- Ez az, engedd csak szabadjára a benned rejlő vadállatot! Nem kell már tovább hergelni, elértem, amit szerettem volna. Egymásnak feszülünk, még ha az a vasrúd kettőnk közé ékelődik is, a hátam mögött a formámra igazodik a játékszer, hajlik a fém, a tekintetem a lila szempárba fúródik. Na igen, ezt szerettem volna látni. Az én vállamat is megjelöli a cső, érzem, ahogyan a húsba váj, mindent roncsolva, mi az útjába kerül. Nem igazán érdekel. Gyorsan fordítom meg a helyzetet, állítok vascsövet a másik vállába is, töröm porrá alkarjának csontjait és kényszerítem térdre magam előtt. Továbbra is fogom a láncot, ahogyan elé lépek és leguggolok vele szemben, kissé félredöntött fejjel szemlélve a vonásokat. - Nem tudsz te semmit, Kilaun… Lehet, hogy csak ez az egy éjszaka az enyém, de nem árt, ha kétséget ébresztek benne. A lánc halkan csörög a kezemben, ahogyan lassan talpra állok. Hallani akarom még egyszer a kiáltását, így hát szabad kezem hirtelen emelkedik, hogy az előbb belédöfött fémcsövet még mélyebbre taszítsam, ismét felnyársalva őt. - Kiálts úgy, ahogyan a többiek is tették. Ejj, mit nem adnék, hogy még egyszer halhassam a mi kis Önzetlenünk fájdalmas üvöltését… Végszóra mozdul a másik kezem és gyorsan fonom nyaka köré a láncot, de egyelőre nem húzom meg túlságosan, csak hogy kellőképpen feszüljön. Még nem adom meg neki, amire vágyik, hiába kínálja fel a torkát, hiába kéri, hogy mentsem meg.. Nem olyan egyszerű ám a dolog, bármennyire is azt szeretné. A háta mögé lépek, továbbra is szorosan fonva a lánc köré ujjaimat, egy leheletnyit feszítek rajta, hogy még inkább nehezebbé és fájdalmasabbá tegyem a levegővételt. Hátulról hajolok közelebb, teljesen a füléhez, érezheti leheletem melegét, majd pár szekundum múltán a hangom is társul hozzá. Suttogás csupán, mégis tele érzelmekkel; élvezet és gúny. - Ó és a drága szerelmed… Nem adta magát olyan könnyen… Nem csak fizikai fájdalmat szeretnék okozni, a lelkét is szét szeretném cincálni; még jobban. Elképzelhető, hogy az utolsó mondatom telibe fog találni, éppen ezért rántok egy újabbat a láncon; már nincsen sok időm.
A karom feszül a láncon, de feszül vele minden izmom, idegem a testemben. A kín, amely az arcomra ül, talán lassanként felveszi a versenyt azzal a torz ábrázattal, ami Delhiben festette késével barázdásra a homlokomat, miután elhagytam Abigailt. Alignak nem ereszt, a szívem ütemesen zakatol, egy utolsó tánc ritmusára, a tüdőm sípol minden egyes levegővételnél, hiszen ez a testhelyzet cseppet sem alkalmas arra, hogy hazám levegője felszabadultan, kedvére tágítsa. Nehéz ebben a testhelyzetben a szemébe néznem, a gyűlölt és rettegett, általam vörösnek vélt szempárba, amely leereszkedett hozzám, méregetve, mint valami használt árucikket. Szavaival bolonddá tesz újra. Ha nem fájna, ha nem kellene minden erőmet összeszednem ahhoz, hogy szólni tudjak, megosztanám vele, hogy engem sosem az intelligenciámért szerettek, s ezért is vetett meg többek közt ő maga is. Mint sokan mások. Felkel, a lánc nem feszül többé, de még az elválás is fájdalmas, ahogy érzem elmozdulni a csontokat a karomban, miként nem marad már semmi támaszuk, csak én magam. A vállizmaim mit sem érnek már, főleg azok után, hogy a Hold Istene az újabb csövön taszít egy utolsót, elérve, hogy a másik ikerpárja legyen. Mindkét oldalt a szabad levegő fagyát élvezi a csövek vége, míg közepüket a húsom tartja melegen, forrón. Kérnie sem kell, üvöltök megfeszülve, mint egy állat. Ezek vagyunk, nem többek. Állatok, vadak, szörnyetegek, akik után nem marad más csak nyomor és pusztítás. Hol vannak már az álmok, amiket egykor olyan lázasan kergettem? Eeyeekalduk említésére szívem tánca kihagy egy ütemet, a szemeim most nem a fájdalomtól, hanem a tehetetlen rettegéstől kerekednek el, és csak bámulok ki a fejemből, fel a csillagtalan, vörös égre és nem vagyok hajlandó elhinni, amit hallottam. - Az nem lehet... - suttogom ércesen és előre-hátra kezdek ingázni térdelőállásban, újabb könnypatakok buggyannak ki a szememből, párássá füstözve a levegőt íriszeim előtt - Képtelenség! - lassan úgy tűnhet, hogy belefulladok a könyörgő hangnembe és a hozzá tartozó fojtogatásba. Ha elégszer gondolok rá, ha elég sokszor és elég erősen kérem, akkor valósággá válik. Az én Yee-m nem lehet halott... De még mielőtt tovább ellenkezhetném, önmagam fojtogatása hirtelen válik valóságosabbá mindennél. A lánc fülsértően csörren, én pedig fújtatva állnék ellen a szorításnak. Az izmok, az erek vadul dagadnak a nyakamon, és az ép kezemmel odakapok, hogy megpróbáljak ellentartani neki, de a vascső miatt nem tudok eléggé hátranyúlni. Elvesztem, a világ egyre gyorsabban forog, hiányzik az oxigén... "Hallhatod-e a csendet? Láthatod-e a sötétséget…? Helyrehozhatod-e, ami tönkrement? Érezheted-e a szívemet?" Ördögi suttogás, démoni szavak, és a fuldokló és szánalmas nyeldeklés, amely belőlem fakad. Ennyi jutott hát utoljára, ahogy megtagadja tőlem az áhított halált, és fogalma sincs róla, hogy a szavai mégis mire képesek. "Segíthetsz-e az elveszettnek? Hát most térden állva könyörgök. Meg tudod hát menteni a fattyú lelkemet? Várni fogsz majd rám?"
- Szeretlek. - közlöm vele olyan erőteljes tónusban, ami egyfelől kifejezi, hogy jelenleg ezt az egyet tudom neki szentül megígérni, másrészt pedig érzékelteti, hogy nem várom, hogy megismételje - És ezen egyetlen élet vagy halál sem tud változtatni. És szeretném, ha tudnád, hogyha... - akad el kissé a hangom - Hogyha egy nap nem térek haza, az nem azért lesz, mert én azt akartam.
A világ, a beletörődés, a megtévesztés tervei egyetlen másodperc alatt törnek szilánkosra. Nem ez volt, amitől félnem kellett. Nem ettől óvtam őt. Az én halálomtól kellett volna menekülnie, nem nekem megérni az övét. Könnyelműen dobálóztam azzal, hogy én nem akarom őt szánt szándékkal újra elhagyni, de azt Álmomban sem gondoltam volna, hogy ezúttal a szellemek büntetése kifordul önmagából. Ahogyan tettem azt én is az utóbbi években, és ahogy teszem most is, ebben a pillanatban.
Üvöltök. Rázva, vergődve próbálom két lábra feltolni magam, csörgetve a Mesterem kezében a vaskos láncokat.
"Ha… esetleg… olyan szerencsénk lenne, hogy egy következő „életemben” is megtaláljuk egymást, akkor ne hezitálj, mielőtt még késő lenne."
Keresni foglak. Esküszöm, hogy keresni foglak, de most le kell tépnem a láncokat, nekifeszülve elpattintani a gyenge szemeket. Ráérek még a halálra. Látnom kell téged, mint ahogy neked Zachary testét.
"Sajnálom, testvérek... Nagyon sajnálom szerelmem... Bocsáss meg Apám... Szeretlek Anyám..."
Ha el tudom tépni a láncokat, csak éppen hogy bukom előre, de lendületet véve magamon megpróbálok megpördülni Alignak női teste irányába, a lendületet kihasználva. Ép kezem most újra mancs, amely a fékezhetetlenek dühével szánt egyenesen a gyomor felé, úgy nekirontva, ahogy korábban a vascsővel. Én lennék a legboldogabb, ha a kézfejem a gerince mellett bukkanna fel, átlyukasztva vele a vékony testet. Ez a probléma azzal, akinek nincs vesztenivalója. Nem érez fájdalmat. Nincs mitől félnie. Nem gondolkodik. Azt tehet, amit csak akar.
Minden egyes másodpercét megéri, látni az arcát, a szemeit, ez az egész.. Szinte táplálkozom a belőle áradó érzelmekből, olyan édesek számomra, mint a méz, egész egyszerűen nem tudok betelni velük. Többet és többet akarok.. - Fogadd el a sorsod. Úgysem tehetsz semmi mást. Hangom halkan búg, tekergőzik, míg végül befészkeli magát a másik hallójárataiba. Milyen tökéletes az ilyenre a női hang, elmondhatatlan. Újabb csalódásként ért a dolog, hogy nem küzd tovább, hanem felajánlja a torkát. Sokkal élvezetesebb úgy a játék, ha küzdhetek, ha nem ilyen egyszerű a dolgom. Viszont az utolsó mondatom úgy tűnik telibe talált, még erősebben, mint az Eeyeekalduk-ot érintő megjegyzésem. A szeretet sebezhetővé tesz, sokkal több támadási felületet ad. Azt meg senki ne mondja nekem, hogy erőt is adhat, mert az ilyenben nem hiszek. Chh, ostobaság. Egykoron szerettem a gyerekeimet, de méltatlannak bizonyultak rá és tessék, nézze csak meg mindenki, hogy hol tartok. Ennyit rólam és a szeretetről.
Szám nyílik el, szemem kerekedik ki, mintha mondani akarnék valamit, de egy értelmes szó sem hagyja el ajkaimat, csupán néhány fájdalmas nyögés; még a hangom is bent szorult. Remegő fejjel nézek le, egyenesen a gyomortájékon eltűnő kézre… Az szöszi gyomrában matat. Az ÉN gyomromban matat. Vagy ki tudja, nem is érzem, teljes átdöfött-e, vagy sem, de nem is érdekel. A düh rántja össze arcizmaimat, ahogyan lassan emelem fel a fejemet. Ez rossz döntés volt. Nagyon rossz döntés volt. Szemeim vöröses árnyalatban villannak meg, egyik karmos kezem emelkedik, hogy hatalmas pofont keverhessek le neki, lehetőleg koponyáig sértve az arcát. Utána sem késlekedem, visszakézből ismétlem a mozdulatot, hogy utána ráfogjak a bennem lévő kezére és egy gyors mozdulattal rántsam ki – ha még nem tette meg. Artikulátlan üvöltés töri meg az éjszaka csendjét, de nem engedem a kezét. Egyre erősebben szorítom, azt akarom, hogy ujjaim alatt törjenek el a csontok.. Szabad kezem szorítom a gyomrom tájékán tátongó lyukra és egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hogy mi szivárog még a véremen kívül, csupán annyit érzek, hogy éget. Hátrálok pár lépést, öt másodpercre szükségem van, mielőtt a végső rohamra indulnék ellene.
Hogy fogadjam el? Már rég elfogadtam, sőt, talán nem is az elfogadás, mintsem az áhítozás rá a legjobb szó. Talán nem lenne szégyenteljes azt mondani, hogy valahol nagyon is vártam rá. De mint minden eddigi alkalommal, úgy most is valamiféle felsőbb kötelességtudat, a lojalitás húz vissza az élők közé. Megint nem dönthetek, megint nem adhatom fel. És nem azért, mert nem vágyom rá. Egyszerűen nem lehet, nem engedik, nem csak Alignak tart láncon, hanem a többi Szellem, a farkasom belső ereje és makacs ragaszkodása azok felé, akikért felelősséget érez.
