Papolásba nem kezdett, csak jelezte, hogy a hit neki még mindig nagyon fontos és hogy valóságnak veszi, amiben hisz. Prim pedig még mindig olyan tisztelettudó volt vele és a vallásával, mint régen. Sose volt gondjuk ilyennel, nem vallotta ugyanazt, mint Alvarez-ék, de elfogadta és támogatta őket. Ahogy ők is a nőt. Jókat mosolyogtak egymásra, csak nézték, kutatták a másik szemeit, amiből a szavak mögül sok minden ki lehet még olvasni. Primmel jóleső érzés volt szembenézni, mert kedvesség és megértés áradt belőle. Duane logikailag felfogta, hogy van egy vadabb énje is, hisz vérfarkas, de azt még látnia kell, hogy teljesen megértse. - Kösz, Prim és ugyanez rád is áll. Ha meg tudtalak volna találni, már korábban bejelentkezem a recepciódon. Gyerekként persze nem volt annyi lehetősége, nem járhatta be a világot, később pedig teljesen elvesztette a nyomokat. Most viszont már nem fogja. Megvannak a kontaktok is és ha egyszer Prim felszívódik, az biztos, hogy keresni fogja, amíg meg nem találja. Egynél többször nem veszíthetik el egymást. Túl sok volt már a veszteségből, a győzelem idejének kell eljönnie. - Mindenképp könnyebb, mint amikor először találkoztál ezzel a világgal. Elmeséled, hogy az milyen volt? A beharapás és az első időszak? Erről még nem beszélgettek, de a kubait érdekelte Prim múltja. Egyáltalán a kölyöklét. Túl sok kölyökkel nem találkozott még, mert azokat általában távol tartják a néptől - hálistennek. - Miért probléma, hogy kérdezem? Szeretném tudni, hogy kinél keressem majd a tesókámat, ha nem érném el. Anchorage azért elég nagy és ha valami balul sülne el és nem érnélek el, nem szeretnék hetekig nyomozni. Ne így legyen, de tudod, inkább készüljünk fel, minthogy a homokba dugjuk a fejünket! Nem egy mindent ellenőrző bátyus akart lenni. Nem járt volna Prim nyakára minden héten, csak tudni akarta, vészhelyzet esetén merre induljon. A lányban bízott, hogy elérhető lesz. Csak a sorsban nem, mert az már mutatott sok galádságot. Az istenek is olyan játékosak, néha túl sok rosszat engednek megtörténni. - Úgy tudom, már idős farkas, de akkor ő egy nagy gyerek maradt. Jártatok is vagy honnan ismered? A kubai érdeklődött, mert Prim a szerelmeiről nem nagyon beszélt még. Csalódásról igen, de a szavaiból kivehető volt, hogy nem Elvis-t kell a tesója gyilkosán érteni. A bohóckodós klubtulaj más típus, végülis nagy bajt nem csinált, de oda kellett pirítani, hogy később se legyen kedve ilyesmihez. Talán használt... - Én át is éltem és hozott pár változást. El tudod képzelni, milyen mikor saját magaddal állsz szemben és felhozza a legmélyebb sebeidet, sötét jövőt vetít eléd és egyszerűen nem tudod meggyőzni? Hogy azt hajtogatja, ölj vagy halj? Rájöttem pár dologra akkor. És főleg utána, mikor átgondoltam... A kubai most úgy érezte, akár be is tudna számolni Primnek. A bizalom lassabban épül fel ilyen téren, még egy régi kedves ismerőssel is, a nővérkéjével, de elindult. - Pótpapa? Komoly embernek tűnt, mikor találkoztunk, ezek szerint farkasként is az. Felelősségteljes dolog egy kölyköt elkapni és jó útra terelni, ha már a Teremtője otthagyta. Mint a pótszülők, akik Duane-t befogadták. Nagyon hálás nekik a mai napig. - Ó, köszönöm! A szívem mélyén vágyom rá és ha kellő feltételek lesznek, akkor szerintem belevágunk majd. Jó érzés arra gondolni, hogy egyszer apa lehetek, az én apám mintájára. Te meg nagynéni lehetsz akkor! A kubai elnevette magát, ahogy nézték a vizet fodrozódni. Megint egy csónak dúlta fel a békét, jó hangosan berregett és habzott tőle a Chena. Egy viháncoló lánycsapat ült benne és közülük ketten meglátták a korlátnál ácsorgó párost. Visítva kiabáltak valamit és óriási mosollyal integettek a napszemüvegük mögül. Duane kedvelte az ilyen vidámságot és lelkesen visszaintegetett. Mindezt persze óriási mosollyal kísérve. - De jó fejek! Az ilyen vidám embereket szeretem! Megint belenevetett abba, aminek egyértelműnek kéne lennie. Mégis sokan keresnek más bánatos embereket, hogy együtt mélyedjenek el. Duane inkább felemelni szeretett másokat, mint velük zuhanni. - Persze, idő kell, tudom én. Ha jó mestered van, biztos menni fog. Remélem, hogy jól látsz és helyesen választottál. Még mindig túl hirtelennek tűnt, de Duane megadta az esélyt. Létezik szerelem első látásra, megérzés, isteni sugallat. Szurkolt, hogy Prim álma teljesüljön. Béke önmagával. A legfontosabb a világon. - Én meg fordítva vagyok ezzel. Már tini koromban is úgy éreztem, hogy nagyon sok mindent éltem meg rövid idő alatt. Mintha lassabban telne, pedig csak zsúfolt volt az életem és vészterhes. Most se könnyű, de viszonylag béke van és megtaláltam az utamat. Őrzőként kitárult előtte a világ és több lehetősége adódott. A szülei kiszabadítása is csak az új erőkkel sikerülhetett. Prim kérdése után ránézett a nőstényre. Megfordult és háttal a folyónak könyökölt a korlátra, derekát is oda támasztva. Jó esetben találkoznak is, nem kell titkolózni. pár szót mondani akart Judy-ról. Először kissé zavaros, szinte pírral égő mosollyal nézett le a cipőjére. Bensőséges volt csak rá gondolni is, Őrá. Aztán visszanézett és könnyed hangsúllyal válaszolt. - Mikor itt vénebb fejjel beiratkoztam a helyi suliba, ő volt az egyik tanárom. Nagyon fiatalon került a pályára, imádják a diákok, az öregdiákok is. Elsőre megláttam a benne lévő csodát. Tűkön ültem, hogy csak beszélhetünk és semmi más nem lehet. Mikor végeztem, akkor próbálkoztam nála. Nem volt könnyű. Nagyon aranyos, kedves, de komoly is és megfontolt nő. Aztán kiderült, hogy Őrző. Jó, mi? Duane elnevette magát. Arra a pillanatra gondolt, mikor nekiesett a mentoroknak, mert nem hitte el ezt az egészet. Szélhámosokat sejtett és a hihetetlen erejük, gyorsaságuk oszlatta el a kételyeket. - Neki köszönhetem azt is, hogy megtaláltak és elhívtak. Bevallom, nemrég volt egy hullámvölgyünk. Túl vagyunk rajta, de lehet, hogy még maradt pár tüske. A Vörös Hold után őszinteségi rohamom lett és mindenkitől azt várom el, hogy ne jópofizzon, hanem mondja meg, amit gondol. Szegény Judy-t megsértettem, amikor megbeszéltük a fejemben lévő kételyeket. Azóta már rendben vagyunk, de tudod, ezek a sebek nehezen gyógyulnak. Még a végén is tudott mosolyogni, mert volt hite a folytatásra. Judy erős nő, megküzd a démonaival, de még mindig nem az igazi valami. Az elmúlt napok, hetek ezt mutatták. A kubai sokat gondolt mostanában arra is, hogy mi lesz, ha elveszíti őt. Jó pár éves kapcsolat, rengeteg közös élménnyel az iskolától kezdve a közös hétköznapokig és persze a havannai kimentő akcióig, ami óriási dolog volt egy békeszerető töritanártól. Mindig becsülni fogja érte, hogy ebbe is belement a szerelméért. - Te is mesélj kicsit róla - dobta vissza a kérdést Primnek, hogy írja már le a leendő Teremtőjét, az újat, aki a legfontosabb lesz az életében.