- Eegyáltalán nem? Elég elképzelhetetlen számomra, hogy mondjuk egy csöves kukoricát anélkül egyek, vagy a lágy tojást, esetleg a popcornt, vagy úgy nagyjából bármilyen főtt ételt... Na de, te tudod.
A világodat úgysem fogom megváltani, senkijét sem fogom, még a sajátomat sem vagyok képes. Ez csak só, de mi van a többivel? Mi van azzal, ami odabenn van? Nála? Nálam? Nem mindegy, egyáltalán nem, de láthatatlan, ki ki saját titkainak őre, és ez így van jól.
Felnevetek, ízesen, igazian, nincs benne hamisság, és épp ezért értékesebb, mint az összes többi, amit produkálni vagyok képes. Nem szoktam nevetni, csak ha úgy kell előadnom magam. Ez azonban valóban tetszik, mert… most nem akarok tőle semmit. Talán csak egyel több kellemesnek ítélt percet, mint ami egyébként juthatna. Könnyedségbe szelídülnek a többnyire engem, tetteimet irányító elvárások. Nem kell több, mint ami jut, épp ezért könnyebb örülni, valódinak, hús-vér embernek lenni, nem pedig önmagam bábjának.
- A Shrek óta tudjuk, hogy a királylányok nem mindig kötnek ki a szőke hercegnél. Elvégre… nem juthat minden királylánynak ilyesmi, a legkisebbeknek például ott a parasztlegény. Vagy mondjuk Shrek. S ha már Shrek, hát miért ne lehetne a sárkány is? Talán másnap felfalja, de legalább volt egy szép napjuk.
Istenem, ennyi zöldséget összehordani a semmiről… mégis jól esik, s fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mennyire nem halászok zavarosban, és a képzettársítások jelen helyzetre is tökéletesen illenének, annak minden vetületében. Mert bizony, valahol, valakik közt én vagyok a legkisebb, ő pedig a sárkány, még ha nekem ezek közül egyik sem nyilvánvaló.
Asztali áldás. Köszönöm nem. Nem hiszek istenben, ha lenne, akkor már rég megszánt volna, nem hagyta volna, hogy mások hathatós segítségével tönkretegyem magam. Ám mivel nem hiszek, nincs is okom őt hibáztatni, csakis magamat, mit meg is teszek unos-untalan. Szavak mégsem szöknek ajkaimra, legalább annyit megteszek, hogy hangosan nem válok istenkáromlóvá megannyi más bűnöm tengerét gyarapítva ezzel. Talán érzek némi élt, talán neki sem számítana, de ez sem beszélhet rá arra, hogy hangosan tagadjak.
- Attól függ. Ha fél év múlva látlak újra, akkor ugyanezt mondanám, de ha közben többször, akkor igen, mást mondanék. Senki sem csak fehér, vagy csak fekete. Sokszor hosszú évek múlva sem ismerhetünk meg igazán valakit, mert jól leplezi, milyen is ő valójában, mert nem akarja, hogy megismerjék.
Ott van, tudom, talán ő is. Magamról beszélek. Talán róla is. Ki tudja. Lesütném a szemem, de minek? Nem láthatok semmit a szemében, nem szükséges, csak nézek előre, mintha látnék is, de csak a sötétség ölel körbe. A hangok mellé nem szökik be fény, a madárcsicsergést nem követhetem le a szememmel, nem láthatom, miként gyűrődik rajta a ruha, nem tudhatom, milyen arc tartozik a hanghoz. Tudni akarom. Nem szeretném, akarom. Lehet? Miért ne lehetne?
- Nem.
Felelem egyszerűen, somolyogva. Ha tudni akarod, neked kell kiderítened, ha nem annyira, akkor nem is számít. Mi értelme volna szavakkal elárulni magam? Fellebbenteni a fátylat olyan dolgokról, mit érdekesebb felfedezni?
Eddig sem feszültem bele a pillanatokba, de a cigarettának hála tökéletesen ellazulok, kisimulnak az idegeim, ahogy mondani szokás. Valami üdvözült mosoly is visszaköszönhet az arcomról, most jó. Még pár percig, aztán megint egyedül leszek. Most is úgy vagyok, nem szükséges illúziókba ringatnom magam. Nekem nincs senkim, nem is kellene, hogy zavarjon, ha egyedül maradok. Megszoktam. Egyelőre csak élvezem, ami most jut. A cigit. Valaki más viszonylagos közelségét, hangjának bársonyát, olykor érintését.
- Nem tudják, miért nem látok. Azt mondták, az is lehet, hogy már holnap újra látni fogok, de az is, hogy soha többé.
Érdekel, hát persze, hogy érdekel, mégsem tudok most ezzel törődni. Megtörtént már egyszer, utána jutott egy szeletnyi boldogság, egy kis csoda, remény, öröm. Lehunyom a szemem, visszaerőszakolom a könnyeimet. Ne lássa őket senki, soha, nem szolgáltak rá. Anya, apa… az egyetlen igaziak már a föld alatt rothadnak rég, hogy megannyi féreg becstelenítse meg egykor tökéletes lényüket. A reményem meghalt felük. A legkisebb hercegkisasszony fénye kihunyt, és azóta eszébe sem jutott ragyogni.
- Ki, és hogyan?
Nem lelkesedem, a talán nem olyan szó, aminek helye van az én szótáramban. Nincsenek talánok és nem tudomok. Értelmetlenek. A határozatlan emberek dobálják csak őket. Nekem a biztos kell. Reménykedni nem vagyok hajlandó többé.
- Látni akarlak.
Csusszan ki ajkaim fogságából követelődzőn, és már indulnak is kezeim az arca felé. Az üres üdítős pohár a földön landol, szemét, talán fel fogom szedni, talán hagyok némi munkát az erre hivatottaknak. Egyelőre mellékes. Neki szabad, nekem is szabad. Az én világom így működik. Ha nem érem el, próbálok közelebb araszolni a hintával, az sem hatna meg, ha vékony combjaimon feljebb szaladna tőle a keze. Ez csak test. Elhasznált, értéktelen, ettől még az enyém, és szeretem, de olyannyira nem számít, ki és mit akar elvenni tőlem. Ujjaim szavaimmal szembeszegülve lágyan siklanak az arcára, a borostája serceg alattuk, mint megannyi apró tű, mar bele ujjaim puhaságába, de nem zavar, én így érzek, így látok. Hüvelykujjaim először az ajkait tapogatják ki finoman kutakodva, tenyerem arcán pihen, mutatóujjaim a szeme alatt táncolnak óvatosan, kisujjam szemtelenkedve siklik be fülcimpája alá, felmérve a távolságokat, s elmém vásznára kezdem felfesteni a képet. Az ő képét. A sárkány képét.

