KezdőlapKezdőlap  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!

Aktuális oldalkaland:

Érdemes követni:
-
AKTÍV KARAKTEREK
57 TAG 30 FÉRFI 27 NŐ
FAIRBANKSI FALKA
22 TAG 12 FÉRFI 10 NŐ
MAGÁNYOS FARKASOK
11 TAG 7 FÉRFI 4 NŐ
ŐRZŐK
13 TAG 6 FÉRFI 7 NŐ
EMBEREK
2 TAG 1 FÉRFI 1 NŐ
VÉRVONALFŐK
9 TAG 4 FÉRFI 5 NŐ

Az előző negyed évben
ezek voltak az oldal kedvenc játékai:

Örökös legjobbjaink:
Az oldal alapítói, Castor, Duncan & Gabe.
A Vérvonalfők megalkotói, játékosai - különösen, akik a "NS 3.0 - Redemption" végéig kitartottak.

írta  Zachariah O. Danvers Tegnap 7:59 pm-kor
írta  Theodora Zoe Morano Szer. Nov. 20, 2024 7:45 pm
írta  Bianca Giles Vas. Nov. 17, 2024 1:32 am
írta  Theodora Zoe Morano Hétf. Nov. 11, 2024 8:23 pm
írta  Rowan Macrae Vas. Nov. 10, 2024 12:52 am
írta  Dario Rodriguez Szomb. Nov. 09, 2024 9:14 am
írta  William Douglas Szomb. Nov. 09, 2024 8:39 am
írta  Alignak Szomb. Nov. 09, 2024 7:56 am
írta  Alignak Szomb. Nov. 09, 2024 7:56 am
írta  Alignak Szomb. Nov. 09, 2024 7:56 am
írta  Alignak Kedd Okt. 22, 2024 8:32 am
írta  Alignak Vas. Okt. 20, 2024 5:21 pm
írta  Bruno Manzano Vas. Okt. 13, 2024 9:11 pm
írta  Alignak Vas. Okt. 06, 2024 5:51 pm
írta  Alignak Vas. Okt. 06, 2024 5:50 pm
írta  Alignak Vas. Okt. 06, 2024 5:50 pm
írta  Bianca Giles Vas. Szept. 29, 2024 10:25 pm
írta  Egon Candvelon Vas. Szept. 29, 2024 3:01 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 08, 2024 6:32 pm
írta  Alignak Vas. Szept. 08, 2024 6:32 pm
írta  Alignak Kedd Aug. 13, 2024 6:32 pm
írta  Rebecca Morgan Kedd Aug. 13, 2024 2:44 pm
írta  Theodora Zoe Morano Csüt. Aug. 01, 2024 10:34 am
írta  Alignak Vas. Júl. 07, 2024 10:58 am
írta  Alignak Szer. Jún. 19, 2024 3:24 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:28 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Alignak Szomb. Jún. 01, 2024 9:27 pm
írta  Alignak Pént. Május 17, 2024 8:07 pm
Bianca Giles
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Bruno Manzano
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Theodora Zoe Morano
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Alignak
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Rowan Macrae
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Zachariah O. Danvers
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
William Douglas
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Duncan Corvin
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Roxan A. Cruz
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 
Dario Rodriguez
Közös helyiségek I_vote_lcapKözös helyiségek I_voting_barKözös helyiségek I_vote_rcap 

Megosztás

Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
Közös helyiségek Empty
 

 Közös helyiségek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Alignak
Admin
Alignak

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ HSZ : 7347
◯ IC REAG : 8944
Közös helyiségek // Vas. Május 12, 2013 1:57 pm

Közös helyiségek 4416541_www.kepfeltoltes.hu_


A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 04, 2015 4:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
https://northstar.hungarianforum.com
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Kedd Jún. 04, 2013 7:41 pm


Faye & Rust

Alig három nap... Vagy talán négy... ennyit bírtam Faye nélkül...
Az igazat megvallva, ennyit se bírtam volna, ha nincs bennem tartás. És persze tisztelet a nő felé, akit szeretek. Elvégre nem ronthatok rá, már másnap... sem két perccel később... Pedig, már akkor visszarántottam volna, mikor elment tőlem, én pedig totálisan egyedül maradtam a szürke foltokkal a fejemben, a fájdalommal, és a magánnyal, amit jelenleg marhára nem tudtam élvezni.
Persze Aimée mellett azért könnyebbek voltak a napok.
A ma este is a társaságában telt, és miután kiadtam neki nagyjából, nagy vonalakban a múltam azon részeit, amik Faye-t képviselték... megzakkanttam. Egyszerűen csak felpattantam, és nekivetődtem a városnak... a forgatagnak...
Az autó úgy hömpölygött alattam, mint valami kettyós hullámvasút, ami mindenhogy gurul a síneken, csak az adott irányba nem, amit kiszabtak neki... Nem mintha számított volna, mert a buszmegállóig már elértem.
Elég késő volt, sőt... és ha nem jöttem volna el már a kertvárosig, akkor nagyon gyorsan vissza is fordultam volna. Ellenben, csak akkor tudatosult bennem, hogy mire készülök, miután már kitaknyolva a kocsiból felegyenesedtem, és a házak között kezdtem el bolyongani. Tulajdonképpen nem voltam benne biztos, hogy tudom merre találom Faye-t... egyedül az orrom volt a segítségemre, ami jelenleg eléggé tompa volt, akár csak a többi érzékszervem... Talpam alatt ezernyi gally, kavics, és itt-ott eldobált szemét darab reccsent meg, ahogy ablakról ablakra vánszorogtam. Komolyan megvagyok hibbanva... a minimum az lesz a mai éjszakán, hogy rám hívják a zsarukat, hogy perverzkedek itt a sötétben...
Épp fel is nevettem volna ezen gondolaton, amikor izomból benyaltam a nyákos avart, köszönhetően egy kicseszett slagnak, amit nem húztak vissza... Morogva nyaltam fel magam, majd poroltam le a dzsekimet, a farmeromat, még a bakancsomat is, amit úgy tűnik rohadtul nem kötöttem be... Mindegy is.
Szóval, újra trappolni kezdtem, csoszogott alattam a fű, megrezzentek a levelek a bokrokon, amik mellett elég nagy sunggal elhaladtam. Csak szagoltam, bele a levegőbe, mint aki a prédára vár, mikor a következő ház után valami halovány, derengő illat kezdte beenni az orromat. Már-már teljesen felélénkültem, arcomra pedig széles vigyor költözött fel, ahogy megcéloztam a takaros kis házat, remélve, hogy ennyi év után, nem csap be a szimatom.
A lépcsőket igyekeztem kettesével szedni, noha az utolsónál sikerült megint félig benyalnom a talajt - jobban mondva: a tornácot. Sebaj. Jön még kutyára kamion!
Az ajtó előtt azért kicsit hezitáltam, és ha nem dülöngéltem volna olyannyira, mint valami baszott keljfeljancsi, isten bizony elsőre megtalálom a csengő!
Nos... másodszorra sem sikerült, ezzel ellentétbe azonban profi szinten fejeltem le az ajtót. Végül is... így is lehet kopogni, nem?
A homlokom még mindig az ajtó erős felületét támasztotta, ahogy lassan már a tenyereim is felaraszoltak rá, újra és újra koppintva egyet rajta.
- Huhuuu... Úgy kiibassz, minh masskát szaarrni! - jegyeztem meg csak magamnak, mindenesetre marha jót vidultam magamon, továbbra se cuppanva le az ajtóról.
Aztán... mintha lépteket kezdtem volna el hallani. Legalábbis reméltem, hogy nem a képzelet játszik velem, és vetít elém kósza vágyak alkotta képeket, hangokat...
Ennek megerősítése volt azon momentum, mikor hirtelen - legalábbis számomra hirtelen - rándult meg a kilincs, majd tárult fel az ajtó, mintha csak le akarták volna tépni a képemről. Kicsit imbolyogtam, szó se róla... És csak néhány másodperc múlva voltam képes megtalálni az egyensúlyomat.
- Neharaizé... Neharagudj, hogy így csak jövök, de... Márh én nem... hát nem bírtam, 'ssak eddig. - arcom édesen rándult, gyermekien csillogtak íriszeim, ahogy végre sikerült a fókuszomba vonni Faye imádott arcát.
- Hoogy lehetsz most is ilyen szép, basszus? - torpantam meg, mondhatni belefagytam a pillanatban, amíg csak néztem őt, mint akit megbűvöltek, míg végül vállamat az ajtófélfának lökve rogyasztottam meg némileg térdeimet. Koponyám oldala is a félfához koppant... simult, ahogy egy idétlen félfordulattal gördítettem át magam, hogy a hátammal dőljek végül neki.
- Most elküldsz, ugye? - vontam oldalra ajkaimat, kissé el is keseredve, ahogy tudatosult bennem, hogy hány óra, és hogy valójában mit csinálok... - Csakkk... látni szere... szerettelek volna... - pislogtam rá egész nagy szemekkel, egyik kezemmel beletúrva tincseimbe, ráharapva alsó ajkamra egy röpke másodpercig...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szer. Jún. 05, 2013 8:34 pm

Hiába teltek el napok azóta, ami Noëlnél történt, valahogy mégsem voltam képes napirendre térni felette. Hogyan lehettem annyira ostoba, hogy elgyengültem, méghozzá ennyire? Eddig nem ilyennek ismertem magam, bár azt is el kellett ismernem némi keserű szájízzel vegyítve, hogy ő valahogy mindig olyan hatással volt rám, hogy olyanokat tettem, amiket azelőtt még soha. Ő volt az első és az utolsó férfi az életemben, és mióta kisétált belőle, valahogy én sem találtam önmagamat, másnap pedig esélyt sem adtam arra, hogy rám bukkanjon. Így aztán egyfajta ürességbe száműztem magamat, amit csak az orvoslás tudott végül hellyel-közzel kitölteni. Az sem volt ám tökéletes, hogy őszinte legyek, de attól még szerettem csinálni.
Mivel tegnap és azelőtt és azelőtt is csak körülötte forogtak a gondolataim, ezért úgy gondoltam, hogy nem lenne túlzottan bölcs döntés bemennem dolgozni. Végül azonban mégis úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt magamnak, hátha mégiscsak jó hatással lesz rám a munka és elvonja a szeretett férfiról a figyelmemet, ahelyett, hogy ez fordítva történne meg. Szerencsére ez olyannyira bejött, hogy még egy ügyeletet is bevállaltam, pedig már gondolkoztam azon, hogy rásózom másra. Megtehettem volna, de sok kollégámnak családja van, kicsi gyerekeik, és ezért általában mindig magamra vállalom az éjszakázásokat, hogy többet lehessenek a családjukkal, mivel így is megfeszített tempóban folyt a munka. Tudniillik valahogy nem volt elég munkaerő a kórházban az osztályunkon, amit igencsak nehezményeztem már azóta, hogy felvettek ide.
A lényegre visszatérve, mivel több, mint huszonnégy órát bent töltöttem a kis irodámban, és még aludni is csak két-három órát tudtam talán összesen, ezért elég kimerültnek éreztem magam, amikor ma délelőtt végre sikerült hazaérnem. Miután vettem egy frissítő zuhanyt, még futotta a maradék erőmből annyira, hogy főzzek magamnak, de miután ettem egy kicsit, egyből rám tört az álmosság ólmos súlya. Nem is halogattam hát tovább a dolgot, felcammogtam a hálószobámba, és végignyúltam az ágyamon. Szerintem körülbelül fél perc is elég volt ahhoz, hogy mély álomba merüljek, és fel se ébredjek egészen estig.
Akkor aztán újra a konyhába vonultam, megint ügyködtem egy kicsit a tűzhely mellett, utána pedig popcornnal felszerelkezve beköltöztem a kanapéra, hogy megnézzek egy filmet. Egy régi kedvencemet választottam, méghozzá a Római vakációt. Imádtam mindig is Audrey Hepburnt, már amióta megcsinálta az első filmjét. Akkoriban kezdtem el moziba járni, és szerintem pont ez volt az, amit először néztem meg egy ilyen helyen. Azelőtt még sohasem jártam moziban, ha az emlékeim nem csalnak. Most, hogy ezen gondolkoztam, eszembe jutott, hogy milyen régen volt már, hogy utoljára ilyesfajta kikapcsolódásban volt részem. Nos, túl sokat dolgozom, ebből is látszik.
Úgy tűnik, hogy idő közben el is szenderedhettem egy picit, mert a félálomból az ajtón való kopogtatás riasztott fel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és majdnem a tálból is kiborult a sok pattogatott kukorica. Egy perccel később, amikor valamennyire sikerült összeszednem magam, letettem az asztalra, hogy biztonságban legyen, és összébb húzva magamon a halványrózsaszín puha köntöst, kinyitottam az ajtót.
Amikor megláttam az előtte álló férfit, elsőre megörültem neki, és boldogan elmosolyodtam. Aztán az a mosoly szinte egyből le is hervadt, amikor jobban megnéztem magamnak, megéreztem az alkohol szagát és még ráadásként meg is szólalt. Összeráncolt homlokkal, felvont szemöldökkel meredtem rá, mint aki nem hisz a szemének. Az sem kizárt, hogy még mindig alszom, emlékeztettem magam gyorsan, de nem! Túlságosan valóságos volt az egész.
- Te… - kezdtem bele még mindig egy kissé döbbenten. – Részeg vagy? – pislogtam párat, hogy elűzzem az álmot a szememből, és végre tényleg éber állapotba kerüljek annyira, hogy felfogjam a körülöttem zajló dolgokat. Míg én magamhoz tértem a kezdeti sokkból, addig ő komótosan nekidőlt az ajtófélfámnak, mire rosszallóan megráztam a fejemet, ajkaimon pedig megjelent egy halovány mosoly, a nem éppen illendően tálalt bók hallatán.
- Hát, jelenleg kétségtelenül jobban festek, mint te! – jelentettem ki, közben beletúrtam szőke tincseimbe, hogy megpróbáljak valamiféle tartást adni a hajamnak. Nem sokkal lett jobb, sőt. Szerintem most már a szélrózsa minden irányába álltak a hajszálaim, de különösebben nem foglalkoztam vele inkább. Itthon voltam, itt megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy ne legyen tökéletes a külsőm. Néha nekem is kijárt az efféle lazaság, nem? – Igazából jobban örülnék, ha inkább bejönnél. A szomszédok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy részeg férfiak állítanak be hozzám az éjszaka közepén, és különben sem szeretném, ha errefelé csatangolnál egyedül. Ugye nem kocsival jöttél? – kérdeztem hirtelen, közben közelebb is léptem hozzá, és a válla felett kilestem az utcára. Nem, szerencsére nem láttam az autót, úgyhogy meg is nyugodtam, kizárva ezzel annak lehetőségét, hogy netán ilyen állapotban ült be a volán mögé. Még csak az kellett volna, hogy a rendőrségre kelljen érte mennem!
- Na, ne álldogáljunk itt, hideg van! – borzongtam meg egy kicsit, és fázósan megdörzsöltem a karomat. – Gyere csak be! – invitáltam immár újfent mosolyogva, és valamivel szélesebbre tártam az ajtót. – Kérsz valamit enni? Vagy inni? – érdeklődtem jó házigazdához méltón, és egy kicsit még engem is megijesztett, hogy milyen gépiesen mondtam mindent. Teljesen kizökkentett a lelki egyensúlyomból azzal, hogy csak így felbukkant itt, és valószínűleg ezért nyúltam ehhez a biztonságosnak tűnő viselkedésformához ahelyett, hogy úgy bántam volna vele, mint régen. Mint aki nagyon közel áll hozzám…
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Pént. Jún. 07, 2013 7:08 pm