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Újra mosoly ült ki az arcomra Duane szavai hallatára. Jó érzés volt tudni, hogy ő is megkeresett volna, ha lehetősége lett volna rá. De én megtanultam tökéletesen eltűntetni a nyomaimat, vagy legalábbis mestere lettem azoknak az eltűnéseknek, amikor a számomra fontos emberek nem igazán tudták azt, hogy merre is lehetek. Úgy gondoltam, hogy így könnyebb lehet kiverniük a fejükből, de talán tévedtem. Reméljük, hogy valóban könnyebb lesz. – szólalok meg egy félszeg mosoly keretében, hiszen tartok attól, hogy a múltam újra megismétli önmagát, majd lassan bólintok. Nem sok ember ismeri ezt a „mesét”, de Duane-ben bízok, így reménykedek abban, hogy nem vétek akkora hibát, hogy múltam eme részét is felfedem előtte, illetve ugyanakkor reménykedek abban is, hogy nem fog megutálni a tetteimért. Végül egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd pedig végül belekezdek ebbe a mesébe. –Amikor megismertem őt, akkor még fogalmam sem volt erről a világról. Segített abban, hogy idővel szép lassan a húgom elvesztése miatti gyászból kikecmeregjek, pedig nem voltam kedves vele. Aztán idővel megkérte a kezemet, s én meg igent mondtam. Utána fedte fel az igazi valóját és ő miatta mondtam igent a beharapásba. Akkor még igazán hittem a szerelemben és annak erejében. –miközben beszélek, a messzeségbe bámulok. A vizet figyelem, s a túlsópartot is úgy fürkészem, mintha tényleg minden egyes részletét tökéletesen látnám. – Nem volt könnyű. Fájdalmas volt és féltem, hogy egyszer bántani fogok másokat, olyanokat, akiket sose akarnék, de ő mellettem volt és segített, oltalmazott és tanított. Még annak ellenére is, hogy neki se volt egyszerű dolga a farkasommal. Mondhatni lázongott, mintha már akkor érezte volna a bestiám a szörnyű titkot. Végül a kölyök éveim vége felé jártam már, amikor meghallottam a beszélgetését, és amikor meg számon kértem rajta a dolgokat, akkor nem tagadta. Egyszerűen csak állt ott, hiába rontottam neki, végül pedig elfutottam. Nem jött utánam. A város melletti erdő, temető lett főként az otthonom. – majd nyelek egy nagyot és a hajamat a fülem mögé tűröm, de még mindig nem nézek rá. Próbálom a hangom remegését is eltűntetni. –Semmi se érdekelt, csak forrtam és vérre szomjaztam, az ő vérét, halálát akartam, de helyette ártatlanokat bántottam. Részben nekem köszönhetően keltek életre a párizsi rémtörténetek. Aztán jött Blake. Az utcán ütköztünk egymásba, megpróbált megállítani és beszélni velem, de én egyszerűen csak elszöktem, de aztán újra találkoztunk és többé már nem volt menekvés. Segített újra lecsillapodni és visszatalálni a helyes útra. Nem mondanám pótapának. – szólalok meg végül egy nagyon halovány mosoly keretében, hiszen eléggé furán venné ki a dolog azok után, ami az egyik este történt. Illetve sose apaként tekintettem rá, hanem mint egy őrangyalra, egy nagyon jó barátra. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem és tudom, hogy nem mentség a tetteimre se az, hogy még kicsit kölyök voltam. Ahogyan azzal is tisztában sose lehet megbocsájtani eme vétkeket, de remélem, hogy te nem fogsz utálni érte. – szólalok meg reménykedően és félénken és végre a fiúra pillantok. Nem akarom őt elveszíteni és azt se akarom, hogy emiatt utáljon meg, de megérteném, ha így lenne. Nem probléma, csak kérdeztem és igen, ebben igazad van. El fogom mondani. –szólalok meg határozottan, de azt hiszem nem most egyből, hanem idővel. Még a távozásom előtt természetesen. Elvisre tett megjegyzésén csak elnevetem magamat, hiszen nem kell bemutatni, mert tökéletesen ismerem, hogy milyen tud lenni. 4 év azért eléggé hosszú idő, végül pedig felmászom újra a korlátra és ott foglalok helyet. Onnét kémlelem a tájat és Duane-t is. Igen, egy pár voltunk. Én még másik néven ismertem meg Oroszországban. Ha nem talál rám, akkor valószínűleg mi sose ismerjük meg egymást. Gondomat viselte, de ugyanakkor nem volt felhőtlen a viszonyunk. Idővel viszont minden változott és valahogyan egy pár lett belőlünk. Négy évig élveztük egymás társaságát, majd egyszerűen a hajnali ködben eltűntem. – zárom rövidre a dolgot, hiszen mindent nem szeretnék elárulni és nem azért, mert nem bízok Duane-ben, hanem mert ezek olyan dolgok, amik a magánélethez tartoznak. De úgy érezte, hogy jobb, ha tudja, hogy én hagytam magára a farkast és nem fordítva történt. Nem szeretném, ha a csöppet se békésnek látszó viszonyuk emiatt még rosszabb lenne. Nem tudom, de remélem, hogy nem esett túl nagy bajod. – szólalok meg aggódva, majd kíváncsian pillantok rá. – Mire gondolsz? Mikre jöttél rá? Mi történt ott pontosan? – kérdezem tőle érdeklődve, mert tényleg érdekel az, hogy mi történhetett és mit élhetett át a testvérkém. Aggódva fürkészem őt. Én szorítok, hogy az álmaid valóra váljanak, mert tudom, hogy remek apa lesz belőled. Remélem, hogy én is részese lehetek majd egyszer, mert óvni fogom őt is, ahogyan téged is. A család mindig tartson össze. – a hangom barátságosan cseng, majd a motor zajára a víz felé fordulok újra és a tekintetemmel figyelem a felhőtlen boldogságban úszó fiatalságot. A vidámság mindig kell az emberek életében és te mindig tudod, hogy miként adj a benned lakozó szeretetből. – fordulok újra felé, majd ahogyan a testvérkém, úgy én is visszaintegetek nekik. Duane tényleg mindig tudja, hogy miként csaljon az emberek arcára, vagy miként adjon reményt. Mintha ő maga lenne a két lábon szeretet, amiből sose fogy ki. Tudom, hogy jól döntöttem, de ennek ellenére azért kicsit én is félek. A múlt emlékeit nem lehet csak úgy kitörölni. – a hangom komolyan cseng, majd a beszélgetésünk során újra egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és úgy érzem itt az ideje beszélnem erről is. - Rhydian Winter-nek hívják a farkast, idős és tapasztalt is. Hasonló helyzetben volt már ő is, mint én. Egyszer valaki átharapta és azóta nála tökéletes az összhang. A kérdésedre válaszolna, nem régóta ismerem. Anchorage-ba érkezésemkor ismertem meg, vagyis még mielőtt idejöttem volna legelőször. – majd pedig újra csendbe