Serceg a foga alatt. Hát jó. Ő tudja. Én mindenesetre szeretem az ízét, azt hiszem, túlzottan is, ő biztos így gondolná, de neki nem is kell úgy táplálkoznia, mint nekem, szóval francot se érdekli tulajdonképpen. Nem mintha tervezném, hogy valaha az életben főzök neki, de azért ezt legalább már tudom róla. Amúgy, senkire sem szoktam főzni, régen tudtam, talán még most is menne, de nem érdekel. Nem akarok semmilyen szinten sem megfelelni az elvárásoknak. Senkiének. Még tán a sajátjaimnak sem.
- Tudod, ezt valahogy úgy szokták mondani, hogy a rossz fiúkkal kiéljük magunkat, és végül a kedves sráchoz megyünk férjhez. Szerintem én az utóbbiak közül bármelyiket rövid úton a sírba tenném, szóval maradok az előbbieknél. Úgyhogy, ide nekem a sárkánnyal.
Férjhez egy ideig nem óhajtok megint menni, pláne úgy, hogy el sem váltam, csak megszöktem. Legalábbis, addig hanyagolnám az ilyesmit, amíg nem kerülnek friss, ropogós hamis iratok a kezeim közé. Fejtegethetném, hogy a biztonság unalmas, de ha eddig egy kicsit is figyelt, akkor szerintem ezt sejtheti már rólam. Meg aztán, ha tetszik, ha nem, a magam fajtáknak nem jár herceg, sem happy end. Én úgy vagyok vele, hogy az már fél siker, ha legalább jól érzem magam a bőrömben, és a napi egy doboz cigim megvan, természetesen vannak még igényeim más téren is, de azért nem mindent olyan könnyű orvosolni. Nem veszem védelmem alá a női nemet, nincs értelme, ilyenek vagyunk, ostobák, bűnösek, felszínesek, s mindig ugyanabba a hibába esünk, mert olyasmit kergetünk, mit sosem érhetünk el. Nem ringattam magam soha abba a hitbe, hogy egy férfi engem boldoggá tehetne, igazán… csak úgy tessék-lássék módon, pillanatnyi örömmel kecsegtetve. Hazugság ugyan, de míg örömökben részesítjük egymást, addig boldog vagyok. Utána üres. Így megy ez, újra és újra, sosem unom meg, kell a kevés is, mint szomjazónak egy csepp víz.
Legszívesebben felszisszennék, de úgy hiszem, ura vagyok vonásaimnak, önmagamnak, így hát nem teszem. Nem sziszegem az arcába, hogy nem vagyok egyszerű, egyáltalán nem. Sosem voltam az, soha nem is leszek. Hiszem. Hihetem? Mások szemében tán tényleg lehetek, de mások nem ismernek. Sem engem, sem a történetem. Én ismerem, tudom, hogy mik formálta ilyenné, mitől vagyok sebzett, torz, boldogtalan, reményvesztett. Mitől vagyok üres.
Igazat ad, mégis úgy érzem, hogy valójában nem. Számít? Azt hiszem, nem érdekel, nem akarok mögé látni, hisz még azt sem láthatom, ami a szemem előtt van. Jól van ez így. Hazugság, semmi sincs jól, az én életem maga a káosz, a nyugalom szót csak hírből ismerem. Valami mindig történik, eddig így volt, jelen pillanatokban pedig untig elég ez az ismerősen ismeretlen tapasztalás, az, hogy beszippantott a sötétség, és nem lelem a kiutat.
- Nem szeretek tartozni. Mindig kellemetlenül bizsereg tőle a tarkóm.
Hazudok, ó, hát persze hogy hazudok, nem mentegetőznék a világért sem, ám nyilván nem átverési célzattal teszem, s ezt híven tükrözi a kacér mosolykezdemény ajkaim szegletében. Mégsem hajolok oda, hogy legalább eggyel csökkentsem a tartozásaim számát, az ilyesmi sokkal hatásosabb, ha váratlanul történik. Szeretem a hirtelen pillanatokat, a meglepetéseket, sodródni, nem az árral, a tömeggel, csak néha kicsit felfeküdni a vízfelszínre, és élvezni, bármi történjék is. Most ilyen állapotban vagyok, hiszen sok mindent nem tehetek egyelőre, amit szeretnék, amit megszoktam, de nem baj, eljön még az én időm. Így, vagy úgy, de biztosan.
Hallgatom, ám a szavai nem adnak okod bármiféle bizakodásra. Talán egy próbát megérne, de egyelőre elegem van minden orvosból, vagy magát annak hazudó kontárból, csak épp kár, hogy abban sem tudok hinni, hogy még egyszer megesik az, ami gyermekkoromban. Tulajdonképpen semmiben sem vagyok képes. Hagyjuk is.
- Akkor talán majd egyszer megismerem ezt a Robertet.
Nem kapok minden körmömmel a lehetőség után, mert nem bízom a dologban. Nem hiszem, hogy bárki olyat tudna nyújtani nekem, amit egy kórházban sem tudtak, jobb a lelkemnek, ha nem táplálom csalfa reménnyel.
Hallani vélem a szívdobbanásait. Gyorsabban. Tüdüm, tüdüm, tüdüm. Vagy a sajátom volna? Fogalmam sincs. Nem is számít. Csak a bőre érintése most az, ami lényeges, az apró harapást érezvén végigfut a gerincemen a hideg, ajkaim résnyire nyílnak, vágy… olyan könnyen jön, és sokkal intenzívebben tölt meg élettel, mint bármi más. Néha meg tudom lovagolni, de olykor csak az emésztő sóvárgás marad utána, valami után, amit nem kaphattam meg. Forró. Lázas lenne? Nem tűnik betegnek, mégis… aggodalom azonban nem szökik szárnyra a lelkemben, képtelen gyökeret verni, nincs is rá szükségem, kopogtasson másnál. Valami furcsa, egyszerre áll tőle égnek az összes szőrszálam, és vágyom érezni szüntelen… Megint kiráz a hideg. Hallom a szavait, de nem szólok, pedig egy részem szeretné azt mondani: Maradj! Kérni azonban képtelen vagyok, utasítással meg nem hiszem, hogy sokra mennék. Így hát, csak bólintok, valamiért még a szokottnál is nagyobb ürességet érzek, mikor elereszt, s azt sem hagyja, hogy tovább ismerkedjek a vonásaival. Itt hagy. Tudom, érzem, ahogy a levegő kihűl előttem, mert már nem tölti fel senki melegséggel, lényének simulékony puhaságával. Szabaddá vált kezem a hinta láncára simulnak, azok hidegségével emlékeztetve magam a rideg valóságra. Arra, hogy bármi történjék is, én mindig egyedül leszek, csak magamra számíthatok.
Talán tíz percembe is beletelik, míg hajlandó vagyok felállni, és azoknak hagyni a hintát, akiknek itt van. De mégis… mekkora ostobaság az már, hogy ez csak gyerekeknek jár? Felnőttek nem szerethetnek hintázni? Nem, nem vagyok felnőtt. Ám már kamasz sem. Akkor mi? Valakinek az elhagyott gyermeke, valakinek az egykor fogadott lánya, másnak a bűnbe csábítója, vagy épp vágyat, szerelmet hazudó asszonya, s végül meglopója. Hamis vagyok, s mégis, talán a sok gyarlóságomtól és hibámtól fűszerezve élőbb és igazibb, mint a mellettem sétáló robotok.
Felállok, tudom, mit hova ejtettem, célzottak, pontosak a mozdulatok, felidézik azt az ügyességet, amivel bírok, csak épp szemeim kihunyása elorozta fejlett önbizalmam nagy részét. Nem marad szemét alattam, bármennyire nem kedvelem a gyerekeket, nem leszek büdös paraszt. Elindulok. Hogy hova? Fogalmam sincs… az is jó kérdés, hogy hazatalálok-e, nem vagyok benne biztos. Ahogy abban sem, hogy már haza akarok menni. Haza… olyan hülye ez a szó, hajlamosak vagyunk arra a helyre mondani, ahol lakuk, mégsem érezzük igazán otthonnak, mert, az én esetemben legalábbis, csak hosszabb, rövidebb állomások vannak.
A botom koppanása jelzik közeledtem, és suttogják meg nekem, merre mehetek, hol van egy szemetes, egy villanyoszlop, egy ember lába… Bocsánat. Van egy, mindig van egy, sőt, sokkal több, aki nem figyel. Nekem jön, szabad kezem ujjai felfutnak a vállára, mintha megriadnék, érzem, ahogy a szégyen pírja az arcára kúszik, mikor nem lel viszonzásra tekintete. Egy pillanat alatt foszlik semmivé haragja, szabadkozik, én pedig gyors, óvatos, szinte láthatatlan mozdulattal emelem ki zakója belső zsebéből a tárcáját, miközben azon vitatkozunk, melyikünk is volt a hibás. Egy bájos mosoly, majd a ruhám igazgatása, miután a táskámba ejtettem a szerzeményemet. Pár pillanat csupán, s már mindketten megyünk a dolgunkra. Nem sietek, nem keltem bűnös benyomását, még csak a pulzusom sem ugrik meg. Sokszor csináltam már. A különbség csak annyi, hogy most nem hazudtak a szemeim is.
Kérdezek, árulja el valaki, merre járok, s hol is van az én bérelt kis házikóm. Megmondják, megköszönöm. Indulok tovább.