A Rémálmok kavargó sötétje helyett vakítóan tiszta, már-már világító fehérség uralkodik el az elmém felett, sikít az éjszaka csendje, túlharsogja a halk, negédes női szavakét, melyek most sorsomra olvadt, mélylila viaszába nyomnak királyi pecsétet. Nem látok már semmit. A játszótér nem létezik többé, csak Alignak és én vagyunk, na meg persze a fájdalom, a halántékomon lüktető erek és egyetlen egy lap, az utolsó kőr ász, melynek szíveiből patakként csordogál a vér. Az én vérem Abigail és Yee vére. A nyögés, mely most kivételesen nem az én számból szakad fel, olyan erőteljes motivációval visszhangzik a fülemben, hogy csak még hevesebben, még mélyebbre hatolok a szervei közt, érzem, ahogy reszket a teste, az elképedésének bűze még a vér szagánál is erőteljesebben kúszik az orromba. A farkasom morgása dagályként gurgulázik fel a torkomból, veszedelmes vakkantással keveredve, miként a nevelőatyai pofon a koponyám csontjába karcolja átkos jelét. Egyszer, majd még egyszer, de én kitartok. Karmaimmal olyan erősen kapaszkodom a húsába, mintha csak ettől függne az életem, és most még azt sem bánom, hogy valami marja a karomat. Ahogy ráfog és megkísérli kirántani, akkor sem adom könnyen. Továbbra is kapaszkodok és érzem a tenyeremben ragadt hústömkeleget, amely végül a kezemmel együtt távozik belőle, bűzös gőzzel szorítva újra, hogy csontom törjön. Megint. Újra. Ahogy üvölt, én csak őrült kacajjal nyeldeklem a fájdalmat és a könnyeket tovább. - Te már nem árthatsz nekem, Alignak! - döntöm egészen intim közelségben a fejemet az övéhez, a vérpatakokkal összemocskolva a homlokát, de még azt is úgy nyomom az övéhez, mintha szarvasbikákként harcolnánk a területünkért - Többé már nem... Suttogom, és elképzelem, ahogy halálos csókban forr össze a szánk, újabb halálos ítéletet írva egymásnak. Szenvedélyes dühvel falnám a szájat, a nyelvet, mely most Alignakhoz tartozik, elvenném a soha-be-nem-teljesedhető utolsó csókomat, melytől Abigail halálával megfosztott. Hogy fogam közé szorítom a nyelvét, kitépem, úszunk a vérben - meggyötörve az ajkait, kéjesen falva a nyakat, s egy utolsó pillanatban feltépve a gégét. Haljon nőként a karjaimba... De megtörik a pillanat, elhátrál tőlem, ó, milyen szerencsés, hogy nem kell érezze gyilkos vágyam leheletét a mellkasán többé... 5... Eszeveszett tajtékkal rázom meg magam, a vér fröcsögve záporozik a hóra felsértett arcomról. 4... Kínomban felnyögök, ahogy vállból mindkét karom a humanoid alakba torzul, megduzzasztva az izmokat, szöveteket, törött csontokat. Valami jót érzek, a gyógyító fájdalmat talán. 3... - Pusztulj! - üvöltök rá még utoljára. 2... Csak egy pillanatra nézek félre, a közelben megcsillan az egyik letört vasdarab hívogató élessége. 1... A tőlem telhető legnagyobb sebességgel és erőkifejtéssel rohanok neki, s bár fogni nem tudom, a kezeim talán még jók lehetnek arra, hogy taszítani tudjak rajta, úgy irányítva, hogy megpróbáljam felnyársalni, karóba húzni arra a kiálló vasdarabra.
"Huss, huss, felfal a Hold, megáld - végezeted megpecsételődött."
Odabent tajtékzik a vöröses ordas, üvölt, tépi a láncait, szabadulni akar, védekezni és támadni. De most nem lehet. Még nem lehet. Visszanyomom, kushadjon és várjon türelemmel. Mindjárt eljön az idő. Nem érdekel, hogy mekkora adag húst rántok ki a szőkéből, de érzem, hogy nem szűkölködött. A nyelőcsövemen máris tódul fel a vér, köhögés küldi feljebb és feljebb a karmazsint, míg végül köpés formájában távozik a számból; azt sem nézem merre, csak szabadulni akarok tőle. - Többet ártottam, mint az hinnéd… Sziszegem, miközben minden egyes szónál újabb adag vér indul lefelé az államon. Homlokunk feszül egymásnak, érzem, ahogyan a vére folyik a bőrömre, de nem érdekel. Ellen tartok, két hatalmas erő feszül egymásnak, izzik közöttünk a levegő, morgásom továbbra is ott zizeg az összeszorított fogaim mögött. Nem fogom annyiban hagyni. Ellépek tőle, mielőtt még nagyobb ostobaságot művelne.. Szükségem van arra a pár szívdobbanásnyi időre, hogy felkészüljek, felmérjem. Tikk-takk.. Közeledik a vége és még nem végeztem. Tikk-takk.. Szinte hallom a fejemben az óramutató ketyegését, most kell lépnem, nem várhatok tovább. A kiáltásra nem reagálok, csupán eszelős vigyor kíséretében villantom ki a vérrel mázolt fogakat. Itt az idő..
...4, 5...
Egyszerre indulunk meg és szinte érzem, ahogyan a föld is megremeg alattunk, amikor egymásnak ütközünk, felsivít a szél, vadul rázza meg a közelben álló fákat, tép bele a vérrel áztatott szőke tincsekbe. Mindkét karom manccsá alakult közben, kivillantom éles agyaraimat, ahogy a nyakát veszem célba. Tépni akarom a húst, a gégét, fel akarom nyitni a légcsövet, fájdalmat okozni és meghozni neki az enyhülés pillanatát. Karmaim mellkas tájékon marnak a húsba, nem lenne ostobaság, ha azt mondanám, a szívét akarom kitépni. A kezemben akarom tartani a fekete húscafatot, látni akarom, hogy az elkorcsosult lelke elhagyja a porhüvelyét – örökre.
~ breathe ~
Megbillen az egyensúlyom, nem tudom, hogy a lábam akadt-e bele valamibe, vagy csupán az óramutató ért el utolsó percének végéhez.. nem tudom. Már hátrafelé dőlök, de még kezem lendül, hogy utoljára kapjak a nyaka felé, ezúttal már szinte gondolkodás nélkül. Talál-e a csapásom, vagy sem, azt nem tudom, de az én időm itt és most lejárt. ~ Sarah-nak hívták… ~ Suttogásként csendül a hang az Álmodó fejében, ám ezúttal nem a negédes női hang, hanem a sajátom. Az évszázadok óta nem hallott öblös férfihang. Megölni nem tudtam, de talán sikerült olyan sebeket ejtenem rajta, amik szörnyű kínokat fognak okozni neki, és amik még rosszabbak lesznek a vágyott halálnál is.
Mintha minden lelassulna, mintha a külvilág teljesen megszűnne létezni, mintha egy burok ereszkedne ránk. Az idő szinte megáll, most nem létezik semmi, csak a zuhanás, Kilaun és én, Sarah. Ajkaim nyílnak el, ahogyan a jobb oldalamon átfúródik a kiálló vasdarab, törve csontot, lyukasztva tüdőt, szakítva bőrt. Ezúttal semmiféle üvöltés nem hagyja el ajkaim, semmiféle morgás nem töri meg a csendet, csupán mellkasom rázkódik meg, ahogyan a levegőért kapnék, de tüdőm sípolása egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben. A káosz köde telepedik koponyámra, véres ajkaim nyílnak, szólni szeretnék, de ezúttal sem bukik közülük semmi felszínre, csak a sötét, éltető vér. Karmaim eltűnnek, agyaraim visszahúzódtak már.. jobb kezem emelkedik, hogy a felettem álló férfi arca után nyúljak, azaz inkább kapjak. Kell egy biztos pont, valami fogódzkodó, valahol a fül mögött tapadnak az ujjbegyek, körmök a bőrre. - Sajnálom… Szinte csak lehelem a szavakat, tátogok, szemem sarkából egy könnycsepp gördül végig. A fájdalom mintha ezúttal nem is létezne, minden megszűnt. Nincsen semmi más, csak a hívogató fényesség. Barna szemeim a másikét keresik, némán küldve felé a kérést.. Ne hagyj magamra.. Kezem fokozatosan csúszik le a fejéről, míg végül a földön koppan. Izmaim elernyednek, lehunyom a szemem, a sötétség magába szippant, hogy ádáz küzdelembe kezdjek.. Nem kell a Halál csókja.. Még nem.
A vére absztrakt szökőkútként ömlik ki a száján, vonzóan, hívogatva csillan meg a feketeség ennek az átkos Vörös Holdnak a fényében, nem teszi könnyebbé a helyzetet egyikünk számára sem. Sosem voltam vérszomjas, nem vágytam arra, hogy mások vérét nyeljem magamba, most azonban különös kísértést érzek, hogy megízleljem. Mint egy legendában. Ha iszom az ellenségem véréből, megkapom az erejét, a tudását, minden apró és sötét titkát, ami megrohasztotta a szívét. Késő már a gondolat, elillan, mintha sosem létezett volna. Az utolsó roham, az utolsó csapások sorozata veszi kezdetét. Megnyílik a föld, épp csak bele nem zuhanunk. Rés tárulkozik az égen, gomolygó esőfelhőket eresztve fölénk, a Halál Angyalainak előszeleként. Az égi vörös szőnyeg legurul, dörögve, döngetve a világmindenséget, nehéz súlyával a lábaink elé tárulva, de hogy melyikünk fog bebocsájtást nyerni a Kapun, az az előttünk álló másodperceken múlik.
Nem vagyok képes védekezni, és nem is akarok. Ha karjaimban lenne még csont, mely segíthetne benne, talán akkor sem tenném meg, hiszen elvakít a bosszú, éhezem a fájdalmára, a húsára, a lelkére. Annyit tudok tenni csupán, hogy az egyik, az épebb karomat ölelőn próbálom magam előtt tartani valamelyest, a testemmel és a másik, tehetetlen kezemmel nyomva hátra a másik testét. De még így is sebet ejt, felmetszi hazug torkomat, lüktető mellkasomat, és most rajtam a sor, hogy vérem palástjával beborítsam őt. Szép halotti lepel.
Hirtelen minden olyan könnyűvé válik számomra, hiábavaló már kifejtenem akkora erőt, amivel a világot is képes lennék papírgalacsinná gyűrni. Ropogós és nedves hangok kíséretében szúródik fel a csőre, a lendülettől és az erőtől gyakorlatilag én is rá hasalok, hiszen a karjaimmal megtámaszkodni nem vagyok képes. Megfagy körülöttem a levegő és nem tudom, hogy meghaltam-e. Döbbenten várok, hogy újra felemésszen a Semmi, mint akkor, amikor elhagytam a családomat. Fejem a nőstény vállára bukik, a vállamból kiálló vascsövek hátrébb tolódnak a testemben, új sebeket fakasztva a régiek helyén. Nem lélegzem, nem pislantok. Nem teszek semmit, csak várok. Félelemtől reszketeg csendességben várom, hogy elvigyenek. És teljességgel biztos vagyok benne, hogy Alignak hangja pusztán azért szólalhat meg elmém zavarában, mert már odaát vagyok, kívülről szemlélem a helyzetet, és a nagy Atanerk alakja mellettem áll. De tévedek. Felnyitom fáradt szemhéjaimat, a szívverésem lassul, ütemtelen ritmusban emelem fel a fejem, és nézek bele a nőstény szemeibe. - Sarah... Suttogom elhalóan.
Az ilyen pillanatokban a szem valóban a lélek tükrévé válik. Ezernyi kétségbeesett kérdést látok a szemeiben, és meg vagyok róla győződve, hogy az enyémben is csak úgy kavarognak. Látom a szemében, hogy fájdalmai vannak. Hogy ő nem áll készen a halálra. Hogy azt sem tudja, mit tesz. A kettőnk élete valamilyen furcsa vízióban forr össze pusztán a szemkontaktuson keresztül, ő pedig felnyúl, megragadja a fejemet, én pedig ezzel párhuzamosan mellé húzom vállból az egyik karomat, emelek rajta egy keveset, és a kezemet hozzáérintem a karjához, bár megsimítani, megfogni nem tudom. A halk szó, az egyetlen megszólalás felrobbant bennem mindent. A keze melegsége lassan tovaszáll, hideggé válik, mint a fagyos éjszaka körülöttünk, élettelenné, megadóvá. - Ne... - kérlelem nyöszörögve, mintha bármit is használna - Kérlek, ne... Abigail halott. Yee halott. Én is azzá válok nemsokára, és ki tudja még, hogy a Testvéreim közül hányan vesznek oda ma éjjel. Túl sok vér ömlött és táplálja a Vörös Hold fényét. Vannak köztük valódi Bűnösök, és vannak olyanok, akiket Alignak tett bűnössé. Szerencsétlen mozdulatokkal próbálom átölelni a nőt, minden ízemben remegek és rettegek, a kezeim használhatatlanok, és ahogy tartásra feszítem őket Sarah háta mögött, a fájdalom egészen a vállamig hasít. Az adrenalin nem hagy maga után mást, csak kínt és kétségbeesést. A harmadik próbálkozásra egy kiáltással összefűzve sikerül kiemelnem a testét a rúdból. Hosszú pillanatokig csak magamhoz ölelem, mint egy megtépázott, kedves kis játékot, ami soha nem lesz ugyanolyan, mint régen. Vértől tacsakos, szőke haja közé zokogom minden bánatomat. Úgy préselem az arcomat az övéhez, mintha ez bármit is számítana. Nem hagyhat egyedül. Szükségem van valami élőre, egy támaszra, nem bírom el az érzések súlyát. Az nem érdekel, hogy nem ismerjük egymást, az sem, hogy semmiféle vigaszt nem tudna számomra nyújtani, de amíg hallanám a szíve dobogását, nem érezném magam teljesen egyedül. Mindenki meghalt, akit szerettem, a lányomról nem tudok semmit, ahogy Keelutról sem. De egyikükhöz sem menekülhetek, egyikük sem értene meg. Ha Sarah most meghal, teljesen egyedül maradok. Fogalmam sincs, hogy mikor érkeztem vele együtt térdre, majd oldalfekvésbe, de azt tudom, hogy egy pillanatra sem eresztettem el. Még csak gondolni sem mertem arra, hogy más képességet kaptam az Álmaimért cserébe, és hogy ez a képesség talán alkalmas lehet arra, hogy legalább ezt a hibát, ezt az utolsót ne engedjem beteljesedni. Életeket vettem el, most talán Új Életet adhatok. Persze ez cseppet sem válik tudatossá, de a pánik sikeresen elindítja az előttem felfedetlen képességet, mellyel a nőstény kölcsönkapja Sura erejét általam. Én pedig csak fekszem, ebben a kifacsart pózban ölelve egy teljesen idegen farkast, aki mégsem idegen, hiszen tudom a nevét, Sarah-nak hívják, és csak egy Gyermek, még azt sem tudom, hogy az enyém-e, de mégis az. Finom mozgással hintáztatom magunkat, elönt csendes tehetetlenség, a mellkasba szoruló gyötrelem a történtek és a hallottak hatásaként, és képtelen vagyok feldolgozni mindezt. Gyáva vagyok hozzá. - Nem lesz semmi baj... Nincs semmi baj... - hazudom neki és magamnak, mert a baj már megtörtént, mégis kényelmes elringatni magam ezzel az Illúzióval - Minden rendben van, Sarah. Szüntelenül ezt, és ehhez hasonlókat motyogok neki a sebesülésektől el-elhaló hangon, magamnak, Alignaknak, a világnak, mert ha elégszer mondom, ha elég erőteljesen hiszem, akkor valósággá válik.