Egész nagy szemekkel pislogtam Faye-re. Fáradtnak tűnt... vagy legalábbis nyúzottnak. Tudom én, hogy szarul lőttem be az időt... tudom, hogy késő van, tudom, hogy egyébként is egy faszkalap vagyok, és még részeg is... na jó ez így nem igaz, és a kérdését követően, némi mocorgást után sikerült is megszólalnom.
- Hát ezt így azéérr én nemm mondanámh! Hátssak egy kicsit ittam! Iiicipicit!- kacagtam fel halkan, de hamar moderáltam is magam, elvégre gondolkodni még tudtam. Legalábbis, nagyjából. Ami nagyobb gond volt, hogy már most biztos voltam benne, hogy totálisan le fogom magam égetni... Vagy, ha más nem, sikerül az így is kevés esélyemet jócskán elbasznom... De nincs mit tenni... eddig bírtam... eddig ment. Látnom kellett, akartam! Főleg, hogy Aiméevel sikerült annyira belemásznunk ebbe az egészbe, hogy úgy elkezdtem zizegni, hogy az valami félelmetes... Most pedig, hogy itt állok vele szemben... szinte minden porcikám remeg... Röhejes komolyan, hogy egyetlen pillantással képes belőlem ilyeneket kiváltani...
- Teh mindig és mindig... és mindig... Szóval, igen. Most is meg ezelőtt és még ezután is... - jó kicsit belezavarodtam azt hiszem... Mindenesetre némi nyökögést követően végül elhalkultam, majd hirtelen, halk, lágy sóhaj keretében szólaltam meg újra. - Gyönyörű vagy. - nyeltem egyet, igazából már csak félig-meddig néztem rá, mert annyira idétlenül éreztem magam, hogyha legszívesebben sarkon fordultam volna, és pillanatok alatt eltűntem volna az éjszaka leple alatt. De már nem volt rá esélyem, így pedig elég bénán jött volna ki... Hiszen vele akartam lenni, a kellemetlenebb oldala az, hogy nem egészen így terveztem a felkeresését...
Jól van, most már legalább tudom, hogy addig nem kéne innom egy kortyot sem, míg kettőnk között nem rendeződik valamiféle irányba is a helyzet, mert előre látom, hogy minden ilyen alkalomnál itt fogok kikötni... a lábtörlőjén, a küszöbe előtt...
- Kossival? Ööö... - eleinte, hogy őszinte legyek, nem emlékeztem. Kiesett, hogy hogyan jöttem ide... ám, miután a kezeim önkénytelenül a zsebembe csúsztak, és némi dülöngélést lebonyolítottam, előkapartam a zsebemből az autó kulcsait.
- A'sszem, hogy mégisde... - vontam oldalra a számat, fejemet ezzel együtt kicsit lehajtva. Most meg szégyenlem is magam, remek. Na jó, ezzel eddig is így voltam, de most már végképp...
Persze, ahogy beinvitált, hezitálás nélkül léptem utána, újra és újra meg-megbotolva a - tulajdonképpen a saját lábamba. A kérdés sorozatra először csak rápillantottam, oldalvást, ujjaimmal beletúrta tincseim közé. Tekintetem ide-oda járt, hol a lakást térképeztem fel, hol egy falat kerestem, aminek nekitámaszkodhatnék, hol pedig őt néztem, szinte már epekedve utána.
- Nem, semmit. Vagyisdemégiss. Téged. Alkoholos állagú ivóléd van? Mert az moss finom lenne, sz'tem... - vigyorodtam el szórakozottan, végre megtalálva a mögöttem húzódó előszoba falat, aminek kicsit erősebben sikerült neki vetnem a hátamat.
- Nehm haragszol, hogy csak így jöttem? Annyira... Faye... - fordítottam el róla a fejemet, végigsöpörve tekintetemmel a padlón. Kellett néhány másodperc, míg komolyan összetudtam magam szedni, főleg mert amit mondani akartam, azt még nekem is át kellett rágnom, hogy valóban ki akarom-e mondani. Persze, ez utóbbi halál mindegy volt, mert már szóhányás szerűen jöttek belőlem a szavak...
- ...Úgy hiányoztál... Eezz, komolyan mondom, hogy kínzás...! Ja... Mondom én. Jófej vagyok mi? - rágtam meg a szám szélét, megrázva a fejemet, jelezvén: jó nagy fasz vagyok. Végül, kisebb hatásszünetet hagyva elléptem a faltól, közvetlenül Faye elé magasodva. Kerestem a szavakat, de kezdtem rájönni, hogy felesleges... ezek itt és most... maguktól jönnek. Végig se tudom őket gondolni...
- Én sajnálom. Azt ishogymost én itt vagyok, ilyenkor. Nem... nem akartalak zavrani... zaravni... na! Zavarni! Ténylegnem. Én csak... Én... - kussolj, most kussolj el, könyörgöm, ki ne mondd!!! - Khm... Megmutatod a konyhát? - jó... egész jó vagyok. Eddig legalábbis. Ajkaimra könnyed, lágy mosoly ült fel, ahogy végül elléptem tőle, óvatosan indulva meg, amennyiben ő is.
A konyhába érve persze egészen látványosan körbenéztem - na nem mintha jelenleg marhára láttam volna rendesen -, újra és újra megfordulva tengelyem körül.
- Tiiiszta 'ssajos ez a haáz... - morzsoltam el a szavakat, majd széles vigyorra la képemen kerestem meg Faye alakját. - Úúgy szeretlek nézni, basszush... - álltam meg a pillanatban, ahogy sikerült őt a fókuszom középpontjába állítani. Persze, a szavak már megint maguktól jöttek, és némi zavart pislogást követően már kaptam is el róla a tekintetemet, hogy a konyhapult széléhez döntsem a csípőmet.
Totál hülyét csinálok magamból, ez már kétségtelen...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Hétf. Jún. 10, 2013 7:28 pm

Igazából bármennyire utáltam is azt, ha valaki részeg lesz és kivetkőzik önmagából, de ettől függetlenül most mégis aranyosnak találtam őt. Talán azért, mert szerettem még mindig, és így nem esett nehezemre az, hogy toleráljam őt. Talán tényleg csak nem volt annyira elázva, mint ahogyan először gondoltam, de ez most nem számít. Zavarba hozott, de mégis örültem annak, hogy eljött ma hozzám. Hiányzott, és ezzel az érzéssel jelenleg nem sokat tudtam kezdeni. El kellett fogadnom, hogy ilyen sok év után, amikor már megszoktam, hogy nincs velem, újra hiányozni kezdett nekem. Oké, valahol legbelül mindig is megvolt ez az érzés, de már régóta nem élt olyan intenzíven bennem, mint amióta most újra egymásba botlottunk. Furcsa volt, és nem tudtam egyelőre, hogy mit kezdjek most ezzel. Sem napokkal ezelőtt, sem pedig most, hogy itt állt előttem.
- Köszönöm! – mosolyogtam végül rá, és megköszöntem a bókot, ahogyan azt illik. Esetében nem lehetett szerintem betudni az alkoholnak azt, hogy ennyire szórta a szép szavakat, mert tudtam, hogy annak talál. Előtte én is annak éreztem magam, valahányszor belenéztem a szemébe. Olyannak láttam magamat, amilyennek más mellett sohasem. Hiába láttam más férfiak szemében is a vágyakozást időről-időre, mégsem győztek meg ennyire arról, hogy igazi, szép – sőt, mi több, gyönyörű – nő lennék. Hát, ő elég meggyőzőnek bizonyult ahhoz, hogy ne kezdjek el kételkedni a szavaiban.
Azért ettől függetlenül még aggódtam érte, és azt hiszem, hogy ez valamennyire ki is ülhetett az arcomra. Sajnos előtte valahogy sohasem voltam képes elrejteni mindazt, ami bennem volt. Előtte nyitott könyv voltam, és még csak meg sem fordult a fejemben egyszer sem, hogy hazudjak neki, hogy titkolózzak. Egyből lebuktam volna valószínűleg, és különben sem erősségem a hazudozás. A legtöbb esetben egyszerűen képtelen vagyok valótlan dolgokat állítani meggyőzően.
- Add azt ide! – parancsoltam rá, mint valami tanár néni, pontosan abban a hangnemben, ahogyan egy nehezen kezelhető pácienssel is beszélnék. – Lehet, hogy kocsival jöttél, de az biztos, hogy nem azzal fogsz menni. Majd, ha kijózanodtál, visszaadom, de addig is nálam maradnak. Nincs vita! – jelentettem ki teljes határozottsággal, és már nem is voltam olyan zavarban, mint amikor kinyitottam az ajtót. Végre megtaláltam önmagam, de erről szerintem a viselkedésem is eléggé árulkodott. Egyébként, ha ideadta nekem a slusszkulcsot, akkor máris a köntösöm zsebébe rejtettem, hogy még véletlenül se vehesse el anélkül, hogy én észrevenném. Mondjuk, pont egy tolvaj elől akarnám eldugni… nevetséges!
- Szerintem meg nagyon nem hiányzik neked több – állapítottam meg szelíden, miközben becsuktam az ajtót. Ki akartam zárni a szomszédok kíváncsi tekinteteit és a hűvös időjárást is. Nem volt szükségem nézőközönségre éppen most, amikor először engedtem őt be az otthonomba. Közben hallgattam, hogy mit mond, hogy érdeklődik, haragszom-e rá. – Öhm… - először nem válaszoltam. Először mérlegelnem kellett, hogy mit is gondolok erről. – Adok narancslevet – döntöttem el közben, mit sem törődve azzal, hogy ő próbálta magát összerakni. – És, ha lehet, vigyázz a vakolatra. Nemrég lett festve az a fal! – figyelmeztettem, mert láttam, hogy mekkora hévvel dőlt neki a falamnak. Még csak az hiányzott, hogy lebontsa itt a fél házat! Nem igazán értékeltem volna, ez egészen biztos.
- Ezt most hagyjuk inkább, Noël, rendben? – kértem csendesen, mielőtt még felhozta volna merő viccelődésből a múltat. Nem akartam most arra gondolni, mert magamban én már eldöntöttem, hogy megpróbálok csak és kizárólag a jelenre koncentrálni. Nem mintha ez olyan egyszerű feladat lett volna, mikor állandó jelleggel kísértett az elmúlt századok képe. – Nem haragszom, hogy itt vagy, és nem zavartál meg semmiben – ráztam meg a fejemet alig láthatóan. – Persze! – tettem még hozzá, aztán el is indultam a konyhába. Miután beértem, még megálltam a pult mellett, és a vállam felett hátraszóltam: [color:4e6f=r#C12869]– Ülj csak le, adok inni! – ezúttal már nem hangzott parancsnak. Elővettem egy poharat a szekrényből, azután a hűtőből az üveget és öntöttem neki. Remegett a kezem. Nem túlzottan, de annyira mégis, hogy egy pillanatra kénytelen legyek megállni a mozdulat közepén.
- Ezt most nem tudom, hogy dicséretnek vegyem-e! – mosolyogtam rá haloványan. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem végre kertelés nélkül, miközben odasétáltam hozzá, és odaadtam neki a poharat. Arra inkább nem is válaszoltam, amit utoljára mondott. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy tudom kezelni ezt a helyzetet. – Mármint, hogyan találtál meg? – módosítottam a kérdésemet, mert még én is érzékeltem, hogy gorombára sikeredett, pedig én nem vagyok az. Szinte sohasem.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Kedd Jún. 11, 2013 8:22 pm

Elhúztam a számat, ahogy a kulcsokat kérte. Tekintetem elég hosszasan pihent meg rajta, míg végül egy halk, megadást jelző sóhajjal a kezébe ejtettem a slusszkulcsot. Nem volt ínyemre a dolog, de egyrészt: igaza volt. Másrészt pedig... úgy sem tudok neki nemet mondani. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
- Sz'val akkorh moss addig leszek itt, amíg... hmm... - kezdtem el egészen látványosan morfondírozni, míg nem alulról felkepava a tekintetemet vigyorodtam el, kifejezetten szélesen. - Hát akkor én kinem józanzomm! Jóizéé... józanodom! - kacagtam fel szórakozottan, már-már gyermeki idétlenséggel, noha igyekeztem azért visszafogni magam. Nem mondom, hogy olyan marhára jól ment, mint azt terveztem, de mondjuk, hogy egy ötös skálán erős hármas. Legalábbis én így éreztem, aztán lehet rohadtul nem volt így...
- De hiiiányzzikk! - motyogtam magam elé, mint aki duzzog, míg végül belekapaszkodva kócos tincseimbe, végül egyszerűen csak vállat vontam. Ha nem, hát nem... Semmi jogom nincs elvárni tőle, hogy már pedig: de, adjon nekem alkoholt!
A narancslé hallatán azért fintorogtam egyet, és megdörzsölve bal szememet pislogtam Faye felé.
- És... vodkais jár mellé? - nos, hogy a határaimat feszegettem-e, vagy csak annyira be voltam már állva, hogy jó poénnak gondoltam a kérdést... nem tudom. Mindazonáltal, tényleg díjaztam volna, ha abba a bizonyos narancslébe kerül némi szesztartalmú folyadék is.
- Jóvan jó. Vigyázok. Bo'sánat... - vontam oldalra ismét a számat, egyetlen pillantást vetve magam mögé, hogy szemügyre vegyem az említett falat. Hogy őszinte legyek, én nem láttam túlzottan semmi újra festést rajta. Persze, ennek izomból több oka van. Egy: mert kurvára alig látok. Kettő: mert még sosem jártam itt. És három...: sosem foglalkoztatott a szép, mindig is úgy tartottam, hogy az egyszerűen adja magát akkor, amikor kell. Bár, lehet szimplán tényleg hülye vagyok a részegség mellett.
- Jóh, hagyomjuk... - most már kicsit talán kényelmetlenül éreztem magam... Nem elég, hogy a falt szadizom, de még a kijelentéseimet se gondolom át. Jó, többek között azért, mert jelen állapotomba örülök, ha arra tudok gondolni, amit meg akarok fogalmazni.
Végül elértük a konyhát is, aminek ezúttal már szívből örültem. Főleg mert attól tartottam, ha még két percig ott állunk, tuti megint valami baromságot fogok mondani. Eddig se volt valami húdefantasztikus a nyitásom, szóval.. jobb, ha kussolok.
Az italra csak biccentettem, míg az iménti pultra, aminek neki döntöttem a csípőmet, feltornásztam magam. Elvégre: ő mondta, hogy üljek le! Noha, kétségtelenül nyilvánvaló, hogy nem így gondolta. Legalábbis erősen megfordult a fejembe, de miután sikerült felvenne megy normálisnak kevésbé se nevezhető ülőpozíciót, ami kimerült abban, hogy a két lábamat lóbáltam a levegőbe, mint valami öt éves, újra megkerestem Faye finom vonásait.
- Hát mi másnak?! Monnyuk, ha jobban belegond'lok, már perszek óóta idiótát 'sinálok magamból. De, ettől függeizétlenül is így van... - úgy magyaráztam, mintha sorsdöntő volna a tudtára adnom, hogy valóban így érzek. Holnap az már kurvaisten, hogy a falnak verem a fejemet egy órán keresztül! Most azonban... mindenre tudtam gondolni ,csak erre nem... Annyira magával ragadt egyetlen Faye-el töltött pillanat is, hogy a legkevésbé sem hatott meg, hogy holnap tényleg úgy fogom magam érezni, mint akin átment a kamion. Testileg is meg lelkileg is...
- Hááth én... Csak jöttem. Asszt mohntad, hogy a kertvár... város. Ahol én kiraktalak. A buszmegálló! - próbáltam összeszedni a szavakat, egyelőre nem nagy sikerrel. Ennek pedig kifejezetten nem tudtam örülni... nagyon nem.
- Ajh, szóval na! Eltekertem idáig a kocsival... vagyissaizéig. A megállóig. Onnan meg rajta voltam, hogy megkeresssem a kertesvárost. Kertvárost... - jó, itt már tényleg elröhögtem magam. Ennyire béna nem lehetek, hogy nem tudok normálisan beszélni!
- Neharagudj, hogy nem megy... a beszéd. - vakartam meg a fejem tetejét, majd óvatosan lecsúszva a pultról, visszadöntöttem a csípőmet az előbbi helyére. - A lényeg, hogy a házak uttán, márrcsak a zillatodat kerestem... Jó, egy ideig azér' bolyongtam, deutána... mint a jelen helyzet iss mutatja: megvagy! - mosolyodtam el haloványan, pillantásomat újra felvezetve arcára, beletapadva a zöld íriszek fényébe.
- Ahh... - nyögtem fel némi hatásszünetet követően. - Aaazt kellett volna mondjam, hogy a szííívem vezetett! Áááh! Tök segg vagyok... - morgolódtam egy kicsit, bár ez is inkább gyermeki, szórakozott duzzogásnak hatott, mintsem komolynak.
Végül berogyasztottam a térdeimet kicsit, és a könyökömet is sikerült összecsókoltatnom a pult lapjával. Nem mondom, hogy kényelmes volt, de legalább stabil...
- Nézdmár... Debunkóvagyok... Hoogy vagy? - komolyodtam el végre, fejemet oldalra döntve figyelve Faye alakját, esetleges közeledését - ha a narancslevet időközben összeeszkábálta egy pohárba -, a továbbiakban... legalábbis egy egész percig nem szólalva meg újra.
Jó volt nézni őt... Olyan régen láttam... Jó tudom: nincs négy napja. De az már rég volt! És kész pont...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Pént. Jún. 21, 2013 9:42 pm