Kezdem, s mondom is végig a verset út közben, mi sokkal inkább illik rám, mint szeretném. Természetesen magyarul szólnak szavaim, elhagyva a némileg kiérezhető akcentust, hozzáértő füleknek elárulva, hol köpött a világra az a nyomorult gólya.
A következő személy, akitől segítséget kérek, már felajánlja, hogy elkísér, mondván, nincs messze, szívesen teszi. Megköszönöm. Semmitmondó csacsogás az időjárásról. Az őrületbe kerget. Hála istennek… sóhajtok fel, mikor megérzem a kis kapu faanyagát ujjaim alatt. Ez már ismerős. Elbúcsúzom, hallom, ahogy léptei tovább viszik, én pedig végigmegyek a kövekkel kirakott kis járdán a bejárati ajtóig. Ha látnám, talán imádnám, talán utálnám. Túl bájos hozzám, túl szép nekem.

// Jelentem, ezennel megtudtad. Ééés, nagyon szépen köszönöm, imádtam! *.* //

Hidegek az éjszakák, s nekem nincs túl sok ruhám. Mégis valami kihozott a játszótérre még a délután folyamán, s azóta úgy itt ragadtam, hogy észre sem vettem, mennyire elment az idő. Amikor rám esteledett, akkor realizáltam magamban, hogy a szállóra már ma éjjel nem mehetek vissza, lévén bezárta a kapuit. Éjszaka nincs ott járkálás én pedig nem tudom mennyi lehet az idő, de valami azt súgja, hogy már lecsúsztam a kapuzárásról. Mindegy, elalszom itt egy padon, ha meg nem fagyok.
Fekete kabátomba burkolózva ülök a játszótéri hintán, testemet körülöleli egy utcai lámpa holdudvara. Hajam megint két copfba van fogva, de ezúttal alacsonyan vannak a copfok megkötve, hogy aláférjenek fekete sapkámnak. A sapkát még akkor turkáltam, amikor Fairbanksbe jöttem, nincs is másik, de ha lenne se válnék meg tőle. Tetszik a mintája. Sok napon egyezményes véleményemet mutatja a világról. Mint legutóbb a piacos férfiról is. Na igen. Az, hogy hívő vagyok, még nem jelenti azt, hogy szent.
Piros nadrágomat viselem és a kabát alatt kivételesen nem a foltozott könyökű, szívecskés pulóver virít, hanem a keresztekkel díszített fekete darabom. Nem, mintha látszana. Sálam az nincs, nem is volt, s momentán nem is telik rá. Lábamon viszont az elmaradhatatlan Converse ott figyel.
Élvezem, ahogyan hajamba kap a menetszél hintázás közben. Mind magasabbra és magasabbra lököm el magam, s közben úgy érzem, hogy egészen az egekig szállok. Kicsit közelebbinek tűnik így hozzám Isten, Henrik és Simon is, az én imádott triumvirátusom. Anyám simogatását is érzem arcomon, s hallom apám karcot hangját, ahogyan a felhőkről szólongat engem. Nem hív, nem kívánja, hogy haljak vele. Csak tudatni akarja, hogy törődik velem, s ez mosolyt csal széltől cserepes ajkaimra.
Nem tudom, hogy mennyi ideje hintázok, de nem unom meg egy pillanatra sem. A külvilág elvész létezni számomra, elvégre semmi nem neszez a környéken, mitől is kellene tartanom? A játszótér egyébként is kellemesen ki van világítva még ilyenkor is, ha bárki érkezne, az nem nagyon tud hol árnyékban maradni. Ha meg mégis, az is Isten akarata. Legyen, amilyennek lennie kell.

Szavak íródnak elmém klaviatúráján, gépelt szöveggé formálva gondolataimat, s küldve mindazokat olyan virtuális hálóra, mely összeköt engem a nagy messzeséggel, a soha nem is létezett semmivel, az érzésekkel, melyek örökké az enyémek maradnak, s melyeket nem is lett volna szabad éreznem soha. Ahogyan hajamba kócol a szél, úgy kavarodnak össze bennem az öröm és a keserűség szavai, furcsa novellát adva áldozatul a szerelem oltárának. S mint mindenről, erről is Isten jut eszembem az én Istenem, akinek parancsolatai szerint élnem legalább olyan nehéz, mint amilyen nehéz lenne megszegnem valamelyiket. Olyan lenne, mintha megállnék egy tükörrel szemben, s leköpném magam, saját tekintetembe mosva a nyálat, mely anyám tanítását kívánja illetni, bemocskolva a telt arcú asszony vonásait, hatalmas, önzetlen lelkének pedáns tisztaságát.
Ó, te drága Teremtő, bárcsak elérhetném egyszer magasságodat!
Amint gondolataim testet öltenek, s könyörgőn dobják térdre magukat imára kulcsolt kezekkel, úgy emelkedik meg a hinta alattam. Ujjaimat reflexből szorosabbra fonom a hinta láncán, kesztyű nélkül szinte úgy érzem, hogy odafagy a bőröm. Talán úgy is lenne, hogyha nem jönne már a tavasz. Talán jobb is lenne úgy. Mert ahogy lenézek, s ahogy lefelé megmozdul velem a gyermekjáték is, úgy nyílnak el ajkaim a meglepettségtől, s küldenek néma nyekkenést a semmibe.
Hallom a hangot, ismerem a hangot és legszívesebben keblemre ölelném a világot miatta. Ám mégis, ahogy nem bicsaklik holdfény a fehér kollárén és nem fúl meg a fénypászma a fekete reverenda anyagában az én ölelő kedvem is eltávozik, hogy helyet adjon bennem a hitetlenkedésnek. Lám, katolikus papokkal és a katolikus egyházzal szemben ritkán fordul elő velem ilyen. Furcsa hely ez a Fairbanks, ha ilyesmiket is elő tud csalni szívemből.
Visszakérdezhetnék, hogy és ő mit keres itt, miért éppen így, s miért simul hozzám olyan bizalmasan, ahogyan soha nem tette, de a helyzet az, hogy amennyire idegen ez a közelség, annyira fel is korbácsolja a bennem békésen szunnyadó pillangók éji, gyomorbéli nyugalmát.
Ahogy elhúzódik, az olyan érzés, mintha leseperték volna pilléim hímporát, belehalnak a távolságba, agóniájukat folytatják csak bensőmben tovább. Mit követtem el, amiért először ilyen közel engedett magához az, akit eddig Isten földi helytartójának hittem, s aki egy pillanat alatt vált mássá, olyanná, amilyennek nem szabad lennie. Közel engedett, hogy aztán megint eltávolodjon, hidegen visszaváltozva azzá a személlyé, akinek a lényét ismerősként tudom üdvözölni, de kinek haragja kicsire összenyom, s az idegenség érzésének súlya alatt lélegezni sem tudok.
A nevemen szólít, a középsőn, azon, amelyen szeretett anyám, az édes, de nem édes, a mindenem, de nem a vérem. Szeretem, ahogyan kiejti a nevemet, szeretem, hogy ezzel visszahozza halottaimat, felébreszti magyarságomat és úgy teríti rám a törődés leplét, ahogyan Isten simítja meg bárányainak lelkét minden áldozás után. A kérdését megint csak megválaszolnám, de ahogy az előzőre sem tudtam mit reagálni, mert cselekedett helyettem olyat, amivel megölte az éledő válaszadásomat, most is ezt teszi. Szól, válaszol, hát nekem csak a bólintás marad. A bólintás, mely teli van szomorúsággal, de csak addig a pontig, amíg nem érkezik meg a mit sem érdekel nevezetű dagály, s el nem önti a megilletődöttségem partjait.
Leugrom a hintáról, eleresztve a láncot, s a földet érés következtében bokám esetleges kifordításától való félelmemet is. Nem írok semmit, hacsak nem testemmel a közöttünk feszülő távolság pauszpapírjára. Mozdulataimban nincs semmi előre eltervezett, mint ahogyan a szavaimban sem volt soha, amíg beszéltem. Őszintén rángat odafentről marionett-mesterem, láthatatlan drótjaim isteni fénnyel csillannak meg, s visznek egyre közelebb és közelebb az atyához, akinek végül dereka köré fonom karjaimat olyan hevességgel, hogy talán már csak úgy tud eltávolodni tőlem, hogyha lefejti magáról karjaimat és direkt ellép, felépítve újra közénk a messzeség falát.
Az öröm, a hála, minden el nem mondott ima és hiányérzet benne van abban az ölelésben, mellyel meg kívánom ajándékozni az én Uram földi képviselőjét. Végül eleresztem persze, hacsak már korábban meg nem kezdi az erre való kényszerítésemet. S amint eleresztettem (vagy így, vagy úgy kivitelezve vagy kiviteleztetve a mozdulatot) hátrébb lépek, majd keresztet vetek, s fejet hajtok előtte. Én így köszöntöm rég nem látott.. Atyám. Mert reverenda ide vagy oda, ismer engem, hát annak kell lennie, akinek ismerem. Mindennek oka van, hát Isten erre is okkal vette rá. A furcsa viselkedése is az Úrtól származik. Hiszem. Nem csak hinni akarom.