burkolózom és csendesen hallgatom azt, amit mond. Teljes mértékben megértem azt, amit érezhetett, hiszen az én gyerekkorom se volt viharfelhő mentes. Elég csak a háborúra gondolni. – Ezt örömmel hallom, hogy megtaláltad végre az utadat és a békességet is. Remélem, hogy ez még sokáig így marad. – majd egy pillanatra megszorítom testvériesen a kezét, hogy tényleg drukkolok neki, amikor meg elkezd beszélni a lányról, akkor picit fészkelődni kezdek a korlátom, de kíváncsian hallgatom a szavait. Mondhatni minden egyes szavát úgy figyelem, mintha csak egy aprócska gyermek lennék és a lehető legjobb történetet hallanám, de tényleg érdekel, hogy milyen is ő. Mosoly kúszik újra az arcomra, hiszen ahogyan beszél róla, illetve a testvérem szemei is elárulják, hogy igazán fontos lehet számára Judy. Tudod minden helyre lehet hozni, s szemmel láthatóan számodra nagyon fontos ő és szerintem te is neki. Lehet, hogy megbántottad, de hidd el idővel minden rendben lehet. Nem véletlen, hogy ő talált rád és neki köszönhetően hívtak el. Több a boldog és felejthetetlen percetek együtt, mint a rossz. – szólalok meg bátorítóan, hiszen vannak olyan kötelékek, amiket nehéz elszakítani és ez is ilyen lehet. Legalábbis reménykedek ebben, mert szeretném, ha végre megtalálná a boldogságot. Mint említettem nem régóta ismerem, de mégis tökéletesen megértjük a másikat. Sok mindenben hasonlítunk, s mint kiderült a szülő országunk ugyanaz. Orvosként dolgozik, így igazán komoly is tud lenni. Sőt, legtöbbször az, de ennek ellenére még a bolondozásaimmal se sikerült elijesztenem őt. – szólalok meg mosolyogva, hiszen tényleg fura, hogy egy-két dologban mennyire hasonlítunk, míg másokban meg eléggé különbözünk. De ez nem zavart, hiszen az tegnapi találkozás is jól sült el. Sőt, mondhatni igazán érdekesen alakult és még én magam sem tudtam, hogy ama estének a mozzanatainak mi lesz a következménye a jövőre nézve. – Váratlanul ért az ajánlata, de amikor feltette a kérdést, vagyis elmondta, hogy ő átharapna és segítene nekem mindenben, ami ezzel együtt jár, akkor tudtam, hogy ez az én utam és ezt fogom választani, csak kellett rövid idő, amíg sikerült kimondanom. – szólalok meg mosolyogva, hiszen tényleg várom azt, hogy bekövetkezzen a dolog, ahogyan azt is, hogy mit hoz a jövő.
Duane valahol felnézett Primre azért, hogy ilyen nyomtalanul fel tudott szívódni. Most például neki is kellett hasonló trükk, mert a szülőket és az öcsköst úgy kellett eltüntetni az országból, hogy senki ne akadjon a nyomukra. És majd ha öreg Őrző lesz és mennie kell, szintén ezt az utat járja. Nem árt ilyet tudni és Prim lehet majd a tanárnénije ebben. - Értem, hogy utólag ezt feleslegesnek és átverésnek érezted, de nézz arra, ami előrevisz! Átvészelted a gyászt és megmutattad magadnak, hogy képes vagy felállni. Lehetett akármilyen galád, nem tudott volna segíteni, ha benned nincs meg az erő. Nem minősítem a palit, mert te már nyilván sokszor megtetted. A hited ne veszítsd el, az nagyon fontos! Én nem is élnék, ha hagytam volna kipottyanni a zsebemből... Rossz lehetett erre gondolni, nem vidám téma, de Duane a kíméletlen őszinteségre törekedett. Egyben igyekezett rámutatni arra, hogy a csalódás mögött ott volt az erő, ami felszínre jött. Segítséggel, de megmutatkozott. Egy igazi letargiából nem állt volna fel a lány, ha nincs meg a mag, amit bizalommal locsolva erős fává lehet fejleszteni. Megint megfogta a kezét, ahogy arról beszélt, hogy félt magától, attól, amire képes volt és amit a szörnyetege tenni akart. Megrázó kitárulkozás volt ez. Nem is tudott mosolyogni a tesó. - Szörnyű lehet. A saját bőrömön ilyet nem tapasztaltam és nem is fogok, ezt nyilván tudod - utalt arra, hogy aki megkapja a varázstetkót, azt már nem harapja be farkas, legfeljebb halálosan. - És tudd, hogy nem ítéllek el ezért. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyedül vagy és elhiszem, hogy nehéz a vadat uralni. Ha szárad a lelkeden ártatlanok vére, eléggé úgy tűnik, hogy megbántad. Azt pedig tisztelem, hogy nem váltál olyanná, mint a Teremtőd. Sokan megtették volna, követve a negatív példát, de te erősebb vagy. Ugye? A kubai érezte magában, hogy ezt nem tudja feltétel nélkül elhinni. Prim csupa jószándékot mutatott, de a történetében szereplő beharapó is így tett az elején. Mi van, ha öröklődött? Ha tudat alatt eltanulta és egy nap Duane is kap a hátába egy tőrt? Nehéz volt elképzelni, de nem tudta tiszta szívvel teljesen kizárni a gondolatot. Csírájában ott maradt a bizalmatlanság, amit csak a tettek és a hosszú évek gyomlálhatnak ki. - Némi romantikus szál is fűzött hozzá? - kérdezte Duane most már elmosolyodva. Azt tudta, hogy nagyon mély lehet egy ilyen kapcsolat és a sok fizikai közelség, meg az útmutatás bizony apát és szeretőt is csinálhat egyszerre a mentorból. Ez pedig még nem is vérfertőzés, hisz vérségi kapcsolat nincs ott. Fura lehet, de annyira mégsem. - Én hiszek abban, hogy van bocsánat. Isteneknél is és nálunk is. Az a félénk pillantás többet mondott minden szónál. Prim most a legmélyebb vétkeit és félelmeit fedte fel. Duane nem bírta ki, hogy ne húzza magához megint. A lány fejét a vállán nyugtatta és simogatta a haját. Nem szólt, ennyivel érzékeltette, hogy a szeretete nem veszik el. Nem vész kárba. Az csak az alterego hazugsága volt. És eloszlottak a kétségek is, egyelőre mindenképp. Nehezen viselte, hogy Prim még mindig húzta a választ. Elmondja. - De mikor? Miért kell ennyire titkolni? Aztán vidámabb témára váltottak, a bolondos farkasra. Odaállt Primmel szemben és most már zsebre tett kézzel vigyorgott rá, ahogy hallgatta a sztorit. Mennyivel könnyebben ismerkedett, mint ő! Az utcagyerekek között volt ilyen élménye, de nem lett mély. Aztán jött Judy, lassan és mikor még nem voltak együtt, akkor se jutott másra. Ő egy valakit tud nagyon szeretni, de mi van, ha úgy jár, mint Prim. Túléli, feláll onnan, de képes lesz-e újra bizalmat adni? Azzal már sokan visszaéltek és belőle is lehet egy faarcú harcos. Nem. Ahhoz ő túl életteli. - Szóval hálás lehetek neki. Mit szólt, mikor újra látta a szürke szamarat? - kérdezte Duane, remélve, hogy nem sérti meg a lányt a ködbe burkolózó állathoz való hasonlítással. - Őszinteség. Kegyetlen őszinteség. Ismersz, sose voltam egy sunyi, de rá kellett jönnöm, mennyi minden van a felszínes kapcsolatok alatt. Olyanok már nem kellenek, legyen tiszta víz a pohárban. Lehajtott fejjel gondolt arra, hogy elűzte magától a