Magába szippant a sötétség, mint valami végeérhetetlen köd. Akárhova nézek, mindenhol csak a sötétség, sehol sincsen kijárat. Mintha zuhannék, folyamatosan csak zuhanok, egyre csak lejjebb és lejjebb, attól a pillanattól tartva, mikor csapódom a földbe. Kezeim vadul kalimpálnak, fogódzkodót keresek, meg akarok állni, ki akarok szállni. Aztán hirtelen változik a kép. Minden olyan gyorsan történik. Ott találom magam Franciaországban, apám mellett. Még egészen kicsi lány voltam, az öcsém azzal szórakoztatja magát, hogy a hosszú szőke fonatot húzgálja. Aztán minden eltűnik, mintha egy örvény szippantaná be a szereplőket, a körülöttünk lévő bútorokat, színeket, hogy egészen más formában köpje ki őket magából. Ott találom magam mindennek a kezdetén. A minket körülvevő személyek, a törzsünk tagjai, aztán a szemem előtt farkassá váló édesapám, aki minket magához hasonlatossá tesz. Imádtam azt a napot és az elkövetkezendőket is. Fájt, nehéz volt és rengeteget kellett tanuljunk, de imádtam. A vörös bundás rendkívül hamar hozzám nőtt, eggyé váltunk, már nem volt ő és én, csak mi voltunk. A következő pillanatban már az erdőben találom magam és egy farkassal járom különleges táncomat. Nicholas. Milyen furcsa, akkor még nem tudtam, miféle jövő vár ránk. Ezek után gyorsan változnak a képek, még sokáig csak Nicholas szerepel bennük, aztán ő eltűnik, megjelenik Ethan, az első Kölyköm. Két képkocka és már Mary-Margaret meséli élete történetét és próbál meggyőzni, miért is érné meg nekem, ha esélyt adnék neki. Megteszem végül, rábólintok, hogy utána képen köpjön és ő is eltűnjön az életemből. Eztán következik az őrült kutatás és bolyongás, melynek utolsó állomása Fairbanks, a Dylan-nel való találkozás egy-egy momentuma, majd az utolsó este, amikor a vacsora után végképp megpecsételtük az ismeretségünket. Ismét fordul a kocka, Mary-Margaret tér vissza, hogy ezúttal Yvonne-ként mutatkozzon be és újabb esélyt kérjen tőlem, amit vonakodva, de megadok neki. Darren és Odette úszik be a képbe, az az éjszaka, amikor a falka tagja lettem. Után ismét Nicholas következik, a találkozásunk és az azt követő, az elutasításom és a tekintete.. A szemeiben ülő határozottság és eltökéltség, hogy azért sem adja fel.. És végül következik az ismeretlen férfi, akinek csak a szemébe tudtam nézni. Itt történik meg a képszakadás, vége az emlékek folyamának, a játszótér pedig szépen lassan eloszlik és köddé válik, hogy ismét a sötétségben találhassam magam. Vakon tapogatózom, sehol a kijárat. A távolban jelenik meg egy halovány, fehér derengés, én pedig rohanni kezdek felé, de mintha egyre csak távolodna, én pedig hiába futok, nem jutok hozzá közelebb. Érzem, ahogyan a könnyeim áztatják az arcomat, de még arra sincsen erőm, hogy letöröljem őket onnan. Kiáltok, de nincs felelet, csupán az én hangom visszhangzik, hogy újra és újra nekem csapódjon, megpróbálva ledönteni a lábamról. A hangom átalakul és ezernyi másik tolul a fülembe. Halkan sugdolóznak, hol messzebbről, hol távolabbról hallom a saját nevemet. Mind azt suttogja, hogy Sarah. Kettőt ver a szívem és megfejtem, kik is azok, a sötétben bujkáló árnyak, kikhez a hangok tartoznak. Az apám, az öcsém, az elhunyt Kölyköm, Dylan és végül Yvonne-t és Nicholas-t is felismerem. A kétségbeesés csak egyre növekszik, ki akarok innen jutni, szabadulni akarok, menekülni, futni.. mert félek. Nagyon félek. Ismét rohanni kezdek a fény felé, de továbbra sem érem el. Ekkor jelennek meg az arcok, először az pám, aztán Thomas, Ethan, Dylan és ezernyi másik, akikre még csak nem is emlékszem. Az áldozataim… Várnak rám, hívnak. Karjukat nyújtják felém, Thomas mosolyog. - Már vártunk rád… Szaporán veszem a levegőt, majd az öcsém szemébe nézek. Hiányzott, nagyon hiányzott. Egyetlen lépést teszek meg feléjük, amikor a hátam mögül szólalnak meg a hangok. Ott van Nicholas és Yvonne, mögöttük pedig a férfi, akivel a játszótéren ütköztem össze. Sokkal kevesebben vannak, mégis a kezüket nyújtják felém. Kétségbeesés és fájdalom az arcukon, ahogyan az enyémen is. A hangok ezúttal nevem a nevemet ismétlik és még csak nem is suttognak.. Egyre erősödő hangom visszhangzik a felszólítás: Válassz! Lépteim indulnak meg Yvonne és NIcholas felé.. Szükségük van rám, ahogyan nekem is rájuk. Ekkor mintha dárda csapódna a jobb lapockám környékén belém, egészen átfúrva a testem.. Egy kéz matat a gyomromban és fájdalmas pofont kapok.. fogalmam sincsen, a támadások honnan érkeznek, de csak ekkor veszem észre, hogy a sötétség is foszladozni kezd…
Hangosan és úgy kapok levegő után, mint a fuldokló ember, amikor a víz felszíne fölé kerül. Hátam ívben megfeszül, ahogyan a szemeim felpattannak, de mégsem látok semmit. Kezeim matatnak bármi után, amit megfoghatok, legyen az ruhaanyag, kéz, váll, akármi, csak fogódzkodót lelhessek. Ha megleltem, görcsösen kapaszkodom belé, nem eresztve.. nem akarok ismét oda visszakerülni, nem akarom, hogy a sötétség ismét magába zárjon. Nem biztos, hogy még egyszer elengedne. Másik kezem a torkomnál kaparászik, saját bőröm sértem fel, mert nem kapok levegőt, pedig szükségem van az éltető oxigénre. A tüdőm sípol, a saját vérem szaga tolul orromba, rémképek kúsznak a szemeim elé. - Ne.. ne.. ne.. Csak ezt az egy szót tudom ismételni, miközben őrülten kapkodok a levegő után, képtelen vagyok megnyugodni, a fájdalom és a kétségbeesés szoros satuba fogja az elmém, nem tudok tőle szabadulni. Csak egyetlen dolog lüktet a fejemben, kizárva minden más gondolatot: élni akarok.
Hiányzik. Már egyáltalán nem érzem magam szabadnak, helyette aprónak és védtelennek, még annak tekintetében is, hogy az imént győztem le Alignakot magát. Teljesen egyedül. De most mégis... Másra sem vágyom, csak az Álmodóra, a jótékony mesék palástjára. Egy helyre, ahol a csend nem ennyire fájdalmas, ahol nem hallom gőzgépként a saját lélegzetvételemet. Ahogy a fagyos hó nem vértől csatakos a testem alatt. Ahol kellemesen lágy, tavaszi szél játszik a hajammal, a bőrömön lassú táncot lejt a napfény. Érezni akarom, ahogy a sugarak apró lábaikkal borzolják a bőrömet, minden kicsiny lépésük tovább hevíti valamelyest. Ahol a lélegzetvétel nem jár gurgulázó vér hangjával. Ahol a könnyek a boldogságtól festik ragyogóvá az arcomat. De jelenleg nincs másom, csak a zord hideg, amit még soha, soha nem éreztem ennyire bántónak és ellenségesnek. A felszálló gőz nem a hajnali köd, hanem a vér és a tátongó sebek melegének párás kivetülése. Tarka virágok illata helyett vér, hús és belsőségek szaga késztet öklendezésre. Hiába hívom, hiába akarom visszakapni hosszú életem egyetlen örök menedékét, nem tér vissza hozzám. És én nem tehetek semmit, hogy elvegyem mindkettőnk fájdalmát, hogy szebbé varázsolja a Halált, mint azt tettem annyiszor.
Sarah lélegzik. Mint ahogy egykor én kaptam levegő után Kayode fekete testében, amikor a sámánok visszarántottak a halálból. Elsőre azonban megijeszt, hiszen olyan hirtelen jön, olyan hirtelen sikolt a lélegzete az éterbe, olyan váratlanul rezzen össze, hogy akaratlanul, de én is belemozdulok. Kis, törékeny kezei esetlenül, mégis vad ragaszkodással kapnak az egyetlen elérhető kapaszkodóba, azaz belém. Ahogy tudok, én is mozdulok, méginkább erőteljesen fogva a nő testét. Nem csupán az ő biztonságérzetének növelése miatt, saját félelmem és gyávaságom miatt is. Úgy csüngünk egymáson, mint a haldokló szerelmesek, azzal a különbséggel, hogy - bár erről nincs tudomásom - mindketten elvesztettük azt, a világot jelentette számunkra. Így egymásnak maradtunk, ezekben a kegyetlen percekben, órákban, ki számolja már, milyen gyorsan bukdácsol rajtunk keresztül az idő vasfoga. Ahogy észreveszem keserves próbálkozását, mellyel saját torkát kezdi marni, csak a fejemet emelem fel és próbálom rátenni a kezére, ráfeküdni, lebénítani, hogy ne árthasson magának még ennél is jobban. - Sarah... hagyd abba, Sarah! - próbálom szóval is csitítani, de elhal, megnehezíti a mozgás és a saját torkom károsodása, így kénytelen vagyok a gondolataiba kapaszkodni. Valaki... kérem, valaki mondja meg, mit tehetnék!
~ Egy bölcs indián asszony, amikor a hegyekben utazott, a folyóban egy különösen értékes követ talált. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor jó szerencséjén örvendezve továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. "Gondolkoztam…" - szólalt meg - "Jól tudom, milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit magadból, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ." ~
A lelkem még tud annak örvendeni, hogy az elmén keresztül nem remeg meg a hangom, miközben a történetet mesélem. Nyugtató, lágy, szeretetteljes tónusban, s bár kétlem, hogy minden szót vagy gondolatot megértett belőle, én mégis ebbe kapaszkodom. Mit tehetne egy egyszerű, képességétől megfosztott Mesélő? A történet asszonyaként Abigail jelenik meg előttem, s magam vagyok az Utazó, aki világokon és életeken keresztül követi, elrabolva tőle a legértékesebb drágakövet. A szívét. Még gyermeki pityergésemben is próbálom egyenletesen tartani a légzésemet, biztos alapot diktálva Sarah számára. Egy csendes ritmust, amibe kapaszkodhat, amihez igazodhat, hogy a levegővételek fájdalma a lehető legkisebb legyen a számára. ~ Bocsáss meg nekem Sarah... Nem mehetek el úgy ismét ebből a világból, hogy megbocsájtás nélkül távozom... ~ Pedig a gondolat hív. Csak lehunynám a szemeimet, hagynám, hogy a nehézség, ami rajtam térdepel, könnyűvé váljon, eltűnjön és semmi mást nem akarok, csak belezuhanni a semmibe. De nem tehetem. El kell búcsúznom Abigailtől. Eeyeekladuktól. A lányomtól... Bár tudnám, honnan lesz hozzá erőm, hiszen már a légzés is teher. Az egyetlen forrás, akiből táplálkozhatok, az a nő a karjaim közt. Félek elengedni. Félek testhelyzetet változtatni. Ilyen állapotban nem vihetem magammal. Csak abban reménykedhetek, hogy Atyám Őrzői felismerik a helyzetet, és tengernyi feladatuk végeztével hozzánk is eltalálnak.