Elmerülve az ölelésben úgy érzem magam, mintha megszűnne fájni a kiszolgáltatottság. Szívverésének szimfóniája isteni himnuszt kalapál fülembe, s bár a szemem világát nem veszítem el, a hallásomat azt egy időre igen. Ütemes dübbenések dobszólója kíséri a mozdulatsort, ahogy kezeim a derékról feljebb kúsznak, rásimítva alkarjaimat a férfi hátára, szinte kapaszkodva a kabátja anyagába, amíg az ő ujjai hajtincsemmel játszadoznak kedvesen.
Túlcsorduló, őszinte szeretettel simulok hozzá, úgy, ahogyan utoljára talán Henrik simult hozzám a halála előtti éjszakán. Ugyanezeket a képeket rajzoltam simító ujjaimmal az homlokára, ugyanígy játszottam kóbor szókés tincseivel, ahogyan az enyémekkel kacérkodik a pap. Szeretetteljesen. Kedvesen. Tisztán. Mostani életemben a legjobb ember, akit csak ismerek.
Elengedem, mert nem fúlhatok végleg abba az ölelésbe, amely nem csak az enyém, hanem minden őszinte hívőé, mindenkié, akit csak az Úrtól kapott lelkébe fogadott az ifjú atya. Ifjú. Még úgy is, hogy hozzám képest nem az. Hiszen én még csak egy gyerek vagyok, egy gyerek, aki hazájából felnőttként távozott, de mégsem megy vele semmire itt a messzeségben.
A mosolyába éppúgy beleolvadok, mint az ölelésbe. Egészen elveszítem lábaim alól a talajt. Kicsit olyan ez, mint a szerelem, robogó szívem nem enged szabadulnom a pap lényétől. Örökre hozzá lettem kapcsolva azon a napon, amikor a miséjén ülve először lerajzoltam őt. Az lett a legszebb rajzom róla, a legőszintébb, mert akkor még nem ismertem, de mégis kellemessé színezték vonásait a benyomásaim. Azóta, ha álmomból felkeltenek, akkor is le tudnám rajzolni őt, meg tudnám alkotni minden egyes hajszálát, a ráncokat, melyek homlokára költöznek néha, amikor engem néz. De minél több időt töltöttem el vele, minél jobban megismertem, a képeim annál kevésbé ábrázolták őt természetes valójában. Minden rajzzal egyre sötétebb lett az egykor kristályszerű alkotás. Nem tudom az okát, de talán van ennek köze őszinte zavarodottságomhoz, mely erőt vesz rajtam, amikor a társaságában vagyok. Olyan, mintha megint Henrikkel lennék. S ettől ismét szerelmes vagyok. Igen. Az vagyok. Undorító, mocskos fertője a világnak, én Miéla, aki egy papot, egy halottat és egy nemlétezőt egyszerre, ugyanazzal a hófehér ragyogással, teljes szívéből tovaömlő rajongással szeret.
Gyermekem. A szó visszaránt a valóságba, eltörli fejemből a képeket, melyeket sose lett volna szabad látnom. Levetkőzteti rólam a hófehér ruhát, kiradírozza az oltárt, amely előtt álltam kéz a kézben Simonnal. Nem. Henrikkel. Nem. Ethannel. Nem. Mindhármukkal. Három én, egy vak – Simon oldalán. Egy néma – Henrikkel kart karba öltve és egy siket – Ethanhoz simulva. Fogalmam sincs miért szülte újra elmém groteszk hármasikreimet. De a kép szép volt. Egyetlen szépséghibája volt csupán: megmérgezte a féltékenység. Három felem eggyé kívánt válni, mindháromnak az kellett, ami a másiknak van, s szinte tépték egymásról az abroncsos ruhakölteményt, cakkozták a fekete kontyokat és törték össze a gyémánttiarát. Szánalmas. De vajon miért maradt utána mégis keserű a szám úgy is, hogy pirosban vagyok, s a sötét játszótéren állok szent Atyám előtt?
Ökölbe szorított kézzel megdörzsölöm a mellkasomat szívem tájékán, majd újra közelebb lépek, hogy ezúttal Ethan arcára simíthassam tenyeremet. Nem ismerem a jelnyelvet, de tekintetem sajnálkozó összjátékával együtt ez a mozdulatsor beszéd nélkül is egyértelmű jelentést hordoz. Sajnálom. Igen. Őt. Azt, hogy eltévedt, azt, hogy megfosztotta a hívek közösségét önmagától és azt is, hogy nem tévedt el hamarabb. Mert ha ez történt volna, akkor hamarabb jön talán ide, hamarabb emel az égnek, hogy aztán lényének láncát a nyakam köré fonva magába öljön megint, s hagyja, hogy elvesszek a jóságában. A legédesebb mérge ez életemnek. Amíg nem volt itt, nem is tudtam mennyire hiányzott belőlem a tisztasága.
Újra keresztet vetek, s gondolatban még térdre is ereszkedem az Úr nagysága előtt. Néma Mi atyánk-ot rebegek a mi Istenünknek, s mint minden imádságos alkalommal, most is magyarul tátognak ajkaim. Jó érzés jelnek lenni. Van benne valami magasztos, valami, ami felemel az Úr oldalára, hogy harmadnapon ott fényeskedhessem a mindenható Atyaisten jobbján.
Kimeredt szemekkel nézek rá, próbálom vonásai mögül kiolvasni gyászát. Kit veszthetett el? Hogy segítsek neki? Már mozdulok, hogy újra ölelésbe zárjam, magamhoz vonva úgy, ahogyan ő tette velem az imént, de még idejében megfékezem magam. Semmi magasztos nem lenne benne, semmi jó egyikünk számára sem. Nem akarom, hogy tudja, milyen szörnyeteg lakik bennem. Marad hát a kékségeimben csillanó őszinte fájdalom, mely őt kívánja sajnálni, neki szól, de saját múltamból töltekezik. Henrikből, Simonból, abból a világból, amiről mindent tud a pap is. Mert nem hazudtam neki, sose lennék képes rá.
Heves bólogatásom ütemére táncolnak tincseim. Helyeselek, mert örömmel tölt el, hogy rájött magától is: szükség van rá. Nem csak nekem, hanem a világnak is. Annak a világnak, ami nélküle szegényebb lenne, annak a világnak, melyet igazgatnia kell Isten akarata szerint. S annak a világnak, melyben soha többé nem lennék képes élni nélküle. Vajon tudja ezt? Nem hiszem. S ha mégis? Nem érdekli. Ő pap. A földi lét csak egy lépcső számára a szentség felé. Millióból egy gyermeke vagyok, nem ítélne el. Talán gyónnék is. De néma vagyok. Szerencsére önmagam akarata miatt néma vagyok, elvehetem hát magamtól a gyóntatófülkében való teljes megszégyenülést.
Téged. Téged szeretnélek. Azt szeretném, hogyha már mindig itt maradnál, hogyha hallhatnám a prédikációidat és én lehetnék a kedvenc gyermeked. Olyan életet szeretnék, amim Anchorageben volt, meg akarok mártózni a vizedben, rá akarok hajolni kádad hófehér peremére és el akarom hinni, hogy enyém a világ. Azt akarom, hogy tökéletes idill legyen az a pár perc, amíg a víz alá merülve a hullámok aljáról a plafont szemlélem, s hagyom, hogy fekete tincseim polipként tekergőzzenek látóterembe. Akarom tudni, hogy nem engednél belefulladni a vízbe, hogy megmentenél Isten akarata szerint, történjen velem bármi. Sok mindent szeretnék. De most csak azt, hogy ez a pillanat ne tűnjön tova. A válaszom hát a kérdésedre csak egy eltátogott köszönöm. Ennyi, amit szeretnék. A többi csak rám tartozik. Követlek hát megint, vigyél, amerre akarsz. A hited az én hitem, úgy bízom benned, mint nagyon régóta senkiben.

