A mai napomat is egy jó kis bulival zártam le, ami ismét remekül alakult. Igaz egyedül mentem el rá, de no a tömegben nem is olyan gáz egyedül táncolni, nah meg az ember hamar talál magának párt. Ma azért nem ittam olyan sokat ahhoz, hogy ne tudjam hol vagyok, vagy ne állnék meg a saját lábamon. Viszont taxira a pénzem is elfogyott, így hazafelé a gyaloglást választom, ami amúgy sem zavar, sőt kimondottan jól esik a friss levegő. Az egyik utcában a magassarkúm kopogása mellé egy idegen cipő hangja is csatlakozik hátulról. Hosszú percekig nem csinálok semmit, majd kíváncsian egy rövidke pillanatra hátrapillantok. Nem túl biztató a pasas kinézete, így inkább meggyorsítom lépteimet, vagyis meggyorsítanám, ha szemből nem jelenne meg még két hasonló öltözékben lévő fickó, akik közül az egyik ki is tépi a kezeimből a táskám, majd tovább halad. Az értelmes lányok ilyenkor inkább elrohannának haza mit sem törődve a holmijaival, főleg ha nincs is nála pénz, de én nem tartozom ezekhez a lányokhoz, így azonnal meg is fordulok és leszólítom őket. -HÉ! Azonnal add vissza a táskámat!-Odatipegek hozzá, majd megpróbálom kirángatni a tulajdonomat a kezei fogságából, de mind hiába. Csak egy jót nevet a képembe, majd elkezd körülöttem járkálni, majd egy jó nagyot rá is csap a fenekemre, amire egy pofon a válaszom. -Ne érj hozzám! Kérem...-Nem tudom befejezni a mondatom mert én is megkapom a pofont, bár jóval erősebbet. Fel is hasad a szám tőle.
Az én mai napom azzal záródik – legalábbis azt hittem – hogy a munka és a gyakorlás után hazasétálok, és alszom pár órát. Persze mindig mikor rákészülök a pihenésre, akkor történik valami váratlan, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni, vagy amit nem lehet elnapolni. Egyenruhában vagyok, mert sem időm, sem kedvem nem volt átöltözni, hogy még egy váltás ruhában leizzadjak. Napi egy szett ruhát leamortizálni, vagy másnap felvehetetlenné koszolni éppen elég, azt hiszem. A mellett a bizonyos utca mellett is simán elsétálnék, amelyikben Masako-t éppen atrocitás éri, de meghallom a kétségbeesett „kérem!”-et, meg a röhögést, és mintha egy pofon is elcsattant volna… Nem kérdés, hogy elindulok a négyesfogat felé, és bár tudom, hogy baj van, azért elsőre megpróbálom komolyabb balhé nélkül felmérni a helyzetet. - Jó estét! Mi a probléma, Uraim? Mikor elég közel érek, már könnyen fel tudom mérni a helyzetet, és még a lányt is felismerem. A felrepedt, vérző szája alapján egyértelmű, hogy hosszú éjszakám lesz…
A pofon után a fickó vállon ragad és a falhoz ken, majd úgy néz mogorván pár centi távolságra rám, majd kioktat, hogy ki is ő és meg ne merjem pofozni még egyszer. Igazából sokkal ijesztőbb, mint ahogy ezt most elmesélem főleg, hogy a pasas arca tele van hegekkel, meg valami tetkó is felkúszik a nyakánál. Nah igen az ilyen embereket jobb kerülni. De én már csak ilyen vagyok. Ha nem keresném a bajt nem is tudnám mit csinálnék. Az ismerős hang hallatán meggyullad a remény lángja bennem, majd Jakere pillantok azokkal az igazi kis cuki kutya szemekkel. -Jack, Alex intézzétek el! Addig én elszórakozom ezzel a csibével!-Azzal a hajamnál fogva elkezd ráncigálni az egyik zsákutcába, majd a falhoz lök és többet nem is vár, azonnal megpróbálja letépni rólam a ruhákat. -Hé hagyjon engem békén!-Természetesen ahogy ilyenkor normális nem hagyom magam. Elkezdek rúgkapálni és próbálom ott ütni ahol csak érem, bár nem érek el vele túl sokat. Nem vagyok valami izomember, így meg se kottyan neki, egy masszázsnak talán jobban elmenne. Miután megunja, hogy ennyire ficánkolok, így inkább a földre lök és úgy próbálkozik tovább, bár így sem adom még fel, bár kezdem érezni, hogy ebből ha Jake nem segít nem jövök ki jól.
Látom, hogy a lány felismer, de vele most nem igazán érek rá foglalkozni, mert a fickók vagy be vannak lőve, vagy csak szimplán azt hiszik, hogyha hárman vannak, akkor nem kell félniük egy egyedül intézkedő rendőrtől. Most még nem tudom megakadályozni, hogy a nagyhangú fickó elrángassa Masako-t, mert a másik kettővel kell foglalkoznom. - Uraim, emeljék fel a kezüket, és adják meg magukat! Amennyiben ellenállást tanúsítanak, kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni… A szöveget unottan darálom, és ha valamelyiküknél lőfegyvert villanna, akkor én is pisztolyt rántok, és lőni fogok, a figyelmeztetés elhangzásával egy időben, miszerint dobja el, vagy lelövöm. Nem tökéletesen szabályszerű, de ennyi miatt nem akarok meghalni. Ha megadják magukat, akkor a tűzlétrához bilincselem őket. Ha egyik sem, akkor kénytelen leszek belemenni a bunyóba. Pechük van, náluk még kezdő őrzőként is gyorsabb és erősebb vagyok, és most a gyors és hatékony kiütésre hajtok. Jelen helyzetben nekem (esetleg két kés ellen is ) elég a gumibot. Legfeljebb pár karcolást szenvedhetek, egy-két zúzódást esetleg, és felrepedhet a szám, de mikor elindulok a sikátor felé, már fegyver van a kezemben, és két eszméletlen fickón lépek át. A sikátorhoz érve a felszólításomban már nyoma sincs semmi engedékenységnek sem. A parancs határozottan és durván csattan, tele van fenyegetéssel. - Engedje el a lányt, és emelje fel a kezét, vagy lelövöm… Három másodpercet kap…
Sok mindent nem hallok abból, ami "odakint" történik. Bár egy két hangot elkapva úgy vélem, hogy az a két fickó nem adja fel egykönnyen a bunyót, de nagy szerencsémre Jake ügyesebb volt náluk. Mint egy igaz filmben, ahol a jó fiú egyedül áll ki vagy 10 emberrel, akiknél mind van fegyver, de egyikük sem találja el, viszont a jófiú mindenkit egy lövésre megöl. Azt hiszem tényleg Ő lesz az én Hősöm, bármit is mondjon erre. Mind e közben én továbbra is próbálok harcolni a fickóval, bár kevesebb sikerrel mint Jake. A ruhámat valamennyire sikerült eltépnie, de még azért szerencsére nem vagyok mezítelen. Egyik pillanatban mikor elfeledkezik a kezemről gyorsan a fejéhez nyúlok és a hüvelykujjaimmal a szemeit kezdem el nyomni olyan erősen ahogy tudom. Úgy tűnik ez hatásos, de csak egy ideig, mert ököllel egy újabb "pofonnal" ajándékoz meg engem, amitől majdnem el is vesztem az eszméletem, de arra tényleg jó volt, hogy kissé lenyugodjak. Ezt gyorsan meg is próbálja kihasználni, de ekkor toppan be az én hősöm és már cselekszik is. Az izomagy abbahagyja a mozdulatát, majd hangosan felnevet. Olyan igaz gonosz kacajt. Majd egy gyors mozdulattal hirtelen előrántja a fegyverét és hátra fordulva már lő is egyet...
