Engem már csak egy dolog érdekelt: az a dög elment, és nem nyúz minket tovább. Ráhagyom Duncanre, hogy úgy intézze ezt a továbbiakban, ahogy akarja, én biztos nem akarok belefolyni, ha nem muszáj. Főleg ezek után nem. Azt viszont nem tudom hogyan akarja elintézni, hogy ne beszéljek róla. Mégis mit mondok, ha valaki meglátja az arcom? Viszketett egy szúnyogcsípés és megvakartam? Az őrzők is tudnak mindenről, elvégre még most sem bontottam a hívást, a telefon a zsebemben mindent rögzít. Míg Duncan elindít hazafelé, én a zsebemben végül megnyomom a hívás vége gombot. A többi az ő dolguk, úgy intézik, ahogy akarják. Én most egy pár napig nem fogok semmilyen vizet zavarni, elleszek a szobámban szép csendesen.
Jó kedvem volt. Nem is tudom igazából miért volt ez a kicsattanó lendület, de ma amikor kikeltem az ágyamból határozottan jó kedvem volt. Még a három hölgy sem ébredt fel a mocorgásomra és csak amikor már elkészítettem a reggelit és megittam egy pohárka méregdrága bort, akkor tértek magukhoz. Egész jót beszélgettem velük reggel, nem is tudom honnan jött ez a nagy derű, de nem tudtam vele mit kezdeni. Elárasztott, átmosott, én pedig mint egy elégedett kis óvodás, ha teletömi a hasát, úgy mászkáltam mindenfelé. Nigaq már a reggelinél mellém szegődött, de alig volt több, mint egy csodaszép vibráló árny, aki csak bizonytalanul fel-felvillan, hogy parttalan szomorúságával bámuljon a szemembe. Az én boldogságom pajzsáról azonban most lekopott az ő borúja. Nekiindultam a városnak, tanulva a pillantásokból és egyebekből viszonylag konzervatív ruhát öltöttem. Nos jó, igazából az ingem volt egészen konzervatív mély átható királykék színével, aki a szemem is hasonló árnyalatúnak mutatta. A nadrágom a szoros bőrnadrág messze nem volt az, se a hosszú szárú combközépig érő csizma. A hajam is kezdett már egészen hosszúra nőni, habár még mindig nem érte el régi magasságát, de a fekete csigák már folyton a szemembe reppentek, akár vackukról felzavart álmos molylepkék. Aztán megláttam a rózsákat a virágárusnál és konkretizálódott a tervem. Vettem egy hatalmas csokornyit a mély vérvörös virágokból és ahogy sétáltam egy mosoly kíséretében minden szembejövő hölgy kapott egyet. Volt aki gyanakodva figyelt, más döbbenten... akadt, aki elsietett, de olyan is, akit alig tudtam levakarni... Már alig öt szél volt a kezemben, amikor megláttam a sötét szépséget. Nem olyan volt, mint Nigaq, máshogy egzotikus, mégis az álomszép védőszellem jutott róla eszembe. Aztán megéreztem a különös bizsergést, a varázst, mintha apró hangyák mászkálnának a bőrömön. egyre kíváncsibban indultam meg a hölgy felé. Mind a maradék öt rózsaszálat felé nyújtottam egy lefegyverző mosoly kíséretében. - Habár a virágok megközelítőleg sem olyan csodaszépek, se olyan magukkal ragadók, mint ön ma chérie, de örök hálára kötelezne egy magamfajta egyszerű lelket, ha mégis elfogadná őket hódolatom jeléül. - mondtam neki rendületlenül mosolyogva felé nyújtva a virágokat. Kíváncsian figyeltem az arcát, hogy vajon mit reagál, azért is, mert többen figyeltek minket. Errefelé már nem volt túl sok rózsás hölgy, de azért mindenfelé sétálgattak a virágokkal. Örültem neki, volt valami szép abban, ahogy a szép nők magukhoz szorították a szép virágaim... Imádtam a szépséget.
*Mint minden normális embernek, nekem is lehetnek elintéznivalóim a városban és ezek annak ellenére, hogy őrző vagyok, lehetnek teljesen hétköznapiak. Ugyanis nekem is kell postára járnom, meg a bankban megvívnom a magam kis csatáit a hibbant és lassú ügyintézőkkel, hogy ugyan ne vegyenek már zálogba semmit... meg hasonlók. Szóval, ha azt nézem, akkor fárasztó ez a nap, de én ragaszkodtam hozzá, hogy az életemnek megmaradhasson ez a üdítően hétköznapi része. Mivel bankba is mentem, így igyekeztem azért valamennyire a megbízható és pénzügyeit helyesen vezető ügyfél képzetét kelteni. Így nadrágkosztümöt vettem, ibolyakék blúzzal. Mivel reggel időm az a hajmosás után nem nagyon maradt, így végül kiengedve hagytam a hajam. Nem volt túl sok kedvem feltűzni, ráadásul a konty az öreges is... nem nézhetek ki annyi idősnek, amennyi vagyok. Így mindenen túl már csak a boltot kell majd útba ejtenem, de szerencsére az már közel sem időre megy, így úgy döntök, hogy a sétányon keresztül megyek, időm mint a tenger. Kényelmesen andalgok, jó kicsit elmerülni a nagy semmiben és élvezni a kellemes időt, ahogy a szellő néha a kósza tincseim alá kap, ahogy lóbálom a kezemben a fekete retikült... Ez most így kifejezetten jó, talán mert spontán. A férfit csak akkor veszem észre, amikor már elém áll, némi meglepettséggel tekintek fel rá, majd a csokorra és végül ismét rá. Hirtelen nem nagyon tudom hová tenni, hiszen még csak nem is ismerem... viszont mágiaérzékenységem jelez, én az ilyesmit a mellkasomban szoktam érezni, most is ott az a furcsán bizsergető érzés. Ugyanilyen értetlenséggel hallgatom. Na jó, ez biztos valami tévedés. Amikor a végére ér, kicsit zavartan nézek körbe a sétányon... tényleg nincs itt valaki, akinek ténylegesen szánja ez a pasas a csokrot? Persze mit várok, neon-kiírást a nő feje fölött? Végül rátekintek, bizony zavarba is jövök, erről az arcomon megjelenő halvány pír árulkodhat.* - Köszönöm, de... nem igazán értem, miért kapom. Ismerjük egymást? *Kérdem továbbra is kissé zavartan. Mondjuk képtelenség, hogy ismerjem, egy ilyen férfit megjegyeztem volna. Lehet, hogy sok szempontból prűd vagyok, de szemem az van és ha valakinek a puszta jelenlététől is zavarba jövök, azért az jelent valamit. A csokrot mondjuk átveszem, ha már felém nyújtja, az egyik szálat pedig az orromhoz emelem, de tekintetem nem veszem le a férfiről. Tuti van ebben valami csel... minden férfinek van valami hátsószándéka.*
Mindig szerettem új embereket megismerni... Volt valami csodálatos minden egyes személyben, valami egyedi és megismételhetetlen.... Elnéztem a csodaszép nőt, akiben több lapult még a szépséges felszínnél is... Nem tudtam hogyan kell varázsolni, letapogatni valakit... mármint így varázs útján, de mégis az a kevéske mágia, ami talán hosszú farkaséveim alatt felgyűlt bennem megérezte, hogy ez a nő nem éppen átlagos, messze nem. ~ Ki vagy te ma chérie? ~ A gondolat végigfutotta fejemen, majd tova is szállt. Nem voltam én olyan faragatlan tuskó, hogy így nekitámadjak egy hölgynek... főleg egy ilyen szép hölgynek egy ilyen szép napon. A könnyed szellő belesodort néhány göndör fekete tincset az arcomba, amiket hátrasöpörtem, ezzel is nyerve magamnak egy kis időt. Nos igen, megvolt az árnyoldala is annak, hogy igyekeztem most éppen hosszabbra növeszteni a hajam, a félhosszú állapotban egyszerűen kezelhetetlen volt, folyton belesodródott a szemembe. De mindennek ára van. A lefegyverző ezervattos mosolyom egy pillanatra sem kopott meg, habár az ártatlan értetlenségén legszívesebben felnevettem volna. - Pedig szerintem teljesen egyértelmű drága hölgyem. Ilyen szép virágok csak és kizárólag egy ilyen álomszép nőhöz illenek. Mellesleg a virágok képesek jobbá tenni egy napot, mosolyt csempészni egy szomorkás pillanatba... Jómagam pedig, mivel ebben a korban nem kard és becsület által harcol a férfi, így mindössze rózsákkal és mosolyokkal veszem fel a harcot a bú és szomorúság ellen. Kissé félrebillentettem a fejem, aztán vissza, majd egy macska könnyed kecsességével szép lassan meghajoltam. Amikor fölegyenesedtem akkor folytattam csak. - Sajnálatos módon napjaimból eddig hiányzott a hölgyem fénye, de ha nem zavarom túlságosan Tristan de Huse névre hallgatok, ha van olyan kedves a hölgy, hogy rám szán egy kis időt a napjából... Persze csak ha nem siet éppen valahová, ugyanis nem venném a szívemre, ha miattam késne el valahonnan. Azért persze tovább folytattam a lehengerlő mosolygást, hogy lehetőség szerint maradjon csak velem.
*Férfiaktól virágot, pusztán azért, mert szép vagyok, nem nagyon szoktam kapni. Azért már inkább, mert mondjuk jó őrző, vagy jó tanár vagyok. Azokat a dicséreteket elégedetten zsebelem is be, hiszen úgy érzem megdolgoztam értük. Plusz szeretem a növényeket, így ha valami nevesebb alkalom van, akkor kézenfekvő ajándék a számomra. De ezt most akkor se nagyon tudom kezelni, hiszen egyszerűen annyival vívtam ki magamnak a figyelmet és a csokrot, hogy jókor voltam jó helyen. Majd talán a választól jobb lesz, így figyelmesen hallgatom a férfit, a virágokat arcomhoz kellőképp közel tartva, hogy érezhessem az illatukat. Tényleg nagyon szép gesztus lenne, ha tudnám hova tenni. A válasz pedig - bár továbbra sem igazán értem - de mosolyt csal az arcomra. Ha ilyen férfiak nem csak a mesében léteznének, én könnyen lehet, hogy ennyitől a karjaiba is ájulnék. Mindenesetre ért hozzá, hogyan is kell egy nőt zavarba hozni.* - Ön azért túloz, de el kell ismernem, hogy nagyon hízelgő. Láttam egyébként út közben néhány nőt, akiknél ugyancsak rózsa volt. Gondolom akkor azok is önhöz tartoztak. *Próbálom legalább egy kicsit elterelni a témát a vélt vagy valós szépségemről. Kár, hogy az a férfi, akit életem megrontójának tartok, ugyancsak mindig ezt mondta. Még jó, hogy már annyi évvel tapasztaltabb vagyok és még mindig tinilányos zavarba jövök ennyitől. A színpadias mozdulat láttán mosolyom csak kiszélesedik. Hihetetlen, hogy már annyira ódivatú vagyok, hogy az ilyesmi még tetszik és még csak nem is tartom életedigennek. A kijelentésre meg aztán hiába mantrázom, hogy "Fontosdolgomvanfontosdolgomvan", csak nem jön a számra.* - Azt hiszem ennek semmi akadálya. Már elintéztem azt, amire időre kellett menni, szóval most szabad vagyok. Egyébként a nevem Anya. Esetleg beüljünk valahova? *Kérdem bájos mosollyal, de hát az ő mosolyát látva, nem is nagyon tudnék mást csinálni. Amúgy arról szó sem lehet, hogy valami kevésbé forgalmas helyre menjünk, hiszen mágiaérzékenységem egyfolytában jelez. Nem vett le még annyira a lábamról a férfi, hogy óvatlan csitri legyek. Talán nem is tudna.*
Figyelem azt az elragadó mosolyát és határozottan tetszik. Ne higgye rólam senki, hogy csak valami afféle bugyuta szoknyavadász lennék, aki elcsavarja a nők fejét, aztán ott hagyja őket zokogni az ágyban. Én ennél azért többre tartom magam. Inkább valami modernkori kissé farkasosított Casanova sokkal jobban tetszik. Annak ellenére, hogy több nővel volt már dolgom, mint ahány pillangó repdes egy nyíló virágokkal teli tavaszi mezőn, (a férfiakat nem is számítva) annak ellenére mindig is tiszteltem a partnereim és mindig is fogom. A csábítás művészet volt, olyan hobbim, mint másnak a hímzés, vagy a kötés... Csak éppen úgy hiszem az én hobbim sokkal örömtelibb. - Oh a túlzás soha nem tartozott csúfos vétkeim közé. - mosolyogtam továbbra is szélesen. Néha elzavartam szemtelen tincseim, akik minden áron a szemembe akartak hullni, de a figyelmem teljes mértékben a nőé volt. Valóban szép volt, habár a varázsos aura volt az, ami megfogott benne, de minden esetre azt hiszem úgy ahogy volt tetszett. - Nos igen, bevallom én lennék a Rózsalovag, habár ha jönnek az ellenségeim, kérem őrizze meg a titkom. - néztem rá cinkos mosollyal. A mosolyom még szélesebb lett, amikor beleegyezett a dologba. Szerettem, ha a nők hagyták, hogy udvaroljak nekik, úgy sokkal viccesebb és érdekesebb volt a dolog. Amikor bemutatkozott a kezéért nyúltam és ha hagyta és nem húzta el, akkor lágy tökéletes kézcsókkal pecsételtem meg az üdvözlést. - Részemről a szerencse kedves Anya. - Majd miután elengedtem a kezét utána folytattam. - Oh nem is tudja hölgyem, milyen boldoggá tesz a válasza! Remek, remek... Hmmm nem is tudom egy ilyen szép nőhöz, szép naphoz és szép virágokhoz milyen hely illene a leginkább... Esetleg meghívhatom egy kávéra, vagy egy teára? Vagy esetleg ha valami mást szeretne... Válasszon ön egy helyet, tudja szánom bánom, de nem igazán ismerem még ezt a kedves kis városkát. Bocsánatkérően mosolyogtam, mintha valami óriási vétket követtem volna el, igyekeztem minél ártatlanabb kék szemekkel nézni rá, amit életem bő három évszázada alatt már igen tökéletesre fejlesztettem.
