A falka területének északi határvidéke, perem terület, amit a farkasok általában kerülnek az itt rájuk törő kellemetlen, borzongató érzések miatt. Úgy tartják, az Első Falka rég elhunyt Atanerkjeinek szellemei járják a vidéket, őrizve idegen, ártó szándékú vérfarkasoktól és távolt tartva sajátjaikat, intve őket a biztonságot jelentő territórium elhagyásától.
Megforgatom a szemem, amikor a keresztre reflektál. Tudom, hogy viccel és habár számomra ez egy fontos szimbólum, úgy vagyok vele, hogy igyekszem értékelni a humorát, mert vele kell töltenem rengeteg időt és a farkasom ragaszkodik az övéhez, tehát jobb, ha valahogy megpróbálunk egy hullámhosszra kerülni, vagy legalább én próbálok meg az övére hangolódni. - Ne azt csinálj nekem, hanem egy rendes ruhásszekrényt, amibe nem csak be lehet gyűrni a cuccokat, hanem normálisan beakasztani. - mert a komód erre nem alkalmas és ha már vele kell élnem, akkor vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. És ha már egyszer asztalos, akkor megcsinálhatja. vagy vegyen egyet. Nem számít. Átalakulás után odaszaladok hozzá és kergetőzésbe kezdünk. Játék az egész, én is annak hiszem, és nyilván az is. Tetszik amúgy a dolog, egészen jó érzés, hogy most szabadon van a farkasom és teszi, ami jól esik neki. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom gondolni, de most ezt érzem, hogy nem is olyan rossz dolog ez az Izé, vagyis a farkas. Aztán gyorsítani kezd, én meg a hátsójába csapódok, amikor megáll. ~ Legközelebb tedd ki a féklámpát... ~ fel sem tűnik, hogy milyen könnyedén küldöm felé a gondolatot. Pedig ez még nem megy nekem könnyen, amikor direkt akarom, akkor nem megy. Most azonban csakúgy összejött. Kicsit fáj a nózim, meg is nyalom és a mancsommal megdörgölöm. Megfordul és lehasal, hát én is ezt teszem és rá figyelek. Mikor azt "hallom", hogy kapjam el a mancsát, akkor belemegyek, elvégre tanulok, hát elkezdek kapkodni a mancsa után és még élvezem is a dolgot. A farkam csóválom és nagyon koncentrálok, hogy ügyesen teljesítsek. Ahogy ő feláll, folytatom a dolgot, egy ideig elszórakozunk, majd vakkantok egyet és Alexre vetem magam, játékból. Ha sikerül, akkor meghempergőzünk egyet, ami szerintem vicces.
Amivel nem számoltam úgy egy hónapja, az az, hogy Lau olyan szinten hívő, hogy az már nekem fáj. Tudom én, hogy a keresztre tett megjegyzéseim bosszantják, de nem bántani akarom vele, csak viccelődök. Mégis mit nézzek egy fán, vagy egy fém kereszten, amire rávágtak egy öntött formát, mondván, húúú, az ott akkor Jézus. Hát persze... jó hogy nem fröccsöntött műanyagot imádnak, meg hordanak olyan amulettként. Hát ennyit jelent nekem egy kereszt, két egymásra merőlegesen lefektetett fadarab, amin ha kedvem van, élesíthetem a karmaimat, vagy koptathatom a fogaimat, semmi több. Mégis mit imádjak? A levegőt ott fent? Azt szeretem, baszki, anélkül nem élnék, hát na, de most mit kellene magasztalnom? A láthatatlant, ami nincs, csak bemagyarázták, hogy juj, de. Meg a fiát, aki nem a fia, de ne vegyük el a hívők kedvét, legyen. Hagyjuk a rizsát, és ugyan én röhögök az egészen, de azért tudomásul veszem, ez Launak fontos dolog. De templomba nem megyek vele, azt nem, olyan nincs, engem oda be nem rángat, de még turistaként sem, rohadjak meg, ha én oda beteszem a lábam feszületeket nézegetni. ~Megcsinálom. Az első ötlet, ami még jónak is tűnik, persze ki a tököm gondolt arra, hogy egy kis nősténynek nem csak gatyái vannak, ingei meg pólói? Én nem, az tutkó, én aztán sok mindenre gondoltam, de arra nem, hogy ilyenekkel foglalkozzak. És akkor még nem elég a hold hívása, nem, nekik havi bajuk is van ezen kívül. Tiszta őrület. A múltkor is mi volt? Hülyeségből lázat akartam mérni, és mi akad a kezembe, na mi? Tampon baszki, egy tampon, és nem azzal a kezemben nyitok ajtót, mert kopognak? Nem magyarázkodtam, mégis mit mondtam volna, elhajítottam a hátam mögé. Nehéz dolog ez az apásdi, még mindig nem tudom kezelni rendesen. Most viszont vadászni fogunk, azaz gyakorlunk, és kergetőzés után jön a becsapódás. Hogyne, szerelek magamra kislámpákat és csengőt is, hogy mindig lehessen tudni, hol vagyok. ~Használd az érzékeidet, figyelj. Megbökdösöm, hogy felálljon, aztán kezdődhet a csapkodás. Aranyos, ahogy ugrál és próbál lecsapni, folyamatosan nehezítek rajta, mert már nem csak elugrok, hanem helyzetet is változtatok, szokja ezt is. Ahogy vakkant, halkan morgok és hagyom, hogy a hátamra ugorjon. Mehet a birkózás is. Játékosan tanítom, hogyan forduljon ki egy-egy mancs alól, ezért néha lenyomom a földre, hol meg csak arrébb gurítom, hogy minél előbb fel tudjon állni, vagy finoman megharapom, hogy próbáljon szabadulni a fogásból. Egy darabig játsszunk, aztán ismét a kergetőzésé a szerep. Egy nyulat kapok el, de csak annyira sebesítem, hogy Lau is meg tudja fogni. ~Kapd el, ahogy gyakoroltuk, ugorj rá.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Felfedő körút a mai napra is. Hála a rugalmas munkaidőnek, ma hamarabb kiszabadultam a tetováló székből, és úgy gondoltam, kicsit felfedezem a vadon sűrűjét. Gyalog vágtam neki a vidéknek, miután haza értem. Morrighan még nem volt otthon, így egyedül indultam neki a környéknek. Farkas érzékek vezettek, meg némi mendemonda, aminek utána akartam járni. Mivel más farkasokkal egyenlőre nem akartam összefutni, legalábbis territórium védelmező elhivatott Falka béliekkel, egyenlőre óvatosan közlekedtem minden felé. Az erdő lenyugtatott, a környék élettel telt világa természetességet és otthonosságot sugallt. A magasba törő hegyek csodásan festettek, és igen pezsdítő érzéssel volt, mind rám, mind Farkasom érzékeire. Ritka alkalmak egyike, hogy pajzsomat teljesen leengedtem, így szívva magamba természet anyánk hívogató szépségét. Már órák óta kirándulhattam, mikor egy kavicsos patak vidékre lyukadtam, a sűrű erdő mélyéről. Furcsa érzés fogott el, és idegen illatok kavarodtak a levegőben. Hallottam meséket, hogy északon van egy határ vidék, amit az itteni Falka Őseinek szelleme óv, és véd, és sok Farkas messze elkerüli e vidéket. Beletúrtam kiengedett hajamba, majd a kavicsokon lépdelve a patakhoz sétáltam. Csodásan sütött a nap, a hegyek oltalmazó magasai a vidék fölé hajoltak. Egyszerű ujjatlan fekete pólót viseltem, egy fekete farmert, és egy bakancsot. Csuklóimon egy-egy bőr karkötő pihent. Leguggoltam, és a hideg vízbe merítettem a markomat. Csodás vidék. Megmostam az arcom, de Farkasom éberen őrködött, hogyha bárkit erre fú' a szél, azonnal megérezzem. A madarak csiripelő hangjai, a víz zubogása, fák leveleinek hangjai akár egy kórus, nyugtatták érzékeimet.