A két rám maradt fickó egyértelműen alárendeltje a harmadiknak. Nekik nincs komoly fegyverük sem, csak az egyiküknél villan meg egy pillangókés, de hamar kiderül, hogy nem képzett, és nem is igazán rutinos bunyósok. Valószínűleg mindig gyengébbeket vertek és bántalmaztak. Ösztönösen két oldalról támadtak rám, de nem elég ügyesek, és nem elég gyorsak. Elég rövid a küzdelem, legalábbis ahhoz képest, hogy két támadóval állok szemben. Egy könnyebb karcolást beszedtem a felkaromra, és felrepedt a szám, mikor a nagyobb darab szájon vágott, de semmi életveszélyes. A sikátor bejáratánál azonnal látom, hogy a fickó semmit nem fog feladni. Ahogy rám néz, már az elég bizonyosság. A fegyver csöve egyenesen a fickóra mutat, és a röhögés megerősít abban az elméletemben, hogy ennek van valami elmebetegsége, vagy csak eldurrant az agya. A mozdulata gyors, de hátrányban van velem szemben, nekem ugyanis csak a ravaszt kell meghúznom. A lövés eldörren, a golyó a fegyvert tartó keze oldalán, a kulcscsontja alatt kapja el, és a lapockájában akad el kifelé. A fickó elejti a fegyvert, és eldől a lövés erejétől, én pedig azonnal elindulok, és pár hosszú lépéssel odaérek melléjük. Először a fegyverét rúgom messzebb, aztán mivel felemeli a fejét, a következő mozdulattal izomból halántékom rúgom, ettől szerencsére elnyugszik végre. Mostmár foglalkozhatok a lánnyal… Gyorsan felmérem a ruháját, és megállapítom, hogy erőszakra még nem kerülhetett sor. - Súlyosan megsérültél? Leguggolok mellé, segítek neki felülni. Majd ha nagyjából összeszedte magát, erősítést, és mentőt hívok…
A fegyverdörrenésre felsikítok. Hirtelen azt hiszem, hogy én kapom a golyót, de pár másodperccel később mikor kinyitom a szemem rájövök, hogy nem. A fickó mellettem fekszik és ömlik belőle a vér. Ahogy tudok kezemmel picit arrébb lököm magam tőle, majd Jakere pillantok aki még egyet bele is rúg a fickóba. A kérdésre, csak megrázom kicsit a fejem, majd a segítségével fel is ülök. Még kell pár perc nekem, míg teljesen észhez térek. Még talán el is fogom magam sírni, de ez lehet, hogy most késni fog. -Köszi!-Először csak ennyit nyögök ki, majd a földön fekvőkre pillantok. -Meghaltak?-Mivel nem tudom, hogy hogyan intézte el a másik kettőt azt sem tudhatom, hogy élnek e még, bár igaz nem sajnálnám őket. Pont az ilyenekről beszéltem Jakenek a múltkor. -Nekem nem kell a mentő!....Jól vagyok!...Tényleg!-Na jó az arcom nagyon is fáj ott ahol megütött, de különben tényleg jól vagyok újabb lelki sérüléseimet eltekintve. -Miért mindig engem találnak meg az ilyen barmok? A homlokomra van írva, hogy könnyű préda vagy mi?-Nah igen jön a kiborulás majd a sírás. Szegény Jake nem akarom ezt a nyakára önteni. Talán jobb is inkább hazamenni, bár igaz aludni nem fogok tudni abban az üres lakásban. Most, hogy letépték rólam a kabátot és a ruhám sincs túl jó állapotban a hideg is megtalálja az útját, hogy befészkelje magát a bőröm alá, amitől rögtön libabőrös leszek és még didergés is kiül rajtam. -Basszus.....De hideg van!....Jake! Most már elhiszed, hogy te egy Hős vagy?-Egy aprócska mosolyt erőltetek az arcomra és úgy pillantok fel rá.