Annyira erőtlennek érzem magam, hogy még az ellen sem tudok tiltakozni, ahogyan a fejét a kezemre teszi, emelném, húznám ki alóla, hogy hagyjon békén, de egyszerűen képtelen vagyok. Már pusztán a gondolat lefáraszt, miszerint kicsit nagyobb erőkifejtésre volna szükségem, így hát hamar feladom a dolgot és nem kísérlem meg szétkaparni a saját torkom. Azt sem igazán tudom, hogy mit csinálok… Valamiféle hang eljut a fülemig, de nem értem, mit mond, a szavak értelmetlenek számomra, már pusztán az is fáj, hogy koncentrálnom kell valamire. A fejemben megszólaló hang hallatán első pillanatra összerezzenek és még erősebben szorítom a másikat, de csupán pár szívverés erejéig tart, az ujjak egészen elernyednek. A mellkasom még mindig rendkívül gyorsan emelkedik és süllyed, nem túl bíztató hang kíséretében, de figyelek. Habár a szavak megértése nehéz és nem igazán állnak össze a mondatok egy értelmezhető egésszé, a hangja megnyugtat. Nlhány pillanat után már nem is erőlködöm, hogy megértsem, mit mond, csupán a hangra figyelek. Olyan nyugtató és szeretetteljes, nekem pedig ebben a pillanatban pontosan erre van szükségem. A történet előrehaladtával egyre inkább megnyugszom, légzésem is valamennyire lecsitul, csupán akkor veszek egy nagyobb levegőt és szinte megrezzenek, amikor a hangja abbamarad. Várnám a folytatást, szeretném még hallani a hangját, de tincs több, csupán annyi marad, hogy továbbra is érzem a belőle áradó melegséget, az energiáit, a karját magam körül; hogy itt van mellettem. Gondolatban kissé messze szállok, mert ekkor jut eszembe Yvonne és Nicholas.. Ha valami bajuk esett.. nem tudnám túlélni. Akármennyire is távolságtartó vagyok velük – főleg a hímmel -, eszméletlenül fontosak nekem. Csak eddig magamnak is féltem beismerni. AZ élet és a halál peremén táncolva azonban átértékelődnek a dolgok, másként tekintünk a világra.. sorra vesszük, ki fontos és nekem mind a ketten fontosak.. Nekem már csak ők maradtak, senki más…
Kezem kúszik feljebb, el szeretném érni az arcát, a száját, hogy a remegő, gyenge ujjaimat helyezhessem az ajkaira.. nem akarom ezeket a szavakat hallani. - Ne.. kérlek ne.. Suttogom, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a szavak elhagyták ajkaimat. Nem emlékszem semmire, az elmúlt.. nem is tudom mekkora időintervallum egészen egyszerűen kiesett, de ha jól sejtem, nem egészen voltam önmagam és ez nem a másik hibája. Nem kell bocsánatot kérnie… Az utolsó szavak jelentősége csak kicsit később jut el a tudatomig.. akkor viszont csupán egyetlen szó visszhangzik a fejemben: távozom. Kétségbeesetten emelkedik a mellkasom, feszülnek meg az izmaim.. Elég volt mára a halálból… - Nem, nem, nem… Egyre halkabb a hangom, egyre erőtlenebb, pedig még jó párszor elismétlem, míg a végén már csak tátogok, miközben könnyeim megállíthatatlanul folynak. Önző vagyok, de nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy nem hagyhat itt. Nem hagyhat magamra.. A fájdalom szépen lassan kúszik elmémbe és tudom, hogy nem fekhetek itt addig, amíg be nem forrnak a sebek. Az idő fogy. Kaptam még egy esélyt, nem pazarolhatom el. - Át.. Kezdenék bele, de a rám törő köhögési roham megakasztja a szavaimat. Mintha kést forgatnának a gyomromban, az izmok képtelen a rendeltetésszerű működésre, a hasfalamon tátongó lyuk.. Megőrülök a fájdalomtól… - Át kell… változ.. oznom.. Meg kell, hogy értse a szavaimat, habár én sem vagyok benne biztos, hogy sikerült érthetően a másik tudtára hozni, mit is szeretnék. Egyrészt a regenerálódás sokkal gyorsabb, másrészt el kell tűnnöm. Arról még csak fogalmam sincsen, hogy a város közepén vagyunk, számomra most túlságosan nehéz feladat a gondolkodás. Segítségre van szükségem. Segítségre van szükségünk és jobb megoldás számomra most nem létezik.
Nem akartam felzaklatni. Mégis sikerül megtennem, a történetem látszatnyugalma gyorsan és hangosan törik össze. Reszketeg ajkaimon érzem hideg, véres ujjait. Van az a pillanat, amikor egész egyszerűen nem úgy látod magad körül az eseményeket, ahogy józanul tennéd. A Rémálmaim óta egy korty alkoholt sem ittam, a józanság minden percét kihasználtam, még akkor is, ha igen kevés jutott belőle osztályrészül. De most nem is kell alkohol ahhoz, hogy azok a bizonyos gátlások feloldjanak. Egy ilyen helyzetben mégis mi szégyellnivaló lehet? Nem is olyan rég a sírban akartuk látni egymást, most pedig összebújva fekszünk és táncolunk a halál kastélyának előszobájában. A gyomrom csak egy pillanatra rándul össze az ijedtségtől az érintése nyomán. Soha, egyetlen nő sem illette ilyen közelségben és viszonyban érintéssel az ajkaimat, legalább is nem azok, akik nem voltak nekem fontosak. És valljuk be, ők nem voltak sokan. Ebben az egy pillanatban árulónak érzem magam emiatt a lopott érintés miatt, aztán mégis felszívódik minden. Nem is tudom, honnan veszem a bátorságot, hogy ennyire összetartozónak tituláljam magunkat ezekben a percekben, de mégis nyugtató, puha csókot nyomok esetlenül az ujjbegyekre, néma beleegyezést tanúsítva hallgatásom zálogául. A farkasom hangtalanul nyüszít odabent. Ametiszt íriszei most belső önmagammal néznek farkasszemet és ösztökélnek óvó tettekre. Ha már meg kell halnunk, haljunk meg a Gyermekeinkért, végre egyszer, ne önös érdekünk legyen az utolsó, amit hallani fognak a nevünkről az elkövetkezendő évszázadokban. Alig hallom, de nem is kell értsem, hogy mit mond. Az ösztöneim még most is remekül működnek. Még egyszer megnézem magamnak a meggyötört arcát, a szőke haját és igyekszem minden apró rezdülését az emlékezetembe vésni. Elképzelni, hogy milyen lehet, amikor nem Alignak vigyorából kacagja ki a világot. Aztán cselekszem.
A farkasomban több erő lakozik most, mint a testben, amelyet birtokol. Piszkosfehér bundája finoman simul íves testére, ravasz tekintete Sarah farkasát méregeti. Azzal az Elsőknek járó erővel és hatalommal, ami maradt belőlem, körbeveszem a nő testét és lelkét az energiáimmal, hergelően ugyan, mégsem erőszakosan vagy támadó jelleggel. A határozott fellépésem hívogatja, magához szólítja Sarah nőstényét, felszólítva arra, hogy mutassa meg nekünk az arcát. Önmagát. De ha ez kevés lenne, úgy nagyobb löketet alkalmazok, felszólítva a farkast, hogy tegye a kötelességét és mentse meg az embert, akit szolgál. Mert én, az Álmodó, ezt akarom.
Ahogy átváltozik, úgy tűnnek el a vonásai, nő bunda a kezeim alá, növekszik meg a testsúlya és én engedek neki. Bár a növekedése fájdalmasan nyomja rá magát a sérült karomra, de csak a fogamat szívom, az eddig emberi derékon, háton pihenő kezem is felemelkedik, de egy pillanatra sem távolodik el a bundától. Ha kell, hát bele is markolok. Magamba szívom az illatát, magamat farkasok fészkébe képzelve csapatban, biztonságban. ~ Aludj, Sarah. Én majd hazajuttatlak. Megígérem. ~ Elképzelésem sincs, hogy mégis mennyit kell hadakozzak vele, egyébként sem lenne képes talán még lábra állni sem ezekben a pillanatokban. De ha lehet, akkor újabb és újabb mesékbe kezdek, ezzel tartva ébren magamat, kapaszkodva az emlékekbe, az életbe, és nyugtatva ezzel Sarah lelkét is, hogy lecsillapodjon és átadja magát a jótékony Álomnak, amit most minden Illúzió nélkül próbálok átadni neki: ahogyan azt annak idején Abigaillel tettem.
Vannak olyan pillanatok, amikor szavakkal rendkívül nehéz kifejezni, mit is szeretnénk és nem csak azért, mert nem tudjuk, mit mondhatnánk, hanem egész egyszerűen nincsen rá erőnk, hogy ily`módon fejezzük ki magunkat. Ezekben a helyzetekben pedig a tett, a finom gesztus sokkal többet ér, mint a megannyi szó. Ezúttal én is egy ilyen helyzetbe csöppentem, hiába buknak ki ajkaimon a szavak, tudom, hogy erőtlenek és éppen ezért van szükségem valami pluszra, valamire, ami nyomatékot ad elhaló kérésemnek. Talán ösztönös, talán akaratos a mozdulat, ahogyan a vértől ragacsos ujjaim az ajkaira siklanak, gyengéden, mindenféle érzelmet mellőzően. Képtelen vagyok mást érezni a másik iránt, mint végtelen hálát. Azt hiszem tudom, mit tettem, megtehetné, hogy itt hagy, megtehetné, hogy elmegy a saját sérüléseit nyalogatni, mert valószínűleg neki is bőven kijutott belőle. De nem. Itt marad mellettem, óvón és vigyázón, én pedig jelen helyzetben talán fel sem fogom, hogy mekkora ajándékot kaptam Tőle. A puha csók, mellyel ujjbegyeimet illeti, eléri hatását. Haloványan, erőtlenül kúszik valamiféle mosoly a vértl feketéllő ajkaimra. Valahogyan tudatnom kell vele, hogy rendkívül sokat jelent nekem az, amit tesz. És ha szavakkal ezúttal sem tudom magam kifejezni, hát próbálok másra támaszkodni, bízva abban, hogy sikerül elérnem, amit szeretnék. Minden lecsendesült bennem, megnyugodtam, már az érzelmek sem kavarognak úgy, már a szememben sem ül az a kétségbeesés, mint pár perccel ezelőtt. Csendes beletörődés, mindent átjáró békés nyugodtság. Farkasom csendben tekeredik körém, óvón és védelmezően, ahogyan Kilaun is teszi. Várja azt a pillanatot, amikor a tettek mezejére léphet és megadhatja nekem azt, amire szükségem van. Pontosan ezért emelkedik fel, amikor a piszkosfehér farkas energiái körülölelnek, fejét lehajtva adja meg azt a tiszteletet, amiből eddig keveseknek jutott, amit a másik megérdemel. AZ átváltozás csendben és gyorsan megy végbe, testem többszörösére duzzad, a fájdalomtól grimaszba ugrott arcvonások pillanatok alatt változnak, hogy pár szívdobbanásnyi idő után már a vöröses farkas pihegjen Kilaun karjai között. Továbbra is érzem az óvó karokat magam körül, fejemet próbálom hozzáérinteni, figyelve arra, hogy keveset mozogjak és ne okozzak még több kárt a férfiban. Hangját hallva apró nyüszítés szökik torkomból, a borostyánsárga íriszek a másik tekintetét keresik. ~ A nevedet.. kérlek.. tudnom kell.. ~ Ezúttal sincsen sokkal több erő a hangomban, de némi könyörgés megbújik a halk szavak mögött. Az életemet köszönhetem neki és nekem szükségem van arra, hogy megtudjam a nevét. Egyszerűen muszáj. Nem hadakozom és nem is szeretnék vele, hiszen a szavak megformáláshoz sincsen elég erőm, elmenni képtelen volnék, csupán ennyit szeretnék még. Egy nevet. Az Ő nevét. ~ Kérlek.. ne hagy dabba..~ Ha a hallom a hangját, minden sokkal csendesebb, minden nyugodtabb és a fájdalom is kevésbé kínoz. Most pedig csak erre van szükségem; hogy halljam a hangját. Valamit, amibe kapaszkodhatok, ami erőt ad, ami tudatja velem, hogy élek. ~ Köszönöm.. ~ Suttogom az utolsó szavakat, ha elmondta a nevét, akkor még azt is odabiggyesztem a kicsinyke szó mögé. Fogalmam sincsen, mennyire hangzott őszintén, de elég a szemeimbe néznie. A mindig hideg íriszek most hálával telten csillognak, talán még soha senkire nem pillantottam így, talán még soha, senki nem tapasztalhatott ilyen nyugodt, szeretetteljes energiákat áradni belőlem. Egy utolsó pillantás, mielőtt lehunynám a szememet, a hangjába kapaszkodva pedig szépen lassan átadom magam az Álomnak.
Nem tudom miért, de érzem, hogy jót teszek. Jót teszek... Végre. Fogalmam sincs róla, hogy mégis honnan létezhet ennyi könny a testemben, de nem akar bennem rekedni, sem elapadni, még akkor sem, amikor mintha... Mosolyogni látnám Sarah-t. Próbálom viszonozni a gesztust, bár elég kifacsartnak és erőtlennek tűnhet jelen állapotomban, de ez sem zavar igazán. A kettőnk közt füstfelhőként békésen tekergő hihetetlen nyugalom és béke a régi otthonomra emlékeztet. A tűzre, ami a falu közepén lobogott és a hajnal fényeinek emelkedésével parázzsá szelídült. Vissza akarok menni. Átváltozik. És én nem is gondoltam, hogy egy vörös farkast hord a lelkében. A vörös mindig is a nemes felsőbbrendűség színe volt, és ezekben a percekben ráeszmélek arra, hogy mennyire nem tudok erről a nőről semmit. Vajon az, akit kaptam belőle azóta, hogy Alignak elhagyta a testét, mennyire lehet valóságos? A nevemet kérdezi, a valamelyest könyörgő tónust kihallva apró sóhaj szökik ki az orromon, és most rajtam lenne a sor, hogy arra kérjem, hogy ne tegye, csak ezt ne, de nem érzem úgy, hogy jogomban állna ebben az állapotban hadakozni vele, csak mert én azt gondolom, hogy nem érdemlek ilyen hangnemet. Sokáig nem felelek neki. Mégis mit kellene felelnem rá? Hiszen már én sem tudom, hogy ki vagyok valójában, hogy melyik név lenne az, amelyik most a legjobban leírhatná a személyiségem darabkáiból összeállt egészt. És különben sem gondolom azt, hogy hasznos volna most a valódi nevemet használnom. ~ Killian vagyok... ~ - felelem végül elesetten, végiggondolva, hogy mégis csak ez a év illik ide a legjobban. A terhek, a küzdelmek viselőjét jelenti, mintegy mártíri magasságokba emelve ezzel jelentéktelen személyemet - ~ Van, aki Álmodónak hív. ~ Teszem hozzá, a szám bal sarka apró mozdulattal görbül felfelé egy pillanatra, és közben kissé megmozgatom a felső karomat, szerencsétlen simogatást kísérelve meg végrehajtani. Eleget teszek a kérésének. Nem hagyom abba a történeteket, hiszen mindig van honnan meríteni. Mesélek neki a sasmadár szárnyáról, a beszélő fák erdejéről, a Bölcs Hallgatóról és a Fiúról, A két farkasról, a Chena és a Tanana énekéről, csupa olyan hazugságról, amikben valaha hittem, amit olyan széppé varázsoltak az egyszerű hétköznapok. Amikor a Szellemvilág még nem mutatta meg a sötétebbik orcáját.
