- Lascarral. Egy régi barátja, akivel még... őszintén szólva gőzöm sincs, hogy hol, vagy mikor ismerték meg egymást, de együtt járták végig az összes háborút az elmúlt pár évtizedben, az tuti. -felelek a kérdésére - Itt volt ő is, hogy aztán ő is úgy eltűnjön minden előzetes bejelentés nélkül, mint szürke szamár a ködben... - tártam szét a kezeimet, úgy tűnik, ez az én keresztem. - Jah, tudom, de akkor is... Lehetünk akár 500 évesek is, akkor is csak a kishúga leszek. -dünnyögtem az orrom elé némi duzzogással, ám nem tartott sokáig, a simogatás és a hajtincs-igazgatás végére már nyoma sem volt az arcomon ezen érzéseknek. Bár tény, valahol akkor is idegesítő az ilyesfajta beskatulyázás, nem is viselem jól. - Ez jó kérdés. Igazából még nem igazán volt érkezésem gondolkozni rajta, meg nem is nagyon akartam... mert valahol titkon reménykedtem benne, hogy egy nap hátha ismét betoppan, és biztos értékelte volna, ha ugyanúgy megvárja a szobája... De őszintén? Most valahogy kedvet kaptam, hogy kivágjam az összes cuccát a következő lomtalanítással. Aztán majd meglátom. -játékszobánk úgy is van már, mást nem valami vendégszobának berendezzük, ha jobb nem jut eszembe. Vagy akár dolgozószobának, lassan úgy is kezd kezelhetetlen mennyiségű lenni az az irathalmaz, ami a lovarda vezetésével jár.
- Ühüm. -vettem tudomásul, hogy a teremtőink hasonló származásúak voltak, és hasonló célokat értek el az életben. A sajnálatára viszont csak zavartan legyintek, mert... igazából pont ezért, mert nem igazán volt szoros a kapcsolatunk, nem igazán szerettem beszélni róla. Hisz melyik vérfarkas lenne büszke arra, hogy a Teremtője ennyire közömbös volt irányába? Ne hozzak rá szégyent, de azon túl meg nem igazán foglalkozott velem, vagy egyáltalán pazarolt rám időt... Ebből kifolyólag pedig mindig elég hűvös volt a kapcsolatunk. Mások sajnálatára meg ki vágyik? Nem is rágódok tovább a múlton, történt, ahogy történt, így, hogy magamra voltam utalva a vérvonalam fejlesztését tekintve, legalább hamar önállósodtam. Inkább belesimulok az ölelésbe, igaz, akaratlanul is elfog némi bűntudat, hogy azok után, ahogy eddig viselkedtünk egymással a múltban, épp tőle kapok új esélyt, miközben sokkal előbb vártam volna a bátyámtól, vagy épp Benjitől - hiába... hisz egyikük sincs itt, sőt, még csak nem is tudok róluk semmit. De ha már így alakult, nem vagyok rest élni a lehetőséggel, és megfogadom magamban, hogy ezúttal mindent beleadok, hogy ne ismételje meg magát újra a történelem. Boldogan viszonzom a férjem csókját, ám mielőtt még a háló felé indulnánk, gyorsan megmutatom neki a ház többi részét is, csak hogy tudja, mit merre talál - mondjuk nem is olyan nagy épület, hogy annyira elvesszen benne az ember, vagy több órás tárlatvezetésre legyen szükség, így miután némi plusz ágyneműt kerítettem számára az egyik szobából, már terelgettem is a kanapé... helyett a háló felé. Ha már úgy is megígértem neki.
// Lásd kivel van dolgod, alhatsz az ágyacskámban... Viszont ahogy néztem, elég sok minden történt már veled ez óta a játék óta, szóval ha nem gond, most inkább zárnék, aztán ha gondolod, kezdhetünk valami újabbat-aktuálisabbat helyette. Én is imádtam //
Több, mint másfél hete annak, hogy utoljára itt jártam. Akkor sikerült annyira megbántanom Aiméet, amennyire talán még soha rövid és egyben fájdalmasan hosszú házasságunk alatt. És azóta nem ő volt az egyetlen... A dolgok azonban nem mehetnek így tovább. Elegem van abból, hogy senkinek sem jó így és a leginkább azért gyűlölöm magam, mert Aimée-t belerángattam valamibe, amibe nem kellett volna, mert egyszerűen nem érdemelte meg. Mostanra utálom minden egyes érzésemet Willow iránt, gyűlölöm azt is, amit a farkasával tenni fogok, hogy végleg felégessek minden hidat, ami kettőnk között létezik még. Mert ez így nem mehet tovább. Idővel jól lesz majd, én is és addig is semmi más dolgom nincs, hogy megpróbáljam boldoggá tenni az egyetlen személyt ebben az átkos háromszögben, aki az ég világon semmiről sem tehet. Annyi bennem a megbánás, hogy lassan belefulladok és azt hiszem meg is érdemlem. Hozhattam volna virágot, elmondhatnám ezerszer is, hogy sajnálom, de a virág elhervad idővel, a szavakat pedig olyan könnyedén elfújja a szél... Ennél valami erősebb kell, valami időtállóbb valami, ami nem olyan könnyen elpusztítható. Valami, ami alátámasztja, minden ellenére, amin keresztül mentünk, két és fél évszázada a maga kifacsart módján, de kitart. Még mindig kitart. Kiszállok a kocsiból és mielőtt a bejárati ajtóhoz mennék, energiáim előre szaladnak, hogy tudjam egyáltalán itthon van-e, és talán azért is, hogy figyelmeztessék, itt vagyok, ha már nem jelentkeztem be előre. Mivel én magam sem tudtam, hogy végül itt fogok kikötni. Annak ellenére, hogy készültem, mert a délelőttöt vásárlással töltöttem el. Pontosabban válogatással és azzal, hogy dűlőre jussak, vajon van-e értelme annak, amire készülök. Eléggé hamvában holt öltetnek tűnik. Bekopogok, aztán várok, bízva abban, hogy hajlandó lesz kinyitni az ajtót. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kamikaze pilóta, valószínűleg azért, amire készülök. - Szia! - nyögöm ki, ha egyáltalán valóban szemben találom magam vele. Az elmúlt időszak minden fájdalmával a lelkemen ül és most nem is akarom ezt előle elrejteni. Belefáradtam a titkokba és abba, hogy mindegy mit tettem vagy mit szerettem volna, a múlt és annak felhánytorgatása újabban naponta megtalál, hogy aztán jól képen találjon. Nem akarok több titkot. - Bemehetek? - mert beszélnünk kell, de ezt nem akarom kimondani. Legutóbb is így kezdtem és az sem sikerült valami jól. Viszont azt hiszem ő is tudja - hacsak nem akar elküldeni azzal, hogy többé nem kíváncsi rám -, elkerülhetetlen, hogy leüljünk egymással.
A bányában történtek után nem hogy a Farkaslakba, de még csak a közelébe sem mentem! És amilyen szar hangulatban voltam, úgy döntöttem, hogy egy hétre a lovardát is bezárom, legalább, amíg nem sikerül újra összekapnom magam annyira, hogy képes legyek visszaterelni az életem a normális kerékvágásba. Normálisba? Jó vicc... Bár mindig is szerettem a nyüzsgést és a társaságot, most valahogy mégsem vágytam rá. Kerültem a falkatársaimat is, azokat, akik egykoron őslakosok voltak, mindenképp, hisz úgy éreztem, mind elárultak, holott csak egy ember tette. De mégis, hogy maradhatnék meg a közelükben? Gondolom, hogy mind ismerik a férjemet, egy évszázad alatt sokkal jobban összebarátkoztak, mint velem, aki alig pár éve voltam a környéken, vagy tartoztam a falkához. Hülye érzés, de mégis úgy éreztem, mint ha jelentős hátrányban lennék vele szemben... A napjaimat többnyire semmittevéssel töltöttem, olyan cseprő apróságokkal, amikre rég nem volt időm. Nyeregbe pattantam, és Carte-tal bejártam a környéket, míg másnap csak a hátán heverészve sütkéreztem az őszi napfényben, amíg ő békésen legelészett a házunk mellett. Kipróbáltam egy halom új receptet, rendbe raktam a lovarda papírjait és iratait, mert már arra is igazán ráfért, és már-már odáig fajult a helyzet, hogy egy komplett nagytakarítást lenyomtam. Így sikerült valahogy rábukkannom az elveszettnek hitt karikagyűrűmre - na jó, tudtam, hogy nem veszett el, és valahol a házban van, csak arra nem emlékeztem, hogy hol is van. Újra eszembe jutott a múltkori veszekedésünk Benoît-val, ismét összeszorult a szívem, megint nem tudtam, hogy mitévő legyek, vagy hogyan is tovább. Mert amikor újra találkoztunk, még úgy állt a helyzet, hogy együtt keressük meg, és jelentjük be a falka előtt a dolgot, de az azóta történtek fényében nem tudom, hogy akarok-e még egyáltalán ilyesmit. Szabad? Lehet? Megtehetjük? Úgy, hogy tudom, milyen érzések kötik Willowt a férjemhez, és viszont? Mert nem érezném helyesnek úgy, hogy tudom, milyen kellemetlen érzést ébresztenék vele a barátnőmben, mert attól függetlenül, milyen kapcsolatban álltak egymással, még a barátomnak tartottam, a barátainak meg nem okoz az ember fájdalmat, ugyebár. Csak egyben voltam biztos, hogy beszélnem kell a férjemmel, igaz, még azóta sem sikerült rászánnom magam, hogy felkeressem. Azonban úgy tűnt, nem is kell, hisz egyik nap a szobámban sziesztázva megérzem az ismerős energiákat, és finoman szólva is lefagyok tőle... Csak ne ide jöjjön, mondja valaki, hogy csak átutazóban van a lovarda mellett... Beszélni is akarok vele, és nem is. Végül sietve markolom fel a gyűrűt az éjjeliszekrényről, hogy ajtót nyissak neki, miután meghallom a kopogását. - Szia. -felelem zavart szemlesütéssel, ahogy meglátom az ajtóm előtt ácsorogva, amikor pedig bebocsájtást kér, csak szótlanul állok el az útból, szabaddá téve neki a járást. Az ajtót becsukva én is követem, nem tudom, hogy melyik helységben van kedve letelepedni, vagy csak megállunk a nappali közepén egy gyors szóváltására, ahogy ő tesz, úgy idomulok én is hozzá... attól függetlenül, hogy az én házam, nem az övé.