A sikoltásra megrezzenek, pedig számíthattam volna rá. Elvégre Masako cuki, ártatlan, és rózsaszín kis burokban élt eddig, legalábbis a múltkori beszélgetésünk alapján. Biztos, hogy most látja először, ahogy lelőnek valakit, és az a lábánál vérzik, mint egy leszúrt disznó… Én gonosz módon nem foglalkozom a békésen vérezgető fickóval, inkább segítek felülni Masakonak. Eddig sem volt rajta túl sok ruha, amennyire meg tudom állapítani, de a néhány perces közelharc eredményeként alig maradt belőle pár rongyos cafat. Elteszem a fegyvert, aztán rutinosan és gyorsan mérem fel a beszerzett zúzódásait, ahol hagyja, ott az ujjaimat is végigfuttatom a bőrén, csak hogy lássam, felszisszen-e az érintésre. Ha elhúzódik, vagy bepánikol az én kezemtől is, akkor békén hagyom. Egy ilyen támadás nagy trauma, és én is férfi vagyok… A kérdésére nemet intek a fejemmel. - Nem. Az első kettőt csak leütöttem, de ez sem kapott halálos sebet… A tiltakozásra sóhajtok egyet. - Lehet, hogy kell. Egyébként muszáj kijönniük, már csak emiatt a szar alak miatt is. – csak egy intés a kövezeten heverésző fickó felé, aztán folytatom - De jobb, ha megnéznek téged is… Ahogy folytatja, már sejtem, hogy közel az összeomlás. - Tulajdonképpen igen. Törékeny nő vagy, az ilyen fickóknak ez felhívás… Persze nem a te hibád. Látom, hogy reszket, amit nem is csodálok, elvégre majdnem teljesen meztelen ebben a megtépázott ruhában. Rajtam mindig van kabát, vagy vékony dzseki, mert a fegyvertokot takarnunk kell a lehetőségekhez mérten, ettől fogok megválni a javára. - Gyere… Segítek felállni. Csak óvatosan, aztán odaadom a kabátomat. Feltámogatom, aztán ha nagyjából stabilan áll, akkor leveszem a kabátom, és segítek neki belebújni. Nagyjából huszonpár centivel magasabb vagyok nála, úgyhogy az egyenruhámhoz tartozó kabát majdnem annyit takar, mint ameddig az eredetileg is rövid ruhája ért. Na jó, ez kis túlzás, de a célnak megfelel. A kabátzsebemből odaadom neki a zsebkendőmet, hogy letörölhesse a szájáról a vért. - Nem hős vagyok, csak zsaru...
A közeledésére nem húzódom el. Tudom, vagy legalább is remélem, hogy Ő nem olyan és most semmi olyat nem akar velem művelni. Teljesen nyugodtan hagyom neki, hogy megnézze a sérüléseimet. Mikor hozzájuk ér akaratlanul is felszisszenek szinte az összesnél. Tudom óvatos volt, de úgy tűnik ez is elég volt ahhoz, hogy fájdalmas legyen. Arra, hogy muszáj, hogy megnézzenek egy fáradt sóhajjal reagálok. Nincs semmi kedvem ebből ekkora nagy ügyet csinálni. Oké zsaru meg minden, de engem hagyjanak békén. Amúgy sem tudnak mit kezdeni ezekkel a sebekkel. Max kitisztítják, adnak egy krémet és csá. Remélem nem fognak annyit kérdezősködni. Legjobb az lenne, ha senkinek sem kellene elmondani. De ezt úgy sem értenék meg. Bízom benne, hogy hamar letudjuk ezt az egészet és haza mehetek. -Dehogynem az én hibám. Simán tovább mehettem volna. Úgy sincs túl sok érték a táskámban.-Nah meg már egyszer megtörtént ez, bár igaz ott egyedül volt, de el is érte célját. Abból tanulhattam volna azért. Egy újabb sóhaj, majd Jake támogatásával szépen felállok. -Köszönöm a segítséget és a kabátot is.-Mennyivel jobb így és milyen meleg. Igaz nem egy vastag anyag, de már ez is sokat segít rajtam. -Neked nem lehet semmi jót mondani? Igen zsaru vagy, de nem minden zsaru ilyen bátor és ügyes. Három emberrel is simán elbírtál. Nekem továbbra is Hős vagy. Kiröhöghetsz ezért vagy hülyének nézhetsz nem érdekel!-Közben meg is hallom a szirénék halk zenéjét. Hurrá, kezdődhet a műsor. -Ugye nem lesz hosszú ez az egész!?-Lehet, hogy lazán veszem, de belül továbbra is egész testemben remegek. Egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki sajnáljon és szomorú képet vágjon itt nekem. Majd valahogy ezen is túl leszek. Lehet hogy beletelik pár hétbe, de menni fog!
Kicsit meglep, hogy nem húzódik el az érintésem elől, de végülis mindenki másképp kezeli a sokkot. Tulajdonképpen olcsón megúszta. Másféltucat zúzódás, és egy felhasadt száj semmi ahhoz képest, hogy hárman is megerőszakolhatták volna. Úgy tűnik, agyrázkódása sincsen. A válaszán kicsit meglepődök, bár nem is tudom miért. A nők mindig össze vannak nőve a táskájukkal. - Hidd el, hogyha továbbmész, akkor is elkapnak. A kabátot eligazítom rajta, és bekapcsolom a fegyvertok biztosítópántját a pisztolyom fölött. - Igazán nincs mit. A kérdésére védekezőn felemelem a kezem. - De, lehet, csak nem érzem magam hősnek, elvégre ez a munkám… Nem nézlek hülyének. Remélem az a fajta hős lehetek, aki nem okoz csalódást később sem… A mentők és a rendőrautók szirénái nagyjából egyszerre közelednek, és hamarosan meg is érkezik egy jó nagy csapat. - Nem, nem lesz hosszú… Szédítően gyors lesz inkább. Két mentős rögtön a vérző fickóval kezd foglalkozni, a harmadik megnézi magának a két kómázó rosszfiút, aztán átadja őket a zsaruknak, akik viszont először körénk gyűlnek, hogy megtudják, mekkora kár esett az áldozatban és bennem, csak utána látnak munkához. A helyszínelő csinál pár fényképet, a többiek bepakolják a két leütött fickót az autóba, a mentősök a meglőtt rosszfiút csövezik be, és emelik be a mentőbe, aztán Masakot kísérik a kocsi hátuljához, és a nyitott ajtó takarásában a rendőrségi helyszínelő körbefényképezi a zúzódásait, ehhez ideiglenesen elkérik tőle a kabátomat, aztán visszaadják neki. Az egyik mentős ellenőrzi a sérüléseit, fertőtlenítő kendővel letörli az ajkát, és ad neki egy zacskó jeget, aztán újra rám bízzák, mert ehhez ragaszkodom. Sejtem, hogy most nem szeretne vallomást diktálni. Engem meg sem néznek, annyira nem újdonság már, hogy itt-ott van rajtam egy pár folt, vagy néhány csepp vér. A mentős csak vállon lapogat, és a kezembe nyom egy fertőtlenítő kendőt, aztán kérdés nélkül felhajtja az ingujjam, és adja a tetanusz-injekciót… Szerintem ez lassan reflex lesz nála, és ha összefutunk a kocsmában, akkor is ez lesz az első, akár van rá oka, akár nincs… Mire mindennel végeznek, megérkezik egy taxi is, és ahogy jött a tömeg, úgy tűnik el szirénázva, mi pedig újra ketten maradunk, illetve a taxissal együtt hárman. - Haza szeretnél menni, vagy esetleg valamelyik rokonodhoz, barátodhoz? Sejtem, hogy nem szívesen maradna egyedül.
