Túl szép volt, hogy igaz legyen... Nem akartam gondolkodni, nem akartam még csak érezni sem azt a fájdalmat, amit eddig hordtam a szívem legmélyén... Mégis, ahogy visszafordultam felé, és egészen lábai közé tuszakoltam magam, valami megindult a gyomromból, gócként emelkedve a torkomig, míg szíve mis kínzó lüktetésre kezdett. Féltem, hogy elillan, hogy mindez egyszeri volt, és talán megismételhetetlen... Azt hiszem... túl korán kezdtek újra feltörni bennem az ártó gondolatok... Persze, nem mutattam, szavaira pedig halovány mosoly szökött fel arcomra. - Ne bókolj, még komolyan veszem. - kacsintottam rá játékosan, megrázva az említett kócos tincseket, aztán lehörpintettem az egész pohár barack lét. Jól esett, a hideg több ízben is átjárta a testemet. Jól esett, sőt, kissé talán le is csillapította az aggályként rám törő kattant képzeteket. Most olyan jó így... nem akartam, hogy bármi is elrontsa... Legalábbis addig, ameddig mi nem alakítjuk talán úgy... Nem szeretném... Mindeközben csupán félmásodperc, ha eltelt, én pedig már élvezettel hajoltam bele tenyerébe, ahogy ujjai végig simítottak arcomon, elsöpörve arcomból a kósza hajszálakat. Minden érintése annyira jól esett, hogy szinte már fájt, mégis ajkamon továbbra is finom mosoly játszott. - A húgom? Hááát... - kacagtam fel, kicsit közelebb hajolva hozzá, két tenyeremmel combjai mellé támaszkodva. Hátam kicsit ívbe hajolt, ahogy tekintetem egészen közelről fürkészte az övét. - ...Nos, szerintem leblokkolt volna, enyhe sokkal. De szerintem én is... Még csak fél éve élek vele, szerintem még túlságosan új lenne neki, ha ilyen helyzetben látna... De az is lehet, hogy kiszaladt volna a házból, finom szitkokkal, és anyázással. Ez is benne van. Vagy... szimplán lepaterol a konyhapultról, mondván: Thééo! Ott csinálom a kaját, baszki! - itt azért halkan felnevettem, homlokomat Faye-éhez döntve. - De még sokára jön haza. Legalábbis, mikor reggel lelépett, erősen a tudtomra adtam, hogy ne várjam. - vontam végül vállat, elhajolva kissé, ujjaimat lábai alá ékelve, így húzva magamhoz kicsit közelebb őt. Még mindig olyan forró volt, és kívánatos, hogy nem bírtam megállni, hogy ne nézzek végig rajta újra és újra, magamba szívva mélyen kecses, "törékeny" alakját... - Miért, te mit csináltál volna? - dőltem meg hátrafelé, csupán karommal tartva meg magam, ahogy Faye-be kapaszkodtam. - Mmm... lerúgtál volna magadról? Vaaagy... Ha később érkezik, akkor lepottyansz? - viccelődtem kicsit, noha csak óvatosan, hiszen a határaimat még mindig nem ismerhettem nála. Legalábbis a mostani helyzetben nem. Régen nagyon is jól tudtam, hogy miként nyilvánulhatok meg előtte, és mi az amit talán nem vesz sértésnek. Talán nem változott ebben se... talán igen. Mindenesetre nem ezzel akartam volna elrontani. Főleg nem egy ilyen szeretkezés után... - Még... még mindig fenntartod a lehetőséget, hogy megkeresselek, ha... szóval, valamikor? - rágtam be ajkaimat, majd vontam is oldalra, hiszen a kérdésem sok mindent vonhat maga után. Elkomolyodhat, vagy talán megint távolságtartóvá válik... Persze az is lehet, hogy nem veszi zokon, vagy... nem tudom. Annyira zavaros minden... Annyira rossz ez így. Én... tudom, hogy alapesetben, per pillanat marhára nem érdemlem meg őt, még akkor sem, ha minden rezdülésemmel, minden szívverésemmel szeretem őt. Ez most lényegtelen... Elvégre hagytam magam után akkora lábnyomot, hogy már annak is örülhetek, hogy itt van velem... Annak pedig pláne, amit csak nem rég fejeztünk be... - Bár... azt se tudom hol laksz... Gondolom, a városban... - kicsit egykedvűen beszéltem, tekintve, hogy utálok bemászni Fairbanksbe, utálom ezt a sok modern szarságot, és minden velejáróját. Persze, ha róla van szó, még ez sem érdekelne... - Mindegy... Talán, elkaplak majd a kórházba... ha lehet. - pillantásom az övét kereste, egyelőre még nem engedtem el őt... nem is akartam. Noha, ha időközben eltolt magától, természetesen hagytam. Mi mást is tehetnék? Nincs jogom sem durvulni ,se követelőzni, és vele szemben a legkevésbé sem érzem úgy, hogy ehhez bármilyen szinten is erős lennék... Előbb törném el a saját karomat, minthogy vele szemben legyek erőszakos... - És... mielőtt félreértenéd... - húztam újfent magamhoz, mellkasommal fedetlen melleihez simulva, ajkaimmal az övéin simítva át. - Nem azért kérdeztem, mert azt szeretném, hogy most elmenj... Mert rohadtul nem szeretném. Csak fontos, hogy tudjam... Nincs ellenedre, ha... néha felbukkanok. - kedvem lett volna megcsókolni ,de ez most nem volt az a helyzet, hiába vonzott annyira, hiába éreztem azt az erős, és eleven késztetést, ami felé rántott... Ellenben... tenyereim háta mentén siklottak át, többször is, olykor bordáján, vagy csípőjén pihenve meg. - Nem vagy még szomjas? - váltottam témát némi hatásszünetet követően, elnyúlva a mellénk letett dobozért, kicsit megrázva annak tartalmát, felengedve szám szegletébe egy gyöngéd mosolyt...
Olyan könnyű volt most úgy tenni, mintha minden rendben lenne, pedig tudtam én jól, hogy nincsen. Nem szabadott megfelejtkeznem róla, pedig szerettem volna. Más vágyam sem volt most, minthogy élvezzem a pillanatot, és ne próbáljak meg a jövőbe tekinteni. Annak jó vége semmiképpen sem lehetett, mert csak elrontotta volna a kedvemet, míg az aggodalom teljesen felőrölt volna. Nem akartam ezt, nem akartam most semmi ésszerűséget, csak a pillanat varázsát megtartani, ami már így is kezdett lassacskán elillanni. Belesajdult még a szívem is, de csak vettem egy nagy levegőt és igyekeztem túllépni rajta. Majd otthon belemerülhetek az önmarcangolásba, itt nem! Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogyan ő elnevette magát a buta kérdésem hallatán. Igen, tudom, hogy néha végzetesen naiv tudtam lenni, és képes voltam butaságokat kérdezni, de ő ezt nagyon jól tudta. Igaz, hogy mára megváltoztam, de ő valahogy most előhozta egy régebbi énemet, ami úgy tűnik, hogy eddig is meglapult még a felszín alatt és csupán arra várt, hogy legyen valaki, aki előcsalhatja onnan. Más személy nem is lett volna alkalmas erre, csak és kizárólag ő. Ezt már most is láttam. Erről árulkodott a heves szívverésem akkor, mikor közelebb hajolt hozzám. Erről árulkodott továbbá az is, hogy a légzésem mindannyiszor felgyorsult, ahányszor csak egy lélegzetvételnyire volt tőlem. Kétségbeejtő helyzet… - Hát… - kezdtem bele, ajkaimon még mindig mosoly ült. Láttam rajta, hogy mennyire örül neki, hogy itt van a húga. Egyszerűen le sem tagadhatta volna, mert mikor róla beszélt, láttam megcsillanni a tekintetében a boldogságot, az elégedettséget, és ez már jó volt. Legalább neki akadt valami olyan az életében, ami pozitívumként szolgálhatott. Mondjuk nekem ezt a szerepet a gyógyítás töltötte be, de azt hiszem, hogy ez a kettő valahogy ég és föld volt egymáshoz képest. – Nem, nem hiszem! – nevettem fel ezúttal én, hiszen mielőtt válaszolhattam volna neki, ő már vázolt is fel néhány alternatívát. Mulatságosnak találtam, mert egyből meg is jelent előttem a kép. – Azt hiszem, hogy inkább magam elé húztalak volna, mint valami pajzsot – vallottam be őszintén. – És valószínűleg annyira zavarba jöttem volna, hogy azt sem tudtam volna, fiú vagyok vagy lány… - közben ujjaim az arcára simultak, majd lefelé a nyakán, hogy végül átkarolhassam azt. Mivel közelebb húzott magához idő közben, nekem ez volta legkényelmesebb pozíció most, és amúgy is majd’ elepedtem azért, hogy még egy kicsit a közelében lehessek. Talán beteges ez az egész, talán pont, hogy normális. Nem tudnám megmondani szerintem, és nem is számított most. Csak az, hogy ne mondjak ki olyan dolgokat, amik jelenleg kikívánkoztak volna belőlem. Azzal mindent elrontottam volna, pedig azt sem tudtam, hogy merre és hová tartunk most. - Én azt hiszem, hogy… - nem tudtam először, hogyan fejezzem be a mondatot, de végül bólintottam egyet, hozzám képest viszonylag határozottan. -… igen – fejeztem be mégiscsak, és küldtem felé egy haloványnak ígérkező mosolyt. Sőt, inkább csak annyi volt az egész, hogy ajkaim szélei megrándultak egy picit. Alig láthatóan csupán, de azért mégiscsak említésre méltó gesztus volt a részemről. – Igen, ott – ismertem el, aztán szemeim összeszűkültek egy kicsit, ahogyan most közelről tanulmányozhattam az arcát. – Nem rajongsz a városért, igaz? – kérdeztem komolyan, hangom halk volt és kicsit félénk. Nem tudtam, hogy ezzel most mellélövök-e, vagy esetleg pont telibe trafálom. - Igen, ez igaz… - ismertem el. Honnan is tudhatta volna, hogy hol lakom? Hiszen a múltkor csupán egy buszmegállóig volt hajlandó elvinni, semmi több. Azután is csak a kórházban keresett meg, de ott legalább megtalált. Ha nem nagyon szokott bent járni, akkor magyarázhattam én neki, hogy merre talál, úgysem tudta volna. Ettől függetlenül azért még hozzátettem: - Egyébként nem messze onnan, ahol legutóbb kitettél a buszmegállóban. Onnan néhány utcányira, a kertvárosban – magyaráztam, mintha tudná, hogy miről van szó. Erősen kételkedtem benne, de kitudja, talán képes lenne odatalálni. Ha más nem, hát az orrát követve szerintem képes lenne megtalálni, bár ezt hangosan már nem jegyeztem meg. - Azt hiszem, hogy nincs ellenemre. De csak szépen, lassan… - kötöttem ki máris. – Mert ez most egy kicsit túl gyors volt. Nem szabadott volna ennyire engedni az ösztöneinknek és ezt te is tudod – ingattam a fejemet, ennek ellenére még mindig közel tartottam őt magamhoz, sőt, még eddig lelógó lábaimat is a csípője köré fontam. – Nem, köszönöm! – mosolyodtam el ezúttal én is, miközben megráztam a fejemet. Ujjaim finoman cirógatták a tarkóját, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem. – Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg kisvártatva. Egészen addig nem is folytattam, amíg nem válaszolt. Amennyiben igent mondott, hát már mondtam is tovább azt, ami eszembe jutott. – Milyen néven élsz most? – érdeklődtem kíváncsian. – Csak mert… hát, én nem is tudom, hogyan bírod, hogy a húgod is másként szólít meg én is, és azok is, akik mondjuk idejönnek lovagolni – mivel nekem ugyanaz volt a nevem még mindig, így most figyelmesen pislogtam rá, őszinte kíváncsisággal.