*Nagyon drámai az úr, a szófordulatai is egyértelműen erre utalnak, de speciel engem nem zavar. Régimódi lány vagyok, a lovagregényeket is szeretem, szóval ha imponálni akar, akkor nagyon is jó úton halad. Csak azt nem értem, hogy mire megy ki a játék. Mármint... le akar venni a lábamról, de ezen kívül? Azt hiszem borzasztó tudatlan vagyok ilyen téren...vagy már talán naiv. Mindenesetre abból nem lehet baj, ha egy kis időt áldozok rá a délutánomból, hiszen melyik nő ne élvezné, hogy ilyen szép bókokat kap. Nem szoktam meg, furán is érzem kicsit magam, na jó... zavarban vagyok, ezen nincs mit szépíteni.* - Nos... akkor köszönöm. *Mondom apró mosollyal és lányos zavarral, arra hogy nem szokott túlozni. Álomszép vagyok... el nem hiszem, de ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor talán elbírok ezzel a gondolattal, amíg beszélgetünk. Egyébként a csokrot egyik karomra fektetem, úgy fogom, otthon majd szépen vázába is teszem. A Rózsalovagos megjegyzésre halkan felkacagok. Hihetetlen ez a hapsi, bár már komolyan nem vagyok biztos benne, hogy normális, ennek ellenére aranyos és jópofa, meg hát jól forgatja a szavakat.* - És hány hölgy őrzi a titkát még rajtam kívül? Aki ilyen jól bánik a szavakkal, nem hiszem, hogy gyakorlatlan lenne a hölgyek fejének elcsavarásában. *A kérdés és a kijelentés is játékos, könnyed. Azért valahol remélem, hogy nem csak gyakorlás vagyok a képességei továbbfejlesztésére. Egyébként sincs azokat már hova fejleszteni. Speciel örülnék, ha amiket mondd az őszinteség sugallná, de hát én sem élhetek a mesékben. Amúgy nem számítok többre egy kellemes délutáni beszélgetésnél. A kézcsókot sem érzem túlzásnak, pedig már rég riadóztatnia kellene az agyamnak, hogy ezt egy annyi idős férfi, amennyinek Tristan kinéz, nem feltétlen próbálná be. Főleg, hogy a mágiaérzékenységem is jelez... De nem, én csak némi zavartsággal nézek a másikra a kézcsókot követően. Azt hiszem kijelenthetem, hogy hosszú ideje ez volt a legbelsőségesebb gesztus, amivel egy férfi hozzám ért.* - Van a közelben egy kedves kis kávézó. *Mondom elmosolyodva, és ha rajtam múlik, akkor én megindulok a megfelelő irányba, abban bízva, hogy az úr is velem tart. Persze alapvető kíváncsiságomat nem sikerült teljesen elaltatnia.* - És mi járatban van Fairbanks-ben? Kevesen vágynak ide az Isten háta mögé. *Kérdem udvariasan, miközben kecsesen lépdelek Tristan mellett. A hátamon végigfutó sok tetoválásnak köszönhetően, amik nagyrészt az ügyességemre vannak hatással, már alapvetően is rajtakapható, hogy a mozgásom kifinomultabb, kecsesebb, szinte úgy lépkedek, mint egy balerina. Nekem ez mondjuk szinte már fel sem tűnik.*
Szabadnappal el vagyok most látva egy ideig, bár az is kétségtelen tény, hogy jobban örültem volna ennek az egésznek, ha nem a körülmények miatt kényszerülök rá. Szóval most itt ülök az egész napi rohangászás, pakolászás, perkálás és aláírás után. Egyik kezemben olcsó papírpohár ereget lassú gőzpamacsokat; kávé van benne. Az utolsó mentsváram, hogy valahogy kibírjam a délutánt, ami még előttem áll. Ártani nem fog, az tuti. Mert egyébként úgy nézek ki, mint egy háromnapos vízihulla, aki ráadásul egy uszodai medencébe halt bele, mert egy merő vörösség a szeme a klórtól. Szóval ez vagyok én, halványan, kabát-sapka-sál-kesztyű-csizma meg nadrág, mind feketében. Csak a hajam ront azon a benyomáson, hogy én volnék a helyi emókör vezetője. Az egyetlen átka annak, hogy nem lótok-futok éppen, hogy van egy szusszanásnyi időm befelé figyelni, amit lehet, hogy nem a nyilvános területen, itt, a csudiszépen mesés tündérfarkas jégkölteménybe bámulva kéne megtennem... vagy ez a róka és a holló? Hmm... Oda se figyelve emelem az ajkamhoz a kávéspoharat, és - ÜMMM! Rendeltetés szerűen le is forrázom a nyelvemet. Elrántom a poharat... és ilyenkor mi is jön? Hmhm, mutogatom a nagyérdeműnek a nyelvem, ahogy kicsit kidugva hűtöm a levegőn. Fenomenális összkép.
Már hosszú ideje rajongok a Jégfesztiválért. Minden évben csodájára járok a művészet ezen ágának, és ez természetesen idén se lehetett másképp. Jó szokásomhoz híven egy teljes délutánt szántam az összes alkotás megtekintésére. Első állomásként a sétányt választottam. Amint sikerült egy jó parkolóhelyet találni, kiszálltam a járműből a jó meleg és rendkívül ízléses fehér tervezői kabátomban. A lábbeli terén most is az esztétikum győzött a komforttal szemben, ezért egy rendkívül magas sarkú csizmát választottam. A kocsi ajtó bezárása előtt még egy utolsó pillantást vetettem magamra a kis visszapillantó tükörben. Miután meggyőződtem róla, hogy a sminkem és a hajam is rendben van, el is indultam a felfedező körútra. Nem is gondoltam, hogy a szobron kívül mást is fogok találni. Már távolról megéreztem az ismerős szagot. Egy lányé volt, aki nem is olyan régen nálam gyakornokoskodott a klubban. Sokszor összefutok régi és jelenlegi alkalmazottakkal, de egy köszönésnél soha nem méltatom többre őket. Most se terveztem másképp. Feltételeztem, hogy találkozni fogunk, hiszen a jelek szerint ő is a szobor közelében tartózkodik. Közelebb érve a műalkotáson kívül őt magát is megpillantottam. Nem volt túl szép látvány, és őszintén szólva rontotta is az összképet a jégszobor mellett. A szemei vörösek voltak, ő maga sápadt, amit a rajta lévő fekete öltözet még jobban kiemelt. Ott ült egyedül egy padon, kezében egy pohárral és a nyelve nem túl gusztusos módon kiöltve. Röviden összegezve teljesen szánalmas látványt nyújtott. Ilyenkor a normális emberek azt csinálnák, hogy úgy tennének, mintha nem is látnák a szenvedőt és foglalkoznának a saját dolgukkal. Egy hang azt mondta, nekem is ezt kellene tennem. Valamilyen szinten, viszont mégis ismerősök volnánk, és így Karácsony közeledtével nem lennék túl jó felebarát, ha csak úgy elmennék mellette. Sóhajtottam egy nagyot, aminek látható jele a számból felszálló nagy mennyiségű pára volt. Elindultam felé, felöltve a szokásos mosolyt, ami miatt a körülöttem lévők a világért se tudnák megállapítani konkrétan mit gondolok vagy érzek. Főleg nem az egyszerű halandók. - Szia Zoe! – Köszöntöttem vidám hangon, mintha éppen nem látnám, hogy szenved. Még szerencse, hogy a névmemóriám jónak számít, így nem kerültem abba a kínos szituációba, hogy név nélkül kelljen megszólítanom. - Régen láttalak. Hogy vagy mostanság? – Folytattam ugyanabban a hangnemben, miközben feléje magasodtam. Nem állt szándékomban leülni az új kabátomban arra a koszos és hideg padra, ezért inkább állva maradtam. - Te is a kiállítás miatt jöttél? Ugye mennyire erőteljes ez a kompozíció? A szimbolikája pedig egyszerűen magával ragadó – Fordítottam a tekintetem a szóban forgó alkotásra, amin egy farkas és egy madár volt látható. A farkas szobrok egyébként is közel állnak a szívemhez érthető okok miatt. - És ez precíz kidolgozás. Hihetetlen milyen pontossággal dolgozta ki a művész mindkét alakot. Szinte olyan, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatnának – Folytattam az elemzést. Ettől egy fokkal jobb lett a kedvem. Mindig öröm volt elmondani valamiről a véleményemet. Ez után, viszont hagytam szóhoz jutni az előttem ülő leányzót is.
Murphy ma is ellenem dolgozik, ugyanis elég kicsi a valószínűsége, hogy pont ebben a pár ülős percben, és pont ebben a pár szánalmas másodpercben sikerül valaki olyannak megpillantania, akinek köze is van szerény személyéhez. Persze, lehetne a szomszéd néni, vagy akárki más, aki mellett igazán nem számítanak ezek a dolgok, mert tisztában van vele, hogy épp összekalapálni próbálom az életem. Azok elnézik nekem, ha nem csodálatos szivárványok rajzolódnak az aurámon, és hasonlóan napsugaras a kép körülöttem. Nemnem, régi, méltóságteljes, és kellően távoli ismerősnek kell érkeznie, hogy visszakapjam a benyomást, amit bizonyára kelthetek. Marhára szánalmas. A megszólításom után észbe kapva, észlelve a hibát kígyógyorsasággal rakom a helyére a hűsölő nyelvemet. Így talán könnyebben is megy majd az emberi kommunikáció - Jó napot. - Ki is egyenesítem kérdőjelbe görbült hátamat a másik láttán. Persze, mint mindig, most is eltörpülök a nő kisugárzása mellett. Fel nem foghatom, hogy a látható latin vér hogyan képes ennyi pluszt adni egyeseknek. Valahogy igazságtalannak érzem... főleg most. Ahogy azt is, hogy előttem áll meg, így kénytelen vagyok felfelé leső zsákmányállatként pillantani rá. Hiába nem tegnap volt, amikor az ő kis birodalmában néztem merre hány méter, most megint kénytelen vagyok visszazuhanni a felelős munkavállaló előtti tanoncfázisba. Bár... köszönhetem magamnak is, amiért kérdés nélkül magázom, ahelyett hogy megkockáztattam volna hogy visszatükrözzem azt a "Sziát". - Megvagyok, köszönöm. - hazudom - Ami azt illeti... - itt már majdnem elmutatok a közeli hivatali épület felé, ecsetelve, hogy neeem, a jégszobor marhára nem az én világom, csak erre volt dolgom, és itt volt hely. De még időben fogom vissza a felemelkedni kívánó kezemet, és inkább megkímélem a másikat az életem ilyen részleteitől. Jógyerek vagyok. Jó és együttérzést nem kívánó. - ... ami azt illeti igen, de... - és itt megint elhallgatok, ugyanis... na. El kell hallgatni, ha ez a nő beszél. Ha a jégszobrokról, ha az időjárásról, ha a trolltakony felhasználási módjairól, teljesen mindegy. Megvártam a kis monológ végét. - Pont nem tudtam eldönteni, hogy ez a holló és a róka, vagy farkas... Az elsőnek lenne értelme, de azt hiszem csak felismerek egy farkast. Hah.
A legtöbben ilyenkor azt mondanák a volt dolgozójuknak, hogy hagyja csak a magázódást, de nekem eszembe se volt ezt tenni. Ha reálisak akarunk lenni, akkor több száz év korkülönbség van köztünk, amiről természetesen ő nem tud, de mégse használnék vele teljesen egyenrangú hangnemet, mikor a sokadik üknagyanyja is lehetnék. A hazugságvizsgáló már egy hatalmasat sípolt volna, mikor arra a kérdésre válaszolt, hogy van. Még különleges farkas érzék se kell hozzá, hogy ezt bárki észrevegye. Igaz, a látvány egy cseppet javult, mikor észrevett és megpróbálta elrejteni a bánatát. Ezt felettébb értékesnek tartottam. Egy úri nő igenis rejtse el, ha valami bántja. Nem szükséges mindenki orrára kötni a problémákat. Erősnek kell mutatkozni még akkor is, ha rossz napja van valakinek. - Igen, ez határozottan egy farkas – Jelentettem ki száz százalékos önbizalommal elvégre mégis van egy kis közöm a farkasokhoz – Rókára semmiképpen nem hasonlít. Egyik alfajára se. Egyrészt túl aprók a fülei hozzá, ami maximum a sarki róka esetén lenne a lehetséges. A farka formáját is, ha megnézed nem hasonlít rókára. Ráadásul a művész méretarányosan ábrázolt és ilyen nagy csak egy farkas lehet – Magyaráztam miközben a mutatóujjammal az elhangzott részekre mutattam. Egyéb érveket is fel lehetett volna hozni, de nem akartam biológia órát tartani a lánynak. - Jelenleg hol dolgozol? – Fordítottam a csevegést újra az élete irányába. Valójában azért tettem fel a kérdést, mert ebből a képből, miszerint kora délután egyedül ül szomorkodva egy parkban arra következtettem, hogy talán munkanélküli lehet. Már gondolatban végig is futottam rajta, hogy a retikülöm melyik részébe tettem indulás előtt a pénztárcámat, ha esetleg kiderülne, tényleg nem alkalmazzák sehol. - Még mindig emlékszem, milyen ügyesen kisegítettél, mikor jött az a német család július közepén. El is csodálkoztam, hogy ilyen fiatalon milyen jól tudod beszéled azt az idegen nyelvet – Nosztalgiáztam egy kicsit hátha ez a dicséret javít a kedélyállapotán. Tényleg elég nagy bajban voltam aznap. Voltak tolmácsaim és én is ismertem pár idegen nyelvet, amiket az életem során elsajátítottam, de németül rajta kívül senki nem tudott. Az ember azt hinné, Németországban is mindenki beszél legalább alapfokon angolul.