-Tudom, hogy ez a munkád, de biztosan nálatok is vannak kitüntetett rendőrök, akik nagyon ügyesek, bátrak, szinte mindent megoldanak...Nah most ilyen vagy az én szememben. És szerintem te pont olyan vagy akiben később sem lehet csalódni!-Főleg, hogy ennyire szereti a munkáját. A szirénák közeledtével egyre hevesebben kezd el verni a szívem, szinte már ugyan olyan ütemben, mint mikor az a fickó letámadott engem. Pedig tudom, hogy ők semmi rosszat nem akarnak nekem, de valahogy mégis félek, így míg lehet szorosan Jake mellett maradok. Még sosem vizsgáltak ki így engem,nem is érzem jól magam ennyi ember között főleg, hogy mind csak rám figyelnek és kérdezgetnek. A fényképezés meglep nem is kicsit és el is pirulok. Nah igen szégyenlős vagyok, de a legtöbb lány ilyen. Az események tényleg hihetetlenül gyorsan telnek el, alig győzöm követni őket. Hol egy rendős beszél hozzám, hol egy mentős. Majd a jegyet az arcomhoz szorítva végre ismét visszaengednek Jakehez aki láthatóan halálosan nyugodt. Biztos hozzászokott már ehhez. Mikor mindenki visszaszáll és már távolodnak el a zajok megkönnyebbülök valamennyire és a szívem is kezdi visszavenni a rendes tempóját. -Ez borzalmas volt. Egy darab húsnak éreztem magam, miközben vizsgáltak...Mintha mit sem törődtek volna azzal, hogy élő ember lennék.-Soha többé nem költöm el az összes pénzem és nem sétálok egyedül ilyen helyeken esténként. -Rokonokhoz? Az túl hosszú út lenne. A rokonaim határon túl élnek. Barátaim meg még nagyon nincsenek. Egy van, de nem tudom a címét, meg nem akarom zavarni. Nem kell, hogy mindenki megtudja mi történt ma. Úgy hogy inkább csak hazamennék, ha még megvan az otthoni kulcsom.-Körbe is nézek azonnal a földön. Táskámmal nem is foglalkoztam eddig. Azt sem tudom, hogy a rendőrök elvitték e, vagy azt azért itt hagyták. Kis keresgélés után végül rá is bukkanok az egyik fal mellett, így oda is sétálok és kezembe véve belenézek, hogy mindenem megvan e. -Pompás! Ha jól látom minden fontosabb dolog megvan. Szóval mehetünk is!-
A következő mondatára bólintok. - Igen, nálunk is vannak kitüntetések és elismerések. Az én munkámat is elismerik, azért lehetek ilyen magas rangban. És neked is köszönöm a dicséretet… Tényleg jól esik, ha valaki akár csak miattam is kicsit jobb véleménnyel van a rendőrökről, és jobban megbízik bennük. Látom, hogy hiába nyugodott már meg egy kicsit, a szirénák közeledése újra felkavarja.
Mire mindenki eltűnik, és is visszahajtom az ingujjam, és letörlöm a vért magamról. Tényleg csak egy felületi karcolás. A megjegyzésére ránézek, ahogy szorosan a kabátomba burkolózva áll. - Pedig igyekeztek udvariasak és kedvesek lenni veled anélkül, hogy mindannyian feletted sajnálkoztak volna, és igyekeztek nem elhúzni az egész dolgot. Tulajdonképpen szerencséje van, mert ha nem én vagyok, aki belebotlik ebbe a balhéba, akkor nem úszta volna meg, hogy bemenjen a kapitányságra, és ott kellett volna vallomást tennie, ott fényképezték volna le, és a mi orvosunk, pszichológusunk is megvizsgálta volna… A válaszra aztán bólintok. - Rendben, hazakísérlek… Megvárom, míg ellenőrzi a táskája tartalmát. Nem csodálom, hogy nem tűnt el semmi, elvégre a támadóinak nem volt sok ideje foglalkozni a táskával, és egyébként is mindegyiket elfogtuk. - Jó. Akkor gyere… A taxihoz kísérem, kinyitom neki az ajtót, és ha beült, becsukom, csak aztán szállok be én is, a címet pedig segítség nélkül is be tudom diktálni, mert még emlékszem rá a múltkori találkozásunkból. Csak néhány perc, és a kocsi a megadott épület előtt fékez.
-Igazad van végül is nem panaszkodhatok. Csak segíteni akartak. Nah meg tényleg nem néztek sajnálkozóan, bár gondolom ők már megszokták az ilyen eseteket...Tényleg sok ilyen esetről hallani errefelé? Vagy csak engem tiszteltek meg?-Annyira egy békés városnak tűnt Fairbanks. Ezért is választottam ezt a helyet, ennek ellenére mégis majdnem bevittek ismét a kórházba. Igaz az első alkalom az én hibám volt többnyire. -Köszi!-Kicsit meglepődöm azért mikor bemondja a címem. Ilyen jó a memóriája? Ijesztő, de közben megnyugtató. Nekem több napba telt mire megjegyeztem az utca nevét. Addig meg mindig egy cetlit cipeltem magammal, hogy biztos jó utcában keressem a lakást. Tudom szánalmas. A kis rövid út alatt majdnem elalszom. Elfáradtam nem is kicsit, bár gondolom ő is. Amikor megérkezünk először az épületre pillantok, majd Jakere. Kérdezzem meg tőle? Ez olyan ciki. Nem szarhatok be ennyire. Elkapták őket, nem fognak ismét letámadni....De mégis jó lenne! -Jake...Öhm azt szeretném kérdezni, vagyis inkább kérni, hogy esetleg nem maradnál e velem ma este. Persze ha nem érsz rá és dolgod van nem kell. Csak most nem szívesen maradnék egyedül....Na jó bevallom, hogy iszonyatosan félek, belül még mindig remegek. És mégis csak nagyobb biztonságban érezném magam azzal a tudattal, hogy te is itt vagy. De mondom, ha nem akarsz nem kell. Nem fogok haragudni rád, így is sokkal tartozom neked!-Miután megkaptam tőle a választ kilépek a kocsiból vele vagy nélküle, majd oda is sétálok a kapuhoz, hogy kinyissam azt.