barátnőjét és mikor visszakapta, ugyanolyan volt, mint előtte. De nem jobb. És ezt mostanában látta be. Kompromisszum kell, de még mindig soknak érezte a másik részéről. Olyannak, amit tuszkolnak, tuszkolnak, de egyszer kinyomja a pince ajtaját és kiömlik. - Mi ketten összetartunk. Hogy mi lesz még, azt meglátjuk, de ez biztos. Nagyokat mosolygott és elkalandozott a távoli vízfodrokra. A túlsó partra. Család. Már szabadok és boldogok. Az az arckifejezés, mikor meglátták őt. Ha ott ér véget az életet, akkor is megérte volna. De hogy feleség és gyerek is belépjen az életébe és a vérfarkasok közé, az túl merész gondolat. Majd egyszer. Talán. A szíve ezt vágyta, de az észre kellett hallgatni, ha nem akart a szívének túl nagy fájdalmat meggondolatlanság miatt. - Igen, én ezt a közeget szeretem. Nem is értem az energiavámpírokat. Hiába magyarázott neki a másik én, nem hitte el, hogy felesleges adni a szeretetből. Sose fogja elhinni. Lehet, hogy jobban válogat, de ad, mert adnia kell és abból vissza is kap. Ezt hozta otthonról, a nagyszívű családból, akik Primet is befogadták. - Nem is kell kitörölni. Emlékezni jó. Én is emlékszem minden szörnyűségre, mert az is része volt az életemnek és megvan a helye a rossz példának, a sebeknek. Emlékeztetnek a helyes útra. Egy erős szív szavai szóltak belőle. Duane tényleg nem nyomta el ezeket, hanem átgondolta és a pszichiáter is sokat segített, akihez elküldték, mikor megtalálták a rendőrök az erdőben. Nagyon-nagyon sokat segített, ahogy a nevelőszülei is. És végre meghallotta a nevet. Abban a pillanatba beíródott az elméjébe jó mélyre. Ezt sose felejti el, mert ahhoz köthető, aki fontos neki. És nyilván fog is vele találkozni, előbb-utóbb ragaszkodni fog ehhez. Nem tolakodóan, hanem szépen kivárva a sorát. Feltéve, hogy minden jól megy, úgy, ahogy Prim várja. Duane-en látszott az érdeklődés és csak bólintott. Erre nem szólt. Hallgatott és szívta magába az infókat. - Mintha a fejembe látnál. Tiszta testvéri telepátia - mosolyodott el, mert Prim sok mindent írt le úgy, ahogy volt. - Most már elárulhatom, hogy a Vörös Hold után vesztünk össze. Kimondtam, amit addig nem és megkérdeztem nagyon fájó dolgokat. Hiszek abban, hogy nem véletlen. Tartott tőle, hogy nem is örök, de hogy nem véletlen, az tuti. Lehet, hogy tanulnia kellett ebből. Keveseknek adatik meg, hogy az első kapcsolat az igazi. - Szóval ő is francia. Amikor már jobb lesz a helyzet, szeretném őt is megismerni. Azt, aki utat mutat a nővérkémnek. Ezután már csak bólogatott és bólogatott és bólogatott. Ebben benne volt minden jókívánsága. Szorított, hogy Prim sorsa jó legyen és már azon is gondolkodott, hogy a telefonhívásokon, e-maileken túl majd az anchorage-i Őrzőktől is kér néha híreket. Nem állandó megfigyelést, csak némi infót, hogy minden oké-e. Mert ha nem, akkor odamegy, ha kell, ha nem. Nagyot sóhajtott. Prim élete sínen volt. Az övé meg... Egy másikon és nem tudta pontosan, merre halad. Ezt a szálat kapta el, a bizonytalanságból eredő hirtelenséget, mikor feltett egy váratlan kérdést csillogó szemekkel. - Mit szólsz egy utolsó fairbanks-i őrültséghez? Velem? Ezzel ledobta fejéről a sapkát és gyorsan kibújt a kabátból, ami szintén a földön landolt. - Egy fürdőzés a jéghideg folyóban? Itt és most, ahol nem szabad, de feltüzelően jólesne? - kérdezte kaján vigyorral.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Lehet, hogy átvészeltem, s újra visszakaptam egy részét a szívemnek, de utána a legnagyobb részét kitépték és összetörték. – szólalok meg csendesen és közben a tájat pásztázom. Nem akarom, hogy gyengének lásson, vagy esetleg lássa a fájdalmat a szemeimben. Majd lassan bólintok, hiszen igaza van a hittünk és a reményünket az egyik legnagyobb kincsünk, de talán így már érti azt is, hogy miért voltam világéletemben kóbor farkas és miért nem csatlakoztam sose egyik falkához se. Túl régóta élek egyedül a szabadságommal, másrészről meg a bizalom számomra nem olyan, amit úgy tudok osztogatni, mint más a cukrot. És ennek örülök, hogy neked sose kell ezzel szembenézned, ahogyan abban pedig reménykedek, hogy az esetleges démonaiddal se kell. Remélem, hogy boldog életed lesz, mert megérdemled. – s barátságosan, illetve testvéri szeretettel pillantok rá. Megbántam, de még se érzem úgy, hogy az mentesítene a szörnyű tetteim ellen. Örökké az emlékeiben fog élni, s örökké kísérteni fog. – a hangom szinte alig hallhatóan cseng. Mintha a szél túl sebesen vinné tovább, de egyszerűen fájó emlékeket idéz az egész, de jó érzéssel tölt el, hogy Duane, az öcsém ennek ellenére se ítél el. Majd a kérdését hallva sietve kapom fel a fejemet. – Nem, nem leszek sose olyan, mint ő volt. Lehet, hogy néha eltűnök, mint szürke szamár a ködben, de sose fogom hátba támadni azokat, akik fontosak számomra. – szólalok meg határozottan és közben a szemeit fürkészem. Sose lennék képes bántani azokat, akiket szeretek. Legalábbis szánszándékkal sose, hiszen a testvérkém gondolhatja azt, hogy nem sok mindenkinek mesélem el azt, hogy mi történt velem. Bízom bennem és ez sose fog változni. Mármint Blake-hez? – kérdezek vissza sietve, majd egy apró mosoly kúszik az arcomra. – Barátok voltunk, s elválaszthatatlanok. Egyszer átléptük azt a bizonyos határt, de többször nem. Mi inkább a „békésebb” vizeken maradtunk meg. – válaszolok sietve, hiszen tényleg barátok, társak voltunk, de nem voltunk sose egy pár. Azt az éjszakát meg semelyikünk se hozta fel. Mind a ketten tudtuk azt, hogy megtörtént, de még ennek ellenére is úgy tettünk, mintha semmi se történt volna. Talán másoknak mindig könnyebben bocsátunk meg, mint másoknak. S én is hiszek abban, hogy van bocsánat, de néha nem egyszerű. – szólalok meg egy kisebb elmélkedés közepette. Majd amikor megéreztem az a testvérem érintését, akkor egyszerűen hagytam, hogy magához vonjon, a feje pedig a vállán pihent. Éreztem a gyengéd és szeretettel átitatott simogatását és egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam, s úgy bújtam hozzá, ahogyan egy kistestvér tenné. Minden szónál többet mondott eme tette a fiúnak, hiszen pontosan azt kaptam, vagy talán még többet is, mint amire szükségem volt. A kérdésekre pedig csak csendbe burkolóztam és egy sajnálom pillantással néztem Duane-re. Szerettem volna elmondani, de ugyanakkor azt is megtapasztaltam már, hogy jobb óvatosnak is lenni. Nem Duane-ben nem bíztam, hanem sokkal inkább talán nekem kellett idő ahhoz, hogy hangosan