- Igen, olyan jó erős vörös-rúzsos-nyomost - nevettem a képre, majd megráztam a fejem. Jaj, az a kölyök! Így, hogy csak beszédtémaként volt jelem, nem idegesített, vagy dühített, sérteni se sértett, de ismertem magam, ami alapján jobb, hogy nincs itt. Addig nem kérdeztem, amíg még csak erős sejtés volt, hogy tényleg csatlakozna hozzánk, de amint kimondta, akaratlanul is széles és örömteli mosolyra húztam a szám. Kedveltem Odette-ett, és nem lettem volna elragadtatva, ha végül mégis inkább a másik falkánál köt ki. Főleg, ha Castor még nemet is mond az ajánlatra, szóval mindenhogy jobb ez így szerintem. - Természetesen beleegyezek - bólintottam, őszinte mosollyal a képemen, majd felálltam, de nem léptem felé, csak letettem a baracklevet és teljesen leengedtem a pajzsom. Érezhette már a farkasom, az energiáim azon a whisky- és abszint gőzös éjjelen, de ez most másabb volt: a hófehér fenevad lustán nyújtózott egyet, megrázta magát, majd mint egy kényelmes lavina, amelyik távolról lassúnak és lomhának tűnik, megindult a nőstény felé. Közelről a lavina viszont már egyáltalán nem olyan komótos és veszélytelen. Maga alá gyűrte őt, mialatt a szemem lassan okkersárgába váltott. - Hódolj be, ismerj el Atanerkednek, fogadd el a falkát, ami engem követ, köszöntsd majd társaid, mint a családod és sose feledd: ők érted, te értük halsz ha kell. - Ha a farkasa behódolt az enyémnek, újabb hullám következett, amiben megmutattam neki, milyen érzéskavalkád a falkám. Hívtam feléjük, magam felé, farkasként szólítottam, a társait közvetítettem felé halvány nyomokként. Az erdejeinket, a vadászatokat, a közös otthon melegét, a hozzájuk fűző köteléket, ami ott van, bármennyire és bármennyit is acsarkodjunk, mert ha baj van, csak egymásra számíthatunk. Ha elfogadta és magához vette mindezt, ha reagált, felelt a hívásra, akkor helyben voltunk. - A korukat meg a habitusukat jó lenne, ha nagy vonalakban vázolnád, nem szeretek felkészületlen lenni, de ha nem megalomán kéjgyilkosok, akkor asszem nem lesz gond az ő csatlakozásuk sem. - Elvigyorodtam, a szemem újra barna volt és leplezetlenül örültem, hogy még egy tagja van a falkának, olyan ráadásul, akit csípek is. Ez a látogatás már sokkal több eredményt és pozitívumot hozott, mint azt első borongós gondolataimban vártam, vagy reméltem. Ha hosszabban mesélt még a két említettről, akkor visszaültem, s miután pár általános infót megosztott velem, miközben elkortyoltam a baracklevet, megköszöntem a vendéglátást és sokkal jobb kedvűen távoztam, mint ahogy jöttem.
//Én is köszönöm szépen a játékot! :3 És loccsantom a festéket! //
-Ahogy szeretnéd! De csak a te kedvedért… -nevetek én is vele, sőt, valahol a fürdőben az egyik fiók mélyén talán még akad is rubinvörös rúzsom, még ha nem is használom túl gyakran – az összes pezsgőgyár nevére mondom, ha legközebb látom Sam-et, tényleg hasonló rúzzsal adom át neki az ex-Atanerkje üdvözletét, ha addig élek is! Ahogy elhangzott az ítélet, és beleegyezett a csatlakozásomba, én se bírtam tovább erőltetni a komolyságot, egyből széles mosolyra húzódott a szám, a szívemről meg egy akkora kő esett le, hogy szerintem még kilométerekre innen, a szomszédban is hallották a koppanását. Ahogy felállt és felém indult, én is hasonlóan cselekedtem, akárcsak a pajzs tekintetében. Bár egyébként nem szívesen engedem le teljesen, mégis, tudtam, hogy ez esetben nincs mitől tartanom – ha mint ember, nem is ismertem úgy, mint a legtöbb ismerőse, annak alapján, ahogy megismertem, bíztam benne, pláne, hogy ezentúl nem csak egy ismerősöm, barátom lesz, hanem az Atanerkem is. A farkasom csak lélegzetvisszafojtva várt, ahogy a másik szép lassan közelíteni kezdett feléje, de ahogy meghallotta a felszólítást, minden ellenkezés nélkül leborult előtte, megadva magát és a feljebbvalójának való tiszteletet. Bár többnyire nehezebben szokta venni az ilyesmit, de azok után, hogy eddig milyen falkavezérek alatt kellett szolgálnunk, nem csak számomra, de számára is határtalan öröm, hogy ezúttal egy sokkal kedvesebb ismerős tölti be ezt a helyet az életünkben. Részünkről a többivel sem volt probléma, a farkasom örömmel fogadta a hívást, az új érzéseket, a közös emlékeket, és mindent, ami az új családdal járt, még ha csak ízelítő is volt abból, ami ezután vár majd ránk. Azt hiszem, a napokban mindenképp teszek egy látogatást majd a többieknél is, mást nem, csak barátkozni kicsit az új környezettel, meg bemutatkozni a többiek előtt, ha már mostantól én is közéjük tartozok. Ahogy a formai dolgokon túljutottunk, még biccentettem egyet Darren kérésére, majd visszahuppantam a maradék őszibaracklé meg a hátralevő kis mesedélután erejéig a kanapémra. -Tudtommal egyikük sem az, bár ha azok lennének, inkább örülnék, hogy megszabadulok tőlük, nem pedig azt kérném, had kövessenek. –csóválom a fejem nevetve, majd elmondtam a többiekkel kapcsolatban, amire kíváncsi volt – ha már rábólintott a dologra, azt hiszem, ez a legkevesebb. -Igaz, már ismernek egy páran a falkából, de azért még ma, vagy holnap benézek hozzátok is, lejelentkezni a többieknél. –búcsúztam tőle, miután kikísértem a kocsijáig, majd miután tovatűnt a sziluettje fák között kanyargó úton, én is visszatértem a munkámhoz. Azt hiszem, határozottan jól sikerül zárni az évet.
// Köszi még egyszer! Csak hogy a vége se maradjon le! //
Szóval az van, hogy nekem most már baromira rá kéne feküdnöm arra, hogy tanulok. Bakker, nemsokára vizsgák… nekem meg iszonyatosan jó pontokat kell összehoznom, hogy bekerüljek a suliba. Ha meg nem is azokat az iszonyatosan jó pontokat feltétlenül, hanem úgy alapvetően kéne tanulnom, hogy ne kezdjek hendikeppel szeptemberben. Vagyis… már ha indulok egyáltalán valamivel. Na igen, ez az, ami mostanában meggátol abban, hogy nagyon nekiessek annak a tanulásnak. Egyre többet motoszkálnak dolgok a fejemben. Mondjuk úgy tervek. Elhatározások. Tudom, hogy nem vagyok normális, amiért ezek a tervek a fejemben vannak, mert hát, bakker, az egész életemet befolyásolják… és hát, valamilyen szinten a családomét is. Meg hát, biztos nem egy leányálom a dolog, meg igazából nagyon semmit nem tudok erről az egészről. Persze, Sam-et megkérdezhetném, de azt hiszem ez nem biztos, hogy a megfelelő döntés lenne kapásból. Biztosan nem veregetne hátba és mondaná, hogy hajrá. Legalábbis első körben nem. De tudom, hogy meg tudom győzni, hogy ezt akarom. Végül is… az én döntésem, az én életem és az én testem. Megtörölgetem a jelenleg még vizes hajamat, jó alaposan, aztán tükörbe nézek. Jó hosszú ideig, csak nézegetem magam, az újdonsült látvánnyal. Valamit muszáj volt kezdenem magammal… és hát mi jobb ennél, mint egy kis hajfestés, nemde? Persze, a szőke nyilván szép és jó, meg aranyos, de úgy gondoltam akkor most, mondjuk úgy lázadok egy kicsit. Ez pedig nálam a lázadásnak az egyik legdurvább megmutatása, hogy vörösre festem a hajam. Legalább amíg a tükörben nézelődök, addig nem az előbbiek járnak a fejemben… hanem mondjuk az, hogy milyen reakciókat fogok kapni. Még én se tudom, hogy tetszik e a dolog. El is kezdem szárítani, majd miután azzal is végeztem, bevetem magam az ágyamra, hogy nekiessek annak a csodás tanulnivalónak. Azt hiszem, nagyjából egy óráig próbálkozok ezzel, de nem igazán meg a dolog, szóval végül feladom a dolgot, gyorsan kapom össze magam és autóba ülök. Nem is kell nagyon gondolkodnom, hogy hova menjek. Sammel nem beszélhetek erről, hát célba veszem a lovardát. Ha valahol, ott biztos találok olyat, aki alkalmas lesz erre. Egy ideig még ülök az autóban, én magam se tudom, hogy mire várok, aztán végül kipattanok, hogy aztán elmehessek az ajtóig és be is kopogjak azon, ugye ha már idejöttem.