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Milyen meglepő, hogy arra jártam, amerre a madár sem jár... párdon, a madár az igen, mert csiripelt. Jó, az iróniából azt hiszem ennyi elég is. Egyáltalán nem meglepő, hisz bár falkában éltem valahogy mindig is magányos farkas voltam. De istenem, több évtizedig éltem így, a vadonban... nem csoda, hogy még most is oda vágytam. S ha vágytam, hát bizony mentem is. Eskának köszönhetően, szinte láthatatlanul. Energiáim elfedte a vérvonalam, mintha ott sem lennék, lopakodó, halk, nesztelen lépteim sem zavarták meg a környezetem. A nyulak nem kezdtek el futni, a madarak sem reppentek a távolba félelemmel. A pajzsom nem húztam fel, csak a vérvonalam rejtett mások elől és ezzel együtt mégis mindent. Már hajnal óta jártam a vidéket, s sokszor agyaltam azon, hogy amennyit én kint vagyok nyugodtan be is oszthatnának. De mennyivel jobb így, kötelezettségek nélkül. Amerre egy átlag falkatag nem jár, arra én annál inkább. Így volt ez a Naturalak völggyel is, míg Darren kölyke nem kezdett el sűrűn kijárni oda. A franc sem érti azt a kölyköt, hogy miért jó neki ott. De a határhoz Ő sem ment, bár más kérdés, hogy csak az Apja tiltására nem tette. Én viszont igen, azonban megéreztem, hogy valaki van itt. Hallottam a lépteit, melyet a víz zaja mellett is könnyű volt kiszűrni. Éreztem a farkasát és arcomra egy vicsor került. Figyelj csak, úgy sem látsz. Közelebb lopakodva a fák, bokrok takarásában szemléltem a másikat. Fekete-fehér bundám egyáltalán nem látszódott, bár lényegtelen, lévén, hogy háttal volt nekem a másik és épp a kezeit merítette a vízbe. Minden probléma nélkül közelítettem meg, hisz tudtam, hogy nem érzi, a nesztelen közlekedésben meg segítségemre voltak az éveim és az, hogy minden szegletét ismertem a helynek. Csupán egy ugrásra voltam mögötte, mikor az arcát kezdte el mosni, na ez volt az a pillanat, amikor a földtől elrugaszkodva ugrottam a másiknak, pontosabban a másikra. Ha minden igaz, ledöntöttem előre a vízbe, de nem sebeztem meg. Én magam meg csak ott álltam a víz szélén és a patak a mancsaim nyaldosta. Ha nem úgy esett, akkor valószínűleg rajta voltam, ami pech... neki. Mert így is, úgy is közvetlen közelről néztem a hím íriszeibe, de utóbbi esetben a súlyommal is kellett valamit kezdenie. Nem akartam bántani, de ezt nem érezhette, csak a vicsorgó morgásom volt az, mely jelezte; ésszel. Fekete íriszeim a másikat kémlelték, de nem lettem figyelmetlen. Harcol voltam valaha, van amit fellehet adni, de van, ami sosem múlik... a berögződés. Naná, hogy számítottam valami támadásra. Pláne, hogy nem érezheti rajtam még a falka szagát sem. Tényleg semmit. A jelenlétem is csak azért egyértelmű, mert közvetlen fizikai kontaktusba került velem és lát is. Ha csak nem vak... aztán kitudja. De nem szóltam, amúgy sem vagyok beszédes, csak vártam. Imádom Eskát.*
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A víz hidege csodásan hűsített, s egy kicsit kócos loboncomba is beletúrtam vizes kézzel, üdítő volt a hideg. Finnország hidege jutott eszembe, s a tél. Nem is kell sokat várni már rá. Elmúlik az ősz, s a hideg hó újra eljön. Remélhetőleg itt talál. Tetszik ez a város, legalábbis az eddig történtek, az eddig megismert lelkek arra ösztönöznek, hogy maradjak. És szórakozzak. Hehe. Kiakartam egyenesedni, amikor hirtelen valami, vagy valaki a hátamnak esett, és bele a patak jéghideg vizébe dobtam egy hasast. Prüszkölve fordultam egy pillanat alatt a hátamra a vízben, és a fölém magasodó, vicsorgó nőstény farkas szemeibe néztem. Meglepett, tény és való. Farkasom ugrásra készen mordult fel bennem, de egyenlőre csak mozdulatlanul meredtem a fölém magasodó, csöppet sem bizalomgerjesztő Fenevadra. Hullámaimból a kezdeti meglepettség hamar eltűnt, és hamarosan a másik hullámaiba kapcsolódtak. Bár nem tudtam semmit kiolvasni belőle, még a szaga is ismeretlen volt érzékeimnek, megpróbáltam Vérvonalam képességét bevetve kicsit viszonozni a szíves fogadtatást. A szemeibe néztem, szemem ezüstösen ragyogott fel. Egy egyszerű pillanatképet villantottam fel lelki szemei előtt. Egy farkas feküdt alatta, egy nőstény. Gyengéden az orrát az övéhez érintette, a hullámok gyengéden, szeretetteljesen kapcsolódtak az övéibe. A nőstény megnyalta a pofáját, mancsát játékosan a másik mancsához érintette. És a kép el is múlt, s mire a másik felocsúdott, kezem a mellső lábai alá fonódott, s egy gyors, erőteljes lökéssel segítettem magam mellé, a vízbe dőlni. Félre gurultam tőle, ha esetleg megtámadna, de ahogy megpróbált feltápászkodni, nevetésben törtem ki. Tiszta víz volt a bundája, és mulattatott az egész. Nem támadtam felé, semmi jelét nem adtam, hogy rossz szándékú lennék, s hogy ezt be is bizonyítsam, óvatosan felálltam két lábra, majd a közelében leguggolva nyújtottam felé a bal kezem, így láthatta a hold jelképét a tenyeremben. Ha közelebb jön, megsimítom a nyakán a bundáját, ha nem, akkor én merészkedek közelebb, hogy ez megtörténjék, persze csak ha engedi.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Csak ott álltam, hogy miért mentem neki? Ó, ezt annak nem lehet nevezni. De a reakciókból sok mindent meglehet tudni. Csak meredtem a hímre, azonban az egyik pillanatról a másikra megvillantak a szemei és már tudtam, hogy valami következik. Azonban azt nem láttam előre, hogy mi. A kép az elmémbe villant, viszont azon nyomban taszítottam ki a másikat, amint felsejlett előttem a nőstényfarkas. Pajzsom hirtelen csaptam fel és mordultam a másikra. Ezt nem kellett volna. Már léptem is fenyegetőn felé, mikor megragadta a lábaim és maga mellé rántott. Nem várt dologra nem lehet sokat reagálni, pláne ha nem igazán akartam ártani a másiknak. Csupa vizesen álltam fel és néztem a másikra. Nem érdekelt a külsőm, pedig egy ázott farkas nem a legszebb látvány. Hazudik az, ki mást mond. A nevetésére csak mélyen morogtam és ezt betudhatta hiúságnak is. A pajzsom nem eresztettem vissza, így semmit nem érezhetett felőlem. A felém nyújtott kézre egy gondolat futott át az agyamon. Méghozzá az elmebaja felől érdeklödő. Mert, hogy nincs rendben a fejében valami, az fix. De rajtam aztán ne múljék, csak néztem, hagytam, hogy közeledjen, mert én nem mentem. Abból nem eszik. A második simogatásánál, azonban hirtelen kaptam oldalra a fejem és fogtam rá a karjára a karjára. Ha megpróbálja kihúzni a pofámból, akkor bántani fogom, hisz szorosabban fogok ráfogni. Jobb, ha nem próbál meg menekülni. A pajzsom kissé megengedtem, de csak annyira, hogy a szavak elérjenek hozzá és az övéi hozzám. Ilyen apró résen nem tud képekkel próbálkozni. Vagyis, megpróbálhat... de úgy is kizárom.* ~ Alvós macinak nézel? Mit keresel itt idegen? ~
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A merényletem sikerült, bár egy kissé könnyebben kitépte magát az elme rabságból, mint gondoltam. Viszont így már sejtem, miért volt képes ilyen sunyin letámadni, és így rejtve maradni előlem. Úgy tűnik, ez folyik az ereiben. A bizalmi gesztusomra elkapta a kezem, mire enyhén felszisszentem, ahogy a húsomba mélyedtek a fogai. Bár csak tartott, és nem nagy kunszt, ha megszabadulok egy kartól, mert hát visszanő, de sajna se a munkahelyen, se sehol máshol nem tudnám kimagyarázni, hogy bocs, pár hétig kimaradok, mert egy Farkas társ letépte a karom. De nyugi, majd újra kinő, ne féltsetek! Ugyan, ez tök természetes, maradj csak otthon, pihend ki magad! Bárcsak ilyen könnyedén menne az ilyesmi. A Teliholdakat is épphogy meg tudtam oldani. Másrészről a megrendelt referencia munka nem késhet, márpedig fél kézzel kibaszott szar verni azt a vasat. Úgyhogy marad a szokásos szitu... Mélyet sóhajtva letérdeltem elé, és tartottam a karom, majd csendesen néztem a farkas szemeibe. Nem rángattam a végtagom, és csöppet sem zavartattam amiatt magam, hogy ez nem éppen egy természetes dolog. Más már rég pánikolva szaladna, vagy tépné ki magát ilyen helyzetben, vagy visszatámadna. Így viszont csak kissé félrebillentett fejjel figyeltem a nőstényt. ~ Ha alvós macinak néznélek, az ágyam csücskében csücsülnél, és azt lesnéd, mikor haza érek, hogy viszem fel a csajokat, és teszem őket magamévá az ágyban. - küldtem neki, mindezt úgy, mintha csak azt kérdezte volna, süt e szerintem a nap az égen, - Másrészt meg nem keresek semmit, csupán fel akartam deríteni az itteni vidék mendemondáit. De ezek szerint sikerült némiképp, mert a Vidék Szellemei rám küldtek, téged. Nyugodt vagyok, és tovább tartom a kezem, bár érzem, ahogy szorul a fogai között, és be kell valljam, nem épp egy kényelmes dolog kavicsokon térdelve azt várni hogy az egyre jobban sajgó karomat elengedje végre, egy eléggé ki (vagy be?) számíthatatlan nőstényördög. Bár meg kell hagyni, szemrevaló így is, ahogy kinéz, pláne ahogy végignézek a hátán, és bundáján látom a tetoválását. Ha átalakulna, szívesen térdelnék előtte még tovább. ~ Ha már így cseverészünk, te mi járatban errefelé? Te volnál a környék Védelmező Farkasa, netalán Robin Hood, csak női kiadásban? Mentális hangom továbbra is nyugodt. Sőt, talán még élvezem is a maga nemében a szituációt.