is ki tudjam mondani a dolgokat, hiszen ha kimondjuk őket, akkor még inkább valóssá válnak, mintha csak gondolnák. Meglepő módon viszont az utána következő dolgokról már könnyebben meséltem. Mosolyogva figyeltem a testvéremet, miközben a szél kelt táncra a tincseimmel, de most még ez se érdekelt. Csak az, hogy végre itt lehetek vele, s újra az életem részese lehet a testvérkém. Mindig is hálás leszek az életnek azért, hogy „visszaküldte” őt az életembe. Igen, az lehetsz neki. Hát eléggé meglepődött, de azt hiszem én még inkább. Egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul látok. Sose gondoltam volna, hogy egyszer falkatag lesz, de ahogy látom még mindig olyan, mint régen volt. Egy nagyra nőtt gyerek. – szólalok meg egy kisebb kuncogás keretében, hiszen tényleg olyan Elvis. Mindig képes másokat megnevetetni, de valószínűleg akad olyan is, akit a stílusával képes kikergetni a világból. Nem egyszerű vele, de ugyanakkor igazán érdekes személyiség, s akinek megadatik, hogy jobban megismerje, az rájön arra, hogy több lakozik a felszín alatt. Csak túl mélyen, gondosan eltemetve. S örülök annak, hogy nem változtál meg ilyen téren az élet kegyetlenségei közben se. Az őszinteség a világ egyik legnagyobb kincse. Legalábbis szerintem, mert a mai világból már valamennyire elkezdett kihalni. – teszem hozzá egy kisebb sóhaj keretében, majd újra a tájra vándorolt a pillantásom. Azt mondják a világ jobb lesz, de valójában nem. Saját magukat pusztítják az emberek, de a legrosszabb az, hogy másokat is. Nem tőrödnek a következményekkel, mintha a legtöbb lénynek nem számítana semmi más, csak az önös érdekük. Talán érettebb vagy még nálam is. –szólaltam meg egy biztató mosollyal az arcomon, hiszen amiket mondott az egy éret férfi szavai voltak és közben tudtam, hogy igaza van. Végül pedig lepattantam a korlátról és újra mellette álltam, hogy kémleljem a tájat, majd játékosan, testvériesen meglöktem, hogy ne legyen már ennyire minden komoly. Igen, azt hiszem a komolyság és én néha igazán távol utakon járunk. Nem véletlenül vagyok a nővérkéd. Tudod szavak nélkül is megértjük már a másikat. – nevetve ejtem ki a szavakat, majd gyengéden végig simítok az arcán,de csak úgy, ahogyan egy testvér tenné. Hidd el, minden rendben lesz. Hallgass a szívedre. – szólaltam meg oltalmazóan, hiszen mondhatnék mindenféle okosságot, de egyedül csak az számít, amit a szíve diktál és én hiszek abban, hogy ő és a barátnője helyre tudja hozni a dolgokat. Rendben, majd szólok neki, s ha alkalmas lesz az idő és ő is belemegy, akkor nem lesz ennek akadálya. Köszönöm, hogy meghallgattál, s hogy nem rohantál annak ellenére se, amit hallottál, megtudtál rólam. – szólalok meg őszintén, majd egy testvéri puszit nyomok az arcára. Biztos voltam abban, hogy írni fogok neki majdnem minden nap. Érdekel, hogy mi lesz vele és közben reménykedni fogok abban, hogy az élete szép lassan újra a boldogság felé fog kanyarodni. Megérdemli. Bárkinél jobban megérdemli a csupa szív kistestvér. Bármikor. – szólalok meg sietve és izgatottan, majd kíváncsian pillantok rá. Egy pillanatra meglepődök a dolgon, de végül sietve dobom le magamról a kabátomat. Ohh, csak nem máris sikerült elcsábítani téged a sötétebbik oldalra?!– szólalok meg egy kisebb nevetés közben és szép lassan egyre több ruhadarab kerül le rólam, míg végül már csak a fehérneműm marad rajtam és elkezdek a víz irányába rohanni. Remélem, hogy nem fogja megütni a bokáját emiatt, majd hamarosan már a vízben merülök el. Ha esetleg hamarabb érnék be, mint ő, akkor kicsit még le is fröcskölöm őt, amikor a víz közelébe ér. Emlékszel arra, amikor a szabad strandon voltunk és milyen jól éreztük magunkat? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen akkor tanítottam a testvérét úszni, vagyis a másik testvéremet. Közben pedig nagyokat pancsoltunk, s a nevetésünk töltötte be a zajos strandot. Majd pedig kicsit beljebb úszok, s amikor újra felbukkanok, akkor sietve törlöm ki a vízes hajamat az arcomból és kíváncsian pillantok körbe, hogy merre lehet Duane.
Ennek a lánynak sajnálat kellett és együttérzés, meg az, hogy meghallgassák. Duane megértette, hogy nem a papolás hozza el a fényt a sötét fájdalom útjára. Erre már csak hallgatott és nézte Primet gyengéden és kedvesen. Az őszinteség majd kimondatja vele, mit jelent ez, de most kellett a csend pillanata. Amikor egy másik, szintén kellemetlen témát boncolgattak, abba viszont már beleszólt. - Ezek még az önvád szavai. Magadat gyötröd velük. Ha megbocsátasz magadnak, az nem jelenti azt, hogy elfelejted és újra megtennéd. Ettől tartasz? - kérdezte a kubai rátapintva a lényegre. Ő se volt büszke a piaci lopásokra Havanna utcagyerekei között, de túllépett rajta és tudta, hogy újra nem menne bele. Kell egy kis bátorság ehhez, másnak nagyobb, de el lehet engedni. Ezekre a szavakra és hozzájuk az arcra nem is érkezhetett volna más reakció, mint egy mosoly. Prim játszani is tudott, hisz senki nem sejtette Alvarezéknél, miféle szerzet, de most nem ezt érezte a kubai. Őszinte kérdésre őszinte válasz, ahogy kell. Ahogy testvérek között dukál. - Aha, értem. Nem ismertem meg őt túl mélyen, de ez illik arra, amit láttam. Megfontolt, nagy formátumú ember benyomását kelti. Neked meg gazdag és mozgalmas életed volt és remélem, ezután se lesz unalmas! Duane-nak feltűnt, hogy mennyi szereplőt sorolt fel Prim fontos szereplőként. Meg tudta ő szeretni őket, ez rajzolódott ki a történetekből. Ragaszkodott, hozzá is ragaszkodtak, támogatták egymást, esetleg intim kapcsolatba is kerültek, de aztán eljött a nap, mikor mindent elfelejtett és lelépett. Mint akiből kitörlődnek a kötődések. Ez egy nagy rejtély volt, hogy hogy is működött, de látta már másnál is. - Nem egyszerű. A mi életünkben sok minden nem egyszerű. Vadállatot hordozni vagy azok ellen harcolni cseppet sem könnyű. Itt kellett igazán összefonódni és biztosítani egymást, hogy nincsenek egyedül. Prim feje Duane vállán édes terhet jelentett, a kubai nagyon örült ennek a régi időket idéző jelenetnek. Mint Havannában esténként. Most már együtt aludni kicsit mást is jelenthetne, de ők ketten biztos el tudnák különíteni magukban. Mint régen. Simogatta a lány haját finoman, cirógatta, a fülét is néha, ha odatévedt. - Dehogynem változtam! Talán nem olyan szembetűnő, nem fordultam ki magamból, de máshogy nézek a világra és úgy vagyok csupa szív és lélek, hogy meghúzok egy bizonyos határt. Azon belül