Ahogy Villanueva asszony (sajnos nem tudok máshogy gondolni rá) elkezdi elemezni a jégből faragott lény biológiáját, szinte érzem, ahogy a biosz iránti befogadóképességem kezd lassan sodródni a tűrőhatár felé. Persze, nagyon kis élénk bambiszemekkel próbálok fókuszálni a sok információra, de az az igazság, hogy örülök neki, hogy egyenesen tudok ülni, és nem terülök el itt helyben a padon a mentális fáradtságtól. Azért mosolyogva bólintok. - Hát látja, ezért nem mentem biosz szakra. Meg maga az ötlet, hogy bogarat gyűjtsünk, jól megkedveljük őket, aztán átszúrjuk egy gombostűvel? Nem azért, de ki az a hülye, aki kitalálta ezt a kilencéveseknek? Aztán majd csodálkoznak, ha kis pszichopaták nevelődnek, meg tűnnek el a macskák az utcából és hasonló. Tudja, hogy a sorozatgyilkosok kilencven százaléka állatkínzással kezdte...? Kezdődik. És a szómenésemben az a legrosszabb, hogy tökéletesen tudom, hogy mi történik. Ami azt illeti, szokásosan az enyhe zavarom, nameg a tény tehet róla, hogy érdeklődnek felőlem. Egészen szépen terelem a szót a halomra hordott érdektelen információval. De láthatóan csak nem kerülhetem ki a privát információkat, még szerencse, hogy csak a jelenlegi munkahelyemről érdeklődik a nő. - A Holidayben, tudja, a hotel. - még el is intek kicsit a kávét tartó kezemmel az épület irányába... hiába közel, s távol nem látni, de igenis szükség van erre a pótcselekvésre. Persze tudom jól, hogy a nő biztosan ugyanolyan jól ismeri a majdnem-konkurenciát, el is húzom a szám - Biztos tudja... Ott vagyok a recepción... mármint, most szabadságon vagyok holnaputánig, de ott dolgozom. Most szerencsére jól időzítek, a kávé is kihűlt valamennyire a hadonászástól szóval, amíg a másik eláraszt a dicsérettel, én meg tudom nedvesíteni a torkomat vele. Egy hálás pislogás azért befigyel, ahogy a másikra tekintek a papírperem fölött. És nyelek is egy keveset, hogy időt nyerjek. Sosem tudtam jól fogadni a bókokat, vagy ilyesmit. - Azért voltam ott, hogy segítsek, szóval csak a dolgomat végeztem -ezt mondják a zsaruk is mindig a hálálkodás után, jé. - és mindenkinek van valami haszna... én nem tudok megkülönböztetni egy rókát egy farkastól, ha jégből van, de ragad rám az idegen kultúra. Amúgy, jól magának jól megy a bolt? Nem igazán tartoztam soha a golfpálya meg a klub célközönségébe civilben.
Igyekeztem figyelemmel kísérni a lányból vulkánként kitörő monológ minden szavára, majd mikor befejezte a tekintetem pár pillanatig újra a jégszobron időzött. Őszintén próbálkoztam visszaidézni mégis hogyan jutottunk a művészet elemzésétől a sorozatgyilkosokig. Ezt pedig mindössze kevesebb, mint hatvan másodperc leforgása alatt. Mindig is tudtam, hogy sokat tud beszélni, de valójában elszoktam tőle. Mindenestre valamit illett reagálnom erre a rövidnek nem nevezhető eszmefuttatásra. - Bevallom, erről még nem hallottam. Nem igazán kísérem figyelemmel ezeket a kriminológiai statisztikákat, de minden nap tanul újat az ember – Mosolyodtam el ismét visszafordulva hozzá. Igazából ez a téma soha nem tartozott az érdeklődési körömbe. Pedig szigorúan véve én magam is sorozatgyilkos vagyok. Csak erről a hatóságok szerencsére nem tudnak. - De nem hiszem, hogy a biológia szak szorosan összefüggne az agresszív viselkedés kialakulásával. Ehhez adottsággal is rendelkezni kell. Valaki lehet, hogy átlagosan öt békát boncol fel naponta, mégse lesz belőle bűnöző. Akad azonban olyan is, aki soha nem kerül ilyen szituációba, de a belső késztetésből ilyen tettekre vetemedik – Filozofáltam el egy kicsit a témáról. Azt a részt persze kihagytam, hogy az emberi társadalmat is a gyilkosság tartja életben. Élőlényeket pusztítunk el annak érdekében, hogy elfogyasszuk őket és életben maradjunk. Ez kivétel nélkül minden emberre igaz akár mindenevő akár vegetáriánus. Az utóbbi esetben azt a tényt nem szabad elfelejteni, hogy a növények is élnek. Hosszú ideig el lehetne ezeken a tényeken diskurálni, de ha ebbe belekezdenék, akár órákig is ülhetnénk itt. - Bár a biológusok és egyéb tudósok valóban fogékonyabbak a mentális panaszok produkálásra – Zártam rövidre a témát, és ezzel igazat adtam neki és saját magamnak is. A következő téma egyébként is sokkal érdekesebbnek bizonyult. Mikor válaszolt arra, hol dolgozik, két dolgot szűrtem le. Egyrészt nem munkanélküli, ezért felesleges megkeresni a tárcámat némi alamizsnáért. Másrészt pedig azon a helyen foglalkoztatják, ahol a drágalátos betolakodó falka főhadiszállása van. Hirtelen felcsillant a szemem és valószínűleg ezt ő is észrevehette. - Csakugyan? – Kérdeztem vissza és próbáltam leplezni a kíváncsiságomat. Gyorsan elővettem egy papír zsebkendőt, majd amennyire lehetett széthajtogattam és óvatosan elhelyeztem a lány mellé. A következő pillanatban pedig helyet foglaltam mellette a padon. A zsebkendő azt a célt szolgálta, hogy a ruhám ne koszolódjon össze. Így máris sokkal kényelmesebb testhelyzetbe kerültem, hiszen végre nem kellett lefelé néznem és persze neki se felfelé. - Igen, ismerem azt a hotelt. Nagyon nívós hely – Kezdtem egy kis dicsérettel. Hiába konkurencia és az ellenség főhadiszállása, azt el kell ismerni, hogy tényleg szép hely – Azt a szállodát vette át nemrégiben az a chicagói úriember, ugye? A neve már nem rémlik a cikkből, de olyan olaszos hangzása volt – Játszottam a tudatlan érdeklődőt. Igazából fogalmam se volt, mit akarok kihozni ebből a társalgásból, hiszen halandó lévén nem valószínű, hogy el tudja mondani a betolakodók haditervét, de valamilyen információval csak rendelkezik, ami hasznos lehet. - Nem panaszkodok. Idén is elég nagy forgalmunk volt. Sajnos ilyenkor télen a golfpálya zárva van, de a klub továbbra is üzemel. Kisebb-nagyobb rendezvények és konferenciák színhelye ilyenkor. És persze az éttermek is nyitva állnak – Foglaltam össze röviden a jelenlegi helyzetet.
-Áh, én sem bújok ám statisztikákat, ez csak olyan, ami főzésnél, bekapcsolt tévé mellett a fejébe mászik az embernek... minthogy a Levi's akkor eredeti, ha van benne vörös bevarrás... - Még időben elhallgatok, mielőtt beleesnék megint a saját csapdámba. Ami azt illeti, nem beszélnék én annyit, ha nem lennék folyton kibillentve a kényelmes komfortzónámból. A helyzet az, hogy Milagros puszta jelenléte már elégnek is bizonyul ehhez. Figyelembe véve sajnos az egyéb kondícióimat ezt a levest neki kell megennie. Szerencsétlen nő. Most sikerül belegondolni a mondandómba is, hogy abbahagyom a szájalást. Mert igazából, lehet, megintcsak egyedül vagyok ezzel a bazira fölösleges információhalommal a fejemben. A mama mondta azt, hogy minden ragad rám a kosszal együtt is, meg biztos ezért folytatom azt a kacatgyűjtögető létformát... Épp csak nem rázom meg valóban is a fejem, ahogy a társaságomra kívánok fókuszálni, és nem a maga túl élénknek és frissnek tűnő hangjára a fejemben. - Igaza van, ezek ilyen spekulációk, de érdekesek. - két kurta bólintás, én is lezártam a dolgot. Magamra koncentrálva szinte észre sem veszem a másik élénkülő érdeklődését irányomban, nameg azt se, hogy a kis papírkendőcskéjét leterítve telepedik mellém. Csak kicsit tűnődve a gondolataim árnyékában pillantok oldalt a tevékenységre. Már épp megjegyezném, hogy a statisztikák szerint inkább a közintézmények, iskolák, polgármesteri hivatalok a koszosak, nem a nyilvános padok - mert azokat feltörlik a tiszta kabátú emberek is. De inkább csak tátogok egy sort, mint egy aranyhal, némán. Majd be is csukom a számat. Egyébként innen közelről egyértelmű lehet, hogy marhára nem vagyok összeszedve. Se fizikailag, se mentálisan. Ennek ellenére a mondandóra koncentrálok, és az emberi kommunikációra. Meg is bólintom párszor a fejzetemet, és a fölösleges információáradat helyett felveszem a társalgás normális menetét. A hotel, a főnök... - De Luca. Nem mintha találkoztam volna vele azon kívül, hogy megnézte, kit vett fel a személyzetis. Nagyon elfoglalt ember. Meghiszem azt. Akinek sok pénze van, elfoglalja magát annyira, hogy ne kelljen a recepcióssal közösködnie. Még meg is bólogatom saját feltételezésemet. Mert, aki idejön a semmiből és megveszi a hotelt, az nem kispályás, és bizonyára nem egy vállalkozás van a kezében... és... valahogy összeszövődik a fejemben az olaszos név, meg Chicago azzal a foglommal, hogy "maffia". Mert én még mindig élénk fantáziával vagyok megáldva. Az alaszkai félsuttyó szőkeségnek adassom már meg ez a lehetőség, ha nem megy semmi izgalmas a tévében.
- Ha táncpartner kéne nem te lennél az, aki az első voksom lenne… * Ingattam meg a fejem kellettlenül, de valóban nem. Bőven elég volt az Orfeum táncosait elviselnem, hogy ha úgy alakult. De ezen kívűl, ha akartam volna is Leo lett volna az első voksom. Csak a majom adja már be a derekát és jöjjön el hozzám. Rohadtmód hiányzott már az idióta feje és az éles nyelve. Na de ezen kár siránkozni, hisz még egyenlőre kéreti magát… jelenleg rosszabb mint egy hímribanc. Nem mellesleg még élvezi is, hogy tépem a számat és bókolgatok neki össze-vissza, hogy mennyire hiányzik. A férfi kérdésére felvontam a szemöldököm.* - De igen… valahogy még senki nem találta meg a módját, hogy befogja a szám… szóval viseld vagy menj. * Vigyorogtam rá és igazából nem tudom, hogy melyiknek örültem volna. Ha megy vagy marad. Mi tagadás, nem volt csábító az otthonomnak nevezett ház csendessége.* - Ezt nem volt nehéz észrevenni… * Mosolyogtam rá, hisz valóban a nem. A stílusa, a beszéde, de már maga a megjelenése is beszédes. Még akkor is, ha legszívesebben a falnak mennék Tőle annyira furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Bár nyugtat a tudat, hogy nem egyedi vonás. Így ezzel nem is foglalkoztam, annál inkább a szavaira. Ch… és még én beszélek sokat. Na mindegy. A kibérelésnél csak a homlokomra szaladt a szemöldököm. Szerintem összetéveszt egy autóval, de hát annyi neki, amíg nem akarja rajtam is a gázt nyomkodni vagy váltót keresni.* - Max akkor ha egy fa vagy és feltekeredek rád a kocsimmal. * Na igen, ez hamarabb megesne minthogy én bárkibe is belegabalyodok. Bezzeg ezt a kocsiról nem mondhatom el. Ahogy Ő sem, hogy megy. Bár abban kételkedtem, hogy bármi más is menne neki. De hát lássuk be, nem is akartam megtapasztalni. Lesz egy nem épp unalmas estém remélhetőleg még meló előtt, hogy aztán fáradtan kialudjam magam másnap. Na de a leírására már megint elnevettem magam és lássuk be, nem sok esély volt arra, hogy unatkoznék, vagy sebzett vadként esnék be dolgozni. Ilyen modorral… kizárt.* - Ezt örömmel hallom… de ne feledd, hogy Téged is bebalzsamozhatnak még… * Ingattam meg a fejem és már mentünk is. Engem ugyan nem zavart az idióta kinézetünk így és igazából a suttogások sem, vagy az idősek megbotránkozása, ahogy elcsíptek egy-egy pont nem a fülüknek tetszetős szót, esetleg mondatot.* - Senki nem mondta, hogy nem vagyok hozzá szokva… * Kacsintottam rá, hisz ez így volt. Találkoztam már nála nagyobb hülyével is és azt hiszem, még fogok is. Ami pedig a kedves bókjaimat illeti, azokat vagy megérti aki akarja, vagy nem és sértésnek veszi. Ez már engem nem igaz, míg nem fajul testiségig vagy ez, vagy az. A kasszánál kipakoltam és mivel nő vagyok, egy olyan nő aki rühell vásárolni a sorban lévők most igazán szidhattak. Ugyanis elfelejtettem pénzt levenni így bizony megkellett várniuk, míg kártyával fizetek. Vagyis nem elfelejtettem, csak ez volt a megszokott és a természetes. Aztán már csak vártam, hogy a férfi is végezzen és addig táskába doboltam a cuccaimat. Kiérve viszont a kasszától már csak elvigyorodtam… * - Nem szokásom nem tartani a szavam… de erre a mutatványra kíváncsi lennék, szóval lehet, hogy már ezért is megérné nem eljönni. * NA igen, azt azért megnéztem volna, hogy felkutatja a fél várost és nem mellesleg addig meg is ismeri, aztán meg elrángat ha én épp nem akarom. Szépen is néznénk ki… ha csak nem valami szúmós a manus, akkor azért ezzel kissé meggyűlne a gondja. * - Elionore… * Javítottam ki reflexből, de nem kiabáltam utána szóval lehet, hogy nem is hallotta. Pár pillanatig még néztem, hogy mit kezdjek a kocsikkal. Végül csak eltoltam az útból és ott hagytam.