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 24, 2015 10:47 pm-kor.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Szégyelltem én magam eddig is. Tulajdonképpen azt hiszem lassan millió darabra szakadok, annyi érzés feszít belülről és igazán egyikre sem tudom azt mondani, hogy jó lenne. Pedig Isten a tanúm, sosem akartam én rosszat. Főleg nem olyanokat megbántani, akik közel vannak hozzám. Sosem voltam olyan és nem most akartam azzá válni. Pedig úgy tűnik valahogy, valamikor út közben mégis megtörtént. Szégyellem hát ezt is. Olyan könnyű lenne Darren után menni, csapot-papot magam mögött hagyni és egyszerűen csak eltűnni. Idővel elfelejtenének és egészen biztosan nem tudnám őket tovább bántani. De nem akaródzik hátat fordítani mindennek, amiben hiszek, amit szeretek, ahová tartozom. Egyszerűen nem megy. Az nem én volnék. Érzem a változást energiáiban, azt, hogy nem kifejezetten örül nekem. Nem csodálkozom ezen, azon sem lepődnék meg, ha felpofozna és az arcomba csapná az ajtót. Megérdemelném... Megszakad a szívem, hogy szemlesütve köszönt. Aimée, az én Aimée-m, akiben mindig annyi élet volt, készen arra, hogy frappáns replikával feleljen és akinek olyan gyönyörű fény csillog a szemeiben, amikor veszekszik. Nem válaszol, csak eláll az ajtóból és én borzasztó nehéz szívvel lépem át a ház küszöbét, ahol idegen vagyok. Ahol talán mindig is idegen leszek. Nem akarok pofátlanul beljebb menni, bepofátlankodni, ahol talán nem is lát szívesen, mert jelen pillanatban nem tudom eldönteni, hogy így van-e vagy sem. Így hát pár lépés után megállok és szembe fordulok vele. Úgy szeretném átölelni és megígérni, hogy minden rendben lesz. Borzasztóan... - Én... - kezdek bele, de elakadok egy pillanatra mielőtt folytatnám. - ... Tudom, hogy megbántottalak és azt is, hogy nincs semmi jogom a bocsánatodat kérni... - ezért nem is fogom. Még nem, mert jogod van haragudni, jogod van ahhoz, hogy mérges legyél rám, hogy ne akarj még megbocsátani. Idővel talán elszáll a haragod és talán kiérdemlem, hogy szemet hunyj afelett, amit mondtam, amit tettem, de nem most. Most még nem. - ... de nem akarom ezt így tovább csinálni. Sem veled, sem pedig mással. - egy lapra teszek fel mindent, mert máshogy nem megy. Értelmetlennek tartom, hogy játszadozzunk a másikkal, bizonytalanságot és keserűséget csempészve ezzel egymás életébe. Hirtelen emelem fel a bal kezem és jobbommal leveszem a karikagyűrűt, amit az elmúlt két és fél évszázad alatt mondhatni végig viseltem. Leteszem a legközelebbi asztalra. - Nem akarom, hogy Madame Morel legyél tovább és én sem akarok többé Monsieur Morel lenni. - jegyzem meg csendesen, ahogy íriszeim a gyűrűről feleségem arcára vándorolnak. A kabátzsebembe nyúlok és egy kicsi ékszerdobozt veszek elő belőle. Kinyitom. Két gyűrűt rejt, az egyik az ő ujjára illik, a másik az enyémre. - Azt szeretném, ha Mrs. Haskell lennél. - mert téged választalak. Mert téged akarlak és nem mást. És borzasztóan sajnálom, hogy minden úgy alakult, ahogy. - Nem kell, hogy most válaszolj, gondold át. Ha nem akarod, megértem és kivonulok az életedből. - mert akkor nem okoznék több fájdalmat, habár újranősülni biztosan nem fogok. Nekem mindig a feleségem leszel, de, hogy ez ne legyen teher a számodra, én feloldozlak téged... - De tudd, hogy én ezt szeretném. Téged. - pillantok a gyűrűkre. Tudom, hogy nem akarhatok semmit, csak szeretném, ha tudná, hogy Ő az aki kell és nem más.
Szótlanul várom, hogy a férjem bentebb fáradjon, majd miután csak néhány lépésnyit halad előre, miután csendben bezárom utána az ajtót, pár lépés távolságnyira én is megállok tőle, amíg arra várok, hogy előadja, mit szeretne. Miért pont most határozta el magát, hogy felkeres? Hallgatás beleegyezés, tartja a mondás, így hát nem is felelek semmit az első szavaira, ezzel adva tudtára, hogy igen, nagyon is jól tudja. Próbálok semmire sem gondolni, amíg a szavait hallgatom, csak arra koncentrálni, amit mond, abban pedig, hogy ez így nem mehet tovább, maximálisan egyetértek, amit egy apró bólintással jelzek is felé. Ami azonban ezután jön, arra végképp nem számítottam. Ahogy közli, hogy nem akarja többi, hogy Mr. és Mme. Morel legyünk, teljesen összeszorul a szívem, s azt is teljesen leforrázva, némi visszafojtott kétségbeeséssel és töménytelen fájdalommal veszem tudomásul, hogy a gyűrűje az asztalon landol. Szóval ezért jöttél, Benoît? Hogy közöld, vége? A saját gyűrűm hűvöse szinte égeti a tenyeremet, ahogy továbbra is szorongatom, tekintetemet pedig képtelen vagyok elmozdítani a párjáról, amit 250 éve kovácsoltak... Ebben a révült kábulatban fel sem tűnik a mozdulat, amivel a kabátzsebébe nyúl, ahogy az sem, hogy épp kinyitja... mint ha a korábbi vallomásával megszűnt volna a világ, amiben eddig éltem, s csak az ránt vissza a józanság talajára, ahogy meghallom a Mrs. Haskell nevet. - Tessék...? - kapom felé a tekintetem riadtam, lemaradva a mondat elejéről, s emiatt először arra asszociálva, hogy mást készül elvenni... A másikat, akit szeret, és akivel valószínűleg sokkal boldogabb lenne, mint velem, ám ekkor kiszúrom a kezében tartott ékszerdobozt, benne a gyűrűkkel, és azt hiszem, sikerül teljességgel összezavarnia. - Én... azt hiszem, ezt most nem értem. - cikázik zavart tekintetem közte, az asztalon heverő gyűrűje, és az ékszerdobozban pihenő új gyűrűk között, teljesen elveszve, míg végre lassan összeáll a kép, én pedig a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel nézek az előttem álló férfira. - Biztos, hogy ezt szeretnéd? - kérdezek vissza, fogva tartva a tekintetét, majd ha válaszol, egy sóhajtással lépek az asztalhoz - Mert ez esetben... -a régi gyűrűje felé nyúlok, ám ahelyett, hogy felvenném, a tenyerem rejtekében lapuló párját helyezem mellé a fenyő asztal súlyos, csiszolt lapjára. Igen, megtaláltam... és nem, sosem vesztettem el az évszázadok alatt, ha nem is hordtam hozzá hasonlóan, de megőriztem és vigyáztam rá, még akkor is, amikor már rég halottnak hittem embernek vélt férjemet, és a legkevésbé sem számítottam rá, hogy valaha újra találkozunk még. - Tudod, érdekes a sors... -szólalok meg halkan - Vissza akartam adni neked, hogy tégy belátásod szerint vele. Vedd vissza tőlem, hogy feloldozást nyerj tőlem, és nyugodt szívvel éld tovább a világodat, úgy, hogy nem kell a házasságunk béklyóitól szenvedned; vagy... -csuklott el a hangom, ahogy az új gyűrűkre siklott a tekintetem. Vagy húzd ismét az ujjamra, ha valóban komolyan gondoltad azt, hogy szeretnéd újra megpróbálni. Együtt, közösen azt, amire eddig nem adatott lehetőség. - Azért valahol vicces, hogy most tulajdonképpen te is ugyanezért vagy itt... -nevettem fel csendesen, ahogy közben valami halvány mosoly félére görbültek ajkaim. - Úgy látod, hogy képesek vagyunk rá? Hogy ezúttal sikerülni fog? Vagy... vagy csak az elmúlt hetek szenvedéseihez kötjük magunkat ezzel a friggyel, örökre? -pillantottam fel rá, választ várva, mert ha csak azért van itt, hogy kiengeszteljen a múltkori után... vagy mert nem hagyta nyugodni a lelkiismeret-furdalás, de a válaszomtól függetlenül ugyanez fog folytatódni ezután is... Akkor nem tudom, van-e bármi értelme elkötelezni magunkat. Pusztán a formalitások végett.