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Okos. Legalábbis okosabb, mint azt elsőre látszik rajta. Nem rángatózik, nem kezd el menekülni... tudja, hogy csak saját magának ártana vele. Szavaira csak összeszaladt a szemöldököm, mi ebben az alakban nem látszódott. ~ Mendemondák? S mégis, hogyan akartál egy utána járni a legendának? Ha meghalsz... esetleg. De így... egy egyszerű farkas, sehogysem fejtheti meg, hogy mi valós vagy valótlan Tupilek s Alignak történeteiből. Szerinted Te vagy az első kalandozó lelkű, kiváncsi aki szeretne utána járni? Nem csak fiatal vagy, de még egy kölyöknél is ostobább. ~ Sosem finomkodtam, hangszínem azonban semmilyen. Se nem megvető se nem semmi, azok csak a szavaim. Ám nem túlzottan érdekelt a másik, a lényeg az, hogy a mi területünkön van egy idegen. Ott, ahol nem rég meghurcoltak egy kölyköt. ~ A vidék szellemi, nem küldenek senkit maguk helyett! Tiszteld az ősöket kölyök! ~ Figyelmeztettem s hangom ezúttal morgóssá vállt, fogaim megfeszültek a karján s felsértették a bőrt, s vére íze a fogaimra került, bár tény, ez még csak felületi. De jobban jár, ha hatszor meggondolja, hogy miként beszél a szellemeinkről, anyáinkról s apáinkról. S jobb ha csak én hallom. ~Nem Casanova. Ez a MI területünk, ahova bepofátlankodtál. Jogunk csak nekünk van kérdezni; nem tűrjük meg az idegeneket magunk között. Ha csak nem azért jársz erre, hogy személyesen az Atanerkünk elé járulj. Bár azt nem így tennéd... remélem. Én vagyok az, aki mindig ott van, ahol semmi nincs. Ha pedig a személyes jelenlétem érdekel... itt szoktam pihenni, de tőled jelenleg nem lehet. Zavarod a környéket s a nyugalmat a mosakodásoddal. Mióta jársz közénk? ~
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Az elkövetkezendő néhány mondatra felnevetnék, de azt hiszem, akkor egy karral kevesebb lennék. Szelíd mosoly jelenik meg az arcomon. Istenek, nők... Mondasz valamit és máris ellened fordítják. Franc essen beléjük, hogy a nyelvük a fegyverük nem igaz? Kb., mint mikor szerelmeskedni akarsz, és helyette leküldenek a boltba kenyérért. Ilyenkor áldom az eszemet, meg a természetemet, hogy nem maradtam sokáig semmilyen nőstény mellett. A szavai nem igazán hatnak meg, de a hangszíne, amivel ezt előadja, annál jobban szöget üt a fejemben, ráadásul lekölyköz. Natan, gratulálok, egy besavanyodott, bölcselkedő, Falka mániás tagot fogtál ki. Illetve, ő fogott meg téged. A fájdalomra felhúzom az egyik szemöldököm, Bestiám morogva villantja ki agyarait, de én magam semmit se teszek, az orromba kúszik saját vérem illata. Bármennyire is "kiszámítható", sajnos a jelen helyzetben neki van igaza. Olyan értelemben, hogy védi a területet. A gáz csak az, hogy nekem fogalmam se volt róla, hogy betévedtem a Falka területre, hisz messze elkerülöm egyenlőre őket. Nincs eléggé körbevizelve a környék cicamica! De az is tény, óvatosabb is lehetnék. Na mindegy, most már itt vagyok. Fáradtan sóhajtottam, s ép kezemmel eltűrtem egy tincset a szememből. Tisztára, mintha Californiában lennék. Juhúúú, újra gyakorolhatjuk a farkas etikettet! Illetve, nem is pont azt, inkább... az emberi jó modort. Bár ki tudja, ha annyira idős, akkor úgyis a Bestiája diktál, és ha minden áron vért akar majd ontani, akkor úgyis azt fogja tenni. ~ Ha azt mondtam volna, hogy kirándulok, akkor abba kötne bele. - mondtam, miközben könnyedén váltottam magázódásra - Tudja mit, legyen önnek igaza. Nem fejthetem meg, nem lehetek elég magasztos, és nem érhetek fel az Ősökhöz eléggé, hogy bejárjam életük helyszíneit, hogy lássam, hol éltek, s lerójam előttük tiszteletemet. Oh, valóban nem! De ha egy kínai turista csoport vigyorogva dobálja szét erre a szemetet, fotóznak mindenfelé, vagy épp a fakitermelők járnak erre, meg zavarják a környéket, nem tépi ki a karjukat érdekes mód, ők eléggé felérnek Őseinkhez... - nézek szét. Nem is sejti a nőstény, miket tudhatok a Szellemekről, Őseinkről, de ezt nem kötöm az orrára. Jobb is, ha csak egy idegen "kölyköt" lát bennem, semmi többet. ~ Már ne is haragudjon, de a kölyök szót két farkas használta rám életem során, ebből az egyik már nincs köztünk. Kérem, hagyja meg nekik ezt a tisztet. Az Atanerkes szövegére csak futólag végignézek magamon. ~ Hmm... ha Falkába csatlakoznék, igaza van, nem így mennék. Meg talán nem kerülő úton mennék. Na igen. Nem pont itt lyukadnék ki szerintem, ha Falka látogatóba mennék. Köztudott amúgy is, hogy minden Falka a mai világban olyan helyen van, ami az emberek hétköznapi életéhez tartozik. Legyen ott az orrod előtt, és már észre sem veszed! Kicsit fura lenne, ha kb. 15-20 ember folyton kijárna az erdőbe, az isten háta mögé, ismeretlen okokból, ez még egy gyereknek is feltűnne. ~ A tiszteletről csak annyit. Kettőnk közül, ön volt, aki hátba támadt. Kettőnk közül ön az, aki ok nélkül harapdál és készül letépni a karom, és kettőnk közül ön az, aki az Ősök földjén éppen vért ont. - a földre csepegő vér pirosan csillog a köveken - Ha a Szellemek megbüntetnek, hogy megmostam az arcom a vízben, akkor bocsánat, ha magát zavarja, akkor csak arra tudok következtetni, hogy nagyon-nagyon öreg farkassal állok szemben, aki egyre betyöpösödöttebb. Unalmas élete lehet, ha mindig olyan helyen jár, ahol nincs semmi. Néha kapcsolja be a tv-t, és meglátja mennyi minden zajlik a világban, vagy menjen el sétálni. ~ Nem érdekel, mit pampog itt, és ne haragudjon, de magasról teszek arra, hogy ezt a helyet uralma alá vonta. A kis zászlót sehol se látom, vagy táblát. Ha bepofátlankodtam, ez van, nem tudtam, hogy ez már Falka terület. Teljesen le van húzva a pajzsom, így is megmutatva az Ősök felé, hogy miben járok. Én megadtam maga felé a tiszteletet, az, hogy a simogató gesztusomat lenézőnek találta, hát ez van, ez is önt jellemzi, de hát ugye egy ilyen farkast, mióta érdekli egy "kölyök". - vállat vonok. Na ja, ha ennyire leszarná, nem itt mentális üzenetekkel bombázna, és nem tartaná a kezem. ~ Viszont, szeretném megkérni, hogy engedje el végre a kezemet. Legyen szíves! - engem érdekel, mi lesz a kezem sorsa, de nyugodt vagyok, hisz annyiszor növesztettem már vissza a végtagjaimat életem során, mint eddig szerintem egyik Farkas társam se. Nem esnek nehezemre a szavak, nyugodt vagyok. Elmondtam a véleményem, ő is, és? Mindkettőnknek jobb. Éljen! Nem támadok, továbbra is tartom a kezem, és ugyanúgy térdelek előtte. Ha attól lesz boldog, hogy hasra vágjam magam előtte, hát akkor azt fogom tenni, magasról leszarom. Minden idősebb farkasban benne van, hogy ő az idősebb, Bestiájuk velejárója. Még egy szubmisszív természet is, ha tudja, hogy még nála is gyengébb egyeddel, vagy lélekkel áll szemben, erőt kezd el fitogtatni. Ha ez a nőstény most ettől boldog, akkor legyen. Nekem nem esik nehezemre kérni, megtenni dolgokat, amiket elvárnak, vagy tiszteletet mutatni. Nem vagyok előítéletes. Csak utána azzal is számoljanak, ha nem tetszik valami, akkor azt a tudtukra adom. Jelen pillanatban nem tetszik, hogy rágcsálják a kezemet.... Bár végülis, estig elvagyunk itt. Vagy holnap reggelig.