Nem kések, sosem szokásom még akkor sem ha randira megyek. Pláne, hogy nem is randizom. A készülődéssel sincsenek igazán gondjaim, tekintve, hogy ha egy zsákot húzok magamra is jól nézek ki – mert hát persze fő az önbizalom - és különben is elmúlt már azaz időszak mikor bárkinek imponálni akartam. Szóval a szokásos hosszúszárú csizma, farmernadrág, hosszított pulcsi és most épp fekete kabátomnál maradtam. A hajam kiengedve és az „ékszereim” a helyén. Hatóra előtt öt perccel már meg is érkeztem a bolt elé és csak az nyugtatott, hogy nem újabb vásárlás az ami idevezetett. Mikor megérkezett vagy épp észrevettem, hogy a másik ott van. Megfogtam a táskám és lezárva az autóm elindultam felé.* - Itt is volnánk… akkor akár mehetünk is. Egyébként egy randira illik megborotválkozni és jobban kiöltözni. * Szóltam oda és bizony mivel kissé beljebb kellett menni a városban, hogy minden útba essen így megálltam az autója mellett. Persze a csipkelődésem nem maradhatott el, még ha kissé gyengének is minősül.* - De ha gondolod, akkor vezethetek Én is… * Na erre annyi esélyt láttam mint arra, hogy valaha is fehér lovon fog a herceg bevágtatni és az erkélyem ablakánál szerenádot adni. Még úgy sem, hogy perpill nem az Ő kocsiját akartam vezetni, hanem a sajátomra céloztam. Ha elindultunk, már pedig mért is akadékoskodott volna, akkor csak beszálltam mellé és minden biztonsági övtől megkíméltem magam.* - Azért próbálj meg nem kinyírni, kár lenne értem. * Vigyorodtam oldalra. Nem féltem, nem volt miért. De ettől függetlenül még nem akartam egy kocsi balesetben végezni. Az úton csak csendben voltam vagy esetleg mondtam, hogy merre hány méter. Mikor megérkeztünk a kiinduló ponthoz, akkor megszólaltam.* - Itt jó lesz, hellyel közzel minden útba esik vagy ellehet jutni innen bárhova. * Kiszállva besétáltam a sétányra, mit sem foglalkozva a dudáló autókkal, mert épp nem mentem odább 200 métert a zebráig.* - Szóval Nagyfiú merre legyen az arra és mi az, ami kimondottan érdekel? Mert ami nem, azt jelenleg innen is egész jól látni. * Céloztam a kimagasló múzeum és az egyetem épületére, ami felé intettem is. Nem volt rossz kedvem, sőt… a délutáni találkozó kissé fel is dobta a kedvem, de idegen vezetésből meghúztak volna, csak úgy, mint empátiából. De közben azért haladtam, hogy ne álldogáljunk egyhelyben, hisz nem épp volt melegem így este. De a sapka sosem volt az esetem, ahogy a kesztyű sem.* - Romantikus így a sötétben sétálgatni, de a céltalan kamaszos bolyongáshoz kissé hideg van. * Mosolyogtam rá, hisz a szavaim nem gondoltam komolyan. Vagyis azt a részét, hogy romantikus. Egyáltalán nem volt az, legalábbis az én mértékemmel, már ha van olyanom. Egyáltalán nem voltam romantikus fajta.* - Mellesleg mi vett rá, hogy az isten háta mögé költözz, ahol befagy az ember hátsója? * Azért csendben sétálni mégsem volna jó dolog és még unalmas is lenne, valahonnan pedig ki kell indulni így ez volt a legjobb, már ha nem tapintottam semmi tabura. Ami nem mindig állt távol Tőlem.*
Sietve viharzottam el, pedig még bőven tudtam volna neki mit reagálni. Na, majd szépen sorjában, ha érte jöttem, felvázolom neki gyönyörűségesen a gondolataimat. Mert, én ilyen vagyok, ha tetszik, ha nem. "Otthon" nem szaroztam sokáig, ledobtam a kaját, meg minden szart, aztán magamhoz vettem egy üveg sört, és egy doboz cigit, aztán ott is hagytam a srácokat. A kocsit természetesen elhoztam, nem fogok rá engedélyt kérni Žarkotól. Úgyis nézi a szájba vert "matinéját". Vagy, akármiét... Nem sokat foglalkoztam a kinézettem, csupán a nadrágomat váltottam át egy másik sötétebb farmerra, és ezúttal már egy fehéres szürkés bőrdzsekit rántottam fel. Már az autóban rágyújtottam, fél kezemmel a kormányt nyüstölve, másikkal pedig a cigit tartva, emelve. Éppen ahogy jött. A járgány hasított át a lemenő nap fénye alatt, míg nem erős kerékcsikorgás nem jelezte, hogy megérkeztem. Ó pompás. Öt óra, ötvenkilenc perc. Soha jobbkor! Ujjaim a kormányon doboltak, valami ritmikus hipp-hopp instrumentált idézve elő, ahogy kirúgtam az anyós ülés ajtaját. Könnyed mozdulattal rántottam ki magam a kocsiból, a másik oldalról, megkerülve azt, sétáltam át az imént kilökött ajtóhoz. Pillantásom hamar rávetült a felém lépdelő nő alakjára. Ajkaimon hamiskás mosoly pihent meg, ahogy lábaimat átkeresztezve egymáson dőltem neki az autó oldalának, karjaimat mellkasom előtt összefonva. - Ne reménykedj kis csibém. Ez nem randi. Ha az volna, illendően elkértelek volna édesapádtól, megígérve neki, hogy este tízre hazaviszlek, épségben. A ruhám fess lenne, az illatom elcsavarná a pisze kis orrodat, de arról ne is álmodj, hogy ezt leszedném innen. - söpörtem végig ujjaimmal borostáimon. Ezek mindig ízlésesen meg vannak nyírva, nem is értem mit parádézik ezen. A szövegelésem mondjuk kicsit fura lehetett számára, de abból az időből, ahonnan én származom, még ezt jelentette a "randizás". Nem mintha ipari módon űzném, sőt. Általában meghúzom a nőket, aztán az éjszaka folyamán le is lépek... A kijelentésére, miszerint, ő is vezethet, kénytelen voltam elvigyorogni magam, egy kisebb szisszenéssel kísérve. - Na látod, ez a másik, amiről nem kell álmodoznod. - hajoltam meg felé abból az állásból, ahogy eddig is voltam, egészen pofátlanul közelítve arcához. Még némi ironikus arcjátékot felengedtem vonásaimra, csak a miheztartás végett. - Inkább pattanj be, aztán zúzzunk innen. Elion... akármi. - vontam vállat, minek után nem sikerült megjegyeznem a nevét, még délutánról. Mert hát hallottam, éljenek a farkas fülek! Az már más kérdés, hogy nem volt rá affinitásom, hogy be is véssem az agyamba... Visszamásztam a kocsiba, megvárva, hogy is eképpen tegyen, aztán ahogy az ajtók ránk zárultak, felbőgettem a motort. - Kár lenne érted? - fordultam felé oldalvást, még az egyik szemöldökömet is megrántottam. - Na látod, ezért nem tapasztja le senki a szádat. - utaltam még a délután elhangzottakra, noha nem arra gondoltam jelen esetben, hogy sokat beszél, hanem hogy még csak csókkal sem hallgattatná el senki sem. - Mindenesetre, ne szar össze magadat. Egy hajad szála se görbül. - és reméljük éhes sem leszek, mert nem akarom idő előtt felfalni. Na meg... mint említettem már, nem akarok most őrzőkkel fogócskázni, na. Végül elindultam, arra, amerre mondta, és csak hamar sikerült is megérkeznünk! Ójjvé! Senkinek nem esett baja, micsoda csoda! Eee... A kocsit egyszerűen felhajtottam a patkára, félig lelógatva onnan, aztán a motor is elcsitult. - Nekem tök nyolc. Megyek amerre mondod. - na jó, ez erős volt. Még a végén azt hiszi, hogy irányítható típus vagyok, ez pedig már messziről halott ügy. Minden vagyok, többnyire, csak irányítható nem. Na mindegy... Lazán kirántottam magam az ülésről, aztán lezárva a járgányt a zsebembe dobtam a kulcsokat. Csak az üveg sörömet hoztam magammal, meg a megbontott cigis dobozt, amiből már az előbb sikeresen letudtam egy szálat. Valahol még a bevásárlóközpont és a birtok között szállingózott ki az ablakon. Már nem emlékszem... Nem mintha lényeges volna. - Csak menjünk. Én nézelődök, te meg mondod, hogy mi micsoda. Így oké? Vagy nyekeregsz még egy kicsit? - villantottam egy széles vigyort. Csak szórakoztam vele, igazából egészen jól éreztem vele magam, a csípős nyelve kedvemre való volt. Legalább nem egy elcseszett ribanc, akitől az első fára felakasztanám magam... Ellenben, ahogy az egyetem felé mutatott, megtorpantam. Érdekes szagok szivárogtam az orromba, levegő morzsoló, kevésbé sem kellemes bűz... - Az mi? - böktem a fejemmel az épület felé. Esküszöm, mintha őrzőket éreznék... A szimatom pedig nem csal... Úgyhogy nem árt tudnom, hogy mi az a rohadvány nagy kóceráj, ami ott magaslik a múzeumtól nem messze. Ha választ kaptam, úgy bőszen elraktároztam magamban az információt, majd már haladtam is tovább, egyszerűen, mintha semmi érdemlegeset nem mondott volna azzal, hogy mi is az az épület. - Te, kezdem azt hinni, hogy mégsem kell ahhoz fának lennem, hogy rám csavarodj. Romantikus... - élcelődtem szavaira, széles mosollyal képemen. Valahogy annyira adta magát minden szavam, hogy kár lett volna nem ellőni őket. Milyen elcseszett egy labdák ezek... Szórakoztatott! - Egyébként meg, nem bolyongunk. Sétálunk, eddig stimmt, nem? Vagy mit szeretnél? Menjünk korcsolyázni? - tártam szét kissé karjaimat, ahogy féloldalasan felé fordultam. Persze megint csak idétlenkedtem, noha Fairbankset tekintve, teljesen jogos volt a kijelentésem. A hó most is finom, apró pelyhekben szállingózott, már meg sem lepett... Nem régóta vagyunk itt, de a fehér szar egyfolytában potyog. Kérdésére oldalra vontam számat. Egyszerű lenne rávágnom, hogy azért, mert jöttünk lekapcsolni a falkákat, és elhappolni a területet. De hát vagy hülyének, vagy elmebetegnek nézne. Vagy tovább kérdezősködne, és ráparázna. Egyik sem jó opció. Egyébként sem adok ki ilyen dolgokat embereknek... - Vállalkozásom van a testvéreimmel. Jöttünk kiépíteni ide is. - reszelős hangon feleltem, mialatt kezeimet becsúsztattam nadrágom zsebébe. Csak magam elé beszéltem, unottan. Ez a téma nyilván nem annyira érdekes számára sem. - És te? Csak itt tűrik el a hisztidet? - nevettem fel egész öblösen, vállammal megbökve a vállát. Szívattam, újfent. Lassan ideje lesz megszoknia. - Ja neeem, persze. Itt még nem ismerik őket! - röhögtem tovább, egészen addig, amíg orromba megint nem szökött valami ismerős szag. Farkasok... Még hozzá nem is olyan messziről... Tekintetemet felkaptam, villanó íriszekkel fürkészve a távolba. - Aaaz mi? - böktem fejemmel ismételten az egyik épület felé, ami egészen úgy nézett ki mint egy hotel. Sőt, biztos, hogy az volt, csak ilyen messziről nem láthattam rendesen. A szagokat megítélve pedig most nem is mennék olyan közel hozzá... Kár lenne az estét most elcseszni azzal, hogy széttépjük egymás pár dacos bolhással...