- Megnyugtatlak... minden ízben, irányból, és oldalról nő vagy. - pillantottam fel rá alulról, ahogy újabb tincseket löktem el szemem elől. Szám peremén mosoly bújt meg, egészen kedélyes... Noha, csak néhány pillanatig. Igazából nem nagyon tudnék ténylegesen állást foglalni, tekintve, hogy Aimée sokszor olyan, mint a francia tavasz... szeszélyes, hirtelen, és lenyűgöző... Szóval, lehet egyik állításom se állta volna meg a helyét, de mégis úgy gondolom, hogy vicces helyzet lett volna mindenféleképpen. Persze, reméljük erre sosem kerül sor... már, ha egyáltalán még kerülhetek ilyesféle helyzetbe... Faye-el... Kicsit el is szomorított ez a hirtelen jött gondolat, és ha nem merülünk bele a további beszélgetésbe, lehet tényleg magam alá kenődök, talán a szó minden értelmében. Kérdésem okán egész hamar érkezett a válasz, és ennek igazán örültem. Pláne, mert még be is avatott abba, hogy ha netán tényleg a felkutatására adnám a fejem, akkor nagy vonalakban megtaláljam. Lehet, fel se tűnt neki, lehet akarta, hogy tudjam... ez már csak részletkérdés. Ajkaimon így is úgy is egy halovány mosoly kezdte átvenni az uralmat, egyre szélesebben rajzolódva ki mosoly gödreim szélein. Persze ahogy jött, már ment is... mintha sosem lett volna. Még a számat is oldalra húztam, amikor megpedzte, hogy nem szabadott volna ennyire elengednünk magunkat. Igaza van... kétségtelen. De egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki... a közelségének... az egész lényének. - Nem rajongok... - tértem még vissza egy korábbi kérdésre, talán direkt nem reagálva elsőre a kijelentésre. - Nem fogok tudni azonosulni ezzel a korral, attól félek. Bááár, egész jó úton haladok... - vontam vállat kissé, ahogy pillantásom újra az övébe kapaszkodott, ahogy karjaim kicsit erősebben öleltek rá derekára, miként köré fontam azokat. Élveztem, ahogy ő is vágyta a közelségemet, ahogy ujjai simítón szaladgáltak vállaimon, tarkómon, ezzel együtt pedig az én kezem is vándorútra kelt, hogy önkénytelen kalandozásba kezdjen. - Kérdezhetsz. - bólintottam egyet, én is kicsit eldöntve fejemet. Egyrészt, mert kényelmesebbnek bizonyult, másrészt pedig... így jobban láttam a zöld íriszeket. Persze, azonnal elmosolyodtam, ahogy ajkait elhagyták a szavak. Egyik tenyerem automatikusan túrt kócos tincseim közé, ahogy végül felé hajoltam, röpke finom csókot lopva dús ajkairól. - Tudod, hogy ez régen sem volt másként. Akkor is nem egy nevem volt már... De a jelenlegi, éppen: Rust. Rust e’Lemaître. Egészen megkedveltem, bár, amikor először kimondtad, hogy Noël... - kaptam a szavak után, ahogy kissé felrántott szemöldökkel ingattam meg fejemet lefelé hajtva. - ...annyira jó érzés volt. Nem is nagyon tudom ezt szavakba önteni... - villantottam végül újra lélektükreibe tekintetemet, ezúttal már kissé komolyabb arcot vágva. - Figyelj, Faye... én... - sóhajtottam egyet elhalón, fáradtan. - ...Tudom, igen... tudom, hogy elsiettük. Tudom, hogy túl sokat engedtünk az ösztöneinknek, és ezzel együtt magunknak. De én... - pillantásom olykor elszakadt róla, miként magyaráztam, miként fejem is szavaimmal együtt ringott, mígnem elhalkultam, és véglegesen is belefúrtam mély kék íriszeimet a zöld szempárba. - ...nem bánom... - nyögtem ki végül, továbbra is komoly, némileg talán fájó képet vágva. Ez utóbbi persze csak a választól való tartást erősítette... Hiszen, még most is féltem tőle, hogy elcseszem... akár egyetlen mondattal, vagy szóval... Azt hiszem, képes lennék bele is pusztulni, ha most, hogy végre újra vele lehetek - akár csak pár órára is -, de elrontanám... Mindeközben odakinn már kezdett lenyugodni a világ, az eső is már csak szemerkélt, kopogása elmúlt az ablaküvegről, a párkányról... Mintha az egész létezése, és dühöngő vihara csak illúzió lett volna... Kicsit hátrább léptem, kezemet végig húzva derekán át, combjain, hogy végül ujjaim az övéibe kapaszkodjanak. - Hiányoztál... - vallottam be őszintén, hiszen igaz volt. Még ha ezzel többet is elárulok magamból, mint amit már egyébként is... Elvégre, nem csak én, de nyilván ő is érezte, hogy ez nem pusztán vágy volt, egy másfél évszázadra elfojtott szenvedély... sem testiség... Ez sokkal több volt annál. Én éreztem. És valahol sejtettem: ő is. Végül kezeim újra útra keltek, hogy arca két tenyerem közé fogva csókoljak ajkaiba. Egészen hosszan... finom érzékiséggel, amennyiben hagyta...
Kedvesen mosolyogtam rá a bók hallatán, és gyengéden megcirógattam az arcát, habár már nem volt olyan jó kedvem, mint korábban. Hogy miért? Ez egy egészen egyszerű kérdés. Azért, mert vissza kellett térnem a valóságba, és olyan dolgokon gondolkodnom és olyanokról beszélnem, amiken és amikről egyáltalán nem akartam. Nem volt semmi kedvem keseregni, de akárcsak ő, én is tudtam, hogy előbb-utóbb ezen át kellene rágnunk magunkat, bármennyire nem fűlött hozzá egyikünknek a foga sem. Nem, legszívesebben befogtam volna a füleimet, és még egy kicsit elmerültem volna ebben a mámoros, látszólag nyugodt helyzetben, amely jelenleg számomra álomszerűnek tűnt. - Nem értem, hogy miért… - ráztam meg a fejemet, miközben a mosoly továbbra is ott pihent az arcomon. – Nekem sem volt egyszerű megbarátkozni az újdonságokkal, de azért vannak egészen hasznosak is. Például a telefon, amin majd bármikor elérhetsz, ha kiérdemled a számomat – csipkelődtem egy kicsit, míg ő erősebben szorított magához. Egyetlen porcikám sem kívánt ellenkezni, sőt, én is inkább közelebb húzódtam hozzá, mint amikor a macska dörgölőzik az ember lábához. Most én is úgy éreztem magam, mintha farkas helyett egy hatalmasra nőtt macska vált volna belőlem. Mulatságosnak találtam ezt a gondolatot, de inkább nem osztottam meg vele. Még a végén teljesen ostobának nézne, azt pedig nem igazán szerettem volna. Tudtam én, hogy buta a kérdés, amit feltettem, de valamiért tudni szerettem volna, hogy most hogyan szólítják őt azok, akik itt ismerkedtek meg vele Fairbanksben. Arra gondoltam, hogy talán nekem is gyakorolnom kéne, habár én már annyira megszoktam a Noëlt, hogy szerintem nem is nagyon tudtam volna másnak nevezni. Nekem ő örökre az fog maradni, még ha időnként más néven szólítom is. Azért elég érdekes helyzetbe keveredhettünk volna, ha a húga szólítja az eredeti nevén, én egy álnevén, míg megint más egy újabb álnéven, egy azon időben. Azt hiszem, hogy elég nagy kavarodás lehetett volna belőle, én pedig ezt szerettem volna elkerülni. Nem hiányzott, hogy bármelyikünk is felhívja magára a figyelmet jobban, mint amennyire feltétlenül muszáj volt. Csak azt sajnáltam, hogy én sem maradhattam ám a végtelenségig főorvos a kórházban, maximum tíz évig. Talán már így is sokat mondtam, hiszen már lehet, hogy akkor is feltűnne az öregedésem hiánya. - Rust… - ismételtem el, ízlelgetve az újabb nevet. Néhány pillanatig csak bámultam rá, mintha még sosem láttam volna, azután bólintottam egyet. – Azt hiszem, hogy illik hozzád! – jelentettem ki, és újra rámosolyogtam. – Majd megpróbálom megszokni, bár nem ígérek semmit – vallottam be őszintén, kicsit talán szégyellősen is. Tudtam én jól, hogy nem kért tőlem ilyesmit, de én fontosnak tartottam, hogy ilyen apróságokat is tudjak. Másként hogyan kereshetném őt, ha esetleg valami emberrel találkozok össze? Magyaráznám, hogy Noël, és mindenki hülyének nézne, hogy miről beszélek. Nem hiányoztak az efféle félreértések… Mosolyom picit halványult, amikor észrevettem, hogy már jóval komolyabban néz rám, de azért nem fordítottam el a tekintetemet, hanem végig csakis rá figyeltem. Azért egy kicsit még mindig hatással voltak rám már pusztán a szavai is, hiszen az is meghatott, hogy jó érzést váltott ki belőle, amikor a neve elhangzott a számból. Ez arra engedett következtetni, hogy neki is eszébe jutottak azok az idők, amikor még úgy élt. Az, amikor még velem élt! - Ne érts félre! – ráztam meg a fejemet ezúttal már én is komoly arcot vágva. – Én sem bánom, hogy így alakult… - mondtam határozottan, aztán kicsit mégis elbizonytalanodtam, ami a hangomból is kihallatszott valószínűleg. – Ettől függetlenül azonban még mind a ketten tudjuk, hogy ennek nem itt, nem így, és nem most kellett volna megtörténnie. De nem bánom! – tettem hozzá újra, hogy meggyőzhessem őt arról, tényleg így van. Hogyan is bánhattam volna, mikor egész életemben csakis ő létezett számomra, mint férfi, senki más? Mégsem kellett volna máris idáig jutnunk. Én szépen lassan szerettem volna haladni, ehelyett most ajtóstól rontottunk be a házba, hogy úgy mondjam. – Csak azt hiszem, hogy most nem ártana egy kicsit lassítanunk. Újra megismerni egymást, elfogadni azt, akik ma vagyunk – vetettem fel, miközben ártatlanul, kíváncsian pislogtam rá. Nem tudtam, hogy mit fog mondani. Igazából lövésem sem volt róla, de hát itt volt a remek alkalom arra, hogy végre tisztázzuk, mi az, amit egymástól várunk. Meg persze mi az, amit nem. - Te is hiányoztál nekem! – végre újra mosolyogtam, ujjaimat az övéibe fontam én is, és kicsit rá is szorítottam. – De azt hiszem, hogy ezt már mondtam… - kuncogtam halkan, közelebb húzva őt magamhoz. Aztán hagytam, hadd fogja két keze közé az arcomat, hogy végül megcsókolhasson. Vártam azt a pillanatot, méghozzá epekedve. Szemeim lassan csukódtak le, ahogyan ajkaim hívogatóan nyíltak szét. Két tenyerem immár az ő két kézfejére simult rá, úgy viszonozva a gyengéd csókot. Lábaim kicsit megfeszültek, ahogyan újra a csípője köré fontam őket, végül két kezem végigsimított karjain, vállán, aztán a nyaka két oldalán állapodtak meg. Ujjaim éppen elértek a tarkójáig, ott kezdtem el játszadozni az odalógó hajszálakkal, míg néhány perccel később hátrébb nem hajoltam egy picit, levegő után kapva. - Ha ezt így folytatjuk, itt fogok ragadni a konyhapulton, ruha nélkül! – nevettem el magam, miközben arcomat az ő arcához dörgöltem.