Ahogy véget ér a sorozat, én befejezem a legutolsó falatot a müzli-szeletemből, aztán kimegyek a WC-re, üríteni egy kicsit. Hát mit mondjak, unalmas az életem, ha egyszer az esti műszakra vagyok beosztva, Aimée meg sehol, és elvitte magával a kis Amaterasut, szóval éppen halálra unom magam. De a dolog jó oldala, hogy oda morzsázok, ahová éppenséggel akarok, ameddig föltakarítom, mielőtt hazaérnének. Miután végeztem a klozettel, a konyha felé veszem az irányt, kihalászok még egy müzli-szeletet a hűtőből, aztán már megyek is a TV-elé vissza. Még van egy fél órám, mielőtt indulni kellene, addig tökéletes lesz a melegítőnadrág és a pecsétes póló, minek nekem bármi más? Úgysem várok senki látogatóba, és ami azt illeti, odafigyelnem sem nagyon kell magamra mostanában. Tiszta jó, ha az ember a maga ura. Ahogy ülök, meghallom a kocsi fékezését, de először nem törődök vele. Vagy Aimée ért haza, vagy jöttek kirabolni minket, a fenét sem érdekli. Vagy Pedro mászott végre vissza délről. Az viszont azt jelenti, hogy jött az oposszum is. Diadalra fel! Viszont ahogy nem jön senki az ajtóhoz, már elkezdek gyanakodni, hogy itt valami nagyon nem kóser, és muszáj utánanéznem. El is megyek az ablakig, kinézek, látok valami vörös spinét, aki veszettül ismerős, de meg nem tudnám mondani honnan. Na, nem gáz, embernek tűnik, csak nem megölni jött, meg ha valaki ennyire pici, az tuti nem fog ártani nekem. Szóval visszamegyek a TV elé, és belefeledkezem a sokadik latin szappanoperába, amiben éppen megcsalnak valakit valakivel. Nem tudom a neveket, de jó figyelni őket. Mondjuk az igen fura, hogy mindkét megcsaló férfi. A kopogtatásra aztán föltápászkodom, odamegyek az ajtóhoz, kinyitom, és leesik az állam, csak úgy képtelesen szólva. Mi a fene…? Na, most már nem csak ismerős a kiscsaj, tudom is, ki ő. Basszus, Pedro, pedig már komolyan azt hittem, csak haluztam a barátnődet az abszint után. Mondjuk mindig fura volt azt hinni, hogy a gyerek lesmárolt egy párnát. – Szia Eszmeralda – mondom neki. Persze, hogy nem ez a valódi neve, de a kor már kikezdte az agyam. – Kit keresel? Pedro még mindig nem jött haza.
Ahogy az ajtó kitárul, nem pont az az illető jelenik meg ott, akire éppen számítottam. Persze ismerem már őt, legalábbis, párszor láttam, amikor Samnél voltam. Elég… fura ember, bár én aztán az utolsó ember vagyok, aki látszatra ítél. A megszólításán szemöldököm automatikusan az égbe szökik. Párszor már hívott így, de akkor leginkább nem volt túlságosan magánál, gondoltam biztos csak összekever valakivel, de most kifejezetten józannak tűnik, szóval akkor ezek szerint ez valami becenév szerűség akar lenni. - Öhm… szia.. – Köszönök végül, egy picit azért zavarban vagyok. Ami úgy kicsit általános, ha olyan emberekkel találkoztam, vagy beszélgettem. Persze, mindenkivel, mindig barátságos vagyok, de attól még zavarban is vagyok picit. – Mellesleg, Sue… - Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy de ha nagyon szeretné, akkor maradjon Esmeralda. Túlságosan nem zavar a megnevezés, de nem is igazán bíztatnám a használatát. Azt már hozzá se teszem, hogy én, meg a barna hajú- barna bőrű cigánylány két külön fogalom. Ha én lebarnulok, akkor max normális színem lesz… elég sokáig kéne feküdnöm 1-1 olyan mesterségesen barnító szoli gépben, hogy esetlegesen olyan legyek. De hát na… mondjuk albínó Esmeraldának. Nem… ez se szimpatikus. Majdnem reflexből visszakérdezek, hogy ki az isten az a Pedro, aztán le is esik, ahogy így a megnevezésem is több értelmet nyer. - Nos… azzal tisztában vagyok, hogy Sam még nincs itthon, köszönöm. – Mosolyodok el, mert ugyebár, ahogy mondtam, mindenkivel kedves vagyok. - Öhm… gondolom Odette nincs itthon, ugye? – Teszem fel azért a kérdést, majd azért a válaszig elgondolkodok azon, hogy ha nem lesz a válasz… végül is, ha már eljöttem idáig, akkor lehet, hogy tőle is tudok érdeklődni. Remélhetőleg. Már, ha hajlandó időt szakítani rám. - Esetleg bemehetnék?
Látom, hogy a kicsi Eszmeralda zavarba jön, de hát az én stílusomtól valahogy mindenkivel ez történik. Lehet változtatnom kellene? Áh, ugyan már, az túl sok meló, nekem meg már amúgy sincs túlságosan sok időm hátra. Egy évszázad alatt meg nem változik meg az ember gyökeresen, főleg akkor nem, ha szépen, lassan botra kényszerül, meg nem kell majd a haját vágatni, hogy kopasznak nézzen ki. – Sosem tudom megjegyezni a neveket elsőre – vonom meg a vállam. Most mi van? Öregkor. Senki sem róhatja föl nekem, hogy nem jegyzem meg az orrom előtt elhaladó emberek nevét. Nem mintha nem kedvelném a fajtájukat, de… De túlságosan rövid életűek. A többségüket még én is túl fogom élni, ami azt illeti, szóval erről ennyit. Inkább megpróbálom benntartani a következő kommentet, ami megpróbál kibukni belőlem, de ehhez már túl gyenge vagyok. Vagy nem is akarom visszafogni igazán? Nehéz eldönteni. – De szépen elvörösödtél. – Igen, elég feltűnő, hogy az idióta oposszuma nem akarja kitépni a hajam – vigyorodtam el. Előbb vagy utóbb el fogom pusztítani azt a rohadt dögöt, csak jöjjön vissza. Mármint nem Pedrót. Viszont most már megpróbálom megjegyezni a srác valódi nevét. Úgysem fog sikerülni, de legalább senki sem mondhatja, hogy nem is próbálkozom vele. – Most nézd meg… Úgyis kihullik a nem túl távoli jövőben, erre még az idiótája is ritkítani akarja? Jó, mondjuk ez valószínűleg nem tartozik a kiscsajra, meg sokat kezdeni sem tud vele, de a hajamhoz ragaszkodom, és ezt mindenkinek érdemes tudnia. Csinálhatnak velem, amit akarnak, megtéphetnek, összeverhetnek, kitéphetik a kezem-lábam (az is visszanő), de a hajamat tessék békén hagyni. Hiú ember vagyok. Vagy csak francia. Lehet, a kettő ugyanazt jelenti. – Elvitte a kis Amaterasut valahova. Lehet, hamarosan visszajönnek, lehet csak napok múlva – felelem. Azért kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy mi a fenét akarhat, de nem fogom kimondani. A farkasomtól örökölt statikus nyugalomnak hála megtanultam, hogy ha kivárok, előbb vagy utóbb kibújik a szög a zsákból. Arra, hogy bejöhet-e, csípőből válaszolnám, hogy nem, de hát a hidegben senki ne álljon odakint, én meg nem vagyok ellenséges. Csak ki tudja, nem akar-e az FBI letartóztatni gyermekmolesztálásért. Pedig magyaráztam nekik a múltkor is, hogy edző vagyok, de nehéz volt ezt elhitetni úgy, hogy nincsen csapat, amit bemutathatnék. Vagyis van, csak hát farkasokból áll. – Gyere. Azzal már indulok is vissza, és rajta áll, hogy bejöjjön és becsukja az ajtót. A TV-t kikapcsolom, fájó szívvel búcsút intve Juan Pablo tragédiájának, és így a teljes figyelmem a kislányé. Már amennyit ez használ. – Na, akkor mondd, miért jöttél – mondom, ha már helyet foglal. Mert lássuk be, rohadtul fura nekem, hogy itt van, és se Pedro, se Aimée nincs itt, akiket még ismer is.
- Ha nagyon muszáj, lehetek Esmeralda… - Teszem végül hozzá azért, bár tényleg nem szívesen. Viszont ezen vitatkozni baromira fölösleges lenne. Én pont nem vagyok az a típus, aki ezeken annyira fent akad. Ha Csipkerózsikának akarna hívni, még azt is elviselném, mert nem bántó, ez így egyértelmű. Legalábbis, belőle, már amennyi benyomásom van róla, baromira nem az jön le. Mert hát miért is akarna szándékosan egy felnőtt ember megbántani egy 18 éves… nos hozzá képest kislányt. Sam azért egy-két dolgot mesélt már róla… tudom, hogy hozzá képest korban… hát még egy csecsemő felé lehetek nagyjából. Már, ha ezt így lehet hasonlítani. Bár azért nem ugyanaz egy normális életből 18 évesnek lenni, vagy több száz évből. De mindegy is. A kijelentésére, még, ha nem is feltétlenül arcomra értette, ha eddig nem is, most már biztosan elvörösödök. Nem szeretek zavarban lenni… ezért jól is jön, hogy megemlíti Hannibált, mert erre el is nevetem magam és bepillantok a táskámba, ahol Stevie drága éppen durmol. Persze, ha nem durmolna, már rég harcolna, hogy kiszabaduljon a táskából. De túljártam az eszén, pont annyira tud kiszabadulni, hogy a fejét kidugja. Az kéne még, hogy elszabadulhasson rendesen. Az életben nem találnám meg. Az invitálására beljebb is sétálok, most már közel sem érzem magam olyan kényelmetlenül itt, mint amikor legelőször jöttünk Sammel. Bár, akkor se a hely miatt, mint inkább a szituáció miatt. Elvégre nem mindennap nyitok ajtót arra, hogy egy puska néz velem szembe. Főleg nem egy amúgy fiatalos szőke nő kezéből. Na de mindegy is. Automatikusan a nappaliba sétálok, becsukva persze magam mögött az ajtót és helyet foglalok a nappaliban. Egy pillanatra elbambulok a tv-n, mielőtt azt kikapcsolná, kicsit furcsállva is azt, ami megy. Valahogy egy felnőtt férfiból pont nem a spanyol, argentin, akármilyen hasonló szappanoperát nézném ki… de hát mindegy is, ezzel nem fogok foglalkozni. - Öhm… igazából, kérdezni szeretnék… a farkasokról. – Kezdek végül bele, amivel valamivel talán több értelmet is nyerhet még számára is az, hogy végül is miért jöttem mégis be és miért gondoltam őt is ugyanannyira normális beszélgetőpartnernek. - Sam már elég sok mindent mesélt… de vannak olyan dolgok, amikről annyira nem beszéltünk, azt hiszem számára okkal… ami engem mégis érdekelne. Gondoltabb jobb, ha nem tőle érdeklődök erről, hanem valaki mástól… - Vezetem fel a kérdésemet, talán túlságosan is sok felesleges fecsegéssel. Tőlem mondjuk az lenne a meglepő, ha nem kezdenék el rizsázni lényegtelenségekről. - Konkrétan mondjuk a beharapásra lennék kíváncsi.