Csupán játékosan felvontam a szemöldökömet a hangos gondolkodására. Először úgy gondoltam, hogy az egészet inkább szó és reakció nélkül hagyom, egyszerűen úgy teszek, mintha semmit nem mondott volna. Végül azonban nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és komolyságot erőltettem az arcomra, holott legszívesebben elnevettem volna magam, az apró bosszúság ellenére is.
- Tudod, igazából én azt gondoltam, hogy akár haza is vihetlek kocsival. Tudod nekem is van… - emlékeztettem csak úgy kedvesen, és végül a komolyságom is tovaszállt, helyette egy ragyogó mosoly jelent meg az arcomon. Sokáig sohasem tudtam morcos lenni, kivéve persze rá, amikor magamra hagyott, röpke százötven évre. Azt hiszem, hogy ezen sohasem fogok tudni túllendülni, de attól még időnként megpróbálkozhatok azzal, hogy úgy teszek, mintha elfelejtkeznék arról is, hogy egyáltalán történt ilyen valaha is. Hosszú időre sohasem megy, de ha ő ott van mellettem, akkor valahogy teljesen összezavarodok és meghülyülök, mint valami ostoba tini lány. Istenem, hát ez valami borzalmas!
- Nem, csak narancslevet kapsz! – jelentettem ki úgy, mintha egy kisgyerekkel beszéltem volna éppen. Azt már nem is tettem hozzá, hogy egyébként sem volt nálam vodka, amit beleönthetett volna a gyümölcslébe. Attól féltem, hogy akkor vagy fogná magát és elmenne egy olyan helyre, ahol akad némi alkohol is, vagy pedig nekiállna feldúlni az egész házamat, hogy megbizonyosodjon arról, nem csak hazudtam neki arról, hogy nem tartok itthon ilyesmit. Rendben, egy kis bor vagy pezsgő akadt itt-ott, de a töményebb, ütősebb piák már teljesen más lapra tartoznak, és amúgy sem bírtam soha az italt. Egyszerűen nem elég erős hozzá a szervezetem, hiába váltam immár farkassá nagyon régen.
- Ha továbbra is így viselkedsz, akkor kénytelen leszek úgy bánni veled, mint ahogyan az ötéves pácienseimmel szoktam – mondtam szórakozottan, miközben a konyhában pakolásztam a nem létező rendetlenséget. Azt hiszem, hogy valahogy mindenképpen le akartam foglalni magamat ebben a roppant furcsa helyzetben. Igazából még mindig nem szoktam hozzá teljesen ahhoz, hogy újra az életem része, az pedig abszolút képtelenségnek tűnt volna még egy hónappal ezelőtt is, hogy a házamban fogja tölteni az időt. Részegen. Önszántából. Az éjszaka közepén. Ennek ellenére azonban mégis megtörtént az, amit nem is olyan régen még lehetetlennek hittem, és amennyire vágytam rá egykor, most olyannyira képtelen voltam kezelni ezt a helyzetet. Kínomban azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal, ezért is igyekeztem lefoglalni a kezemmel együtt a gondolataimat is, de minduntalan visszakalandozott a pillantásom a pultomon ülő hatalmas gyerekre.
- Igen, nagyon jól látod. De akkor is pontosan ekkora idióta voltál, amikor beléd szerettem – mosolyodtam el kissé szomorkásan, de amint kimondtam a szavakat, már meg is bántam őket. Meggondolatlan voltam, és csak abban bízhattam, hogy erre holnap egyáltalán nem fog emlékezni. Ha igen, akkor az nekem nagyon kellemetlen lesz, mert éppen most ismertem be, hogy még mindig szeretem. Hogy lehetek ennyire ostoba? HOGY?!
Míg ő beszélt, én addig odasétáltam hozzá, és megálltam előtte. Szerintem nagyjából két lépés választhatott el. Mindössze fél méter, ami közénk szorult, de most nem is kívánkoztam közelebb menni hozzá. Jobban mondva minden második gondolatom az volt, hogy odaférkőzök a lábai közé, és a további szavak útját elzárom egyetlen csókkal. Végül azonban csak pislogtam rá hatalmas szemekkel, két karomat pedig összefontam magam előtt, egyúttal a köntöst is szorosabban szorítva a testem köré.
- Szóval a megállótól végigkószáltad az egész kertvárost? – kérdeztem kissé hitetlenkedve, majd megcsóváltam a fejemet. – Te tényleg nem vagy normális. El sem akarom képzelni, hogy hányan figyeltek fel arra, hogy egy idegen kóricál az utcán, jócskán koordinálatlanul mozogva – elkínzottan túrtam bele a hajamba, majd lemondóan sóhajtottam egyet. – Gyere, szállj le arról a pultról! – intettem felé, és hátráltam egy lépést, hogy helyet adhassak neki a kérésem megtételéhez. – Itt nem fog az történni, ami a te konyhádban – még mindig hevesebben dobogott a szívem, ha csak rá gondoltam, a bőröm pedig bizseregni kezdett az érintései után vágyakozva. Hirtelen annyira fáradtnak éreztem magam, és mindenhol sajgott az egész testem. Nagyon régen nem éreztem már ilyet. Színtiszta vágyakozás.
- Szerintem enned kéne valamit – nyeltem egy nagyot és megnedvesítettem az ajkaimat. – Biztosan segítene a jelenlegi állapotodon – próbálkoztam tovább, hátha meg tudom őt győzni. – És talán az sem ártana, ha levennéd a kabátodat és bejönnél velem a nappaliba – vontam vállat, aztán hátat fordítottam neki és lassan elindultam kifelé.
Vissza az elejére Go down
Alignak
Admin
Alignak

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ HSZ : 7347
◯ IC REAG : 8944
Re: Közös helyiségek // Kedd Okt. 01, 2013 8:48 pm

SZABAD TERÜLET
Vissza az elejére Go down
https://northstar.hungarianforum.com
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Kedd Okt. 01, 2013 9:47 pm

Előzmény...

- De igen – bólintottam mosolyogva a kérdésére, bár ezek után nem lehetett nehéz kitalálnia a foglalkozásomat. – Én vagyok a helyi kórház gyerekosztályának a vezetője – tettem még hozzá, a teljesség kedvéért. – Igazából ezért is érkeztem a városba nem olyan régen, mert felajánlották ezt az állást. Így találkoztunk újra – toldottam meg némi plusz információval. Nem akartam a későbbiek során egyből a nyakába zúdítani mindent, ezért döntöttem úgy, hogy szépen lassan csepegtetek apróságokat beszéd közben. Biztosra vettem, hogy ezeket jól elraktározta ám a fejében, még ha részemről úgy is tűnt, hogy semmiségek, csak úgy fecsegek össze-vissza.
- Nem, tényleg nem. Ezt el kell ismernem – ráztam meg a fejemet, mert egyszerűen tényleg fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet egy nap felkelni úgy, hogy nem tudod, ki is vagy te. Valószínűleg borzalmas érzés lehet, és én a magam részéről még az ellenségemnek sem kívántam volna, főleg nem annak, akit a világon a legjobban szeretek. Mégis éppen vele esett meg, és ezt egészen kétségbeejtőnek találtam. Szerintem legalább annyira, mint amennyire ő annak érezte magát. Az ő helyében én nem is tudom, hogy mit csináltam volna magammal.
- Szerintem emiatt ne aggódj. Te még mindig ugyanaz vagy. Még mindig ugyanazokat szereted, csak nem vagy tudatában. Látod, jó példa erre az, hogy most sem szereted a városokat - juttattam eszébe, hátha ettől majd egy kicsit jobban érzi magát. Olyan elveszettnek tűnt most nekem, hogy egyből beindult egyfajta anyai ösztön, vagy legalábbis a segíteni akarás bennem. Akkor is így lett volna, ha egy teljesen idegenbe botlok bele, de úgy, hogy pont ő volt az, ez a késztetés, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, csak még erősebb lett bennem. Azt akartam, hogy a régi legyen, ezért mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy visszataláljon önmagához.
Közben egyre közeledtünk az otthonom felé, és tartva ezt az irányt, egy jobbra kanyarodással bekormányoztam magunkat az én utcámba. Az volt a szerencsém, hogy ilyen közel laktam a parthoz. Igazából ezért is jártunk le a legtöbbet oda, meg persze azért is, mert Riley is szerette, mindig talált valami új szagot, amit követhetett. Én meg csak örültem, ha ő jól érezte magát.
- Nem, tényleg nem voltál az – mosolyodtam el szolidan, közben felsandítva rá. Azt már nem tettem hozzá, hogy máskülönben nem szerettem volna belé, de attól még az igazság ez volt. Már majdnem oldalba is löktem játékosan, de aztán észbe kaptam és úgy döntöttem, hogy jobb ez így. Nem akartam tolakodó lenni, így is elég sok lehetett az neki, hogy rázúdítottam már magát a létezésemet is. Itt volt teljesen gyanútlanul, erre én közöltem vele, hogy létezem és számolnia kell most már velem is. Nem is tudom tényleg, hogy mit szólnék, ha azt hinném egy darabig, hogy egyedül vagyok ezen a nagy világon, aztán hirtelen elém állna valaki a semmiből és bejelentené, hogy több száz éve szeretjük egymást. Hát, érdekes lenne, annyi biztos.
- Mintha már láttam volna… - merengtem el néhány másodperc erejéig. Talán egyszer vagy kétszer mehettem el mellette kocsival, de különösebben nem nyerte el a tetszésemet, és ezt nem is voltam rest kifejezni. – Nem a legjobb hely – ráztam meg a fejemet rosszallóan. – Szerintem igazán hazaköltözhetnél majd. Elég szép házban laktok, hatalmas ágyad van, és körülöttetek nincsen semmi, csak a telek, meg az istálló – mosolyodtam el újra. – Elég magával ragadó a környék, ráadásul mióta elmentél, a húgod egyedül viszi az üzletet. Nem hiszem, hogy örül neki – húztam el egy picit a számat. Ugyan nem beszéltünk erről Aiméevel, de valahogy úgy sejtettem, hogy igazat mondtam az előbb, mindenféle túlzás nélkül.
Még néhány méter választott el bennünket a háztól, mire leoldottam a pórázt a kutyáról és hagytam, hogy előre menjen kedvére. Máris benyomta fejével a kiskaput, aztán a verandán toporgott, az ajtó előtt. Nagyon aranyosnak találtam, bár megszokhattam volna már.
- Gondolom már kitaláltad, hogy oda megyünk! – böktem kezemmel a megfelelő irányba, és amikor elértük a kerítést, betessékeltem, hiába diktálta azt az illem, hogy ő engedjen előre engem. A házba már úgyis én leszek az, aki először lép be. – Hát, figyelj… nem ez lenne az első eset, bármennyire is fáj ezt mondanom – sóhajtottam fel szomorkásan. – De egyébként nem tudtuk sem a húgod, sem én, hogy hová mentél. Azt mondtad, hogy el kell utaznod pár napra, mert halaszthatatlan dolgod akadt. Azóta nem láttunk – vallottam be, de figyelmemet immár az kötötte le, hogy előbányásszam a kabátom mélyre szabott zsebéből a kulcsaimat. – Egyébként szívesen mesélek a húgodról is, de őt nem ismerem annyira. Csak azóta, hogy a városba jöttem, de elviszlek majd hozzá, ha gondolod. Biztos vagyok benne, hogy kicsit ki fog akadni, de nagyon örülni fog neked – mosolyogtam rá, majd amikor a tekintetünk összekapcsolódott egy pillanatra, hirtelen elfelejtettem, hogy mit akartam a kezemben tartott kulcsokkal. – Mi az? – kérdeztem meg, enyhén oldalra döntött fejjel.
- Lehet – egyeztem bele szinte gondolkodás nélkül, közben pedig belöktem az ajtót és felkapcsoltam a lámpát odabent, mire az egész ház fényárban kezdett úszni. – Gyere csak be! Eddig egyszer jártál nálam, amikor utoljára találkoztunk. Részegen állítottál be, az éjszaka közepén. Te sem bírod valami jól az alkoholt, amennyire tudom – kuncogtam el magam most először, amióta újra egymásba botlottunk. – Mit kérsz inni? – kérdeztem, miután levettem a kabátomat és felakasztotta az ajtó mellett lévő fogasra. Hallottam, hogy a kutya közben már vígan lefetyelte a vizet a tálkájából. – Hogy hol? Franciaországban – válaszoltam először csak nagyon lényegre törően. – Egy koszos kis kocsmában, valamikor az 1800-as évek elején. Te épp leszereltél, én pedig kém voltam – mosolyodtam el ismét az emlék hatására, közben megtámaszkodtam a kanapé háttámlájának tetején, míg vártam, hogy mit kér inni.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Kedd Okt. 01, 2013 11:03 pm

Jó érzéssel hallgattam őt, és raktároztam el magamban minden egyes szavát. Akár lényeges volt, akár nem. Tetszett, ahogy beszélt... a hangja... a néha visszafojtott mosoly is, mely során aprót rándulni látszott az orrnyerge.
Meleg pillantással öveztem arcát olykor, mikor át-át pillantottam rá, miközben két karom szorosan tapadt az oldalamhoz, ezzel együtt pedig a kabát is feljebb, összébb csúszott rajtam.
Mint valami eszkimó... Már csak az a szőrös szarság hiányzott rólam, meg innen-onnan néhány jégcsap...
Jól eső érzés járt át, ahogy azt állította: még ugyanaz vagyok, aki voltam. Persze, tudtam, hogy ez nem egészen van így, és csak reménykedni mertem benne, hogy minden, amit ma képviselek, talán egy kis darab abból, aki voltam.

Észre se vettem, hogy idővel már rég magunk mögött hagytunk mindent. A partot, a szelet, a folyó halk susogását, a fák összeölelkező kérgeit. Valahogy... csak úgy úsztak a percek, felmorzsolódtak észrevétlenül. Nem tudom, hogy ez Faye hatása volt-e, vagy csak annyira vágytam egy kis emlékre, hogy belefeledkeztem mindenbe, ahogy hallgattam őt.
Valószínűleg mindkettő.
- Nem. Valóban nem a legjobb hely. - ismételtem meg, tárgyilagosan helyeselve a szavaira. - De jobb híján, ez jutott. - vontam vállat, elhúzva a szám szélét. Aztán csak felsóhajtottam, hosszabban bámulva el magam elé, végig az utcák, a házak mentén...
- Gondolom, igazad lehet. De túl gyors lenne... azt hiszem, bármennyire is akarom, hogy visszakapjam az életem... csak lassan vagyok képes rá, hogy neki kezdjek. Fura érzés... - csak magam elé beszéltem, áttetsző pillantással merengve el.
Igen. Valóban úgy éreztem, hogy túl gyors lenne... túl hirtelen. Túl sok érzelem szakadna fel belőlem, amiket talán - sőt biztos - nem tudnék hova rakni. Ha pedig úgy hozta a sors, hogy Faye-el találkoztam előbb, akkor őt akarom először - tekintve, hogy eddig tudatában se voltam a létezésének - újra megismerni. Újra látni őt úgy, ahogyan régen...
- Üzletet? - akadtam fenn egy pillanatra. - Milyen üzlet? A lovarda...? - még nem állt teljesen össze a kép. Addig oké, hogy mondott valami lovas dolgot, de eddig valahogy nem kapcsolódott össze a két dolog. Vagyis... nem, egyelőre nem értem.
- Ezek szeint... Lovakat tartottam? Vagy, félreértelmezem? - megeshet. Elvégre már az is csoda, hogy ennyi idő után - röhejes módon - Fairbanksben kötöttem ki. Ott, ahol valóban megtalálhatom a múltam egy darabját.
Most már komolyan megfontolom mennyire hiszek a sorsban...

Elnéztem, ahogy időközben megérkezve a kutya beszaladt, egészen a verandáig. Tekintetem eleinte csak a ház karimáján futott végig. Mennyi szín... mennyi elfojtott vidámság lehet ebben a nőben...
Ezen gondolattal együtt pedig már fordultam is felé, csak félig, hogy íriszeim az övébe kapaszkodhassanak.
Aztán persze... kicsit meg is haltam a pillanattal. Vagy még inkább: újra éledtem. Persze, nem abban a formában, amiben akartam volna, de ez is épp elég volt hozzá, hogy tudjam: tényleg iszonyatosan szerethettem. Legalábbis... nem hiszem, hogy sok nő képes lenne egyetlen pillantással bilincsre verni.
- Szóval, már leléptem egyszer, jól értem? - kérdeztem félszegen, kelletlenül. Nem akartam hallani az igazságot, pedig már most tudtam, hogy mi lesz a válasza. Noha, a körülményeket enyhítette - legalábbis bennem -, hogy állítólag bejelentettem a távozásomat. Tehááát, gyakorlatilag nem egy szó nélkül falcoltam le. Ez haladás!
- Csak sorba. Megesz a kíváncsiság a tesómról, elhiheted! De nem akarnám elrontani ezt... - forgattam körbe mutatóujjamat. - Ezt a nem tudom micsodát. - kacagtam el magam halkan, kicsit még a fejemet is megráztam. Beszélek itt összevissza minden faszságot. Nem is értem mi ütött belém!
Azt meg már frankón nem, hogy miért akadok le minden egyes szemkontaktusnál annyira, hogy egy egész percég se kép se hang. Csak az a bűvösen mély, zöld szempár, ami visszaköszön az enyémnek.
Egyszerre bámulatos, és... ijesztő.
- Nem. Semmi. Mármint, semmi... - zavartan nevettem fel, el-elpillantva, keresve a saját, maradék agyamat. Félő, hogy lassan azt is elvesztem!
Szerencsémre szólt hát, hogy végül elindultunk befelé, és bár magam elé akartam volna engedni őt, nem hagyta. Így engedve az unszolásnak, megindultam, át a kiskapun, végig a kis ösvényen a verandáig, ahol a szőrzsák már csóválva vakkantgatott. Na... legalább ő boldog, ez már fél siker!
- Részegen? Világi figura vagyok... - dörmögtem magam elé. Jó hát... manapság is képes vagyok csúnyábbra inni magam a kelleténél, de hogy beállítsak valahova? Nem is értem...
- Cakkosra ihattam magam! - nevettem újra, de hamar el is csendesedtem. - Jamm... arra már rájöttem, hogy az alkohol nem a barátom. Legalábbis, kevés is elég belőle ahhoz, hogy hamar fejre álljon a világ! - nem mondom, hogy ez egy jó pont, de legalább ez sem változott.