Elvigyorodtam, mikor azt ecsetelte, hogy megkapom a számát, amennyiben kiérdemlem. Igazából eshetett volna rosszul is, de a helyzetünket tekintve, azt hiszem ez inkább előrelépésnek számít, és valahol - ámbár nem mutattam -, de örültem a megnyilvánulásának. Persze, a kissé zavart, jókedvű mosolyon kívül mást nem reagáltam, nem is kellett. Felfogtam, értettem, és ha rajtam múlik, nyilván meg is teszek érte mindent, hogy a dolgok jó irányba haladjanak köztünk. Én sem akarok sietni, mindattól függetlenül sem, hogy mióta újra megláttam, képtelen vagyok még levegőt is venni úgy, hogy ne rá gondolnék. Azt hiszem, vannak olyan helyzetek, érzések, és emberek az életünkben, amik nem múlandóak... amik örökre belénk vésik magukat. Faye is ilyen... Ezt mindig tudtam. Csupán a fájdalom csillapodott, a szeretet, a szerelem egy percet se. Akármennyit változtunk, akármennyit formált rajtunk az élet... Nem számít. - Nem kell megszoknod. - ráztam meg fejemet egészen aprón, ahogy pillantásom minduntalan az övét követte. Jó volt nézni... persze, hogy jó volt! Olyan régóta nem láttam már, hogy most, hogy itt van előttem, egyszerűen úgy hat rám, mintha valami mágnes lenne, amihez már zsigerből vonzódom, ragaszkodom. Talán így is volt... sőt. Ám, ahogy az iménti helyzetet kezdte el boncolgatni - ugyan csak felületesen -, arcom kissé elkomorult, némi keserű szikra is felütötte rajta a fejét. - Tudom, Faye. Ahogy azt is, hogy igazad van... - ezúttal már nem rá néztem, tekintetem lefelé araszolt, homályosan kutatva bőrét, lábának apró mozdulatait. - Nem mondom, hogy felejtsük el. Mert nem is tudnám... De most ne beszéljünk erről. Pártolom a felvetést, és azt hiszem, jogos is. Csak szééép lassan... - utolsó mondatomat épp olyan szaggatottan mondtam, mint amilyen a valós értelme is volt. Tényleg nem akartam tovább hámozni ezt a dolgot, mert nem. Élvezni akartam a közelségét, a jelenlétét, az illatát, és mindent, amit ő személyesített meg. A szívem így is szaporán vert, ehhez elég volt az is, hogy csupán arasznyira volt tőlem. Sosem értettem a kémiához... de azt hiszem, ami köztünk van, az ember farkas feletti. - Mondtad... de nem tudod elégszer elmondani ahhoz, hogy ténylegesen is elég legyen... - vigyorodtam el, és már húztam is arcát az enyémhez, hogy lázas, gyöngéd csókot égessek ajkaira. Derekamra kúszó combjaira lassacskán lesiklottak ujjaim, és finoman martam beléjük, ahogy szakadatlan intenzitással csókoltam őt. Beletudtam veszni... az érintéseibe, a simító mozdulatokba, melyeket karomon át ejtett meg, vagy épp miként ujjai tincseimmel kezdtek el játszani. Egy pillanatra megint minden olyan volt, mint régen... De ismét csak csengettek az elmémbe, hogy ez bizony szimpla illúzió, és még van mit dolgozni azon, hogy ez valaha legalább hasonló lehessen, vagy jobb... Ahogy elhajolt, még dőltem utána, míg végül íriszeim felpattantak, egyenesen a zöld szempárba égve. Ajkaimra mosoly ült fel szavai hallatán, és kissé oldalra is billentettem fejemet, ahogy karjaim egészen magamhoz húzták őt, ölelőn. - Engem nem zavarna... - suttogtam csupán, belecsókolva nyakába, mialatt hosszú haja majdnem betemette az egész arcomat. Jó lett volna így maradni, túl jó... De tudtam, korai ez még... már csak az is, hogy így ölelem őt, ilyen közel, ilyen... helyzetben... - Sőt... nagyon is tetszene a dolog... - pillantásomat ismét ráemeltem, mutató ujjammal simítva végig arca élén, szőke tincsein, mígnem hüvelykujjam meg nem állapodott szája sarkában, hogy ezúttal már csak egy röpke, puha csókot leheljek ajkaira...
// Hát ez borzalmasabb, mint az előző Meg rövid is -.- Dedede... <3 //
Szerettem, ha igazam volt, azt meg főként, ha el is ismerték ezt, de ez alkalommal valahogy nem okozott sem örömet, sem elégedettséget a tudat, hogy szerinte is úgy van, ahogyan én mondtam. Igazam volt, persze, de én sem örültem ennek túlzottan. Bár minden rendben lehetett volna, és azt mondhatnám, hogy mindaz, ami közöttünk megtörtént most, az teljesen helyénvaló. Valahol talán valóban az is volt, de ugyanakkor mégsem. Nem mondhattam ki nyugodt szívvel, hogy természetes, ami történt. Nem szabadott volna ennyire elgyengülnünk és kész. Ezt ő is tudta, és én is tudtam. Felesleges lett volna emiatt vitát nyitnunk. - Rendben! – szusszantam egyet félig-meddig megkönnyebbülten. Annak már annál inkább örültem, hogy egyetértett velem ebben is. Ha lassan haladunk egymással, akkor talán még lehet esélyünk valamire… akármire. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán én szeretném-e azt, hogy legyen valami közöttünk. Illetve valahol mélyen biztosan szerettem volna, hiszen még mindig legalább olyan forrón szerettem, mint régen, de a józan eszem mást mondott. Azt, hogy bármikor megismétlődhet az, ami régen történt, és én féltem még egyszer kockáztatni. Viszont azt is tudom jól, hogy aki nem mer, az nem is nyerhet. El kellett hát döntenem hamarosan, hogy kívánok-e kockáztatni mindent a jelenlegi életemben a boldogság reményében, vagy megmaradok ebben az ürességben, amiben már megtanultam élni. Nem volt könnyű, még ha mások számára egyértelműnek is látszik, hogy az előbbi a helyes válasz. Jó volt, hogy végül a téma elterelődött, mert legalább addig sem tépelődtem azon, hogy mi legyen majd a jövőben kettőnkkel. Pedig ez egy elég fontos kérdés volt, ezt tagadni sem lehetett volna. Sok dolog múlt ezen, méghozzá mind a kettőnk számára. Tudtam, hogy fontos vagyok neki, ahogyan ő is az volt nekem, de ez nem minden. Ez nem lehetett minden, hiszen a szerelemmel még nem váltotta meg senki a világot, hiába tudok végtelenül romantikussá válni, most valahogy ebben a helyzetben nem ment. Az, hogy szerettük egymást még mindig, nem lehetett elég indok arra, hogy csak úgy adjak neki egy újabb esélyt. Amit talán megint elszúrna, és minden kezdődhetne elölről. Vagy végleg sikerülne magamban lezárnom ezt az egészet, ahogyan már eddig is hittem… Csókja még mindig annyira képes volt levenni a lábamról, hogy hirtelen megint erős lett a késztetés bennem, hogy ne mozduljak el innen sehová. Pedig lassacskán nem ártott volna a távozás mezejére lépni, mert hallottam, hogy a vihar csöndesedett odakint. Vagy valami nagyon gyors lefolyású volt, vagy olyan sok időt töltöttem itt vele, hogy az fel sem tűnt nekem. De szerintem inkább az előbbiről lehetett szó. - Azt gondoltam… - kuncogtam fel rekedten, miközben fejemet oldalra billentettem, hogy jobban hozzáférhessen a nyakamhoz. Ösztönös mozdulat volt ez, semmi más. – És azt hiszem, hogy nekem sem lenne ellenemre – tettem hozzá, majd folytattam is. -, de lassan ideje lenne mennem, te is tudod – húztam el alig láthatóan a számat. Csupán annyira, hogy ő is lássa, tényleg nincs sok kedvem elmenni innen, de mind a kettőnknek jobb lesz most szerintem, ha egy kicsit külön vagyunk egymástól és átgondoljuk, hogy ki mit vár el és mit szeretne a továbbiakban a másiktól. Ez most már nem volt olyan egyértelmű, mint régen. A helyzet bonyolódott, mi idősebbek és tapasztaltabbak lettünk. Nem csinálhattunk már mindent úgy, mint az éppen kölyökkorból kilépett fiatalok. Legalábbis az esetemben ez volt a helyzet. - Megyek! – jelentettem ki végül, mert ajkaim már így is inkább azzal voltak elfoglalva, hogy rátapadjanak az övéire. Hihetetlen, hogy mekkora hatással volt rám még mindig, komolyan mondom. – Remélem nem bánod, ha a te ruháidban megyek el… - mosolyogtam rá, miközben egy kicsit hozzádörgölőztem, ujjaim pedig a mellkasát cirógatták végig. – Muszáj mennem! – ismételtem újra, hogy magamban is tudatosítsam ezt egyúttal. Nyomtam azért egy csókot a szájára, aztán egy picit hátrébb toltam, hogy leugorhassak a pultról. Minél gyorsabban el akartam innen húzni, mielőtt elbizonytalanodnék újra, ahogyan már az utóbbi negyedórában is tettem. Gyorsan felkaptam a nadrágot a földről, és felhúztam magamra. Előbb egyik láb, majd a másik. Igyekeztem inkább nem is ránézni, mert már az is elég lett volna hozzá, hogy meggondoljam magam. Féltem tőle valamiért. Tartottam attól, hogy képes lesz bármikor a hatása alá vonni újra és újra. Ezért is emeltem fel legalább olyan gyorsan a pólót is, ahogyan az alsót vettem magamra. - Tudod, hol találsz meg! – igen, menekülőre fogtam. Akkor sem szégyellem magam emiatt, ha a fene fenét eszik is. Még nyomtam egy búcsúcsókot az ajkaira, aztán úgy viharzottam a fürdőbe a nedves ruháimért meg a táskámért, hogy szinte porzott utánam a padló. Hónom alá kaptam minden cuccomat, és ha csak nem állított meg, máris a bejárati ajtó felé vettem az irányt.