Tetszik, hogy a kislány beletörődik a sorsába. Na, nem mintha direkt basztatnám szegénykét, Pedro szívének újonnan vörössé avanzsált imádottját – majd kioktatom a gyereket arról, hogy nem a legkososabb ötlet emberekkel összeszűrni a levet. Na, nem azért, mert annyira elítélném, csak hát nagy náluk a korai halálozás. Akár erőszakosan is. Na, azt hiszem ezután ismét újra kell majd olvasnom régi életem naplóját. Érzem az állatkáját a zsákjában, és csak megforgatom a szemem. Komolyan, nem hiányzik ide még egy olyan bolhafészek, mint amilyen az a büdös oposszum is volt. Ellenállok a kísértésnek, hogy megvakarjam a fülem, és inkább figyelek arra, amit mond. Közben fölveszek egy epres szeletet az asztalról és felé nyújtom. Harapjon valamit, én mindenesetre biztosan azt teszem, amíg beszél, mert fölveszek egyet magamnak, vagy éppen azt, amit neki szántam, aztán beleharapok. Aztán figyelek a szavaira, és nem másra, pedig a saját gondolataim is eléggé csábítóak. Szerencsére amit mond, egyből kizökkent közülük. Ahogy végez, nem állok föl, pedig ziher, hogy stílusos lenne, ha sétálgatva adnám elő neki, hogy jól fontolja meg, merre viszi tovább ezt a beszélgetést, de túlságosan is kényelmes a pont, ahol ülök. Csak előrehajolok kissé, kezemet összekulcsolom, és vagy fél percig még ezután sem szólalok meg. Összegeznem kell a gondolataimat, pedig nem vagyok valami gyors használójuk. – Vagyis nem akarod, hogy Pedro megtudja, hogy miről érdeklődsz, igaz? – Vagy éppen gondolkodik. Ha egy ember, aki tud rólunk, elkezd érdeklődni arról, hogy miként zajlik a beharapás, akkor általában már elgondolkodtak azon, mi lenne, ha ők maguk is átesnének rajta. Még emlékszem, amikor Anneka és én folytattuk le ezt a beszélgetést, távozásom estéjén, a tűz fényénél, egymagunkban. Akkor azt mondtam neki, hogy megteszem, ha hazatérek, de végül sosem volt rá lehetőségem. – És mégis mit akarsz tudni róla? Fenekestül felforgatja az életed, kiszakít az eddigi közegedből, és a te esetedben egy időre búcsút mondhatsz az egyetemnek, ha tervezted is. Bár, ha engem kérdezel, a rendszert amúgy is túlbecsülik. Ja, és hogy csak hozzátegyem, van rá némi esély, hogy egy halálos ítélet. Nos, ennyi elég? Nem elijeszteni akarom, de nyílt lapokkal játszok. Nem mondok neki olyasmit, ami nem igaz, ezt már elhatároztam. Nem nyújtana örömet, vagy megelégedést, ha félre tudnék vezetni egy emberleányt. Ha még ezután is további tudást akar a témáról… Nos, akkor beszélhetünk.
- Hát… egyelőre nem. Tudom, hogy csak befolyásolná a gondolataimat jelenleg… és tudni akarok dolgokat. – Magyarázok, mintha számítana, hogy miért is. Igazából, nem akarom még konkrétan kimondani, hogy mit tervezgetek. Vagyis, még túlzás lenne a tervezgetést mondani, de, hogy min gondolkodok… Bár, gyanítom, hogy az előttem álló, vagyis ülő rájöhetett… nem egy ostoba ember. De hiába tudja én még nem akarom hangosan kimondani. Talán kicsit nyuszi vagyok kimondani. Amit felém nyújt, azt el is fogadom, mert ugyebár illetlenség lenne nem. Vagyis, engem úgy tanítottak. Bár a cukrosbácsiktól nem igazán illene, talán ő nem pont az a kabátját szétnyitó mutogatós bácsi. - Köszönöm. – Mosolygok is, mint a jó kislányok, meg ki is bontom a szeletet, hogy elfogyasszam, amíg hallgatom. Csúnya lenne azt mondani, hogy nem akadok meg egy picit. Vagyis, amikor feltettem a kérdésem nem biztos, hogy pont erre számítottam. Erre az instant elrettentés dologra. Feltehetőleg ez volt a szándéka... máskülönben nem azzal kezdte volna, hogy kifejezetten mi a rossz. Még jó, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor ahhoz elkötelezettebb vagyok annál, mintsem pár ijesztőnek szánt szócska, mint a „halálos ítélet” eltántorítson. Oké, tudom, hogy ez így most viccesen hangzik… vagyis, hát ki vagyok én, hogy azt mondjam ez nem ijeszt el engem, elvégre egy kis tinilány vagyok, aki egy hülye póktól is visítani tud… de attól még csak azért, mert ezt mondták, még nem feltétlenül ezt az egy faktort fogom figyelembe venni. Egy ideig figyelem, befejezem a müzlit, a papírt a zsebembe gyűröm és sóhajtok egyet, mielőtt megszólalnék. - Egy fontos kérdésem van… Te szeretsz farkas lenni? Mindazok ellenére, amiket egyrészt elmondtál, meg amikről nagyjából tudok, hogy hátrányok, mégis… így, ennyi idősen azért már eléggé kiélhetted az előnyeit is, gondolom én. Lehet fura így feltenni a kérdést, de jobb szó nem jut rá eszembe… szóval: Megéri farkasnak lenni szerinted? – Nyilván a korára szánt megjegyzésemet még véletlenül se úgy szántam, hogy öreg, vagy valami, hanem úgy, hogy azért nem egy fiatal farkasnak mondható, ha valaki, akkor ő biztosan megélhette már a legjobbat és a legrosszabbat is, amit adhat ez a lét. Azt hiszem. Mármint, nyilván nem a szélsőséges dolgokra gondolom, hanem ami átlagban, mindenkivel megtörténhet, aki farkas. Most aztán nagyon is reménykedtem a pozitív válaszban…
Nem felelek semmit arra, hogy egyelőre még nem beszélt erről Pedróval. Nem vagyok én kapcsolati tanácsadó, és hogy őszinte legyek, a tinédzserszerelmek egyáltalán nem érdekelnek. Ötszáz éves vagyok, basszus, elég, hogy latin szappanoperákat nézek, nem kell még egy ilyen kereszt is, hogy Démoklész kardjaként lógjon a fejem fölött. Már így is éppen elég bajom van jelen pillanatban, hogy egy személyben kell eljátszanom a „Menjek vagy maradjak?” játékot. De legalább a müzli-szeletet elfogadja. Tessék, illedelmes kislány, ez már jó jel. Legalább Pedro nem választ szarul. Na, de vissza az eredeti gondolataimhoz, és hát van is belőlük elég, mert közben hallgatom, amit mond. Az első kérdésen fölszalad a szemöldököm. Ez mégis mi…? Így elsőre már a kérdést magát sem értem, hiszen ha nem szeretném, nem éltem volna meg ötszáz évet. De szerencsére a farkasom nyugalma lehetőséget ad arra, hogy amíg beszél, én körbejárjam a dolgot fejben. Mire pedig az utolsó szintén igen érdekes és számomra baromira furcsa kérdése elhangzik, én már készen is állok válasszal. Az elsőre. – Hát, megvannak a maga hullámvölgyei, főleg kölyökkorban, de ha az ember egyszer kinövi, egészen élvezetes lesz – vigyorodtam el. Mert tényleg az. Jobban bírjuk az alkoholt, kevésbé fázunk, tovább élünk, és közben egymás között gondolatban el tudjuk küldeni a kormányt az édes anyjába. Szóval jah, jó szórakozás tud ez lenni. A következő kérdése már… sokkal összetettebb. És összetettebb választ is követel meg. Nem is hiszem, hogy megmondhatnám neki egy egyszerű igennel vagy nemmel, hogy érdemes-e közénk tartozni. Nem vagyok az a fajta, aki örömet lel abban, hogy egyszerűen a csúcsragadozók közé tartozik, és valami azt súgja, ő sem ilyen. Ha pedig így állunk, akkor a kérdésre kérdéssel illik felelni. Az ujjaimat összeillesztem a hegyüknél, és felé mutatnak. Talán hatásosabb lenne, ha fölkelnék, de nincs az az isten, hogy én kimásszak ebből a fotelből. – Hadd kérdezzek valamit, Eszmeralda – mondom végül. – El tudnád viselni, ha végig kellene nézned a szeretteid halálát? És nem autóbalesetről beszélek. Lassú, idő általi pusztító erózióról, ami ellen semmit sem tehetsz. Túl tudnád tenni magad, ha minden, amiben hiszel, végül a feje tetejére állna? Mert a barátság, a szerelem nem tartanak örökké. – Oké, az előbbi esetében én szerencsésnek mondhatom magam. – Ha ezeket el tudod viselni, ha túl tudod tenni magad rajtuk, ha nm csak az hajt, hogy Pedro meg Te nagyon boldogok legyetek egy életen át, akkor a válaszom igen. Megéri. Mert ha foglalkozol vele, é ha foglalkoznak veled, ha helyesen nevelik, és megragadod a lehetőségeket, a farkas olyasmit ad neked, amit egyébként sosem érhettél volna el – Elhallgatok egy percre. Aztán apró, barátságos vigyor kúszik az arcomra. – Nos, kielégítő volt a válasz?