Nos, azt a jelenetet, hogy egyik kezemben vodkásüveggel, a másikban pedig svéd lobogóval elterülök az utcaköveken nem nevezném éppen királyinak. Szerencsére éppen éjszaka van, így senki sem látta, de sajnos azt az igazán nemes mozdulatot sem, ahogy sikerült magamat félig bebugyolálnom a lobogóba. Na jó, ha már méltóságom odaveszett legalább a pia megmaradt. Az úgyis lényegesebb. Ott fetrengek, még mindig bebugyolálva a zászlóba, jól meghúzom a vodkát és közben arra gondolok, hogy mégis hogyan süllyedtem idáig. Na jó, erre igazából egészen egyszerű a válasz. A mai napon egy új szállítmányt kaptunk a hamarosan megnyíló tárlathoz, mely a Svéd Birodalom felemelkedése és bukása címet viseli. Jó fél éven keresztül lesz látható nálunk, ráadásul egész szép darab: festmények, szobrok, történelmi beszámolók. Bár ha annyira hitelesek, mint amit a „halálomról” írnak, akkor elég érdekes kiállításnak nézünk elébe. Ebben a szállítmányban volt többek között egy Poltavánál oroszok által zsákmányolt, és most nagy keggyel nekünk visszaajándékozott lobogó. Nos, ebben a nevezetes lobogóban fetrengek éppen. Közel s távol nem látok senkit, de azért nem lenne jó, ha Észak Múzeumának igazgatóját totálrészegen megtalálnák egy kiállítási tárgyba csomagolva, ahogy éppen teleokádja – körülbelül így tudom elképzelni a reggelt -, ezért lassan elkezdek kúszni a közeli sikátor bejárata felé. Haza már úgysem jutnék el, legalábbis ilyen féregmozgással biztosan nem. Kezemmel támogatom előre magam, minden negyedik ütemnél megállva, hogy igyak egy kis szíverősítőt. Na, remek, így kell ezt gyerekek, meglesz az a sikátor. Vagy mégsem. Fejem lehanyatlik, azután felemelem, körbetekintem, torkomon pedig feltör az eddig elfogyasztott alkoholmennyiség jó nagy hányada. Hát, hányadnak hányad, az biztos, meg hánytat is elég keményen. Aztán a fejem visszahanyatlik a földre, egyenesen az újonnan keletkezett tócsába. Hmm, finom, meleg…
Vannak olyan esetek, amikor az ember teljesen gyanútlanul, menetrendszerűen indul haza az éjszakában, és vannak azok az esetek is, amikor valami rendkívüli esik meg velünk. Na, ez a mostani este pontosan az utóbbihoz tartozott, pedig most tényleg nem vágytam semmi különlegesre, éppen elég volt az egész napot eltölteni a kocsmában. Kivételesen ma zárás előtt eljöttem, de meghagytam a pultos fiúnak, hogy gondosan csukjon be minden ajtót, és az irodámban az ablakot is, nehogy valami baj legyen és holnap a rendőrséget kelljen hívni. Nem szívleltem őket túlzottan soha… Tehát mit ad isten, pont egy hirtelen ötlettől vezérelve egy sarokkal hamarabb fordultam le, hogy átvághassak majd a sikátoron, amikor ismerős szag furakodott az orromba. Először a hányást éreztem meg, sajnos ma is volt hozzá szerencsém, hála egy-két mértéket tartani nem tudó embernek, azután viszont az egyik Tarkunk jellegzetes szagmintája is eljutott a tudatomig, mire csak beletörődően sóhajtottam egyet, és a hajamba túrva nekiindultam, hogy megkeressem őt. Egy darabig még abba a hiú reménybe ringattam magamat, hogy talán csak egy véletlen az egész, de tisztában voltam azzal is, hogy Charles időnként előszeretettel önt fel a garatra, méghozzá elég rendesen, ahogy azt kell. Szerencsére eddig még csak a hírét hallottam, és nem is terveztem, hogy a saját szememmel nézzem meg a nagy előadást, de nem hagyhattam csak úgy itt, igaz? A sikátorhoz érve a szagok felerősödtek, a látványt pedig, ami elém tárult, nem nevezné mindennapinak. Az, amikor Észak Múzeumának igazgatója a saját hányásában fetreng, semmiképpen sem olyan eset, ami elnézhetőnek számít. Az meg főleg nem, hogy valamiféle zászló van rátekeredve a testére, aminek valószínűleg egyáltalán ne idekint lenne a helye, a koszos sikátor kőburkolatán. Egy darabig csak pislogtam rá, próbálva kitalálni, hogy mégis mit csináljak. Az oké, hogy volt tapasztalatom ilyen szituációkban, de nem vele. Erős vagyok, de ha összeszedi magát, ő is tud az lenni, ahhoz pedig nem volt sok kedvem, hogy engem is összekenjen, valamint hadakoznom kelljen vele egész úton, mert nem hajlandó azt tenni, amit kérek tőle. Végül rászántam hát magam, hogy megszólítsam, de igazából semmi kedvem nem volt hozzá. Az a jó szívem fog egyszer a sírba vinni, komolyan! - Gyere Charlie, fordulj ki abból a bűzös valamiből! – igaz, hogy a hangszínem nyugodt volt és lágy, de belül úgy átkozódtam, hogy még egy kocsist is megszégyenítettem volna. Közben két vállánál fogva próbáltam meg oldalra fordítani, hála istennek sikerrel. – Mi ez körülötted? – igyekeztem beszéltetni, ez hátha segít neki összpontosítani, és rádöbbenteni, hogy már nincs egyedül, úgyhogy kénytelen lesz megerőltetni magát.