Beérve egy ideig csak álltam. Noha, a kíváncsiságom, és az emlékek utáni vágy miatt, akaratlanul is körbe néztem. Talán kicsit pofátlanul is szemügyre vettem egyes bútorokat, ruhadarabokat, amik alá lógtak a fogasnak.
Még most sem emlékeztem... semmire... Annyira idegesítő volt már!
- Inni? Ööö... hát bármit. - adtam át a lehetőséget arra, hogy adjon csak azt, ami van, amit talán szerethetek, vagy... bánom is én.
- Szóval, ezért tudok franciául! Haláli! Képzeld csak el... - indultam meg utána, amennyiben a konyhát vette célba, közben pedig egyre oldottabban magyaráztam, még apró gesztusokkal is levezényeltem a szavakat. - ...Seattle-ben bementem egy presszóba, de ez halál komoly. És az első mondatom az volt: "ici vous pouvez acheter tout ce qui est liquide?" A csapos meg csak nézett rám. Mondjuk én is magamra... - most már viccesnek találtam, persze akkor és ott rohadtul megilletődtem. - Mindegy, csak... gondoltam elmondom. - tértem vissza azokba a síkokba, ahol valójában voltunk. Elvégre hiába érzem, hogy bármit mondhatok neki, mégis "idegen" számomra. És mégsem... Talán ez volt a legijesztőbb.
- Egyébként, ez egész jól hangzik. Mondd, hogy nem voltam rámenős! - ezúttal már tényleg csak poénkodtam, vagyis próbáltam. Olyan hihetetlen volt ez az egész... Olyan... olyan jó volt.
- Faye... - szólaltam meg kisebb hezitálás után. - Mesélj... rólunk... - léptem hozzá közelebb, és még közelebb, csak lassan, óvatosan. Hangomban is megbúvó rekedtes görcs gurgulázott, elvégre fogalmam sem volt, miket adhat a tudtomra.
Mégis tudni akartam...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szer. Okt. 02, 2013 12:25 am

- Igen, elhiszem – szökött ki egy halk sóhaj az ajkaim közül. Tényleg fura lehetett ez az egész neki, és talán tényleg túl sok lett volna, ha hirtelen visszakerülhet a saját házába. Viszont attól a gondolattól sem voltam valami nyugodt, hogy ő abban a városszéli fogadóban lakik. Nem volt jó hely tényleg, és ezt ő is elismerte, pedig erre igazán nem számítottam. Azt hittem, hogy majd elkezd nyugtatgatni, hogy nem is olyan rossz az, meg ehhez hasonló magyarázatok, de mégsem így történt. Ennek valahol örültem ám, mert amúgy is tudtam volna, hogy hazudik. Egyrészt nekem nem tudott jól, másrészt pedig elég volt kívülről látnom a helyet ahhoz, hogy ne akarjak bemenni oda. Nem voltam ostoba soha, tudtam, hogy nem volna bölcs döntés. Kitudja, hogy kik fordulnak ott meg éjnek évadján. Miféle csavargók és rosszéletű alakok…
Miközben azon voltam, hogy bejuttassam mind a kettőnket az ajtón belülre, ahol meleg várt ránk és fedél a fejünk felett, igazából kezdtem megnyugodni. Valahogy mellette amúgy is mindig jobban éreztem magam, ráadásul hiányzott is. Ha nem is részesültem magyarázatokban és olyan üdvözlésben, amilyet elvártam volna, mégiscsak jó volt, hogy itt van mellettem. Tudtam, hogy most már biztonságban lesz, csak ne akartam volna minden átkozott pillanatban magamhoz húzni, hogy legalább az illatát mélyen beszívhassam!
- Igen, lovakat tartasz. Szám szerint ötöt vagy hatot, nem emlékszem pontosan. Egy fekete a tiéd – mosolyodtam el. Most, hogy így beszéltünk róluk, igazán kedvem lett volna lovagolni egy kicsit, de késő lett volna és amúgy is fáradt volna. Na, meg, Aimée nem hiszem, hogy értékelte volna, ha hirtelen beállítunk hozzá az éjszaka közepén. Még abban az esetben sem, ha az elveszett bátyját viszem neki vissza. Szerintem lehordta volna a sárga földig, amennyit eddig megismertem a leányzóból, én pedig valószínűleg nagyon élveztem volna a műsort, hiába nem rajongtam különösebben a konfliktushelyzetekért. Azok valahogy többnyire kiborítottak engem és idegessé tettek. – Itt úgy botlottunk egymásba, hogy egy gyerek leesett az egyik lovadról és én mentem ki a kórházból, hogy ellássam. Aztán ott voltál te, akire egyáltalán nem számítottam – miközben magyaráztam neki, a kezeimmel is hadonásztam egy kicsit. Főleg, hogy elgémberedett ujjaim kezdtek végre kiengedni, amint bent voltunk a házban.
Nem feleltem arra a kérdésre, hogy lelépett-e már. Egyszerűen csak kurtán bólintottam egyet, holott tudtam, hogy a mai este folyamán még úgyis elő fog kerülni ez a téma. Elkerülhetetlen volt, ha már ennyire tudni szerette volna a történetünket, amit egyébként meg is értettem. A helyében én is kíváncsi lettem volna arra a nőre, aki azt állította, hogy szeretjük egymást. Lehetett akár puszta szórakozás is a részemről, bár azt hiszem, hogy borzasztóan hazudnék neki, annyit meg nem ért, hogy erőlködnöm kelljen. Elég volt bőven, hogy sokszor saját magamnak képes voltam hazudni, csak hogy megnyugtassam háborgó idegeimet, vagy éppen a kilátástalannak tűnő helyzetemből keressek kiutat ilyen formában.
- Tudom, ne haragudj! – szegeztem a föld felé szégyellősen a pillantásomat. Nem akartam én túl sokat a húgáról beszélni, de a szavak egyszerűen csak kicsúsztak a számon akaratlanul is. Ezek után azonban igyekeztem visszafogni magam, és odafigyelni arra, hogy miket mondok neki. Nem lett volna jó, ha felbőszítem éppen most, még ha tudtam is, hogy hamar meg tudnám nyugtatni őt. – Hát, elég gyámoltalanul néztél ki. Amikor közölted velem, hogy kocsival jöttél, akkor elvettem tőled a kulcsokat és nem is engedtelek ki a házból! – jelentettem ki határozottan, aztán mégiscsak elnevettem magam halkan.
Miután megkínáltam valamivel, és nem kaptam semmi használható választ, arra a döntésre jutottam, hogy kap abból a narancsléből, amit még kora reggel facsartam frissen. Éreztem és hallottam is, hogy követett a konyhába, amitől teljesen déjà vu érzésem lett. A múltkor is hasonlóképpen követett, engedelmes kiskutya módjára, majd felült a pultra, mint egy csíntalan gyerek. A helyett azonban, hogy ezt vele is megosztottam volna, csak sóhajtottam egyet gondterhelten és kinyitottam a hűtőt, ahonnan hamarosan elővarázsoltam a kancsót is.
- Remélem ez jó lesz! – szóltam közbe a mesélésébe, de csak gyorsan, hiszen nem akartam félbeszakítani. – Ha esetleg valami meleget szívesebben innál, csak szólj! – tettem még azért hozzá jó házigazdához méltóan, mivel magamnak amúgy is teát akartam főzni, vagy esetleg egy forró csokit csinálni. Amennyiben a gyümölcslé mellett döntött, akkor abból szolgáltam ki, ha nem, akkor pedig odatettem a vizet forrni, miközben nevetni kezdtem a történetén. – Hát, akkor azt hiszem ideje közölnöm veled, hogy francia vagy. Nem csak tudsz franciául – pillantottam rá hátra, a vállam felett egy pajkos mosollyal fűszerezve meg a pillanatot. – Ahogyan én is az vagyok. Eddig itt Rust e’Lemaître néven éltél, de Théoként születtél, én pedig Noëlnek ismertelek meg, bár erre gondolom már te is rájöttél – informáltam kicsit tovább, hátha esetleg ezekről ugrana be neki valami. Nagy reményt ugyan nem fűztem hozzá, de sohasem lehet tudni. Néha a legkisebb dolgok lendítenek át bennünket a holtpontokon.
- Én úgy mondanám, hogy nagyon kitartó voltál – fordultam immár felé, csípőmmel pedig nekitámaszkodtam a pultnak, nem messze tőle. Ahogy közelebb jött hozzám, melegség járta át a szívemet, ennek eredményeképpen pedig hevesebben is kezdett dobogni, de nem törődtem vele. A közelében ehhez a reakcióhoz már sikerült teljesen hozzászoknom. – És én is nagyon kitartó voltam – mosolyogtam rá bájosan, ártatlanul. – Végül te győztél, én pedig beadtam a derekam. Utána együtt éltünk több évtizedig is, távol mindentől és mindenkitől. Akkor sok dolgot meséltél nekem a családodról, magadról, mindenféléről. Boldogok voltunk – zártam le egy egyszerű tényközléssel. – Aztán te egyik pillanatról a másikra eltűntél. Egy este elmentél, és soha többé nem tértél hozzám vissza – vontam vállat, mintha nem érdekelne, mintha az egész nem lenne fontos egy kicsit sem. Pedig az volt, a szemeimben megcsillanó tompa fájdalom is erről árulkodott. – Százötven éven át kerestelek téged, míg végül feladtam, és idejöttem fel északra. Erre hol bukkantam rád? Egy istállóban… - ironikus volt az egész, igen. – Ez a rövid verzió, nagyjából. Azóta próbáltál meggyőzni, hogy mennyire sajnálod – tettem még hozzá, ezúttal már felfelé rándultak az ajkaim.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Szer. Okt. 02, 2013 6:37 pm

Frenetikus... Lovakat tartok.
Jó, mondjuk eléggé furcsálltam, hogy ennyire érdekelnek az állatok, a sorsuk, avagy az életük - gondoltam ez is valami idétlen farkas dolog nálam -, de... sose gondoltam volna, hogy... lovak! Mégis, érdekesnek találtam, tetszett a gondolat, még ha egészen idegennek is éreztem.
- A feketét csípem. Talán nem véletlen... - motyogtam csak, ahogy a konyhába lépdeltem utána. - Szóval, itt találkoztunk újra... - ízlelgettem a gondolatot, mellyel számos másik kezdett harcba. Jó lett volna rákérdezni a miértre, de épp ennyire tartottam is tőle. Fura ez... minden erőmmel azon voltam, hogy tudjam ki vagyok, hogy mit takar a múltam, mit lep el ez a kicseszett sötétség... most pedig, hogy itt állok az ajtajában a válaszoknak, egyszerre berezelek. Rohadt jó!
Szóval, egyelőre nem kérdeztem bele, nem feszegettem a dolgokat, mert... féltem. Kár ezt tagadni. Nem tudom miért, nem tudom miért lett ez ennyire fontos. Csak éreztem...
Mégis, jól esett, ahogy mesélt, és egyre több minden árult el rólam. Rólunk... Annyira különös volt. Hiszen tudtam, hogy a mondandójának, a mesélésének, én vagyok az egyik főszereplője, de... annyira idegennek tűnt. Ismeretlennek. Mintha csak a szomszédról beszélt volna - nagy túlzással.
- Nem engedtél ki? Te ilyen... erős kezű nő vagy, mi? - kacagtam fel immáron kedélyesebben, ahogy hangom búgón, játékosan csendült meg. Noha, egészen halkan...
- Persze, tökély. - bólintottam is mellé, majd már vettem is át a felém nyújtott jeges italt. Azonnal ugyan nem ittam bele, így sikerült részlegesen is lefagyasztanom az ujjaimat, de ez már édes mindegy volt. Nem számított.
- Ühmm... végül is, lehet később elfogadok egy teát, ha nem raksz ki idő közben. - mosolyodtam el szórakozottan, bár még ezúttal is eléggé gyengére sikeredett a dolog.
Végül, mégis csak a számhoz emeltem az italt, és egy nagyobb kortyot le is küldtem a gyomromnak. Legalábbis félig. Hiszen, ahogy kijelentette, hogy francia vagyok, az ital félúton megállt bennem, majd elindult visszafelé, így egy nagyobb nyelésnek köszönhetően tuszkoltam le végül.
Megharcoltam vele, kétségtelen!
- Komoly? - kérdeztem vissza teljes döbbenettel. - Hát ez tök klassz! Francia vagyok... beszarás! - jól van kicsit elragadott a hév, de hamar túl is lendültem ezen. - Bocsi... Gondolom elég gáz, hogy ennek ennyire örülök. - már csak az orrom alatt nevettem, elvégre kezdtem rájönni, hogy lassacskán szuper hülyét csinálok magamból.
Mondjuk a nevek felsorolásánál kicsit megzavarodtam. Azt hiszem túl sok volt ez így hirtelen... Rust, Théo... Noël. Jó, hogy Posseidonnak nem neveztek... Habár franc tudja!
- Rá... - reagáltam végül némi hatásszünetet követően. - Mondjuk, a Théo-ról tudtam. Találtam magamnál egy iratot. Amiben ez állt. Bár sokat nem jelentett, és el is hallgattam eddig. Féltem tőle egy kicsit... Hiszen, nem tudhattam mi van mögöttem. Talán, jobb is ha egy ideig - már ha van ilyen - maradunk a Colinnál... - rágtam meg a szám szélét, újabbat kortyolva az italomból. Nem tudom, hogy ez nagy kérés volt-e, vagy hogy illendő volt-e egyáltalán. Csak azt tudtam, hogy jelenleg nehezen szoknék meg egy "új" nevet...
- Ohh, kitartó? Igen, ez mindjárt jobban hangzik! - vigyorodtam el, persze csak mértékkel. Eközben persze közelebb is léptem hozzá, amitől csak egyre forróbbnak éreztem a belélegzett levegőt. Ez is épp olyan fura volt, mint minden más az elmúlt egy órában. Mintha készült volna megfordulni velem a világ!
Végül, csendesen végig hallgattam őt, csupán a nyelvemmel nyaltam meg alsó ajkaimat, míg a figyelmem száz százalékban őt kísérte.
- Tragikomikusan hangzik. Egy picit. - nyögtem fel végül, elhúzva a számat. Egyik kezem felszaladt a tarkómra, hogy belevakarva a "sörtéimbe" engedjem újra le a testem mellé. Aztán leöntöttem a maradék narancslét is a torkomon, a poharat pedig két tenyér közé fogva léptem még egyet Faye felé.
- Ezt hova tehetem? - emeltem meg kissé a kiürült ivóalkalmatosságot, amennyiben pedig ellátott információval, hát meg is szabadultam tőle.
- Szóval... Nem is tudom mit mondhatnék. Elég... kellemetlennek érzem a dolgot, ha őszinte akarok lenni. Ugyan, nem emlékszem rá, de abban biztos vagyok, hogy a legnagyobb marha lehettem. Nem tudom, hogy erre akár egyetlen épkézlába magyarázat is akadt-e, de remélem, hogy nem okoztam akkora fájdalmat, mint amit én érzek most. - mert meghasadt a szívem egy hosszabban elnyúló pillanatra. Rémes volt ezeket hallani, rémes volt a gondolat, hogy egy ilyen tiszta nőt, ennyire és ennyiszer megbántottam.
Ki a franc vagyok én?!
- Kérdezhetek valamit? - és még egy lépés. Lassan már fojtón közel kerültem hozzá, ami ezúttal csak azért tűnt idegennek, mert annyira jó érzés volt. Szinte fel se tűnt, pedig ismerem én a jó modort. Igyekeztem Connort is - az egyéb idegrágásokon kívül - erre nevelni.
- Mennyire zavarna, ha most elrabolnék pár órát az életedből? - tettem fel végül a kérdést, amennyiben igenlő választ kaptam. Nem tudtam mit fog reagálni, csak remélni mertem, hogy még mindig úgy ad esélyt az iránt, hogy megismerhessem, hogy minél több időt tölthessek el vele.
Valahol mélyen éreztem, hogy ez kell; hogy erre szükségem van.
- Egyébként... elég elcseszettül bókolok, azt hiszem... de muszáj megjegyeznem, hogy igazán... gyönyörű vagy. Úgy értem... nem is csodálom, hogy anno, abban az emlegetett dohos csehóban, felkeltetted az érdeklődésem. Még ha nem is emlékszem rá. - a mondandóm végére ugyan elkomorodtam, de komolyan beszéltem.
- Mármint... ne haragudj, nem akartam tolakodó lenni. - hátráltam el egyet, mielőtt még valóbban túl mennék a saját határaimon, amik jelen helyzetben rohadtul nem tudták a helyüket.
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szer. Okt. 02, 2013 8:39 pm