Látom a reakcióját, ami egy pillanatra meg is akaszt. Rosszat kérdeztem? Nem, nem hiszem. Vagyis, nem tudom. Áh, nagyon nem szeretem, hogy még mindig kicsit idegen nekem ez a világ. Pontosabban, azt nem, hogy nincs egy tankönyv, ami elé leülhetnék és megtanulhatnám a dolgokat, hogy utána ne tegyek fel esetleg hülye kérdéseket, vagy ne forduljon elő olyan szituáció, amit nem tudom kezelni. Ezért lesz jó nekem az orvosi szakma… az ottani váratlan helyzetekre is elvileg van megtanulható forgatókönyv és nem lehetek elveszett a világban. De aztán, megkapom a választ és némileg megnyugszom. Már amennyire a szituációban tudok. Azért továbbra is én vagyok itt az, aki egy picit kényelmetlenül érezheti magát, bár, már azt hiszem jobban megszoktam a szituációt, mint mikor bekopogtam azon az ajtón. A második kérdésemre adott válaszát is végighallgatom, vagyis, a kérdését, leginkább. Valahogy nem rendít meg a kérdése annyira, mint amennyire talán szánja, vagy, amennyire kéne, alapvetően… - Nos… ha ember vagyok, azt hiszem az a normális, hogy a gyerek megéli szülei halálát. A legtöbb rokonom nálam idősebb, szóval, jobb esetben rájuk is ez vonatkozik… A testvérem, mint kiderült vérfarkas, bár már jóideje nem láttam… Már elnézést, hogy ezt mondom, de az idő általi pusztító erózióval nem értek egyet. Számomra ez most az élet, ahogy minden ember számára… és ha farkas vagyok, ha nem, mások számára, tőlem függetlenül meg tovább az élet, anélkül, hogy bármit tehetnék ellene. Az nem igazán befolyásolja őket, hogy én éppen mi vagyok, ki vagyok. – Igen, ez is jelzi, hogy kezdem kevésbé zavarban érezni magam, mert megeredt a nyelvem… bár, leginkább alapos válaszokat akarok adni a kérdésekre. Precíz és pontos válaszokat, ahogy az ms. stréber kisasszonyhoz illik. - Azt hiszem, amikor Sam elmondta, hogy mi a helyzet, az a bizonyos feje tetejére állás megtörtént. Tisztában vagyok vele, hogy a barátság és a szerelem sem olyan dolog, ami örökké tarthat. De… ez se függ véleményem szerint attól, hogy éppen ember vagyok e, vagy sem. Bármi apróság is véget vethet ezeknek a dolgoknak, tudom jól… Bár naivnak tűnök, sőt, sokszor szeretek is az lenni, azért tisztában vagyok ezekkel… - Csak sokszor szeretek úgy tenni, mintha nem tennék… mert sokkal jobb úgy a világ. Szebb és elviselhetőbb… a struccpolitika bizonyos mértékben nagyon is jó dolog számomra. - Persze, hülyeség lenne hazudnom és azt mondanom, hogy nincs köze Samnek ahhoz, hogy most itt vagyok és ezeket a kérdéseket felteszem. Mert igenis van, ha ő nem lenne, én se ülnék most itt nyilván. Persze, az is jó lesz, hogy nem kell majd végignéznie, ahogy meghalok, mert most, mondhat akárki akármit, igenis úgy hisszük, szeretnénk úgy hinni, hogy nincs akadálya annak, hogy akár együtt éljük le a hátralévő életünket. Tudom, hogy ez nem feltétlenül lesz így, de attól még most szeretném ezt gondolni… mert fő az optimizmus, ugyebár. – El is mosolyodok, az eddigi nagy komoly arckifejezésemet leváltva. – De, nem ez az elsődleges motivációm… ez csak, amolyan szükséges jó. – Teszem még hozzá, most már befejezve a nagy szónoklatot. Azt hiszem ennél kimerítőbb választ nem lennék képes adni a kérdésire. - És természetesen igen, kielégítő volt a válasz, köszönöm.
Csendben baktattam az erdőben, egyenesen a célállomásom felé tartva. Viszonylag hideg volt, bár a magam részéről nem nagyon hatott meg az engem érintő hideg fuvallat. Talán még a kabátomra se lett volna szükségem, de sosem lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Halvány mosoly terült el az arcomon, gondolva a rám váró találkozásra. Nem, nem tudja senki, hogy jövök, de talán ez miatt is lesz vicces az egész. Igaz, legutóbb, amikor Kate-t "örvendeztettem meg" egy ilyen akciómmal nem igen nyerte el a tetszését, mint utólag kiderült... bár arra számítottam is. Elvégre, voltunk, amilyenek, és csak úgy hirtelenjében lerohanni azért... így utólag átgondolva érthető volt a reakciója... de mint mondtam, számítottam rá. Most újfent egy ilyesmi akcióra készültem... viszont ezúttal nem az én drága unokám volt a célpontom.
Aimée... vagy Odette, hamarosan elválik, milyen néven fogom szólítani innentől, elvégre már Sarah-nál se volt mellékes ez a motívum. Az elmúlt évszázadokban néhányszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon mi történhetett vele... hogy él-e még egyáltalán. Az a bizonyos 20 éves fogság vele is megszakította az összeköttetést, mire Marseilles-be visszatértem, már nem volt ott. Erre mit ad Tupilek? Elvállalom az legelső feladatomat a közös falkában és már a második szemlélésemen belefutottam. Najó, nem teljesen, inkább észrevettem, amikor a kölykével folytatott felkészülést az arénajátékokra. Per percig csak döbbenten bámultam anno, hogy ilyen nincs, lassan mindenki visszatér, aki egykoron közel állt hozzám a múltamban, vagy legalább is valamennyire tudtam kedvelni. Talán a hely szelleme volt, hogy állandóan megelevenedett szinte a múltam... bár lehet inkább a vérfarkas lét szépségeinek betudható ez... a hosszú lét ajándéka, s legalább nem átka.
Szóval tervezgettem, hogy meglátogatom, de mostanában eléggé sűrűk voltak a napjaim. Ma tudtam rá időpontot találni, szóval nyakamba vettem az erdőt és elindultam a lovardához. Magamban már mosolyogtam a viszontlátás ígéretétől, mint mondtam, de aztán eszembe jutott valami. Miért is ne? Talán ő se fog kedvesen fogadni így, de majdcsak sikerül megbékítenem. Párszáz méterre a lovardától levettem a táskámat, majd levetkőztem és bele pakoltam a ruhámat. Csak egy dobozt vettem ki belőle, melyet leraktam a földre. Utána azonnal átváltoztam farkassá, majd a doboz oldalán levő kallantyúba bújtattam az egyik agyaram és megindultam vele együtt előre. Pajzsomat olyannyira húztam fel, hogy ne egy-két percbe kerüljön lelepleződnöm. Egyenesen az udvar közepére sétáltam be így, majd leraktam a dobozt magam elé és helyet foglaltam, egyenesen a ház felé nézve. Lehet itt fogok ülni egész éjszaka, de mit számít. Csak csendben ültem és várakoztam, bár aztán engedélyeztem magamnak egy figyelemfelkeltő vonyítást... basszus, remélem a lovakat nem fogom vele felzavarni.