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*Az igazság az, hogy már csak kötekedni volt kedvem, mert épp miért ne és ha kell hát megtalálom az alapját annak, hogy ezt meg is tegyem és még csak túráztatnom sem kell magam. A vicces, hogy pont a másik nyújtott megfelelő alapot azzal, hogy egy pár centivel átlépte a határt. Mert lássuk be, elenyésző volt melyre nem sokan kapnák fel a fejüket és csak kijjebb intik a delikvenst. Ajkaim mosolyra húzódnának, ha épp nem farkasalakban lennék. Tökéletesen látja, akkor abba kötök bele. Viszont egyenesen vádaskodás az, melyet elém tár és ez nem tetszik. Egy morgással intem csendre. ~ Ha akár csak egyetlen darab erre jár... én magam szedem ketté. Legyen az kínai szemetelő vagy épp favágó. Bár utóbbitól védet terület, hivatalosan és a turista úti programban sincs benne. Szóval kapufa Bogaram... ~ A tisztre tett mondatára nem reagálok. Több okból sem. Egyrészt nem volt birtokos, másrészt nekem aztán mindegy. Nekem most ez esett jól és kész. Nem tetszik, le is út meg fel is. Ja, hogy ahhoz el kéne engednem? Hát ez pech... Aztán meg az én pechem jön, hisz a hosszas szavaiból annyit hallok, hogy blablablablabla és blabla na meg blablabla. Egy lemondó sóhajjal eresztem el és váltok alakot még akkor mikor valami zászlóról magyaráz. Hosszú, derekamig érő hajam kiengedve, vizesen omlik a hátamra. Bőröm kissé nyirkos de minden szégyenlősséget mellőzve ülök le a kövekre.* - Mennyiért fognád be végre? * Kérdezem meg a szemeim forgatva és a lábaim felhúzva melyet át is karolok így kicsit előrébb dőlve támasztom meg a térdemen az állam. A hátamon jól látható a tetoválás és a billog, azonban ezt a másik nem látja. Hisz, úgy helyezkedtem... legalábbis ha csak nem váltott helyzetet.* - Ha már itt vagy... csak... hallgass el. Maradj csendben. Fürödj ha már nincs lakásod vagy mit bánom én, de csendben csináld. * Pillantottam rá barna íriszeimmel és hangom kissé csilingelő, mintha csak kérném a dolgot. Ám az érzéseim, azok nem árulhatnak el semmit. Már csak azért sem, mert mind a vérvonalam és mind a pajzsom védett. De ha csak nem szólt, akkor némaságban meredtem előre, még levegőt is csak halkan véve. Bár kételkedtem abban, hogy a férfi csendben tud maradni. Egyik sem tud. Alexen kívül persze.*
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Milyen fasza, hogy türelmesnek vallom magam a gyerekekkel. Meg a vén troll tyúkokkal is. S végül a nagy előadásom közben elengedi végre a karom, s egy megkönnyebbült mosoly jelenik meg arcomon. Na, a célt végül is elértem, ha nem is azzal, amit mondtam, hanem csak azzal, hogy pofáztam. Natan, te egyre tehetségesebb vagy, remélem tudod! Szavakkal sosem tudtam igazán meghatni senkit, inkább pofonokkal, erre tessék. Ma is tanultunk valamit. Fél füllel hallgatom, amit mondd, s egyáltalán nem zavartatom magam, mikor átalakul. Szép csibe, egy házisárkány természetével. Az ilyen nőket kell alaposan megbaszni, s utána rájönnek, hogy nem feltétlenül ők a mindenség. Bár ki tudja, lehet az Alfája szukája, és annak a mancsai alatt, egy seggnyaló, "mindent megteszek érted" természetté válik. Mily sok arcuk van a lelkeknek. Hajh... aztán ki tudja? Apakomplexusos, leszbikus, vagy a jó ég tudja... Vagy egyszerűen csak nem tetszik neki a képem. Pedig most borotválkoztam! Mosolygok ezeken a gondolatokon. Mulattat a csaj. Leültem törökülésbe a patak vize elé, s a nő közé, így ismét háttal voltam neki. Milyen fantasztikusan megbízok az emberekben. A patak hidege kellemesen hűsíti a sebem, s lemosom a vért a bőrömről. Nem fáj, nem zavar. Nyugodt vagyok, s kellemes bizsergés fut végig a hidegtől a testemen. Mozdulataim csöndesek voltak, hisz csak élveztem a csendet, elvégre ezért jöttem ide magam is. Pajzsom továbbra is szabadon hagytam. Farkasom megrázta magát, néha a másik felé pillantott, de mivel nem érzékelte, hogy az mocorogna, körbe ölelt, s ő is inkább a természet adta nyugalommal foglalkozott. Lehunytam a szemem, lassan mély levegőt vettem, hogy a levegő kitisztítsa elmém. Nos, foglalkozzunk azzal, amiért ténylegesen ide jöttem. Tenyereimmel a köveken végig simítottam, hogy érzékeim, s farkasom még inkább érzékeljék a környezet lüktető életét. A szél susogása, az erdő halk zörejei, a nő halk levegő vételei, a patak csobogása. Mosolyogva engedtem fel a Bestiát, igaz csak addig, hogy karmaim, s szemfogaim megnyúljanak, de továbbra is csak törökülésben ültem a földön, a kavicsokon pihentetve kezeimet. Fenevadam felmorrant, s elindultak a bennem lévő dallamok, hogy megmutatkozzanak az ittenieknek. Cry of the Celts úgy tört fel lelkem zugaiból, s szállt hullámaimmal, mint egy orkán, aki épp most kel táncra. Nem mozdultak ajkaim, nem dúdoltam, csend vett körbe, csupán hullámaim vitték szerteszét az erdőbe, a patak vizébe, a kavicsok alá, levelek közé, föl az ég felé az egyre gyorsabb, dübörgő dallamokat. Vérvonalamat használva hullámaim lángokat, táncoló alakokat idéztek, szállt a képzeletem, s festette a tájat, akár egy vásznat. Nem éreztem a nőstény hullámait, úgy hiszem, pajzs védi, bár tudom, ha most megnyílik, akaratlanul is, de érezheti, hallhatja, láthatja mindazt, amit teszek. De nem érdekel, csak az számít, amit most teszek. Megnyílok az Őseimnek. Vérem, lelkem táncolt, pezsgett, s hullámaim úgy fürödtek a környezetben, mintha most szabadultam volna egy börtönből, s élvezem a Szabadságom. Valamilyen szinten, ha úgy vesszük... haza tértem.