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Látom, érzem értetlenségét, de nem annak tudom be, hogy nem figyelt a szavaimra, hanem annak, hogy nem akarok tovább Morel házaspárként létezni. Nem mondhatni, hogy a házasságunk így sok örömet hozott volna akármelyikünknek is. De ez nem jelenti azt, hogy hátat akarnék neki fordítani, mert erről szó sincs. Ember volt még, mikor elvettem, ma már nem az. Változtunk mindketten, sokat, nagyon hosszú idő alatt. Nem tudom, hogy jó vagy rossz irányba, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy már egyikünk sem ugyanaz többé. - Igen, ezt. - kurta, de őszinte válasz. A rögös úton, de meghoztam a saját döntésemet. Most már tudom, hogy mit is akarok. Figyelem, ahogy mozdul, ahogy az asztalon árválkodó régi gyűrű felé nyúl és végül amellett landol a párja, az övé. Most rajtam a sor, hogy úgy értsem, a végét akarja a házasságunknak, a kapcsolatunknak. Nem hibáztatom érte, de ettől még nem lesz könnyebb vagy kevésbé keserű és fájdalmas. De aztán folytatja és most ő zavar össze engem. Félbe hagy egy mondatot, aminek csak remélni vélem, hogy mi lett volna a vége. És ez a remélt remény egyszerre tűnik fénynek a sötétségben és csalfa gondolatnak is egyszerre. Mert mi van, ha félre értem? Ha nem ugyanazt akarjuk mindketten? - Életem során nagyon sok mindent megbántam, rossz döntések egész sorát... - halkan csendülnek a szavaim és egy lépést közelebb lépek felé, ujjaim pedig az asztal lapját érintve csúsznak közelebb hozzá, el nem érve őt. - ...de azt soha nem bántam meg, hogy elvettelek. Igazából... a történtek ellenére vagy amellett, mindig is úgy gondoltam, hogy ezt az egy dolgot jól csináltam. - sosem gondoltam a házasságunkra hiba vagy béklyóként, amitől szenvednék. Volt, ami fájt, van ami még most is fáj, de amíg tartott, amíg együtt voltunk, szerettem a közös életünket. A hullámvölgyek ellenére is. - Így akarom látni. - jogosak a kérdései és a fájdalmasan szomorú valóság az, hogy nem tudok egyikre sem válaszolni. Nem tudom mi fog történni, a jövő számomra is épp akkora kérdés, mint számára. - Aimée, ez nem bocsánatkérés. - pillantok a két új gyűrűre. - Jogod van ahhoz, hogy haragudj rám és ezt nem akarom tőled elvenni. Még nem... - kérni fogom majd a megbocsátásodat, de nem most, nem ma. Majd akkor, amikor képes leszel elengedni a fájdalmat, amit okoztam neked. - Szóval... azt mondod ugyanazért vagyunk itt? Hogy visszaadd a régi gyűrűt, tegyek vele amit akarok, vagy...? Nem fejezted be a mondatot... - de én szeretném, ha most megtennéd. Mert, ha úgy gondolod, van még remény számunkra - ahogy én (is) hiszem - akkor ne tarts bizonytalanságban tovább, kérlek.
Egy bólintással nyugtázom a válaszát, mielőtt még elengedném markom szorításából a jegygyűrűmet, az övé mellé helyezve. Érzékelem a felőle érkező bizonytalanságot, valami ahhoz hasonlatosat, ami pár pillanattal ezelőtt még engem kísértett, de nem szólok semmit, hogy eloszlassam a félelmét, hisz hamarosan úgy is megtudja... Akármennyire is volt az elmúlt másfél hét maga a pokol, most, a szavaival mégis sikerül mosolyt és reményt csalnia az arcomra, amikor bevallja, hogy sosem bánta meg, hogy annak idején feleségül vett. Pedig mennyire nem könnyítettem meg a dolgát, sem akkor, sem a későbbiekben... - Értem. - veszem tudomásul a szavait, ha a kérdéseimre nem is kaptam választ, de legalább már ez is reményre, bizakodásra ad okot valahol, ahogy pedig közli, hogy nem bocsánatkérés, már épp hadakoznék, hogy ugyan, tudom! De azon nyomban el is szégyellem magam, hisz nem pont ez fordult meg a fejemben nem sokkal ezelőtt?! Tekintetem akaratlanul a két gyűrűpárra siklik, a múlt és a jövő találkozása, ami csak rajtunk múlik, hogy akarjuk-e... Szembenézünk-e vele, valóra váltva, vagy még azelőtt mondunk le róla, hogy esetleg esélyt adnánk neki. - De a legutóbb azt mondtad, hogy Willowt is szereted, és ő is téged... - jutnak eszembe a múltkori szavai a hazafelé útról, s igaz, rémlik valami olyasmi, hogy nem akarják újra kezdeni egymással, de... ettől még ott van ennek a ténye is. Mi lesz vele, ha mi ismét megerősítjük a házasságunkat? - Miért rám esett a választásod, holott vele sokkal több időt tölthettél együtt? És bizonyosan jobban is ismeritek egymást... - kérdezem csendesen, elvégre hosszú házasságunk alatt egy évtizednyi időt, ha eltöltöttünk egymás oldalán, és annyi sok minden változott azóta is! Ellenben ők együtt érkeztek már erre a földre, és ki tudja, meddig voltak együtt... Valószínűleg sokkal boldogabbá tudná tenni, mint én valaha, ezt pedig valahol roppant fájó érzés tudomásul venni - hogy a barátnőm mennyivel jobban ismerheti a férjemet, mint én magam... És mindezek ellenére mégis úgy döntött, hogy hozzám állít be a közös jövő ígéretével? Miért? - Még nem? Miért...? -bukik ki belőlem a kérdés kisgyerek módjára, ahogy a tekintetét fürkészem, hátha sikerül abból kiolvasnom valami olyat, amit a szavaiból esetleg nem sikerült. - Igen. Tégy vele amit akarsz, vagy... - ismételtem el a szavait, ám ugyanúgy nem fejeztem be a mondatomat, mint az előbb. Helyette felemelem a kezem, felé nyújtva, úgy mozdítva az ujjaimat, hogy könnyű szerrel felhúzhassa rá a gyűrűt, ha nem szeretne lemondani a házasságunkról. Ha folytatni szeretné... vagy inkább új fejezetet nyitni benne, tiszta, üres lappal.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Tudom mit mondtam legutóbb és azt is, hogy mennyi félelem és bizonytalanság is felütheti a fejét benne ettől az egésztől. Attól, hogy tudja, a szívemben még ott van valaki más is, holott megérdemelné, hogy egyedüli helye legyen benne. Istenem, ha ő szeretne valaki mást, tudom, hogy az őrületbe kergetne a gondolat és a rettegés, hogy mi van, ha nem én vagyok neki elég jó... És kiderül, hogy benne is valami ilyesmi mehet végbe. - Mert veled lehet jövőnk közösen, együtt, de vele nem. Mert veled más köt össze, valami, ami élő, amiben lehet remény... élet. Vele nincs semmink a múlt csalfa árnyékán és a reménytelenség fájdalmán túl semmi. Mert már azelőtt téged akartalak, hogy mindent felkavart volna egy meggondolatlan vallomás... - a részéről, a részemről. Nem hibáztatom ezért Willowt, magamat sokkal inkább, mert engedtem, hogy felkavarjon. Nem lett volna szabad. Soha sem lett volna szabad... - Mert téged jobban akarlak, mint őt valaha is. És ez mindig is így volt. Tudod... eszembe sem jutott, hogy őt elvegyem, soha, egyszer sem... és nem csak a vallásomról és a hitemről van most szó. Hihettem volna, hogy már nem élsz vagy, hogy sosem fogunk újra találkozni. Gyűrűt húzhattam volna az ujjára és, mint kiderült, ő akarta volna. Én viszont... soha nem is gondoltam rá. - egyszerűen nem tudtam volna megtenni és nem azért, mert ne szerettem volna akkor, vagy ne szeretném most. De a házasság... Aimée a feleségem, nagyon hosszú ideje ő az és hiába húz a szívem két felé, ezt sosem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Hozzá tartozom és ő hozzám. - Szeretnéd, hogy most kérjem? - ha ezt akarja, megteszem. De pusztán azért, hogy könnyebb legyen a lelkemnek, nem akarom. Ilyet ugyanis nem érdemlek. Csak akkor szeretném megkérni rá, hogy ő is erre vágyik, ha meg akar nekem bocsátani. Figyelem a szavait, az újra félbe hagyott mondatot, a kezét, ahogy megemeli, az ujját és ekkor hatalmas kő esik le a szívemről. Akkora, hogy most először, amióta átléptem ezt a küszöböt el tudom mosolyogni magam. A dobozhoz nyúlok, kiveszem belőle a kisebbik új gyűrűt. Közelebb lépek hozzá, megfogom a kezét gyengéden, aztán fél térdre ereszkedem. Legyen ma akármennyire is giccses ez a mozdulat, most ennek van itt a helye és az ideje. Ujjának végéhez illesztem a kis karika ékszert, de még nem húzom fel rá. - Aimée el´Cheval, Odette e´Lemaître, hozzám jössz feleségül, újra? - mondom ki a szavakat és idegességgel a gyomromban és félelemmel vegyes izgatottsággal a szívemben várom a válaszát. Mert bár talán felhúzhatnám a gyűrűt már most - legalábbis erre következtettem abból, ahogy felém emelte a kezét az előbb -, úgy illik, hogy előbb rábólintson vagy kimondja, hogyha tényleg ezt akarja.