a régi Duane-t lehet megtalálni, mögötte viszont olyat látni, akit máskor nem. És ha a világból kezd is kihalni, én megkövetelem ott, ahol járok - mondta Elvis kitárgyalása után. Ezekből a szavakból is hallatszott, hogy nem a levegőbe beszél. Amikor a betörőkkel kellett tárgyalni, akkor megmutatta a kőkemény harcos arcát. Sírtak és reszkettek. Kate-tel jól kiegészítették egymást aznap este. Pedig még a Vörös Hold előtt volt. - Ha egy kis fröcskölgetés a sötét oldal, akkor igen, sőt én csábítalak oda! Duane-ről is hamar lekerült minden, de futás közben. Majdnem elesett, ahogy a fegyvereket rejtő nadrágját rángatta le magáról. A parton eldobta és ő is csak gatyában szaladt be a sodró áramú folyóba. Őrzőként nem volt védve a hideg ellen, ezért még izgalmasabb volt a dolog. Merész és megrázó, de épp ettől érdekes. Tenyerét a vízbe helyezte és ő is elkezdte csapni a hullámokat a tesójára. Nagyokat nevetett közben és sokat mozgott, nehogy megártson a hideg. Aztán úszni kezdett, egyenesen Prim felé. Köpte a vizet, ha néha a szájába ment és így válaszolt nagy vidáman, sőt feltüzelve: - Hajjaj! Arra Larry is emlékszik! Miután kihozta a családját a börtönből, volt idő nosztalgiázni is. Elmondta nekik, hogy azóta találkozott a kis leányzóval és hogy mekkora nagylány lett már. Bölcsen hallgatott a mágiáról, mindent megmagyarázott, de felemlegettek pár történetet, például a pancsolósat is. Most pedig nevetett, tiszta szívből, néha fájdalmasan, de felszabadulva. Kiengedett magából mindent. Amikor meglátta, hogy Prim előrehalad, megpróbálta a víz alatt megközelíteni. Ilyen hidegben, egy rakás élmény és hang, szag között, csuromvizesen talán még egy vérfarkast is meg lehet lepni. Ha tudta, akkor megpöckölte a lány hasát a víz alatt, aztán felbukkant és fröcskölte nagy nevetésekkel. Közben pedig érezte, hogy neki ez nem fog sokáig menni. A szervezete erős volt, de a hideg alaszkai folyó megterhelte még úgy is, hogy egyfolytában mozgott. Egyszerűen szorította a hideg, markolta jeges kézzel és tudta, hogy ezzel vigyázni kell.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Miként bocsájthatnám meg magamnak? Hagytam, hogy az érzéseim és a fenevad uralkodjon. Nem én irányítottam, hanem ők. – szólalok meg sietve, mert tényleg nem értem, hogy miként lehetne ezeket a tetteket megbocsájtani. Talán azért se tudom, mert részben talán gyűlölném magamat érte. Nem voltam különb, mint a húgom gyilkosai. Egy egyszerű fenevad voltam és semmi több. A kérdésén viszont meglepődök, majd lassan bólintok. – Sose tudtam teljesen megbékélni, uralni ezt a farkast. Még ha a látszat mást is mutat. De most, hogy egy újat kaphatok, akkor talán már majd nem kell ettől tartanom. – s a hangom egyre inkább elhalkul. Ritka pillant volt az, amikor ennyire nyíltan beszéltem a félelmeimről és érzéseimről, de úgy éreztem, hogy Duane nem fog velük visszaélni. Bízhatok benne, hiszen a testvérem. Szeretem őt és örökre fontos marad. Nem számít az se, hogy mennyi idős lesz. Néha kell a változás, illetve néha szükség van egy kis nyugalomra. S az élet olyan kalandok nélkül is tele van kalanddal, mint amiket megéltem. Nem félek attól egy cseppet se, hogy egyszer unalmas lesz az életem. Mi töltjük meg az életünket kalanddal és sose voltam az, aki a négy fal között maradt volna. – pillantok rá már mosolyogva. Legalább kicsit boldogabb vizekre eveztünk attól a komoly témától. Azt hiszem, hogy most egyikünknek se hiányzott az, hogy elmerüljünk a szomorúság mocsarában. Mind a kettőnknek szüksége volt egy kis vidámságra és boldogságra, s jelenleg ezt megkaphattuk a másiktól, úgy ahogyan két testvér között lenni szokott. Nem egyszerű, de okkal történtek így a dolgok. – pillantok rá komolyan. Még mindig nem igazán értettem azt, hogy miért kellett nekem farkassá válnom, ha pár évvel később olyan dolgokról reppent fel a fátyol. De aztán rájöttem, hogy talán azért, hogy megismerjem azokat az embereket és a háborúban elvesztett „hitemet” általuk visszanyerjem. Mondhatni, hogy újra kivirágozzak és meglássam azt, hogy milyen is élvezni az életet. Még ha a démonok mindig is ott táncoltak, loholtak a sarkamban. Örökké hálás leszek azért, hogy megismertem őt, azt a fiút, aki most itt áll előttem. Igaz, most már felnőtt férfi lett és olyan ember, ami a legtöbb esetben csak a reményeinkben, filmekben él. Ohh, értem. – szólalok meg egy kisebb elmélkedés és csodálkozás közepette, hiszen csendesen hallgatom, amit mond. Érthető, hogy miért változott meg kicsit, hiszen az emberek a jóságot és a szeretet legtöbb esetben csak kihasználják. Pedig ő csak jót érdemelt volna az élettől és boldogságot. S neki köszönhetően az emberek újra képesek lehettek volna meglátni a jót és megtalálni a jóságban a hitüket, amit eme őrült világ szép lassan kicsit kiölt mindenkiből. De ennek ellenére is örülök annak, hogy még mindig az a csupa szív vagy, aki képes visszaadni az emberek hitét a jóságban. – teszem hozzá egy kisebb habozás után, miközben büszke és őszinte pillantással fürkésztem őt. A végén már nem is kell megmutatnom neked azt a világot, mert te vagy az, aki arra csábít. – szavak nevetve hagyták el az ajkaimat. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a fröcskölgetés annak számítana, de mivel tilosban tennék, így emiatt már kicsit tényleg annak számított. Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonló bolondságot csináltam, de ez mégis másabb volt, mert a testvérkémmel csinálhattam. Pontosan úgy, ahogyan régen, csak közben már mind a ketten felnőttünk és egyel kevesebben voltunk… Sajnos… Tényleg? Emlegettétek később is? – kérdeztem tőle csodálkozva, s nem volt túl meleg a folyó, de nem tartottam attól, hogy megártana nekem, de talán neki meg fog. Nem szeretném, ha miattam betegedne le. Majd ahogyan kicsit beljebb úsztam, egy pillanatra elveszítettem Duane-t szem elől. Sietve pillantottam körbe és talán egy pillanatra meg is ijedtem, hiszen a Chena-nak is van sodrása. De még mielőtt túlzottan megijedhettem volna megéreztem egy pöckölést, mire hangosan felnevettem, majd megpróbáltam játékosan elkapni az illető kezét, majd mosolyogva pillantottam a fiúra. Nem ér orvul megtámadni a másikat. – szólalok meg játékosan, majd a bolondozás kedvért újra kicsit lefröcskölöm őt. Mosolyogva figyeltem, de közben talán kicsit aggódtam is. Nem fázol? – szólalt meg belőlem talán a régi anyáskodó lány, nő, de közben pedig talán az aggódó testvér is beszélt belőlem.
