaki, akkor rájöhetett. - tárom szét a karjaimat. Nem reklámoztam senkinek sem a dolgot, de titkot sem csináltam belőle. Az pedig, hogy ezüst gyűrűket is hordok... hát fakír vagyok, melyik példány nem visel közülünk ebből a fémből készült ékszereket?! Ha itt alszom? Szóval itt alszom? Erre azonban nem kérdezek rá, mert még közben meggondolná magát és az bizony nem lenne túl jó, mivel nagyon is szeretnék maradni. Igaz nem aludni, de az már csak részletkérdés. - Kérésed számomra parancs. - és nagy serényen le is húzom az ezüstöt az ujjaimról, majd a nyakamból is lekerül egy lánc, végül pedig a karpánt formájú ezüstkarkötők is a csuklóimról. - Ezüst mentesítve vagyok, már biztonságban vagy. - nem mintha eddig nem lett volna, megtanultam úgy hordani minden ékszeremet, hogy közben ne okozzak más farkasoknak égési sérüléseket, amikor esetleg hozzájuk érek. Kivéve persze, ha épp ez a cél, de Aiméet nincs okom összeégetni. Nemes egyszerűséggel zsebre vágom az ékszereimet. - De pletykálni is csak akkor tudnak, ha legalább valami apró alapjuk van, vélt vagy valós. Bár lehet, hogy most lesz, tudják hová indultam és vajon mi lesz, ha felfedezik, hogy soká elmaradok?! - adom elő mindezt úgy, mintha az évszázad krimijének kibontakozó cselekményét mesélném el, persze olyan széles mosollyal a képemen, hogyha nem lennének füleim, tuti körbeérne a fejemen. Nyakamba ugrik, elkapom, ölelem, forgok vele, megcsókolom többé el se akarom ereszteni. - Mikor akarod bejelenteni? - mert hát, ha konkrétan így akarjuk tudatni a többiekkel a dolgot, akkor azt ha máshogy nem is, de minimálisan meg kell szervezni. Például összecsődíteni őket a lakban egy helyiségbe. Ami valljuk be, már önmagában is szép feladat lesz. - Szerencsés véletlenek. - úgy tűnik a mosoly a képemen ragadt egy időre, mert akárhogyan is nézem, örülök annak, hogy éppen az ő házába sikerült besétálnom. És akkor a nagy vidámság eddig is tartott, mert most jövök még egy hosszabb beszámolóval vagy töredelmes vallomással és halvány gőzöm sincs miként is fogja fogadni, annak idején miért nem akartam gyereket. Mielőtt pedig belekezdenék a nagy mesélésbe, szusszanok egyet. - Üljünk le. - én legalábbis tutira leteszem magam a konyhában fellelhető székek egyikére és, ha ő is megteszi ugyanezt, akkor mindenképpen megvárom mielőtt belefognék. - Két kölyköm is van. - azt hiszem ezzel a legjobb kezdeni, bár a java még csak eztán jön. - És mindkettő a gyermekem is. Gondolom emlékszel még a fiamra és a lányomra. - pillantok Aiméere közben. Felnőttek voltak már, amikor feleségül vettem őt és ha jól rémlik ez is volt a kifogásom, hogy felnőtt gyerekeim vannak, miért is akarnék egy csecsemőt?! - Arthur akkoriban, amikor elvettelek, már a kölyköm volt, néhány évvel korábban haraptam be. Maryt pedig a kölykömmé terveztem tenni, neki Dijon elhagyása után adtam farkast. - és két kölyök mellett néhány gyermek pedig... akkoriban úgy gondoltam lehetetlen volna. Megvédeni őket, ráadásul, ahogy Arthur és Mary farkasokká lettek, a többieket is azzá akartam volna tenni. Hát ezért nem lehetett közös gyerekünk. Szóval, nem, nem ódzkodtam a gyerek gondolatától úgy általában véve sosem, csupán akkoriban nem fért volna bele és hiába jönne az utólagos okoskodás, hogy akkor meg minek nősültem meg. Akkoriban egy férfiember asszonyt vett magához, ha még ereje teljében volt és én emberek között éltem, be kellett illeszkednem. A fő ok azonban nem ez volt, hanem az a lány, aki most itt ül vagy áll előttem. Egyszerűen csak megtetszett, akartam, megszerettem. Farkas vagyok csupán és van ami ellen én sem tehetek, Aimée vonzása ellen meg nem is akartam.