- Inkább csak szeretem, ha a dolgok úgy történnek, ahogyan én akarom – vontam meg szégyellősen a vállaimat, közben picit talán el is pirultam. Nem tartottam magam soha erős kezűnek, legalábbis vele szemben nem. A munka az más, ott főnök voltam és muszáj volt annak lennem, de az élet más területein nem szívesen, illetve nem sűrűn gyakoroltam ezt a dolgot. Elég volt nekem akkor keménykedni, amikor utasításokat kellett osztogatnom. Persze a rázós helyzetekben azért magánemberként is megtettem, már csak automatikusan is, de az teljesen más lapra tartozik szerintem.
Miközben ő átvette a narancslevet és ráadásként még felvetette a tea ötletét is, én csak bólogattam, ezzel jelezve, hogy megértettem. Amikor hallottam a sípoló hangot, ami azt jelezte, hogy forr a víz, levettem a kannát és belelógattam a filtereket. Kettőt is, mert én úgy szerettem, ha jó erősen érződik a gyümölcsös íz. Igen, ugyanis erdei gyümölcsöset választottam, mert annak annyira kedveltem az illatát. Még szerencse, hogy annyit csináltam, hogy esetleg neki is jusson majd, ha úgy gondolja. Plusz egy csészét elővenni már nem lesz olyan nehéz feladat, ezért sem akadtam fenn az utólagos kérésen.
- Maradj csak nyugodtan, amíg szeretnél – ajánlottam fel szinte gondolkodás nélkül. Valószínűleg akkor is így tettem volna, ha valaki más van nálam és nem áll hozzám olyan közel, mint ő, de ezúttal szívből jött és nem csupán a természetes reakcióm volt. Tényleg örültem neki, hogy itt volt nálam és velem töltött egy kis időt, még annak ellenére is, hogy nagyon fáradtnak éreztem magam. Valahogy, amióta egymásba botlottunk, mintha kicsit felélénkültem volna. Nem kell itt túlzásokba esni azért, de határozottan jobb volt a helyzet, mint amikor bevonszoltam magam a lakásba munka után. Az valami nagyon kiábrándító jelenet lehetett egy külső szemlélő számára, még jó, hogy csak Riley volt szemtanúja annak a cseppet sem kecses mozdulatsornak.
- Nem! – kuncogtam fel én is. – Egyáltalán nem gáz, inkább vicces – ismertem el, és csak remélni tudtam, hogy ezzel nem sértem őt meg. – De azért ne fulladj meg! Ha tudtam volna, hogy ilyen hatást váltok ki ezzel az egyszerű ténnyel, akkor inkább később mondtam volna el neked – míg vártam, hogy a vízben teljesen kiázzanak a filterek, addig minden figyelmemet neki szentelhettem. Két karomat még mindig összefonva tartottam magam előtt, mert így most kényelmes volt számomra. Ezúttal nem az elutasítás, az elzárkózás jele volt ez részemről, mint nem is olyan sokkal ezelőtt, amikor ideérkeztem. Igen, akkor voltak gondok, amikről most nem szívesen beszéltem volna neki. Már így is láttam, hogy nem tetszett neki, amiket mondtam. Talán csalódott saját magában? Mert én igazán nem ezt akartam elérni mindazzal, amit elmeséltem neki. Még ha ezt vele nem is közöltem, magamban így gondoltam.
- Hmm… - dünnyögtem magam elé, hiszen ma már másodszor hallottam tőle ezt a nevet. – Colin… - ismételtem el utána, mintha most akarnám megtanulni az új szót. – Ha ezt szeretnéd, akkor majd megpróbállak így hívni ezután – ajánlottam fel, de arról még elképzeléseim sem voltak, hogyan fogom én ezt most megszokni. Teljesen új volt még nekem, de egy szavam sem lehetett, mivel velem ellentétben neki minden teljesen új volt itt. Nagyon furcsa élmény lehet ez számára, annyi biztos. – Igen, én is pont erre gondoltam! – mosolyogtam rá melegen. Nem is tudom, hogy miért lepődtem meg még mindig azon, hogy ennyire egy rugóra járt az agyunk. Tényleg mintha egy rossz komédiába csöppentünk volna, és akkor még finoman is fogalmaztam.
- Ha leteszed oda a mosogatóba, az nagyszerű lesz. Köszönöm! – biccentettem felé, aztán csak kitartóan ráfüggesztettem zöld íriszeimet és őt figyeltem. Próbáltam megfejteni, hogy mi játszódhat most le benne, de egyszerűen képtelen voltam rá. Talán jobb is így. Talán mindez nem véletlenül történt így, és az a célja, hogy újra meghódíthasson engem, hogy újra egymásba szerethessünk, magunk mögött hagyva a sérelmeket. Nem tudom… de ez a gondolat valahogy tetszett volna. Együtt tudtam volna élni vele. – Mindegy, ne is beszéljünk róla. Ami elmúlt, az elmúlt – amit mondtam, az nagyon hamisnak és közhelyesnek hangzott, de hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Eszem ágában sem volt tovább sajnáltatni magam, mert már így is eléggé elvetettem a sulykot. Hiába kesergünk közösen azon, amit tett, megváltoztatni már úgysem fogja tudni, ahogyan azt sem, hogy újra elment, és erre tessék, így tért vissza. Úgy, hogy semmire nem emlékszik, az ég egy adta világon!
- Persze! – suttogtam kissé talán bizonytalan hangon, míg a közeledését figyeltem. Egyáltalán nem éreztem tolakodónak, sőt, teljesen felforrt tőle a vérem. Nos, igen, akárhogyan is nézzük, nagyon hiányzott már nekem, még ha ez egyoldalú volt is. – Semennyire! – ezúttal még halkabban beszéltem, hiszen egészen közel volt már hozzám, így fel kellett rá néznem. – Nagyon örülnék neki! – tettem még hozzá, és rá kellett döbbennem, hogy tényleg így éreztem. Tényleg azt akartam, hogy maradjon még itt velem és már egyáltalán nem is tűnt olyan csábítónak a gondolat, hogy az ágyból tévézzek este. – Pedig akkor még nem is láttad, hogyan nézek ki. Csuklya takarta az arcom – árultam el, egy megilletődött mosoly kíséretében. – Ne kérj tőlem mindenért bocsánatot, mert felesleges. Egyáltalán nem vagy tolakodó, mert én legszívesebben az előbb is megszüntettem volna a kettőnk között lévő távolságot, ha nem tudnám, hogy túl sok lenne most neked hirtelen – ismertem be, majd nevetve hozzátettem: - Én nem szoktam ilyeneket kimondani – túrtam bele zavartan a hajamba, és inkább azzal kezdtem foglalatoskodni, hogy ízesítsem a kannában gőzölgő teát.
- Most viszont én is tolakodó leszek egy kicsit. Megkérdezhetem, hogy miért jöttél éppen Fairbanksbe? – küldtem felé egy kíváncsi pillantást.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Szer. Okt. 02, 2013 10:58 pm

Olyan fura volt, hogy ennyire jól érzem magam a társaságában, még akkor is, ha némileg azért - nyilván - feszült voltam. Tetszett a hangja, a mosolya, az egész lénye... öntudatlanul szemléltem őt, és már nem is próbáltam keresni, hogy valaha miért is szerethettem. Hiszen egyértelmű volt. Még ha jelenleg túlságosan is kusza, zavaros...
Fáradtan sóhajtottam fel, két halovány mosoly között, ahogy lassacskán teljesen "önfeledté" vált a beszélgetés. Nem tűnt idegennek, csak szokatlannak. Mégis tudtam, valahol mélyen, hogy ez így van jól.
- Nem muszáj. Csak egyelőre nehéz átszoknom egy olyan névre, ami... idegen. - vallottam be őszintén, kicsit félszegen, megrágva alsó ajkamat.
Különös érzés ez. Együtt lenni egy olyan nővel, akit szeretnem "kéne", akit tudat alatt biztos, hogy szeretek... és még sem tudok hozzá kapcsolni semmit. Mégis vonz... láncra ver. Félelmetes, hogy mire képesek az érzelmek, mire képes a szív, és mit tilt le az ész. Akár józanon, vagy eszementen... nem számít.
- Rendben. Nem akarom feszegetni a dolgot, félre ne érts. Csak... ez öntudatlanul is annyira rossz érzés. - vontam vállat kelletlenül. Hiába, valahol legbelül éreztem, ez a valami valóban fontos, valóban fájó, és megoldásra vár. De nem tudtam vele zöld ágra vergődni. Csak nyomott. Elkeserített.

Viszont... magma sem értettem, de olyan mérhetetlen örömmel töltött el, hogy ő is szívesen tölti velem az időt, hogy csak nem kiemelkedtem önmagamból. Ez is furcsa volt, de már nem is kerestem az okokat.
- Én is örülnék... - sziszegtem csak, ahogy lehajtott fejem lassacskán megemelkedett, hogy a zöld szempárba tapadjanak íriszeim.
- Talán éreztem. Kétségem sincs efelől. - bókolnék, azt hiszem. De valahogy ez nekem nem megy igazán. Vagy franc tudja. Lehet régen ment... Lehet, szimplán csak aggódom, nehogy átlépjek egy határt. Ámbár, ahogy közölte, nem is vagyok tolakodó, legalábbis annyira ne, mint azt én gondoltam... mázsás kő omlott alá a szívemről. Kicsit a vállaim is felengedtek.
- Nem szoktál? Akkor kétszeresen is örülök a kijelentésnek. - vigyorodtam el kicsit zavartan. Melegséggel ölelt át, még ha igaza is volt: talán túl sok lenne. Mégis, hiába tartottam tőle, én magam is épp ennyire vágytam a közelségét. Már-már ijesztően. Tőlem szokatlanul.
De egyelőre nem mozdultam, nem tudtam... és nem is tudtam, hogy tehetném igazából. Szóval, csak álltam, és kifejezetten enyhítőnek éreztem a kérdését, a terelését.
- Fogalmam sincs. Elindultam felfelé... Bejártam pár államot. Ez volt a következő. Meglehet... tudat alatt ide húzott a szívem. Még, ha ilyen rohadt hideg is van itt! - kacagtam fel esetlenül, ahogy hirtelen mellé pördültem, derekamat neki vetve a pultnak.
- Remélem nem zavar... - tettem hozzá, ahogy a testem koppant a konyhalappal. Egészen közel volt most. Egészen közelről éreztem az illatát, a bőrét - legalábbis azt a forrongó, lázas hőt, amit a teste bocsájtott ki. Kicsit talán bele is borzongtam, de jól esett.
- Faye... - fordultam felé, pillantásomat összekapcsolva az övével. - Te még mindig szeretsz engem? - a kérdés kicsit nyers, tudom. De tudnom kell... Tudnom kell, hogy van-e értelme ennek az egésznek, hogy van-e előre az életben, a múlton át, vagy csak hiú ábránd ennek az egésznek az üldözése.
Közvetlenül felé fordultam, oldalvást, immár pár arasznyiról fürkészve a megbabonázó íriszeket. Talán néhány másodperc halt el így, mire végül megfeszítve az állkapcsomat elkaptam a tekintetem róla. - Ne haragudj, ezt nem illet volna... csak... - ráztam meg a fejem, elmerengve magam elé. - Mi lenne, ha inkább innánk egy teát - ha szabad -, és leülnénk a kanapéra? Ha van kedved belökhetünk valami filmet is akár... vagy bármi, amihez kedven van. Közben pedig... nem tudom. Csak jó lenne... - ajánlottam fel, ellökve magam végül mellőle. Hangom keserű volt, élettelen, hiszen a kérdésemre még mindig érdekelt a válasz. Viszont, nem feszegettem, inkább csak elindultam, felmarkolva az elkészült teát - ha szabadott - és megindultam a kanapé felé - már ha irányzékot is kaptam...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szer. Okt. 02, 2013 11:41 pm

- Tudod… - szólaltam meg némi gondolkozás után, talán kicsit még zavartan is. – Be kell vallanom, hogy ez valahol jól esik nekem. Így, hogy külső szemlélőként látod és elismered, hogy hibáztál – árultam el, közben arcomat halvány pír színezte be, de nem zavart. Jelenleg bármit elviseltem volna, bármilyen kellemetlen vagy zavart okozó helyzetet, ha még marad egy kicsit nálam. Olyan jól esett most a társasága, jól esett csak úgy hallani a hangját és beszélgetni vele, hiába tekintett rám úgy, mint valami idegenre, vagy legalábbis olyan dologra, mint amilyet még sohasem látott. Kész látványosságnak éreztem magam ettől a figyelő tekintettől, de ez úgyis csak mostanáig fog tartani, amíg új neki a helyzet. Ebben biztos voltam, az pedig a jövő zenéje volt, hogy mikor fog újra emlékezni. Reméltem, hogy minél hamarabb, mert nekem nagyon nehéz volt úgy kettőnkről beszélni, hogy új információkként raktározta el, nem pedig úgy, hogy véleményt mondtam és ő hozzászól.
- Igen, lehet – ismertem el mosolyogva. Szerintem is inkább csak valamiféle megérzés lehetett részéről, amire én csak később döbbentem rá, amit én csak később ismertem fel. Szerelemnek hívják, és még mindig része volt az életemnek, csak éppen már nem volt olyan ismeretlen számomra, mint akkor, amikor összefutottam vele abban a lerobbant kocsmában, ott a semmi közepén. Ha úgy vesszük, valamilyen értelemben szép idők voltak azok is. Ami utána jött, az pedig főleg. Életem legszebb évtizedei voltak, még mindig nagyon sajnáltam, hogy olyan hirtelen értek véget. Kitudja, hogy mi lett volna, ha nem hagy el? Sokat gondolkoztam ezen mostanában, de fogalmam sem volt arról, hogy milyen lenne akkor most az életünk. Az biztos, hogy nagyon más. De az is lehet, hogy hasonló lenne a mostanihoz. Én hittem a sorsban, ebből kifolyólag pedig abban is, hogy az előre meg volt írva, és nagyjából ugyanitt tartanánk akkor is, ha más úton jutottunk volna el a jelenbe.
- Azért ne bízd el magad, többet nem hallasz tőlem ilyet, jó ideig! – mosolyodtam el én is, viccelődve kicsit. Nem mondtam ám teljesen komolyan, de az igaz volt, hogy nem szoktam ennyire nyíltan kimondani azt, amit éreztem. Nem szerettem annyira megosztani másokkal mindazt, amit itt éreztem belül. Az csakis rám tartozott, nekem kellett vele megbirkóznom, senki másnak. – Igen, én is elég nehezen szoktam meg. Jobban mondva, még mindig nem szoktam meg teljesen – utaltam itt a hideggel kapcsolatos megjegyzésére. – Ezelőtt Afrikában voltam hosszú ideig – vontam vállat egyszerűen, miközben felnéztem rá kutató íriszeimmel. – Azért furcsa, hogy éppen Fairbankset választottad a sok más, jóval nagyobb várossal szemben. Talán tényleg érezted, hogy ide kell jönnöd – dünnyögtem magam elé, eltűnődve ezen a gondolaton. Ha így volt, akkor szerettem volna azt hinni, hogy nekem is részem volt benne, hogy erős érzelmek kötötték ide még nem is olyan régen. Ez azért csak nem múlhat el nyomtalanul, hiába tudtam, hogy felesleges ilyeneket gondolnom, mert bizony elmúlik. A tények is pontosan ezt mutatták a kettőnk esetében is. Még mindig fájt, ha rágondoltam, hiába tudtam, hogy nem ő tehet róla kivételesen.
Mikor odajött mellém, már majdnem automatikusan bújtam oda hozzá, de végül emlékeztettem magam arra, hogy nem szabad sietnem. Így végül csak néhány másodperc múlva dőltem neki félig-meddig oldalammal, és úgy néztem fel rá mosolyogva.
- Egyáltalán nem – válaszoltam őszintén, ám a következő kérdése annyira meglepett, hogy pár pillanatig csak pislogni tudtam rá, de szavak nem jöttek ki a számon. Már kis híján megkérdeztem felháborodva, hogy mégis hogyan kérdezhet tőlem ilyesmiket, de jobban belegondolva teljesen jogos volt. Bizonyára szerette volna tudni, hogy részemről mi a helyzet. Nem láttam értelmét annak, hogy halogassam a válaszadást. – Minden egyes napon azóta, hogy először találkoztunk. Még ha időnként nagyon haragszom is rád – mosolyodtam el újra, elűzve ezzel a helyzet komolyságát. Igyekeztem egy kicsit enyhíteni a légkört és nagyon reméltem, hogy sikerült is. – Semmi baj – ráztam meg a fejemet. – Azt hiszem, hogy egy kicsit megértem – ismertem el, amit már az előbb magamban végigzongoráztam. – Persze, máris veszek elő egy bögrét neked is – jelentettem ki lelkesen, aztán a szekrényhez léptem és lábujjhegyre állva leügyeskedtem egy bögrét. Miután öntöttem neki, felé nyújtottam és bátorítóan rámosolyogtam. – Remélem, hogy ízleni fog! – pár pillanattal később már a sajátomban is ott gőzölgött a frissen főtt tea, aztán megindultam vissza a nappali felé. – Szóval azt mondtad, hogy Seattleben voltál eddig? – érdeklődtem, miután mind a ketten elhelyezkedtünk. Én a kedvenc sarkomba kucorodtam a kanapén, onnan pislogtam rá, felhúzott térdemen megtámasztva a teát. – Még szerencse, hogy visszataláltál. Nem is tudtuk volna, hol keressünk – mérgelődtem egy kicsit, észre sem véve magamat. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. – És mit csináltál ott ilyen sokáig? – érdeklődtem tovább, hogy egy kicsit többet tudjak meg róla, az új önmagáról.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Csüt. Okt. 03, 2013 12:11 am

Meglepett, hogy hozzám dőlt. Nem csak azért, mert halál idegen volt ez számomra - tekintve, hogy az emlékvesztésem óta, csak Connor ölelt át, párszor... mikor már totál kiakadt a farkasától, az élettől, a nehézségektől. Persze, ezek ritka pillantok voltak, és biztos voltam benne, hogy a mai napig letagadná, akárhol is legyen az a lökött kölyök.
Szóval, nem csak ezért lepett meg... hanem mert, annyira ismerős volt, hogy a zsigeremig átjárt az egész. Pedig... végül is hozzám sem ért. Csak nekem dőlt... mégis annyi féle impulzust indított meg bennem akaratomon kívül, hogy egy egész másodpercig nem is vettem levegőt.
Talán ezért is bukott ki belőlem a kérdés... részben. Mert, hát tagadhatatlanul is tudni akartam, mit érez Faye. A válasza viszont késett, én pedig már inkább terelni akartam az egészet, mire végül a fülembe csendült hangja, és olyan szavakkal ölelte körbe a szívemet, amikre tán nem is számítottam.
Arcomra finom mosoly futott, fájdalmas... de gyengéd. Nem tudtam, hogy én mit érzek... csak azt tudtam, hogy nem közömbös számomra. Lehajtottam a fejem, majd egy erősebb sóhaj után újra összeforrtam a tekintetével.
- A harag is egy érzelem. Még, ha nem is a legjobb... - szólaltam meg végül rekedten, fojtottan. - Én... azt hiszem, számomra is épp ennyire fontos vagy. Még, ha nem is érzem világosan, még ha... annyira homályos is ez az egész. Teljesen megbabonázol... - vallottam be, legalábbis amennyit tudtam, amennyi megmozdult bennem. Nem állíthattam bizton azt, hogy szeretem, még akkor sem, ha nyilván így volt... gondolom. Nem akartam bántani őt, pedig tulajdonképpen nem is ismertem...