Elképzelésem sincs, hogy mennyi idő telik el, mire a légzése még jobban lelassul. Kissé megijeszt a tény, hogy feladja, hogy elvesztem, de aztán ráeszmélek, hogy a jótékony Álom ragadta magával csupán. Még ezek után is mesélek neki, de közben akarva-akaratlanul is azon jár az eszem, hogy mihez fogok most kezdeni. Hová megyek majd? Kit sirassak meg elsőként? Vajon hadba kell majd szállnom Sangilakkal a nővére teste mellett eltöltött, néhány percnyi búcsúért? Hol lehetnek egyáltalán? Merre keressem a feleségem, és a lelki társam? Olyan nagy ez a város, én pedig olyan kicsinek érzem magam benne.
Gépjárműrobogás közeledik. És bár fogalmam sincs róla, hogy erre járók csupán, vagy értünk jöttek, mégsem veszek különösebb tudomást róluk. Csak tovább nézem Sarah vörös bundáját, és fohászkodom a Szellemekhez, hogy az én hamarosan eldobott életemet adják oda neki.
Még mindig kicsit kába voltam, amikor beszálltunk az egyetemné az autóba és elindultunk a Wallace által megadott területre. Abie még az indulás előtt adott nekem valami természetes anyagokból készült serkentőt, hogy valahogyan talpon is tudjak maradni az éjszaka folyamán, ennek a jótékony hatása pedig fokozatosan hozott helyre. Az Alignak távozását követő delíriumos állapot elmúlt, újra ura voltam a testemnek, még ha jó is volt abban a boldog tudatlanságban. Bár ott maradtam volna... még most se tudtam teljesen felfogni, hogy mit tettem... még ha nem is szabad akaratomból cselekedtem. De... nem akartam elhinni. Megtámadtam Abie-t. Még ha nem is sérült meg komolyabban, még ha nem is lett maradandó károsodása... már maga a tett is olyan súlyú volt a számomra, mint ha letéptem volna a fejét. Abie a barátom, első őrző, akit megismertem itt Fairbanks-ben, kinek mindig volt pár jó szava hozzám... s ráadásul láttam rajta, hogy ha fizikailag nem is, de lelkileg megviselték a történtek. Szörnyen szégyelltem magam... elmondhatatlanul...
... de most mégis maszkot kellett erőltetni magamra, mert nem borulhattam ki szolgálat közben... főleg ezen az éjszakán nem... a volánnál ülő harcostársam, Mannorc gyorsan hajtott, messze túllépve a sebesség korlátot. Viszont ezt sem én, se a hátsó ülésen helyet foglaló gyógyító hölgy, Lana se rótt fel neki. A riasztás túlságosan sürgősnek tűnt ahhoz, hogy gyökkettővel haladjunk. Így percekkel az indulás után már meg is érkeztünk a játszótér mellé. - Mich? - szóltam bele a rádiómba. - Már percek óta vége, nincs mozgás a környéken. De legyetek óvatosak! - reagált az informátor, aki az egyik szomszédos, magasabb épületről figyelte az eseményeket eddig. - Rendben - az adás elhalt, hátranéztem. - Maradj itt, míg nem biztosítjuk a terepet. Lana bólintott, Mannorc-kal pedig pisztolyt véve a kezünkbe szálltunk ki a kocsiból. Lassan sétáltunk oda a helyszínre, pontosabban egyenesen a két alak felé. Egy pillanatra se céloztunk rájuk, a pisztolycsövek folyamatosan a föld felé néztek. Hiányzott belőlünk a gyilkos szándék is. Egyedül az egészséges gyanakvás lengett körbe minket, mely ezen az éjszakán alapkövetelménynek számított... na meg a félreismerhetetlen mágikus hatalom, mely elárulta, kik is vagyunk. Ahogyan közelebb értünk, lassan kirajzolódott a környék. Nyeltem egyet, miközben felfogtam, micsoda pusztítás is zajlott itt le... közben pedig eldöntöttem, hogy nem, rohadtul nem akarom tudni, mi történt itt. Lassan már kirajzolódott a két alak is, jobban szemügyre vettem őket... a két vérfarkast. A férfit nem ismertem, teljesen ismeretlen volt számomra. Ám végignézve rajta egy sokkal fontosabbat meg tudtam állapítani... baromi szarul van. Elég volt ránéznem a vállából kiálló két rúdra és az elkínzott arcra. A másik... egy farkas. A bundája alapján nem ismertem fel, fogalmam sem volt róla, ki nézhet így ki. De a vérben úszó közeg, ahol voltak... s ahogy láttam, nem fognak támadni... azonnal nyúltam a rádióhoz. - Lana, gyere! Abban a pillanatban vágódott ki a kocsi ajtaja és a gyógyító, amennyire engedte felszereléseivel teli táskája, felénk sietett.
A gépjármű hangja lassan elhal, lelassít majd érzékelem, hogy megáll. Ajtócsapódások,közelgő léptek nesze zavarja fel a nyugalmamat. Az első reakcióm egy halk, de az éjszaka csendjében jól kivehető morgás, elnyújtva és fenyegetően: tudtára adva bármilyen érkezőnek, hogy eddig és ne tovább. Bár fogalmam sincs, miképp tudnám megvalósítani Sarah védelmét egy újabb ellenség ellen, mégis eltökélt szándékom, hogy megpróbáljam, ha szükséges. Azonban hamar megérzem azokat az energiákat, melyektől hatalmas kő esik le a szívemről. De ezzel párhuzamosan össze is facsarodik, hiszen Aigailre gondolok, és arra, hogy ma éjjel ő már nem ment meg senkit. És én sem voltam képes vigyázni rá. Ahogy közelednek és ráébredek arra, hogy ők Sarah megmentői, úgy hal el a morgásom,húzódik vissza a farkasom, és nehéz, ólmos légzéssel pihenek tovább. Ám ebbe a légzésbe belelopja magát egy ismerős illat, és akkor...
Egy kiáltással rántom ki Sarah teste alól a sérült karomat, és ülök fel az Őrzők számára eddig még nem tapasztalt gyorsasággal, bármennyire is fájdalmas most számomra ez a mozdulatsor. A szívem hevesen kalapál, a fejembe tolódó vértől még a látásom is szemcséssé válik, de nem érdekel. Feszesen, az épebb kezemmel ragadom meg a férfi ruháját-kabátját (feltételezem, hogy leguggolt), könnyfakasztó fájdalommal jár a mozdulat, de megteszem, mert... A szemeim lilásan lobbannak lángra, és nem látok nem hallok semmit, csak rekedten, parancsoló éllel a hangomban szólalok meg. - Abigail... Több beszédre nem vagyok képes, így is meggondolatlanul sok energiát pazaroltam el erre a mozdulatsorra az imént, de tudnom kell, tudni akarom, hogy hol keressem Őt, azt, ami maradt belőle. Most azonnal.
A fenyegető morgás elérte minket, meg is torpantunk. A Hatodik Érzék veszettül jelzett a fejemben, hogy vigyázzak, mert baj lehet. Mannorc-kal egymásra néztünk a szemünk sarkából, de nem mozdultunk. Megvártam, míg a férfi befejezi a morgást, majd tettem egy próbaértékű lépést előre megint. Már nem morgott, szóval bólintottam a társamnak és mentünk tovább. Egyelőre minden nyugodt volt. Amikor kihívtam Lana-t, már ott álltam közvetlenül a páros előtt. Leguggoltam hozzájuk, végignéztem a farkason. Nem kellett orvosnak lennem, hogy rájöjjek, ő is elég ramatyul van. A hátán levő szúrt seb, ami talán a tüdőnél lehet, eléggé baljóslatú. De a többi részét nem látom. Már éppen nyúltam volna érte, hogy egy picit megmozdítsam, amikor nem várt esemény történt. A Hatodik Érzék bejelzett, de nem elég gyorsan, már megragadta a kabátomat az idegen... szerencsére nem a rádió felöli oldalon, na akkor telefonálhatnék ám mindenkinek. De basszus... ez az ürge nagyon gyors. Még én se tudtam lekövetni a mozdulatot, amivel elkapott, pedig én az őrzők között is gyorsnak számítok. Aztán a szó, amit mond... s ahogy a szemébe nézek... mi a jó büdös... - Adam! - kiált fel Mannorc s már szinte látom, ahogy lövésre emeli a fegyverét. Megtehetném, hogy lelövöm... ott volt a pisztoly a kezembe, közvetlen közelről üríthetném bele az egész tárat aztán élje túl azt a 11 ezüsttöltényt, ha tudja. A kezem lendül is... de nem az, amiben a pisztoly van... hanem az üres s hátrafele, jelezve a harcosnak, hogy ne csináljon semmit. Nem... nem lesz baj. Elég volt belenéznem a férfi szemeibe, hogy tudjam ezt. Igen, ott volt a düh, ott volt a harag... de... az a rohadtul nem mindegy, hogy mi szüli. Mert itt most nem a gyilkolási vágy jelent meg... hanem az elkeseredettség, a bánat... nem voltam veszélyben... még nem... s nem tudtam, mit akarhat Abigail-től. Csak az esett le nekem mindebből, hogy fontos neki, ha már idáig elmegy... s az ilyen emberek ellen az az egyetlen megfelelő bánásmód, ha nyugodtak vagyunk velük szemben és nem szítjuk tovább a tüzüket. Ha adunk valamit, amitől megnyugodhatnak. - Az egyetemen van - igyekeztem nyugodtan beszélni. Ezt nyugodtan elmondhattam, úgy se fog tudni lemenni a pincébe. Ráadásul Abie-re most fokozottan figyelnek az őrzők, nehogy megismétlődjön a mai eset. Nem lehet baja... legalább neki nem. - Segíteni jöttünk. Ezt mindenképp elmondom, akár elenged engem az információ átadás után, akár nem. Ha nem, akkor még hozzáteszem az elején, hogy Kérem..., mert így Lana soha az életben nem fog tudni hozzájuk férni és csak feleslegesen növekszik a feszültség egyre jobban.
Ahogy megrántom az Őrző férfit, az események pattanásig feszülnek körülöttünk. Tényleg olyan lehetek most, mint egy sebzett vad. Minden ingerre érzékenyen reagálok, és az egyetlen ellenem használható védekezési mód a nyugalom és a hidegvér megőrzése. Ahogy a másik alak fegyvert ránt, automatikusan kapom rá a pillantásom, újfent előhozva a torkomból feltörő morgást. Csak egy pillanatomba kerülhetne más körülmények között, és meghalnának mind. Ha nem úgy játszanak, ahogy én akarom. És ebben a helyzetben márpedig elvárom, hogy ezt tegyék. Még az agyaraimat is kivillantom, feldúltan kapkodva csupán a szememet a mellettem guggoló és a fegyvert rántó között, minden lehetőségre felkészülve. De a férfi, az én férfim látja a tekintetemben azt, hogy nem akarom bántani. Egyiküket sem akarom bántani, az újabb fenyegetőzés csupán védekezés, én egy választ akarok hallani, aztán persze egy ígéretet, de ott még nem tartunk. Kicsit megrándul a fogásom, ahogy látom emelkedni a kezét, lekövetem a mozdulatát, aztán ahogy pusztán társa nyugalomra intésére emeli fel a kezeit, elcsendesedem magam is, és kétségbeesetten várok tovább a válaszára. Az egyetemen van. Képek villannak fel Zachary Cross holttestéről az akkori bázison. Hát persze. Mindenki hazaviszi a halottjait. Még egy darabig tartom, visszanyelek egy adag könnyet, és csigalassúsággal engedem el a férfit, még mindig felkészülve a hirtelen mozdulatokra, amik most nem tesznek jót az idegeimnek. Bólintok. A kéz, amire támaszkodom, vad és kontrollálhatatlan remegésbe kezd. Sarah testére pillantok. ~ A neve Sarah. Alig él. Nem tudok róla semmi egyebet, de derítse ki, hol az otthona. ~ - közlöm vele gondolatban, ellentmondást nem tűrően, holott mi szoktuk szolgálni általában az Őrzőket, most mégis én parancsolok. Felteheti magának a kérdést, hogy ugyan kinek képzelem magamat, de talán mindketten tudjuk, hogy nem ez a megfelelő időpont arra, hogy férfiként - akár csak verbálisan is - megütközzünk. ~ Bármibe kerül. Hallja? A szavamat adtam neki, hogy hazajuttatom. Ne kelljen megszegnem. A felelősség a magáé. ~ Eltelik néhány lélegzetvétel, mire el tudok szakadni Sarah-tól, de mennem kell. Hívnak, és ezt jobban érzem mindennél. Össze kell szednem magam, ha négykézláb kell elcsúsznom a célomig, hát legyen. Megpróbálok felkelni, de a kezeim használhatatlansága miatt csak bukdácsolok. Ha nem kapok segítséget, úgy egy őszinte kéréssel fordulok a jelenlévők felé, hogy adjanak legalább ennyi kapaszkodót. A többi energiájukat fordítsák azokra, akikben még ott lobog az élni akarás. ~ Köszönöm. Atyám nevében is büszke vagyok magukra. ~ Üzenem még a férfinek, aki megosztotta velem Abigail hollétét. Aztán bukdácsolva ugyan, vérfoltos lábnyomokat hagyva magam után elkezdem vonszolni magam Abigail háza felé. Kell egy emlék, kell valami kapaszkodó, amit magammal vihetek. Egy fénykép a kandallóról, bármi, ami összeköt minket. A teste mellett akarom tudni, a népem szokása szerint azzal eltemetni a testét. Ha bárki megpróbálna utánam jönni, vagy éppen megállítani, a válaszom továbbra sem több a figyelmeztető, gurgulázó morgásnál. Egészen addig, amíg magam mögött nem hagyhatom a játszóteret, Sarah-t, Alignakot, és a pillanatot, amikor eldőlt számomra, hogy nincs tovább.