- Miért? - bukik ki belőlem ismét a már oly sokat hangoztatott, apró kérdés - Hogy lehetséges ez? - kérdezek rá újból, mint valami értetlen kisgyerek, hisz... hogy lehetne a miénk élő? Reménnyel teli? Azok után, hogy milyen utat jártunk be együtt? És hogy lehet, hogy ellenben Willow kapcsán ennyire negatív érzelmek jutnak eszébe? Hisz akárhányszor csak szóba kerül, ezek lennének az utolsók, amik eszembe jutnának az örökkön vidám, bolondos nőstényről. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, bár az is lehet, hogy csak a szétcsúszott állapotom a hibás, és kipihent fejjel mindent másképp látnék. Kár, hogy amíg ezen a beszélgetésen nem rágjuk át magunk, valószínűleg úgy sem lesz nyugodt estém. Benoît további szavait csak szótlanul hallgatom, az apró, de annál jelentősebb információmorzsákat a múltjából, amikről eddig tudomásom sem volt, mert... se nem beszéltünk róla, se nem voltam mellette... igaz, akkor valószínűleg teljesen másképp alakult volna minden, és nem ott tartanánk, ahol. A kérdésével sikerül elbizonytalanítania, hisz úgy terveztem, hogy én fogom hasonló döntés elé állítani, rá bízva a dolgot, hallgasson az érzéseire és döntsön belátása szerint, mentesülve a házasságunk béklyói alól, vagy tovább folytatva azt, az viszont álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ő is hasonlóval készül, és most én vagyok az, akinek döntenie kell. Hirtelen eszembe jut, amikor még először kérte meg a kezem, emberként, húszas éveim elején Dijonban... Hogy mennyire is örültem neki, hogy végre akadt valaki, ugyanakkor mennyire is féltem ettől az egésztől, ami rám várt... És mennyire nem tudtam róla semmit, hisz koránt sem szerelmi házasságról volt szó, még ha később tényleg lángra lobbant az a bizonyos tűz köztünk. Hol volt az még divat akkoriban! Most ellenben nincs senki, aki beleszóljon, nincsenek külső körülmények, érdekek, amiket szolgálna, csupán a kettőnk döntése, hogy hogyan tovább, ez a szabadság pedig valahol roppant félelmetes tud lenni... Eszembe jut a néhány nappal ezelőtti beszélgetésem Darimmal, és az is, hogy jobb alkalmat nem is találhatnék rá, hogy kihátráljak ebből az egészből és elmeneküljek, de ahogy már korábban is szóba került, így, a 300-hoz közeledve valahol én is belefáradtam az állandó rohanásba, változásba, és holott eddig ez volt a vonzó élet számomra, most inkább ácsingózik a szívem valami biztos állandóság iránt. - Én... Igen. Szeretném. - bólintottam végül ahogy a kezem is felé emelem, hisz mire várnék? Győzködtem magam... miért lenne más annyiból, hogy nekem kell kimondanom a végén? Ha ő nem így gondolná, vagy szeretné, akkor most valószínűleg nem lenne itt, pláne nem gyűrűvel érkezett volna. Mit változtatna, ha napokat rágódnék rajta? Hisz sosem voltam az a típus, aki hosszasan agyal és dilemmázik bármin is, mielőtt döntésre jutna. Szótlanul figyelem, ahogy a gyűrűvel ügyködik, majd fél térdre ereszkedik előttem, amikor pedig mindezek után képes a gyűrűt csupán az ujjam hegyéhez érintve abbahagyni a mozdulatot, legszívesebben nyakon vágnám, amiért tovább borzolja a kedélyeket. Bár azok a nyomorult pillantók meg örömtáncot járnak odabent, hogy még most, mindezek után is tőlem várja a végső megerősítést, mielőtt lépne. - Benoît Morel... Horatio Haskell... igen. - bólintottam, immár az előző válaszomhoz képest jóval magabiztosabban és megkönnyebbültebben, majd szinte még meg sem várva, hogy teljesen felegyenesedjen, már vetettem is magam a karjaiba, átkarolva a nyakát, legalább addig sem látja, ahogy az örömkönnyektől homályosodik a tekintetem. A fene gondolta volna, hogy öregkoromra ilyen érzelgős leszek...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Azért, mert… – végül elhallgatok és csak szusszanok egyet. Egyszer majd, ha érdekli még, akkor elmesélem neki az egész történetet, de nem most, mert gyenge magyarázkodásnak tűnne és ennél sokkal többet jelent ez az egész számomra. Veszek egy mély levegőt mielőtt bármivel folytathatnám. - Téged akarlak jobban, téged választalak. – a vállaim kissé megereszkednek, mire a szavak végére érnek. Mert végre meghoztam a döntést, amit valahol mindig is tudtam, de ostoba és hülye fejjel, jó alaposan összekavartam a dolgokat. Sajnálom. Borzasztóan. Nem tudok több mindent elmondani. Ennyinek kell elégnek lennie, döntsön akárhogyan is, mert soha többé nem akarom olyan helyzetben hozni, mint ahogyan azt a bányánál tettem. Nem érdemelte meg. Tudom én is. - Rendben. – bólintok egyet és a kezeimbe fogom a neki szánt gyűrűt, hogy újra megkérjem. Végig mondom a szövegem, fél térdre ereszkedve. Legutóbb az anyjával egyeztem meg a házasságunkat illetően, most azonban teljesen rajta áll, hogy akarja-e vagy sem. Azt hiszem annak idején is így kellett volna lennie. Talán máshogy alakultak volna a dolgaink, az egész életünk… Kimondja az igent és felszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, és széles mosoly kerül a képemre. Felhúzom a gyűrűt az ujjára, mielőtt még meggondolja magát nekem és aztán ölelésembe zárom, amikor a nyakamba ugrik. Szorosan, hosszan, mélyen belélegezve az illatát és közben alig hiszem el, hogy ekkora szerencsém lehet még az életben. Nem érdemlem őt meg. - Szeretlek. – suttogom halkan mielőtt még elereszteném, hogy aztán megcsókoljam. Előbb hosszan, majd újra és újra, mintha az életem múlna rajta…
//a másik játék totálisan más hangulata miatt ez most záró lenne, nagyon-nagyon köszönöm <33333 éés úúúú //
A vizes ruha lassan rám fagy, de még mindig érzéketlen vagyok minden külső hatásra és tényezőre, mint például a fagyra, vagy a havazásra. Mintha megszűnt volna a képességem arra, hogy mást is érezzek azon a tátongó és fájdalmas ürességen túl, ami milliónyi darabra szakított belül. Hiába láttam a fiam emlékeiben kristálytisztán, mi is történt a lányommal, a halálának tényét nem volt könnyebb feldolgozni, főleg nem ennyi idő alatt. Tombol bennem a fájdalom, a keserűség és a gyász és mégsem tudom kiadni magamból. Bezárult a testembe, ahogyan én magam is, pedig ez lassan szétfeszít. Mégsem zuhanhattam szét a fiam karjában, hát magam mögött hagytam, áttántorogva az erdőn, belegázolva a patakba, meg is merítkezve abban. És most itt vagyok, nem a Laknál, ahol élek, hanem itt, a lovarda közelében. Pedig nem szándékosan jöttem erre, tulajdonképpen nem is emlékszem, hogyan kerültem ide. Pajzsom semmivé foszlott órákkal ezelőtt és azóta sem épült újjá. Energiáim fekete masszaként vesznek körül, bennük van a gyász, a ki nem adott fájdalom, a csalódás és még megannyi érzelem, amelyeket még csak megkülönböztetni sem vagyok képes egymástól. Más dolog gondolni rá, megpróbálni számolni azzal, hogy egyszer elveszíthetem a családom tagjait és megint más átélni és érezni, hogy az egyik gyermekem, aki még hosszú évtizedeket, évszázadokat élhetett volna, egyszerűen nincs tovább. Halott. Nem való szülőnek gyermekét temetni… Újra belém mar ez az érzés, a kétségbeesés csíráival és a tudattal, hogy mindaz, amit eddig tettem, talán nem is ért semmit, hisz olyan könnyedén szűnt meg, ahogyan az őszi szél kapja fel a lehullott faleveleket. Sem az Arthurnak adott kölyköm nem élt