// Ez nagyon borzalmas lett, ne haragudj, viszont a játékot nagyon imádtam, úgyhogy köszönöm!!! *-* <333 //
Nem akartam, hogy elmenjen... Nem akartam, hogy úgy tűnjön el, mintha itt se lett volna... egyetlen pillanat alatt. Viszont, nem tarthattam vissza. Ha menni akart, engednem kellett, és ha még tán, nem is azért vette ilyen sietősre a dolgot, mert jobbnak látta úgy... ettől még bántott. Persze jelét nem mutattam, csak engedelmesen hátrább léptem, ahogy lassan lecsúszni látszott a pultról, némileg kókadt arccal fordulva utána. - Tudom. - bólintottam is mellé, mindkét kezemet magam elé vonva, ujjaimat birizgálva, néha tördelve, míg ő a ruhákat kapkodta össze. Tudtam én, hogy valahol, legbelül ő sem akart menni. Ezt arcjátéka is bebizonyította. Viszont, mindettől függetlenül készülődött, és bár tisztában voltam vele, hogy így van rendjén, hogy ez így helyes... A szívem mindeközben meghasadni készült. Jó ideig nem szóltam, nem is mozdultam el, csupán a pulthoz döntöttem derekamat, melyen már csak hűlt helye ölelt magához. Még éreztem rajta az illatát, testének hőjét, miként tenyerem rásiklott, ezzel is támaszt adva magamnak. Az, hogy a ruháimat bánom-e, lényegtelen. Hiszen, nyilván nem bánom, noha ezt csak egy rövid fejingatással jeleztem, hogy részemről nem gond. Legalább... ha nem is teljes életnagyságban ,de így vele lehetek majd. Vagy... ha más nem, még egy indok, hogy újra lássam. Noha, már most tudtam, hogy ez hülyeség... sose kérném tőle vissza, sőt... Inkább csak leszedném róla... újra meg újra, ameddig csak erőm engedi... Arcomra mosoly ült, ahogy figyelemmel kísértem minden apró mozdulatát, miként összekapta a ruhákat, majd elviharzott a fürdő felé, hogy néhány percet követően újra előkerüljön. Muszáj mennie... ismétlődő csengésként zengte be a fülemet hangja. Dehogy muszáj... csak nem hátrány. Tekintve, hogy lassítani próbálunk, időt hagyni a dolgoknak. Ettől függetlenül édesnek találtam önmaga noszogatását, és legszívesebben újra magamhoz öleltem volna szorosan, végzetesen... Mégis, egyszerűen csak pár lépést tettem felé, ahogyan ő. Egyetlen szó nélkül hagytam, hogy rövid csókot leheljen az ajkaimra, és nem átalltam viszonozni sem. Rövid volt, kevés volt... de épp olyan lázas, és tűzben fortyogó, mint az eddigiek... Nem is tudom, hogy fogom enélkül kibírni, mikor újra érezhettem az ajkait, a csókját... őt. Szörnyű volt még a gondolat is. - Meg foglak találni. - csak suttogtam, ahogy ő már hátat fordítva nekem indult el az ajtó felé. Utána akartam menni, vissza akartam húzni, de nem lehetett... Nem lehetek ostoba, meggondolatlan, és gyerekes. Mint valami kamasz, aki nem tud meglenni a másik nélkül egy percig sem... Pedig: valóban így volt.... De hagytam elmenni... hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögötte, hogy nem sokkal később az autó motorja dalra kezdjen, majd a kerek halk csikordulással ütemezzék a fülembe: távolodik. Elmegy...
– Vigyél magaddal… – vigyorogtam rá, mert nevetni, azt nem mertem, de istentelenül ki akart törni belőlem. Gyerünk, Sammie, Kangunart leszel, kemény vagy, tökös vagyok, áh, fenéket, de azért vissza tudom fogni. Csak figyeltem az arcát, és örültem, hogy mosolyogni látom, és hogy boldog. Basszus, ha vannak emberek ezen a helyen, akiknek tényleg tudnék ártani, akkor azok a szülei, amiért így kínozzák őt. – Akkor nem bogárkodunk – biggyesztettem le ajkaimat színpadiasan. Aztán számhoz emeltem a két kezem, csáprágót formáltam belőlük, és a lány felé kaptam velük. Ezután visszahelyezkedtem alaphelyzetbe. – Meglepődnél. Egész kényelmes itt. Főleg akkor, ha az ember aprókat lélegzik, és nem nagyon akar forogni. Egyébként szembenéz egy-két repedt bordával, ugyan, mi az? – Ja, főleg nekem. Fekszek két napig, és már rendbe is jöttem. Neki már sokkal súlyosabb lenne egy ilyen… Oké, mondjuk ő valószínűleg nem mászna be az ágy alá csak azért, mert el akar rejtőzni valaki, vagy valami elől. Ekkor eszembe ötlik, hogy egy vérengző fenevad vagyok, és akár előlem is elbújhat ide, ha megint olyasmi történik, mint nem is olyan régen a vidámparkban, ezért inkább abbahagyom. Nem kellene ezekkel a látogatásokkal veszélybe sodornom őt. – Legközelebb ígérem, úgy jövök – vigyorogtam rá. Nem, valószínűleg ez sem történik meg, bár ki tudja… Sue az, aki mellett nem törődök igazán a méltóságom füstölgő maradványaival, csak élvezem, hogy vele lehetek. Amikor a szekrényhez megy, egyrészt, kimászok az ágy alól, másrészt lehunyom a szemem. Tudhatja, hogy nem fogok csalni. Nem mintha bármi szégyellnivalója lenne –húanyám, ezt a gondolatot most töröljük ki! –, de nem fogom megsérteni azzal, hogy leplezetlenül bámulom. Addig ki sem nyitom, amíg nem végez, és mit ne mondjak, rendkívül sebezhető vagyok ebben az állapotomban. Lefelé a már bejáratott utat használtam, vérvonalammal megspékelve. Lássuk be, igen érdekes mutatvány lett volna másképp tenni, mert akkor valószínűleg ugrok, és felkenődök a fatörzsre. Így viszont sikerült probléma nélkül lejutnom, és amikor a lány lejött, rámosolyogtam. Most nem kocsival megyünk, vagy valamivel. A lovarda úgysincs olyan vészesen messze, egy óra járás talán… Nos, valahol itt tartok a gondolataimmal, amikor a kezembe csúsztatja a saját tenyerét… Ó, basszus, miért mosolyodok el csak ettől? Céltudatosan, embernek éppen csak sietős tempóban vezetem a lányt át az erdőn. Tudom, hogy közte és a lovak között nem szövődött éppen őszinte barátság, de remélem, az nem lesz probléma most. Amúgy is Odette-hez megyünk, nem a lovaihoz. Az égen ragyognak a csillagok, én pedig nagyon jól érzem magam Sue mellett. A bestiám szerencsére egészen elfáradt, mivel a mentor, akit Darren rendelt mellém, folyton terheli, hogy egyszerűbb legyen bánni vele, így nem is figyel fel arra igazán, hogy Sue gyakorlatilag svédasztalt jelent neki. Remélem, azért a francia nő vissza tudja majd fogni magát szintén. Egyre jobban aggódok. – Ja, még valami – kezdem, miután már a kerítésen is átmásztunk. Bakot tartottam neki, jómagam meg a vérvonalam adta képességeket használva másztam át rajta. – Ez a csaj, akihez megyünk… Nos, van puskája, és előszeretettel használja. De ne aggódj, nem árt ám senkinek… Hé, Odette, odabent vagy? – kopogok már az ajtón egész hangosan. Arról persze nem teszek említést, hogy eltévedt kisfiúkat csókolgat a mocsárban… majd később. Vagy talán soha. ja, az utóbbi lehet, jobb lenne.
Mit ne mondjak, az egyedüllét egyre jobban kicsinált, még annál is szarabbul viseltem, mint általában remélem. Théo már napok, hetek óta lelépett a városból. Hogy miért? Azt nem állt neki kifejteni, csak annyit ígért, ha hazatér, mindent részletesen elmesél. Ajánlom is neki! Hisz addig is, egyedül kell vinnem a lovardát, pedig ez az ő dolga alapból, én csak besegíteni szoktam… Na ne mint ha egyedül nem boldogulnék, de akkor is, a francnak van kedve jópofizni meg bájcsevegni minden erre tévedt idegennel... Hogy a papírmunkáról már ne is beszéljek! Azt hinné az ember, hogy ha elbújik egy farmon a városon kívül, akkor nyugta lesz az adóhatóságoktól meg a kötegnyi iratoktól, de áhhh… álmodik a nyomor. Bezzeg a régi szép időkben! Na jó, az adókat akkor sem úsztuk meg, de akkor legalább az elszállásolandó sebesült katonák voltak a legnagyobb gond, nem pedig a háborúzó vérfarkasok. Jah, hogy azok a háborúk is hemzsegtek a farkasoktól, csak én nem tudtam róla? Meg szerény személyem is pont egy ilyen katonát szállásolt el egyszer? Kérem szépen, ezt hívják boldog tudatlanságnak… Viszont nem ez volt az egyetlen dolog, ami nyomasztott. A múltkori találkámon Noémie-vel már szóba került az egyre elmérgesedő helyzet, s ha konkrétumot nem is mondott az öreglány, arra mindenesetre felhívta a figyelmemet, hogy így, magányos farkasként vigyázzak magamra, mert más nem fog… Sem bosszút állni értem, vagy könnyeket hullatni. Persze, meghallgattam, de akkor még úgy voltam vele, hogy ugyan már… Annyi vérfarkas van a nagyvilágon, mennyi az esély rá, hogy pont engem nézne ki valaki, hogy rajtam vezesse le a feszültséget? Hát, eddig sikerült elkerülnöm a bajt, viszont ezt nem mondható el mindenkiről. Igaz, csak egyszer találkoztam Ravennel, amikor elterveztem, hogy a bátyám okozta nagy bánatomat egy durva italozásba fojtom… erre? Jó, hát nem épp úgy alakultak a dolgok, mint terveztem, de amikor legközelebb fel akartam keresni a férfit, hát mi fogad? Hogy halott… Fasza… Most már én is kezdek félni. A bátyám ki tudja merre kolbászol, a falka nélküliek elkezdtek hullani… Ezek után csodálkozik bárki is, hogy egy kisebb fegyverarzenállal a párnám alatt alszok, meg hogy még zuhanyozni se megyek fegyver nélkül? Hát még, ha a lakásból kimozdulok… Még jó, hogy eddig nem szúrtak ki a zsaruk, egy fél fegyverboltot feltölthetnének egy-egy motozás során. A ma este sem volt különb. Az ütött-kopott zöld plüsszsiráf, akivel az ágyon osztozok, most valahol az ágy végébe lerúgva csövezett, helyette pedig a Desert Eagle-t ölelgetve próbáltam álomba szenderülni. Egészen addig, amíg közeledő léptek zajára nem figyeltem fel. Több se kellett, már pattantam is ki az ágyból, majd úgy, ahogy voltam, egy bugyiban és egy XL-es pólóban, lámpakapcsolás nélkül, lábujjhegyen osontam a bejárati ajtóhoz. Lelkiekben már épp készültem, hogy bánom is én az ajtót, azon keresztül is kilyuggatom annak a bőrét, akinek volt bátorsága ilyenkor idetolni a képét amikor én épp aludni próbálok, de akkor megérzem az ismerős energiákat, nekem pedig egyből felszökik a szemöldököm. -Prücsök? –motyogom magam elé halkan, aztán már fordul is a kulcs a zárban, és nyitom az ajtót, hogy karba tett kézzel és kezemben még mindig a pisztollyal, az ajtófélfának dőlve köszöntsem. Őket. -Hát ti meg mi járatban erre felé? Ilyenkor? –kérdezem, ahogy gyanakvó tekintetem lassan végigjáratom a fiatalokon, majd a fejük felett átnézve az udvarra is vetek egy pillantást, hála a jó égnek, tisztának tűnik a terep- Sam, mondd, hogy nem azért kötöttetek ki itt, mert nem volt más hely, ahová felvidd a csajt… -hagytam nyitva a mondat végét, nagy fiú, csak kitalálja a hiányzó részt... Valahol a szívem mélyén büszke lennék rá, hogy ilyen jól összekapta magát a múltkori találkozásunk óta, de ha tényleg csak ezért jött éjnek évadján, én kivágom mindkettőt az istállóba, esküszöm.
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 16, 2013 2:51 pm-kor.