Kétségtelen: kizökkentett önmagamból. Abból a valakiből, aki négy-öt hónapja vagyok. Nem gondoltam a simlis dolgaimra, nem gondoltam arra, hogy miként éltem ezidáig. Csak a jelen élt, csak Faye, és ez a különlegesen varázslatos érzés, ami körbe járt. Megfoghatatlan volt, kimondhatatlan. Csak volt, pezsgett, átjárt a szívem összes kamráját.
- Köszönöm. - jegyeztem meg a bögre hallatán, majd megvárva míg tölt mindkettőnknek, elindultam utána, a nappaliba. A kezemet, tenyeremet forrongatón perzselte a meleg ital hője, ami átpumpálta erejét a kerámiába.
- Nem csak fog... - kortyoltam bele a tüzesen izzó teába. - Hanem ízlik is! - mosolyodtam el, habár azt már hiúságból sem ismertem be, hogy ugyan finom, de rohadt forró! Mondjuk, ebben a hidegben talán nem is bánom. Végül ledobtam magam a kanapé másik végébe, felé fordulva, egyik térdemet behúzva magam alá. Nem akartam túl kényelmesnek bizonyulni, hiszen hiába volt minden részlete természetes az estének, mégis "idegen" voltam.
- Igen, Seattle. - helyeseltem, ahogy újabbat kortyoltam. - Azt elhiszem. - kacagtam fel. - Elég sokat jöttem ideáig. Persze, ebbe beletartozik az is, hogy több helyen megálltam pár napra. - magyaráztam csak úgy, mellékesen. Ha már ő is mesél, megilleti a jog, hogy én is beavassam az életembe. Főleg, mert látszólag is érdekelte, főleg, mert én is úgy éreztem, hogy tartozom neki ennyivel.
- Hááát... nem is tudom. Gyorsan eltelt. Egy falka talált rám, a közeli erdőkben. Aztán minden olyan kézenfekvő volt. Én beálltam hozzájuk, csináltam, amit mondtak. Ahogy kell... De... eléggé kényelmetlenül éreztem magam, mintha... nem lettem volna oda való. Igaz... fogalmam sincs, hogy valaha éltem-e ilyen csoportos kolóniában, de... jó. - dőltem kicsit előrébb, ezzel is helyezkedve némileg. - Nem mondom, hogy rossz volt, csak furcsa. És azt hiszem... ha tényleg ennyi közöm van hozzád, mint ahogy elmondtad, mint ahogy valójában én is érzem... azt hiszem. Akkor azt is el kell mondanom, hogy van egy fiam. - elhalkultam. Feszültnek éreztem magam hirtelen, kényelmetlenül. Pedig egy percig sem bántam, hogy átharaptam Connort. Még úgy sem, hogy egyébként rohadtul képes kiidegelni.
- Ott... ott ez volt a szokás... - vontam vállat, noha igazán jobban is belemehettem volna a sztoriba, mert így eléggé fikarcnyi, semmitmondó információkkal láttam el, amiket nem biztos, hogy helyesen rak majd össze. Mégsem ment egyelőre tovább a kommunikáció, a szavak egymásutánja... Benn ragadtak a torkomba, kapartak, és hiába nyeltem, hiába ittam rá, egyszerűen góc szorult a hangszálaimra.
Csak néztem őt, és isten tudja miért, de tartottam a reakciójától.
Azt hiszem... tényleg mindennél fontosabb lehet ez a nő számomra.
Eddig a percig legalábbis nem hittem volna, hogy ilyen erős, és felettébb intenzív érzésekre is képes vagyok...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Csüt. Okt. 03, 2013 2:44 pm

- Tudom – ismertem el mosolyogva, és hiába tűnt volna ez más szájából nagyképű megjegyzésnek, tőlem ezt nem lehetett annak venni még véletlenül sem. – Mármint, hogy fontos vagyok neked – tettem hozzá, hiszen arra, hogy megbabonázom őt, már kénytelen voltam elpirulni is egy kicsit. Mindattól függetlenül, ami velünk történt, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mennyit jelentek neki. Hiába haragudtam, elég volt csupán az, amikor bejött hozzám a kórházba még hónapokkal korábban, és máris tudtam, hogy még mindig fontos vagyok neki. Ugyanez állt a mostani helyzetre is, hiába nem emlékezett rám. A tekintetéből azért kiolvasható volt, és ez valahol jól esett nekem, még ha nem is vallottam be.
- Azért ne égesd le a nyelved – nevettem el magam, hiszen én szándékosan nem ittam még bele, mert tudtam, hogy mennyire forró. A gesztust azért értékeltem, és szívem szerint egészen közel ültem volna most is hozzá, hogy odabújhassak, de még mindig emlékeztetnem kellett magam arra, hogy nem szabad elsietni semmit. Valószínűleg neki túl sok lett volna most, ha hirtelen nem csak, hogy itt vagyok neki, de még rá is erőltetem a közelségemet. Nem volt nekem célom elüldözni őt, úgyhogy reméltem, hogy majd a türelmem meghozza a gyümölcsét és később ő maga fog újra keresni, nem pedig nekem kell majd felkutatni. Többé nem voltam hajlandó hagyni, hogy eltűnjön az életemből. Megtette kétszer, de ez volt az utolsó alkalom, ez is biztos. Ezt megfogadtam magamnak! Ezek után majd vagy az lesz, hogy többé nem veszem őt komolyan, vagy pedig tényleg itt marad, és most már nem tűnik csak úgy el, hanem megbecsül engem. Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy így lesz, de ki tudja még, hogy mit hoz a jövő?
Amint magáról kezdett végre beszélni, én csendesen hallgattam, aztán időnként küldtem felé egy-egy bátorító mosolyt is, hogy folytassa csak nyugodtan, válaszoljon nekem a kérdéseimre. Mindent tudni szerettem volna az elmúlt hónapok eseményeiről, mivel fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán miért kellett elmennie és hová tűnt el ennyi időre. Jobban mondva most már volt, de egészen a mai estéig tényleg nem tudtam már, hogy mitévő legyek. Sok volt nekem ez az egész, hogy őszinte legyek, de most végre a kilátástalan helyzet ellenére is úgy kezdett tűnni, hogy elindultunk előre, ismét. És ez jó volt. Az érzés, hogy tartunk valamerre, tetszett nekem.
- Hm… Szerintem még nem is jártam Seattleben – gondolkoztam el hangosan a hallottakon, de aztán újra csak felé fordultam teljes figyelmemmel. Kortyoltam egyet óvatosan a teámból, míg ő a falkáról beszélt, aminek a tagja lett egy időre. – Egyébként amennyire tudom, már elég régóta nem éltél falkában. Itt sem csatlakoztál egyikhez sem, pedig kettő is van a városban. Rám ez szintén igaz – tettem hozzá szégyellősen. A legtöbb farkas azért általában falkában élt, a kóborokat pedig nem tűrték meg túl sokáig. – Szerintem nem is nagyon örülnek neki, hogy csak úgy itt lebzselünk – ráztam meg a fejemet rosszallóan. Gondoltam jobb, ha tudja. – Mindig úgy érzem, mintha valaki figyelne, biztosan lenyomoztak már mind a kettőnket – húztam el a számat, bár csak alig láthatóan. Nem akartam félbeszakítani a mesélésben, úgyhogy inkább csendben maradtam, hadd érvényesüljön csak a továbbiakban is.
Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha én beszélek tovább, mert utána olyan mondat hangzott el, amire hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek. Csak kifejezéstelen arccal bámultam rá, de szavak nem jöttek a számra. Mit lehet egy ilyen vallomásra mondani? Megdicsérni érte? Gratulálni? Nem készültem fel ilyesmire, pedig még csak közöm sem volt hozzá, ha jobban belegondolunk.
- Hogy… micsoda? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól, pedig minden egyes mondatát tisztán értettem eddig is. Először megfordult a fejemben, hogy vérszerinti az illető, de akkor valószínűleg már előzőleg is elmondta volna, amikor még tudta magáról, hogy kicsoda. Ennél fogva jött a másik gondolat, miszerint a kölyke az illető. Ez egy kicsit emészthetőbbnek tűnt a számomra, de tőle valahogy mégis annyira távol állt az ilyesmi, legalábbis eddig azt hittem. Talán tényleg nem olyan már, mint amilyen régen volt, az este alatt pedig most először jutott ez eszembe. Egyáltalán nem tetszett, ha valóban így van.
- Még hogy szokás! Micsoda ostoba szokás ez? – horkantottam fel, cseppet sem nőiesen és tőlem merőben távolállón. – És hogy hívják? Vagy hol van most? És mióta? – kérdezősködtem, amint megtaláltam a hangomat végre és tudtam ésszerűen gondolkozni a kezdeti sokk után.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Csüt. Okt. 03, 2013 10:14 pm

- Hááát... nem mondom, hogy egy turista látványosság. Esős, szürke... de csendes. - vontam meg a vállam egykedvűen. Különösebb érzelmek nem kötöttek oda. Egyedül Connor. Bár, őt is jól ott hagytam a picsába. Úgy látszik, ez valami defekt nálam. Jó, mondjuk... ez utóbbinak azért meg volt az oka...
- Áhm... - dünnyögtem csak, ahogy felhozta a helyi falkákat. Különösebben nem érdekelt. Örültem, hogy eljöttem a "sajátomból", úgy tűnik... talán ebben sem változtam túl sokat...
- Látod, ezt nem tudom. De igazából nem érdekel mit tudnak rólam. Ha akarnak valamit jöjjenek ide. - és nem csak a levegőbe beszéltem. Sosem hatott meg - legalábbis az elmúlt hónapok alatt -, ha valaki keményebbnek, vagy durvábbnak érezte magát. Ez sosem erő függő. Hanem ész. A többi meg jön magától.
- De szóljál, ha úgy érzed, lerendezem őket! - itt már kacagtam, ahogy újabbat kortyoltam a lassan langyosodó teából. Jól esett a torkomnak, akárcsak az a nyugodtság, ami egyébként is körbe járt. Legalábbis addig, míg nem éreztem Faye felől valami furcsát, idegent... Gondoltam, hogy nem valószínű, hogy fog neki tetszeni a fiamról tett vallomásom, tekintve, hogy valaha volt hozzá közöm. Ez még engem is zavarna... azt hiszem.

- Csak szokás. Minden falkának van. Itt az összetartás, és a lendületesség... a családiasság miatt volt ez fontos. Elvégre, egy megtermett farkas, miután kölyke lesz... a tűztől is megóvja azt. Én is ezt tettem, még ha a legsutábbat is kaptam. - újra nevettem, hiszen jó pár emlék felötlött bennem Connorról. Mikor példának okáért magára borított egy egész sátrat. Alig bírtam kiszedni alóla!
Milyen kár... hogy csak ezek az emlékek jutottak...
Visszakérdésére kicsit nyeltem egyet, előrébb hajolva, hozzá.
- A neve, Connor. És... nem tudom hol van. Nagyon remélem, hogy nem indult el utánam, és még mindig Seattle-ben tartja a pelyhes hátsófelét. - őszintén mondtam, hiszen féltettem őt. Még ha ezt nem is a legjobb módon mutattam ki felé. - Hogy mióta? Lassan öt hónapja. Tudod, csak ő volt nekem... ez idáig. De muszáj volt ott hagynom őt. Ágált ellene, sőt... eléggé össze is vitáztunk. Képtelen volt megérteni, hogy nem jöhet velem. Túl... öntörvényű. Ezért is gondolom, ezért is tartok tőle, hogy végül utánam jött. Abba pedig inkább bele se merek gondolni... - elsavanyodtam. Bármennyire is tahó voltam vele sokszor, vagy éppen bunkó... A fiam. És szeretem. És túlságosan is féltem. Talán pont azért, amilyen...
- Gondolom... ez most nem olyan jó neked... - sütöttem le a szemeimet, még közelebb húzódva Faye-hez. Némileg hezitáltam még, jó pár lélegzetet kellett lenyelnem, mire újra képes voltam megszólalni. - Szerintem kedvelnéd... - pillantottam végül fel rá. Hirtelen meg is lepett, hogy ennyire közel sikerült hozzá ülnöm. De nem hátráltam el...
- Nekünk... nekünk... nincs... közös... valami? - tétováztam a kérdés megalkotásában, már csak abban is, hogy egyáltalán kimondjam-e. De nem ártott, ha ezt is tudom...
- Megengeded...? - néztem rá áthatón, ahogy ujjaim megindultak a keze felé, míg másik tenyerem görcsöse szorongatta a félig elfogyasztott italt. Csak le ne ejtsem...
Ha pedig nem húzta el magát, úgy finom megérintettem, majd ujjamat rátekertem az övére. A bőre forró volt, finom... Szinte átbizsergett tőle az egész testem.
Ember feletti érzés volt...
- Ez jó... - mosolyodtam el, ahogy tekintetem immár az egymásba kanyarodó kezünket fürkészte...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Pént. Okt. 04, 2013 12:17 am

Csak elmosolyodtam annak, hallatán, hogy ő nem aggódik a falkák helyzete miatt. Én itt voltam az elmúlt néhány hónapban, láttam, hogy mennyire elharapódzott a dolog a két fél között. Hiába nem voltam részese, azért itt élek, vagy mi a fene, és a légkör elég feszültté vált. Ezt bármelyik kóbor érezhette szerintem, egyébként ezért sem szerettem volna csatlakozni egyik táborhoz sem. A másik oka pedig az volt, hogy itt volt még egy számomra kedves személy, akihez igazodni szerettem volna, ha már ő volt itt előbb. Ha úgy dönt majd, hogy csatlakozik valahová, akkor én követni fogom talán zokszó nélkül, de azt nem tudnám elviselni, ha esetleg egymással szembe kerülnénk. Ott szakadna meg a szívem, és talán ez lenne a kisebbik gond. Nem, erre felesleges is volt most gondolni, mert úgysem fog megtörténni, ezt biztosra vettem!
- Rendben, észben fogom tartani. Ígérem! – jelentettem ki komolyan, és úgy is gondoltam. Ha úgy fogom érezni, hogy valami nem oké, akkor úgyis ő lesz az első, akihez segítségért fordulni fogok. Jó, még ott volt a húga is, de azért ő mégiscsak más, mint egy hím. Aiméenek nagy szája van, és szerintem nem is kellett félteni annyira, mint engem, de egy nőstény mindig más. Én ezt a régi eszmét vallottam, még ha manapság konzervatívnak, idejétmúltnak tűnik is. Romantikus alkat vagyok, nem tehetek róla. Valamilyen szinten én ezt is ennek okaként tartottam számon.
Aztán persze szóba került az a téma, amire egyáltalán nem tudtam mit reagálni. Nem vagyok én olyan birtoklásra hajlamos, hogy sajnáljak tőle egy kölyköt, vagy ehhez hasonlók. Csak ez valahogy azt jelentette, hogy a szíve meg fog oszlani, a fontossági sorrenddel együtt. Hogyan kelhettem volna én versenyre egy kölyökkel, akiért felelősséggel tartozott? Egy teremtő és a kölyke közötti kapcsolat általában szoros volt és egyedi. Az enyém is az volt a sajátommal, mai napig hiányzott nekem. Én ehhez kevés voltam, ez biztos, ettől függetlenül viszont még érdekelt, hogyan történt és ki az illető.
- Úgy tudtam, a falkák csak jó indokkal fogadnak be kölyköket… - dünnyögtem magam elé. Persze mit tudhatok én erről? Nagyon régen volt már, hogy utoljára tagja voltam egy ilyen családnak. Lehet, hogy Seattleben mások a szokások, én nem tudhattam. Nem is nagyon akartam feszegetni, mert nem volt hozzá jogom. Fájt igazából arra gondolnom, hogy engem elfelejtett és a helyemet valaki más vette át. Még ha nem is egy másik nő volt az illető, de attól még fontos lett számára, jelenleg fontosabb, mint én voltam. Ha nem uralkodtam volna magamon olyan erősen, akkor biztosan kicsordult volna egy kósza könnycsepp erre a gondolatra, de nem hagytam. Keménynek kellett maradnom, ha ezt az egész helyzetet túl akartam élni úgy, hogy egyikünk sem sérül túl sokat.
- Ha ennyire a gondoskodás és az összetartozás volt ott a szokás, akkor hogyan voltál képes hátrahagyni őt? – kérdeztem kicsit felháborodva, megrázva a fejemet. Ha egyszer megtette, akkor már felelősséggel tartozott érte és hoznia kellett volna magával, nem pedig otthagyni valakiknél. Ez felelőtlenség volt, és egyáltalán nem tetszett nekem, de szerintem ez érthető volt. Valamilyen szinten bennem mindig munkálkodott az anyai ösztön, valahányszor a gyerekek közelébe kerültem. Márpedig elég sokat voltam abban a közegben, tekintve, hogy nekik szenteltem az életem. – Tehát hasonlít hozzád – mondtam ki azt, ami legelőször eszembe jutott a jellemzés után.
- Furcsa – mondtam némi gondolkodás után, mert ez jutott eszembe, amivel ki lehetne fejezni mindazt, ami bennem volt. – És igen, fáj, hogy van neked valaki, aki fontos. Akivel új, vidám emlékeid vannak, én pedig idegen vagyok számodra. Én, aki jobban ismerlek bárkinél… - sóhajtottam halkan. – Mindegy, felejtsd el! Ez most nagyon önző volt, amit mondtam – ráztam meg gyorsan a fejemet, hátha ezzel elűzhetem az utóbbi néhány másodpercet, amikor meggondolatlanul kicsúsztak a szavak a számon. – Igen, biztosan! – hagytam rá, mert magamat is meg akartam győzni arról, hogy kedvelném a fiút. Egyébként nem húzódtam el, amikor közelített hozzám. Ott maradtam mozdulatlanul, és örültem neki, hogy végre tett egy kicsi lépést az intimitás felé, az eddig olyan mesterkélt távolságtartás után. Az nekem annyira idegen volt…
- Nincs – fájdalom suhant át az arcomon, ahogy válaszoltam neki, ezért el is kaptam néhány pillanatra a tekintetem róla. – Nincs semmink… csak az emlékeink voltak – szomorúan mosolyogtam rá, amikor ismét felnéztem. Hagytam, hogy megfogja a kezemet, bár az engedélyadásnál csupán egy bólintásra futotta tőlem. Jól esett az érintése, meg is szorítottam hát egy kicsit a kezét, miután ujjaink összekulcsolódtak. – Igen… - dünnyögtem alig hallhatóan. – Hiányoztál nekem. Nagyon! – suttogtam el a szavakat, szinte bele sem gondolva, hogy mit mondtam ki. Hogy milyen hatással lehet ez rá, és hogy talán elüldözöm ebben a pillanatban a túlzott tolakodásommal. Ha nem féltem volna ennyire tőle, akkor még arra is megkértem volna, hogy öleljen át. Olyan magányosnak és elveszettnek éreztem magam nélküle, most pedig, hogy itt volt és ugyanakkor mégsem, csak még rosszabb lett.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Szomb. Okt. 05, 2013 1:52 pm