*Hát, ez a manus tipikusan kezdett arra hajazni, mintha csak egy filmből mászott volna ki valamelyik maffiózó személyében vagy épp annak fiaként. De lássuk be, nem is tudtam volna elképzelni olyan visszafogott kis „hercegnek”. Hanyag testtartás, nem törődöm stílus, ami meg van fűszerezve, egy kis; én vagyok a világ közepe és mindenki bekaphatja érzettel. De azért meg kell hagyni, hogy nem állt neki rosszul a hülye szavaira meg már el is nevettem magam.* - Tízre? Kár, még ha éjfélt mondtál volna… lehetnél a tökhintó. Bár apu valószínűleg csak annyira értékelné az engedélykérést, mint Én. Huszonöt leszek, nem pedig tizenhat…* Bár a szalagavatómon sem kértem engedélyt… előtte meg. Nos, biztos még mindig apuci kicsi lánya lennék, ha előtte még szükségem lett volna erre. Egyébként is, éjjel kettőig melózom, hol van már az a tíz óra. Az, hogy hogy nézne ki nem olyan lényeges. Tekintve, hogy szimpla külsőségekre még gyerekként sem adtam, szóval mindegy is. * - Végül is… van akinek szüksége van combkefére is, ha már nincs isten adta tehetsége. * Mosolyodtam el, bár valljuk be, ezt nem nagyon lehetett leszedni az arcomról. Ilyen szövegek mellett nem is csoda, és akkor még nem is vettük hozzá, hogy alapból sem vagyok egy komor póker arcú típus. A mosolyom még akkor sem olvadt le, mikor kissé közelített az arcomhoz. Nem akar semmit, ergo nincs is mitől tartanom, míg a keze a helyén van. * - Mázli, hogy nem szoktam álmodozni… * S tényleg nem. Vagyis nem ilyen értelemben, az álmaim meg nem minősülnek álmodozásnak, tekintve, hogy olyan dolgokat még az ellenségemnek sem kívánnék. A kicsit sem annak hangzó kérésének eleget téve szálltam be a kocsiba, miközben szemeim forgatva javítottam ki már megint.* - Elionore… * Szívem szerint benyögtem volna a születési nevem, hogy akkor itt van, ezt könnyebb megjegyezni, de inkább nem. Kitudja, hogy merre fordul meg a másik. A nevem rövidítését meg egyébként sem szerettem, így magamtól biztos, hogy nem fogom felajánlani. Pedig talán még meg is jegyezné azt a három betűt. A megjegyzésére viszont egy szélesebb mosoly került az arcomra.* - S ezért tudják még másnál megtenni. * Nem, kicsit sem vágytam arra, hogy valaki bármennyire is vagy bármilyen úton - módon betapassza a számat. Abból senkinek nem lenne köszönet. Arra, hogy ne féljek, már csak a fejem ingattam. Nem voltam még csak feszült sem, a félelem meg már egy jó ideje elkerül. * - Félni csak az tud, akinek van vesztenivalója… * Szólaltam meg mégis, még ha finomabban is fogalmaztam, mint a férfi. Apropó… még csak a nevét sem tudom. Na nem baj, egyenlőre nem is fontos, bár később sem lesz az de lássuk be, azért nem árt ha tudom.* - Piacon vetted a jogsid? * Kérdeztem, ahogy kiszálltam az autóból és végig néztem az egyedi parkolásán. Na nem kötekedni akartam, nekem aztán mindegy volt, hogy kap-e kerék bilincset vagy sem. De meg kell hagyni, hogy azért a belvárosban nem sokan mernek így parkolni vagy csak egyszerűen nem tudnak. * - Hát mért nem szóltál, hogy hozzak pórázt is? * Tekintettem fel rá vigyorogva, bár a szájkosarat akkor is otthon hagytam volna. Pláne, hogy egyik sincs. Na mindegy, azért jó tudni, hogy ilyen kis kezes a másik. Talán nem is lesz problémánk egymással, de legalább attól sem kell félni, hogy túlságosan megkedvelem. Tekintve, hogy bár irányító típus vagyok, de jobb szeretem, ha valaki még nálam is jobban az. Ergo, a jellemem ellenére is, érzem, hogy bizony a szoknya az én darabom és nem a nadrág. A kérdésére már elnevettem magam és lassan, komótosan haladtam is, hogy azért tényleg menjünk, és ne egyhelyben toporogjunk. * - Szívesen nyekergek még neked, ha ezzel elérem, hogy haza fele Én vezessek. * Kacsintottam rá. Ahham, na persze… erre sem sok esélyt láttam, de mindegyik pasi úgy félti az autóját mintha a kölyke lenne vagy valami. Pedig bár nő vagyok, de lássuk be… nem vezetek rosszul, még ha a sebesség korlátokat a forgalomhoz igazítom és a hangulatomhoz nem pedig a táblákhoz. Bár ahogy elnéztem ebben azért a férfinek is volt tapasztalata, hisz nem épp úgy vezetet, mint a faterom. S meg kell hagyni, hogy még élveztem is. Bár… melyik „veszély” az, amit ne élveznék? Néha még én magam is azt hiszem, hogy szándékosan kergetem a halált. Pedig közel sincs így, szerettem élni… csak veszélyesen. Ahogy megtorpant azt a pár lépést, amit tovább haladtam megtettem visszafelé is, hisz nem vettem észre, hogy épp érdekli valami. Na de mikor az épület felé intett, egy vigyor jelent meg az arcomon.* - Csak nem meggondoltad magad és mégis inkább oktatásra adod a buksid? Biztos Te lennél a tanár nénik álma… Egyébként az a Fairbanksi Egyetem. Nem tudom, milyen szakok vannak és nem is érdekel. De ha szeretnél beiratkozni, ott akarok lenni, hogy végig röhöghessem. * Csipkelődtem továbbra is, de csak finoman. Nehéz lett volna ezt a férfit egy iskolában elképzelni vagy bármilyen ilyen intézményben. De hát kitudja, a külső sokszor csal. Bár én szívesen jártam volna iskolába, de ahhoz az eredeti nevem kellett volna használnom és túl kicsi ez a város ahhoz, hogy ne fussak össze egy-egy iskolatárssal, vagy ne essen be az Orfeumba. Szóval egyelőre hanyagoltam, hogy apu kedvében járjak és legyen egy valamire való szakmám is, amihez adnak egy diplomának nevezett papírt is. Ahogy haladtunk tovább a szavaira megingattam a fejem a vidáman.* - És még Én ne álmodozzak… - horkantam fel - Egyébként elég fafejűnek tűnsz egy fához képest is, szóval talán igazad lehet… * Vigyorogtam rá és körülbelül annyira voltam komoly, mint amennyire általában. Semennyire. De hát ez van, ha valaki komolyságra vágyik az érje el, hogy komolyan vegyem vagy keressen egy tuti kis tyúkot magának az elit negyed lányaiból, akik nem értenek máshoz csak a vásárláshoz. Na azt mindig komolyan veszik. Pff… A következő kérdésére meg máris több lelkesedést mutattam. Na igen, volt valami amit nagyon szerettem, a táncot. Színpadon vagy jégen, magas sarkúban vagy koriban… Persze, a kézmozdulata beszédes volt, hogy nem gondolta komolyan.* - Hmm… nem is olyan rossz ötlet. Lemondjam a mai melót? * Kérdeztem rá vigyorogva. Duncan szétrúgja a hátsóm, de legfeljebb ráfogom a sebeimre, hogy nem vagyok alkalmas táncolni ma. Mondjuk ez nem is volt nagy hazugság. A nyakamon karom nyomok voltak, amiket fedett a kabátom és a kezemen a kötés sem egy szép látvány, pláne nem színpadon. De lássuk be, mindig is becsületes munkaerő voltam és dolgoztam, ha kellett, ha nem, ha gyakorolni kellett valakivel, hát ott voltam. Ha hiányvolt a pultban, akkor bent maradtam vagy korábban bementem. S ez volna az első, hogy nem tudok, bemenni vagy épp csak nem akarok, de ez már részletkérdés. A szavaira oldalra fordítottam a fejem, ahogy mellette haladtam.* - Milyen vállalkozás, ha szabad tudni? * Kérdeztem rá, nem különösebben érdekelt és az sem zavart volna, ha rávágja, hogy semmi közöm hozzá. Az meg, meg sem fordult a buksimban, hogy hazudhat a másik. Miért tenné? A felém irányuló kérdésére elnevettem magam, de aztán jött az a bizonyos mozdulat, ami megakasztott ebben és egy pillanatra meg is torpantam. A gerincembe feszültség kúszott és legszívesebben ráüvöltöttem volna a másikra, hogy hanyagolja az ilyen dolgait. De nem, a pillanatnyi szünetem után már ismét hallattam mellette és egy halvány mosollyal néztem rá oldalra.* - Mi van, már is leakarsz, dönteni a lábamról? * Nem lökött nagyot, és így csak hülyeségnek fogtam fel, ami a szavait kísérik. De mi tagadás, ha akarta volna, akkor már legalább hat méterrel odébb lennék. De ez nem egy oldalú játék, s bár én nem a vállammal, hanem a szavaimat kisérve kissé meg is taszítottam a kezemmel a vállánál. De a szám nem állt be, és azért válaszoltam neki. Ahogy a mozdulatomból is érezhette, hogy inkább játékos mintsem bántó vagy rendre utasító.* - Ó hát persze… ahol eddig laktam, ott már a város idegeire mentem és most újabbat akarok összedönteni. * Vigyorogtam rá. Nem voltam hisztis fajta. Ezt talán már Ő is észrevehette, ha akarta. Ha meg nem, akkor így járt. Legfeljebb bedurcizik vagy gyerek módjára megpróbál lajstromot venni miközben megfürdet a hóban. Ó anyám… honnan jutnak ilyenek eszembe? Most élem a második gyerek korom vagy mi a franc?* - Egyébként csak ezt dobta a szerencse sütim. * Na erről akaratlanul is Balázs jutott eszembe, talán neki mondtam utoljára ezt és ez kis mosolyt csalt az arcomra és emlékeztetett arra, hogy nekem arra még dolgom van. Mikor ismét bökött egy irányba összevont szemöldökkel néztem arra. De mivel ott laktam, így tudtam, hogy mi van ott, még ha nem is láttam innen rendesen.* - Az a Holiday Inn Express Hotel. Itt laktam… a személyzet jó, bár néha idegesítő. De alapjaiban véve nem egy drága Hotel és hangulatos is. A bár és a konyha pedig kitűnő… Szeretnéd megnézni?* Adtam rövid ismertetőt a helyről, és ha akarta, akkor arra haladtunk tovább célirányosan. Ha pedig nem, akkor vettem egy jobbost, hogy a kocsmák felé vegyem az irányt. Közben felé fordultam, hisz meg akartam szólítani… na de a név hiánya…* - Ööö… még csak azt sem tudom, hogy mi a neved!? Megmondod vagy azért már meg kéne ölnöd? De csak azt akartam mondani, hogy elég abszurd látvány vagy egy boltban. Az asszony biztos hálás volt a csokikért vagy a kölykök? * Tettem fel a kérdést, ami már délután is bökte a csőröm. Nem tűnt édes szájunka legalábbis nem egy hadseregnyi mennyiségben. Abba még egy csoki mániás is beledöglene.*