Nem tudok máshogy nézni. Ha haragszik érte, ha nem, kéklő lélektükreim nem tagadhatják le mindazt, amit a lelkem érez. Ha belesajdul a sajnálatba, hát sajnálkozni fognak, mit sem törődve azzal, hogy milyen érzéseket keltenek az atyában. Ha el kéne veszniük, akkor se tudnának változni. Ahogyan tükrük másik oldala, a gyermeki lélek sem. És nem is akar.
Nem fáj a sajnálata, mert nem érzek belőle semmit. Csak kedvességét veszem magamra, törődését, őszinteségnek hiszem minden csalfa megnyilvánulását, mert könnyebb elrejtőzni a valóság elől, semmint kinyitni a szemem, s elfogadni azt. Kölcsönös sajnálkozásunk tengerében elmerülve a kezemet nyújtom lelke felé, halvány aranyfonállal hálózóm be bensőjét, hogy aztán majd amikor én a felszínre bukom, őt is húzhassam magammal, lelkének szálait örökké az enyémekkel összecsavarva, fonva, szőve, rögzítve. Mert hozzá akarok tartozni legalább annyira, amennyire vágyom rá, hogy ő tartozzon hozzám. Örökké és megmásíthatatlanul. Isten teremtményei vagyunk mindketten, ő a vezetőnk, de őt nem érinthetem, csak földi helytartójába kapaszkodhatom. ÉS nem szégyellem kimutatni mindazt, amit érzek, vagy gondolok. Nem kellenek szavak. Elég a tett, mely azóta űz a tisztelendőhöz, amióta csak először nem csapta be orrom előtt az anchoragei templom kapuját.
Messziről feszíti meg íját a bűntudat és a szégyen, s célra tart egyenesen fekete hajjal keretezett üstököm felé. Képzelt vér mocskolja arcomon a bőrt, pírrá változva megjelenésében, miközben én lesütöm a szemem. Nem érdemlem a pénzét, nem is kívánom költeni. Ám mégis, ha adni kíván, nem utasíthatom vissza, nem sérteném meg vele. Majd az oltárra csempészem a fizetséget, a kölcsönt, ha valaha összeszedtem annyi pénzt, hogy bármilyen szinten vissza tudjam téríteni az anyagi javait, amit belém fektetett már. Hisz etetett. Itatott. Fürdetett. Közvetve. De ha magamba nézek, s a dolgokat olyanoknak fogadom el, amilyenek valójában, úgy közvetlenül is elfogadtam volna tőle, ha mindezt megcselekszi velem. Ettem volna a tányérjából, ittam volna a poharából, fürödtem volna a kádjában és aludtam volna az ágyában, mindezt úgy, hogy közben egy percre sem téveszt szem elől. Elvégre ő csak egy pap, nem lettek volna bűnös gondolatai attól, ahogyan végigcirógatja testemet a langyos víz, ahogyan a szappanhabtól síkossá és hófehérré válnak amúgy is világos szín, porcelán idomaim. Nem keltette volna fel vágyát, ahogyan előrevetem víztől súlyos, csatakos kígyókká váló, fekete fürtjeim a fürdőszobaajtónak háttal hajolva le, hogy mezítelenségemben nem zavartatva magam törülközőbe tekerjem éppen megmosott tincseimet. Ő pap. Szent ember. Sőt, szent. Nem is ember. Hajlamos vagyok hát így is gondolni rá, nem hinni földi gyarlóságában és szégyellni magam alkalmanként a sajátom miatt. Mert papnak pap, de férfi is, s engem még soha nem érintett meg egyetlen test sem úgy, ahogy más velem egykorú lányokat. Simon nem létezett. Nem égette bőrömet forró szerelme, nem simították végig minden ízemet mohó ujjai. Ártatlan vagyok? Nem. Csak érintetlen. Legalábbis egy bizonyos szemszögből így is mondható.

A titkodat nem ismerem. Gondolataid sötétbe burkolóznak előlem, paravánt vonva kettőnk közé. De mégsem hiányzik a tudás, nem szomjazom azt, hogy minden lélekbugyrodat bejárjam. Hiszek benned, ahogyan Istenben is hiszek. S ehhez a hithez a tudatlanság minden hívőt jócskán hozzásegít.