- És ez nincs is másként. Indok mindig van, a kérdés inkább az, hogy megéri-e. Connorért viszont bátran állíthatom, hogy megérte. Még, ha jobbára csak a bajt keresi is. Idővel, nagyszerű farkas lesz belőle. Csak ki kell várni... - tovább már nem is folytattam. Elvégre fájt belegondolom, hogy amekkora szélhámos, idétlen, és hirtelen, hamarabb gázolja el egy kamion, mint hogy lepengessen száz évet. Persze, mertem remélni, hogy ennél okosabb. És... hát úgy is tűnik, hogy az. Leszámítva a spontán döntéseit. Ezeken még csiszolni kéne...
Kérdésére azért összerándult a szemöldököm, és az arcjátékom is jobbára keserűbe fordult. Lesütöttem a szemeimet, kicsit talán azért is mert szégyelltem magam, még ha tudtam is, hogy nincs miért.
- Ez nem képesség kérdése. Mert nem az... - vontam oldalra szám szélét. - Nehéz volt ott hagynom őt, de tudtam, hogy nagyobb biztonságban van, ha a seggén marad. Nem tudtam hova jövök, nem tudtam milyen bukkanókat vetít majd elém az élet. Egy kölyköt, lásd be... nem tehetek ki ekkora feladatnak. - sóhajtottam fel. - Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, ahogy azt is latba vetettem, hogy majd vissza megyek érte egyszer. Ha eljön az ideje. Inkább attól félek, hogy már úton van ide... - szinte biztos voltam benne. Ha előlem képes volt meglépni két hónapja, csak mert összevesztünk, akkor a falka elől is lazán elpucol.
Aztán felnevettem. Persze, csak halkan. Hasonlítana rám? Meglehet... Bár, tény, hogy nem emlékszem eddig milyen voltam, de lappangó vonások már eddig is felütötték a fejüket bennem. Azok pedig cseppet sem vétózták meg az állítását, szóval... van benne ráció. Legalábbis én látok.
- Megértem... - suttogtam csupán, ahogy arról beszélt - őszintén -, hogy valahol ez fáj neki. - Nem volt önző. Valószínűleg én is így éreznék a helyedben. - bólintottam is mellé megadón, elismerőn. - Faye, én... nem tudom mit lehetne erre igazán mondani. Csak azt tudom, hogy valami emberfeletti érzés jár körbe a közeledbe. Hatalmasabb, mint a bennem élő bestia. Ez nem véletlen, és hidd el: érzem. - talán nem csak őt nyugtattam ezekkel a szavakkal. Sőt, biztosan. Annyira zavarodottnak éreztem magam, annyira kusza volt bennem minden. Egyszerre éreztem, és voltam üres. Elképesztő érzés... elképesztően rossz.
- Emlékek... - ismételtem a szavait, nagyobbat nyelve. - Remélem, mihamarabb kapok belőlük én is. - mosolyodtam el szelíden, kedvesen, már amennyire képes voltam rá. - Így.. csak egy fél vagyok. Sőt... csak egy negyed. Mondhatnám akár izgalmasnak is, most, hogy itt vagyok veled. Veled, akit talán újra meg kéne hódítanom, eeezt... nem tudom. Csak azt érzem, hogy fontos vagy nekem. Csak azt érzem, hogy megveszek a közeledben. Bámulatos... - botránkoztam meg vegyített csodálkozással, még a szemhéjaim is belerezegtek. Hihetetlen dolog volt ez, valami elképesztő impulzus.
De jó volt... Akár csak az, ahogy ujjaim végül bólintása nyomán a kezére csavarodtak.
Borzongatott, felemelt... melegséggel járt át. Kis híja volt, hogy nem csúsztam még közelebb, hogy nem húztam magamhoz, pedig... valahol annyira illetlennek, tolakodónak éreztem volna és mégis... annyira természetesnek tűnt, hogy erre vágyom.
- Azt hiszem... mélyen, legbelül... te is hiányoztál nekem. Még, ha nem is tudtam ki vagy, még ha... nem is tudtam milyen vagy. Hatalmas... űr tátongott bennem, aminek egy része még most is meg van ugyan, de... mintha már összébb ment volna. - pillantottam fel rá végül félszegen, halovány, finom mosollyal ajkaimon. Egyszerre képes lettem volna annyi mindent mondani neki, és mégis semmit... semmit az ég egy adta világon, ami formálhatta volna a perc elhulló homokját.
Csak néztem őt... kutatva a zöld íriszekben a fényt, meghemperegve az azokból áradó forróságban, gyengeségben, erőben...
Egyszerre csak rászorítottam a kezére, ugyan gyöngéden, de mégis kapaszkodón, amikor...
Egyszerű villanás.
Képek, kapkodók, gyorsak... aztán laza pause. És ott állt Ő. Előttem. Ajkain kényelmes, széles mosoly ült, ahogy közeledett, majd magához ölelt lázasan.
A szemeim lecsukódtak, a testem pedig újra és újra megremegett, ahogy más, és más képeket láttam. Az ő szemszögéből, az ő érzéseivel.
Körülöttünk erdő vonult, kissé talán régimódi faház, és épp ehhez illő öltözet karolt át minket. Mintha rég lett volna... talán egy évszázados emlék.
Igen... Emlék.
De nem az enyém!

Hirtelen elengedtem őt, kitépve magam az elém játszott képek sorozatából, döbbent, feszengő, homályos pillantással keresve meg Faye-t.
- Mi az isten volt ez?! - hátráltam egyet - automatikusan -, a szívem pedig ezres fordulatszámmal kezdett verni. Nem tudom, hogy ő látta-e azt, amit én. Csak reméltem... Ahogy azt is, hogy magyarázatot tud erre adni.
Mert ez nem szokványos volt... ez nem szimpla visszaemlékezés... Ez... ez valami más...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szomb. Okt. 05, 2013 3:47 pm

Nem tudtam semmi okosat mondani neki, mert nem ismertem a fiút, akiről szó volt. Nem tudtam sem alátámasztani, sem megcáfolni azt, hogy tényleg megérte-e beharapni őt és farkassá tenni. Éppen ezért csak haloványan elmosolyodtam, hogy azért valamiféle reakcióm mégiscsak legyen, ne úgy üljek ott, mint ahogyan éreztem magam valójában; teljesen letaglózva. Annyira sok volt nekem is most minden infó, amit megtudtam tőle, mint neki lehetett az, hogy rátalált a múltjára. Mindenekelőtt rám, és ugyebár tőlem azt is megtudta, hogy innen indult el néhány hónapja, és nem mellesleg van egy húga is, aki szintén alig várta, hogy hazaérjen végre az ő nagy és erős bátyja, aki annyira hajlamos volt ostobaságok elkövetésére. Ennek ékes bizonyítéka volt az is, hogy most nem emlékezett semmire.
- Én ezt mind megértem, és nem is elítélni akarlak, de akkor sem értek ezzel egyet – nem féltem kimondani a véleményemet, mert nem volt rá okom. Előtte igazán szükségtelen volt palástolni a nemtetszésemet, és azt szerettem volna, ha erre ő is rájön, méghozzá minél hamarabb. Talán az érzelmeimet rendszerint még előle is elrejtettem, de a vélemény egy teljesen másik lapra tartozott. Az ugyan mindenkinek volt, csakhogy én a sajátomat hallatni is szerettem, nem csak úgy magamba fojtani, mint sokan mások, akiket elnyomtak. A karrieremben úgymond főnök voltak, és ez az oldalam a magánéletben sem volt más, csak ott inkább gyengédségre vágyó nőként voltam jelen, ez azonban nem zárta ki egy percig sem azt, hogy elmondhassam, amit valójában gondolok. Ez így volt jó, legalábbis az én meglátásom szerint.
- Szerintem egy kölyöknek a teremtője mellett a helye jó sokáig – folytattam az előbb már megkezdett gondolatmenetemet. – Főleg akkor, ha még csupán néhány hónapja farkas. Egyébként is, hány éves ez a Connor? – kérdeztem kíváncsian, mert erre még nem tértünk ki. Lehetett akár 15, vagy 30 éves is, mindenképpen a kölyke lenne, de azért nem volt mindegy, hogy emberként is csupán egy gyerek-e, vagy már felnőtt férfi. Őszintén érdekelt, mert ha az előbbi lehetőség áll fent, akkor már aggódni is elkezdek majd, számomra mi sem természetesebb. Ugyan a kamasz fiúk már kész férfinak tekintik magukat, számomra akkor is csak gyerekek, és én értük élek, így magától értetődő számomra, hogy foglalkozok is velük, mert fontosak számomra. Mint valami rossz tündér keresztanya!
Miután témát váltottunk, egyfelől hálás voltam érte, másfelől viszont fájt arról beszélni, hogy nekünk nem volt senki egymáson kívül, aki fontos lett volna. Nekem itt volt Riley afféle társként és valami pótlékaként, neki pedig volt húga, igazi családja. Azzal áltattam magam nagyon régóta, hogy mindez elég ahhoz, hogy az ember boldog legyen, de az igazság az, hogy cseppet sem voltam erről meggyőződve, még ha képes voltam bizonygatni is magamnak álmatlan éjszakáim során.
- Azt neked kell tudnod, hogy szükségét érzed-e annak, hogy újra meghódíts. Hogy érek-e neked ennyit még most is… - mosolyogtam haloványan, szemeimben fájdalom csillogott. Reméltem, hogy a lelkesedése nem csupán annak szólt, hogy nagyon új volt neki ez a helyzet, meg az érzések, amiket keltettem benne. Mert számomra is egyértelmű volt, hogy hatással vagyok rá, ezzel mindig is tisztában voltam. Attól még, hogy nem emlékezett rá, a tudatalattija és a teste egészen biztos, hogy még emlékezett rám, a farkasával egyetemben. Ezt nem lehetett letagadni, vagy úgy tenni, mintha semmi nem lenne közöttünk. Igenis volt!
- Ez kedves! – böktem ki ostobán, mert nem tudtam, hogy mit mondhatnék erre. Az is lehet, hogy csak most érezte úgy, hogy az a bizonyos űr már nem olyan nagy, de majd pár nap múlva talán rájön, hogy semmi sem változott meg benne, csupán azt hitte. Az biztos, hogy azt megint csak nem viselném valami jól, de ezen már meg sem lepődtem. Túl sok volt bennem a kétség, hiába volt olyan fájón ismerős az érintése, és hiába örültem neki annyira, hogy ott van mellettem. Láttam a szemeiben azt a tartózkodást, amit egyetlen nő sem akar látni annak a férfinak a szemében, akit szeret. Nem tehetett ugyan róla, de attól még így volt, ez ellen nem lehetett mit tenni.
Mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, én élveztem ugyan a helyzet pillanatnyi meghittségét, de az emlékek annyira fojtogattak, hogy csak későn kapcsoltam, hogy mi történik. Én szüntelenül rajta gondolkoztam és a múlton, úgyhogy egyáltalán nem volt meglepő, hogy pont vele kapcsolatos képek tódultak a fejembe egyfolytában. A meglepő inkább az volt, amit rajta láttam, mintha megijedt volna, vagy kicsúszott volna a talaj a lába alól. Nem tudtam hirtelen mire vélni, ahogyan azt sem tudtam, hogy miért nem jutott hamarabb eszembe, hogy belepillantson az emlékeimbe, hátha beugrik neki valami. Azt hiszem, hogy semmiképpen sem akartam, hogy túl sok legyen neki ez az este, erre tessék! Aztán rájöttem, hogy miért nézett olyan furcsán.
- Nem tudod, igaz? – kérdeztem kicsit döbbenten a felismeréstől. – A vérvonaladnak hála képes vagy uralkodni az elmén rövid ideig, és emlékeket is meg tudsz osztani másokkal. Te most az én fejembe néztél bele… - árultam el neki. Kicsit én is furcsán éreztem magam, mintha valaki a titkaimat akarta volna kideríteni. Ha tényleg így áll és ő is azt látta, amit én, akkor biztosan arról is volt fogalma, hogy tényleg mennyire fontos nekem. Vagy nem, nem tudtam pontosan, hogyan is működik a képessége.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Szomb. Okt. 05, 2013 5:34 pm

Várható volt, hogy nem fog egyet érteni velem. Miért is tenné? Én sem értek magammal egyet, még ha látom is a miértekre valóválaszok sorozatát.
Connor jó gyerek, a maga módján. Viszont annyi galibát csinált már, annyit őrültséget, hogy nem akartam kitenni egy ekkora megpróbáltatásnak. Új város, új élet... Új közeg. A fene tudja milyen farkasok járnak itt, vagy bárhol máshol. Egyelőre még azt se tudom, hogy én ki vagyok, nem hogy számos más... "valakik". Nem. Akármennyire is bánt, a legjobb döntés volt őt Seattle-ben hagyni. Még akkor is, ha tudom... vagyis sejtem: mára seggemben van.
Rosszabb, mint egy rohadt patent. Az legalább lecsatolható. Egy időre...
- Tény. Talán nem is fogod megérteni... De jobb ez így. Féltem őt Faye. Te... te nem tudod milyen szeszélyes. - vontam meg a számat ma már kitudja hányadszorra. Talán így kéne maradnom, és akkor nem kéne percenként tornáztatnom magam.
- Tizenhét. - nyögtem ki kelletlenül. Igen, igen, igen! Tudom, hogy barom vagyok, hogy mellette volna a helyem, kár ezen lovagolni. Tudom, hogy az én felelősségem, tudom, hogy nekem kéne őt az életre nevelnem. Tudom! De még most is csökönyösen tartom magam ahhoz, hogy nagyobb biztonságban van a falka mellett, mint mellettem. Ebben még Faye sem tud megingatni, ebben nem...

Minden másban viszont igen... Nagyon úgy látszik. Hiszen egyszerre ver félre a szívem, és áll meg, majd kezd rá irdatlan iramra, milyen légvételem után. Mint valami elcseszett, elkattant robot. Észhez tér, majd totál áramszünet, aztán zavart áramkör hibára jellemző vonásokkal esik majdnem darabjaira.
Ijesztő azért...
Szavaira akaratlanul is elmosolyodtam, finoman pillantva íriszeibe. Még, hogy akarom-e? Fogalmam sincs. Viszont, azt tudom, hogy minden zsigerem, porcikám, inam megfeszül érte. A közelsége pedig egyenesen lázas állapotba küld. Ez csak jelent valamit.
- Jó nagy marha lennék, ha nem így lenne... - vallottam be kicsit szégyenlősen, zavart vigyort futtatva képemre.
Olyan furcsa volt még mindig ez az egész. Hiszen itt van egy olyan nő, akiről jóformán álmodni se mernék. És ez a csodálatos nő minden reális gondolkodást megdöntve: engem szeret. Nem tudom miért, nem tudom, hogy van-e ennek bármi értelme is. Csak az bizonyos, hogy eszem ágában sincs elmenni egy ilyen lehetőség, sorsszerűség, boldogság mellett. Nevezzük akárhogy is, tárgyilagosíthatjuk is akár, ez a dolgokon semmit se változtat.
Bárcsak emlékeznék rá... legalább egy kicsit!

Ám... ezzel egyidejűleg, vagy következetesen utána... - nem tudom, összemosódik -, de némi választ kaptam talán arra, ami már hónapok óta nyomaszt. Falatokat, magamból, belőle, az elmúlt életemből.
Eleinte persze nem értettem, és igen, kifejezetten megrémített az egész. Hogy lehet, hogy emlékeket, képeket látok, ilyen élesen, élethűen, olyan valakiről, akiről eddig nem is tudtam, hogy létezik!?
Megremegtem, ahogy elhúztam magam tőle, és kicsit talán hátra is dőltem a meglepettségem alkotta viharban.
Az állkapcsom összerándult, a szoba pedig egyszerre tűnt fagyosnak, és forrónak. Hirtelen még azt sem hallottam meg, ahogy a teás bögre kicsusszanva a kezemből a padlón landol, majd erőteljes koppanással hal el a fa burkolaton.
- Bo... bocsánat! - kaptam észhez, vagy mihez... és már hajoltam is le, hogy összekaparászva a törött darabokat, a zsebemből előbányászott zsebkendőkkel próbáljam felitatni az erdei gyümölcs illatot ontó, ezer irányba csorgásnak induló levet.
- Elnézést, csak... ne haragudj. - köhögtem még ki magamból, miközben szavai már időközben célt értek dobhártyámba. Talán meg is álltam egy pillanatra a mozdulatok sorozatában, újabb döbbent arckifejezéssel bámulva Faye-re.
- Képes vagyok mások emlékeit látni? - hökkentem meg őszintén, nagyokat pislogva magam elé, miközben már sikerült nagyjából eltávolítanom a padlóról a ragadós tea maradványokat, a törmelékeket. Azzal mondjuk nem számoltam, hogy én is sebezhető vagyok, így egy rossz pillanat következtében sikerült átvágnom az egyik bögredarabbal a tenyeremet.
- Csessze meg! - szisszentem fel, elkapva kezemet a maradványoktól, sietősen szorítva azt ökölbe.
- Erről mindenképp szeretnék többet hallani, de... előtte ezt jó lenne kidobni. És ha nem vagyok tolakodó egy kis gézt, vagy simán egy koszos konyharuhát kérhetek? - arcom ezúttal már oldottabb volt, a vonásaim nem feszültek meg, csupán egy újabb - más jellegű - zavar mosoly mászott fel szám szélére.