Letettem a csomagjaimat a hallban, és azonnal eljöttem. Nem akartam megmaradni a házban, még úgy sem, hogy viszonylag távol esik a lakott területektől. Nemrégiben még nem volt valós otthonom, és furcsa érzés egy évszázad után ismét visszatérnem az életbe, amit a halandóknak kell elviselniük. Ezen nem javított sokat az, hogy a testem ügyes-bajos dolgainak elintézését magamra vállaltam, de még csak a hosszú repülőút sem. Valahogy nem szerettem egy csőbe zárva hosszabb időt eltölteni, miután legutóbb elégtem. Nem tudtam, egészen pontosan hová megyek, de tudtam, menni akarok. A saját, két lábamon, nem átváltozva. Úgy akartam bejárni a várost, a környező erdősségeket, mint gyermekkoromban, gyalog, mintha nem lenne bennem semmi különleges. Fölfelé egy emelkedőn, lefelé egy dombon, szaladva a fák között, mint akkor, régen… Mégsem éreztem ugyanolyannak. Hasonlított, persze, de még a fák is megváltoztak, újak nőttek a régiek pedig sokkal-sokkal öregebbnek tűntek, mint akkor, amikor szemem utoljára látta őket. De hát évszázadok teltek el, hogy is remélhettem, hogy pont az otthon marad meg olyannak, amilyen volt? Az emlékezetem vezetett. A fák közül szinte hallom a nevetést, hol nővéremét, hol pedig gyermekkori ismerősökét, barátokét. Mire kiérek a sűrűből, és meglátom, hová érkeztem, már halovány, nosztalgikus mosoly ül az arcomon. A terület északi határa, és a kicsiny, csörgedező patak, amely mellett sok-sok időt töltöttem el farkassá válásom után. Ahol elmélkedtem, ahol vágytam, ahol leszámoltam mindazzal, amit bátyám felesége iránt éreztem, de az csak ismét és ismét megkísértett. És emlékszem, itt talált rám egy nap Tupilek. Csöndesen szólt, alig zavarta meg a magányom, ahogy a szellemek körbeöleltek, de mégis megtörte a hely varázsát a számomra. haragudtam rá emiatt? A legkevésbé sem. Most lassan megyek a befagyott vízhez, és csak nézem a jégtükröt. Nem egyszer tettem már ezt is, de az arc, ami visszanéz rám, zavarba ejtően más, mint amely az emlékeimben él. Arcomat erős szakáll borítja, hajam torzonborz, szemem inkább az űzött vadé, mint a vadászé. hazatértem hát. Elmosolyodom. Semmi sem volt a régi, de az otthon legalább nem ment sehova.
A több órás repülőút kimerítő volt, de mindent feledtetett velem az a pillanat, amikor leszálltam a gépről és arcon csapott a csípős alaszkai szél. Már csak pár perc kocsiút és otthon vagyok! - gondoltam én, de ahogy elsuhantak mellettem az épületek, úgy a kedvem is alábbhagyott. Idegen épületek, idegen utak, idegen emberek... Vajon megtalálom e még a vízesést, vagy azt a hatalmas fenyőt, amit Kilaun annyira szeretett? Megőriztek e bármit is ezekből vagy bevásárlóközpont, kalandpark és tudom is én még mi került a helyükre? Az motel csak átmeneti, ahova kipakolok, reményeim szerint találok valami olcsóbb albérletet idővel - nem tervezek gyorsan lelépni, akármiért is jöttem vissza. Vajon a megmaradott testvérek tetoválása is felizzott? A cipőimből, kabátomból ki se bújok, csak levágom a cuccaimat a megviselt ágyra, majd rázárom az ajtót és gyalog veszem nyakamba a várost. Irányadóm a hegy, mint egykoron, az útjelző táblákat figyelembe sem veszem. - Lesz még időm kiismerni magamat közöttük, most sokkal inkább csábít a vadon, mely talán megkopottan ugyan, de őrzi a régmúlt mesék emlékét.
Az erdősávot elérve gondolkodás nélkül lépek a fák közé, pajzsomat "ledobva" magamról, s hagyom, hogy a csendbe bújt ezernyi nesz elérjen, átjárjon. Észre sem veszem, hogy halovány mosoly ül képemen... A reccsenő faágat azonban kiszúrom, fejemet hirtelen kapom oda, összerezzenve kissé. - Hogy aztán újfent elmosolyodjak. - El ne szaladj... - Jegyzem meg halkan a négy lábú bundásnak, aki tétován mered rám, s közben leguggolok, hogy egyazon "szintre" kerüljek vele, majd kinyújtom felé a kezemet hívón, ezzel együtt képességemmel is megcélozva a fiatal hímet. Hatására úgy rohan felém, mintha régi ismerős lennék, épp csak fel nem lök a lelkesedéssel, aminek keretében képen nyal. Nevetek, nevetésemet visszhangozza az erdő és szeretném megállítani a felszabadult pillanatot, de ez nem áll hatalmamban. Akkor miért ne élvezném ki legalább?
Mire az erdőszélre, az Északi Határhoz érek, már két másik farkas is mellém szegődik - mégsem magányos a fakószürke farkas, mint elsőre hittem - én pedig belemenve játékukba, velük futok, egészen a patakig. Nevetve rogyok le a kavicsos parton - úgysem fázhatok fel, legfeljebb odafagyok - és simogatom hol egyik, hol másik lelkes bundást, győzelmük jeléül. - Jól van, jól vaaan... - Kijöttem a formából ebben a testben, szégyen szemre. Ahogy "lehiggadnak a kedélyek", úgy kiszúrom az idegen energiákat, s pajzsomat egyazon lendülettel vonom feljebb, mikor a csendesen folydogáló patak túlsó felén a férfit meglátom. Aprót nyelek, keresem a hangomat. - Öhm... jól van? - Ki tudja, lehet, mindjárt megfejeli a jeget vagy valami hasonló.
Ahogy a vizet bámulom, energiáim szabadon áramlanak körülöttem. Emlékképek úsznak az elmémbe, élesen, akár egy fénykép, majd vesznek el ismét. Mindazok az évek, amelyeket itt töltöttem, amelyeket itt éltem le, most ismét megkísértenek. És én ezt imádom. Minden egyes pillanat ott él bennem, amit ezen a vidéken éltem le, olyan iszonyatosan régen. nem bírom elszakítni a tekintetem a jég tükréről, ez tart most a valóságban, mert látom a saját arcom, és tudhatom, hogy ez most nem az a világ. – Igen, minden rendben – felelem az idegen hang kérdésére, de alig csak egy másodperccel később nézek föl, hogy megnézzem, ki szólt hozzám és zavart meg magányomban. Valami furcsát érzek, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit. Ismerős érzés, de olyan zavaróan régről, abból az időből, amikor még más ember voltam, nem az, aki ma. Ahogy fölnézek, meglátom a kicsiny, szőke alakot a túloldalon. Elmém csápjai azonnal elindulnak felé, hiszen látom körülötte a farkasokat. Tudni akarom, ki ő, tudni akarom, hogy gyermek-e, avagy csupán valaki, aki erre tévedt. Ahogy energiáim gyengéden körbefonják, fölmérik a nőstényt, úgy szélesedik ki egy mosoly az arcomon. Fölkelek és magabiztos léptekkel indulok meg felé, gyorsan szelve a kettőnk közötti távolságot. Próbálok nem tenni olyasmit, ami fenyegetőnek tűnne, mert úgy hiszem, ő nem ismert föl engem. Pajzsom ledobom, teljesen fölfedem magam felé, de ez nem tart tovább pár másodpercnél. Ennyi idő alatt kétség nélkül megtudhatja ki vagyok, de nem akarom, hogy valaki olyan is fölismerjen, így máris visszazárom magam. Mikor odaérek hozzá, és engedi, egyszerűen a nyakába borulok. Sura óta nem találkoztam senkivel a sajátjaink közül, és most muszáj megfognom, muszáj éreznem, hogy ő az. Még akkor is, ha erre számítottam a legkevésbé akkor, amikor találkozásokról álmodtam. – Nagojut… – suttogom a nevét boldogsággal a hangomban. Nem tudom, mit mondhatnék így hirtelen, nincsenek szavak, amikkel ki tudnám fejezni a boldogságom. Valaki… végre valaki, akit ismerek ebben a betonrengetegben, ebben a pokoli, új világban, ami ráépült a régi, ismerős otthonomra. A világban, amit nem ismertem. Itt már csak a testvérek jelentik a biztos pontot, és én végre ráakadtam az egyikükre.