// Köszönöm mindenkinek a részvételt, hatalmas élmény volt!!!! //
Azt hiszem a farkasszem nézés új értelmet nyert, legalább is az ilyen közelről való változat főleg a részemről biztosan. Kitartóan bámultam a szavaim után a farkas sötét szemébe, igyekezve semmi félelmet nem mutatni. Sosem jó ilyenkor… bár én meg a történtek után valahogy baromira nem könnyen tudtam az maradni. Ez az egész éjszaka… ez egy rémálom. Rengeteg húzós dolgot láttam már 50 év alatt, sok mindenen mentem keresztül… de… eddig ez a legpocsákabb éjszakám, akárhogy is nézem. Olyan, amit nem akarok átélni újra… pedig át fogom, ha jövő ilyenkor még Fairbanks-ben leszek… végül a férfi elengedett, de még a fejemben volt a figyelmeztetés… mondjuk nem értettem, miért mágikusan üzen nekem, de válaszoltam rájuk… rögtön az elején ledöbbenve. - Sarah? – kérdezek vissza megütközve. Sokan mászkáltak ilyen névvel a városban, de csak egyről tudtam, hogy vérfarkas. Nem mondanám hogy barátok voltunk a nővel… vagy hogy napi kapcsolatot tartottunk volna. Egyetlen egyszer találkoztunk, még Halloweenkor, ennyi… de akkor határozottan rokonszenvesnek tűnt… s a tény, hogy most rajtunk múlik az élete… nem, nem ismertem őt… de most már biztos, hogy nem fogjuk őt veszni hagyni. Nem kellett hozzá a férfi figyelmeztetése, de értettem a célzást. - Ne féljen, nem hagyjuk őt meghalni. S komolyan is gondoltam. A férfi megpróbált felállni, de majdnem vissza is zuhant. Gyorsan ugrottam talpra és támasztottam meg, mielőtt ráesik Sarah-ra és eltámogattam őt egy darabig. Csak azután engedtem el, miután úgy láttam, hogy innentől már meg fog állni a saját lábán… de… ilyen állapotban. - Ne szedjem ki azokat magából? Dühös morranás volt a válasz, nem feküdtem rá inkább a témára. Hagytam hát, hogy az agyonkínzott férfi, mint valami sötét árny, belevesszen az éjszakába. Hogy ki volt, ma nem tudtam meg… de akadt ennél égetőbb problémánk is egyelőre. Elővettem a telefonomat és két SMS-t küldtem. Az elsőt Wallace-nak, hogy ráállítson erre a hímre egy informátort, távolból követésre. Akárki is volt, nem hagyhatjuk figyelem nélkül mászkálni az utcán. A másikat Abie-nek küldtem, beszámolva neki a játszótéri fejleményekről és erről az idegenről.
Közben Lana mindent megtett, amit tudott Sarah-ért. Amikor először meglátta a sérüléseit, összeszaladtak a szemöldökei, de nem fecsérelte az időt. Mannorc asszisztálásával letakarítottak róla minden oda nem illő tereptárgyat, maradványt, ami kárára lehetett volna a későbbiekben. Utána a nő regenerálódás gyorsító főzetet vett elő. Ezzel kicsit bajban volt, mert meg kellett volna itatni vele, de a nőstény nem volt magánál. Végül egy injekcióba töltötte és úgy adta be a bájitalt. Ezt követően gyógyító mágiát alkalmazott, a súlyosabb sérüléseket véve célba, hogy legalább a vérzést el tudja állítani és a könnyebb sérülésektől megszabadítsa a nőt. - Adam, nem fogok hazudni, nagyon rossz bőrben van. Csoda, hogy él még. Azonnal fel kell vinnünk a hegyre! – mondta Lana, miközben a sebek bekötözésével foglalkozott. - Megfelel az autónk erre a célra? – kérdeztem, mert azért nem egy betegszállítóval jöttünk. - Megoldom – pattant fel Mannorc, majd elrohant az autó felé. Míg Lana az utolsó simításokat végezte, észrevettem valamit. Néhány ruhafoszlánnyal odébb néhány tárgy hevert a földön. Felvettem őket, majd jobban szemügyre vettem. Egy mobiltelefon… egy sluszkulcs… illetve egy irattartó. Kinyitva valóban Sarah nézett vissza rám. Ah, szegény. Közben Mannorc visszaért és Lana is végzett. Zsebre süllyesztettem Sarah dolgait, majd a másik harcossal óvatosan felemeltük és elaraszoltunk az autóig. Mannorc a hátsó üléseket hátradöntötte, így pont megfelelő állapotokat teremtett. Óvatosan beraktuk a farkast hátulra. - Menjetek csak, én még elintézek valamit. Utánatok megyek – közben megcsörgettem a kulcsot a zsebemben, hogy értsék. Bólintottak, Mannorc ment is a vezetőülésbe, Lana pedig bemászott Sarah mellé, hogy még egy kis gyógymágiával a segítségére legyen, illetve az úton való viszontagságokat is könnyebb legyen elkerülni. Lenéztem a hátsó ülésen fekvő, alvó farkasra… olyan békésnek tűnik… pedig a teste az életéért küzd. Óvatosan előre hajoltam, megfogtam a vállát – vagy aminek annak kellett volna lennie. - Ne félj, rendbe fogsz jönni. Utána felegyenesedtem és lecsuktam a csomagtartó tetejét. Megcsapkodtam az autó tetejét, jelezve a társamnak, hogy indulhat. Az autó azonnal elindult, én pedig magamra maradtam a játszótéren. Egy darabig csak mélyen vettem a levegőt, majd egy sóhaj kíséretében elindultam a nem messze parkoló autókhoz, Sarah járművét keresve…
//Enyém a megtiszteltetés, hogy jöhettem segíteni //
Ez a nap sem indult semmivel sem jobban, mint a többi, mióta megjöttem. Mit jöttem, basszuskulcs, alig hajtottam át a városhatáron, egy baromnak sikerült betalálnia a járgányával, szóval rögvest ki is köthettem az intenzíven. Azt hiszem, ezt nevezik rossz ómennek. Kár, hogy én ezt igazából letojom, a lényeg, hogy a hites uramnak eszébe ne jusson itt az isten háta mögött keresni. Azt meg valahogy majd feldolgozom, hogy nem látok, ha sikerül szereznem hamis iratokat, akkor maximum azt fogom kamuzni, ha esetleg megtalálna, hogy a sosem létezett ikertestvérem vagyok, s mivel tudomása szerint látok, lehet még be is kajálná. Mekkora lenne. Vajon egy majmot át lehet verni kétszer? Most kísértést érzek, hogy megpróbáljam, de nem, köszi, nem kérek többet belőle, keresek más balekot, van belőlük bőven. Csapkodok a hülye botommal jobbra balra, némileg aljas módon hobbit űzve abból, hogy igyekszem minél több ember lábát elkaszálni vele, és nem túl feltűnően röhögni, ha valaki elesik, csak miután ezerrel szabadkozva tovább haladok, és már tiszta a terep. Elvégre, valami szórakozás kijár nekem, nem? Hát persze, hogy de. Mindezzel addig szórakozok, amíg meg nem érzem a frissen sülő pizza illatát, s már csörtetek is arra, eskü, a vaddisznók megirigyelnének, meg az elefánt is a porcelánboltba, ezernyi bocsi reppen szanaszét, míg fel nem kenődök valakinek a hátára, ja hogy sor. A fenébe. Akkor kénytelen leszek várni egy keveset, a türelemnek nem vagyok a szobra, szóval topogok, mint akit besóztak. Éhes vagyok na. Nem mintha nem ettem volna „otthon”, de a termetem ellenére félelmetes mennyiségű kaját vagyok képes bezabálni, szóval ide nekem azt a pizzát. - Hello, egy szelet sonkás, hagymás, csípőspaprikás, mindenfélejóságos, sok sajtos valamit kérnék, ha van. Csacsogom egészen derült hangulatban, és adja neki az ég, hogy ne verjen át a palánkon, mert eskü megcsapkodom a botommal. Nem ver át, egyrészt, érzem az illatokat, másrészt túl sokat kell várnom ahhoz, hogy már egy kész példányt dugjon az orrom alá. Jó arc, megtartjuk. Mikor végül megkapom, meg mellé odatol nekem egy kólát is, és csak a pizza árát kéri el, legszívesebben nyomnék az arcára egy cuppanósat, de távolság híján marad a széles mosoly. - Hú, de jó fej vagy, bírlak. Még kacsintok is, nem foglalkozva vele, esetemben ez mennyire hülyén veheti ki magát, majd fogva a pizzámat és a kólámat, egy nagyon szépen köszönöm kíséretében eloldalgok céltalanul. Kicsit tér amúgy kólával és bottal egy kézben egyensúlyozni, szóval le kell ülnöm, így elkezdek pad után kutatni. Két perc múlva gyerekzsivajt hallok, elszáguld mellettem egy lelkes oviscsoport. Csipogjatok csak, majd elmúlik… Szóval, ha gyerekek, akkor biztos a játszótérről jönnek, itt kérek egy röpke eligazítást, aztán már ott is csikorgok a köveken, keresve a hintát, mert az mégiscsak nagyobb buli, mint egy padon ücsörögni. Hogy mennyi bizbaszt raknak manapság a játszóterekre, behalok rögtön. Röpke tíz elvesztegetett percembe kerül, mire letehetem a hátsóm a hintába, a kólám a lábához, és elkezdhetek a majdnem kihűlt pizzámon nyammogni. - Mhmmmmm. Hihetetlenül jól esik az első falat, meg az azt követő többi is, esküszöm, ezt imádom ebben, minden annyival intenzívebb, tudatosul bennem, hogy mennyire nem élvezem ki sosem az ízeket, mert nem figyelek rájuk annyira. Most meg… atya úr isten!
Now playing on iPod: 02: The Conquistador - 30 Seconds To Mars
Nem hittem volna, hogy idáig követett. Követett? Talán túl sok lenne ezt feltételezni róla, és igazság szerint talán roppant szívemnek kívánkozna csak, hogy csatlósát lelje egy újabb, némán ragaszkodó lélekben. Hogy ki küldte hozzám, és miért, azt nem tudom, de ördögi tréfának vélem, mulattató, sárga epének, amit kabátom szegélyére köp a sors. A levegő bennreked odvas mellkasomban, elkapom a tekintetét a pizzásbüfénél. Megvan a kapocs, újra az a kékség mered rám, néz, de nem lát. Nem látom fényét, nem látom elveszett csillogását, ami Anchorage-ben képes volt meghasítani a dobogó szervemet. Elfordul, megszólal. Hallom a hangját. Ez egyszerre bőszít és nyugtat meg, hisz nem, nem lehet, nem szabadott volna, hogy játsszon velem, hogy csak előttem fogadkozzon hallgatást. Mintha tudta volna, tudni vélte volna, hogy igenis szúr, ha nem szól, és most pedig az arcomba kacag, nem tesz semmi mást, beszél, még csak nem is hozzám, nem is nekem, mégis egyszerűbb lett volna, ha játékbaba kezeivel megkísérel csengést pofozni a fülembe. Helyette visszakerül a fehér fülhallgató, fehér, mint a jég, a hó és a bot a kezében, szentséges védelem attól, hogy halljam, amit nem akarok soha többé. Nem kerülök közel hozzá, ragadozóként követem messziről, figyelem esetlen botladozását, s mikor a szélirány nekem kedvez, érzem a szagát, a szagot, és nem vagyok benne biztos, hogy az övé-e, de a zsigereim üvöltik, hogy mégis hozzá tartozik, ő az, de mégsem. Tréfa, fintor, őrült ajándék, nesze fogd, kezdj vele, amit akarsz, emészd meg, hogy fantomokban kísért a gyerek, a lány, aki mégsem ő, de mégis ugyan olyan. Ő a hintára ül, én vele szemben egy padra, némán, mint a halál. A fülemben dübörgő basszust elnyomja a gyereksikoly, csak meredek rá, keresem az ismerősen-idegen szépséget vonásai közt. Nézem a száját, ahogy magába nyeli a táplálékot, rág, mozog, mintha apró labdákat nyeldekelne. Felkelek. Már nem közelítem lopva, figyelem, ahogy talán eljut vékony hallójárataiba lépteim zaja, s hogy ez miféle érdeklődést, ellenkezést vált ki belőle. A fél fülem szabaddá téve engedek utat a hangjának, jöjjön csak, ismerjem meg azt is még jobban, csak még egyszer... Ha látom az arcán, hogy észre vélt venni, hát megállok előtte. Csendességem magában hordozza a fenyegetés lehetőségét, holott nem akarom bántani. Keresem a kéket, viszont akarom látni, de hogy pontosan mit, azt nem tudnám megmondani. Kit keresek most épp, miért teszem, számomra is kérdés. - Bocsáss meg... - szabadkozom lágy hangon, mint a selyem, finom brit akcentussal hintem meg, mintha csak édes-keserű fahéj ülepedne a nyelvem hegyén - Nem tudtam nem észrevenni, hogy történt egy kis baleset. Kedves és jóakaró, nyúlok zsebembe, hetyke mozdulattal simul a levegőbe a zsebkendő hangja, ahogy nyitottra rázom, hogy finom törődéssel töröljem le álláról a sosem-volt paradicsom és sajtfoltot.