Hiába nem hangsúlyozza ki komolyabban, azért érzékelem, hogy többes számot használ, ellenben arról nem szól egy szót sem, hogy mégis kit takart az a bizonyos "mi". A gyerekeit? Az akkori falkatársait? Egy esetleges társat? Párt? Olyasvalakit aki még mindig a falka tagja? - Kivel vagy kikkel érkeztél? Itt van... vagy vannak még? -kérdezek rá kertelés nélkül, arra, ami leginkább érdekel, mert mint mindig, most is sikerült megragadnom a lényeget, és nem, nem az arany az. Amúgy is ezüsttel van teleaggatva, szóval képzelem, mennyire járt sikerrel a dagonyájuk. - Jó is itt fenn. Én is északról költöztem ide, csak épp a finnektől. Kimondottan jókat lehet vadászni.-fűztem hozzá, és nem feltétlenül a farkasként történő vadászatra gondoltam - tekintve, hogy korábban kimondottan jól bánok a lőfegyverekkel, már emberként is jó ideje ebből éltem, mielőtt megörököltem volna a lovardát. Nem mondom, azért gyakran hiányoznak azok a nyugodt túrázós, bandukolós napok. - Mon Dieu! -csúszik ki a számon, ahogy meghallom a távollétének az okát, de aztán gyorsan folytattam is - Remélem, hogy jól elláttad a rohadék baját. -nézek rá komolyan, bár azt hiszem, ebben nem kellett kételkednem. Régebben sem végzett soha félmunkát, biztos most se tért volna vissza, ha nem kapott volna megfelelő büntetést az illető. - Ó, te szegény, hát én menten megsajnállak. -vetettem rá némi lesajnáló pillantást, még egy pofipaskolást is kapott mellé, mielőtt az orra alá toltam volna a palacsintás tálat - Ha már eddig nem élvezhetted remek konyhai tudásom eredményét... -igen, irónia a köbön, csodálom, hogy ehetőre sikerült a palacsinta, de hát na, többnyire Masa főz, ő meg most nincs itthon - Tudod, csak a papot kell kínálni... -mert a többinek van annyi esze, hogy vegyen, ha kell, és bár tudom, hogy papnak szánták, de nagyon nem az lett. - Óóó, meghiszem azt! Bár láttad volna a kedves falkatársak arcát, amikor az első pár alkalommal lóháton ugrottam át hozzájuk a Farkaslakba. Kár hogy nem örökítettük meg! Mondjuk azóta már meg se lepődnek rajta. Amúgy tudtad, hogy az erdőn keresztül vezet egy ösvény is a Lakhoz? Egész kellemes kis lovas túra. Bár már az is előfordult, hogy a városba mentem be lóháton, ha épp nem akart indulni az autó. -teszem hozzá, mert nem csak a Farkaslakban buli az élet, vannak azért jó kis sztorik a lovardából is... Mellesleg, ha nem maradt volna rám egyedül az egész kóceráj, biztos, hogy már rég átköltöztem volna én is, de így meg ugyebár felejtős a történet. - Gyanús vagy te nekem, Benoît Morel. Fogadok, hogy készülsz valamire. -sandítottam rá a somolygása láttán, ami pedig a lelkesedését illeti a gyűrűkeresés kapcsán, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Mint valami nagy gyerek, komolyan...