A válasza bár megnyugtatásnak szánt szavakból áll és pozitív, én mégsem tudok másfelé tekinteni, a nyomomba szegődött farkasokkal foglalkozik. Csak ülök és hatalmas, zöldes pillantásom a szakállas férfit fürkészi révetegen. Ismerős, szívemnek kedves energiák áradnak felőle, melyek mindezek ellenére - vagy éppen ezért - meg is rémisztenek. Egyszerűen... lefagyok és nem lelem magamon az újraindító gombot! Energiáim önként, készséggel "felelnek" az övéire, az én arcomból ezzel együtt fokozatosan fut ki a vér, sápatag árnyalatot adva képemnek. Nem lehet, hogy ő... hogy ez a férfi... Ahogy közelebb lép, én magam nem mozdulok, de azt hiszem a farkasok megérezhetik rajtam a félszt, a megrettent döbbenetet, ugyanis mindhárman fenyegető morgással, ugrásra kész, feszes izmokkal fordulnak az érkező felé. Neki pusztán azért nem esnek, mert érzik az erőfölényt részéről, de tudom, ha utasítanám rá őket: megtennék. Lefagyottságomon nem igazán segít, hogy a nyakamba borul. Tekintetem elkerekedik, örülök, ha levegőt merek venni és azt hiszem, a lábaimon is már csak az tart, hogy támaszt a hím. Annyi azért van bennem, hogy nyugalomra intsem kissé megemelt tenyeremmel a farkasokat köröttünk, mielőtt még a hátsójáról kell lerángatnom ennek a pasasnak őket. - Biisai... - Formálják ajkaim suttogva a nevet, de végül megrázom a fejemet és megkísérelem finoman eltolni a pasast magamtól. - Nem! Maga nem lehet... - Egy kis hang és az energiakötegek viszont azt súgják: igen. Ő az! Miért hazudok hát magamnak? Lehetetlen! A Halált képtelenség legyőzni. - Azt hiszem, összekever valakivel. - Pillantok le a várakozóan lustálkodó farkasokra lábaink körül. - Az én nevem Mallory.
A nevem említésére bólintok, és amikor tol, megyek magamtól. nem kell engem sürgetni, és nem kell durván löknie sem, nem várom meg azt. Kifejeztem már, mennyire boldog vagyok, hogy egyáltalán láthatom, innentől kezdve nincs más, mint hátrálni, és megkönnyíteni neki a tényt, hogy visszatértem az élők sorába. Aztán, ahogy hallom a hitetlenkedés szavait, tudom, hogy ez nem lesz annyira egyszerű, mint ahogy én azt szeretném. – Én vagyok az – mondom egyszerűen. Elviselem, ha nem ismernek meg, de ha megtagadnak, azt nem. Az mélyebbre megy, mint bármelyik penge, jobban éget, mint a tűz és az égő hús förtelmes szaga. Szörnyűbb, mint bármilyen kín, amit eddig ki kellett állnom, szörnyűbb, mint amit valaha rám hozhat az emberiség. Hát már azoknak sem kellek, akikkel együtt töltöttem az első évszázadaimat? Mi lesz a következő? A saját testvéreim tagadnak meg? Legyűröm a bennem gyülekező dühöt és félelmet, és megpróbálom elűzni a csomót a gyomromból. – Csodálkoznék is, ha az eredeti nevünket használnánk, Mallory – nyomom meg kissé a nevét. Persze, értem én, fontos fönntartani a látszatot, de egymás előtt nem kellene titkolóznunk. Más pedig nem jár most erre, azt érzékelném, úgy hiszem. Hátralépek, a víz szélétől alig egy centiméterre, és széttárom a karomat. Enyhén szólva is színpadiasan festhetek, ahogy szövetkabátban állok a jeges alaszkai télben, gyermekkorom minden emlékétől kísértve. – Vagy talán azt mondod nekem, hogy a kötelék hazudik? Azt, hogy a farkasok a lábadnál csak úgy odataláltak hozzád? Nem gyanúsítom semmivel. Egyszerűen, amikor visszatértem ide, és tudtam, hogy mindannyian hazajövünk, nem számítottam arra, hogy az első ember a fiatalkoromból azonnal megtagad. De nem gyanúsíthatom őt, biztos nem tenné meg szándékosan. Más talán igen, egyesekből kinézném, de pont a Hűséges Nagojut? Talán nem tudja… Hiszen a tetoválás sosem égett érte, sosem jelezte, hogy ő most eltávozott közülünk. Lehunyom a szemem, mentális energiáim kipuhatolnak egy utat az elméjébe, és egy emléket osztok meg vele.
A földön fekszem, a levegő hideg. Tüdőm már nem ordít fájdalomtüskékkel éltető oxigénért, de a mellkasom még mindig gyorsan emelkedik és süllyed. Futottam, túl gyors voltam, és nem álltam meg időben. Én hoztam magamra a bajt, de még mindig csak egy fiatalember voltam, aki nem volt hajlandó elfogadni, hogy a teste lassan összeomlik. Ha nem próbálkozom, senki vagyok, igaz? A közelben megreccsen egy ág, és egy leány lép a tisztásra. Elfordítom a fejem, és meglátom Nagojutot… Évekkel fiatalabb nálam, de mennyire irigylem az egészségét, a képességét, hogy fusson, hogy szaladjon…
Ekkor vágom el az emlékképet. Nem akarok többet mutatni, még annyit sem akartam, mint tettem, de ennyit muszáj volt. Látnia kellett, tudnia, ki vagyok. Apró mosoly kúszik az ajkamra, de nem tudom, gunyoros-e, avagy barátságos. Túl régen volt már, hogy őszintén mosolyogtam. – Szükséged van még bizonyítékra? – Kérdezem tőle.
- Te... - Igen, tudom, hogy ő az, de az agyam egyszerűen kék halált kapott már valahol ott, hogy életben van egyáltalán. Azt már fel se dolgozta, hogy itt is áll előttem, hús-vér valójában, egészségesebben, mint valaha. Legalábbis szívből reméltem, hogy jól szolgál a ketyegője ott a bordái mögött - farkasként csúnya lenne, ha nem így volna. - Te meghaltál... A fenébe is, Biisaiyowaq ne nekem papolj kötelékről! - Észre se vettem, hogy megemeltem a hangom. Majdhogynem kiabáltam kínomban, s még a lábammal is idegesen toppantottam. Neeem... sok mindent elviselek, elviseltem már az idők során, de hogy úgy állítsa be, mintha ő lenne az áldozat, én pedig a gonosz, hálátlan testvér, aki nem ugrik a nyakába, csak mert azt hitte, meghalt száz évvel ez előtt... Azt már nem! - Éreztem felizzani a tetoválást, ahogy a többiek esetében is! Fohászt küldtem értettek a Szellemekhez és mégis itt... itt állsz előttem, hús vér valódban. Akkor most kinek hazudik a kötelék, mi?! - Igen, most már határozottan kiabáltam. A farkasok értetlenül és kissé riadtan rebbentek szét, ahogy Biisai felé léptem. -A leszármazottjaim egytől egyig képesek megtalálni az összhangot a természetbeli társainkkal. - Vetem oda neki, mintegy mellékes infóként - igen, határozottan úgy, mint egy háklis picsa, aki kikéri magának, hogy a kölykeit, a vérét így lenézik. De nem gondoltam teljesen komolyan, a pillanat szülte visszaszólás volt. Mindig eljárt a szám, mikor valami dühített és nem volt lehetőségem sértetten az erdőbe vonulni... aztán meg apám nevelő tenyerével ismerkedett az arcom; lássuk be, okkal. Közelebb lépve ujjaim kabátjában kapaszkodnak meg, s homlokomat a mellkasának döntöm. - Elég... - suttogom csak a szót immáron, s ha ő nem fejezné be, én lennék az, aki elűzi az emlékképet. Így viszont csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség és érzem, ahogy az első forró könnycsepp végiggördül arcomon. Biisai kabátjának szövetje szívja magába, nem engedve lehullani a fagyos földre. Vállam finoman megrázkódik a néma sírástól, ami fojtogat. A testvérem él és hazajött. Ez pedig reménnyel tölt el. Reménnyel, hogy a többiek is hazatalálnak sorra... épségben. Olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor a nagy riadalom, félelem után a kövek legördülnek az ember lelkéről. Amikor a stressz felhői egyszerűen nem bírják tovább a súlyt és "megengedik" az égi csapokat, hogy a lélek számára enyhet hozó könnyek formájában könnyítsenek terhükön.