Tudtam, hogy fenn akad az apróságokon, ez már meg sem lep. Most nem kurvára mindegy, hogy tízre, vagy hajnali ötre viszem haza? Vagy, hogy kitől és hány évesen kérem el? Az én időmben... - hogy ez milyen egy elcseszett mondtad... - szóval, az én időmben, ha ez a kis csaj érdekelne, akkor bizony még harminc évesen is az apjától kéne kikérni, és szigorú időrend szerint hazavinni. Na, jó... ez amúgy barmira nem lényeges, mert akkor sem és most sem tennék itt. De legalább az etikettel tisztában vagyok. Milyen szerencsés gyerek vagyok, halok meg... - Combkefe?? - ááá, ezen felsírtam röhögésemben. Úgy visítottam, mint egy elbaszott hiéna. - Látom, nem sok dolgod volt még férfiakkal. De ez már a te gondod... - vontam fel szemöldökömet, miközben már vágódtam is be a kocsiba. Az, hogy nem szokott álmodozni, engem rohadtul hidegen hagy, ez már az ő dolga, szintúgy. Egyébként meg... hajam leég, combkefe... ezen még vagy öt percig sikerült fel-felnevetnem. - Elionore... - dörmögtem orrom alatt, megforgatva szemeimet. - Elég hülye név... - szisszentem egyet, majd egyszerűen csak beindítottam az autót. Az sem érdekelt igazán, hogy miket magyaráz a szájbetapasztást illetően, mert már az utat figyeltem, így csak rövid vállrántással jeleztem, hogy pont leszarom. Ellenben, mikor a félelmet említette, akaratlanul is rá emeltem sötét íriszeimet. A aszfalt hömpölygött alattunk, miként egy-egy kátyú is a kerekek alá szorult. - Hát nem most mondtad, hogy kár lenne érted? Dzsááh, hát értsen meg téged, aki akar. Vagy tud... - röhögtem fel újfent, megingatva fejemet. Ezen a nőn kiigazodni, életveszélyes. Mindenesetre szórakoztatott, pláne a sok idétlen, érces megjegyzése. Az ilyet szeretem. Nem unalmas. Különben már lehet félúton megettem volna vacsira... Miután leparkoltam, egy kicsit sem foglalkoztatott, hogy hogy tettem le az autót. Tőlem huszonhétezer papírfecnivel is megszórhatják, nem számít. Egyébként is Žé szopná meg, nem én. Úgyhogy kár ezen agonizálni. - Persze, adtam érte két diplomát, meg egy lángszórót. - most mondanám, hogy nincs is jogsim, de a hamis iratokkal együtt, azt is megcsináltattuk a testvéreimmel. Biztos, ami tuti. Kár lenne a bizniszünket ilyen miatt bebukni. Főleg, ha az egyikünket pont egy kihágásért csapolnák le. Csúnya világ lenne... Sok vérben úszó fej meg végtag. Hát kell ez? Ja, kéne... A pórázos megjegyzésre azért elkomorult tekintetem, és homlokomon is halovány redők jelentek meg. Engem kevésbé érdekelt a megjegyzés, viszont a farkasomnak már nagyon nem tetszett. Jól van fiú, nyughass... - Ne nézz már bazári majomnak... - morrantam egyet, noha szavaimban érezhető volt, hogy egészen szórakozottan reagáltam le a hülyeségét. Póráz, hogyne... Három sikátoron át rántanám magammal, nem volna az annyira jó ötlet... Eközben a kezembe fojtogatott sör kupakját letéptem a helyéről, és lazán meghúztam az üveget. A könnyű ital szétáradt testembe, fagyosan csúszva végig torkom vonalán. Ezt már szeretem! - Majd akkor vezetsz, kis cicám, ha a saját verdádat tolod magad alatt. Addig pedig csak annyira nyekeregjél, amennyire szükséges. A végén még elpattan egy hangszálad. - talán még jobb is lenne... Tekintve, hogy tényleg be nem áll a szája, habár... kivételesen még nem is zavart annyira, mint ahogy azt egyébként kritizálgattam. Persze csak szórakozásból, ez már annyira természetesen jött belőlem, hogy kár volna feszegetni a miértjét. Mikor megéreztem az őrzők szagát minden porcikámban erős hullámok rezdültek meg, vészjelzőként kongatva meg a fejemben lévő harangokat. Sose tartottam tőlük, de egyelőre "láthatatlannak" kell maradnom/maradnunk, mielőtt hoznák a szaros aktáikat, és feljegyzést írnának rólunk. Nem kell ez most, először, hagy együk be magunkat a városba... - Ahh, szóval egyetem. - jegyeztem! - Nem, nem gondoltam meg magam, csak... furán néz ki. Nem olyan, mint egy átlagos egyetem... - ferdítettem kicsit, ez tény. De most nem fogok itt előállni neki azzal, hogy nyilván az őrzők képviselt helye van ott. Azt se tudja mik azok az őrzők, kezdjük itt. Azt hinné, hogy valami sci-fi, fantasyban érzem magam... - Egyébként pedig mit érdekel téged, hogy miért kérdezem? Válaszolj, aztán csókolom. - nah. Hát, öcsém... ez a nő kíváncsibb, mint egy elmebeteg macska, akinek mindenbe bele kell szagolnia. Mindemellett, tisztában voltam vele, hogy csak csipkelődik, de a stílusomon már így is eleget csorbítottam, szóval egy szava se lehet. Marhára normálisan viselkedem, ami tőlem azért távol áll. A fás kijelentésére megint csak vállat vontam, egy idétlen vigyort mellékelve hozzá. Élveztem, hogy fele annyit se tud rólam, mint képzeli, és hogy minden emberi megérzése, emberismerete dugába dőlne, ha a valódi énemet látná. Főként ha ez a szőrösebbikre lenne értendő. - Lemondani? Mi van, csak nem haraptál rá a korcsolyázásra? - ööördög őrizz! Hát elképzelni se tudnám magam a jégen, pláne nem egy olyan szaros egyélű korcsolyában. Nem, fejre nem állnék, abba a farkasomnak is lenne beleszólása. Egyszerűen csak... ez ilyen csajos baromság, na... - Előbb táncolok, mint korcsolyázok, most szólok... - morogtam magam elé. Amúgy meg, ja. Táncolni tudok, ami azt illeti, egészen jól. Bár főként a hip-hop-hoz értek, és egyéb freestyle stílusokhoz, de mindig is volt érzékem minden továbbihoz is. Lehet a véremben van, vagy a bőrömben... De szerettem is, hogy így van. Kérdésére némi gondolkozási időt hagytam magamnak. Nem, ez a téma nem off-olandó. Elvégre néhány napon belül (reményeink szerint) már több helyen is Miloš buzi képe fog díszelegni. - Temetkezési. - válaszoltam röviden és velősen. - Halottak mindenhol vannak, ez alól Fairbanks sem kivétel. - ropogtattam el a szavakat. Abba már nem avattam be, hogy a sírköveket én készítem, mert az is egy szelet lett volna belőlem, és sok más között, ezt sem szokásom híresztelni. A kreatív emberekről is le lehet vonni dolgokat, kár volna hát feleslegesen pofáznom... Egyébként is vár rám egy hegy, amit kurvára ki fogok dekorálni. Éreztem, hogy a levállalásos mutatványom nem nagyon nyerte el a tetszését, de örömmel konstatáltam, hogy nem kezdte el leordítani érte a fejemet, hajamat, egyéb testrészeimet. Sőt, úgy látszik, amit adok-kapok van, mert ő is előszeretettel lökött meg szavait követően. Na jóóó, egyre jobb helyet kezd elfoglalni a kedvelési mércémen, ez sértő! - Máris nem... majd mindjárt! - dobbantottam egyet felé játékosan, egészen hangosan. Még a parányi hószemcsék is felpattogtak a talajról, majd hulltak vissza a kiindulópontjukra. Csak ijesztgettem, nem állt szándékomba azonnal a hóba borítani, és rövid időn belül beágyazni egy adag hóbuckába. - Sejtettem. - már hogy a város idegeire ment. Igazából annyira nem vészes a modora, az enyémnél százszorta jobb, úgyhogy már is kaphat egy piros pontot. Mondjuk, majd ha ráérek... - Dobta? A süti? Fura kajálási szokásaid vannak. - nevettem fel egészen hangosan, újabbat kortyolva az eddig sétáltatott sörömbe. - Iszol, nem iszol? - nyújtottam át neki az üveget, hogyha gondolja, én nem sajnálom. Bááár, nem nézném ki belőle, hogy elfogadja, de annyi baj legyen. Több marad nekem... Azt már észre se vettem, hogyha elfogadta, mivel tekintetem a Hotelen akadt meg, ami nem messze magasodott tőlünk. Gyááá, bűzbomba! Sok bundás mitugrásztól származó szag kavarodott össze a fagyos levegőbe, hirtelen meg se tudtam volna mondani, hogy hányan is lehetnek odaát. Mindenesetre érdeklődve hallgattam a beszámolót, és már raktároztam is el az információt. - Ühüm... szóval Holiday Inn Expressz... - ismételtem szavait, ahogy lassú léptekben megindultam újra. - Jah, megnézhetjük. De be nem akarok most menni. - hát hülye lennék! Olyan gyorsan lekapcsolnának, hogy fél másodpercen belül az elguruló fejemet kereshetném a padlón. Neeem, ilyen könnyen azért én sem adom a bundámat. Viszont, mindenképp meg akartam nézni közelebbről... - Meg kéne ölnöm. - vigyorogtam rá kedélyesen. - Egyébként Jarred. De hívj csak Jay-nek. - a "JJ"-t direkt nem említettem. Így csak a testvéreim hívnak, és azok akik tényleg közel állnak hozzám. Nem mintha ez őt marhára érdekelné, szóval elégedjen meg ennyivel. - Szóval, azt mondod, hogy bénán néztem ki a boltba? - csattantam fel szórakozottan, elég nagy gesztusokat ejtve. - Nééézd már, de kíváncsi vagy, egyem a szívedet... - enném.. khm... Bár, lehet már én is úgy gondolnám, hogy kár volna érte. Deszar...- Senki se volt érte hálás, csak a két aberrált testvérem. Én voltam a soros, ennyi. Nem kell köré halluznod semmi mást. Vagy... így akartál érdeklődni, hogy van-e nőm, szívi? - nyilván nem, de ez megint egy magas labda volt, én pedig meg mint már említettem, szeretem az ilyeneket pattogtatni. Közben elég közel értünk a Hotelhez, így a közvetlen előtte elterülő park közepén megálltam, tekintetemmel végigsöpörve a környező utcákon. Egészen erős a memóriám, úgyhogy később majd lerajzolom Žarkoéknak, aztán kezdünk vele, amit akarunk. - Jól van, ez is meg volt. Most, mutasd meg a kocsmákat, meg ami még hátra van. - ne parancs volt, ez hangomon is érezhető volt. Csak nem akartam még öt percet itt állni. Ki tudja mi féle farkasok garázdálkodnak erre felé. Pláne, hogy a jelenlegi háború előtti csend sem sejtet sok jót... - Kösz. - nyögtem még mellé, csak úgy mellékesen, aztán indultam is tovább, amerre ő.