Ha pedig utat kaptam, el is indultam. Akár utána, akár előtte... Aztán meg is szabadultam a darabokra tört bögrétől, amennyiben sikerült levadászni a szemetest.
- Majd... hozok egy másikat helyette. Még egyszer bocsánat, ez... elég kellemetlen. - túrtam bele tarkómon át hajamba - az ép kezemmel -, ahogy derekam megtalálta a konyhapult szélét.
- Szóval, azt mondod... emlékolvasó vagyok. Érdekes... - dörmögtem csak, kapkodva a gondolataim között. - Azt eddig is tudtam, hogy tudom uralni mások elméjét... irányítani őket. Ezt elég sokszor szívesen is vették a falkában. De ez új. - nyögtem ki végül sérült kezemet belefektetve a tenyerembe.
- Amit láttam... Faye. Az megtörtént? - kérdeztem végül rá talán a leglényegesebb dologra...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Szomb. Okt. 05, 2013 7:01 pm

A legjobb lett volna, ha meg sem kérdezem, hogy hány éves a kölyök, de hát előbb járt a szám, minthogy gondolkoztam volna, és hopp, hirtelen már az is kiderült, hogy fiatalabb, mint amire számítottam. Még csak nagykorú sem volt, a világnak semelyik felén. Hirtelen csak a fejemet ráztam meg, és inkább nem mondtam semmit. Attól féltem, hogyha most elkezdenék vele veszekedni a felelősségről és ehhez hasonló felnőtt marhaságokról, akkor fogná magát és kisétálna innen. Fogalmam sincs, hogy miért lett hirtelen az a benyomásom, hogy ő is csupán egy nagy gyerek, de ezt gondoltam. Ez az egyik napról a másikra élés nem éppen felnőtthöz méltó volt az én szememben, a felelősségérzettől pedig pláne távol állt. Amikor újra találkoztam vele itt a városban még hónapokkal ezelőtt, akkor megfontoltnak tűnt, egy üzletet vezetett, és olyan volt, mint egy háromszáz éves férfinak lennie kell. Most viszont? Nem, köze sem volt ahhoz, bár ezt betudtam annak, hogy gyakorlatilag csak pár hónapja annak, hogy tud magáról. Hogy egyáltalán a saját szemében ő létező, hiszen a múltról halványlilája sem volt.
- Te mindig is jó nagy marha voltál, No… szóval, Colin – mondtam szeretettel, miután emlékeztettem magam arra, hogy milyen néven is kellene őt hívnom mostantól. Nem nagyon állt még rá a szám, de igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ez megváltozzon. Minden csak megszokás kérdése, nem igaz? Egy név a mi életünkben mit sem számít, habár magamat tekintve ez nem volt igaz. Ugyan én is számtalan néven éltem már a világban, de a keresztnév mindig ugyanaz maradt. Nekem nem volt kedvem ahhoz, hogy számtalan új életet hozzak létre és éljem is azt, mint a csalók és a szélhámosok szokták. Én nem voltam az, csupán hosszabb élet adatott nekem, mint az átlagos embereknek, ezért időnként szükség volt egy kis névfrissítésre.
Miután azonban megtörtént a kis incidens az emlékekkel és a kézfogással kapcsolatban, legalább annyira meglepettnek tűnhettem, mint ő maga. Mondjuk én nem magától az élménytől voltam összezavarodva – hiszen az alapvetően nem volt ám kellemetlen -, hanem attól, ahogyan rám nézett. Utána fogtam csak fel, hogy most először történt meg vele hasonló azóta, hogy emlékei vannak, így elsőre pedig elég sokkoló lehetett. Pontosan ezt olvastam ki a szemeiből, a vonásai változásából, és amikor elejtette a bögrémet, ijedten rezzentem össze mellette. Egyből aggodalmasan néztem előbb a földre, majd vissza rá, aztán letettem a sajátomat az asztalra, valahová középtájra, nehogy azt is leverjük véletlenül.
- Semmi gond, majd én feltakarítom! – mondtam elhessegetve a gondolatát is annak, hogy ez baj lenne számomra. – Igen, képes vagy – mosolyogtam rá biztatóan, miközben feltápászkodtam kényelmes helyzetemből és gyors léptekkel kimentem a konyhába, hogy egy nedves ronggyal térjek vissza, amivel felitathatjuk a ragadós teát. Nem örültem volna neki, ha az kutya kezdi el felnyalogatni, vagy esetleg bogarak jönnek az édes és ragadós padlómra. Mire azonban visszaértem, már úgy tűnt, hogy nagyjából összeszedte a cserepeket, úgyhogy én csak leguggoltam és elkezdtem törölgetni. Csak a szitkozódás hallatán pillantottam fel, tekintetemben pedig egyből aggodalommal teli fény csillant. – Elvágtad a kezed? – hagytam félbe egyből az adott mozdulatsort, és felegyenesedtem.
- Gyere, máris ellátom! – jelentettem ki határozottan, mihelyt átmentem doktor nénibe. Úgy masíroztam ki a konyhába, mintha ez lenne életem legfontosabb útja, és miközben a rongyot beledobtam a mosogatóba, hogy majd kiöblítsem, megmutattam Colinnak a kukát, hogy kidobhassa a törött szilánkokat. – Ne törődj vele! – legyintettem egyet, aztán magamhoz hívtam. – Gyere, tartsd egy kicsit a víz alá, addig hozok mindent, ami kell – reméltem, hogy azt teszi, amit mondtam neki, én pedig addig elmentem a fürdőszobába, hogy előbányásszak némi fertőtlenítőt, meg kötszert. Alig egy perc múlva már ismét a konyhában voltam, vele.
- Nem tudom pontosan, hogyan működik a képességed – vontam meg a vállaimat kissé tanácstalanul, miközben biccentettem felé egyet és határozottan megfogtam a kezét, tenyérrel felfelé fordítva. – Ez kicsit csípni fog, de holnapra már csak egy halványrózsaszín heg lesz, semmi több! – jelentettem ki, egy pillanatra sem hagyva félbe azt, amit elkezdtem csinálni. Gyorsan és szakszerűen tisztítottam és fertőtlenítettem le a sebet, aztán körbetekertem, gyorsan állítva el ezzel a vérzést. Valószínűleg már úgyis elindult a regenerálódási folyamat, úgyhogy különösebben most már nem aggódtam, csak elsőre ijedtem meg egy picit. Nem túl profi egy főorvostól, de ez van, ha személyes érzelmek is kötnek egy pácienshez.
Közben elkezdtem visszapakolni a dobozba, amiből előszedtem az elsősegély holmikat, de ettől függetlenül tisztán értettem a szavait. Miután lezártam a tetejét, csak akkor fordultam oda felé, arcomon már hűlt helye volt az aggodalomnak, csupán a komolyság maradt.
- Igen – feleltem tömören, szinte már magától értetődően. – Megtörtént. Azok az én emlékeim voltak. Ugyan csak töredékek, amik éppen eszembe jutottak, de mind megtörtént – két karomat közben összefontam magam előtt. – Miért, talán azt hitted, hogy egyszerűen kitaláltam őket, hogy megtévesszelek? – vontam fel a szemöldökömet kissé talán sértetten. - A kezed rendben lesz! - mondtam hirtelen, aztán választ sem várva fogtam magam és kivonultam a konyhából, vissza a fürdőbe. Kellett néhány másodperc egyedül, és ezt az alkalmat használtam ki. Két kezemmel rátámaszkodtam a mosdóra, és vettem néhány mély levegőt. A tükörképemre tekintve mást sem láttam, mint mérhetetlenül nagy fáradtságot és reményvesztettséget.
Vissza az elejére Go down
Colin e’Lemaître
Wagabond
Colin e’Lemaître

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 121
◯ IC REAG : 131
◯ Lakhely : Akárhol...
Re: Közös helyiségek // Vas. Okt. 06, 2013 9:43 am

Csak bólintottam - elég szerencsétlenül -, mikor megkérdezte, hogy elvágtam-e a kezem. Nem is értem, hogy lehetek ennyire béna! Komolyan nem... Persze, ledöbbentem, ezt kár tagadni, de hogy kiejtsem a teát a kezemből?! Hihetetlen...
A mai este folyamán bebizonyosodott, hogy képes vagyok újra és újra elképedni.
Mindenesetre követtem őt, ki a konyhába, kidobva a darabokra tört maradványokat a kukába.
- Hagyd el... majd begyógyul. - vontam meg a vállaimat, hiszen ez nem akkora cucc. Lehet, hogy kellően mély a seb, de holnapra kutya baja nem lesz. Mégis... ahogy megindította a vizet, kissé talán kelletlenül, de oda sétáltam, és alá tartottam.
Aztán felszisszentem az erős csípés hatására, ami hirtelen átrázta a testemet, ellenben egyéb jelét nem adtam a kevésbé sem kellemes érzés hatásairól. Csak csendesen álltam, míg elszaladt, tekintettem egy ideig az eltávolodó alakját fürkészve, amit végezetül a csobogó vízrohamra emeltem.
Ezernyi gondolat tépte az elmémet, kattogtak a fogaskerekek. Meglehet: túl sok ez mára nekem, fene tudja. De... mégsem vagyok képes leállni. Még mindig többet akartam tudni, talán többet is, mint eddig!
Ahogy visszaért, engedelmesen mozdultam, hogy ha már ennyire ragaszkodik hozzá, hogy ellássa a sebet, hát tegye. Persze, a csípés hallatán azonnal sikerült is megéreznem a maró jód jótékony mozgását. De már nem szisszentem fel, csupán az arcomon rándult meg jó pár izom...

Egy időre bele is feledkeztem az egészbe, ahogy ujjai újra és újra végig söpörtek a tenyeremen, amiket folytonos figyelemmel kísértem. Nem, nem azért, mert az érdekelt volna mit és hogy csinál. Egyszerűen csak... még ez is képes volt magával ragadni. A keze! Beszarok magamon...
De ez is múlandó... mint minden más. Hiszen, miután lekötözte a sérülést, már fordult is el tőlem, elpakolt, majd egészen hűvös tekintettel pillantottam rám újra. Nem igazán értettem mi zajlik le benne, persze nyilván megértettem, még ha nem is láttam át.
- Mi? - kapcsoltam hirtelen, ahogy felhúzott szemöldöke alatt pengeélessé olvadtak ajkai. - Nem, dehogy! - de közben már elindult, én meg csak pislogtam, hogy mi a fasz van! A lábaim automatikusan indultak volna utána, de valami belső erő visszatartott, lefogott.
Nem mozdultam.
Legalábbis egy-két percig nem. Muszáj volt összeszednem a gondolataimat, amik jelen helyzetben jócskán szét volta szóródva elmém repedező padlóján.
Vettem egy mély lélegzetet végül, és megindultam... utána. Csak az illatát tudtam követni, hiszen azt, hogy hova ment... nem láttam. A fürdő előtt mégis megtorpantam, hezitálva, tenyeremet ráemelve a formásra faragott ajtó lapjára.
- Faye... - bukott ki belőlem rekedtes, el-elakadó hangon a neve. Ezúttal már két tenyérrel simultam az ajtóhoz, homlokomat is neki támasztva. - Félre értettél... Csak azt akartam tudni, hogy amit láttam, az egy konkrét emlék volt-e, vagy egy érzelem kivetülése. - ráharaptam az ajkamra, miközben a szívem már fájdalmasan kondult fel mellkasom üregébe. Zavarodottnak éreztem magam - újfent -, noha ezúttal Faye miatt. Nem tudtam, hogy most megbántottam-e, vagy sem. Nem is tudom, hogy kell kezelni egy ilyen helyzetet!
- Mindegy... sajnálom. - löktem végül el magam az ajtótól, egyet hátrálva is tőle. - Talán jobb, ha elmegyek. Én... én nem akarlak bántani. - ráztam meg a fejemet, tétován fordítva végül hátat a fürdőszobának. A kezeim a zsebembe martak, az arcom pedig a padló felé kókadt.
Ramatyul éreztem magam, ez kétségtelen. Nem is értem, hogy képes egy ember egyik pillanatról a másikra olyan magasból, ilyen mélyre zuhanni, ahogy most én érzem magam. Ezek teljesen új dolgok számomra. Túlságosan is azok...
Csendesen lépkedtem, lassan, esetlenül, ahogy becéloztam végül a kijáratot.
Nem akartam elmenni... tény. De bántani sem akartam Őt tovább...
Vissza az elejére Go down
Faye Chèvrier
Gyógyító
Faye Chèvrier

KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 215
◯ IC REAG : 219
◯ Lakhely : Fairbanks
Közös helyiségek Tumblr_n9mouaKRSu1qablhto2_250_www.kepfeltoltes.hu_
Re: Közös helyiségek // Vas. Okt. 06, 2013 12:23 pm

Tudtam, hogy azok után, hogy úgy elviharzottam, borzasztóan hisztisnek tűnhetek a szemében, de nem érdekelt. Már maga a feltételezés is, hogy én esetleg meghamisítanék úgymond emlékeket, borzasztó volt számomra. Mégis, hogyan képzelhette ezt? Persze, a kézenfekvő magyarázat máris ott volt, miszerint nem ismert engem, de ez akkor sem vigasztalt. Sohasem lettem volna képes valakit úgy átejteni, hogy aztán nekem hasznom legyen belőle. Mármint ilyen kegyetlen módon egészen biztos, hogy nem tettem volna. Más érzelmeivel játszani könnyű, ha az illető tudja, hogyan csinálja, de én mindig is képtelen volta rá, túl lágyszívű tudok ehhez lenni. Másoknak bezzeg annyira könnyen ment, szinte magától értetődő volt, hogy játsszanak azokkal, akiket el akarnak tiporni. Néha irigyeltem őket, még ha a legtöbbször meg is vetettem mindnyájukat.
Fogalmam sem volt egyébként arról, hogy hány perc telhetett el, mióta magára hagytam a konyhában. Talán csak másodpercek, de az is lehet, hogy sokkal több. Nem érdekelt, egyszerűen szükségem volt arra, hogy leküzdjem a mérhetetlen szomorúságot, amely bennem uralkodott és természetesen arra is, hogy rendezzem a gondolataimat. Annyira kusza volt minden a fejemben, mintha legalábbis én lettem volna az, akinek nincsenek emlékei a múltjával kapcsolatban. Ha én így éreztem magamat, akkor el sem tudtam képzelni, hogy ő vajon miken mehet keresztül.
Azt hittem, hogy el fogom sírni magam ott a mosdóra támaszkodva, de ez nem történt meg. Amikor hallottam a folyosóról beszűrődő tompa, közeledő lépteket, akkor pillantottam csak fel a tükörre újra, és meglepettem láttam, hogy mind a két szemem száraz volt. Ez azt jelentette, hogy lelkileg kezdtem szépen lassan megedződni, hiába éreztem összetörtnek és sebezhetőnek magam. Még egy mosolyt is elnyomtam, amiért büszke lehettem magamra, de végül mégiscsak a fájdalom volt az, amelynek árnyéka átsuhant az arcomon.
Tisztán hallottam a halkan elsuttogott szavakat. Azt is tudtam, hogy őszintén mondja őket, mert mindenféle hamis él hiányzott belőle. Halkan sóhajtottam fel, és most először merült fel bennem, hogy talán tényleg félreértettem és túldramatizáltam az egészet, de mégis, mit kellett volna most tennem? Egyből kivágni az ajtót és a karjaiba bújni, mintha minden rendben lenne? Már megint nem volt rendben semmi, csak ez alkalommal teljesen más ok miatt, mint a korábbiak során. Hogy ez most jó, vagy sem, még magam sem tudtam eldönteni. Talán felesleges is lett volna ilyesmiken morfondírozni, mikor hallottam a búcsúzásnak szánt szavakat és az ezúttal már távolodó lépteket. Gyorsan kellett döntenem, és én döntöttem.
Abban a pillanatban megfordultam, és kinyitottam az ajtót. Míg ő a nappalin át közelítette meg a bejárati ajtót, én addig a konyhán átvágva tettem meg ugyanazt, csak képességeimet felhasználva jóval gyorsabban, mint ő tehette volna meg, ha kicsit is siet. De nem sietett, én pedig az ajtóban kerültem elé, mellkasom előtt összefont karokkal állva, mint valami elmozdíthatatlan bástya. Nem telt volna neki sokba, hogy arrébb tegyen az útból és kisétáljon, de ez cseppet sem zavart.
- Az a baj veled, hogy talán tényleg nem akarsz megbántani, de mégis mindig újra megteszed – sóhajtottam egyet fáradtan, miközben zöld íriszeimet belefúrtam az övéibe. – Nem egy konkrét emlék volt, hanem több. Érzésekhez párosuló képek… - válaszoltam a korábbi szavaira, melyeket az ajtó túloldalán suttogott el. – Nem akarom, hogy elmenj – vallottam be, miközben egyik kezemmel futólag megérintettem az arcát, de szinte egyből vissza is húztam. Ez alkalommal én voltam az, aki nem akart tolakodó lenni. Még ha ez nem is illett a távolságtartó, megközelíthetetlen nő szerepéhez, amit magamra akartam ölteni. Büszkének kellett volna maradnom, ehelyett már megint mit csinálok? Hagyom, hogy az érzelmeim uralkodjanak el felettem…
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

KARAKTERINFORMÁCIÓK
Re: Közös helyiségek //

Vissza az elejére Go down
 

Közös helyiségek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

 Similar topics

-
» Közös helyiségek
» Közös Helyiségek
» Közös helyiségek
» Közös helyiségek
» Közös helyiségek

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
◯ North Star FRPG :: Lezárt Helyszínek :: Faye & Connor háza-