Én. Biccentek. Miért annyira nehéz ezt elhinni? Hiszen ő maga is nyolcszáz éves már, szóval miért annyira lehetetlen a tény, hogy képessé váltunk legyőzni a halált? Mondhatnám, hogy ez jó dolog, és örülök neki, hogy még a bukásunk sem lehet végleges, de szívesen maradtam volna még inkább a szellemek között. Ott nem kellett látnom semmit, ha nem akartam, csak a pártfogoltammal törődtem, és vak maradhattam a világ mocskára. Legalábbis ez darabig. De hát semmi jó sem tarthat örökké. Apró, keserű mosoly az ajkamon, semmi több. – Meghaltam, igen – bólintok, immár határozottabban. Én magam sem értem, hogyan történhetett, de mindazt, amit eddig kitaláltam, nagyrészt saját gondolataim után, megoszthatom vele. – De úgy tűnik, a halál a mi esetünkben nem végleges, Nagojut. Ha szükség van ránk, visszahívnak bennünket az élők közé, legalábbis én így gondolom, ez lehet a háttérben. Remélem, a többiek és részesültek ebben a… kegyben. És részben félek is tőle. Ha mindannyiunknak vissza kellett térnie ide, az nem jelenthet jót. Érzem. Valahol a csontjaimban, de érzem, és már régen megtanultam, hogy az intuícióimnak nem szabad hátat fordítanom. Ha valami még soha nem hagyott cserben, ők voltak azok. A hitem, a gyermekeim, a saját józan eszem: ezek mind elárultak már életem valamelyik pontján. De ez, a képesség, amely gyermekkorom óta kísért, ez már sosem fog elhagyni. Áldás és átok, és rohadjak meg, de nem tudom értékelni. – Tudom – bólintok arra, amit a leszármazottairól mond. Találkoztam már velük, hallottam róluk éppen eleget, és mindegyikükről eszembe jutott az Ősük. Ahogy akkor is, ha bármelyik másik vérvonal tagjával találkoztam. Egész egyszerűen képtelen voltam kiverni őket a fejemből, nem tudtam elfelejteni, kinek a gyermekei ők, és száműzni a képet azokról, akikkel felnőttem. Kissé sajnálom, hogy csak úgy „ráförmedtem”, és vissza is szívnám, amit mondtam, ha tehetném, de hát a kimondott szó vág, mint a penge, a seb pedig lassabban gyógyul. – De a kötelék és a tényük… Akkor lettem igazán biztos, amikor láttam őket. Amikor odalép hozzám, és megmutatom neki az emléket, egyik kezem a fejére helyezem, mindegy vigasztalásképpen. Mert úgy érzem, szüksége lesz rá. Nem tudhatom biztosra, de nekem is szükségem lett volna valakire, amikor elszakítottak Josephine mellől. Azóta nem találom igazán a helyemet, de ez mellékes. Ahogy szól, az emlék már a végére ér, én pedig elvágom a kapcsolatot. – Engedj utat a könnyeknek – mondom csöndesen. Elvégre, az egyik, szakmában dolgozó gyermekem átadta a tudását, én pedig most megpróbálom hasznosítani. És inkább nem belegondolni, milyen lehet, ha az ember egy nyolcszáz évet megélt farkas fejébe kíván belelátni. Azt meghagyom Kaskae-nak. Én most csupán csöndes támasz vagyok, semmi más.
Kellemeset lakmároztam. Négy lábon szántottam végig az otthonom régi fái közt az utat, lopva, cserkészve a kisebb ágakat, oda-odakapva annak, ami útban volt. A zsákmányom végső soron egy őz volt, én pedig még állati alakban is hálát adtam neki azért, hogy az életét adta azért, hogy megetesse a lila szemű fenevadat. Vagyok annyira körültekintő, hogy magammal hoztam egy papírzacskót, benne pedig a ruháim pihennek, hiszen amennyire szeretek kóborolni, annyira megvan a lehetőség arra, hogy nem fogok visszatérni oda, ahol hagytam őket. A vadászat után céltalan grasszálásba kezdtem az erdő fái között, mígnem hangokra nem lettem figyelmes a közelből. Lassítottam lépteimen, és egyből azt az Illúziót igyekeztem kelteni, hogy valójában ott sem vagyok. Már csupán néhány méter választott el, és az energiák... A tetoválás... Beleszaladtam abba a csapdába, amit oly nagyon kerülni kívántam. De amint ráeszmélek arra, hogy kik is állnak előttem, a szívem vad kalapálását némileg csitítja a tény, hogy nem Sangilak vagy épp Unalaq azok, akikhez utam vezetett. Rögvest alakot váltok, de csupán a nadrágomat rángatom fel, majd emberi léptekben megyek az egyik közeli fához, és karba tett kézzel nekitámasztom a vállamat. Hallom, ahogy Nagojut kifakad. Végignézem, miként omlik Biisa karjaiba, és úgy érzem, hogy áruló vagyok. A kötelességtudatom, az a nyolcszáz esztendeje megszületett valami most értelmet ad a létemnek, hacsak néhány percre is vagy órára. Meghatódom, érzem. Az a gyerek, aki valaha úgy sajnálta szegény kis elesett Biisát és a férfi, akinek egy gyermek kezét szánták... De mindezt meghagyom magamnak. Ezek az én Álmaim, ehhez senkinek semmi köze, legalább is most úgy érzem, semmit sem segítene, ha könnyezve rohannék oda kettejükhöz. Lassan engedem le az Illúziót, finoman, puha ronggyal törlöm le, így Biisa hát a mögött néhány méterrel láthatóvá válik a testem kettejük előtt. Nago előtt, ha elszakad a hím mellől, és a hím számára is, ha megfordul. A fejem oldalra biccentem, szomorkás ám mégis boldog félmosollyal nézem a párost, és elhatározom, hogy nem érek vissza a gyermeki mivoltomhoz, és rohanás helyett nyugodt és hozzám képest (a régi énemhez képest) szokatlanul magabiztos léptekkel haladok feléjük. - Nagojut már nem kislány, Biisaiyowaq. - szólok szelíden, eszembe sem jutna szidalmazni vagy vádaskodni - Ahogy te sem vagy már beteg kisfiú. Hadd döntse el ő, mit csinál. Aprót bólintok, a mosolyom pedig egészen kiszélesedik, ahogy közelebbről is megnézem magamnak őket, ahogy megfürdök az energiáikban, és a nyugtalan szívem is a viszontlátás örömétől reszket tovább.
- Bolondság. – „Dörmögöm” a kabátjába bele szavaira. Hát hogy mondhat ilyet, hogy nem jelent jót? Hiszen élnek! Élnek és hazatértek, vagy haza fognak. Idő kérdése. Szerintem ennél szebb karácsonyi ajándék senkinek nem adatott még! Nem látom, hogy bármi is rossz lenne a dologban. Ujjaim a szövetbe markolnak, úgy, hogy ujjaim végei szinte elfehérednek. Ajkam megremeg Biisai szavaira, de csak a fejemet rázom, hogy szőke tincseim alig győzik követni a mozdulataikat. Nem, nem sírok! Még akkor sem, ha örömtelik a könnyek. – Butaság ragaszkodni régi szokásokhoz vagy sem, ebben valahogy nehezen engedek. Sosem voltam az a mások előtt kifakadós lány, bármiről is legyen szó. Örömömet, bánatomat az erdő vadjai és növényei ismerték a legjobban. Az idegen hangra, ami megtöri a néma örömkönnyek „neszét”, lefagyok és meglepetten elkerekedő, kissé kipirosodott tekintettel pillantok fel Biisaira. Ő is érzi a hanghoz tartozó energiákat?! Sietősen engedem el a kabátját és még remélhetőleg a hím takarásában törlöm le arcomról a könnyeket, mielőtt kilesnék mögüle. Így is pontosan érzem, ki az, aki közeledik. - Te viszont a mai napig nem tanultál meg rendesen felöltözni. – Jegyzem meg az utolsó könnyeket is száműzve kék tekintetemből, egy suta, csibészes félmosoly keretében, ahogy pillantásom leplezetlenül fürkészi a közeledő Kilaunt.