- Ne tegyél olyan ígéreteket fiatalember, amit nem tartasz be. – Néztem rá komolyan, egészen talán egy 10 másodpercig. Aztán persze pillanatok alatt nevettem el magam ismét. Lehet a következő szülinapjára meglepem egy kosztümmel, mát nem csak előttem csináljon hülyét magából, nálunk ez megszokott már úgyis. Ez a szép ebben. Azt hiszem mindenkinek szüksége lenne valakire az életében, aki mellett elengedheti magát és úgy viselkedhet, úgy gondolkodhat, ahogy azt jónak látja, s nem mások általi elvárásoknak akar megfelelni éppen, vagy aszerint cselekszik, hogy mások szemében azt a képet mutassa, amit láttatni akar. Nekem azt hiszem ez megvan, s remélem én is hasonlóképpen vagyok, hiszen sose ítélném el, semmiért. Ahogy megyünk az erdőben, egyre befelé, azt hiszem, egy kicsit azért hevesebben kezd verni a szívem. Pedig kiskoromban rengeteget játszadoztam erre, akkor sem féltem, hát most se nagyon kéne, nagylány vagyok már. Bár, kiskoromban nem lestem horrorfilmeket se nagyon, és akkor még nem is gondoltam, hogy létezik olyan, hogy valaki is árthat nekem, vagy alapvetően bárkinek. Ráadásul az enyhe köd se éppen segít abban, hogy ne érezzek így. Ahogy oldalra tekintettem, igazából egy kicsit frusztrált, hogy Sam teljesen nyugodt. De persze ennek se tulajdonítok nagy jelentőséget, elvégre fiú, és gyakorlott ebben, ahogy hallottam, másrészt meg, ablakokon mászkál, ágy alá repül pillanatok alatt, nem, tényleg nem lepődök meg már semmin. Kicsit azért megnyugszik kicsi lelkem, ahogy eszembe jut ismét a látvány, a szuperhős jelmezben, s ez elfeledteti velem, hogy én most éppen félek az erdőben, amiben már jó ideje mászkálunk és úgy érzem, hogy sose érünk ki, de feltehetőleg azért, mert az orromig se nagyon látok én itt. Na jó, azt azért kicsit furcsállom, hogy Sam drága valahogy roppant ügyesen tájékozódik az erdőben, még ilyen sötétben is, de végül is ezt nem teszem szóvá, csak koncentrálok arra, hogy biztos mindjárt ott vagyunk. Ami persze úgy is lesz, lassan, de biztosan kiérünk az erdőből, s nekem is egyértelmű lesz, hogy hova jöttünk. Lovarda, szuper. Először egy ködös, sötét erdő, most pedig lovak. Hátrapillantok, amolyan „nem mehetnénk inkább vissza oda?” tekintettel az erdő felé. Kiskorom óta nem szívlelem őket, amióta láttam, ahogy bátyám lepottyan egyről, ami elég, hogy is mondjam, idegbeteg módon dobálta előtte. Hirtelen kapom a tekintetem Sam-re, amikor megemlíti a puskás dolgot. - Te mondd, az a szándékod, hogy minél jobban a frászt hozd rám, drágaságom? Először átrángatsz egy sötét erdőn… aztán idehozol egy rakat lóhoz és akkor most holmi puskával lövöldöző nő ajtaján készülsz kopogni. – Rázom meg fejem, majd persze elmosolyodok. Nyilván tudom, hogy nem hozna olyan helyzetbe, legalábbis nagyon remélem, hogy ennyi idő után ennyire bízhatok benne, hogy nem hozna olyan helyzetbe, amiben bajom, vagy éppen bajunk eshetne komolyabban. Szóval igyekszem lenyugtatni magam, s pozitívan állni a dolgokhoz. Szépen, mosolyogva, elvégre az első benyomás roppant fontos, akárkiről is legyen szó. Amikor kinyílik az ajtó, az említett fegyver látványától szorítok egyet a fiú kezén, amit még nem volt bátorságom elengedni. - Azt hiszem ezt bátran mondhatom én is, hogy nem, nem azért… - mosolygok, mint a jókislányok, nem mintha tudnék nem jókislány is lenni. - Sue, illetve Susan, ahogy tetszik... örvendek. – mutatkozok be végül, végigpillantok az előttem állón, de csak megmosolygom, s abszolút megértem az öltözékét is. Elvégre rám is hasonló helyzetben tört a fiú nem is olyan rég.
– Igenis, asszonyom – nevetek rá én is, mert lássuk be, nem bírom megállni. Annyival felszabadultabb, szabadabb vagyok mellette, hogy már csak ezért is megéri elmászni idáig. Máskülönben ücsöröghetnék a lakásomban, egy oposszummal az ölemben, mert az ágyamat Alex gyakorlatilag összezúzta, és agyalhatnék azon, miként cseszem el éppen az életem. Mert valamit rosszul csinálok, az tuti. De most itt vagyok Sue mellett, és az élet visszarázódik szépen, lassan a normális kerékvágásába. Már amennyire normális lehet, ha az ember eljátszhatná a Teen Wolf címszereplőjét… Érzem megemelkedett szívverését, és a farkasom erre már azért fölkapja a fejét, de sikerül eléggé visszaszorítanom ahhoz a kicsi, fáradt hülyét, hogy ne tegyen semmit. Lehet, hogy az önbizalmamnak nem tett túl jót a vidámpark, és minden, ami ott történt, de legalább rábírt, hogy jobban vigyázzak ezzel a döggel. Az utóbbi időben kezdtem azt hinni, hogy egy kezes farkassá tud válni, de nem. Ez egy vad, vérengző állat, és így is kell kezelni. De érzem a lány félelmét is, és csak hüvelyujjammal simítok végig a kezén. Többet nem tehetek. Nem mondhatom el neki, hogy nem kell félnie, amíg én itt vagyok, mert tűhegyes fogaimat bárkinek a torkába állítom, aki bántani akarná. Csak éreztethetem, hogy nincs egyedül, és ennyi. Bár tehetnék többet… Mikor az erdőből kiérünk, tekintetem éppenséggel a lovardát fürkészi. Jártam már itt, bár igaz, ritkán, és általában vissza is fordultam, mielőtt bementem volna. Eszembe jut az első alkalom, amikor találkoztam a ház „úrnőjével”, és még el is vigyorodok. Hiába, no, kamaszból gyúrtak. A lány kérdése rángat vissza a révedezésből. – Tudod, hogy előbb kapnék golyót, minthogy hagyjam, hogy rád lőjenek – mondom. És ez igaz is, mindenféle romantikus felhang nélkül. Ha kicsit kevésbé lenne komoly a téma, ami miatt itt vagyunk (pontosabban én, azt majd valahogy el kell mondanom Sue-nak, miért is kutatok egy tizennégy éves kislány után Egyiptomban), még el is mosolyodnék. Most azonban a torkomban dobog a szívem. Mi lesz, ha Odette azt mondja, menjek a pokolba? Ha nem segít? Hogy a fenébe találok meg akkor valakit, vagy bármi nyomot egy olyan óriási nagy helyen? – Szia Odette! – vigyorgok a nőre kedvesen, de feszülten, amikor ajtót nyit. Azért a pólójára írt üzenet a fegyverrel együtt kicsit durva üzenetet kommunikál, de lássuk be, a legutóbbi találkozásunk után nem lenne értelme aggódni miatta. Úgy értem… Most legalább látom a rám szegeződő fegyvert. Korábban még ez a luxus sem volt meg. – Vendégeket vársz? Mondanám, hogy nem azért hoztam ide Sue-t, amit ő említ, de a lány megelőz. Én megvárom, amíg bemutatkozik, és Odette válaszát is, mielőtt oldalra dönteném picit a fejem, és ismét a nőre villantanám bugyuta vigyoraim egyikét. – Emlékszel, amikor azt mondtam, Egyiptomba sosem mennék? Na, az a helyzet, hogy mégiscsak szükséges lenne – mondom. Jó, sejtem, miként fog ez most lejönni neki, de a legnagyobb természetességgel folytatom. – Elkísérsz bennünket? És megbeszélhetnénk ezt odabent?
-Sam… most őszintén, úgy nézek ki, mint aki vendéget vár? –kérdeztem vissza egy leheletnyi csípős éllel a hangomban, ami mellé egy nem túl barátságos pillantás is társult. Ideállít az éjszaka közepén, amikor már majdnem elalszok, ne is várjon puszikkal kísért nyakba borulós viszonttalálkozást… Amikor a lány válaszol helyette, csak biccentek, hogy helyes! Aztán eszembe jut, hogy akkor mégis mit keresnek pont itt? Mondjuk lehet, egyszerűbb lenne rákérdeznem mint gyártani az összeesküvés-elméleteket itt a fejemben. -Szia Sue. Az én nevem Odette, de hívj nyugodtan Odie-nak ha úgy kényelmesebb. –reagálok egy féloldalas mosollyal a lány bemutatkozására, ha jól sejtem, akkor úgy sem ő tehet arról, hogy most itt állnak a küszöbömön. Már csak azért se, mert nem ismerjük egymást, és csak Sam tudja kettőjük közül, hogy hol lakok, szóval… ha valami értelmetlen hülyeség miatt zargatnak, akkor azt majd rajta leverem. -Persze, emlékszem. –bólintottam a fiú szavaira, aztán ahogy tovább beszélt, ismét csak egy meglepett pillantással reagáltam le a történteket. Végül egy fáradt sóhaj, majd a fejemmel a nappali felé biccentettem. -Na jó… Aprajafalva, befelé! Megvárom, amíg beljebb fáradnak, aztán ha maguktól nem csüccsennének le a kanapéra, akkor csak nagyvonalúan intek nekik, hogy csak hajrá… Én meg közelebb húzok egy széket, hogy féloldalasan, a háttámlájára támaszkodva meghallgathassam a kis mondandójukat. -Szóval, mi ez a nagy fellángolás hirtelen Egyiptom iránt, Sam? Remélem, nyomós okod van rá, hogy épp most akarsz odamenni, amikor tombol a lázadás, meg napi szintűek a golyózáporok… És jól sejtem, hogy Sue az a barátod, akiről legutóbb meséltél? Akit szeretnél, ha velünk tartana? –pillantottam a lányra- Remélem tudod, hogy ez milyen veszélyes lenne, nem csak neki, de neked is… Beszéltél már egyáltalán vele… arról? –biztos ami biztos, inkább nem kérdeztem rá konkrétan. Éljen a virágnyelv…! Bár remélem a srácnak lesz annyi sütnivalója, hogy levágja, hogy a farkas témáról van szó, és tényleg nyomós indokai lesznek, ha egy embert akar a tűzvonalba vinni.