Nem könnyű megérezni valakinek a szagát úgy, ha az ember fél pofája az okádékban fürdik, a másik fele meg csak szimplán érzi annak a bűzét. Ennek következtében előbb látom meg az alakot, mint érzékelném, bár a cipőjének kopogását elég messziről hallom. Ha lehunyom a szemem – ami nem éppen egy zseniális ötlet jelen pillanatban -, akár még a szívverését is hallhatom. Vagy ez a sajátom? Végül is, mindkettőre jó esély van. - Szépetét! – köszönök. Ez eredetileg szép estét akart lenni, csak túl gyorsan akartam megszólalni, ráadásul a fél képem összeragadt. Ennek megszüntetése érdekében fölemeltem a fejem miután segített oldalra fordulnom, szédelegtem egy sort, ami azon mutatkozott meg igazán, hogy a szemem gyönyörűen keresztbe állt, majd minden erőmet összeszedve szétfeszítettem az állkapcsomat. Na, máris jobb. Amikor fölteszi a kérdést végignézek magamon, mintha azt sem tudnám, hogy hol vagyok. – Ha tippelnem kellene – kezdek bele, de rögtön el is akadok, meg huhog egy madár valahol, én pedig fölkapom a fejemet. – Ha tippelnem kellene akkor, azt mondanám… - Még háromszor elismétlem amiatt a rohadt bagoly miatt, mire úgy döntök, hogy föladom, és megpróbálok talpra állni. Valaki legközelebb emlékeztessen, hogy fölállni, nem úgy kellene, hogy egyik kezünket belecsapjuk a saját okádékunkba, azután azzal próbáljuk feltolni magunkat. A vége persze ismét összezuhanás és rekedt röhögés. Nem megy ez ma nekem, emberek. De legalább társaságom van. A fél üres, alapvetően is literes vodkás üveget nyújtom Dee irányába. Jó, 140%-os orosz cucc. Igazából ez az egyetlen olyan dolog, amit kedvelek az oroszokban. Ha iszik belőle, ha nem, én még egyszer meghúzom az üveget – amolyan szíverősítő gyanánt -, majd falhoz csapom az egészet. Ma estére eleget ittam, ezt már én is be tudom látni. Mondjuk láttam volna be fél literrel korábban és akkor talpon is maradhattam volna.
Már figyelembe sem vettem, hogy a beszéde mennyire akadozó, anélkül is képes lettem volna megmondani, hogy azt sem tudja, hol van. Eléggé hozzászoktam már amúgy is ahhoz, hogy megértsem a részegek beszédét is, legyen az bármennyire értelmetlen és össze-vissza. Szerencsére, miután sikerült elfordítanom, már képes volt némi beszédre, bár azt még mindig nem mondanám rá, hogy megállná a helyét egy kiállítás megnyitóján. Istenem, ha csak elképzeltem a jelenetet, nevetnem kellett, bár ez itt egyáltalán nem lett volna helyénvaló, főleg, ha elő akartam adni a morcos nőszemélyt. Míg kíváncsian vártam, hogy mit akar kinyögni, addig végignéztem rajta még egyszer, és így már magam is kitaláltam, hogy mibe sikerült belegabalyodnia. Persze félbeszakítani eszem ágában sem volt, örültem, hogy viszonylag normálisan sikerült magából kipréselnie a szavakat. - Ha tippelnem kellene, akkor én azt mondanám, hogy egy zászló. Az már jó kérdés, hogy mégis milyen… - húztam el a számat, és az utolsó mondatot inkább mondtam saját magamnak, mint neki. Nem ismertem a lobogót, de gyanítottam, hogy ennek valahol egészen máshol kellene lennie, ami miatt még újabb bajba kerülhet. Ameddig én ezen gondolkoztam, addig ő briliáns mutatványt hajtott végre, miközben fel akart tápászkodni. Sajnos a dolog nem pont úgy jött össze, ahogyan mind a ketten szerettük volna, így amellett, hogy csak még jobban sikerült összekennie magát, arról már nem is beszélve, hogy kicsit sem kerültünk előrébb, a talpra állítás rögös útján. - Köszi, nem kérek. Inkább azt kellene kitalálnunk, hogy hová vigyelek – közben én már eldöntöttem, hogy a Farkaslak lesz az úti célunk, de az elég messze volt, úgyhogy a kocsimig valahogy mindenképpen el kellett jutni. Az az egy perc, amíg nem figyeltem rá, elég volt ahhoz, hogy halálra rémítsen a hirtelen hanghatással, amit az üveg összetörése keltett. Már csak a számat húztam el, és morcos pillantást vetettem rá, aztán megkíséreltem összekanalazni, vigyázva arra, hogy azon az oldalán fogjam meg, ami messzebb volt a hányástól. - Jössz nekem egyel, remélem tudod! – dünnyögtem, miközben összeszedtem az erőmet és a maradék türelmemet ahhoz, hogy felhúzhassam. Persze nem ment olyan gördülékenyen, ahogyan szerettem volna, mert sikerült valahol a ruháján lévő ragacsos izébe beleérnem, amitől én is majdnem elhánytam magam. Kicsin múlt, hogy nem, ráadásul a szag is egyre jobban befészkelte magát az orromba, amitől én is alapos rosszulléttel gazdagodtam mára.