*A kijelentésére inkább nem válaszoltam és ajkamba harapva küzdöttem le maga a kényszert is, hogy erre bármit is reagáljak. Hisz, igaza volt, de nehogy már pont Én erősítsem meg. Meg különben, most mi van abban, ha valaki nem fekszik le fűvel-fával? Bár az esetemben, azért még is csak túlzás, amit művelek, de nem fogom a férfi orrára kötni. Az önkényes apácaság nem olyan elviselhetetlen csak az elején, mikor még a szervezet jelzi, hogy Ő is létezik. Annak, hogy ennek mi az oka… nem ide tartozik és lényegtelen is. A nevemre való megjegyzésére csak megforgattam a szemeim. Hogy ez mindig talál valamit, amivel lombozhatja az egyébként sem nagyon létező önbizalmam – ha a másik nemről volt szó - már csúcs. Még jó, hogy nem érdekelt különben már könnyeim törölgetve bedobtam volna a törölközőt még délután.* - … vagy akinek van hozzá bátorsága. * Esetemben inkább ezzel volt a probléma, hisz nem mondhattam volna, hogy tipikus nőként viselkedek. Vagy épp azt, hogy egy olyan, hű de bonyolult lennék. Közel sem. Könnyű velem bánni, csak tudni kell a módját. S aki ismeri, annak a kis privát harcaink még élvezetet is jelentene. De nem találni olyan embert, aki kellő bátorsággal és kitartással rendelkezne hozzám. Nem is hibáztatom érte őket… A jogsija megszerzésére csak megingattam a fejem. Még ha pengét mondott volna… na arra még kaptam is volna. De a lángszóró… nem az esetem, de legalább érthető, hogy mért nincs haja.* - És rajtad próbálták ki, hogy működik-e? * Vigyorogtam rá oldalra, miközben kissé megdörzsöltem a karjaim és az ég felé sandítottam. Nem, még mindig nem szerettem a hideget.* - Akkor banánt hoztam volna… * Majomnak banán jár, még akkor is ha van sajátja, vagy lehet, hogy pont azért mert nem elégszik meg azzal amit születése jogán magáénak tudhat. Hajm istenem… a gondolataim már megint csak a szokásos módon pörögtek. Mázli, hogy nem egy telepatával van dolgom. Már ha létezik olyasmi… * - Tolhatom épp azt is, de beszállnál egy nő mellé az anyós ülésre? * Naná, hogy ezen volt a hangsúly és nem épp azon, hogy kinek a micsodáját vezetem. Néha még Leo is megpróbál velem kakaskodni, de nála azért nem meglepő, hogy alul marad. Elvégre elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, mivel foghatom be a száját és morogva beadja a derekát. Ezért nem is tudtam rá sem férfiként tekinteni többek között.* - Különben meg hiányolnád a hangom, ha épp némaságba burkolóznék… *Kacsintottam rá és tudtam, hogy erre is annyi az esély, mint arra, hogy Ő lesz a tökhintó, de hát na, az útbaigazításhoz beszélnem kell pláne ha még fel is kelti valami az érdeklődését.* - Hát… az egész város fura és még a hideg is kiráz Tőle néha. * Na itt aztán leesett, hogy már megint túl sokat mondok és gyorsan igyekeztem elütni, ahogy a kezeimet rá kényszerítettem arra, hogy vissza másszanak a zsebembe és ne a vállaim dörzsölgessem. Még a végén azt hiszi, hogy valami gyenge tyúk vagyok. Ez pedig nincs így, csak… csak tudnám, hogy ez engem miért érdekel egyáltalán! Néha egy-egy embertől szívem szerint kimenekülnék a világból, mert a zsigereim ezt súgják. Ez alól ez a férfi sem volt kivétel, de ahogy Tőle nem menekültem a boltban és most sem, így máskor sem tettem. Inkább figyelmen kívül hagytam ezeket a megérzéseket.* - Hééé… ne nyelj már le keresztbe, még a végén megakadok a torkodon. Különben is, túl csontos vagyok ahhoz… *Reméltem, hogy nem akad fent a korábbi mondatomon és ezzel kissé el is terelem a figyelmét róla. De hát a remény hal meg utoljára. A pár pillanatnyi csend alatt csak magam elé bámultam, de a kérdésére már vigyorogtam is.* - Ha harapnék, azt nem élveznéd… - egy újabb kacsintás, ami a szavaim kísérte – mellesleg, így is fogalmazhatunk. De ezen aztán ne múljék… lehet ötvözni a kettőt. Tánc a jégen… nem nagy kunszt. * Vigyorogtam rá szélesen. Hát ha táncolni jobban szeret, ezen aztán ne múljék a dolog. Azon már inkább, hogy gőzöm sem volt arról, hogy van-e kori pálya ebben az elcseszett városban. De legalább jó móka lenne, szem nem maradna szárazon az fix. Mikor meghallottam, hogy miért van itt vagyis vannak, akkor kissé kételkedve tekintettem rá, hisz abszurdan hangzott. De lássuk be, azért igaza van. Kis város, de tény, hogy az emberek itt sem örök életűek.* - Érdekes választás az fix, de nem olyan nagy hülyeség, mint amilyen elsőre hangzik. * Tényleg annak hangzott. Ki az aki ezt a szakmát választja, hogy élete végig halottakkal bíbelődjön? De pont ezért nem volt elárasztva velük a piac és meglehetet vetni az embernek a lábát a szakmában. Szóval még okosnak is mondható, ha valaki nem egy érzékeny típus. Igen, számítottam revansra és így mikor dobbantott már el is ugrottam kissé Tőle. Nem az ijedség miatt, de egyrészt reflex volt a fóbiám miatt, másrészt nem adom magam könnyen és nem tudtam, hogy csak ijesztgetni akar. Már pedig ahhoz, hogy elérje amit akar, el kell kapni. De mikor nem kellett felkapnom a nyúlcipőt az eddigi mosolyom vigyorrá lett és szavaim kihívóak.* - Ejnye-ejnye… csak nem karót nyeltél? * Cukkoltam, de nem hittem, hogy ilyen könnyen bedőlne, így már mellette sétáltam tovább csak úgy, ahogy korábban is. Szemeimből pedig csak nem akart múlni a játékosan vidám csillogás. Sajnos vagy sem, ezt mindenkinek szíve joga eldönteni, de ilyen voltam. Vagyis, ilyen is, ha valaki nem lépte át a határaimat.* - Enni is akkor élvezet, ha meg van benne a kihívás. Egyébként úgy értettem, hogy pusztán a nem létező szerencsém műve, hogy ebben a városban vagyok. Bekötött szemmel ráböktem a térképre és mivel nem szokásom megfutamodni, így nem szedtem a sátorfám és ide költöztem. * Rövidtettem le a lényeget. Az, hogy miért is került sor a bökdösésre kihagytam. Talán nem is érdekli és egyébként sem tárnám fel a teljes igazságot, maximum részben. Nem vagyok sem panaszkodó, sem lelkizős fajta. A felém nyújtott sörre elmosolyodtam és kaptam is a felkínáláson.* - Kösz… * Jegyeztem meg miközben átvettem Tőle és bele ittam. Ha mégis bejutok melózni, ez nem fog nyomni semmit a latba. Pláne, hogy egy kis sör nem árt meg és tequilával kombózva is jól bírom. Na igen, nem épp lányok közt nevelkedtem és annak idején mertem volna azt mondani, hogy; bocs srácok nem iszok… Ami azt illeti mertem is, de hát olyan jó fejek voltak, hogy tölcsérrel öntötték belém utána. Milyen jó kis bulik is voltak azok… De a lényeg, hogy megedződtem az évek alatt. A kis beszámolóm követően meg vissza is nyújtottam neki.* - Rendben… * S már mentem is tovább, hogy az épülethez közelebb érjünk és megnézhesse, amit meg akar rajta. Tipikus Hotel kinézete van az ajtóban a „köszönő” fiúval – ahogy én hívtam mindig -, aki valamiért sosem tűnt úgy, hogy meg akar fagyni pedig egész műszakban kint áll. Na mindegy.* - És még az én nevem béna… akkor erre mit mondanál Jay? *Nem mindennapi név az tuti. De nem is olyan vészes és talán még megjegyezhető is. Tekintve, hogy a névmemóriámmal nem volt baj.* - Legalább annyira mint én… * Bólintottam vidáman a szórakozott kérdésére. Tagadhatatlan tény, egyikőnk sem volt oda való. A különbség annyi, hogy Én lehettem kezdő háziasszony is. Bááár… ez Ő is lehetett volna. Najó, nem akarom elképzelni szoknyában. Kár, hogy ez már késő és bőszen kellett igyekeznem, hogy ne nevessek fel a képre. A kérdésére azonban komoly tekintettel néztem rá.* - Igen… igazából, minden egyes kérdésem azért van, mert épp nem merek nyíltan rákérdezni és kerülgetem a forrókását. De valójában mikor a kocsid az enyémbe akadt belém csapott a felismerés, hogy Téged kerestelek egész életemben csak lányos zavaromban nem tudom, hogy hogyan tudnám tálalni. S így próbálom körbe járni a vadat, hogy csapdába tudjam csalni. * Egyetlen dolog volt ami elárulhatta, hogy nem gondolom komolyan azok az apró fények a tekintetemben. Hisz az arcom nem rezdült és igyekeztem a legkomolyabban előadni a dolgokat. * - De ha már ilyen szemfüles vagy, kár is volna tagadnom tovább. Szóval nálad vagy nálam? *Na itt már azért az ajkaim megrezdültek és egyértelművé vált, hogy épp a mosolyom próbálom visszafojtani, hogy megmaradjon a komolyság látszata. * - Kívánságod számomra… * Hajoltam meg előtte színpadiasan miközben az egyik kezemmel a kocsmákat betakaró irányba mutattam. De ahogy felemelkedtem már vigyorogtam, mint a tök. Kezdtem is annak érezni magam, ha már „szóba” került. De mindegy, egy kis szórakozás nekem is kijár.* - Na jó… még sem. De menjünk… * Ingattam meg a fejem, ezt még én sem gondoltam komolyan és bíztam benne, hogy a másik sem veszi annak. Ahogy haladtunk előre egy tábla kezdett el villogni ami még csak halványan pislákolt csak a távolban, mintha csak egy épp kiégni készülő lámpa lenne.* - Az ott a Snows In Hell kocsma. Hangulatos kis hely és viszonylag kevés a balhé, legalábbis eddig mindig élve kijutottam onnan. *Tájékoztattam menetközben, hisz innen aligha láthatta rendesen, az már más kérdés, hogy jártam itt, és tudtam, hogy mi az.*
Bátorság? Hát, erre semmilyen szín alatt se gondoltam, de hát ahogy érzi. Nyilván meg van a maga stílusa - amit előszeretettel élvezhetek jelenleg -, és az ehhez tartozó nézetei, életvitele... De számomra nem kéne hozzá bátorság, hogy meg akarjam őt érteni. Látszólag is le tudom vonni a következtetéseimet, de most nem akarnám végigzongorázni őket... Amikor a lángszórós megjegyzésemen kezd el szórakozni, fejemet kicsit oldalra billentve mértem végig alakját, amolyan flegma, mégis idétlen-vidám képet vágva. - Ja, persze... Mert egyébként fűnyíróval sem tudom leszedni. - fintorogtam egyet, noha inkább a cukkolás végett, sem mint hogy rossz íz maradt volna a számban. Valójában ez a pár milliméteres haj, nekem éppen megfelel, ha megnöveszteném vagy fonhatnám be, hátra nyalva, mint a hozzám hasonló hasonbőrüek, vagy szimplán hordhatnám afromikrofon style-ban. Egyik se jönne be. Nem vagyok sem buzihímringyó, sem balfasz (legalábbis ilyen formában nem). Egyébként mindeközben érzékeltem én, hogy fázik, apró libabőrjei szinte áthasítottak rajtam, ahogy meg-megrázkódott a hidegtől. Egyenlőre nem foglalkoztam vele, ha nagyon cidrizik, majd szól, azért van a szája, hogy értelmes dolgokat is kinyögjön rajta, ne csak a fárasztó szarjait. Amiket egyébiránt egészen kezdtem csípni. - A banánt szeretem. Hozhattál volna! - nevettem fel kedélyesen. Eszembe is ötlött, hogy mikor a birtokot felleltük, Žarko meg is kérdezte banán vagy tudomisén milyen fát akarok majd. Még jó, hogy banánt. Pöcsfej. Azóta be is szereztünk egyet, úgyhogy örömboldogság, minden lófos, ami kell. - Namármostkérleeek... Nem úgy értettem, hogy veled tartanék. Tologassad egyedül a MiniSmartot. - kacc, de vicces vagyok... - Amúgy meg, nem. Nem ülnék be. És mielőtt megint kiforgatnád, nem... nem fosatna a dolog, hanem irritálna. Nő ne vezessen mellettem. Ennyi. - tényleg így gondoltam. Idegesítene, ha egy nőre lennék ítélve, kiszolgáltatva neki nyomnám az anyós ülést. Hoogyne. Majd, ha kifehéredek, talán. - Mérget azért ne vegyél rá... - vágtam rá egyszerűen, unottan, amikor a némaságát taglalgatta. Mondjuk... tényleg nem zavart, hogy egyfolytában járt a szája, legalább nem kussban sétálgattunk. Bár, meg kell hagyni, néhány mondatát elhagyhatta volna, de ez már lényegtelen, aprócska részletkérdés. Az ilyenek mellett pedig elmegyek lazán, vállat vonva. - Fura...? - akadtam fenn szavain, amiket időközben próbált elterelni, de mivel rajtam múlt, így nem nagy sikerrel. - Na, nem, ez most nem érdekel. Stoppolj. - még a mutatóujjamat is felemeltem, hogy bizony ilyen gyorsan nem futunk át a témán. Egyébként meg... lehet, hogy csontos lenne, de a torkomon biztos, hogy nem akadna meg... khmm... Na jól van, megint rossz irányba terelem a gyomromat az agyamat... - Miért ráz tőle a hideg? - egészen érdeklődő voltam, még akkor is ha láttam rajta, hogy ez nem kedvelt beszélgetés lesz számára, tekintve, hogy milyen kurva gyorsan el akarta vágni a fonalat. Talán ez volt az első olyan kijelentése, ami tényleg felkeltette a figyelmemet. Elvégre egy farkasoktól hemzsegő városban vagyunk, KIS városban, szóval mindenképp tudni akartam, hogy mit talál benne olyan "félelmetesnek". Szóval vártam, hosszan, és türelmesen... Egyébként meg ki mondta, hogy nem élvezném, ha harapna? Én még szerintem perverziót is látnék benne, ellenben vele... ha én harapdálnám. Nyammm... Oké. Megint egy újratervezés! Faszomért vagyok ilyen kajás?! - Tánc a jégen? Táncoljon jégen a nagyanyám! - már ha tudnám, hogy ki volt az... - Én betonon, parkettán, linóleumon, és egyéb szilárd, csúszásmentes talajon tolom, ezt fogadd el. - fújtattam egyet magam elé. Még a végén itt rám akarná erőszakolni a jeges mutatványok sorozatát, akkor pedig tényleg megrágnám! Vagy tudom is én... de nem! Nem, nem nem! Határozottan nem. Pont. Hála az égnek áttértünk rám. Vagyis annak annyira nem hála, hogy pont rám, de jobb volt, mint a jégről fecsegni. Fecsegni... Be ne csajosodjak már! - Érdekes? Abszolút nem. Jövedelmező, folytonos, és múlhatatlan. - hiszen halottak, mint már említettem, mindig voltak és lesznek is. Nem véletlenül választottuk ezt a szakmát. És nem mellesleg... ha valakit végleg el akarunk földelni, a kutyának se tűnne fel. Felröhögtem, ahogy arrébb ugrott a dobbantásom során. Majdnem le is beszariztam, de aztán féket kötöttem a nyelvemre. - Mi van, rossz a lelkiismereted? - szakadtam tovább, noha, már halkabban, míg végül teljesen elcsendesedtem. Valójában idegenkedtem a dologtól, mégis jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy még mindig tíz percenként meg akartam kajálni. A testéből áradó illat ínyemre való volt, amit vére, húsa alkotott. Igazán finom falat lenne, de essen csorba hát a becsületemen... nem akartam megenni. - Még mindig úgy tartom, hogy fura szokásaid vannak. Ráböksz egy helyre, és odamész... Elég nagy faszság. - vontam vállat közönyösen. Jó, mondjuk mi is többnyire a fejünk után megyünk, de céllal. Fairbanks sem véletlenül lett opció sok más útirány között. Két bosszankodó falka, meg mi - a harmadik - akik a végén röhögnek! Legalábbis ez volt a terv, a többi a jövőn múlik. De minket ismerve, nem lesz akadály... Időközben az italom is a kezébe került, bár nem is észleltem, annyira lekötöttek az ismerős-idegen szagok, kavalkádként felgyülekező tömege. Farkasok... bűzlő korcsok verejtéke... még a fülem mögötti bőr is megrándult, ahogy átható tekintettel bámultam a hotel felé. Nem is volt kérdés, hogy meg akarom nézni közelebbről, persze a kellő távolságot megtartva. Az utcákat raktároztam, az egész épület szerkezetét felrajzoltam elmém láthatatlan pergamenjére. Ez még sokat segíthet később... - Mire mit mondanék? A Jarred, egy hazámban megszokott, elterjedt név. - hazámban, ne röhögtessük már magunkat. Kenya annyira a hazám, hogy semennyire. Ott születtem, pont. Szerbia az otthonom, az életem, vérem minden elhullott cseppjének őrzött kincse. De az eredeti nevemről bőszen hallgattam, senkire se tartozott... - A Jay pedig becézés, a "J" hangot erősítve. Nehéz feldolgoznia az agyadnak? - vigyorodtam el, szórakozottan, ahogy újfent cukkolni kezdtem. Egyébként rohadtul nem érdekelt, hogy mennyire béna vagy sem az álnevem. Nekem megfelelt, és tekintve, hogy már a Jákobon át, a Jorgig mindenhogy hívtak, ez érdekelt a legkevésbé... Az életem időszakos, hosszú glédája a sorsomnak, így a neveim is eképpen alakultak. Kár ezen agyalni... - Te nem néztél ki bénán. - szögeztem le semmitmondón. Igazából nagyon meg se néztem, de semmi kivetnivalót nem találtam benne sem akkor, sem most. Engem kurvára nem foglalkoztatnak a külsőségek... Akkor már elástam volna Žé-t, lévén, hogy sokszor úgy fest, mint egy elcseszett csöves. A hosszú monológra oldalvást pillantottam fel rá, flegma, száraz képet vágva mellé. Egy szavát se vettem komolyan, még akkor sem, ha egészen hitelesen próbálta rám sulykolni őket. - Lassan úgy érzem, öngólra játszol. De ám legyen, kíváncsi vagyok, hogy mászol ki a hülyeségedből... - léptem hozzá egyel közelebb, majdhogynem lesúrolva vállammal az övét. - Tudod, észvesztően dögös vagy, már elsőre úgy éreztem, hogy azonnal letámadnálak, fékezhetetlen vonzódás lett rajtam úrrá. Totál megbabonáztál... Szóval, nálad megfelel, nálam nagy a kupleráj, cicám... - tekintetemben vészterhes, örvénylő fények cikáztak, bódulatot árasztva. Hangom éle lágyan búgott, szemfényvesztőn, tüzet gerjesztő finomsággal hatolva a dobhártyába. Egészen addig, míg az utolsó hangfoszlány is leperget ajkaimról. Néhány pillanatig hagytam időt a beálló csöndnek, majd elég hangosan felröhögtem. Még a hasfalamon is keményen íveltek át az izomrostok. - Jól van, nekem ez nem megy, eddig tudtalak szívatni... - még mindig úgy vihogtam, mint egy hiéna, aki a döghús felett örömködik. Pedig annyira hiteles voltam, hogy az már fájdalom... Na, mindegy, inkább csak követtem a kocsmák felé, visszalépve egyet oldalra. - Más kocsma van? - ennél ugyanis semmi extrát nem éreztem, így nem is hozott lázba. Felesleges rá időt is pazarolni, mert főként csak emberi szagok tapadtak az orromba, az meg nem érdekelt. Ha vacsorázni akarok, max akkor jövök ide. - Ott, távolabb... az is egy kocsma nem? - mutattam arrébb, elég messzire, ahogy a fák fölül emelkedett egy címerből ékeskedő szelet. O'Co... ennyit láttam, de valami inger máris végig mászott a gerincemen...