Még a gondolattól is megborzongok, hogy vele, vagy bárki mással bármi történje, pláne holmi golyók. Bár, én azt hiszem még attól a gondolattól is megborzongok, hogy ha egy legyet lecsapnak… hiába, azt hiszem ilyen szemlélete is ezer emberből egynek lehet nagyjából. - Tudom… de, ilyenről ne beszéljünk inkább. – nyomatékosítom azért szóban is azt, amit feltehetőleg már arckifejezésem elárult. Ugyan észreveszem Sam-en, hogy közel sem olyan felszabadult és nyugodt, mint amilyen közel egy órája volt, bár most a szokottnál azért otthon is feszélyezettebbnek éreztem, én továbbra is csak mosolyogva állok, és nyugodt vagyok, amennyire a helyzet engedi. Nem voltam túl boldog az erdőtől, a lovaktól, illetve a fegyvertől, de ezt leszámítva az előttem álló nő nem tűnik olyan eget rengetően vérszomjasnak, én pedig mindenkiből a legjobbat feltételezem, mint mindig. - Örvendek, Odie – mosolygok töretlenül, majd persze szótlanul hallgatom a rövid kis indoklást, hogy ugyan miért is zaklatunk valakit az éjszaka közepén. Furcsállhattam volna, hogy pont most akart idejönni a fiú, de nem, nem furcsállok már semmit, de tényleg. Mondjuk belőle kiindulva akár mások is hozzászokhattak már, hozzám hasonlóan, hogy normális időpontban beállítani kb. luxus dolog, vagy lehet, hogy csak engem örvendeztet meg ezzel a kivételes szokásával. A beinvitálást követően, helyet foglalok a nappaliban lévő kanapén, majd, kíváncsi természetemből adódóan természetesen körbenézek a szobában, majd Odettre emelem tekintetem, ahogy elkezd beszélni. Azt hiszem, most már kicsit ijedtebben kapom a tekintetem Sam-re, majd vissza a nőre. Én valahogy nem ilyen kiruccanásra számítottam, amikor ma rákérdezett a dologra. De nem szólok semmit. Egyelőre csak hallgatom. Igazából, ha a fiúnak szüksége van rám, akárhova követném… még ebben a szituációban is, de azért egy kis figyelmeztetésnek örültem volna. - Sam? Miről? – Néztem kérdőn a fiúra, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem beszélt. Ugyan nem tudom, hogy miről van szó, de semmi olyanról nem beszélt nekem a közelmúltban, amire tudnék gondolni…. s ez viszont már kifejezetten nem tetszett. Persze, mindenkinek lehetnek titkai, csúnyák is akár, de kevés embert engedek a bizalmamba úgy igazán…de ha megteszem, akkor szeretem, ha ezt viszont is megkapom. Szóval, továbbra is a fiúra néztem, s bár nem szoktam így nézni, tekintetem igazán azt mutatta, hogy tudni akarom, hogy miről van szó… nagyon is.
Szívem szerint megölelném a lányt. Komolyan, nem volt jogom belerángatni ebbe. Arról nem is beszélve, hogy mindattól, amire készülök még a hátamon is föláll a szőr. Nem is pislogok, mert félek, hogy ha lehunyom a szemem, Jasmin arca néz vissza a szemhéjam mögül, azt pedig nem lennék képes vállalni. Az elmúlt két és fél évben igen keményen küzdöttem, hogy Sue távol maradjon minden egyes farkastól, most meg én magam ráncigálom ide. Igen, mondjuk Odette nem egy vérengző fenevad, de attól még féltem. Csak a lányra mosolygok, és végigsimítok a kezén. Csak tudnia kell, hogy itt vagyok neki, ezért nem is feszegetem a témát. Tudom, hogy rossz neki. Odette visszakérdésén már kicsit felszabadultabban el is tudok mosolyodni. Lám, a nő nem vetkőzött ki magából a mocsár óta. Jó, mondjuk talán nem akar most itt, a lány előtt megcsókolni, mert az „kicsit” kínos lenne. – Próbálom oldani a feszültséget – mondom. – De gondolom nem a semmiért járkálsz azzal ott – bökök a fegyverére. Figyelem, ahogy összeismerkednek. Bár tudná a lány, hány éves is valójában az, akivel most beszélgetünk. És tudom, hogy Sue-nak furcsa mindaz, ami most történik. Bólintok, amikor a nő betessékel minket, és magam elé engedem Sue-t. Úriember vagyok, vagy legalábbis valamiféle kezdemény, még akkor is, ha ki akarom nyitni a hét lakat alatt álló ajtót. Nem, nem ezt, hanem egy másikat, amit drága Velkan az érkezésével feltépett. Érzem Sue ijedtségét, és közelebb húzódok hozzá. Ha akarja, itt vagyok neki, ölelhet, üthet, amit akar… Fenébe is, megérdemlem. Viszont ahhoz, hogy válaszoljak, tényleg ki kell nyitnom azt a bizonyos, lelakatolt ajtót, és olyan dolgokat fölfednem, amiről még Sue sem tudott. Már éppen nekigyürkőznék, amikor Odette drága bedobja a bombát, én pedig csak elkerekedő szemekkel bámulok rá. Még annyi eszem sem marad, hogy mentálisan válaszoljak, egyszerűen leblokkolok. És ezen baromira nem segít Sue visszakérdése sem. De csak lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, és próbálom visszanyerni a nyugalmam. Igaz, a szívem úgy dörömböl a mellkasomban, mint a Gestapo az ajtókon, de legalább már meg tudok szólalni. – Beszéljük ezt meg holnap – suttogom a lánynak, és még a kezére is csúsztatom a sajátom. Szemem szinte könyörög, most nem tudnék még ezen is keresztülmenni. Emlékszem, Vel hogy fogadta a dolgot, és nem hiányzik ez nekem ma. A következő szavakat csak Odette hallhatja, hiszen mentálisan üzenek neki. ~ Könyörgöm, ne kényszeríts rá… – És azért kell oda mennem – kihangsúlyozom az egyes számot, mert én akkor is megyek, ha senki más nem jön velem, márpedig most éppen készül összeomlani a világ –, mert két és fél évvel ezelőtt csúnyán eltoltam valamit, Odette. Volt egy családom, ami nekem hála felbomlott – milyen szép kifejezés… szomorú, hogy ezt nagyrészt szó szerint kell érteni –, és egy kislány elvesztette a bátyját. Meg kell őt találnom, rendbe kell hoznom, amit eltoltam. És ő Egyiptomban van. legalábbis mi így tudjuk. Én viszont nem vagyok vadász, soha életemben nem követtem sem vadat, sem embert. És nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. Tessék, kimondtam mindent. Életem olyan szakaszát csaptam fel, amelyről még a mellettem ülő lány sem tud. Kezem jéghideg, és próbálom nem úgy szorítani az övét, mintha ki akarnám belőle szorítani a szuszt is. Szeretem ezt a lányt, talán jobb is, mint barátot, ez pedig részben megijeszt.
-Mi, hogy ezzel? Áh, már szinte hozzám nőtt, ne is foglalkozz vele. –legyintek a fiú szavaira a fegyvert tartó kezemmel, inkább térjünk át a bemutatkozásra. Hm… Így első ránézésre szimpatikus a kiscsaj, valahogy mindig is jobban bírtam az életvidám embereket, mint azokat akik a világ minden búját-baját meg minden ismerősük problémáját meg szívfájdalmát magukra veszik és mint valami mártír, non-stop csak látványosan szenvednek meg sopánkodnak. Szóval, részemről kap egy piros pontot a leányzó a képzeletbeli ellenőrző füzetbe! Hát, a lakás meg… Mit ne mondjak, nem törtem meg magam ha takarításról volt szó, pláne, mióta a fiúk leléptek. Théo isten tudja hol, Lascar se sűrűn téved erre újabban… Engem meg nem zavar különösebben, ha „kissé” kupi van. Hogy is szól a mondás? „A rendrakás a kisemberek mániája, a zseni átlát a káoszon!”. Na, valami olyasmi… Érzem a lány zavarát, a félelmét, de különösebben nem foglalkozok vele. Valószínűleg én se lennék olyan nyugodt, ha a helyében lennék. Meglepi-villámlátogatás az éjszaka közepén, úgy, hogy valami morcos, fegyveres és kissé alulöltözött alak nyit ajtót. Képzelem, milyen bizalomgerjesztő látványt kelthetek… inkább tükörbe se nézek, mert megint eltöröm a végén. Hoppácska. Ezek szerint Sam nem beszélt róla… Ahogy Sue visszakérdez, nekem csak egy széles mosolyra húzódik a szám, és szinte már rohannék popcornt készíteni, hogy az első sorból nézzem végig a műsort, ha kell, együtt érzően kiröhögve a fiút, amikor Sam mindent elront. Holnap? Na ne mááár, akkor lemaradok róla! Csalódottan grimaszolok egyet, mire a fiú mentális üzenetét is meghallom, én pedig csak beletörődően sóhajtok egyet. Hát jó, legyen, lássa kivel van dolga. Pedig én úgy élveztem volna… De aztán jön a „mese”, én pedig csak a széktámlán fekvő karomon támasztom meg az állam, ahogy hallgatom. A fegyvert meg… másik kézzel odadobom a dohányzóasztalra. Csak nem fognak itt lepuffantani a kölykök, ha már ilyen jó fej voltam és beengedtem őket. Fogadok, használni se tudják… -Nos… -kezdek bele miután megkaptam a történet rövidített verzióját- Először is, miért nem a kislány bátyja keresi meg az ő húgocskáját? Másfelől, honnan vagy olyan biztos benne, hogy épp Egyiptomban van? Mikori információ ez egyáltalán, vagy kitől hallottad? Sam… egyszerűbb egy tűt megtalálni a szénakazalban, mint egy embert ezen a világon. Hát még ha ő se akarja, hogy megtalálják… Lehet, hogy ma még Egyiptomban van, holnap már Líbiában, Tunéziában, Máltán, Olaszországban, mire pedig észbe kapsz, el is veszítetted a nyomát. Ahhoz, hogy valaki nyomára bukkanj, azért egy kicsit több információra van szükség… És egyébként is… -lendülök bele a magyarázkodásba, de most időben kapcsolok, hogy mikor kell mentális síkon folytatni a beszélgetést, így váltok is, mielőtt még egy kis dinamittal is megküldöm a fiú alatt az amúgy sem túl erős fát… ~Az alfád mit szólna hozzá, hogy az egyik farkasa csak úgy elutazik? Tudtommal elég szigorúak az ilyesmivel… Remélem tudod, hogy az ő beleegyezése nélkül felejtős a dolog. Még ha segítek is neked, nem hiányzik, hogy utána a falkád azért vadásszon rád, mert azt hiszik, hogy én raboltalak el, vagy ilyesmi, remélem, ezzel te is tisztában vagy, Sam.~
Azt hiszem, kezdek egyre jobban összezavarodni. Amikor kiruccanást emlegetett nekem a fiú, szó se volt ilyesmiről. Kivételesen nem a naiv világlátásom miatt gondoltam azt, hogy a nyaralás címszó alatt tényleg azt érti, hiszen honnan lett volna bármi fogalmam is arról, hogy éppenséggel nem a szokványos módon érti. Nem sokszor éreztem ilyet, legalábbis a fiú iránt biztos nem, de dühös voltam rá egy kicsit. Nem volt tőle túl fair dolog, hogy úgy hozott ide, hogy szinte semmit se tudok. Fene a szerencséjét, hogy tudja, hogy nem hagynám csak úgy itt, ahogy, akármilyen… veszélyesnek is tűnik a dolog, oda is elkísérem, ha kell. Pedig néha meg kéne tanulnom nemet is mondani. Lassan bólintok, de valahogy érzem, hogy az a holnap, nem pont holnap lesz. Sőt, látva tekintetét, még el is mosolyodok, bár nem mondom, hogy most olyan mosolygós kedvbe kerültem éppen. Tudatlannak érzem magam, amit nem szeretek, mert kicsit úgy vagyok kezelve, mintha nem is tudnám kezelni a dolgokat. Lehet, hogy naiv vagyok, és mindent egy bizonyos rózsaszín köd mögül látok, de ennél azért több is vagyok. A beszélgetésbe nem folyok bele, nem is szólok hozzá, csak figyelek. Nem is igazán tudnék én itt bármit is mondani, előbbiekből kifolyólag. Kérdésem az lenne, nagyjából kismillió, de azt hiszem ez is beleesik a majd holnap kategóriába. Arra azért felkapom a fejem, hogy sem embert, sem vadat nem keresett még. De inkább magamban tartom a kérdés, ismét. Csak meglepetten nézek Sam-re, amiért erről sose mesélt. Hát, tényleg ennyit arról, hogy ismerem. De most tényleg nem ez a helye és ideje annak, hogy ez ellen bármit is tegyek, vagy pont erről vonjam kérdőre, vagy bármit is tegyek ellene.