már, sem pedig Mary. Miattuk tagadtam meg Aiméetől a közös gyermek lehetőségét, miattuk választottam a kölykeimet a feleségem és az új élet reménye helyett. És ma hová lettek? Egyik sincs már… Talán egyik döntésem sem volt helyes, hiába vezérelt a legjobb szándék, a szeretet és minden, amiben eddig hittem. Már nem tudom, hogy mi volt helyes és mi nem, tettem, amit jónak láttam, most pedig minden, ami a múltam része, szépen lassan és keserű fájdalommal csúszik ki a kezeim közül. És én nem tehetek más, mint végignézem, tehetetlenül. Újra végigzubog bennem az elmúlt néhány óra minden megrázó élménye, a hallottak, amiket mondott, a tettek, hogy megütöttem a saját fiam, a látottak, amiket az emlékeiből kaptam. Ott és akkor, bár ezernyi darabra törtem, nem eshettem szét. Most viszont már nem is akarom tartani magam. Nem megy tovább. Újra térdre roskadok, immáron a faháztól nem is olyan messze és az eddig torkomra forrt kiáltás elemi erővel hagyja el ajkaimat. Beleüvöltöm az estébe a fájdalmam a gyászom, a veszteségem. Nem csak a kölykömet gyászolom, hanem a lányomat is. Az egyetlen lányomat. Esküszöm, hogy sosem akartam, Aimée így lásson. Soha. Most azonban képtelen vagyok tovább erős lenni. Eddig tartottam ki. Ennyire voltam képes…
Egy szokásos, hétköznap este volt... legalábbis hittem én, ahogy a kanapén ücsörögve a tv-t bámultam, kezemben egy pohár francia vörösbort kortyolgatva. Így, hogy Masa elköltözött a fiúkhoz, túlságosan is csendes a ház, már többször is megfordult a fejemben, talán amiatt is szólt szinte állandó jelleggel vagy a tv, vagy a rádió, amikor bent voltam, hogy ne érezzem annyira egyedül magam a nyomasztó csendben. Lehet, hogy be kéne szereznem egy kutyát...? Épp unottan pörgettem végig a csatornákat, úgy ezredszerre is, miután egy olyan műsort sem sikerült találni, ami lekötötte volna a figyelmem, amikor is valami felkeltette a figyelmemet... előbb érzékeltem a lovak felől érkező zavart riadalmat, mint a vérfarkas energiákat, ám már ez is elég volt ahhoz, hogy egy gombnyomással lőjem le a tv-t, és pattanjak fel a helyemről, fülelve, figyelve, ugrásra készen, ha úgy adódik, hogy meg kell védenem a ménesem. Már épp a puskámat akasztottam volna le a falról, néhány kóborra gyanakodva - majd én móresre tanítom őket! - amikor is halványan derengeni kezdtek az ismerős energiák, egyre erősödve. Igaz, hiába voltak olyan félelmetesen ismerősek, mégis, valami ismeretlen árny színezte őket sötétre, ez pedig bennem is rossz érzéseket keltett, akarva-akaratlanul. És akkor meghallom a kiáltást... Végül úgy, ahogy voltam, fegyver nélkül, papucsban siettem ki az udvarra, épp hogy csak magamra kaptam a kabátomat a hideg ellen, hogy úgy induljak a férjem energiája felé, mint molylepke a fényforráshoz... - Benoît...? - kérdezem óvatosan, aggodalommal teli hanggal, ahogy megpillantom, majd ahogy azt is meglátom, milyen állapotban van, a sietős lépteim egyszeriben futássá gyorsulnak. - Mi történt...? - kérdezem, mert azt látom, hogy nagy a baj, ha ennyire összetörte lelkileg, és kedvem lenne poénból bedobni a kérdést, hogy na, most ki halt meg? De valahogy nem érzem helyén valónak, mert félek, hogy valóban ilyesmiről lehet szó... elvégre mi más törhette össze így? Őt, aki mindig az erőt szimbolizálta a szememben, aki sohasem hagyta el magát...? - Chéri... - térdelek le mellé, miközben óvatosan a kezeim közé fogom az arcát, hogy ha eddig gondolatban másfelé is járt, akkor érzékelje, hogy én is itt vagyok... kényszerítve, hogy figyeljen rám, mert egyszerűen nem maradhat így... itt. Vérfarkas, nem fog belehalni a tüdőgyulladásba, de... akkor is elég siralmas állapotban van. Nem is mondok mást, csupán némán a karjaimba zárom, biztonságérzetet sugallva felé, mit sem törődve azzal, hogy csurom víz és jég... leszek én is, ha így folytatom, de ez érdekel most legkevésbé. Hacsak nem lök el magától, akkor hosszú percekig nem mozdulok, csak megosztom vele a farkasom melegét, s csak később töröm meg újra a szótlan csendet - Gyere, menjünk be.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Halványan érzékelem – bár inkább a szürke társam, semmint én – Aimée energiáit, a jelenlétét. Az üvöltésem elhalkul lassan, ahogy tüdőmből kifogy a levegő, majd vállaimat néma zokogás rázza meg. Nem emlékszem, hogy valaha fájt-e ennyire bármi is. Vesztettem már el a szeretteim közül többeket, az első feleségemet, a meg nem született gyermekünket, az elsőszülöttemet, a második feleségemet... És bár mindegyikük halála fájt és meggyászoltam őket, ez most egészen más volt. Az eddig elvesztett családtagjaim közül csak Leana volt, akivel évtizedeket töltöttem együtt, a teremtőm volt. Nem kevésbé fontos, viszont nem a gyermekem, nem a kölyköm, nem az, akit én neveltem fel, tanítottam az életre, a farkaslétre. A feleségem volt és a farkasom felmenője, más helyzet, mint ez. Mint a lányom elvesztése. A feleségemre nézek, ahogy tenyerei közé vonja arcomat. A könnyek már korábban odafagytak a bőrömre, mégis újabbak követik őket, lustán, kövéren alácsordulva arcomon. Ha képes volnék gondolkozni, akkor most szégyellném magam, de már erre is képtelen vagyok. Ma legalábbis. Íriszeim kékjében fájdalom és fáradtság ül, nem próbálom titkolni, hogy megroppantam belül, hogy már nem tartom magam, ahogy mindig is szoktam. Nincs hozzá erőm. Úgy kapaszkodok belé, az ölelésébe, mint eddig korábban még soha. Nem tudok támasza lenni, mert nincs már talaj a lábam alatt, ami biztosan megtartson. Úgy sajnálom Aimée. Nem tudom meddig maradunk így, de valamelyest megnyugszom. Karjaiba bújok és csak hagyom, hogy a tompa fájdalom maga alá nyomjon, tudva azt, hogy van, aki mellettem legyen. - A lányom… – hangom ugyanolyan erőtlenséget sugároz, mint én magam. Nem olyan, mintha az enyém lenne, sosem hallottam még korábban ehhez hasonlónak sem. - Halott. – nyögöm ki a szót, amit minden szívdobbanásommal visszahallok dübörögni a füleimben. Arthur hangján. Mert ezt mondta, halott. Mert megmutatta, hogy az. - Arthur… ő… – nem tudom folytatni, egyszerűen nem megy. Hiába láttam, amit láttam, hiába értem, hogy a lánya volt fontosabb neki és nem a húga, ettől még nem könnyebb a tudat, a tulajdon fiam mondta ki a lányom halálos ítéletét, amikor az unokámat választotta. A fájdalmon ez mit sem segít. Nem lesz tőle jobb, egyszerűbb vagy elviselhetőbb. Hagyom, hogy Aimée vezessen. Teszem, amit mond, ha be akar menni és kísérni engem is, hát megyek vele. A lábaim automatikusan mozdulnak, egyik a másik után. Még mindig olyan üresnek érzem magam, csak a zsibbadás az, ami megvan. Az a zsibbadás, ami órák óta kísért, ami elnyom minden mást. A hideget, a haragot, a dühöt, a fiam iránt érzett szeretetet. A kabátom nincs rajtam, nem is emlékszem, hogy hol hagytam el. A házba lépve elveszetten állok meg nem messze a bejárattól, hacsak Aimée beljebb nem unszol valahogyan. A könnyek elapadtak, a lüktető üresség pedig megmaradt. - Itt maradhatok? – tekintetemmel a nejem keresem, mert egyszerűen érzem a zsigereimben, a csontjaimban, hogy képtelen lennék elmozdulni innen és nem azért, mert a vizes ruháim merevvé fagytak a novemberi mínuszokban odakint.