- Értem a bánatodat és hogy sajnálod azokat az embereket. Teljes mélységében ugyan nem érzem át, mert nem vagyok farkas, de egyet tudok: az ilyesmi mögött az szokott lenni, hogy újra megtennéd. Ezt érzed és ezért nem bírsz túllépni rajta. Remélem, az új bestiáddal megjön a feloldozás is és képes leszel ezeket a visszahúzó energiákat eltüntetni. Őszintén kimondta, amit tapasztalt hasonló esetekben. Mégse a földbe akarta döngölni, hanem a jövőt célozta meg. Meghallgatta, nem is akart volna tovább prédikálni, de mégiscsak kicsúszott a száján valami. Valami útmutatás, segítség. Primnek mindent meg akart adni és ahogy arra gondolt, hogy megint nem lesz itt egy darabig, elszontyolodott. Rövid időre. Aztán a válasz felderítette, a nővérkéje is látta a reményt és megtisztelte az igazi bizalommal. Mély félelmekkel és azzal, amit a jövőtől vár. - Én is így vagyok, nálam mindig történik valami. Zenészként és harcosként is tele van az élet meglepetéssel. A kubai aztán nem szokott unatkozni, inkább válogatnia kell, hogy mit csináljon a sok feladat közül, amik csak jönnek, jönnek és jönnek. Szerette is ezt az életformát. - Igen, az istenek szeszélyesek, de mindenben benne van a kezük, mindennek van oka és szerintem célja is. A hite sok mindenen átsegítette már és mikor kereste a célokat a történések mögött, mindig talált valamit. Mert akart. Egyre jobban feltárulkoztak egymás előtt és a csekély bizalmatlanság, ami még volt a kubaiban, lassan feloszlott. Vigyorogtak, ölelgették egymást és áradtak a pozitív energiák, amik a mindennapokra jellemző lefelé nézésből egy fokkal feljebb emelték az állukat, hogy az eget is meglássák, ne csak az utat, amin járni kell. Erre mindig szükségük volt és lesz is. - Látod, látod, egyre több oldalunkat mutatjuk meg egymásnak. Kaján vigyor társult ahhoz, mikor vetkőzni kezdtek és beszaladtak a vízbe. A rakpart nem pont erre volt kitalálva, de senki nem szólt rájuk. Akik itt voltak, azok messzebb, a hajókon ténykedtek. Se horgász, se parti őrség, se felháborodott nénikék, bácsikék nem zavarták őket. Duane azért férfiszemmel is megnézte a tesóját és igen szépnek találta. Büszke volt rá, hogy az ő fogadott nővérkéje ez a csodás nő. Nőstény. Egy kicsit nehéz volt rá így gondolni, de nem felejtette el. Egyre jobban értette és fura volt elképzelni, hogy hamarosan új személyisége lesz. Mert adnak neki. Rejtély volt ez, túl közelről még nem nagyon tapasztalt ilyet, Cassie-vel se beszélhetett eleget azóta, hogy átharapták. - Persze! Tudod, mekkora élmény volt neki, hogy megtanult úszni? Le se lehetett vakarni később a partról. Bizony, Larry nagy löketet kapott akkor és még a galeri tagjaként is eljárt úszni. Mintha előző életében hal lett volna, azt mondogatta. Olyan szépen eljátszadoztak itt, a kubai sajnálta, hogy ő nem bírja elég sokáig. A gyerekkor szépsége tért vissza az önfeledt pancsolással és Prim megtorpedózásával. Sikerült meglepnie. Halkan hallotta a víz alól a nevetést és persze el lett kapva. A lány finom keze nyomán hagyta magát kihúzni a vízből és nevetve bukkant ki a felszínre ázott haja mögül pislogva. - De, úgyhogy muszáj is kimennem. Alaszka nem pont fürdőzőknek való, de ez fantasztikus volt. Ha van ott uszoda, egyszer el kell mennünk, Prim! Duane gyorsan kitempózott és látszott rajta, hogy vacog. Mikor már leért a lába, úgy nekieredt, hogy hátra se nézett. A kocsiban volt törülköző, a dobjait szokta elkülöníteni vele, hogy ne koccanjanak össze. A ruháit útközben felkapkodta és a kezében vitte. Egy párocska meglátta és kuncogtak, de nem zavarta őket különösebben. Ahogy gyorsan megtörülközött és felhúzta a nadrágját a félig vizes testre, érezte, hogy nagyon tapad, ahogy a felső is. Megint futott, hogy Primtől elbúcsúzzon, mert nem bírta sokáig ezt az időjárást, libabőrös volt és még mindig remegett. De megérte. Emlékezni fog a búcsúra, hogy milyen örömtelire sikeredett mégiscsak. Jobb volt így, mint belehasalni a fájdalomba. - Drága nővérkém, elvigyelek egy darabon? A kocsiban van fűtés! Prim kérése számára parancs volt és miután végignézte, hogy a lány is felöltözik (nem volt ezen mit szégyellni, ennél meztelenebbül is szokott látni embereket, főleg vérfarkasokat átváltozáskor és a tesójával még bensőségesebb kapcsolatban is volt), kinyitotta neki az anyósülés ajtaját. Egy kellemes zenét hangolt be az útra és elfuvarozta a megbeszélt helyre. Naomi házánál még nem is járt, de örömmel segített most és elváláskor akkorát ölelt a lányon, amekkorát csak tudott. Hosszan és erősen borultak össze. Így engedte távozni a nővérkéjét. Biztos volt abban, hogy beszélhetnek még. Érezte, hogy az istenek vele vannak és így a gyomrát szorító enyhe fájdalom is még enyhébb lett. Nem múlt el teljesen, hisz hosszú idő után előkerült tesót megint messzire engedni nem túl kellemes, de a remény ott csillogott a horizonton.
// Köszi a játékot, nővérke és halljak ám rólad Áncsiból is! //
// Vidám búcsúhoz vidám zene //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A testvérem szavai teljes mértékben találóak voltak, mintha a lelkembe látott volna és pontosan azt kívánta, amiben én is reménykedtem, hogy az új bestiámmal ezek a dolgok meg fognak szűnni. Sőt, végre megtapasztalom azt a tökéletes harmóniát, amiről annyit lehet hallani a többi farkastól. Köszönöm és azt is, hogy meghallgattál, illetve hogy még annak ellenére is számíthatok rád, hogy a múltban olyan csúnyán eltűntem. – szólaltam meg őszintén és gyengéden, testvériesen megöleltem őt. Mintha attól tartanék, hogy többé már nem lesz ez lehetséges. Új élet, új bestia, ami tele van ismeretlen tényezőkkel. Ott lebeg az is, hogy mi van, ha rosszul sül el? De egyet tudok, hogy továbbra is küzdeni fogok, ha szükséges. Mert nem akarom se őt, se a többi barátomat elveszíteni. Úgy éreztem, hogy végre megleltem azt a helyet, ahova tartozom és még a barátaim, a családom is velem lehetnek. Remélem, hogy ezentúl majd velem is megfogod osztani, hogy éppen milyen kalamajkába is keveredtél. – szólalok meg mosolyogva, mert többé tényleg nem szeretném őt elveszíteni. Azzal, hogy visszakaptam őt az élettől, egy részét a szívemnek is visszanyertem. Lassan bólintottam arra, amit mondott. Nem mondom azt, hogy annyira hittem volna az istenek létezésében, de tiszteletben tartottam a testvérem érzéseit. Nem akartam se megcáfolni őt, se vitába szállni egy ilyen miatt. Mert részben egyetértettem vele. Minden okkal történik, csak néha nem látjuk egyből az okokat. Héé, nem szép dolog, így nézni a másikat. - a hangomban ott bujkált a jókedv, a játékosság és a felhőtlen öröm is. Sokkal inkább csak bolondozni akartam, mert jó érzés volt kicsit visszacsöppeni a múltba. Mintha hirtelen mind a ketten újra gyerekek lettünk volna és minden gond, aggodalom messze repült volna tőlünk. Hirtelen más se számított, mint az, hogy miként tudok még nagyobb mosoly csalni az arcára, illetve hogy miként tudom