- Ha egyszer visszanő, ismerek valakit, aki minden segédeszköz nélkül megoldja. * Komorodott el kissé a hangom, ahogy eszembe jutott Létra. Na igen, az enyémmel is könnyen megoldotta, bár szerencsére csak egy tincsem bánta. De attól még… na mindegy, remélem nem futunk össze többet.* - Nem érdekelnek a mocskos részletek. * Nevettem el magam, hisz ez a közbevetése az alapgondolataim mellett kissé érdekesen jött ki, legalábbis nekem. Az, hogy a másik nem feltétlen értette, az mellékes jelenleg. Bár nem hiszem, hogy ne lenne annyi sütnivalója, hogy ne essen le neki, pláne, hogy hímből van. Legalábbis annak látszik.* - Ó azok az előítéletek. – ingattam meg a fejem - Mellesleg meg sem fordult a fejemben, hogy félnél. Ritkán vagyok félelmetes… * Sőt, szinte soha. Nem igen találkoztam olyan emberrel, akinek az lett volna az első vagy akár a második gondolata, hogy fél tőlem. Ugyan, csak egy nő vagyok és barátságos is… többnyire. Mérget azért valóban nem vennék rá, tekintve, hogy van alkalmasabb is idegenvezetésre, mint Én és ha más nem, egy irodánál találna is. De kérem szépen, nem vagyok elviselhetetlen. Igaz nem? Na jó, az önbizalom hiányosságom nem kéne megmutatnom, szóval inkább maradok csendben ezúttal. Sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen az elszólásom és kissé mérges mozdulattal túrtam a hajamba.* - Nem érdekelne inkább a szexuális életem? Még arról is szívesebben beszélek… * Néztem rá kissé mérgesen. Nem rá voltam mérges, de ez olyan, ami létezik, ami idegesít, mert nem értem. S naná, hogy egy olyan dologról szívesebben beszélek, ami nincs, mint egy olyanról, ami gyengít. De aztán csak fújtam egyet és belekezdtem.* - Mióta az eszemet tudom, vannak fura érzéseim egy-egy ember, de esetenként egy hely közelében is. Korábban nem zavart, mert nagyon ritkán jött elő, de mióta megérkeztem ide… Azóta ezek sokkal sűrűbbek és erősebbek is. A hotelben például folyamatosan veszélyben éreztem magam, pedig egy nagyon csendes hely. A főnökömtől szívem szerint Floridáig szaladtam volna és ilyen érzésem az óta is van. Nézd, nem tudom megfogalmazni… bizonyos helyzetekben, emberek közelében megszólal a vészcsengőm. Olyan mintha csak valami bekúszott volna a gerincembe és folyamatosan arra ösztökélne, hogy az adott helyről, embertől húzzak el a fenébe a lehető legmesszebb, mert baj lesz. Igen, tudom… hülyén hangzik. Nyugodtan nézz bolondnak, de attól még ez van és Téged érdekelt. De már kezdem megszokni és figyelmen kívül hagyni ezt az érzést. Amikor meg nem sikerül a makacsságom és az, hogy anno megfogadtam, hogy sosem menekülök, maximum önmagam elől segít, hogy ne repüljek haza a következő géppel. *Vontam meg a könnyedén a vállam, mintha csak az időjárásról beszéltünk volna. De így, hogy felmerült, már nehezebb volt ismét figyelmen kívül hagyni. Hangomból pedig lehetett hallani, hogy korántsem egy leányálom az amiről beszéltem.* - Tőled is frász kerülgetet a boltban és még most is bizsereg a gerincem… de már elég jól hozzászoktam a rémálmaimhoz, a félelem meg nem az esetem. * Hisz addig sem a múltam élem újra bennük. Inkább álmodjak vérrel, fogak cincálásával mintsem annak a három napnak a homályos részleteivel, amiről azt sem tudom, hogy melyik valóság melyik csak a képzeletem szüleménye. Erről legalább tudom, hogy baromság. Ami pedig a félelmet illeti, lehet bármennyire zsigeri is a késztetésem, rajtam félelmet biztos nem lát senki. Egyszerűen képtelen vagyok félelmet érezni. Kiölték, ezen nincs mit ragozni.* - Pedig hidd el, nem olyan rossz az. Néha egészen mulatságos is… * Vigyorodtam el, hisz tényleg az volt. Én táncos vagyok, de néha még Én is akkorákat bénázok, hogy az eszméletlen. Bármekkora sarkas cipőben elmászkálok, de tekintve, hogy ezer éve nem jégkoriztam szerintem még megállni se tudnék egyből. A nevetésére csak a fejem ingattam meg vidáman, ahogy a kérdése is mulatatott.* - Lelkiismeret? Olyanom nincs. De, van más ami szintén ilyen tettre késztet. *Mondjuk egy nagy adag gyerekesség, ami arra ösztönöz, hogy hiába buktam volna, de legalább ne könnyítsem meg a dolgát, ha mégis az lett volna a szándéka, amit így gyerekes fejjel elképzeltem. Na igen, vannak dolgok amik sosem múlnak. * - Azt hiszem, hogy ez az első dolog, amiben egyetértünk. Tényleg faszság… De meg volt a maga oka, amiért így döntöttem. * Bólintottam, hogy épeszű ember ilyet nem csinál. Pláne, hogy nem is szereti a hideget és még csak nem is ismer senkit. De mondtam én egy szóval is, hogy rendben van a buksimban minden? A nevére bólintottam, de a csipkelődésére csak a szemem forgattam.* - Mióta van a nőknek agyuk? * Ha már a sztereotípiáit megmutatta a vezetésnél, akkor ez is egy legalább olyan általános gondolat a férfiak részéről. De hát ki vagyok Én, hogy ezekre rácáfoljak? Szavakkal egyébként sem lehet és nem is akarok. Abból maximum előnyöm lehet, ha valaki lebecsül. * - Mert nem ismersz… és ez már majdnem felért egy bókkal. Mi van, csak nem elálltál attól, hogy minden megjegyzéseddel megpróbáld megtalálni a lelkem és beletiporni? * Mert bizony eddig minden szava majdhogynem sértő volt, vagy megvető volt. Mázli, hogy nincs lelkem. Oké, ez így nem igaz, van lelkem különben nem lenne ez a sok szarságom sem. De nem vettem mindent rá, pláne nem egy idegentől. Az öngól az néha még mulatató is és igen, én képes voltam a saját felsülésemen is nevetni. De tudtam, hogy itt nem áll fent ez a lehetőség. Az ilyen vagy ehhez hasonló keringőre való felhívásaim vagy épp megjegyzéseim, csak is szavak. Engem, nem lehet ledönteni a lábamról maximum ha kirúgják. Ahogy közelebb lépett erős volt a késztetés, hogy hátráljak egyet, de inkább megvetettem a lábaim, hogy még csak véletlen se tegyem meg. A hangja, a tekintete… láttam én, és igen csak gerjesztő volt és vágyat kezdtem el érezni. Ingerelt és vágytam arra, hogy… bemossak neki egyet és vegyen vissza egy lépést, még mielőtt hozzám érne, akárcsak véretlen is. Az ilyen mézes-mázos csábító izék sosem jöttek be nálam, szóval akár rossz próbálkozásnak is minősülhetett volna, ha komolynak számítottuk volna. Tekintetem állta az övét, de abban semmi újdonságot nem láthatott, hisz a vidámság eddig is ott volt. * - Van aki ennek bedől? * Kérdeztem kuncogva mikor épphogy befejezte a mondatát. A szomorú tény az, hogy igen, volt olyan, aki egy ilyennek könnyedén bedől és még lamouros is lesz tőle, meg utána depressziós mikor másnap egyedül ébred. No mindegy, nekem azért volt némi tapasztalat előnyöm is az ilyen lányokkal szemben. No meg, némi fizikai kontaktus undor, meg a gerincemben cikkázó vészjósló hülyeség, ami csak erősödött mikor közelebb lépett. De azért vigyorogtam, hogy milyen jól szórakozik saját magán. * - Kocsma még egy ilyen kis városban is rengeteg van. Ahogy gyors büfé is, és éhes vagyok. Szóval mit szólnál, ha a következő utcánál tennénk egy kis kitérőt? * Tekintettem fel rá, hisz semmi kedvem nem volt beülni sehova még a hideg ellenére sem. No meg, enni menetközben is tudok és így mutogathatom tovább neki a dolgokat. Ahogy megláttam a tábla címerét önkéntelenül is a nyakamhoz nyúltam, a magas nyakú pulcsimon.* - Azaz O’Connors Pub… Napközben többnyire csendes… de sötétedés után balhés. Egyszer voltam ott… * Bár akkor épp leállítottam egy kezdetleges balhét, de még így is én húztam a rövidebbet, még ha csak később is és már a hely közelében sem voltunk. Kezem visszacsúsztattam a kezembe és tovább haladtam előre.* - Mindjárt megnézheted közelebbről, úgy is abban az utcában van a kajálda. * Vontam meg a vállaimat.* - De mért érdekelnek ennyire a kocsmák? Csak nem nyitni akarsz egyet vagy mázlim van és véletlen pont azon ritka alkalmak egyikekor találkoztunk, amikor józan vagy? * Tekintettem fel rá kissé oldalra fordulva, némi kíváncsisággal mind a hangomban és tekintetemben.*
Nem érdekelt a valaki, aki segédeszközök nélkül is reformálta volna a fejszerkezetemet, ahogy a hülyesége sem, miszerint volnának mocskos részletek. Csak vigyorogtam, vagy épp vállat vontam, de különösebb reakciót nem váltottak ki belőlem szavai. - Szerintem egyáltalán nem vagy félelmetes. Csak ne vezess. Mellettem. A többit leszarom. - sóhajtottam. Elég határozott elképzeléseim voltak ilyen téren, és nem az előítéletek végett alakultak így. Túlságosan domináns, és erőteljes jellem voltam ahhoz, hogy ilyesmikre bármikor is rábólintsak. Ahhoz előbb kell felkelni, vagy egy másik életbe passzírozni, ahol másként látok dolgokat. De itt, ebben az életben ez van. Akár tetszik, akár nem. Egyébként is, az sokkalta jobban érdekelt, hogy mitől tartja furának a várost, és még a feszengő, ámbár szórakozott kérdése se tudott eltéríteni attól, hogy megtudjam. - Majd arra is visszatérhetünk alkalomadtán, de jelenleg nem foglalkoztat, hogy kik és hányszor döngettek meg. - nyers voltam, kicsit megfeledkeztem róla, hogy a stílusomon állítanom kell. Egyébként sem érdemli meg, hogy bunkó faszparaszt legyek, csak mert az jó nekem. Egész normálisnak tűnik, leszámítva a baromságait. Végül beszélni kezdett, én pedig csendesen hallgattam őt végig, még csak közbe se vágtam. Hmmm... javuló tendenciát mutatok, azt kell, hogy mondjam. Noha, amint elhallgatott, szám szóra nyílt, kicsit meg is remegtek ajkaim, ahogy hirtelen akartam beszélni. Le is nyeltem az első pár betűt, majd újraformálva magamba kezdtem neki a vélemény nyilvánításnak. - Esélyes, hogy te magad vagy fura. - monotonon magyaráztam, egészen halkan, egykedvűen. - Habár, meglehet jogosan érzed így. Talán, ez a híres női megérzés, egy felnagyított formája, amin te átmész. Talán nem. Mindenesetre, szar lehet neked. - vágtam el egyszerűen a mondandómat. Sejtettem, hogy ez inkább arra vetülhet ki nála, hogyha farkasok közelében van, akkor érez így. Még az is lehet, hogy ezért az őrzők megkörnyékezik, passzolom. De mindez csak akkor vált tudatossá, a gondolatok tömkelegében, mikor rám is kitért... Pillantásom elkormosodott, bal szemöldököm pedig homlokirányt vett. - Talán, néha nem árt félned, vagy menekülnöd. Ez egy mocskos kisváros... Nyilván a megérzéseid sem véletlenek. Ami pedig engem illet... Nem foglak bántani. Szóval, rászólhatsz a gerincedre. - a'sszem legalábbis... Neeem, nem fogom bántani! Ezt már eldöntöttem. A rémálmaival meg nemigazán tudok foglalkozni, mert ez már egyébként is túl fura. Azon csodálkozom, ha gyerekkora óta ez van, akkor miért nem hívták még el... Na, de... ez megint nem az én dolgom. - Mulatságos? Mulatozzon a pöcsöm a jégen. Vagy akárki más, csak nem én. Hidd el, ezt már kár szajkózni, mert nem fogsz meggyőzni. Előbb megyek el veled egy táncversenyre, mint hogy bemásszak a jégre. - na most már tényleg pont. Pont, pont, pont. Szakadjunk már le a témáról, Боже! A lelkiismereti kérdést már ráhagytam, meg az azzal együtt járó valamijét is, amit bőszen emleget. Ez már igazán nem rám tartozik, ahogy az sem, hogy miért döntött úgy, hogy ide jön. De legalább egyetértünk benne mindketten, hogy: faszság. Ráadásul orbitális. - Feltételezem, hogy mióta megszülettek. - mosolyodtam el, kicsit elő is villantva a fogaimat. Eközben a sört is meghúztam újfent, mert a végén még holnapra sem fog elfogyni. Közben a cigimet is előhalásztam a zsebemből, mert már jó ideje nem füstölögtem, ez pedig hiányzott. A gyűrött doboz alját megpöcköltem, mely során egy eldeformált szál ugrott elő. - Dohányzol? - vágtam közbe egyszerűen, felé tartva a cigis dobozt. Nem néztem ki belőle, így ha nem vett, de ha vett is, hamar visszaékeltem a hátsózsebembe a dobozt, majd a gyújtómat is előkaparva, felperzseltem a száraz dohányt. - Beletiporni? Nem állt szándékomban. - fújtam ki karikákban a füstöt. - Attól, hogy nem fényezlek, még elvisellek, de a stílusom már csak ilyen... hogy is mondtad? Tapló? Azt hiszem ez volt. - elég nagy gesztusokat is ejtettem szavaim mellé, ujjaim közé szorítva az égő cigarettát. A hamu puhán kapott a levegőbe, majd vált el a cigarettától, hogy hömpölyögve boruljon a deres útra. A kisebb előadott, színpadias közjátékom után elég sokáig nevettem, sőt már kényszeresen rándultam meg, egy-egy nagyobb hanghatást követően. Egészen addig, míg a kérdése vissza nem térítette a valóságba. - Dehogy. Ki a bánatos faszom dőlne be ilyennek? - majdnem még könny is csordult a szememből, a röhögést követően. - Sose csajozok így. Csak felvettem a drámaiság fonalát. - jegyeztem meg elhalkulva. Egyébként meg, nem is szoktam csajozni. Ha kell valaki, megszerzem, megdugom, aztán megyek tovább. Ez ennyire egyszerű. Még fussak felesleges köröket is, nem? Majd ha ráérek... A kaja hallatán, azért felcsillantak a szemeim. Végre nem rá fogok "nyálazni", és még ha a farkasomnak nem is elegendő étel, amit egy gyorsbüfé nyújtani tud, azért valamennyinek megteszi. Egy időre legalább szélcsend lesz "odaát", és ő is elnyúl, kisebb-nagyobb sikerrel. - Jó ötlet, kajázzunk. - bólintottam is mellé, ahogy lassú léptekben követtem őt az első kajáldáig. Csupán a távolban felvetülő kocsma miatt torpantam meg néhány pillanatra. Ismét farkas szagok terjengtek a levegőben, pláne, ahogy egyre közelebb tudtam magunkhoz az épületet. Remek, még egy hely, ahol hemzsegnek a bolhások. - Egyik sem... - válaszoltam kicsit nyújtottan, hiszen tekintetem, érzékeim még mindig a kocsmára voltak kihegyezve. Jó pár másodpercig nem is folytattam a mondandómat, csak miután sikerült elszakadnom az O'Connors homlokzatos tetejétől. - Csak jó tudni, hogy hova lehet beülni. Szeretünk iszogatni a testvéreimmel, szórakozni pár órát a városokban. - hát ez sem így igaz. Legalábbis teljesen nem. Tény, hogy iszogatunk, ha úgy van kedvünk, de többnyire "otthon", vagy a kocsiban. Nem sűrűn vegyülünk, de erről neki nem kell tudnia. Ennyivel pedig jobb, ha megelégszik. Közben a gyorsbüfét is elértük, ahol az illatok úgy terjengtek, mintha csak egy vadaktól hemzsegő erdőben találtam volna magamat. Leszámítva azt, hogy itt már mind döglött volt, és fűszerben gazdag. Farkasom felkapta a fejét, majd pofáját körbenyalva várt az esetleges hústöbbletre, amit majd leküldök neki. Megvártam míg Elio_akárkicsoda - mert még mindig nem jegyeztem meg... szörnyű! - rendel magának, majd én is behajoltam az ablakon. - Két nagy gyros-t kérek. Több hússal, mint zöldséggel, kösz. - azzal arrébb is álltam. Amíg vártunk a cigarettám is elfogyott, és a söröm is kiürült, így mindkét kezem szabaddá vált, amit ki is használtam. Egyikkel a falat támasztottam, másikkal pedig a társaságom felé nyúltam, hogy álljon arrébb. Bár, időközben meggondoltam magam, és mielőtt még megránthattam volna, már a zsebemben is találtam az ujjaimat. - Gyere már arrébb, mert átmásznak rajtad. - szűrtem át fogaim alól, ahogy arcát fürkésztem. - Mit melózol amúgy? Ahova ennyire sietsz. - hát ezt most kurvára nem értem minek kérdeztem, mert marhára nem érdekelt. Lehet elkaptam tőle az értelmetlen beszélgetést? Meglehet... Mindenesetre annyira nem izgattam magam ezen, mint azt elsőre furcsálltam. Legalább tíz percet kellett várnunk az ételre, mire végre megkaptuk. - Ideje volt... - olyan kedves vagyok, hogy az már frenetikus! Egyszerűen elvettem a két gyros-t és persze, amit a nő rendelt, majd a kis edénybe szórtam pár dollárt. Még többet is, mint kellett volna, pedig aztán rohadtul nem érdemelték ki. De a lényeg az volt, hogy mehettünk tovább. - Tessék. - nyújtottam át az ételt, majd a magaméba feledkezve sietősen (úgy öt perc alatt) el is tüntettem az első adagot. Félig olajos képpel fordultam Elio... nem, nem emlékszem... szóval felé! - Hooogy is hívnak? Öcsém, esküszöm nem bírom megjegyezni! - felröhögtem, miközben végre az olajat is letöröltem az arcomról, a kapott szalvétával...
Kezdőlap
//