Ismét egy fárasztó napot tudhattam magam mögött, de csak a szokásos. Hajnalban keltem, hogy ellássam az állatokat, hogy aztán reggeltől késő délutánig tanítsam a kis nebulóknak, hogy maradjanak fent a ló hátán, és még Masakóval is lenyomtuk a szokásos kis edzésünket. Ha már ennyire a nyakunkon van a viadal, nem most kéne elsumákolni az edzéseket. Mire azonban a végére értünk, nekem nagyjából annyi erőm maradt, hogy visszamásszak a házig, azon belül is a fürdőig, hogy beájuljak egy nagy kád forró, habos, illatos vízbe lazítani egy kicsit, egy jó üveg bor társaságában. A meleg víz és az alkohol, ha teljesen nem is billentették vissza lelki egyensúlyom a normálisba, de ahhoz azért elég volt, hogy legyen némi életkedvem az este hátralevő részére… Amíg túlteszem magam a szokásos papírmunkákon, majd lapos kúszásban támadjam be az ágyikómat, hogy aztán holnap megint minden kezdődjön előröl. Szóval, ahogy sikerült kimásznom a vízből, belebújtam az első kezem ügyébe akadó melegítőbe, és még csak az sem zavart különösebben, hogy éppenséggel a bátyámé az, itthon vagyok, jó lesz az… Majd vágtam egy jó darab sajtot meg egy a maradék bort, és letelepedtem az étkezőben, hogy folytassam a munkát. Ó, Rust, ha látna, milyen kis dolgos lettem… Nem hiszem, hogy valaha kinézte volna belőlem. Őszintén szólva, én se magamból, és ha nem kényszerülök így rá, biztos, hogy még mindig csak naphosszat henyélnék és élősködnék drága bátyám pénzén. De sajnos, ember tervez… a testvére meg felültervez, de c’est la vie. Épp bőszen lapozgattam a különböző helyi építőcégek katalógusait, ha már bővíttetni szeretném a lovardánkat, amikor egyszer csak vonyításra kaptam fel a fejem, amit egyből a lovak zavart nyerítése is követett. Nekem sem kellett több, már pattantam is fel a helyemről úgy, hogy csak úgy borult a szék mögöttem a lendülettől. Visszarohantam a szobámba a puskámért – közben beszóltam Masának is, hogy ne ijedjen meg, ha lövést hall - és már lapultam is az ablak mellé, hogy kikémleljek, ki a búbánat lehet az, aki ilyenkor mer zargatni?! Meg az egy, hogy engem zargat, de ha bármelyik lónak baja esik, nem csak lelövöm, de még meg is nyúzom, az is ziher. Mert a falkatagok közül szerintem csak Alex lenne ilyen lökött, hogy ilyenkor beállítson és tanyát verjen az udvarom közepén, de fehérebb, mint az, aki itt dekkol… Mivel pedig nem csak sötét van, de még messze is van, ráadásul a pajzsa is fent van, amúgy meg nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar tovább állna, így hát úgy döntöttem, hogy ideje lépni: az ajtóhoz, hogy aztán egy laza mozdulattal kitárjam, és már célba is vegyem az illetékest. Bumm! Eldördült az első lövés, igaz, egyelőre még nem fejre céloztam, csupán a füle hegyét vettem célba, egyfajta figyelmeztetésként – hisz ha akarnám, ilyen távolságból könnyűszerrel leszedhetném. Igaz ha az utolsó pillanatban szarul mozdul, akkor pech. Aztán vártam. Hogy kibökje, ki ő, kinek kémkedik, mit keres itt, vagy meddig óhajt maradni, mert ha már szótlanul állított be, nekem ne jöjjön senki azzal, hogy milyen pocsék házigazda vagyok.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Üldögéltem, várakoztam, miközben azon gondolkodtam, vajon egy vonyítás elég lesz-e... igen, valószínűleg elég, mert a lovak már így is elég idegesen felnyerítettek pár épülettel arrébb. Na talán ha valaki máshoz jöttem volna vendégségbe, akkor megfontolom, hogy vacsizok egyet, addig is kussolnak az állatok... de szerintem Aimée-tól olyan pároslábbal való seggberúgást kapnék a dologért, hogy a Holdon kötök ki és ET-nek kell hazaküldenie. ~Pff, testvér, te már most részeg vagy.~ "Pedig még nem is ittam semmit ma." A vonyításom viszont jól érezhetően mozgolódást vált ki odabent, valami eléggé felbolydult odabent. Mozgolódást éreztem... s megéreztem az egyikben Aimée energiáját. No, legalább nem akkor jöttem, amikor éppen máshol tengeti az idejét... bár a nem messze álló autóból - amiről hirtelen meg nem mondtam, hogy mi - már levontam a következtetést, hogy valószínűleg nem valamelyik bárban támasztja a pultot... vagy... vagy ül a mólón... vagy hajót lop... egek, egyik ötletem hülyébb, mint a másik... bár nálam nem. Az ajtóig érzem az energiáját, meglátok egy szőke fejet megjelenni az ablakban. Magamban elmosolyodok. Hát legalább a hajszíne nem változott... na vajon hogy fog fogadni engem. Jééé, nyílik az ajtó, csak nem felismert? Hiába, a női memória egyszerűen... de hisz az egy... bimm... hát kb itt szállt egy a jobb fülem egy apró, jelentéktelen darabja, melyet elvisz a - szerencsére - fémgolyó. Hátranézek, s még hallom, ahogy a lövedék becsapódik az egyik fába. Hát bazmeg, ez aztán a francia vendégszeretet. Majdhogynem egy mangacsepp is megjelenik a fejem mellett a történtekről... ennyit a női memóriáról. Lassan felé fordítom a fejemet megint. ~Hát mindenfajta viszontlátásra számítottam volna, de erre rohadtul nem~ - csendül fejében a hangom. Najó, innentől tényleg nem játék az egész. Apró rákoncentrálás csupán, ahogyan szépen lassan elkezd ereszkedni a pajzsom, vissza a szokásos félre. ~Ezt nevezem ám meleg fogadtatásnak, Aimée... vagy hívjalak inkább Odette-nek?~ - szinte láthatja, ahogyan kajánul mosolygok magamban. Na, vajon a hangom és az energiám pár szeletét felismeri-e, vagy jövő karácsonyra vehetek neki szemüveget?
Őszintén szólva arra számította, hogy ettől kicsit jobban összetojja magát a másik, esetleg már kereket is old, vagy valami, nem pedig ennyire… hidegvérűen fogadja a dolgot. Már épp emeltem volna a fegyverem, hogy a másik fülét is célba vegyem, amikor megszólalt a hangja a fejemben, én pedig meglepetten engedtem le a puskámat, miközben az udvaron gubbasztó szőrmók felé pislogtam, mint aki nem hisz a szemének. -Nicholas? –kérdezek vissza, aztán már kanyarítom is a hátamra a fegyvert, hogy odasétáljak hozzá, no meg közelebbről is szemügyre vegyem. -Je suis désolée. –feleltem, ahogy odaléptem mellé, hogy megnézzem, mennyit vittem el a golyóval a füléből, de miután megbizonyosodtam róla, hogy semmi komoly, csak megpöcköltem a füle hegyét, pici seb ide vagy oda – Na, azt hiszem, megmaradsz, még úgy is, ha nem kapsz rá puszit. –adtam elő orvosi szakvéleményemet. -Remélem, azért tanultál az esetből. Nem mondom, hogy legközelebb előre jelentkezz be, vagy kérj időpontot, de a lovakat nem zargatjuk. Egyébként nyugodtan hívhatsz akármelyik néven, hallgatok rá. Bár az itteni ismerőseim közül csak azok szólítanak Aimée-nek, akikkel még anno Franciaországban találkoztam, közülük sem mindenki… a bátyám, Faye, meg Benji. A többiek Odette néven ismernek, így lehet, jobban jársz azzal. –vonok vállat, nekem aztán tényleg édes mindegy. -Jó újra látni téged. Egyébként így jöttél idáig? –mérem végig újra, farkas alakját, mígnem végre feltűnik az a doboz is mellette – Ez micsoda? A ruháid vannak benne, vagy nekem hoztad? –kérdezek rá kíváncsian, de a válaszától függetlenül a hátam mögött lévő faházra mutatok. -Figyelj, nincs kedved bejönni? Felőlem maradhatsz bundás formádban is, vagy mást nem, fügefalevél helyett kapsz egy fenyőgallyat… -ajánlom fel nagylelkűen, ha már ilyen nagyszerű házigazdaként indítottam, akkor javítsunk valamit a képen – Nem mint ha engem annyira zavarna, hogy a nappalimban nudizol, de van egy kölyköm, szegénynek nem kéne belegázolni törékeny lelki világába. –feleltem nevetve, aztán, ha hajlandó bejönni, akkor felkapom a dobozt, és elindulok vissza a házhoz, az ajtónál előre engedve négylábú kis vendégemet. -Aztán nem összeszőrözni a kanapét, tegnap porszívóztam! –szóltam rá komolytalanul, én, meg a porszívó… hirtelen azt se tudnám megmondani, hogy hol lehet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Na ez az arckifejezés bőven megérte az akciót. Igaz, egy pici darabka bánta a testemből, de nem zavart különösképpen, holnapra majd visszanő. Vesztettem már el többet is egyszerre, melynek több hasznát vettem, mint ennek a húscafatnak. ~Örülök, hogy emlékszel még rám.~ Hát na, az, hogy egy ingázás során Bordeaux és Marseilles között meg tudta jegyezni a kilétemet, nem biztos, hogy 150 év után is így lesz. ~Ce n'est rien, mon amie~ – viszonzom a gesztust a nő anyanyelvén, miközben felpillantok rá a közeledéséére... majd hallatok egy olyan hangot, mint ha nevetnék. – ~Köszönöm dokinéni, ólomterápiát ajánl-e kezelésként?~ Utána pedig következnek Aimée kioktató percei. Fejemet érdelődve döntögetem jobbra és balra, miközben hallgatom beszél. Amikor megemlíti Faye-t, lopva elmosolyodok magamban. Ha kiderül, hogy ő tudja, hogy én tudom, ki az a kis francia, akkor... akkor fogalmam sincs. Végül végez a fejmosással. ~Csak neked akartam jelezni, de látod, vénségemre csak utólag jutott eszembe, hogy talán a lovaid nem fogják jónéven venni a dolgot... hát te... ne tudd meg hogy meglepődtem, amikor kiderült, hogy Faye-el ismeritek egymást... nem is hogy~ - mondom, miközben. – ~Hm... tudod mit, majd a találkozó végéig eldöntöm.~ Amikor mondja, hogy jó engem újra látni, jókorát dobban a szívem. Mostanában egyre többször hallom ezt a régi ismerősöktől... oké, másodjára, kezdésként, de határozottan jobb, mint a januári felhozatal. ~Én is neked, Aimée. Sajnáltam eléggé, amikor már nem találtalak téged Marsailles-ben. Amúgy nem, az erdőig emberként jöttem... csak aztán eszembe jutott ez a kis tréfa~ – na aztán észreveszi a dobozkát. – Neked hoztam... ha már ígértem neked egy szuvenírt. Nem mondtam el, mi van benne, meghagyom neki a felfedezés örömét. Ha már ilyen sokáig nálam volt, nem most fogom lelőni a poént neki. ~Fügefalevél? Hát Ádámnak nézel, Éva?~ – kuncogtam. – Aham, majd pont én fogom. Elmegyek felöltözni, majd hamarosan jövök, így megfelel?~ Mondjuk akár jó volt neki, akár nem, én biza elnyargaltam oda, ahol hagyta ma cuccomat. Gyorsan kapkodtam magamra a ruhámat, miközben visszaváltoztam... s ha Odette megnézte közben a dobozka tartalmát, akkor egy polgárháborús tiszti pisztoly kerül elő belőle. Annyiban nem átlagos, hogy ezüstberakásos a markolata. A fegyveren amúgy látszik, hogy bár öreg, eléggé odafigyeltek rá és rendben tartották... másfél évszázadon át. Közben lassan végeztem az öltözéssel és visszaballagtam a házhoz. Bekopogtam, mielőtt benyitottam volna. - [b]Ugye kiürült a tár?[/i] - kérdeztem vigyorogva.