Nem akarom elképzelni, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, ahogy Odette kezéhez egyszerűen hozzánő a fegyver. A minket odabent fogadó rendetlenségre én aztán nem mondhatok semmit, látná bármelyikük a szobámat a Lakban. Sue valószínűleg a hitéből is kitérne, pedig sosem ordítozott velem, Odette meg vadászhatna ott egy hétig is, akkor sem irtana ki minden rágcsálót, és valószínűleg Hannibál is ismét föllázadna a szörnyű bánásmód miatt. Szóval maradjunk annyiban, hogy nekem semmi jogos ítélkezni itt. Fene, ha egy ilyen helyen élnék, a két kezem összetenném, nem is beszélve arról, hogy milyen jó lenne Sue-ék házában élni. Örülök, hogy Odette nem nyeli le keresztben sem átvitt, sem szó szerinti értelemben. Még én is érzem Sue zavarát, és szívem szerint magamhoz vonnám, megölelném, és addig tartanám így, amíg vissza nem adhatom neki azt a biztonságérzetet, amihez emberként joga lenne. De nem tehetem, részben azért, mert lehet, csak még inkább zavarba hoznám, ha vadidegenek előtt ölelgetném, szóval csak marad a csendes „Itt vagyok, veled vagyok, semmi baj nem érhet” pillantás, és persze a kézsimogatás. És közben átkozom magam, amiért nem vagyok képes többre ezért a lányért. De majd. hamarosan. Csak nem ma. – A bátyja próbálta. Nem sikerült neki. És mint mondtam, én csesztem el a dolgot, az én felelősségem a lány is, és az, ami vele történt – jelentőségteljes pillantást vetek Odette-re, hogy tudja, miként értem. Igen, Lucy egy közülünk. – Az információ pedig egészen friss. Másfél hetes legfeljebb. A srác átfésült mindent északon, de a Nílus vonalán már nem tudta követni őket. És szerinted nem tudom, hogy nehéz dolog? Odette, szerinted mégis miért nem ülök a repülőn már most, és vetem bele magam abba a rohadt sivatagba? Te idősebb vagy nálam, és tapasztaltabb – hogy mennyivel, azt inkább ne említsük –, te tudod, hogyan kell legalább elkezdeni… Kérlek, Odette, nem tudom, ki máshoz mehetnék… – Tekintetem szinte könyörög a nőnek. Igen, könyörgöm, és ha kell, hát még sírni is fogok, de az őszinte lesz, bár remélem, nem akar ennyire megalázni Sue előtt. ~ Az Alfát bízd ide. Meglesz az az engedély, ha kell, hát üzenetet hagyok, amiben elmagyarázom, mi történt, mielőtt lelépnék ~ küldöm vissza gondolatban. Igen, eltökélt vagyok, méghozzá baromira. A múlton csak úgy tudunk túljutni, ha nem félünk szembenézni a hibáival, erre rájöttem. És Lucy… Lucy az én hibám. Az én felelősségem. Meg kell őt találnom.
Csak hallgatom, ahogy a fiú beszél, közben pedig a tekintetem önkéntelenül is a lányra vándorol. Kicsit sajnálom, hogy nem nagyon tud hozzászólni a dolgokhoz, csak ül ott, csendben. Nem fér a fejembe, hogy ha Sam még nem avatta be a dolgokba, akkor miért hozta magával? Csak, hogy bemutathasson minket egymásnak, aztán ennyi? Mert ezt azt hiszem máskor is lazán megejthettük volna, és neki se kell az éjszaka közepén a vadont járnia… -Szóval a bátyja, stimm. –bólintok lassan, majd arra a nagyon-mondani-akarok-valamit-vedd-már-a-lapot pillantására is. Meg arra is, hogy másfél hetes az infó, meg hogy a tesó is kutatott már. Komolyan, mint valami bólogatós kutya a kispolski hátsó ablakában, bár így az éjszaka közepén örüljenek, hogy még ennyire futja, azok után, milyen álmatlan éjszakáim voltak újabban. -Figyelj, Sam –kezdek bele amikor kérlelni meg győzködni kezd, majd intek is neki, hogy ennyi elég volt, nem kell tovább erőltetni a dolgot. ~Ez az üzenetet hagyva lelépek te is tudod, hogy nem megoldás. Ő az alfád… Azt hiszed, díjazná?~ -Kedves tőled, hogy egyből én jutottam eszedbe, de ez azért nem ilyen egyszerű… Mikorra tervezted ezt az utat? Csak mert így, hogy a tesóm nincs itt, nem hagyhatom csak úgy itt a lovardát, remélem, megérted. Élve nyúzna meg, ha megtudná… Tudod mit? Maradjunk annyiban, hogy gyűjtsd össze az összes meglévő nyomot, amitek csak van. Leírások, emlékek, esetleg valami használati tárgy a lánytól… ~Ha a szaga ismerős, az sem utolsó…~ -És a bátyjával is szeretnék találkozni, amennyiben tényleg sort kerítünk erre az útra. Nem állítom, hogy hazudsz, vagy ilyesmi, de első kézben mégiscsak hitelesebb bármilyen információ, mint amikor már több emberen áthalad. Azt javaslom, hogy majd valami emberibb időpontban majd még beszéljük meg a dolgot, aztán töviről hegyire elmesélhetsz mindent, amit tudsz. Nem mint ha most zavarna, csak nem hiszem, hogy túl sokra emlékeznék belőle reggelre… ~Ha pedig azt akarod, hogy Sue velünk tartson…~ Remélem tisztában van vele, hogy az mennyit bonyolít a dolgon, és milyen sok dolga lesz még vele. Nincs semmi bajom az emberekkel, de ő akkor is „csak” egy ember. Lassabb, fogékony a betegségekre, törékenyebb, gyengébb… Ez pedig minket is jóval lassítana. Ami nem akkora gond, de nem árt számolni vele már időben – védőoltások és társai… Banyek, jut eszembe! -Sue, Sam, kértek valamit inni? Van… -sör, bor, vodka, jó kis francia pezsgő, likőr, de lehet, nem a legjobb ötlet az éjszaka közepén két tinit leitatni- …almalé. Meg talán barack is, bár arra nem mernék esküdni. Ha bárki bármit kér, akkor feltápászkodok a székről aztán szervírozom a rendelést, ha nem… hát, akkor csak punnyadok tovább a székemen, aztán kíváncsian hallgatom a fiú feleletét a szavaimra.
Velkan a dolog buktatópontja. Miért? Azért, mert bár én az életem is rábíznám, a legutóbbi találkozásunk után nem tudom, merjem-e. Azt mondta, hogy lesz pár szava Lucyhoz, amiért a lányból farkas lett. És labilis, labilisabb, mint valaha, ami aggodalommal tölt el. De nem tehetem meg, hogy kihagyom ebből az egészből, mert aljas húzás lenne a részemről, és én nem úgy játszom. Akaratlanul is oldalra pillantok, Sue-ra, hogy valamennyi erőt nyerjek. Tudom, hogy ő ott fog állni mellettem, ha más nem is. Ha Vel, Odette, Doktor Howard, vagy akár Yetta is magamra hagy, Sue ott lesz. Remélem. Nélküle már tényleg nem tudnék továbbmenni. – Figyelek – mondom, aztán jön a mentális üzenet, amire akaratlanul is elhúzom a számat. Azt hiszem, muszáj lesz kimutatnom, mennyire elkeseredett vagyok ezzel a dologgal kapcsolatban. ~ Valószínűleg nem díjazná. De Odette, mégis mit tehetnék? Ez a végső megoldás, ha lehetőségem van elkerülöm. De ha nem hagy más választást meg fogom tenni. – Én örülnék, ha nyáron lehetne lebonyolítani, már csak az iskola miatt is, de ha úgy alakul, akkor szerintem meg tudjuk oldani szeptemberben is – mondom. Nem hiszem, hogy el kell mondanom, mennyi mindentől függ ez az egész utazás. Odette persze a kulcsfigura, ha kell, hát én ellógok az iskolából pár hetet, úgyis olyan kis szürke egér vagyok, nem fog feltűnni senkinek. Ugyanerre viszont nem kérhetem meg Sue-t, még akkor sem, ha megőrülnék, ha nem jönne velem. Az „emlékek” szó említésére azért megrebben a szemöldököm, de remélem, Sue nem fog fennakadni rajta. – Rendben. Mire legközelebb találkozunk, összegyűjtöm, amit tudunk, és tudnunk kell. És összehozok neked egy találkozót Velkannal. ~ Tudom. Megteszem, amit meg kell tenni… ~ mondom, bár ettől a beszélgetéstől már előre rettegek. De legalább Odette nem dobott ki kapásból, hanem hajlik arra, hogy segítsen, ami már önmagában meg fogja könnyíteni az alvást ma éjszaka. A kérdésre Sue-ra nézek, és kezd komoly bűntudatom lenni, amiért elráncigáltam ide az éjszaka közepén. Jó ötletnek tűnt, de kiderült, hogy hülyeség volt, aminek végül nem lett túl sok értelme. Szívem szerint mondanám, hogy sajnálom, és bocsánatot is kérnék, de, azt hiszem, az még ráér. Haza fogom vinni, és gondoskodok róla, hogy ma éjjel kipihenhesse magát. Ha meg a szülei kezdenek el balhézni, esküszöm, fejbe vágom mindkettőt, aludjanak ők is. – Én nem kérek semmit – rázom meg a fejem végül.
Nem tetszik a fiú válasza, de erre csak egy szemforgatással válaszolok. Semmi kedvem az éjszaka közepén leállni egy kölyökkel ilyesmiken vitázni, szóval ha aktuálissá válik a dolog, majd akkor letisztázzuk. Nyár… augusztus… szeptember… hmm… Az nem rövid idő, Théo pedig még mindig nem tért vissza. Nem lesz ez így jó… Ahogy Sammie-t hallgatom, csak összevonom a szemöldököm, és alig láthatóan biccentek egyet, aztán pedig megpróbálok elfojtani egy ásítást, nem túl sok sikerrel. -Helyes –na végre valami, amit hallani akartam!- Utána pedig, ha megejtettük ezt a kis találkozást, majd nekiállok mozgósítani az ismerőseimet, hátha megtudunk valami konkrétabbat is a kisasszony hollétéről. Hát, ha nem, hát nem, akkor legalább megúszom a pincérkedést. Közben eszembe jut, hogy maradt még csiga is tegnapról, de lehet nem kapkodnának érte a gyerekek… A fiatalok valahogy sosem tudják értékelni az igazán jó dolgokat! Viszont… -Sue? –fordulok a lány felé- Gondolom az a bizonyos kis beszélgetés amit Sammel fogtok megejteni, azért sokat dob majd a dolgon, hogy te is velünk tartasz-e erre az egyiptomi „hajtóvadászatra”, viszont… amennyiben úgy döntesz, hogy te is jössz, azt tanácsolom, hogy mielőbb keresd fel a háziorvosodat, hogy kezdje el beszerezni, meg beadni a védőoltásokat. Nem lesz valami kellemes procedúra, de még mindig jobb, mint mindenféle ocsmányságot összeszedni egy idegen országban. –felelem, hisz ki akarna szuvenírként veszettséget, hastífuszt, vagy valami hepatitist hazahozni, nem igaz? Közben meg hálát adok az égnek, hogy nekem már ilyenek miatt nem kell aggódnom… Ezek után mondja valaki, hogy nem jó vérfarkasnak lenni! -Nos, ha nincs más… -kezdek bele, aztán sokatmondóan az ajtó felé pillantok- Nem akarlak kidobni titeket, csak fárasztó dolog egyedül vezetni egy lovardát. Felőlem akár be is vágódhattok valamelyik szabad ágyba, épp van egy pár itthon, aztán elég reggel hazamennetek. Gyerekek csak ne mászkáljanak egyedül a vadonban… -ajánlottam fel nekik az itt alvás lehetőségét. Aztán attól függően, hogy hogyan döntenek, vagy kikísérem őket a tornácig, vagy csak nyomok egy jóéjtpuszit a homlokukra aztán visszamászok az ágyamba aludni, egy „Bonne nuit!” búcsúzással.