Nem is vagyok biztos benne, láttam-e valaha a férjemet könnyeket hullajtani - nem, nem igazán rémlik ilyesmi - így aztán végképp megrémiszt az, hogy mi történhetett, ami ilyen képes volt megtörni, tönkretenni, kikészíteni idegileg. Mert ahogy sietve végigpillantok rajta aggódó tekintettel, azt látom rajta, hogy fizikai értelemben nincs nagy baja, leszámítva a jeges öltözékét... Csak ölelem szótlanul, a karjaimba zárva, ameddig csak szeretné, egy kis meleget kölcsönözve neki, bár tudom, sajnos nem túl sok ebben a rideg időben... Nem sürgetem a válaszért, holott majd' megöl a kíváncsiság, hogy mi tette ezt vele, és úgy tűnik, a türelmem kifizetődik... lassan mégiscsak megtudom, apránként, amikor pedig elmotyogja azt a pár szót, azt sem tudom hirtelen, hogy mit felelhetnék. - Sajnálom... - felelem csendesen, miután túlteszem magam az első meglepettségen, a sokkon... hisz míg Arthurral nem igazán sikerült annak idején meg megkedvelnünk egymást, ha mondhatok ilyet, Maryvel valamivel jobb kapcsolatot sikerült kialakítanunk... talán, mert ő is nő, vagy mert teljesen más személyiség volt, mint a bátyja, lényegtelen... talán már nem is számít. Én... nem tudom, mit mondjak. Azt egyelőre még nem tudom hová rakni, hogy Arthur hogy jön a képbe, ő közölte az apjával a hírt - amit esélyesebbnek tartok - vagy ő maga végzett a testvérével... de talán ha a férjem jobb passzban lesz, majd rákérdezek, hogy pontosan melyik is. - Persze. Ameddig csak szeretnél. - bólogatok hevesen, és akarva-akaratlanul, de eszembe ötlik a gondolat, miszerint a lovardám lassan kezd valami féle wellness központra hajazni, ahová a kibukott vérfarkasok menekülnek a világ és a többi társuk elől egy kis békéért és megnyugvásért... Valahol jó érzés, hogy ha máshogy nagyon nem is, de legalább ezzel segíthetek nekik, még ha az már kevésbé ad okot bizakodásra, hogy pont a férjem az, akit ennyire rossz állapotban sodort ide a szél. De jóban, rosszban... nem igaz? - Gyere, menjünk be. - noszogatom egy kicsit, hogy megmozduljon, és be tudjam támogatni a házba, mert gondolom, az amúgy is ramaty állapotának nem jót tenne, ha nemes egyszerűséggel ölbe kapnám és bevinném férfi létére... nem, eszem ágában sincs még az egóját is legyilkolni, ha már az érzéseivel sikeresen megtették. Persze, ha más megoldás nincs... Ha így, vagy úgy, de bejutunk a házba, akkor csak leültetem a kanapéra, az a biztos, majd amíg a tűzhelyen felforr a víz, addig nekilátok, hogy kihámozzam a férjemet a jeges-vizes-fagyos ruháiból... Csak rajta múlik, hogy egyben, vagy cafatokban kerülnek a földre, hogy aztán néhány pokróccal takargassam be - amíg elvonulok Théo szobájába, valami száraz ruhafélét keríteni az itt felejtett cuccai között, ami Benoît-ra is jó lehet méretben. Szerencsére egész hasonló alkat mindkettő, igaz, a bátyám talán valamivel cingárabb... - Csináljak neked egy forró fürdőt, vagy... inkább lepihennél? - kérdezem tanácstalanul, kezemben szorongatva a testvérem ruháit, mert annak függvényében alakul akkor a hogyan tovább... Ja, a tea... idő közben azt sem ártana befejezni. - Egyébként... szeretnél róla beszélni, vagy inkább majd máskor? - sandítok hátra a vállam fölött, mikor már a teával bíbelődök a konyhában.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Kétségbeesetten és megtörten kapaszkodom a nejem ölelésébe. Szeretném megosztani vele mindazt, amit nem régen láttam és megtudtam, de egyelőre a szavak mind a torkomra forrnak egymás után. Így viszont csak néhány szó az, amit képes vagyok kinyögni azzal kapcsolatban, hogy mi is történt. A fejem zavaros, a lelkem pedig lassan összeroskad a fájdalom és gyász súlya alatt. Hálás vagyok, amiért engedi, hogy itt maradjak, nála. Nem volnék most képes arra, hogy felmenjek a hegyre, a többiekhez. Ez az egész nem tartozik rájuk, az pedig, hogy elzárjam előlük energiáim zavaros kavargását, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Bólogatok arra, hogy menjünk be. Felállok és Aiméet átkarolva botorkálok az épület felé, majd a küszöböt átlépve a négy fal közé is. Kicsit szerencsétlenül állok meg – valahol odabent, nem messze az ajtótót, hacsak Aimée beljebb nem tessékkel – és megereszkedett vállakkal maradok a helyemen. Fogalmam sincs, hogy miért vagy minek okán, de eszembe jut milyen öreg is vagyok és ebben a percben semmi egyébnek nem érzem magam, mint annak, aki a megélt évei súlya alatt roskadozik. Vajon megéri ennyi ideig élni, ha végül minden erőfeszítés, amit emberöltőnyi életek alatt tett, egyszerre szökik ki az ujjai között és válik semmivé egyetlen pillanat alatt?? Közben a kanapéra sikerül a nejemnek köszönhetően ülni és én mindenféle ellenkezés nélkül megyek és teszem, amit mutat, kér vagy elvár tőlem. Nincs erőm ellenkezni és nem is akarok. Előre hajolok, hogy a kabátot könnyebben lefejthesse rólam, majd minden egyéb vizes és fagyott ruhadarabot is. Nem kérdezem merre megy, amikor magamra hagy, csupán magam elé meredek egy darabig. Pontosabban addig, amíg a kérdésével vissza nem ránt az itt és mostba. - A fürdő jól esne. – kissé rekedtes hangon válaszolok neki az első kérdésére. A másodiknál felé fordítom a tekintetem és hangtalan szusszanok egyet, megrázva a fejem. Kétlem, hogy értelmes mondatokat tudnék most kinyögni, de nem akarom a dolgot ennyivel elütni. - Nem bánod, ha inkább megmutatom? – szeretném, ha tudná. Ha ő is tudná, mert ismerte a lányomat, mert vele meg akarom osztani az egészet. Amennyiben bármilyen jelét adja annak, hogy a szavak helyett az emlékképeket is fogadná, akkor elé tárom a legelejétől. A találkozást a fiammal, azt, hogy Maryvel kapcsolatban kérdezem és az, hogy bevallja, a lányom halott. És ő tehet a haláláról. A következő kép, hogy beverem a képét, egyet ütök csupán, de abba minden erőm benne van és neki esze ágában sincs védekezni. Hogy kérlelem Arthurt, mutassa meg, mert látnom kell, mert meg akarom érteni mi történt és főként, hogy miért. Minden egyes emlékfoszlányt, amit a fiam megosztott velem, megmutatom Aiméenek is. Hogy ott térdeltek mindannyian – Arthur, Mary és még egy nőstény, Teresa, az unokám – egy alfa előtt, aki választásra kényszerítette a fiamat, aki a saját lányát választotta az enyém helyett. Itt pedig vége szakad az itt-ott talán zavaros emlékeknek, de így talán érthetőbb minden, mint ahogyan képes lettem volna elmondani neki az egészet. - Nem tudom, hogy mit tegyek…? – nem a lányom halálával, őt már nem hozhatom vissza az életbe, bármennyire is szeretném, de mi legyen a fiammal? Mit gondoljak, mit érezzek? Totálisan tanácstalan vagyok, egész életemben most először...
A férjemet ilyen állapotban látni egyszerűen szavakkal leírhatatlan, és nem a jó értelemben... ellenben miután megtudom, hogy mi történt, az a pár szó egy csapásra megmagyaráz mindent, én pedig tőlem meglepő türelemmel viseltetek iránta. Szép lassan csak betámolygunk a házba, hogy aztán a kanapéra ültessem a férjem, miközben én teszek-veszek körülötte. Tudom, hogy illene valahogy megvigasztalnom, de őszintén...? Valahogy sosem voltam jó az ilyesmikben, így inkább most is csak suta tanácstalansággal sertepertélek körülötte. Hol egy-két jeges, fagyos ruhadarabot igyekszem lehámozni róla, hol száraz takarót terítek a hátára... nem mint ha megfázástól kéne félnie, csak... hát na, Alaszkában vagyunk, nincs az a gatyarohasztó meleg. - Rendben, akkor.... egy pillanat. - mint ha attól félnék, hogy bárhová is elszökne, mindenesetre besietek a kádba, megengedni a csapot, úgy is idő, amíg megtelik a kád, aztán pedig már iparkodom is vissza mellé. - Nem bánom... ha szeretnéd megosztani velem. - feleltem csendesen, majd én is leültem mellé a kanapéra, bátorítóan megszorítva a kezét. Eleinte még egész kíváncsisággal fogadom az emlékképeket, valahol szívet melengető Maryt viszont látni, még ha csak így is, az emlékeiből... még úgy is, hogy tudom, már nincs az élők sorában, ami valahol mélyen engem is elkeseredéssel tölt el, elvégre míg Arthurral nehezen jöttem ki, addig Maryvel már sokkal inkább. Talán, mert mindketten nők vagyunk, nem tudom... Szívet szorongató érzés végignézni, ahogy a saját gyerekének támad, ahogy az nem ellenkezik, aztán a múlt képeit, a vér szerinti unokáját, akivel sohasem volt alkalmam találkozni, amikor pedig elérünk a választásig, magam is érzem, hogy apró gombóccá zsugorodik a gyomrom, még úgy is, hogy a vér köteléke egyikükhöz sem köt. Hiába ér véget az emlékek sora, még hosszú percekig nem szólok egy szót sem, csak azon kapom magam, hogy sokkalta jobban szorítom a férjem ujjait, mint amikor belekezdett a történetbe. Hiába hallom a szavait, egyszerűen képtelen vagyok válasszal szolgálni neki, mert magam sem tudom, mit kéne tennie... - A lányod engedd elmenni. - hisz úgy sem tud mást tenni, mint beletörődni... feltámasztani úgy sem lehet, azzal pedig csak magát teszi tönkre, ha képtelen elfogadni a tényt, hogy meghalt - Ami pedig a fiadat illeti... nem akarom a pártját fogni, de... gondolom, ha lett volna lehetősége arra, hogy megmentse a húgát, megtette volna, nem? - kérdezem csendesen, és ha nem lenne ennyire rossz a helyzet, visszakérdeznék, hogy ő hasonló esetben hogyan cselekedett volna? Vagy ha mondjuk a két gyermeke közül kellett volna választania, élet és halál kérdésében? Nehéz kérdés, nehéz téma, és nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom vagy időpont, hogy ilyenekben döntsünk. - Adj időt neki... és magadnak is. - feleltem végül csendesen jobb híján, mert ettől jobb tanáccsal valóban nem tudtam szolgálni, helyette viszont felkeltem a kanapéről, Benoît-t is felsegítve, hogy aztán anyáskodva a fürdő felé noszogassam, a nagy kád fürdővíz felé, meg aztán bele is. Ha megoldást nem is ad, de talán egy szemernyi életkedvet visszacsempész belé, ha csak lelkileg van taccson, nem testileg is.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Üveges tekintettel meredek magam elé, amikor eltűnik a fürdő irányába. A fejem zsong mindattól, amit az este folyamán láttam, hallottam, tapasztaltam és átéltem és most egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ennél produktívabban viselkedjek vagy tegyek bármit is. A fájdalmon túl hihetetlen üresség költözött a szívembe, ami tompa lüktetéssel sajog lelkemben. A nejemre emelem a tekintetem, amikor mellém ül és a kezének érintését is viszonozom, majd pedig lassan, de határozottan bólintok egyet, hogy igen, szeretném vele megosztani mi is történt, de szavakba sajnos nem tudom önteni. Minél több emléket osztok meg vele, annál több pánt pattan fel szívem szorításán. Valahogy az a tény, hogy van valaki, akinek megmutathatom mindezt, segít, akkor is, ha pontosan tudom, a lányomat nem fogja visszahozni semmi sem. Ahogy Aimée egyre inkább szorítja az ujjaimat, úgy fonódnak az enyémek is szorosabban az övéire. A közénk beálló csendet nem kívánom megtörni. Aligha van bármi is, amit mondhatnék és tulajdonképpen tőle sem várok semmit, amikor pedig mégis megszólal, minden figyelmem az övé lesz. Fáradt, öreg tekintetem ráemelem és minden egyes szavát követem, félbe nem szakítva őt. - Igen. Azt hiszem igen. – ismerem Arthurt. Vagy legalábbis ismertem őt, amíg mellettem volt és hiszek abban, hogy úgy neveltem a fiamat, hogy nem kell(ene) benne csalódnom, főleg nem abban a tekinteteben, amit most a nejem is feszeget. Aimée tekintetére függesztem a sajátomat és bár a könnyeket száműzöm, most még egyszer fátyolossá válnak lélektükreim. - Köszönöm. – hogy pontosan mit, azt magam sem tudom. Azt, hogy van nekem, hogy most meghallgat, hogy velem és mellettem van, hogy nem utasít el. Soha nem leszek képes ezt meghálálni neki és mindazok ellenére amit ma megtudtam és átéltem, átölelem őt, ha engedi és nem is eresztem el hosszú ideig. Néma hála és szeretet, amit érzek és energiáimban a gyászon túl ez mind kicseng. Engedem, hogy így legyen, mert szükségem van erre. Szeretem a nejem és az, hogy számíthatok rá, mindennél többet jelent nekem.