Butaság? Talán tényleg az. Szeretném, ha Nagojutnak igaza lenne, ha amit gondolok, amit érzek egyszerű ostobaság lenne, és semmi más. Ha nem tapasztaltam volna meg, milyen kegyetlenül el tud bánni velem a világ, ha merészelek hinni valamiben vagy valakiben, akkor most én magam törnék ki könnyekben. De hát láttam, átéltem, és már nem bírok többé hinni, bármennyire akarok is. A gonosz hang az elmém mélyén mindig is az fogja suttogni nekem, hogy hazugság, hogy mindaz, amit látok, érzek, csupán megtévesztés. És nem tartana soká, mire hinni kezdenék neki. Előbb érzem meg az ismerős energiákat, mint ahogy meghallanám a hangot. Nem nézek vissza a nőre, nyakam kissé kitekerve próbálok rápillantani az érkezőre, de ahogy Nagojut távolabb lép tőlem, én is fölhagyok a meddő próbálkozással, és féloldalasan megfordulok. Tudom, hogy nem akar ártani a szavaival, és hát hogyan is vehetném sértésnek, amikor egy régen látott testvértől érkeznek? – Nem hiszem, hogy bármelyikünkre illene a „kis” jelző ennyi évszázad után, Kilaun – Görbül apró mosolyra az ajkam. Az én hangom is szelíd, és nehezen, de megállom, hogy ne boruljak a nyakába. Azt már eljátszottuk Nagojuttal, és férfiak között talán nem is ez a legjobb köszöntési forma. Kezem nyújtom helyette, és ha hagyja, testvéremként üdvözlöm, alkarját megragadva. Túl sok idő telt már el azóta, hogy utoljára testvéremként üdvözölhettem bárkit is, ezért most mindkettejük jelenlétében, energiáiban elmerülök, úgy kapok utánuk, mint fuldokló a felé dobott menőöv után. – Hát igaz? – Kérdezem nem sokkal később. Mert hát lám, éppen csak elmélkedtem róla az előbb, és Kilaun máris fölbukkant, alátámasztva azt, amit gondoltam. – Mindannyiunkat hazahívtak a szellemek, igaz? Te tudsz erről valamit, Kilaun?
Emésztően furcsa és édes egyszerre, hogy valaki, akinek nem kell kényszerből felfednem magam, hogy felismerjen, a nevemen szólít. A gyomromban a görcs kissé erőteljesebbé válik, amikor mindkét testvérem észrevesz, és miközben viszonozom Biisa bajtársias üdvözlését, a tekintetem Nagojut felé fordítom. - És? Ez talán visszatart attól, hogy engem is megölelj? És bár a nősténynek szántam a szavaimat, mégis visszanézek Biisa szemeibe, amolyan férfias összenézés jelleggel. De ettől függetlenül kihasználom az alkalmat, hogy megszemléljem magamnak a férfi különösen világos tekintetét. Bezzeg amikor utoljára láttam... Ha esetleg Nagojut nyitott rá, hát tárt karokkal fordulok felé, és szorosan magamhoz ölelem. Elmerülök az egykori jegyesem illatában, ám ennek a ténynek ellenére is újra feléled bennem a nagytestvéri odaadás és féltés, amivel mindig is közeledtem felé, függetlenül attól, hogy mást vártak volna tőlünk. Apró csókot nyomok a feje búbjára. - Talán tévedtem. Valakire mégis csak illik. Az a bizonyos "kis" jelző, és bár belegondolni is félek, hogy micsoda erő lakozhat a nőben, a termete attól még... Cseppnyi. Ha túlélem különösebb megtorlás nélkül az ugrató megjegyzésemet, eleresztem őt, és Biisa kérdésére felelek. Hirtelen válnak az energiáim feszültebbé. - Elképzelésem sincs, miért vagyunk itt vagy hogy kik vannak itt még rajtunk kívül. Ti vagytok az elsők, akik útját keresztezem. Közülünk, legalább is. Egyszerre nyugtat és frusztrál az, hogy most így együtt vagyunk. Olyan társakat hozhat még erre a Sors, akikkel nem szívesen találkoznék újra, de Yee... Talán Eeyeekalduk is itt lesz. - Minden esetre az biztos, hogy ezen a földön nem sok jó termett még nekünk, szóval kétlem, hogy dicsfény és ceremóniák sorozatára számíthatunk. Bár, ha ez lenne a helyzet, én a magam részét szívesen átruháznám egy magamnál sokkal exhibicionistább Elsőre.
Elengedtem Biisai-t és mellé lépve figyeltem, ahogy ezek ketten üdvözlik egymást. Nem tolakodtam közéjük, kivártam a soromat. Miért is tettem volna másképp? Hiszen gyerekként sem voltam az az elsőként "hadba vonuló" fajta, vakmerőségem teljesen más irányultságot mutatott... és ahogy Kilaun kihangsúlyozta, különben sem voltam már az a kislány, aki egykoron. - Nem. - Elégedetlen, durcás fintor keretében kapom el a tekintetemet a másikról. Vicces, hogy annak idején sose váltott ki még csak hasonló reakciót sem belőlem pusztán a megjelenése kapcsán elejtett heccelődéssel. De hát tizenkét éves voltam, az szellemekre! Hol érdekelt engem bárki pucér felsőteste?! Kitárt karjai láttán azonban megereszkednek vállaim, majd némi - dacos pillantások közepette végrehajtott - méregetés után apró, felszakadó sóhajjal ölelem magamhoz Kilaunt. A farkasok köröttünk csaholva, játékosan futkosnak, hol Biisai, hol a mi figyelmünkért harcolva. Az örömteli izgatottságot, ami a testvéreim kapcsán átjár, úgy hiszem, akaratlanul rájuk is átragasztottam. Az egyikük még fel is "áll" szemtelenül küzdve némi törődésért, mellső mancsaival Biisa lábszárán támaszkodva meg, ha már én nem figyelek rá. Merthogy nem figyelek, csak hagyom, hogy a két hím energiái, Kilaun közelsége és illata magával ragadjon. Árnyak környékeznek meg a múltból... Vagy talán látomások a jövőt illetően? Tényleg együtt leszünk újra mind? Az egész merengésből egy újabb "hecc-bomba" szakít ki. - Menj a fenébe! Te sem néztél ki mindig így, Luther King! - Horkanok fel elégedetlenkedő nevetéssel és próbálva visszaszúrni, miközben a fejem búbját érő puszit követően finoman eltaszítom magamtól Kilát. - Ezzel nem vagy egyedül. - Szúrom közbe az előbbi közjátékon túllépve arra, hogy nem tudja, mit keresünk itt és hogy mi vagyunk az elsők, akikkel összefut. Én se találkoztam mással még, így is annyira hihetetlen, álomszerű az egész, hogy élnek! Mintha a halál csak átmeneti állapot lenne... pihenő. Vagy az se jár, kapásból új testet kaptak ők is? Utóbbi szavaira aprót nyelek és előbb felé, majd Biisára sandítok áthatóan zöldes pillantásommal. - Talán... éppen ezért hívott vissza a tetoválás. Mert az ősi szellemek úgy gondolják, megérettünk egy második esélyre. Hol máshol tehetnénk meg ezt, ha nem ott, ahol az egész kisiklott a medréből? - Szerettem ezt a vidéket. Ragaszkodtam hozzá, ahogy gyermek az édesanyjához tud. Igen, talán kissé betegesen is... Úgy ismertem egykoron, akár a tenyeremet. Biztos pont volt az őrült világban, s az még ma is. Lám, milyen könnyen idetaláltam az Északi határhoz is. Talán még mindig ugyan az húzódik rajta túl, mint régen és a hágón ugyan úgy kimegy az ember bokája, ha feljebb próbál merészkedni.
Kezdőlap
//