Arra, hogy csak jelezni akart, egyszerűen vállat vonok. -Aki másnak kerve kérész, annak fitymereg a nyetütü. Ne csodálkozz, ha a következő ilyenért kapsz két lila lóharapást, de akkor biztos kiállítalak a rétre, szembeszéllel lekváros kekszet kaszálni, és még csak az sem fog meghatni, ha szülinapod van. Remélem, leszűrted belőle a tanulságot. A Strauss strucc szemgolyója nagyobb, mint az agya. –adtam elő nagy komolyan rögtönzött filozófiaórámat az élet nagy bölcsességeiről, aztán értelmezze, ahogy szeretné, azt hiszem, lehetőségek vannak benne bőven. -Ha tudtam volna, hogy visszajössz, akkor sem biztos, hogy megvárlak. Már így is azok között voltam, akik a legtovább maradtak a falkából, pedig elég rizikós volt az is. Tudod… legyőzték az Alfánkat, utána meg megpróbáltak egy másik falkába beolvasztani minket, de az sem volt túl szerencsés, így amint Benjamin hazaért a háborúból, le is léptünk. –magyaráztam, miközben a puskám markolatát piszkáltam a kezemmel. Ahogy mondja, hogy enyém az ajándék, már kézbe is kapom, ám egyelőre még nem bontom ki, csak óvatosan megrázom, hogy milyen hangot ad ki, hátha ebből sikerül kitalálni, hogy mit rejt a doboz. Ha porcelán teáskészlet, azt hiszem, annak elég árulkodó hangja lesz, de csak nem… -Egyből Évával jössz itt nekem, Ádám? Szóval tényleg feminista vagy? Nekem nagyon bejössz, cica! Vigyázz, mert a végén még megtartalak, szép pár kesztyű lenne belőled! –füttyentettem egyet, majd a kezemmel színpadiasan körbemutattam az udvaron – Sajnos fügével nem szolgálhatunk, azért mondtam a fenyőt. Igaz, kicsit szúr, na és… De ha nem, hát nem. És még a nőkre kell sokat várni, meg panaszkodnak rájuk, hogy sokat öltözködnek… Spuri, ugorj bele a harisnyádba meg az otthonkádba, addig itt megvárlak! –kiáltottam még utána, had érezze a szeretetet meg a törődést, én pedig a dobozzal a karomban vártam. Ahogy észrevettem, hogy megindul vissza felém, egyből a nem létező karórámat kezdtem nézegetni, miközben türelmetlenül doboltam a lábammal, mint amúgy a férfiaknál szokás, ha túl sokáig készülődik az asszony. -A tár? Max nálad… De hallod, ezt aztán nem sietted el. Ha mást sem szoktál, akkor azt hiszem, szerencsés a leendő nejed. –böktem oldalba finoman a könyökömmel, miközben sokatmondó vigyorra húzódott a szám. El is indultam vele a faház felé, de aztán néhány lépéssel később, ahogy felé pillantottam, hirtelen lefagyott a mosoly a képemről, én pedig csak elkerekedett tekintettel bámultam rá. -Mon dieu! Biztos jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit az éjjel agyonvertek… meg egy kis hányás is van a hajadban. –nyúltam a haja felé, de ahogy lábujjhegyre állva közelebb hajoltam, rájöttem, hogy mégsem az, csupán némi bomlásban lévő avar-maradvány. Lássa milyen kedves vagyok, azért lesepregettem onnan, sőt, kapott így is egy buksisimit – vagy hívjuk inkább haj-összekócolásnak, az korrektebb – Bocs, téves, mégsem hányás volt. Falevél. Vagy ázott sündisznókaki. Vagy bomlás félben lévő csiga, és akkor meg is van a magyarázat rá, hogy hová tűnt valójában Sammie tányérjáról annak idején…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Valószínűleg ha ember lennék akkor olyan szemöldök ráncolást mutatnék be Odie-nak a megjegyzése hatására, hogy a végén még beutalna a cirkuszba mutatványosnak... bár így is kapott egy "Hülye vagy, lányom?" nézést. ~Nyugtass meg, hogy ez csak valami francia szolmizációs gyakorlat és nem neked mentek el otthonról az elmúlt pár év során~ - persze a tekintetem mosolygott közben, ez csak gyerekes szurkálódás. - ~Nofene, csak nem megtanult valaki németül?~ Na igen, a nevem... amikor annak idején Sarah-nak bemutatkoztam, igazából fogalmam sem volt, milyen nevet mondok. Csak kellett egy random, így hát kimondtam az elsőt, ami eszembe jutott. Igazából a XX. századig abban a hitben éltem, hogy a Straussnak nincs semmi jelentése... aztán hopsz, kiderült a turpisság. ~Szóval ennyire elharapózott a helyzet? Már akkor se volt jó, amikor átjártam hozzátok... de akkor már értem, miért volt olyan nyomott hangulat a városban, mikor kerestelek.~ Kíváncsian nézem, amikor kézbe veszi a csomagot. Majdnem odamondom neki, hogy nyugi, nem robban, de aztán megállom. Valószínűleg az orra kiszagolná a puskaport már előre. Na de aztán megint kapom a jobbnál jobb megjegyzéseket... hát ez a csaj nagyon kész, pedig még a piaszagot se érzem rajta. ~Nana Évikém, vigyázz, mert szavadon foglak... bár szebb jövőt is el tudnék képzelni, mint a kézmelegítőd~ - kis ártatlan játék... s talán félreérthető is, de annak idején se voltunk mentesek a csipkelődéstől. - ~Na már nem azért, de néhány tűlevélnél többre lenne ám szükségem~ Beszólni így látatlanban, ejjej. Na viszont amikor jön egy újabb beszólás... hát azt nem tudom megállni, hogy ne gonoszkodjak vele egy picit. ~Akkor előbb vedd le, mert úgy látom, elloptad az enyémet.~ Biza, ahogy végignéz magán ezt követően, úgy durván pár másodpercig láthatta önmagát otthonkában meg harisnyában. Az illuzionista vérvonal szépségei, hogy úgy fogalmazzak. Egy kis szemre ható, játékos illúzió... mindenesetre ha ezt követően nem érzem a részéről a késztetést, hogy lelőjön és megnyúzzon, akkor hamarosan visszatértem hozzá... már éppen reagálnék a következő megjegyzésére, amikor eljut a tudatomig az utolsó szava is... halk nyögést hallatok, igaz, a könyökének ehhez nem sok köze volt. - Naja, bárcsak a "jövendőbelim" is ilyen szerencsésnek érezné magát. A hangomból érződött, hogy bizony ez most nem egy általánosító megjegyzés volt, hanem tényleg volt valaki, aki inkább a bolygó másik oldalára kívánt éppenséggel és még próbálom is meghódítani. Mindenesetre zavartan pislogok, amikor megjegyez valamit. - Hááát... mostanában kissé mozgalmasak voltak a napjaim. Amikor Aime elég közelről kezd el vizslatni, meg se fordul a fejemben semmilyen... olyan gondolat. Nem, a helyzet az, hogy sosem fordultak meg a fejemben hasonlóak, ha meg igen, akkor hamar elhaltak. Szép és vonzó nőnek tartottam, de sokkal inkább tekintettem rá úgy, mint a kishugomra, mint egy lehetséges trófeára. Mindenesetre ki is halász valamit a hajamból. - Te csigával eteted a lovaidat? Éppenséggel baromira nem tudtam, ki az a Sammie, hát gondoltam valamelyik táltost nevezték el így... bááár, érdekes választás lenne... Sammie a ló. - Amúgy, hoztam még valamit... tudod, útközben találtam, biztos egy teherautóról esett le... segítesz elpusztítani? Közben a táskámban matattam, majd egy bontatlan vodkásüveg kandikált elő hirtelen.