//hacsak nem írsz olyat, amire reagálnom kellene, úgy ez lenne a záróm, és nagyon-nagyon köszönöm a játékot //
Amennyi papírt ma kitöltöttem, annyival fél évig lehetne tüzelni a kandallóban. Persze a fa jobban ég. Ezt az üzleti részét nem annyira csipázom, de tudom, hogy meg kell csinálni. Mindig kell kaja a kis dögöknek, új takaró, szerszámok, meg minden egyéb. Bonyolultan intézik manapság a dolgokat. Nincs bizalom. Papír van, meg gépek. Az új lovász szerencsére ért a kütyükhöz is, szóval azokat rá bízom. Ma hamarabb elengedtem, mert a pakolást én akartam megoldani. Hajtom eleget, nem kell, hogy megunja. A pacik már bent pihennek a karámjaikban, el vannak látva szépen. Nyugi van. Nálam is, amennyire lehet mondani. Mindig bevillannak az elmúlt hónapok. A megszokottnál is rosszabb voltam. Majdnem megöltem Bessie-t! Aztán beharaptam. Ezt nem bántam meg. Mai fejjel, így, hogy kihúzták belőle a tőrt, talán máshogy csinálnám, többet várnék ezzel, de nem bántam meg. Amit láttam benne, az tényleg ott van. Ma más foglalkozik a kölyökkel, mert vacsoravendégem lesz. A lányom! Piszok érdekesen alakulnak a dolgaink. Megismertem őt és egy falkatárs beharapta. Aztán én haraptam be egy kölyköt. Születünk és teremtünk. Még mindig nehéz felfogni, hogy ilyen vérrel, ilyen pofával hogy lehetett belőlem egy fehér húsú, kurva csinos csajszi. Azt mondják, a DNS nem hazudik, az van legmélyebben és ha a vizsgálat ezt mutatja, akkor ez van. Totál fehér nőci volt az anyja és bennem is van kaukázusi. Az apám ismeretlen, valamelyik matróz lehetett. Sose kutattam ki, akkoriban nem is tudtam volna. Szegény anyámon mind végigmentek. Szóval megtréfált minket a természet, de sebaj! Az emlék, az az ékszer, az az éjszaka, a tudat, hogy apa vagyok, sokat ad. Madiért is felelősnek érzem magam. Jó kezekben van, látom, hogy bánik vele a suttogó és hogy ő is mennyire kedveli. Kevés időnk jutott egymásra. Jobb is, hogy begőzölt fejjel nem találkoztam vele sokat. Elhívtam mára, hogy beszéljünk, ahogy apa és lánya, apa és nagylánya teszi. Készültem kajával, piával, bár ő nem nagyon iszik. És várni fogja egy meglepetés. Kint az istállóban. Villámcsapásként fogja érni, höhö. Épp a raktárban pakolászok, amikor meghallom a csengőt. Megállok egy pillanatra, elvigyorodom magamban, majd istenesen ordítok egy nagyot: - Jövök már! Kiabálni azt nagyon tudok, még a zenét is átharsogom. Leteszem az utolsó kengyeles dobozt, zárok és megyek az ajtóhoz. Vígan fütyörészve lóbálom a kulcsot és az ajtóval együtt a karjaimat is kitárom. - Madi! Gyere be, édesem! Ha így tesz, megölelem, jó szorosan és a vállánál fogva tartom még egy kicsit. Nézem, gyönyörködök benne. Most komolyan! Az Istennek ne lenne humora? Ilyen rusnya pasasnak ad ilyen szép gyereket? Nevetnem kell. - Remekül nézel ki! Hogy vagy? Minden kéznél van, felakaszthatja a kabátját, ledobhatja a cipőjét. - Nyugodtan bejöhetsz cipővel, én nem szarozok. Csizmában nyomom, ő is jöhet abban, amivel végigjött a városon. - Van itt papucs is - emelem fel azt az idióta valamit. Gyerekek sokszor jönnek, ők imádják. Nyuszis papucs. Milyen baromságokat találnak ki! Elröhögöm magam. Visszadobom a cuccot, Madi elé. Óriási vigyorral, csípőre tett kézzel figyelem, ahogy rendezkedik. Kibaszott jó érzés, hogy tiszta fejjel tudok rá nézni. Lilianne-nel is kéne majd dumálnom. Mindent a maga idejében. - Mi újság kicsim? Milyen volt a teremtőd esküvője? Te varrtad végül a ruháját? - érdeklődöm, miközben kísérem befelé. Ha hagyja, akkor átdobom a derekán a karomat. Magasabb nálam, sokkal, ezért nem tudom a vállát fogni. Mélynövésű lettem, bassza meg! De így élek, így vagyok boldog. Azzal kell főzni, ami van!
Kíváncsian vártam az estét, igazából fogalmam sem volt arról, hogy mégis miként kellene ehhez a dologhoz hozzáállni. Apa eddig inkább volt ijesztő, mint a jól ismert öreg medve, akihez a lányaik szívesen odabújnak. Kicsit talán még mindig féltem tőle, hiszen mielőtt beharaptak volna már találkoztunk és eléggé ijesztő volt, mondhatni akár elmehetett volna valami horrorfilmbe is, de igyekeztem ennek ellenére bizakodóan hozzáállni a dolgokhoz, hiszen hónapok teltek el és talán ő is változott. Akkora bajkeverő csak nem lehet, ha a falkának a részese lehet, legalábbis remélem. Hallottam hírét annak is, hogy lett egy kölyke, hogy beharapott egy lányt. Igazándiból fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit kellene ezzel kapcsolatban éreznem. Nem mondanám azt, hogy féltékeny voltam, hiszen legalább apa sincs egyedül, ugyanakkor talán kicsit rosszul is esett, hiszen még mi se igazán ismertük meg egymást és erre hirtelen lett egy kölyke. Kicsit talán úgy éreztem, hogy ennek köszönhetően még kevesebb időnk lesz egymásra, pedig egyre ügyesebb farkas lettem az idő előrehaladtával. Rendben van, verekedni nem igazán tudok, de szerintem nem mindent csak erővel lehet megoldani. Többet ésszel, mint erővel. Ahogyan egyre közelebb úgy próbálom magamat megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz. Nem kell tőle tartanom, nem fog bántani, hiszen most már elmúlt az a hatás is, ami az álmok miatt volt. Lehet, hogy illett volna valamit hozni, de eljöttem én. Szeretném megismerni őt, de mégse tudok attól szabadulni, hogy kicsit távol is maradnék tőle, mert félek. Nem éppen hasonlóak vagyunk, nem csak külsőre, de egyébként se. Néha az a hanghordozás, vagy éppen kifejezések, amiket ő használ. Annál távolabb talán semmi se állhatna messzebb. Végül minden bátorságomat összeszedve megnyomtam a csengőt és türelmesen vártam, hogy valaki megszólaljon vagy ajtót nyisson. A hangerejétől összerezzentem, de szerencsére ebből semmit se láthatott. Minden rendben lesz, hiszen ő mégis csak az apám, még ha a totálisan ellentétek is vagyunk, akkor se tudna bántani, nem? De, azt hiszem nem… - Szia Apa! – szólaltam meg mosollyal az arcomon, mert örültem annak, hogy láthatom őt. Sietve léptem be a házba, majd amikor átölelt, akkor én is és örültem annak, hogy nem teszi túl erősen. Nem vágytam igazából csontropogtatásra. Állom a pillantását, nem mozdulok meg, de azért kicsit félek… - Remekül vagyok, és köszönöm. Te? Gondolom sok a dolgod, meg elfoglalt vagy, vagy tévednék? – ott van neki a lovarda, a kölyke és gondolom még a falkán belül is van mit bizonyítani vagy passz, hogy miként is mennek a dolgok. Csak azt tudom, hogy azért ő nem olyan régóta tag. Még kevesebb ideje is, mint én. - Biztos? Az erdőn át jöttem, így biztosan sáros a talpam, meg havas. – pillantottam rá kérdőn, mert én tényleg nem akartam széthordani a lakásában a koszt, de ha neki nem gond, akkor inkább maradtam cipőben. Legalább, ha esetleg hirtelen távozni akarnék, akkor legalább nem mamuszban tenném. Mindennek van előnye. - Köszönöm, de jól a mamusz. Egyébként igazán édes a mamusz. – pillantottam az állatfigurásra. Biztos voltam abban, hogy nem ő szerezte be, ha mégis, akkor inkább gyerekeknek, akik a lovardába jöhetnek, vagy igazándiból nem tudom. Netán a kölykének? Kíváncsi lennék, hogy ki az a lány és milyen. Szeretném őt is megismerni, ahogyan arra is kíváncsi lennék, hogy benne mit látott meg apa, ami miatt így döntött vagy véletlen lenne? Ahh, annyira nem vagyok ilyen téren képben, de talán hamarosan majd nyerek egy kis bepillantást az egészbe. - Igazán jól sikerült és igen, én csináltam. Sokan megdicsérték, és neki is nagyon tetszett. – mosolyodtam el és a lelkesedés kicsit nagyobb volt már, mint korábban. – Ha gondolod, akkor majd mutathatok róla képet, bár gondolom téged nem igazán érdekelnek az ilyet. – jöttem rá egyből pár szó után, hogy tuti nem rajonghat az ilyen tervezés és kivitelezés után. – És neked hogy telnek a napjaid? Szeretsz itt lenni? – kíváncsiskodtam, majd ha hellyel kínált, akkor leültem, vagy kerestem én valamit, amire leülhettem. Úgy mégis csak kényelmesebb beszélgetni, ha mind a ketten ülünk.