- Mon Dieu, ennyire felkapni a vizet egy kósza kis megjegyzés kapcsán. Azt pedig elfelejtheted, hogy a konyhámban-étkezőmben bármi ilyesmit művelsz. -jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, mert az embernek kell, hogy legyenek elvei, még akkor is, ha az kimerül valahol ott, hogy "Az étkezőasztalon meg a konyhapulton nem szexelünk." A bátyám, Théo is megkapta a magáét érte, naiv, ha azt hiszi drága férjem, hogy csak az ő kedvéért szemet hunynék ilyesmi felett. - Hát jó. Akkor megnyugodtam. -bólintottam végül arra, hogy nincs más nő a képben. Bár bizonyítani úgy sem lehet, lévén idősebb, aztán úgy hazudik nekem ahogy nem szégyelli, de ha van, előbb utóbb úgy is kibukik majd, nem igaz? Egyébként meg ha már igent mondtam neki, ennyi bizalmat igazán megelőlegezek neki.
- Akkor ezek szerint tényleg itt alszol... -pislogok meglepetten, amikor csak úgy kapkodja le magáról az ezüstöket. Mert oké, hogy szó esett már korábban ilyesmiről, de hát na, biztosra azért nem volt az lezsírozva. Mondjuk nem mint ha bánnám, szépen is néznénk ki, ha a saját házamba sem engedném be a férjem, vagy csak úgy, minden indok nélkül kitenném a szűrét. - Merci beaucoup, chéri. -mosolyodtam el hálásan, amikor pedig szóvá tette, hogy mi lesz, ha sokáig elmarad, engem se kellett félteni, már adtam is alá a lovat. - Akkor nyugodtan megmondhatod nekik, hogy azt hittem, hogy betolakodó vagy, esetleg lótolvaj, lelőttelek, elláttam a bajod és fogva tartottalak, vagy befogtalak kényszermunkára, azért... -feleltem halál komolyan, elvégre ismertek már jól a Lakban, és szerintem a többség tudta, hogy szemrebbenés nélkül képes lennék ilyesmire. - Nem tudom... úgy lenne az igazi, ha azután, hogy az én gyűrűm is előkerült, nem? -kérdezek vissza, mert amennyire ő, legalább annyira én is tanácstalan vagyok a téma kapcsán, korábban még sosem kellett ilyesmit tennem. Aztán rákérdezek a lurkókra, és amikor azzal kezdi, hogy üljünk csak le, kíváncsian szalad fel a szemöldököm... De aztán közelebb húzom az egyik széket, és én is lehuppanok mellé, hogy meghallgassam. Egész jól ismer, és ha azt mondja, hogy jobb, ha leülünk előtte, én hiszek neki. - Persze, emlékszem. -bólintok aprót, ahogy szóba kerülnek a gyerekek, de aztán hagyom, had mondja végig. És... hát, mit ne mondjak, túl sokat nem kell várni. - Ennyi? -kérdezek vissza némi csalódottsággal a hangomban, hisz ettől azért valami nagyobb csattanót vártam, de aztán eszembe jut egy apróság - gondolom nem erre akart célozni a szavaival, de hát na, nem elhanyagolható pont ez sem. - Akkor... gyakorlatilag egy kölyök vérfarkassal éltem együtt? Emberként? -kérdezek vissza némi megerősítést várva, mielőtt jöhetett volna az újabb "kiborulásom" - És mi lett volna, ha épp nem vagy a közelben és véletlenül elveszti az uralmát a farkasa felett és rám támad? Vagy átváltoztat? Vagy neadjisten' megöl? És... Amúgy tervezted, hogy valaha is elmondod? Hogy mik vagytok? -kérdezősködtem tovább a téma kapcsán, bár ha azt nézzük, hogy előbb-utóbb úgy is feltűnt volna, hogy nem öregednek, kénytelen lett volna kitalálni valamit.
Kezdőlap
//
és bocsi, hogy csak most ment tőlem a záró 
//