//Ha nincs más, akkor részemről ennyi volt, köszöntem az éjjeli látogatást! //
Amíg a nő nem szólal meg, én vetek egy oldalpillantást a mellettem ülő lányra. Nem kellett volna idehoznom, meg tudtam volna ezt oldani másképp is. De úgy döntöttem, önző leszek. Igen, mert nekem volt szükségem rá, nem neki rám. És nekem lesz rá szükségem Egyiptomban, ahogy nekem lesz rá szükségem az elkövetkező időszakban is. Egész egyszerűen már a fejem búbjáig ér a fekália, és nem tudok belőle egyedül kimászni. Sue nincs benne ebben az egészben, vele lenni olyan, mintha… Mintha normális lennék. Tessék, kimondtam. Könnyebb volt, mint hittem. – Köszönöm. Tudom, hogy mondtam, és még sokszor fogom, de… nem lehetek eléggé hálás, Odette – mondom neki, és így is érzem. Ha jelen pillanatban kérne valamit, gondolkodás nélkül adnám neki. Na jó, Sue-t nem, de hát csak nem olyan, hogy elkérje… Nem, biztosan nem, mégis miket gondolok én? Komolyan, lehet nem ártana mondjuk aludnom néha ezek helyett az éjszakai kiruccanások helyett. Így csak lehajtott fejjel hallgatom, amit a lánynak mond, és próbálok nem belegondolni, szegény lánynak mit kell majd kiállnia. Soha nem volt még nála jobb barátom. – Nem tudom… szerintem hazamegyünk – mondom a nőnek. Bár, ami azt illeti, valószínűleg meg fogom kérni Sue-t, hogy hadd kucorodjak már be az ágya alá, úgyis olyan jól elvoltam ott, és nem hiszem, hogy át tudnék vágni az erdőn át, föl a hegyre. Egyszerű lenne innen hazamenni, de nem tehetem meg, hogy a lányt a sötét erdőben hagyom. Egyébként is, olyan jól esik, ha a kezét foghatom. Csak tudná, mi vagyok… Félek attól a beszélgetéstől. Félek? Fenéket, rettegek. – Köszönöm még egyszer, Odette. Aztán már kívül is vagyunk az ajtón, én pedig ezúttal a kezemet nyújtom a lány felé, mint holmi lovag. Szívem szerint a karjaimba zárnám, és bocsánatot kérnék, amiért ide hoztak, minden okból, amit ő tud, és abból is, amit nem… De nem teszem. Csak mosolygok rá, és remélem, elfogadja a kezem. Ha megteszi, hazakísérem, és egészen biztosan nem hagyom magára reggelig. Ha kell, az ablaka alatt alszok…
Raven temetése után pár héttel járhatunk. Az idő egyre hűvösebb, a hajnal csendje békésen ül rá a lovarda környékére. Még messze a nyitás ideje, mégis egy kisebb teher autó parkol le a lovarda előtt. Egy postai egyenruhát és sapkát viselő férfi száll ki a járműből, majd a kocsi hátsóajtaját kinyitva vesz ki onnan egy kisebb csomagot. A férfi még új lehet, nem nagyon tudja megállapítani az épületek közül, hová kellene letennie a csomagot. Végül a faház felé veszi az irányt, aminek ajtaja félig nyitva. A helyiségbe lépve hagyja ott a dobozt, meg egy postai papírt, hogy a kézbesítés megtörtént, majd amilyen gyorsan érkezett, úgy távozik is. A doboz mélye egy levelet, egy ékszerdobozt, s egy finom anyagú egyiptomi öltözékeket tartalmaz.
A nyaklánc: Isis Nyakék
3 Különböző Egyiptomi Női Viselet, egyik Ókori divatú: Szoknyák
A levél:
"Kedves Odette!
Gondolom meglep az ajándék. Az a vén, bolond raszta gyerek írja neked e sorokat, aki megpróbált elhívni randevúra. És igen, itt most érezd ki a szemrehányást, amiért nem kerestél meg! Nyugi, csak viccelek. Mivel nem jelentkeztél, mielőtt elutaztam közös barátunkkal (Alexel) Afrikába, kicsit kutattam utánad. Így leltem rá a címedre is, és a teljes nevedre. Elvittelek volna téged is, de amikor utánad kérdezősködtem, azt mondták, nem vagy elérhető. De hogy ne bánkódj, küldök neked egy kis ajándékot. Remélem, tetszenek. Ha nem, nyugodtan mondd meg! A ruhák vásárlásánál kicsit gondban voltam, de Alex segített, úgy nagyjából leméreteztünk... Szóval, ha nem jók, bők, vagy kicsik, akkor kendd a gyerekre. De ha esetleg jó rád, akkor szívesen leellenőrzöm legközelebbi találkozásunkkor, hogy áll rajtad. *Kacér mosoly* A nyaklánc egy Ízisz nyakék. A szeretet, születés és család amulettje. Íziszt a termékenység, a szülés, az anyaság, a nőiesség, a sors, a hitvesi hűség, a testvéri szeretet, a víz, a tenger, a hajózás, és a mágia istennőjeként tisztelték. Talizmánként viselve, segít a családi összetartásban, védi az anyákat és a gyermekeket. Mivel meséltél a testvéredről, gondoltam jól jön egy ilyen. Remélem, azért azóta sikerült megbeszélned vele a problémákat. Hogy őszinte legyek, most itt ülve a hotel szoba teraszán, némi alkohol elfogyasztása után, azt hiszem őszinte lehetek veled. Tudom, hogy kicsit korai, és igazából egyszer láttál csak életed során, de... megfogtál. Kislány, megfogtál. Most biztos őrültnek tartasz, de én őszintén remélem, hogy ha más nem is, de egy mély barátság kialakul köztünk. Jó, én többet is szeretnék bevallom, de remélem holnap ezt a levelet kitépi a kezemből Alex, és nem adjuk postára. Na mindegy, ha mégis eljut hozzád, akkor kérlek jól teremts le! Vagy nem tudom... Azt hiszem, zárom soraimat. Remélem, nem ijesztettelek meg! És remélem, hamarosan újra viszontláthatlak!
Tegnap még úgy terveztem, hogy ma reggel bemegyek a városba. Úgy is aktuális lenne egy bevásárlás, akármennyire is nem volt kedvem hozzá, viszont volt egy aprócska kis bibi – eltűnt a kocsikulcsom. Mióta realizáltam a dolgot, már az egész szobát felforgattam, sőt, a lakás nagy részét is, nem kis kupit hagyva magam után, azonban semmi, mint ha a föld nyelte volna el. Miután már Sam kispárnája alatt, meg a hűtőben is megnéztem, eredménytelenül, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát az istállóban is. Csak egy percre ugrottam át, tényleg! Legalábbis én annak éreztem azt az időtartamot, amit a falióra több mint fél órának, de legalább sikerrel jártam. Igaz, csupa szalma lettem a keresés végére, de legalább megvolt, így aztán már csak az iratokért kellett visszabattyognom a házba – bár tudnám minek, ha valamelyik rendőrnek eszébe jutna igazoltatni, kétlem, hogy az iratok hiánya lenne a legnagyobb bajom egy ilyen autóval. A tornácra lépve még megüti a fülem a távolodó gépjármű hangja, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Viszont, ahogy a házba lépbe kiszúrom a dobozt, egész meglepődök. Kézbe kapom, a cetlivel együtt, majd amikor látom, hogy nekem címezték, egyből lehuppantam vele a kanapéra, hogy kibontsam, mint valami lelkes óvodás a karácsonyi ajándékot. Bár hogy ki küldte, az eddig rejtély volt, de túl sok tippem nem volt… Théo, Lascar, Benji, esetleg valami régebbi falkatárs, bár azokból már nem sok maradt… Mondjuk ahogy meglátom a szépen összehajtogatott ruhákat, meg a nyakláncot, szinte egyből kiesik a rostán minden jelöltem, bennem pedig kezd felmerülni a gyanú, hogy itt valamit nagyon félrekézbesítettek… vagy címeztek. És akkor megtalálom a levelet is, a doboz legalján lapulva. Nekem se kell több, erre aztán egyből felcsillan a szemem, hisz milyen ritkaságnak számít az, ha a mai világban valaki kézzel írott levelet kap, nem igaz? Vagyis… na jó, én imádom, de azért kevés hasonlóval találkoztam…Na de visszatérve a levélhez, miután ez sem volt megcímezve, inkább olvasni kezdtem, hátha abból kiderül, hogy kitől kaptam? És tessék! Már az első sorban választ is kaptam a kérdésre, viszont ahogy eszembe jutott Raven, meg a temetése, amit szinte már el is felejtettem, meg az az iszogatós este, meg az egyentetkók, amikor pedig realizálók bennem, hogy ezt tulajdonképp még a halála előtt írta nekem… (Éljen az alaszkai postaszolgálat!) Ahogy a tekintetem lassan siklik a sorokon, egyszer csak azon kapom magam, hogy egy-két könnycsepp azért kicsordult, mégis… egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak a levelén. Egyszer-kétszer még hangosan fel is nevetek, mondjuk elképzelem a két fiút a ruhaboltban azzal a bizonyos méretezéssel… Amikor a nyakláncra terelődnek a sorok, előveszem a dobozból, hogy még egyszer, alaposabban megnézzem magamnak. Bár először csak pislogok, hogy milyen sok mindennek az istennője akit ábrázol, de mégis, ahogy elmeséli, miért pont erre esett a választása, egész elérzékenyülök. Na igen… amikor aznap este letámadtam, akkor is épp Théo miatt voltam kiakadva. Emlékezetes lehetett, ha így megmaradt benne. Valahol, a levél felénél azonban az egész átvált egy sokkal… komolyabb stílusra, és ahogy tovább olvasom, úgy kerekednek el lassan a szemeim, miközben a mosoly lassacskán elhalványul az arcomon. Mire a végére érek, már csak úgy patakzik a könny a szememből, ahogy kissé remegő kézzel kapaszkodok még mindig a levélbe. Nem, nem az volt rám ilyen hatással, amit írt, hisz azok alapvetően kellemes, szívet melengető dolgok lennének… amennyiben még az élők között járna az, aki e sorokat papírra vetette. Hogy ez milyen mocskos húzás volt a sorstól… arra szinte szavakat sem találok. Hosszú percekig ülök így egy helyben, mozdulatlanul, szipogva, miközben újra és újra elolvasom a levelet, akármennyire is fájdítom ezzel a szívemet, mígnem végül erőt veszek magamon. Fogom a dobozt, majd a levelet is, majd a szobám felé veszem az irányt, hogy biztonságba helyezzem az utolsó kézzel fogható emlékeket, amik a férfi után maradtak. Raven, te idióta… Ha tudnád, hogy kerestelek… Igaz, akkor már túl késő volt… Az én hibám. De miért? Miért kellett így történnie? Miért kellett meghalnod? Ó, hogy cseszd meg… Mondhatom, "szép" kis büntetés azért, amiért nem kerestelek hamarabb. Remélem, figyelsz onnan fentről, mert akkor veheted úgy, hogy most megkaptad azt a várva várt leteremtésedet…
Kezdőlap
//
mindkettőtöknek 