Egy ideig egészen könnyedén, nyugodtan rágcsálom a falatokat, már-már elhitetve önmagammal is, hogy a pillanat kellemes, az élet szép, és a világ nem egy kellemetlen, inkább nem élnék benne hely. Nem tart sokáig, mint alapvetően semmi jó sem az életemben, lábaimmal megállítom a hinta lengését, hogy megbizonyosodjak róla, jól hallottam-e. Igen. Valaki közeledik, többnyire alig várom, hogy valami marha belém kössön, és ráeszméljen pillanatok múlva, hogy mennyire jó vagyok az önvédelemben, és olyan tisztességes jobb egyenessel tudom megajándékozni, hogy eltörjön az orra. Most azonban… némileg tartok attól, hogy bárki kikezdjen velem ilyen téren, nem mozgok még komfortosan ilyen állapotban, mellőzném ezen helyzeteket. Felemelem a fejem, pontosan abba az irányba, ahonnan érkezik, noha én magam már nem vagyok benne biztos, hogy jó felé, csak a hangok alapján igyekszem tájékozódni. Világoskék íriszeim felé merednek, üresen, lélektelenül, mintha jelen állapotában az érzelmeim sem lenne képes visszatükrözni. Ám nehéz feladat is volna ez az esetemben, eleve nem vagyok az érzelmek mestere, sokszor gondoltam már úgy, hogy belőlem ezt eleve kihagyták, de ez nem igaz. Péter és Zsuzsanna mellett ragyogtam, de a fényem a halálukkal kihunyt, és azóta nem vagyok hajlandó azzal gyötörni magam, hogy igazán mély érzéseim alakuljanak ki bárki iránt. A felszínesség tökéletes párom. Talán egy cseppnyi kíváncsisággal vegyes félsz az, mi átüt rajta, de bizonyost nem ez az a szempár az, amit ő egykor megismert. Jobban mondva, ugyanaz, ám mégis más. A kettőnek egyszerre van, és nincs köze egymáshoz. Amikor meghallom a hangját, lehunyom a szemem, ösztönös megmozdulás, de egyébként sincs értelme nyitott pilláimnak, elvégre látni képtelen vagyok. Hagyom, hogy az általam kellemesnek ítélt hang végigcirógassa érzékeimet, még mosolyráncaim is előtűnnek, majd kuncogok fel, mikor kifejti, mi is a probléma. Mégis, látszólagos kedvessége, közvetlensége ellenére mozdul szabad kezem, hogy ráfogjak a csuklójára, mintha legalábbis attól tartanék, hogy valami más vezérli. Sebezhetőnek érzem magam, ez pedig még a megszokottnál is nagyobb bizalmatlanságot szül. Pedig tudom, hallom, hogy valami könnyű, és puha az, talán zsebkendő, s mikor erre eszmélek, hagyom lehanyatlani vékony karom, és úgy teszek, mintha nem történt volna meg eme kis intermezzo. Nem érzem magam kínosan, én olyat nem szoktam. Vicceltek? Elcsábítottam a saját nevelőapámat, számomra ez a fogalom nem létezik, sosem szoktam olyan klisékkel dobálózni, hogy a szégyen megöl, mert nem… ha már ennyi mindent átvészeltem, nem pont a szégyen fog letarolni. Az, ahogy letörli rólam a vélhetőleg kajamaradékot, olyan gesztus, amire velem szemben hosszú idő óta nem volt képes senki. Mármint, úgy nem, hogy nem várt érte cserébe semmit, nem lapult mögötte hideg számítás, vagy csak épp egy könnyed pásztoróra lehetősége. Nem gáz, mert én is ilyen vagyok, de még ha fáj is beismerni, ez azért jól esik megtépázott kis lelkemnek. - Mindig ez történik… Malacka megirigyelhetne. Természetesen a kis rózsaszín disznócskára gondolok, bár szerintem ő sosem evett ilyen hanyagul, de azt hiszem, a lényeg átjött, ha meg nem, hát ez van. - Mindenesetre, köszönöm szépen, ha nem mentesz meg, szerintem elég hamar közröhej tárgyává váltam volna. Hálálkodom egy sort, kicsit nyájasabban, mint amitől még nem szokása forogni a gyomromnak, de egyszer belefér, egyébként is, amíg ilyen állapotban vagyok, jobb nem nagyon kihúzni a gyufát legalább azoknál, akik maguktól segítenek szegény vak kislányon. Máskülönben sosem találok olyat, akivel a bolondját járathatom… - Mondjuk, a pizzáért megérte volna. Isteni. Nem zavartatva magam harapok rá egy újabb falatra, miközben persze tudom, hogy még mindig ott van, de nálam ilyen helyzetekben a kaja az első, meg aztán, az sem biztos, hogy ezen kis jótéteményén kívül óhajt-e itt maradni, vagy viszi tovább az útja ki tudja merre.
Újfent rám emeli a tekintetét, ijesztően vájkál a zsigereimben az érzés, hogy világavesztett, mégis képes szinte tökéletesen megcélozni a barna szempárt, amit átkos életem eleje óta egyedüliként hordok szemgödreimben. A teste él, a lelke mégis halott, csak egy megszállt test, báb, jelmez, másvalaki rángatja dróton. Nem mondhatnám, hogy a félelem ismerős vendég nálam, ezt sem nevezném kiváltképp annak, pusztán katonás rendbe állítja karjaimon a szőrszálakat a fekete bőrkabát alatt. Mondd, mit látsz? Semmit? Mégis mindent? Ki vagy te...? És azt tudod, hogy én ki vagyok? Nem hagy hidegen a finom reakció sem, amit a hangom felzendülésére ad, és én szabadon fürkészhetem, mint egy állat, akár még a nyálam is kicsuroghatna a szám sarkából, akkor sem venne észre belőle semmit. A kezem pillanatokkal később vékony ujjai bilincsében köt ki, belemerevedek a mozdulatba. Felszegem kissé karakteres állam, nézem, mintha csak régen volnánk, amikor még holmi Vörös cselédek mutattak volna fenséges vonásokat lábaim előtt. De nekik sem volt szabad, ennek a fantomnak sem lenne az, mégsem ijesztem el azzal, hogy lerázom magamról. A ruha, a nehéz anyag alatt tökéletesen ismeretlenül kapaszkodik felfelé az érintése melege, és az a cikázó, vibráló feszültség, amitől olyan remekül tudom érezni magam. Nem láthatja lassú félmosolyomat, csak utat engedhet a kezemnek, annak a finom határozottságnak, amivel látszólag minden sértés, bántalmazás nélkül fejezem ki az erőfölényem, az őszinte segítség álcájába bugyolálva. Van ebben az egészben valami sajátosan kívánatos. Óvatosan billen a fejem kissé balra. Malacka? Még gondolatban is gyermeteg kimondani, túl kedves, túl rózsaszín, messze van a kéktől, de még a barnától is. - Ne érts félre - mosolyog a hangom, ahogy szélnek eresztem a zsebkendőt, mintha fertőzne - bárkiért megtettem volna. Már korábban is akartam segíteni, de láttam, milyen jól meg tudod értetni magad a kisgyermekes anyákkal. Még egy finom nevetést is hallatok, holott hányingerrel küzdök, már a látképtől is, már a gondolattól is. Bár ne kéne látnom mindezt, bár kikaparhatnám a lány szeméből a nem-látást... Biztos vagyok abban, hogy egy adag sajtos tészta korántsem emelkedhet abba az isteni szférába, mint az én áldozati oltárom, mégsem teszem szó, korai lenne. - Egyél nyugodtan. Majd én őrködöm. Lelki szemei előtt elképzelhet egy kacsintást, vagy egy nyelvnyújtást, ám az igazság az, hogy ennél unottabb arccal nem mondhattam volna semmiféle ígéretet, a hangom mégis játszik, kérdésekre ébreszt. Mit keres itt, ki lehet ez, hogy nézhet ki, miért nem megy el? Vajon az arca húsa is legalább annyira puha, mint az idegen ígéretei végén a pont? - Új vagy errefelé. - nem is kérdem, inkább mondom, hallhatja, ahogy a levegőbe roppan meghajló ruházatom, ahogy veszem a fáradtságot, és egészen mellé guggolok a földre - Ahogy láttam eddig, nem igazán mozogsz határozottan a környéken. Nincs valaki, aki segítene? Kész életveszély. Az étel illata most még intenzívebben tolul az orromba, csábít, hívogat, könyörög, hogy kóstoljam meg, de csak az elmém éhes, a lány titkára vágyik, jól akar lakni a bizonyossággal, hogy nincs közünk egymáshoz, és mégis van, nem is kevés.
Fejem a zsebkendő után fordul, hallom, miként kap bele a szél, sodorja messzire, ki tudja milyen foltokkal tarkítva. Zavarnia kellene a dolognak talán, de sem álszent, sem pedig természetvédő nem vagyok, meg aztán, látnom sem kell a szemetet az utcákon. Lassan visszafordulok, a hangjába kapaszkodva, mintha csak az volna az iránytűm. - Mit kellene ezen félreértenem? Kérdezem lustán, valóban tanácstalanul, mert én nem érzem ettől különlegesnek magam. Segített, szuper, örülök neki, de az, hogy bárki másért megtette volna, nekem nem oszt nem szoroz. Most én, később bizonyára más fog hálálkodni. Jótét lélek, bizonyosan erről van szó, eme tény még nem változtat azon, hogy hálás vagyok ezért az apróságért is, a morzsányi figyelemért. - Milyen kisgyermekes anyákkal? Az ovis csoportra gondolsz? Csöppnyi tanácstalanság kúszik fel a gerincem mentén, nem tudom hová tenni a szavait. Nem igazán volt dolgom kisgyermekes anyákkal, nem szeretem a gyerekeket. A gyerekek gonoszak azokkal, akik úgy nőnek fel, mint én. A csengő, vidám nevetésük csak tőrdöfés a szívembe. Ironikus, hogy épp egy játszótéren vagyok, de a bennem élő, egykor volt boldog kisgyermek szereti az ilyesmit. - Tán veszélyben vagyok? Kérdezem halkan, nevető élt csempész kérdésembe mosolyom, hisz nem, nem hinném, fényes nappal talán nem érhet túl nagy baj, bár az az igazság, hogy nem tudom, mennyi lehet az idő pontosan, vagy hogy milyen fényes épp a nap, de éjszakához mindenképpen túl zajos, s nem oly hűvös. Nekem sötét van, mindegy, mennyit mutat az óra. Miként az enyém, az ő hangja is játszik, mégis, valami rejtélyes okból kifolyólag a hideg felkúszik gerincem mentén, mintha ez az egész nem az lenne, aminek én látni képzelem. Nem számít. Csak a pizza, most, s talán holnap is. Az én életemben az emberek jönnek, s már mennek is, nincs állandó, senki. Csak egy valami. A halkan csörrenő, három csillagmedállal ellátott ezüst karkötő, melynek egyetlen darabjába középső nevem betűit vésték, a nevet, mit szülőanyám adott nekem. Több szemmel kellett már kipótolni születésem óta, de muszáj is volt, az egyetlen biztos pont, szükségem van rá. - Én mindig mindenhol új vagyok. Nem válaszolok, inkább csak hozzáfűzök a tényhez, elvégre ez tény és való. Nem túl hosszú életem során épp elégszer voltam már az új lány, nem szeretem, de talán nem is baj, mert így legalább nem fáj sosem az elszakadás, megszoktam. Nem kötődöm, nem is volna kihez, csak felszínes érdekkapcsolatok. Ezekből áll az életem. Édesnek tartom, hogy leguggol a közelembe, jobb nem elfeledkezni róla, nehogy hintázhatnékom támadjon, és fellökjem, nem volna szép tőlem. Nem mintha ez érdekelne, de mégiscsak olyan érzésem volna, mint mikor a kutya abba a kézbe harap, amelyik enni ad. - Nem nagyon akadt még ápolónő jelölt… nyilván szükségem lenne rá, legalább addig, míg meg nem ismerem a várost, mert jelenleg elég nehézkes meglelnem bármit, amit szeretnék. Vonok vállat, mintha nem érdekelne, pedig de, csak épp, nem szeretem mások tudtára adni önnön gyengeségeim, az is azt sugallná, sebezhető vagyok, rúgj csak belém te is, lejjebb már úgysem kerülhetek. Inkább igyekszem derűt lopni arcomra, becsapni őt, magam, becsapni az egész világot, minden ellenére az arcába nevetni, és tudatni, tegyél bármit, én nem adom fel. - Tudod… elég keveseket érdekel egy magamfajta. Téged miért? Mivel foglalkozol? Kérdezek, mert vágyom tudni, miért marad, miért nem elég, ha már makulátlan ajkaim szeglete, se sajt, se paradicsom, persze én nem tudom, hogy sosem voltak. Lehajolok, hogy szabad kezemmel megkíséreljem felnyalábolni az üdítőmet, természetesen nem lelem meg elsőre, de nem lep meg, zavarni sem zavar, sok ilyen lesz még, emlékeimből lassan csordogálnak vissza a régi dolgok, tudom, hogy tájékozódási pontokat kell kijelölnöm magamnak, s azokhoz képest elhelyezni a számomra szükséges dolgokat, ám egy játszótéren ez aligha lényeges, nem fárasztom vele magam. Botom a lábaim közé simul, hogy ne veszítsem el még egyszer, mint aznap, mikor kijöttem a kórházból.