Még csak látnom se kell a másik arckifejezését, hogy tudjam, hogy reagált rá, az energiái ugyanis tökéletesen leírják az állapotát… hogy a fejemben felcsengő hangokról már ne is beszéljek. -Hogy elmentek volna? Micsoda kérdés, már majd’ 3 évszázada, aztán azóta se találtak haza. –vontam vállat nevetve, amikor pedig a német-tudásomat firtatja, csak büszkén kihúzom magam – Képzeld, tudok németül, még ha nem is sűrűn hallhattál ilyen nyelven. Annak idején pár évig Németországban is éltem, arról nem is beszélve, hogy drága bátyuskám öribarija is német. –igen, Heinére gondolok, bár sűrűn vele se szoktam németül csevegni – beszéljen csak ő franciául, elvégre ez a világ legszebb nyelve! -El… sajnos, de majd egyszer elmesélem. Most nem akarom felemlegetni, nehéz idők voltak, és csak tönkre vágnám vele a hangulatot. –sóhajtottam, és még egy halvány mosolyt is varázsoltam az arcomra mellé. A csomagot egyelőre csak kézben tartom, még nem terveztem kibontani, majd… ha visszaérünk a házba, most úgy is jól szórakozok azon, hogy Nicho agyát húzhatom. -Ettől szebb jövőt? Na szép… Ti oroszok, nem tudjátok, hogy mi a jó, de sebaj! Szülinapodra majd kapsz egy saját kézmelegítőt, az úgy is olyan menő nálatok. Tudoood, amit azok a puccos dámák szoktak hordani a hintón ülve, ami úgy néz ki, mint ha valami felpuffadt, döglött mosómedve, farkinca nélkül, mert azt meg a vadászsapkára szokták tűzni… -kezdtem bele a magyarázkodásba, miközben fél kézzel a dobozt fogtam, a másikkal pedig nagyban mutogattam a szavaim mellé, hogy szemléletesebb legyen az egész. A nagy activity közepette épp hogy nem esett le a puskám a vállamról. -Most komolyan, ilyen sóhernek nézel? Az eszem megáll… Még szép, hogy többet kapsz, mint néhány tűlevél, én pár ágat ígértem neked. Sőt, tudod mit? Lásd, kivel van dolgod – meg nehogy csalódj itt a nagy francia vendégszeretetben, válassz egy fát, kivághatod és hazaviheted. –mutattam egy színpadias mozdulattal a körülöttünk húzódó erdőre, van itt annyi fenyő mint a nyű, választhat, melyiket szeretné. -Nicho… -jegyeztem meg halk, és vészjósló hangon, ahogy sóhajtottam egyet. Mire újra rá emeltem a tekintetem, már egy széles mosoly és a legangyalibb arckifejezésem ült az arcomon – Köszönöm, de nekem a csipke jobban áll. És ha előbb érek a mondat végére, mint hogy beszüntesd az illúziódat, akkor én is megmutatom, mit tudok a képességemmel. –feleltem még mindig csevegő hangnemben, mint ha csak egy egyszerű croissant-receptet beszélnék meg a szomszédasszonnyal, közben azonban a kezem már a puskám markolatára is csúszott. Ha nem hagyja abba a trükközést, esküszöm, nem csak a füle hegyét kapom le, hanem tényleg kilyuggatom a bundáját, nem szerettem, amikor engedélyt nélkül a fejemben turkálnak, az ilyen illúziók pedig határozottan ebbe a kategóriába tartoztak. Szerencséje, hogy abbahagyta és inkább visszavonult öltözködni. -Hú… csak nem fasírtban vagytok? –pislogtam vissza kissé meglepetten, de aztán már bombáztam is az újabbnál újabb kérdésekkel – Ki a szerencsés? Akarom mondani, az az idióta, aki így kéreti magát? Ő is itt van Fairbanksben? Ismerem? Hogy ismerted meg? –így első körre azt hiszem, ez is elegendő lesz. -Azt elhiszem, tulajdonképpen én se sokat unatkozok mostanság. És nem, a lovakat nem… Az egyik vendégemet kínáltam vele, aki hosszabb ideig élt nálam, de nem annyira jött be neki. Fiatalok… nem tudják, hogy mi a jó! Meg hogy mennyi melója van az embernek azzal, hogy elkészítse. Kedveskedni akarok, aztán ez a hála! –fakadtam ki felháborodva, amikor azonban megláttam Nicho kezében a vodkásüveget, egyből alább hagytak az indulataim – Óóó… még kérdezed? Na irány befelé! Jut eszembe, maradt még némi csiga tegnapról, kérsz? –kérdeztem vigyorogva, azzal el is indultam befelé, vidáman dúdolászva, hogy aztán odabent a kanapéra levágódva ismét megrázogassam kicsit a dobozkát, amit kaptam. A puskát csak a kanapé mellé támasztottam, hogy kéznél legyen, majd nekiláttam, hogy kibontsam a meglepimet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Oké, most már ha eddig hülyének néző tekintetet vágtam, akkor most már jöhetett a komplett idióta fokozat. ~Akkor még se volt akkora hülyeség, amikor egyik részegebb pillanatunkban fel akartam írni a homlokodra, hogy "Elmentünk?"~ Ah, azok a jó kis Marsailles-i éjszakák... komolyan mondom, egyre jobban hiányoznak... abban az időben, ha éppen nem tudtam Adélaide karjai között pihenni, akkor ez jelentette az egyetlen örömet az életben. De jó lenne néhány korábbi baromságot újraélni. ~Hát akkor kezet foghatunk mert pár évtizedet én is lehúztam a káposztaevőknél... vagy mancsot... vagy mit tudom én.~ Ja, pár évtizedet... négyet, ha nem számolom bele azt a korszakot, mikor csak barangoltam a Császárságban, mint kalandor. De most inkább nem fogok nekiállni németül beszélni... pihentetem tudásom azon részét... Aimée bátyján meg nem lepődök meg... Faye már emlegette pár napja. ~Oké, akkor vedd úgy, hogy most meg se szólaltam ezzel kapcsolatban.~ Lezár, semmi kedvem hangulatrombolni. ~Meg vagy lepődve? Mi oroszok "csak" annyit tudunk az életről, hogy áldozat nélkül nincs győzelem~ - kuncogok, bár igazából ebben semmi vicc nincs... a II. világháborúban 30 millió halott árán mutatták meg a szovjetek, mennyire igaz is ez. - ~Te most a muffra gondolsz?~ Legalább is a leírásból nekem ez jutott eszembe... persze csak miután megszabadultam attól a képtől, hogy Aimée tényleg egy mosógépet fog ráhúzni a kezemre... és még a farkát is levágja róla a cél érdekében. Szegény állatka. ~Azzal az üdvözlőlövéssel elég sok mindent elmondtál a francia vendégszeretetről~ - hallatok egy kuncogó hangot. - ~Aham, és heringgel vágjam ki?~ Egy kis Monthy Pyton, sose árt. Én meg utána magamban röhögtem, hiszen ahhoz, hogy Aimée-re rá tudjam húzni az otthonkát, nekem is el kellett képzelnem őt úgy... hát igen, mondhatjuk, hogy jó volt a képzelőerőm, szüksége is van rá egy illuzionistának ~Most miért, jól áll.~
***
Aztán visszatértem, immáron az emberibb felemet mutatva. Mennyire megtévesztő is ez... emberbőrbe bújt farkas. Na de aztán a téma érdekes fordulatot vett, pedig csak egy elszólás volt. - Igen, itt van Fairbanks-ben és tagja a falkának... de kétlem, hogy neked kellene mesélnem különösképp a találkozásunkról - mosolygok hamiskásan, hisz elvégre neki anno mindent elmondta. - Adélaide az... bár mostanában Sarah-nak hívja magát és megkért, tegyek én is így. Az pedig, hogy fasírtban vagyunk... találó valahol, de kissé... körülményes a dolog. Na és még finoman fejeztem ki magamat. A Chena folyónál való találkozás óta... hát találkoztunk párszor, maradjunk ennyiben. Mindenesetre nem szándékoztam titkolni Aimée elől a dolgot. Miért tenném, jó beszélni erről valakivel, akinek rálátása is van a múltamra. - Hát látod, van, aki nem tudja, mi a jó. El vannak ezek már kényelmesedve itt az USA-ban. Óóó, sejtettem, hogy amint elővettem a hangulatfokozót, már milyen arcot fogok kapni. Bementünk, majd a kínálásra bólintottam. - Persze, jöhet. Nem voltam finnyás... amit én összeettem az elmúlt évszázadok folyamán... hát nem a csiga az, ami talán a legundorítóbbnak tűnhet az átlagember számára. Mindenesetre amikor nekiáll kinyitni a dobozkát, figyelemmel követem a reakcióját. Annyi éven át hordoztam magammal... jó végre odaadni annak, akinek szántam.