Miközben próbálok minden erőmmel segíteni neki, hogy sikerüljön fölállítania egész érzelmes tekintettel pillantok végig magamon, és főleg a zászlón, amit sikerült magam köré tekernem. Még mind a mai napig érezni rajta Armfeldt szagát. Jó, ez mondjuk nem nagy teljesítmény, az a fickó általában csak minden második napon mosakodott és szeretett a lovai közelében lenni. Olcsó, francia parfüm, lószar és erős vodka. Bár lehet, hogy ezt csak saját magam miatt érzem. - Az én lobogóm! – kiáltok föl, már-már gyermeki boldogsággal. A szavaim furcsán tiszták, és amikor erre ráeszmélek, kétrét görnyedek a röhögéstől, de azért megtartom magam álló helyzetben, hála a Magasságosnak. Nem lett volna szép művelet ismét orra bukni. Bár a sok dülöngéléstől már ismét föltámad a hányingerem, de visszatartom. A visszanyelem ebben a kontextusban de ritka hülyén venné ki magát… - Ha hazaviszel, akkor többel is! – mondom, amikor végre sikerül abbahagynom a jókedvű vihorászást. Aztán csuklok egyet és ismét kitörök, mint egy vulkán, csak az a baj, hogy a hangom inkább egy tinilánykára hasonlít, ahogy éppen meglátja azt a csillámvámpírt, vagy mit. Istenem, a mi időnkben bezzeg! Némelyik babonásabb török még aludni sem mert, amikor Erdélyországon vágtunk keresztül, mert féltek Drakulától, vagy kitől. Ma meg csillognak a napon. Eh… Közben megindulok előre, de olyan hévvel, hogy egyből a falnak is dőlök. Azt sikerül megúsznom, hogy egyszerre elzuhanjak, de azért igen röhejesen festhetek. Na, ez azért nem járja! Király vagyok, nem valami nyomorult matróz, aki életében először iszik rumot! Gyerünk, végigmegyek ezen az utcán, vagy soha többé nem nézek tükörbe! Bár talán jobb lenne, ha tényleg nem néznék bele, amíg ki nem szedegetem ezeket a darabkákat a hajamból, a fél arcomról meg a kezemről. Érdekes képem lehet, az egyszer biztos…
Hamarosan megkaptam a saját magam számára feltett kérdésre a választ, ami kicsit mulattatott, de hangosan nem nevettem fel. Elrontotta volna a morcos, komoly álcámat. Na, jó, csak félig-meddig volt álca, mert tényleg felidegesített, hogy így húzatja magát fel. Oké, hogy egy idő után próbált nekem segíteni, de érthető okoknál fogva az ő súlya nagyobb volt, mint az enyém. Még szerencse, hogy nem vagyok hétköznapi ember, mert akkor valószínűleg nem ment volna még ennyire egyszerűen sem ez a feltápászkodós dolog. Így sem volt az, ha már itt tartunk… - Szóval a te lobogód… - biccentettem elismerően, rájátszva kicsit a szerepemre. – Igazán szép, bár kicsit büdös, és most már koszos is lett… - jelentettem ki, miközben lopva gyors szagmintát vettem a zászlóról. Valamennyit tudtam Charles előéletéről, de annyira nem voltam képben. Nem sokszor fordult elő, hogy leültünk volna egy jó üveg vodkával, és a régi szép időkről sztorizgattunk volna. Talán még ennek is eljön majd az ideje, de hogy nem ma este, az is biztos! Nem hiányzott neki, hogy még ennél is többet igyon, nekem pedig az nem hiányzott, hogy összehányja kocsimat. Valahogy mindenképpen el kellett jutnunk a Farkaslakig, valószínűleg közös erőfeszítéssel. - Nem hazaviszlek, hanem a Farkaslakba… - igazából nem is tudom, hogy van-e külön lakása, vagy eleve ott lakik, de most nem is nagyon mentem bele ennek megvitatásába. Helyette majdnem örömtáncot jártam, hogy végre két lábon állt, és nem dőlt el úgy, mint egy darab fa. Azt hiszem, hogy ezt már mindenképpen haladásként foghatjuk fel, ami miatt nagyon büszke voltam ám magamra. Aggodalmasan néztem végig, ahogy nekiesett a falnak, de inkább nem értem még hozzá. A végén még belegázolnék a törékeny kis férfiúi büszkeségébe, azt pedig nem volt szívem letörni. Na, jó, talán egy kicsit azért megvolt a kísértés, és hamarosan már nyújtottam is a segítő kezet, hogy támogassam őt az egyik oldalról. Jobb ez így, mielőtt lehorzsolná az arcát, mert elvágódik a betonon. A végén még betörne a feje, vagy ilyesmi, és vihetném az orvoshoz. Joséhoz, mert rendes orvoshoz inkább nem fordulnék jelen esetben. - Csak szép lassan, egyik lábat a másik után! – duruzsoltam a fülébe megnyugtató hangon, ahogy az ember egy ijedt állathoz szokott beszélni, vagy egy kisgyerekhez. – Nemsokára elérjük a sikátor végét, és onnan már nincs messze a kocsim. Aztán huss, meg sem állunk a házig, oké? – kérdeztem automatikusan, bár sok beleszólása neki most nem volt. A lényeg, hogy eljuttassam őt biztonságos helyre, a zászlót pedig helyrehozzam, és visszakerüljön a megfelelő helyre, mielőtt valakinek feltűnne a hiánya, és felelősségre vonnák ezt az ostobát itt mellettem.
A mai napon alig tudtam koncentrálni a munkámra. Végig csak a délutáni találkozón járt az agyam. Ma levizsgáztatnak, hogy alkalmas lennék e Tarknak. Emlékszem, hogy Gregor mindig is harcost akart volna belőlem kiképezni, de mint egy tinédzser lázadtam ellene, így idővel fel is adta a dolgokat és feledésbe merült ez a terv. Amióta elveszítettem őt és ehhez a falkához csatlakoztam nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy talán kéne kezdeni valamit magammal és adhatnék valamit a falkámnak, amiért ilyen kedvesen befogadott engem anno. Bevallom őszintén az idő múlásával nem hittem volna, hogy végül ráveszem magam és elérkezik az a nap, mikor meg is kell mutatnom a tudásomat. Szerencsére az irodában ma nem volt sok munkám, így nem volt baj abból, hogy szellemileg teljesen máshol jártam, de még abból sem, hogy korábban elmenjek. Nem értem Darrent, hogy miért is a városban akar találkozni délután, de bízom benne és tisztelem a döntését. Száz évvel idősebb nálam, többet látott és többet is tud a farkasokról. Tudom, hogy amit kitalált nem egy ostoba játék. Ennyire már rég izgultam, de valamiért tetszik is. Végre nem csak egy hétköznapi nap lesz a mai. Ma bizonyíthatok a falkának, hogy nem volt hiába való a befogadásom. Mikor véget ér a munkám, mint egy rakéta hagyom el az irodát és sietek a találkozó helyünkre. Kicsit késésben vagyok, mert a főnöknek kissé megeredt a nyelve, de remélem Darren megbocsájtja ezt nekem. Ahogy megérkezem meg is pillantom Darrent, így meg sem állok, míg a közelébe nem érek. -Szia! Ne haragudj, csak a főnököm feltartott...De itt vagyok és azt hiszem készen állok!-Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el kalapálni, de megpróbálok nyugodt maradni. Most minden koncentrációmra szükség van. Egy rossz döntés, vagy mozdulat és az egészet elronthatom.