Csak férfiaknak, értem én. Nem érdekel, nem tölt el csalódottsággal. Szívem felszikrázik az örömtől, melyet az kelt bennem, hogy elvinne magához megint, ha tehetné. Sajnálja ő, hogy nincs rá lehetősége, ebben majdnem annyira biztos vagyok, mint abban, hogy amikor a legkisebb királylányról álmodom akkor magamat látom, s nem valaki mást. És igen. Mindkét dologban ugyanakkorát is tévedek. De amit nem tudok, az nem fáj, s ha tudnám sem hinném. Olyan mélyre sodort már ez a vak óceán, hogy egyedül nem vagyok képes kiúszni belőle, ha akarnék sem lennék képes rá soha. Jólesőn heverek egy lakatlan szigeten, felettem a csillagok mind azt ragyogják, hogy találtam egy őrangyalt, akit Isten oldalán ülő szüleim küldtek nekem. Az éji képekből kiolvasni vélem az összes csodás igazságot, melyet az atyáról gondolok, szent tetteiről mesélnek nekem elmém óceánközepi szigetén susogó növények, őt dicsőítik a huhogó baglyok és a velük versenyt morgó vadállatok is. És én hiszek nekik is. Mert könnyebb így védekezni a csúf igazság ellen, mely megmérgezné minden csepp véremet.
Segítek neked? - egy pillanatra megtorpanok, kétkedőn, értetlenül döntöm oldalra fejem. Tekintetem csodás kékjében ott villódzik a kérdés, örvénylik, keresi a válaszokat. Mégis miben tudnék én neked segíteni?
A kérdésekre a válaszom egy bólintás, igen, még rajzolok. Ha már úgyis állok, hát levetem hátamról a táskát, melyet már nem is emlékszem mikor kanyarítottam két ölelés között magamra, s kiveszem belőle a jegyzetfüzetemet. Szégyenkezés nélkül nyújtom át neki, hadd nézze meg a legfrissebb rajzaimat. A legkisebb királylány története egy fairbanksi fejezettel is folytatódik benne, egy hintán ül, s vele szemben egy férfi leleddz, combjaira simított kézzel, s igen, a királylány piros nadrágot visel.  
Ha megnézi, akkor hagyom neki, ha viszont visszaadja, akkor a füzettel együtt veszem vissza a hátamra a táskát, melyben minden holmim benne van. Az egész életem egy leopárdmintás hátravalóba csomagolva. Szegényes, boldog világ.
Megrázom a fejem. Nem, nem titok, hogy mit csinálok, nem titok, hogy hogy kerültem ide. Tökéletesen egyszerű, bármikor leírhatnám neki. Talán naplót kéne vezetnem, a abban megmutogatni a soraimat mindazoknak, akik rólam érdeklődnek. De nem. Szeretem ezt az eljátszósdit, érdekes, amikor félreértenek.
A kiállításra nem reagálok, bár nem hiszem, hogy bárkit érdekelnének a képeim. Tudom én, hogy jók, de csak firkák, képregények, történetek rajzokba foglalva, valamint benyomások a világról. Ez azért nem olyan nagy dolog. De ha szeretné, szervezzen, nem állok az útjába, elvégre ez is azt jelenti majd, mint mindegy egyéb cselekedete: hogy szeret engem. (Bár szeretne! Bár ne lenne pap..) Törődik velem.
Messzire. A hangom az enyém, az én titkom, olyan, ami nem jár akárkinek. Még neki sem. Hiába idézi az egész Bibliát, hiába tesz értem bármit, ő nem Simon, nem Henrik és nem a szüleim. Nem fog soha úgy szeretni, hogy megérdemelje azt, hogy megszólaljak előtte. Nem lesz mellettem életem végéig, mint a társam, nem bújik majd mellém az ágyba és nem nemz nekem gyermeket szerelemből. Nem kényeztet majd a teste, nem ízlelem meg soha a csókját és nem fogom elhinni soha, hogy tiszta szívéből, őszinte szerelemmel szeret. Mert ő pap. Katolikus. Nem házasodik. Oltár elé nem vezeti a nőket, hanem várja őket amögött, hogy megáldja sorsukat, vagy Isten kegyelméből hozzáadja őket máshoz. Én csak ahhoz fogok beszélni, akibe beleszeretek. Csak ahhoz akarok.
És most, hogy mindezt így tisztáztam magamban, íme a legnagyobb, fertőzött igazság velem kapcsolatban, amit nem mondok el soha:

Sura +18

Mint egy kibaszott pedofil buzi, aki piknikre készül, vagy titkos randira, úgy lépem át a játszótér kerítését az éjszaka sötétjében, és telepedek le az egyik magaslaton. A dolog pikantériája, hogy a terület teljesen üres, sehol egy kölyök, de még egy kóbor állat sem, és nálam nincs kosár, hogy legalább úgy fessek, mint aki itt és most óhajt elkölteni egy rohadt romantikus vacsorát.
Mi a fenét keresek itt? Jó kérdés, de adassék meg nekem is a kikapcsolódás lehetősége, a második vagy sokadik kölyökkor, amikor gondtalanul élvezhetek egy nyomorult hintát, vagy az isten tudja mit, amin ülök. A mai kölyköknek marha jó dolguk van, és fel sem fogják, hogy mennyire. Hol volt a mi időnkben ilyesmi? Sehol, mégsem sírtunk, megoldottuk másként, és ha igazán össze kellene vetnem a mi és a mostaniak életképességét, akkor azt kell mondanom, torony magasan nyertünk.
Még a falka kölykei is mélyen kussolhatnak, mert amiket kapnak, az többnyire atyai simogatás ahhoz képest, ahogyan nálunk történt a nevelés, de ez nem az ő hibájuk, hanem a miénk.
Egyelőre csak törökülésbe helyezem magam, és várok. Mire? Arra a szerencsére, amit eldöntöttem, hogy márpedig megvalósul, és összefutok azzal a nősténnyel, aki az információk szerint meglett korban van már, kurva erős, és kedveli Toddot, és nem halt bele a támadásba. Ő sem.
A begyűjtött infók szerint érdekes módon idegen kóborokat ért támadás, akik igencsak friss húsnak számítanak errefelé. Ez több, mint furcsa, de nem foglalkozom vele, egyedül ezzel a nősténnyel, akivel még bratyesz is összefutott.
A végeredményt hagyjuk, a lényeg, hogy itt van a városban, és engem kibaszott módon érdekel, ki az, aki ekkora erőnek a birtokosa, és hol volt eddig? No meg sok más egyéb is, legfőképpen az, mi a fene köze van Toddhoz, akit a jelek szerint még kedvel is. Nagy valószínűséggel egyedül van ezzel, de annyi baj legyen.
Követtem, errefelé haladt el, akkor ha jók a számításaim, visszafelé is erre fog, ha nem, akkor is megtalálom, maximum erőteljes belebotlással csikarok ki egy találkozót tőle.
A szfinx hozzám képest ipari tanuló, amilyen mereven ülök a még mindig nem tudom minek a tetején. Megdőlök kicsit jobbra, akár turista látványosság is lehet belőlem. Figyelek és várok, ez bőven elég, a zsebemhez nyúlok, ahol még mindig az a fénykép van, amit anno Emmának mutattam.
Minek hordom magamnál, magánügy, legalább nem darts táblának használom, csak gyűröm állandó jelleggel. Vajon a nőstény is van annyira őrült, hogy játszótéren vezesse le a felgyülemlett energiáit, vagy csak én vagyok ekkora barom?
Teljesen mindegy, a kilenc is páros, innen mindent belátok, amit lehet, amit kell, amit akarok, vagyis szemmel tartom a környéket, míg el nem jön a pillanat.
Nem tippelek, remélek, hogy ha más nem is történik, de legalább errefelé vergődik haza is.

Üdögélve ennek a valaminek a tetején -azóta sem sikerült beazonosítom, de kényelmes-, bőven jó arra, hogy elmerengjek az eddigi életemen. Normális vagyok? Soha sem voltam, főleg ha hozzáveszem, hogy immáron széles vigyorral a pofámon ülök, mint valami pszichopata állat, aki élvezi, hogy innen szép a kilátás, és egy hirtelen mozdulattal valaki nyakában landolva riogathat bárkit.
Már azért sem lehetek komplett, mert éjszakai órákban vagyok képes itt trónolni egy nőstény miatt, mint egy romantikus hős, aki élete szerelmére vár egy titkos légyott kedvéért. Viccesnek találom a dolgot, vigyorom már lassan körbeér a fejemen, és én áldom az éjszaka jótékony hatását, mert rejtve marad az amúgy sem éppen bizalomgerjesztő képem.
Mi van akkor, ha a nőstény nem erre jön? Megkeresem, de most várok, mert reményeim szerint akkor is erre vezet az útja, és lehet, nem két perce várok, ez az izé alattam beépült félig a seggembe, de úgy tűnik, a szerencse mellém szegődik.
Először a szagot érzem, aztán feltűnik a nőstény is, és ahogy belép a játszótérre... érdekes. Nem tűnik agresszívnek, viszont meglett korú, vagyis erőnek sincs híján, bár ezt az őrület után is tudtuk, nem gyenge. Ki ő és mit keres itt? Mi köze van Toddhoz? Majd kiderül.
Ahogy közeledik, már épp nyitnám a pofámat egy köszönésre, de megelőz, és beül egy hintába. Ezen elnevetem magam, nesze neked ki tudja hanyadik gyerekkor, és miért is ne? Ki tart vissza minket attól, hogy hintázzunk egyet? Beteg ötlet, de magam sem vagyok híján ezeknek.
-Önnek is. Várok bizony, de azt hiszem, meg is érkezett. Ha megbocsájt, akkor csatlakoznék.
Leugrok arról a szarról, és egyenesen mellécsapódok, a másik hintába, és most van az, hogy em kertelek, nem adok elő idióta történetet arról, mit akarok, hanem a közepébe vágok, vagyis előszedem Todd fényképét, és miközben bemutatkozom, máris megmutatom. Hazárdírozok, tiszta sor, de néha megéri a kockázat.
-Dante LaRusso, és ha jól tudom, akkor ön ismerte őt, ezért vagyok itt.
Todd képe... még jó, hogy nem lyukasztgattam ki darts nyilakkal, hanem megtartottam, mondván egyszer még jól jöhet, akármire. Talán a megérzésem nem csalt, vagy ki tudja?
Jól nézhetünk ki, két idióta felnőtt hintázik az éjszakában. Tiszta szerencse, hogy ez nem tiltott tevékenység, és a játszóteret nem figyelik a nap 24 órájában.