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Szar ügy, hogy kívül mosolyog, belül meg parázik. Ez így együtt. Még nem jött rá, hogy őt nem akarom bántani. Bosszantott már, megrángattam, jól megmondtam neki, de nem ölöm meg! Erre még az a vén pina is rájött a kreamtóriumában. A kurva életbe, de beteg hely volt, ahol megtudtam, hogy tényleg az én vérem ez a gyerek! - Na! Ne fossál! Csak apád van itt, háhá! Elkapom a vállát és megrázom egy nagy röhögéssel. - Faszántosan vagyok! Elmúlt a hülyeség, már kicsattanok az egészségtől. Itt mindig sok a dolog, de tudom, mikor kell félretenni. Intek a kezemmel, hogy jöjjön, ne kint ácsorogjon. Tényleg elfoglalt vagyok, fejben sokszor ott járok Bessie-nél. Ide kéne venni. Ha már nagyobb lesz. Föl kell fejleszteni a kicsikét! Az előző tulaj kölyke is itt lakott. - Akkor dobd le, baszd meg! Ahogy jól érzed magad! Mezítlábazhat is, nekem jó. Ha neki jó, nekem jó! Csak ne mondja, hogy így, ha kiderül, hogy aztán úgy. Azt nem bírom. - Ezt az előzőek hagyták itt. Jó, mi? Nagyon félénk a gyerek. Tudom, el kéne fogadni, meg ilyenek, nagy lózungok. Lófaszt! Amíg nálam van, legyen tökös! - Gratulálok, baszki! Á, hagyd, nem nekem való. Biztos ügyes voltál! Nagy, fehér ruha, egyik olyan, mint a másik. Csak a nők értik, mitől szebb vagy mitől szarabb. Látom Madin, hogy büszke erre. A Teremtője az ő cuccában ment férjhez. Király! Örülök az örömének, ezt érezheti is, ugyanis a pajzsom a derekamnál lóg. A vigyorom meg a fülemen. - Elmondjam, milyen volt, mikor én megnősültem? Ez már a Falkában volt és úgy öltöztünk ki, ahogy akkor tudtunk. Törikönyv kéne, abban tudnék hasonlót mutatni. Fehér gallér, harisnya, kalap. Adelaide nagy, abroncsos szoknyát viselt. Szerintem tetszene neked! Akkoriban fénykép nem volt ugye, festmény meg erről nem készült. Tábornok koromban igen, de az más. - Dolgosan, látástól mikulásig! Bessie-vel nem találkoztál még? Vele is sokat vagyok, meg itt is rendbe kellett hozni, amit elbasztam. Megvan. Új lovász, új csempe. Új asztal, mert a régit kettétörtem. - Gázos sztori, nem volt egyszerű, de sikerült megoldani. Cooper és a Falka támogatásával. Te, baszd meg, az a tőrös kínlódás kurva szar volt! Fasza újra normális fejjel nézni a világra. Na de te hogy látod a dolgokat? Lilivel még mindig jól megvagytok, ugye? A férjed le lett rendezve? Azóta nincs srác a horizonton? Mutogatok, hogy üljön le az egyik székre. Kényelmes párna van rajta, az asztalon meg könnyű falatok. Előételnek. És ásványvíz, almalé, szőlőlé. - Fogyassz egészséggel! Addig nem megyünk el innen, amíg van a kajából. Mit kérsz? Töltök! Amit csak akar. Jó vendéglátó vagyok, nem lesz rám panasza. Ha poharazgatunk, én is leülök. Dumáljunk, végre normálisan! Szarul ment mostanában. De nem bírom sokáig ott tartani a seggemet. Elő kell készítenem az ebédet. Én is kajás vagyok ám! Jó ebédhez megy a jó zene is. Latin feeling, amit szeretek!
Nem attól tartottam, hogy megölne, ha megtenné, akkor vélhetően ő se sokáig élne, hanem inkább tőle. Nem az a tipikus apa jellem volt, inkább ijesztő volt, mintsem egy édes mackó típus. Egyáltalán nem élvezem, amikor elkapja a vállamat és még meg is ráz, ezt pedig érezheti, vagy éppen a tudtára is adom azzal, hogy próbálok szabadulni ebből a fogásból. - Örülök annak, hogy már jobban vagy és igen, tudom. Mások is sokkal nyugodtabbak azóta. – szólalok meg óvatosan, hiszen még mindig nem érzem igazán biztonságban, vagy inkább otthonosan magam a környezetében? Magam sem tudom. Egyszerűen csak túlzottan másabbak vagyunk. Lassan sétálok beljebb és egy pillanatra átfut a fejemen, hogy talán még se kellett volna eljönnöm. Nem kellene ennyire tartanom tőle, hiszen van már kölyke is, de azt is tudtam, hogy egy Teremtő-kölyök kapcsolat sokkal másabb lehet, mint egy Apa-lánya. Ők ismerik egymást, van bennünk közös, de benne és bennem? Hát eddig szerintem nullát tudnék mondani. Még mindig nem értem, hogy miért kell így beszélnie, de próbálok eltekinteni tőle. Nem lesz semmi baj, nincs miért aggódnom, egyszerűen csak a stíluson kellene valahogy túllendülnöm és akkor egy gond szál se lesz. Nem veszem le a cipőmet, csak a kabátomból bújok ki, majd pedig a cipőmből is, hogy mamuszra cseréljem, ahogyan beljebb haladok, de helyet még nem foglalok. Inkább kíváncsian pillantok körbe a helységben. - Igazán jól néz ki. Biztosan szeretsz itt lenni. – mégis csak loval jár, így tuti közel áll hozzá ez a világ és hely is. Másrészt meg én se tudtam, hogy miről is beszélgethetnénk. Mintha hirtelen két teljesen másik világ találkozott volna és nem lehetne tudni, hogy ez a két világ valaha bármennyire is képes lehet esetleg kicsit nyitni a másik felé, vagy összemosódni és így közelebb kerülni a másikhoz. Csak egy aprót bólintok, amikor azt mondja, hogy hagyjam. Pedig erről legalább tudtam volna mesélni és olyan dolog, amiről szeretek is, mert hozzám tartozik. Szeretek ruhákat tervezni és életre kelteni, de őt ez nem érdekli, így inkább hallgatok. Amikor mesélni kell, akkor kíváncsian hallgatom őt, miközben íriszeimmel őt fürkészem. – Biztosan régen lehetett és gyönyörű is lehetett. Néha a múltban lévő ruhák, események vagy éppen szokások sokkal szebbek, mint manapság. – kicsit még a vállaimat is megrántom, de ez az én véleményem. Nem kell érte megenni, mert mindenki azt gondol, amit szeretne, ahogyan azt se várom el, hogy egyetértsen velem. - Nem, nem találkoztam még vele, de hallottam hírét, hogy lett egy kölyköd. Biztosan büszke vagy rá. – úgy, ahogyan rám talán sose lesz. De ezt inkább megtartottam magamnak. Lili legalább az és ez számomra fontos, legalábbis remélem, hogy tényleg az. – Örülök, hogy végül sikerült mindent megoldani és rendezni, ahogyan azt is, hogy sikerült megtalálnod itt a helyedet. – gondolom, ha nem így lenne, akkor már rég nem lenne itt, vagy ki tudja. Igazából nem igazán tudok kiigazodni rajta. Majd talán egyszer. – Igen, jól megvagyunk. Nem, senki se kereste fel, ahogyan ő se bukkant még fel, így szerintem nincs miért aggódni. – igazából fogalmam sem volt, de lévén mivel senki se tudta, hogy pontosan kit kéne keresni, így gondolom senki se járt utána, mert nem is kellett. Én pedig örültem annak, hogy egy gonddal kevesebb van. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen, még akkor se, ha szenvedtem az a férfi mellett. Az ételt megköszöntem, csipegettem is pár szőlőszemet, majd kértem ásványvizet is. - És megszoktad már az itteni életet? Lettek barátaid? – bár nem tudom, hogy egyáltalán ez nála lehetséges-e, de ki tudja. A zene nem zavart, bár jobb szeretem nyugiba enni, de mégis csak én volnék a vendég itt.
Kezdőlap
Viszont ahogy néztem, elég sok minden történt már veled ez óta a játék óta, szóval ha nem gond, most inkább zárnék, aztán ha gondolod, kezdhetünk valami újabbat-aktuálisabbat helyette. Én is imádtam 
//
<33333 
//