-Káposztaevőknél? De hisz azok a lengyelek…A németek leragadtak a Wurst-nál meg a Bier-nél… -csóváltam a fejem Nicho szavaira. Nem mint ha baj lenne velük, csak egy idő után elég monoton tud lenni. -Meg hogy a jó vodka fagyáspontja -35 fok alatt van. Ámen. –ennyit arról, hogy mit tudnak az oroszok, amikor pedig visszakérdez, csak egyszerűen vállat vonok – Jah, azt hiszem, így hívják. -Hékás… te zargattad a lovaidat, örülj, hogy csak a füled hegye bánta, nem más… -túrok a hajamba ahogy a francia vendégszeretettel jön nekem… most mégis mit várt? Dobáljam meg csigával? Vagy vágjak hozzá egy croissant-t? Azt már nem! – Tudod mit? inkább menj, öltözz fel…
Visszatérte után egyből a nőügyeire térünk, mit ne mondjak, egyből érdekesebb téma, mint Oroszország… Kíváncsian hallgatom, de miután felvezeti a témát, csak felvont szemöldökkel várok, s miután elhallgat, még utána is hosszasan pislogok meglepettségemben. -Te… Azt mondod, hogy Adélaide? Akarom mondani, Sarah? A mi Sarah-nk? Aki olyan szemrebbenés nélkül issza a vodkát, hogy bármelyik oroszt az asztal alá inná? Akivel múltkor olyan hatalmasat buliztunk az O’Connorsban? Akinek van egy Yvonne nevű kölyke? Aki bekufircolta magát a falkába? Akivel majdnem pudlifazonra nyírtuk az akkori Atanerket? Akit anno Adéla… ja, ezt már mondtam. –daráltam egy szuszra a kérdéseimet , majd miután pár szusszanásnyi szünetet tartottam, komoly tekintettel fordultam a másik felé - Nicho, őszintén! Ne szívass, hogy ilyen kicsi a világ… Tényleg Sarah az? Félelmetes. Ahhoz képest, hogy hány ember él a földön, Fairbanksben már nem ez az első ilyen eset. Azonban nem elégeltem meg ennyivel, további részleteket akartam! -És min sikerült összevesznetek? –faggattam kíváncsian – Összetörted az autóját? Vagy a megittad a dugipiáját? Nem vittél virágot az újratalálkozásnál? Nem írtál neki levelet? Rajta kapott valaki mással? –dobtam be néhány lehetséges megoldást, aztán ha egyik sem stimmel, majd kiderül, hogy hogy is történt. Közben pedig már indultam is vissza a hát felé, hogy odabent a kanapén tanyát verve folytassuk a társalgást, némi itóka társaságában. -Csak vicceltem, most nincs belőle. Máskor szólj egy hónappal azelőtt, hogy jössz, és ígérem, főzök neked. A boltban talán lehet kapni, de az meg a nyomába se ér. –feleltem, majd tettem egy kitérőt a konyha felé, hogy két pohárral, meg egy üveg abszinttel térjek vissza – nehogy már ne keverjük… Most már tényleg lehuppantam a kanapéra, s átengedve a töltést a férfinak, én az ajándékomat kezdtem bontogatni lelkesen, hogy csak úgy repkedtek a papírcafatok a nappaliban. Amikor azonban megláttam… gyerekek, az szerelem volt első látásra! Szóhoz sem jutottam hirtelen elérzékenyülésemben, csak óvatosan kiemeltem a dobozból a fegyvert, ahogy lassan forgatva minden oldalról megcsodáltam. Komolyan, ez jobb ajándék mint valami eljegyzési gyűrű. -Nicho… merci! Ez… Ez… c’est tres beau! –feleltem elérzékenyülve – Hol szerezted?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Igen, ez nekem is feltűnt... de ahhoz képest anno a fronton állandóan azt ordibálták nekem a jenkik, hogy "Mocskos kraut" meg társai.~ Mondjuk nem mint ha magamra vettem volna, elvégre nem vagyok német... engem max a céklával azonosíthattak volna, ha tudják, hogy igazából egy ruszki vagyok... de hát nem tudták, ma meg már nem számít. ~-35? Az még langyos.~ Oké, nem az, de az oroszoknak ha volt valamijük, az a hidegtűrés. Sosem felejtem el, amikor annak idején Volgográdban a legnagyobb hidegben egy szál ingujjban járkáltam, a délről jött kereskedők pedig már a harmadik bundakabátot húzták magukra... na, pedig akkor még csak egy egyszerű ember voltam még. ~Zargattaaaam?! Akkor mit mondtál volna, ha a lókarám előtt adom elő ugyanezt, éhes morgással?~ Nem, egyáltalán nem akartam ilyet csinálni, de ha neki ez már zargatás...
***
Ah, na most külön hálás voltam Odette-nek, hogy feljött a téma. Jól esett valakivel beszélgetni erről. Oké, Yvonne-nál is előjött a téma, amikor nemrég összefutottunk, de az más, ő érintett, vele valószínűleg nem tudnék úgy beszélni Sarah-ról. Aimée viszont eléggé ráfügg a témára. Vigyorogva hallgatom is egy darabig, ahogyan mondja Sarah dolgait... na egészen addig a bizonyos részig, ott kissé elkomorodok, valami csillan is a szememben... nem, semmi vészjósló. Azt hiszem tényleg van pár olyan dolog, amit nem feltétlenül kellene tudnom... most már mindegy, a barátomat pedig nem állítom meg, mondja csak. - Nem szívatlak, tényleg ő az - mosolyodok el végül. - Amúgy én is nehezen hittem el. De a témának még nincs vége, ahogyan rátér egy égetőbb dologra... válaszolok is. - Bár ennyi lett volna - sóhajtok. - Sajnos, összetettebb... tudod, mondtam annak idején, hogy egy darabig különváltunk... de... nem tudtam hozzá visszamenni öt év után. 20 évig börtönbe kushadtam és arénajátékokon voltam köteles részt venni. Aztán mire szabadultam, már késő volt és egészen eddig halottnak hittem őt. Januárban találkoztunk újra és... megváltoztak a dolgok. Nem kér belőlem. Röviden ennyi, pedig biztos tudnám még ragozni. De nem akartam rázúdítani ezt Aimée-ra. Nem tudom, mennyire van hozzá nyomra jelenleg, hogy egy kisiklott szerelmi történetet hallgasson. Válaszolni fogok neki persze, ha új kérdés jön, hiszen az jelzi, hogy mégis van kedve a témához. - Boltba? Minek, ha egyszer gyűjthetünk is - vigyorgok, miközben kinézek az ablakon. Elvégre az erdő itt volt egy köpésnyire, nyugodtan ki is mehetünk megoldani... mondjuk amikor megláttam, hogy mit is hozott magával pluszban, talán még lesz is valami belőlem. Magamnak meg gratuláltam, hogy nem autóval jöttem, mert szerintem hamarosan már nem igen lesz emlékem az estéről. Na viszont tényleg izgultam, hogy mit fog szólni hozzá. Annak idején nem kötötte ki, hogy mit hozzak, így hát kutattam is egy darabig, hogy mivel lepjem meg... s külön örültem annak, hogy odaadhattam. Legalább ezt az ígéretemet teljesíthetem... s amikor megláttam az arcát... hát leesett egy jókora kő a szívemről. - Tu es les bienvenus, Aimée - mosolyogtam. - Je suis heureux que tu l'aimes. Ööö... hol is... ja, megvan. A Gettysburg-i csatatéren akadtam rá, az egyik tiszté lehetett. Volt egy másik is, de annak a markolata volt ezüstözve és nem az oldala, szóval inkább ezt hoztam el. Elvileg még működik is, de legutóbb 20 éve lőttem vele... csak egy kis fekete lőpor kell hozzá és töltény.
-Ha a karám előtt teszed, éhes morgással? –kérdeztem vissza vigyorogva, de aztán halál komolyan folytattam– Akkor már alulról szagolnád a hóvirágot. –jegyeztem meg hűvösen, senki ne packázzon a pacikkal, se velem. Néhány másodperc hatásszünet és végül újra mosolyra húzódott a szám – Na jó, ha azt nem is, de az étvágyadat biztos elvettem volna tőlük.
***
Érdekesebb vizekre terelődik a téma, konkrétan Nicho és Adelaide kapcsolatára, nekem pedig nem is kell több, hogy rákapjak a témára… hisz van jobb, mint a barátaink magánéletén csámcsogni? Biztos, de most ez van, ezt kell szeretni. -Nem csodálom. Félelmetes, hogy milyen kicsi a világ. Meg hogy milyen régóta ismerjük egymást, és csak most derül ki ez az egész… -jegyzem meg eltűnődve, és magamban fel is idézem a régi szép időket, amikor még Franciaországban éltem… Nicholas-val még Marseilles mellett futottam össze, Sarah-val csak később, amikor épp Párizsban éltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kettejüknek köze lehet egymáshoz… -Igen, emlékszem. –bólintok amikor említi, hogy mesélt régebben a lányról, éppen csak azt nem tudtam, hogy ki is az a lány… Vagyis, akkoriban még nem is ismertem Saraht. -Ő pedig azt hitte, hogy meghaltál? Vagy hogy nem kérsz belőle többet… egyik jobb, mint a másik, ne csodálkozz, ha a háta közepére se kíván. Nem lehetett könnyű feldolgoznia, erre most újra betoppansz az életébe? Most így belegondolva, érdekes szituáció… Látni se akar, de falkatagok vagytok… Tényleg, más is tud rólatok, vagy titkoljátok a dolgot? –kérdeztem bele a dolgok közepébe, mert miért is ne… tudom, hogy Nicho úgy se fog megsértődni rajta, ahhoz már jobban ismerjük egymást. -Ugyan, a csigáknak hideg van az ilyen időhöz… Nem mint ha a frizsiderben melegebb lenne, de ott már nem sok beleszólásuk van a dolgokba… -csóválom a fejem, majd az ablak felé pillantok, odakint még nyomokban felfedezni a havat… -Wow… -pillantok le a fegyverre, miközben a háttértörténetét hallgatom. Egy tiszti fegyver, ezt nevezem! -Azt valószínűleg nem sokat használtam volna. Az ezüstöt csak töltényben szeretem, akkor is úgy, hogy az én fegyveremben van és nem épp rám céloznak vele. Kesztyűben meg nem szeretek lőni. –jegyeztem meg nevetve – Ha akkor működött, akkor biztos most is fog. Ha meg nem, úgy is szerváltam egy jó kis kovácsot magamnak nemrégiben, mást nem, majd vele megnézetem. Úgy is ért a fegyverekhez is. –feleltem, majd egy pillanatnyi gondolkozás után folytattam is – Valószínűleg már te is láthattad, az egykori betolakodó falka omegája… Szép hosszú haja volt, amíg le nem vágták büntiből… -formálok ollót a kezemmel. Nyissz-nyissz.
Kezdőlap
És loccsantom a festéket! 
//