Hinta, olyan régen volt rá alkalmam, hát hajrá, vágjunk bele, mert miért is ne? Merje valaki azt mondani, hogy ez nem nekünk való, csúnyán fogok rámordulni. Hülyének nézném a nőstényt? Eszem ágában sincs, pontosan tudom, hogy számított arra, valaki fel fogja keresni a falkából a történtek után. Akkor pedig minek adjam elő az ártatlant, aki egészen véletlenül járt erre, és sajátos magányában csupán társaságra vágyott?
Idősebb tőlem, akkora állat pedig nem vagyok, hogy belemenjek egy kilátástalannak tűnő harcba, főleg akkor, ha esetleg nem is szükséges. Lehet anélkül is kommunikálni, és itt az ideje, hogy így viszonyuljak a kérdéshez, elvégre nem lezúzni kell minden áron, csupán finoman érdeklődni.
-Köszönöm, inkább nekem az.
Paraszt vagyok, tudom jól, de most mégis megvárom, míg a nőstény a maga mellett lévő hintára mutat, és csak akkor foglalom el, nem előbb. Az idejét sem rabolnám sokáig, csupán érdekel néhány dolog, amit meg akarok tudni.
A képet lassan be fogom kereteztetni, tényleg, már másodszor nyújt jó szolgálatot, akkor pedig sajnálom, de nem félek használni.Szükségem van rá, és bármennyire is gyűlöllek a kölyköm megöléséért Todd, legalább halálodban segíts már egy kicsit.
-Természetesen.
Átnyújtom a képet, és megállom, hogy köpjek, vagy pofát vágjak, rezzenéstelen arccal figyelem a nőstény reakcióit. Ismerte, nem kérdés, és kedvelte, hiszen egy pillanatra sem inog meg, inkább mintha szeretet töltené el, vagy a fene tudja. Na de ő kicsoda? Todd nőstényét ismertem, vértestvéreiről ugyan nem sokat tudtam, de a falkában nem voltak, míg én ott voltam, azt pedig tudnám, ha utánam érkezett.
-Hogyne. Mint látja, én is emlékként őrzöm. Chicagoban, az 1800-as évek végén.
A bemutatkozást sem hanyagolom, mit szarozzak kitalált nevekkel, nem szokásom, ha meg kell döglenem, akkor meg olyan mindegy, de nem tervezem. A válaszból azonnal kiszűröm, hogy bizony jóval idősebb lehet, mint amire én betippeltem. 400-at mondtam volna első blikkre, de egyik idős hímünk sem említett olyat, akinek köze volt Toddhoz. A farkasa energiája ismerős, Toddé is ilyen volt, de ez erősebb, tehát vértestvérre tippelek első körben, vagy a fene tudja, várok.
-Nem, valóban nem, tudom, hogy hívják, és azt is, hogy részt vett abban a csetepatéban, ha fogalmazhatok így, ami történt a közelmúltban. Volt szerencsém hozzá, ő volt az Alfám egykor, tulajdonképpen ott tanultam meg mindent, ami az életbenmaradáshoz kellett. Kemény kezű volt, de nem haragszom rá, már nem. Ön nem a falkája tagja volt, jól sejtem?
Gyors fejszámolást végzek, az öreg 500 környékén lenne most, ha bratyesz nem ölte volna meg, tehát ha ez a nőstény sosem volt a falkában, akkor még attól is idősebb, mint amit most gondolok.
Hazugságon sem kaphat, egyetlen egy dolog miatt nem tudtam soha megbocsátani Toddnak, mégpedig a kölyköm miatt, pedig ma már értem, miért tette azt, amit, de akkor... akkor még nem.
-Tényleg mindig forrófejű volt, vagy az évek hozták magukkal?
A hintázás jót tesz, élvezem a szelet, és még le sem szakadt alattam, ami már külön pozitívum, és az sem izgat, ha valaki a falkából meglát, nincs mit magyaráznom.