Sokadik alkalom volt, hogy valakit képességfelmérés céljából vizsgáztattam - nincs rá jobb szó -, de eddig inkább csak kölyköket, fiatalabb, száz év alatti farkasokat, és őket sem azért, hogy a vizsga révén rangot kapjanak. Ez ilyen szempontból nekem is merőben új helyzet volt, ha nem lettem volna évekig Innark, akkor most legalább annyira izgulnék - vagy még jobban -, mint Isabelle izgulhat. Mondjuk így se vagyok teljesen laza. Tarknak lenni nem kis felelősség, ezt az alatt a majd' egy év alatt is megtapasztaltam, amíg az voltam. Így aztán nekem se lenne jó pont, ha egy arra méltatlant tennék a harcosaink közé, vagyis: nem lehetek vajszívű. Szépen is néznék ki, ha szívjóságból és egy szép szempárért bárkiből Tark lehetne. Mialatt ezen filóztam, szüntelenül nyomogattam a mobilomon a gombokat. SMS-t írtam Williamnek, azért jó, ha az Őrzők feje is tisztában van vele, mi a búbánatot fog három őslakos farkas bohóckodni a városban. Megkértem, hogy ne avatkozzanak majd közbe, ha gáz lesz, úgyis leállítom az egészet, ha meg valami történne, azért én tartom a hátam. Elvégre én voltam az értelmi szerző, mehettünk volna erdőbe is, de az olyan... snassz. Nincs benne kihívás. Elfutkosunk egy órát, aztán jól van? Neeeeeeeeem, ennél azért ez "kicsit" bonyolultabb lesz. A gondolatra sunyi mosolyra húztam a szám. Az tuti, hogy én megfigyelőként jól fogok szórakozni, az már más kérdés, hogy Isa esetleg a pokolba fog kívánni. Istenem, ez van. Mindenki viselje annak következményeit, hogy az Amarok engem tett erre a posztra. Amikor elröppent az üzenet, akkor futott be Isabelle. A mentegetőzésére csak felvontam a szemöldököm, majd nyugtatóan a vállára tettem a kezem. - Semmi vész. De vészhelyzetben ezért leharapnám a fejed. - Szélesebb lett a mosolyom, a szavaimat azonban halálosan komolyan gondoltam. Most nem volt baj, mert nem felmentőként hívták, de őt ismerve azért gondolom vész esetén ugrana, főnök ide vagy oda. A fejleharapásról eszembe jutott az emberlány, akit Jamesszel intéztünk el, és megkordult a gyomrom, pedig ettem, mielőtt ide jöttem. Szokj hozzá, ordas barátom, mert jó időre ez volt az utolsó lakoma. - Na, ne is húzzuk az időt! - Összedörzsöltem a tenyerem, majd intettem neki, hogy kövessen. - Tulajdonképpen fogócskázni fogsz Adammel - magyaráztam miközben kis, kacsmargó utcákon haladtunk. - A feladatod az, hogy találd meg őt, közben ne kelts nagy feltűnést, majd ha megvan, kicsit tépd meg. Annyit elárulok, hogy a játékteretek határa a város, azon kívülre nem mehettek. - Megálltam. Elkezdtem pörgetni a telefonomban a névjegyzéket és Adamre találtam. - Remélem mondanom se kell, hogy a feladatot akkor végzed el tökéletesen, ha közben ember nem sérül és sikerül farkasként rejtve maradni előttük. Vigyorogtam. Szó mi szó, ennél jóval egyszerűbb feladatokat eszeltem ki a kicsiknek... de ők kicsik. Isa pedig nem. - Az őrzők nem fognak belétek kötni, szóltam Willnek. Kérdés? Ha minden világos volt, akkor hívtam Adamet. - Indulhatsz! - Csak ennyit mondtam neki, majd Isabelle-hez fordultam. - Te is, Fürkész, ha nem akarsz hátránnyal indulni.
//Adam NJK: Eska vérvonalának tagja, Árny IV. fokon, 190 éves, 30 éve a falka tagja, titkos/titkolt Kangunart - vagyis Isa, te úgy tudod, hogy mezei falkatag -, és elég jól ki tudja aknázni a vérvonala nyújtotta lehetőségeket, előnyöket, szóval nem kispályás. //
-Igen tudom és teljes mértékben igazad van!-Kicsit szégyellem is magam, de azt is tudom, hogy vészhelyzet esetén szó nélkül kiviharoznék, még ha az állásommal is fenyegetnének. A falka sokkal fontosabb a munkámnál. Az intésre azonnal elkezdem követni, majd bólintok egyet a szavaira. Először a névhez gyorsan hozzákapcsolok a fejemben egy arcot. Adam, hát persze. Rég láttam, de ismerem őt is. Már csak egy illat kellene...Talán valami rémlik, de biztos vagyok benne, hogy fel fogom ismerni. Ez már kezdetnek nagyon is megfelelő...De hogy az emberek ne vegyék észre a harcot? Az már neccesebb! -Értem! Szóval keressem meg és kicsit verekedjünk úgy, hogy ne vegyenek észre minket. Ez aztán a kihívás!-Inkább csak a rejtőzködéssel lesznek kicsit nehézségek, no de nem adom fel! Tudom miért vagyunk most itt és el is akarom érni a célom. Ez is egy lépés a felé, hogy majd belőlem is harcos váljon. Most legalább meg fogom tudni, hogy mire kell jobban odefigyelnem és miben vagyok erősebb. Biztos vagyok benne, hogy Darre ellátna pár jó tanáccsal. -Rendben!-Azzal megvárom, hogy telefonáljon és mikor szól, hogy indulhatok már ki is sietek a főutcára. Nem kezdek el rohanni, mert az túl feltűnő. Inkább végiggondolom, hogy mi is lenne a legjobb megoldás arra, hogy igen hamar megtaláljam Adamet....Talán ha megtalálnám a város legmagasabb pontját. Onnan mindent beláthatnék. Amint eszembe jut, hogy melyik is a legmagasabb épületünk elindulok abba az irányba. Talán jobb lenne taxit, vagy buszt hívni, de legalább addig is figyelhetem a várost, szagolhatom a levegőt. Az is meglehet, hogy időközben bele is futok Adambe, bár azért ő sem kezdő. Talán negyed órámba telik mire eljutok a célba vett épülethez, majd annak a tetőjére. Ilyen magasságból még sosem néztem le erre a városra. Így nem is tűnik olyan nagynak és milyen békés...De Isa koncentrálj! Meg kell öt találni. Ki kell használnom a vérvonalam adta lehetőségeket, szóval minden pillanat számíthat.
Kezdőlap
//