- Nem azért segítettem, mert nem látsz. Ennyi. És még csak nem is hazudok. De attól még talán jót tehet a lelkének ez az egyszerűséggel és őszinteséggel vegyített, egyszerű válasz, ami ráadásul még igaz is. Azért segítettem, mert kísértet, mert fantom, és mert meg akarok tőle szabadulni. És nem is tudom, ki ő valójában. De azt igen, hogy ezt a nyakat már láttam, hogy ezt az arcot már fogtam puha tenyeremben. - Nem csak óvodások vannak kint. Felkeltetted az érdeklődésüket, de egyik sem volt olyan bátor, hogy segítsen, amikor a hintát kerested. - rántok egyet a vállamon, hazudok megint - Kevés szülő mer jó példát mutatni a gyerekének. Az orrom rándul egy aprót, mintha csak bántaná a közeledő tavasz levegőjében megülő pollen, de ez nem az, ez évszázados emlék, fájdalom és gyötrelem. A kérdésére felnevetek, talán nem lenne hazugság azt mondanom, hogy ez volt vele szemben az első kendőzetlen megnyilvánulásom. Veszélyben... Nos, nem, egyáltalán nincs veszélyben, már ha azt nem tekintjük annak, hogy közelebb van hozzám, mint az egészséges volna. - Hát... Ha a szószos arccal közlekedést veszélynek lehet nevezni, akkor igen. Határozottan életveszélyben vagy. A gyomrom összeszorul, de nem idegesség vagy bűntudat olt belé reszketést, helyette a szó, az élet és a veszély hívogató együttese, borzolja a farkas mocskos szőrszálait, éhes, felfalja a betűk dallamának vibrálását, aztán visszakuporodik, árgus szemekkel figyelve a következő, hasonló alkalomra. Egyetlen rezdülése sem kerüli el a figyelmem, hegyes vagyok, mint a kés, érzem a szagát a mozzarella nyúlványain túl, lehámozom a mosolyt az arcáról, egészen koponyáig, agyig, ahol az lakik, amit valójában gondol és érez. A könnyelműség és a kedves báj mögött megtört, romlott, közel sem olyan vidám, mint ahogy az fénytelen szemében mutatkozik. Egész sok bennünk a hasonlóság. Mindig mindenhol új... Sehol sem a régi, átutazik, s talán anchorage-i templomokba fészkeli be magát, de nem emlékszik, mint ahogy én sem emlékszem olyan pillanatokra, amik azzá tesznek, ami vagyok. A húgom döbbent kékségei számomra átmenet nélkül vezettek a fűzője alá, pedig valami volt, valaminek lennie kellett a köztes időben. Talán Anchorage is ilyen köztes idő az ő számára. - Izgalmasnak hangzik. Csempészek némi döbbenetet a megszólalásba, hiszen úgy vélem, hogy ennyire fiatalon ez nem lehet annyira átlagos dolog ezekben az években. Az enyém már letűnt, az már nem számít. Hamuvá lett idők, soha-meg-nem-esett emlékek és normák. - Egy kicsit most sajnálom, hogy ápolónőt keresel. Nekem nem állna jól az egyenruhájuk, azt hiszem. - pislogok, és merengek el a karkötőn, az ujjain, a térde hajlatán, a lába ívén, sóvárogva, talán nem is tudom, hogy hol vagyok igazán és mit keresek, de kék, fénytelen, mégsem ugyan olyan - Miket szeretnél? Kérdezem csevegő hangon, finoman megnyalva a szám szélét. Hangtalanul szívom mélyre a tüdőmbe a levegőt, feszít, bennmarad, mégis olyan könnyeden fújom ki, mintha a lelkem volna. Újra érzem, újra orromba mászik a zavart derű, fogvillantó mosolyra húzom a számat, ezt szeretem, ezt akarom, a bizonytalant, a sosem elég magabiztosat, a gyengét és az elesettet. Ebben van a legtöbb erő, a legnagyobb meglepetés, a legtöbb elfajzott öröm. Mindig így van, tudom. - Magadfajta? - kérdezek vissza megrökönyödést mímelve - Miért lennél másabb bárkinél? Ez csak egy állapot, nem stigma. Ez hülyeség. - dacolok vele egy érett kamaszférfi hozzáállásával - Ha elmondanám, mivel foglalkozom, akkor kinevetnél. De... Mivel nem a munka, hanem az érdeklődés teszi az embert, ezért inkább elmondom, mit szeretek. - a guggolásból földre üléssé alacsonyodik a testtartásom, mocskos lesz, ki bánja, és szinte reflexből nyúlok az üdítő után, adom a lány kezébe, kínosan ügyelve arra, hogy ismét találkozhasson a kezünk. Hogy érezhessem, hogy a váltakozó hideg-meleg megint kényeztessen, csak egy cseppet, nem többet, de akarom. - Szeretem a történelmet, zenével is foglalkozom, meg... írok. Azt hiszem, ezért vagyok érzékenyebb a világra. Egyébként Ethan. Újra kajtatok, csaholva ügetek a lelkem mélyén, most a magam részéről tanúsítva annyi ostobaságot, mint amivel ő ajándékozott meg nemrég. A keze után nyúlok, megpróbálva finoman a tenyerembe simítani az övét, illedelmes erőkifejtéssel ujjaim bilincsébe zárni a kézfejét, vak kézfogásba torzítva a követelőző mozdulatot, így téve barátságossá az ösztöneimet.
Csupán egy bólintás, azt hiszem, jobb is így, mármint, hogy nem aktuális fogyatékosságom okán segít valaki, hanem mert alapjában is megtenné. Addig jó a világnak, amíg vannak benne ilyen emberek. Én letojnám, de komolyan… egy pizzafolt valakinek az arcán, mit számít? A különbség csak annyi, hogy bárki más észrevenné az első kirakatban, míg rólam legjobb esetben is csak az esti fürdésem alkalmával jönne le. - Ohh, ez annyira nem meglepő. A minap negyed óra szobrozás után untam meg az egyik zebránál, hogy senki sem segít, és majdnem elcsapattam magam. A hinta legalább nem olyan veszélyes, már ha épp nincsen benne senki. Szülőnek lenni… nem tudom milyen, nem is akarom. Soha, de soha. Nem akarok gyereket, tudván, hogy milyen ez a világ valakinek, aki úgy nő fel, mint én. Nem volnék képes példát mutatni, elhitetni vele, hogy a világ szép, s jó hely. Nem az, nagyon nem. - Elméletileg már nem, hisz letörölted. Állapítom meg, de ettől még kénytelen vagyok a nyelvemet végigfuttatni ajkaimon, hogy bizonyosan ne legyen ott semmi nem odavaló. A pizzámat már eltüntettem, a papírtálcát gyűrögetem már csak a kezem, és a hinta tánca között, majd kidobom, el se hinnék a legtöbben, hogy világtalanul mily könnyű megtalálni egy szemetest. Már-már nevetséges a dolog. A megállapítására kelletlenül felhorkanok. Izgalmasnak? Ohh, nem, én nem pont így értettem, hogy én magam változom, újulok meg, hanem hogy én vagyok az új lány. Egy faluban, egy iskolában, egy városban, egy kacsalábon forgó palotában. Teljesen mindegy. Engem pusztán a körülmények faragtak azzá, aki vagyok, fakították meg vidám csillogásom, a bennem élő gyermek hitét a jóban, a szeretetben, és lettem szürke, üres belül. Nem szeretem a színeket. Túlságosan vidámak nekem, de nyilván nevetséges volna ezt kijelentenem, mert fogalmam sincs, hogy megannyi pólóm közül ma épp mi került az inkább tavaszias bőrkabátom alá, és hogy vajon sikerült-e a rengeteg farmerom közül pont a pirosat felvennem. Sikerült… - Én már annyira nem értékelem. Tehetnék még hozzá valamit, de nem szeretnék a szükségesnél jobban megnyílni, elvégre, senkinek semmi köze hozzá, hogy miként is érzem magam belül. hogy mennyire gyűlölöm hogy négy különböző családban nőttem fel, hogy nem jutott nekem végig az az egy. Harag szikrája lobban bennem, végignyalva bensőmet, felperzselve immár oly sokadszor, hogy megszámlálni sem lehetne. Gyűlölöm a sorsot, hogy ilyet volt képes tenni olyan jó emberekkel, de azóta tudom, hogy nem érdemes jónak lenni, értékesnek, a világ úgyis csak veled fogja kitörölni a hátsóját. - És a házvezetőnők egyenruhája? Kérdezem mosolyogva, ám elképzelni nem tudom benne, hisz nem ismerem az arcát, fogalmam sincs, miként festhet, milyen a szeme, vagy a haja, nekem ő csak hang, megérzések, benyomások, s egyetlen érintés. Még így is sokkal több, mint a legtöbb lélek körülöttem. - Egyébként, csak azért keresek ilyen személyt, mert nyilván puszira senki sem kísérgetne át a városon, ha valamit meg akarok nézni, vagy el kell jutnom valahová. Mit szeretnék? Kezdetnek mondjuk újra vezetni. Elszívni egy füves cigit. Kábultan összegyűrni valakivel a lepedőt. Berúgni. Kincset lelni valakinek a zsebében. A sorrend nem feltétlenül tartandó, mégsem ezeket mondom, nem hazudok, de nyilván maradok a kevésbé lenézendő verzió mellett. - Szeretném megismerni a várost, mert remélem, most egy darabig nem szólít máshová a sorsom. Szeretném megtalálni a legjobb olasz éttermet, hovatovább, már több, mint egy hete nem szívtam el egy szál cigit sem, kezdek becsavarodni tőle, szóval, azt is jó lenne tudni, hol van a legközelebbi trafik, hova menjek bevásárolni, még ha fogalmam sincs, miképp fogok ott tájékozódni. Ilyen praktikus, átlagos dolgok. Könnyedségbe burkolt elkeseredettség, mert utálom, hogy most ilyenekre van szükségem, és nem élhetem úgy az életem, ahogy megszoktam, hogy nem lapul már x lopott tárca a táskámba, hogy nem próbálok az ujjam köré csavarni valami gazdag pasit… Áhh. Mindegy- - Hülyeség? Próbáld ki. Csukd be a szemed, létezz úgy egy napig, és akkor mond nekem, hogy hülyeség, hogy ettől nem vagyok másabb. Nem sajnálom magam… – legalábbis nem ezért. - de ne merd nekem azt mondani, hogy a társadalom szemében nem vagyok más. Lehet, hogy nem látok, de attól még érzem, hogy kerülnek ki a legtöbben jó messzire, messzebb, mint ahogy a támaszomul szolgáló botom indokolná. Mindez azonban nem érdekel, sosem érdekelt igazán a világ véleménye, sőt, mindig is ki akartam provokálni a felháborodást irányomba, de ettől még nem tartom igaznak a szavait. - Jól van, az úgyis érdekesebb, mint valakinek a munkája, amit nem is biztos, hogy szeret, hanem mondjuk muszájból csinálja csak. Köszönömöt rebegnek ajkaim, mikor a kezembe adja a papírpoharat, két érintés. Ez már majdnem barátság. Na jó, nyilván nem, de szokatlan, általában igyekszem kerülni az ilyesmit, ám jelenleg nem tehetem meg, mert segítségre szorulok, bármennyire is gyűlöljem ezt a tényt. Pár pillanatba beletelik, míg a szívószál után kutakodok a nyelvemmel. Még bele is röhögök egy ízben a pillanatba. Nem érzem magam ettől bénának, egyszerűen csak önmagam karikatúrája vagyok, ami nem zavar, ha pedig mást igen, hát magára vessen. - Zenével? Mármint, komponálsz? Vagy valamilyen hangszeren játszol? És mit írsz? Verseket, regényt, mesét? Kíváncsiskodom tovább, a történelem nem érdekel, nyilván leesik neki is, de ez van, túl frissen kerültem még ki az iskolából ahhoz, hogy szeressem, információ éhes legyen ily tekintetben. - Evangeline. A könnyebbség kedvéért lehet Angie… Nem, nem mondom a Mirát, utoljára akkor szerettem, mikor Zsuzsa hívott így, mindenki másnak aztán Csilla voltam, s mikor férjhez mentem, lettem Evangeline, mert tetszett, mert én adtam magamnak, és kész. A Mirát ettől még sosem hagynám el, de… ne hívjon így senki, aki nem ismer, aki nem fontos a számomra, s ezzel egészen nulla főre degradálódik a dolog. A pizza papírja a földön landol, amikor elragadja a kezem, hogy tenyerébe rejtse az én madárcsontú kézfejem, újabb érintés, részemről sem bátortalan a szorítás, ám az azt követő, kéretlen tapogatózás már sokkal inkább. - Azt mondják, hogy egy férfiről sokat elárul a kézfeje. Mintha csak ezzel akarnám igazolni tetteimet, a pillangó szárnyaként rebbenő óvatos simításokat, mikkel próbálom felmérni a kezét, mintha ennek köszönhetően bármit is megtudhatnék róla. Úgy vélem, sikerül is, legalábbis, nem fizikai munkától kérges, mintha lágyabb és puhább lenne, mint egy átlagos férfikéz, s talán inkább fiatalabb is, mint amilyennek az eddigiek alapján saccoltam volna, ám azt még így is biztosra veszem, hogy inkább a harminc felé hajlik, rég elhagyva a fiatalság, bolondság életérzést…
Kezdőlap
<3! //
//