• az új játék - amit nem nevezünk nevén - szavai •

Hope & Annabelle

Örömmel találkozom mindig az új Teremtőmmel, és már valamilyen szinten az is megnyugtat, hogy Castorral megbeszélték a dolgokat. Mármint, az éppenséggel nem, hogy még mindig nem érzem értelmét a falkalétemnek túlzottan, és könnyen lehet, hogy Hope úgy dönt, ismét elhagyja Fairbankst, akkor vele fogok menni, ezt persze még nem mondtam neki, és az is előfordulhat, hogy nem fogja engedni, de egyelőre még nem kell ezen gondolkodnom.
Elképesztő egyébként, hogy mennyivel könnyebb így a lelkem, most már tudom, hogy Malcolm farkasa a farkasom párja volt, azé, aki már nem létezik, az emberi oldalam csak szomorúságot érez már, egykor szerettem úgy is, persze, de mikor elhagyott, kiölte belőlem az érzést, a farkasból azonban semmi sem tudta, ő siratta a párja elvesztését. Az új csodámnak nincs másik fele, és nem is olyan számító lélek, mint az előző, hisz egész más személytől erednek ők ketten. Sokkal tisztább és békésebb, fényévekkel jobban hasonlít hozzám, és én ennek őszintén örülök. Csak azóta jöttem rá, mennyire kilátástalan volt vele a további sorsom.
Látom, hogy elréved, épp ezért nem szívesen közelítem meg, van, hogy szükséges elmerülnünk a múltban, annak minden kellemetlenségével együtt, ennek ellenére tudom, hogy nem sok esély van arra, hogy lehunyt szemmel is figyelmen kívül tudja hagyni jöttemet. Így aztán csak akkor köszöntöm mosolyogva, mikor rám vetül a pillantása.
- Szia! Persze.
Hogy is ne mehetnénk, bárhová, noha a kórházban ma nem volt dolgom, de bármikor mondhatom azt, hogy csak munkamániás vagyok és rá kell néznem a kis betegeimre. Egyébként is elő szokott fordulni gyakran, olykor, ha a falkában sem kell semmit csinálni, nem tudok mit kezdeni a rám szakadó 24-48 órás üresjárataimmal.
A sikoly azonban hamar elmos minden más tervet, s én is csak azon kapom magam, hogy szaladok a kislány felé. Pont egy gyermek, istenem, ilyenkor mindig meghasad kicsit a szívem. Vajon hol vannak a szülei? Hogyan hagyhatnak egyedül egy ilyen kis tündért? Érthetetlen számomra.
Megyek Yee után, és az az egy vígasztal, hogyha esetleg nekem nem sikerül, ő itt van, és tud rajta segíteni. Izgultam, bár szerintem sokat gyakoroltam eddig is, de ki tudja, hogy miként megy stresszhelyzetben. Orvosként olyan plusz tartalékokat hoz ki belőlem, amiknek a meglétéről sokáig nem is tudtam, ám fogalmam sincs arról, hogy a farkasnál mi a helyzet ilyen téren.
- Rendben.
Lehunyom hát a szemeimet, más ez, mint orvosként, akkor szükségem van rájuk, ám most nem velük kell látnom. Farkasom energiái könnyű fuvallatként érkeznek, nem törnek ki hívatlanul, puha takaróként tekeregnek a kicsiny test körül, tudom, hogy lélektükreimben már karmazsin lángok égnek, sokkal félelmetesebbnek mutatva, mint amilyenek vagyunk, de jelenleg ebből semmi sem látszik. A látható sebekkel könnyebb, a fején keletkező vágás szinte pillanatok alatt jelenik meg az enyémen, gond nélkül viselem, kicsiny karja már nem lóg sután, csontja újra épp és egész, míg tudom, hogy a sajátomat helyre kell majd tennem, nehogy rosszul forrjon össze. Eddig könnyű volt, az már egészen más, hogy a nem látható bajokat megérezzem. A testemet feszítő fájdalom nem segít túl sokat, de ettől még kutakodom, valami gond van még, érzem. A szíve gond nélkül dobok, hallom, a levegővel lehet valami, a tüdeje talán? A légzése zavaros, mintha belekerült volna valami a légutakba. Talán egy borda átlyukasztotta a tüdőt? A fiatalabbak jóval törékenyebbek, hisz jóval veszélyesebben élnek, mint a felnőttek, én ilyen idősen már olykor képes vagyok elhűlni azon, hogy miként is képesek felengedni a gyerekeket a mászókákra. Tudom, milyen ügyesek, de vakmerőek is, onnantól pedig elég egy apró bizonytalanság, és kész a baj.
- Van egy kis belső vérzése, a tüdejébe is jutott belőle.
Csak azért mondom, hogy kijavíthasson, ha tévedek, de egyre biztosabb vagyok a dologban, így már a bordára koncentrálok, és felkészülök arra az érzésre, hogy hamarosan átmenetileg nem fogok kapni levegőt. Orvosként már felvágtam volna, és minden másodperc számítana, most úgy érzem, kicsit több időm van, de attól még nem szórakozhatok. Nem halna bele, ha időben kiérne hozzá a mentő, de nem volt senki itt, aki riaszthatta volna őket.
Megfeszítem a felsőtestemet, fogalmam sincs, nálam ugyanaz a borda miként tört, de már csak a méretkülönbségekből adódóan sem ugyanúgy. Ez most nem számít, az ő tüdején még ott a lyuk, így most arra koncentrálok, ez már nehezebben megy, elég komoly, és megküzdök érte, hogy sikerüljön orvosolnom a problémáját… Talán csak annak köszönhetem a sikeremet, hogy nagyon korán orvosoltuk a problémát, így a belső szerveiben nem indult el a dominóhatás, nem kezdett még leállni semmi. Szerencséje volt.
Ettől még én elég gyatra állapotba kerültem, és a sikátor oldalának dőlve próbálok küzdeni minden egyes levegővételért. Nem lesz gond, a regenerációm  megoldja, a törések húzósabbak, de maximum meglátogatom Ems-t majd, hogy szadizzon meg egy kicsit.

Tudom, hiszem, hogy semmire sem jutnék, ha elsietném a dolgokat, az nem vezet jóra, főleg az én esetemben, elvégre még nagyon tapasztalatlan vagyok ezen a terepen, és nem szeretnék helyrehozhatatlan hibát csinálni. Tudom, hogy itt van, és bármi van, helyre fogja hozni a hibámat, de én úgy indulok neki, hogy nincs második esély, akkor sem lenne, ha egyedül lennék, hiszen nem lehet ott mindig mellettem.
Valahol a szívem mélyén igenis bízom benne, hogy meg tudom csinálni, hisz miért is ne tudnám, ez az életem, eddig is ez volt, a gyermekek megmentésére esküdtem fel, s most már a vérvonalam is adott ahhoz, hogy segíthessek. Mindvégig önzetlenül éltem az életemet, háttérbe szorítva a saját igényeimet, a múlt évben pedig rájöttem arra is, nem hiába, hisz amint egy kicsit is önző vagyok, és a saját boldogságom számít, tönkremegy minden. Soha többé nem fogok megengedni magamnak akkora hibát.
A másodpercek lassú patakként csordogálnak, érzem, hogy ő gyógyul, valamint én ezzel párhuzamosan sérülök, egyre jobban fáj, bár tudom, nekem nem halálosak azok, amik a gyermeket megölnék, így nem fenyegethet az a veszély, hogy túlzásba esem, és az életembe kerül, bár nem ez a cél, ha azon múlna, még az életemet is képes lennék feláldozni érte. Egy gyermekért bármikor. Hisz ők még olyan keveset élhettek, nem tapasztalták meg az élet csodáit és szépségeit, nekik még kell idő. Nekem már nem biztos.
Mikor kinyitom a szemeimet, már csak arra van erőm, hogy megtámasszam magam a sikátor falán, és figyelem, ahogy az apró test egyenletesen veszi a levegőt. Állapotomhoz képest meglepően könnyedén mosolyodom el, elidőzik a tekintetem a kis arcon, és igen, nagyszerű érzés, hogy segíthettem rajta, az ár nem számít, sosem számított. Az én lelkemnek már csak ez hoz némi enyhülést, ha segíthetek, rajtuk, s talán bárki máson is, hisz azelőtt nem számított, kinek az életét kell megmentenem, megtettem volna bárkiért, legyen a szíve tiszta, vagy fekete, akár a szén. Egyáltalán nem lényeges. Megtenném újra, még azért a féregért is, előttem senki se vérezzen el, ha képes vagyok tenni ellene.
Mikor megszólít, kissé ködös, de mosolygós tekintettel pillantok fel a Teremtőmre, elképesztő érzés, hogy ő van nekem, hogy olyan, amilyen, sosem fogom tudni eléggé meghálálni, hogy ekkora kegyben részesített. Nagyon régóta nem a gyász, hanem az öröm szül könnyeket lélektükreibe, egyelőre csak bólintani bírok, szerintem érzi, mi ment végbe bennem, de ha kívánja, el fogom mondani, csak egy kicsit összeszedem magam, próbálom. Végül nagy nehezen rájövök, hogy nem muszáj kinyitnom a számat ahhoz, hogy beszéljek vele.
~Remekül, sosem fogom megunni ezt az érzést.~
A következő feltevésére némileg elkomorodom, mert értem én, mit akar mondani, de elég nehéz jelen pillanatban tökéletesen tisztán gondolkodnom.
~Attól függ… ha felébredne, és emlékezne a balesetre is, gondolom nem ártana neki egy memóriatörlés, de talán most elég hamar elájult, és ha nem kel fel, akkor megpróbálnám hazavinni. Már ha ki tudom deríteni, hol lakik, ha nem, akkor kihívnám a mentőket, hogy egy kislány leesett a mászókáról. Azt hiszem, az én szempontomból az utóbbi a legjárhatóbb út, nyilván nem mindig lennék járásképes egy ilyen eset után.~
Talán valamelyik megoldás használható lehetne, őszintén fogalmam sincs, hogy szokta az ilyeneket intézni, vagy akár bárki más a vérvonalunkból.
~Rendben.~
Eszemben sincs ellentmondani neki, bár ha meg akarnám tenni, akkor is bizonyosan meg lennének arra az eszközei, hogy nyomatékosítsa az akaratát, és elérje, hogy tegyem, amit mond. Csupán bólintok, mikor elmegy, csöndesen várakozok, aztán ha sikeresen elrendeztük a kislány dolgát is, ennyi idő alatt a mentők is simán kiérnek, akkor már szállok is be az autóba, persze némi segítség nem árthat, aztán mehetünk. Ugyan van kulcsom hozzá, de sosem jártam még a házában, egyébként sem mennék hívatlanul, hiába adott erre lehetőséget, én nem az a fajta vagyok.