húzni őt kicsit. Amolyan testvéri szeretettel, de ő megelőzött és sikerült meglepnie a tetteivel. Mosolyogva figyeltem őt, majd amikor meghallottam a testvérével kapcsolatos dolgokat, akkor csodálkozva pillantottam rá. Ezt örömmel hallom és annak is nagyon örülök, hogy ennyire megszerette az úszást és ennyire jó emlékeket őriztetek meg. – pillantok rá a vizes hajam mögül, amit időközben próbálok kiszedni az arcomból. Igazán hálás vagyok azért a sorsnak, hogy Duane nem haragszik rám és arra is, hogy az Alvarez család részese lehettem. Olyan dolgokat tapasztal meg ott, amiket már hosszú ideje óta nem és még kaptam két kistestvért is az élettől, akik már azóta kész férfivá érhettek, Duane biztosan. Mind a két fiúnak hatalmas szíve volt, s igazán boldog voltam amiatt, hogy helyet kaptam én is benne, még a történtek ellenére is. Aggódva pillantottam rá és követtem minden egyes mozdulatát. Reménykedtem abban, hogy nem fog megfázni, vagy beteg lenni, mert akkor aztán még inkább emlékezetes maradna ez a búcsúzkodás, de nem valószínű, hogy jó értelemben. Mindenképpen, de akár majd elmehetünk szórakozni is. – mindig is szerettem bulizni és kicsit még a hangomat is felemeltem, hogy biztosan hallja azt, amit mondok, mert a távolság egyre inkább nőni kezdett közöttünk. Én még kicsit maradtam, élveztem a csöndet és egy pillanatra újra elmerültem a fagyos hullámok között, mintha csak még inkább megnyugodni és felkészülni szeretnék a fagyos fodorjai között az előttem álló útra. Végül pedig én is elkezdtem kifelé úszni, majd amikor kiértem a vízből, akkor szinte a szél marni kezdte a bőrömet. Sietve kapkodtam össze a ruháimat, majd ahogyan egyre feljebb értem mosolyogva pillantottam egy arra sétáló párt. Dideregve vártam meg, míg tovább mentek, majd a táskámat kinyitva kezdtem el ruhákért és törülközőért kutakodni. Hamarosan találtam is, így az egyik fának az „árnyékában” sietve váltam meg a vizes fehérneműtől és öltöztem fel a lehető legmelegebben, mert eddig szinte fel se tűnt, hogy átfagytam. A vizes ruhákat beraktam egy zacskóba, bezártam a táskámat, majd a hajamat kezdtem el szárítgatni a törülközővel, hamarosan pedig Duane után mentem, mert azért neki is biztosan kellett idő ahhoz, hogy megszárítkozzon,- már amennyire ez lehetséges volt-, s felöltözzön. Megköszönném. Sköszönöm ezt a napot, ezt a rövid időt, amit veled tölthettem öcsikém.– szólalok meg mosolyogva, majd sietve ölelem meg őt és még kap mellé két testvéri puszit is. Hamarosan pedig már a meleg kocsiban ülünk. Megadom neki a címet, hiszen valószínűleg ő jobban tudja, hogy miként juthatok el oda, majd pedig kicsit izgulva várom a következő találkozás, az utam további részét, miközben igazán boldog vagyok azért, hogy a testvéremet nem veszítettem el. Sőt, pontosan úgy folytattuk a dolgokat és olyan jókedvűen, mintha sose váltunk volna el egymástól.
|| Én is köszönöm és mindenképpen hallani fogsz rólam, öcsikém!
Kora reggel az irodába caplatok, ahol egyből egy feladattal fogadnak. Örömteli hír? Hát, fogalmazhatunk úgy is. De a másodikként tudom meg a dolgot. A nőstény tegnap értesült a dologról... Egy aprócska félmosoly született ajkamra a hallottak alapján, hiszen ma kint lesz dolgom egy végrehajtóval. Távol...távol a Hoteltől. Egy fekete farmer, szürke póló és a bőrdzsekim. Látványos? Cseppet sem. Feltűnő? Nem és ez itt a lényeg. Már-már vigyorba kúszik a szám, ahogy apránként elérnek hozzám az irányomban éledő ellenérzések. Nem kell ahhoz telepatának lenni, hogy egy tapasztalt emberismerő megérezze a bizalmatlanságot. Főképp, ha ennek még hangot is adnak, burkoltan. Már ha foglalkoznék vele. Vannak a falkában páran akik nem csipnek. De nem érdekel. Csak a munkámat végzem, a "főnököm" kirótt rám egy feladatot és azt teljesítem, ennyi az egész. Semmi szívesség, semmi szívbéli jóság. Csak meló. Azt lehet mondani, hogy kőbe vésett írás mindez. Szomjazom a kalandra, éhezem, vágyom rá, mert izgalom, az egyik legfontosabb tényező az életemben. Nem vagyok veretlen, senki se az. Pusztán a harcok során hamar kiismerem az ellenfeleim gyenge pontjait, s ez az én legnagyobb erősségem – s ha kell aljas módszerekhez folyamodok. Ezt az életvitelt hátra hagyni? Bolond lennék. Szeretem az életem és nem dobnám el ezt a halálért. A hideg logika, csakis az vezethet minket. Ha érzelmi alapon döntünk, már minden stratégia összedől. Nem tudom hová tenni az izgatottságot: olyan, mintha elektromosság cikázna végig az idegvégződéseimben. Szinte mindig ezt érzem ilyenkor. Na igen, engem viszont sokkal jobban érdekel, ki az a beteg barom, akinek annyi szabadideje van, hogy játszóházat építsen és hús vér babákkal játsszon. Ha a bosszúról szól a történet jó mélyről kell fakadjon. Rengeteg pénzbe kerülhetett összehozni egy ilyent, az erőfeszítésről meg a kockázatról nem is beszélve. A bővebb részleteket nem tudom. Ennyi nekem bőven elég, hogy tudjam mennyi is az annyi.
Lassú léptekkel indulok meg a Hotel kijáratához, ki a parkolóba, éber vagyok, pattanásig feszülnek az izmaim, az összes idegszálam ordít, ezt az érzést túl jól ismerem már. Meg kell hagyni, az ismeretlenbe sosem bölcs dolog felkészületlenül érkezni. De sose vagyok az, szerencsémre. Két száll cigim van. Ami, valljuk be, rohadtul nem begyere. Rohadtul nincs ínyemre ez az egész kurva akció. Rohadt két szállal. Houston, a konfrontáció elkerülhetetlen. Mielőtt azonban meggondolhatnám magamat, már a nőstény mellé is sétáltam, ívesen leszarva, hogy magánszféra is létezik a világon, amit jelen pillanatban páros lábbal rúgtam ki a picsába. - Harper. - igen, elég kiképzett vagyok ahhoz, hogy ehhez hasonló mondatokat könnyedén, zsigerből értelmezzek viselkedési normaként. Mondjuk, hogy reggel köszönünk. Nálam ez jelen pillanatban az volt. - A részleteket útközben. - villantom rá borostyán tekintetem, jelezvén, hogy most már indulhatnánk. Nem késtem, pontos voltam. Mehetünk.
Ha kocsival megyünk, akkor go. Hogy ki vezet, az mellékes, mondjuk én csak a kétkerekűeket szeretem, azokkal könnyebb és gyorsabb a forgalomban. Léceljünk. Ha gyalog akkor teljesen megfelel az is. De mint tudjuk a „jó” emberekkel mindig rossz dolgok történnek. Vigyázni fogok rá, azonban magamra se ártana, így aztán az ittlétem nem fog sokáig elhúzódni, az a seggfej pedig jobb, ha felvértezi magát. Ami azt illeti, jobb, ha minden mozgó lény páncélt vesz, ez több ígéretnél, ez puszta tény. Lehet kicsit a kelleténél jobban megborult az elmém. Vagy csak a fenevad izgatottságát érzem, bordáim alkotta ketrecének rácsait döngeti, láncait cibálja. Látszólag türelmes vagyok. Látszólag.
Általában nem szoktam vacillálni, ha valamilyen feladatot kapok. Szinte kérdés nélkül elvégzem, és nem szoktam erkölcsi akadályokat keresni benne, mert úgyis mindig találnék, ha nagyon kötekedni akarnék. Az én pozícióm már csak ezzel jár, de a hosszú évek alatt volt alkalmam ehhez hozzászokni, ráadásul már előtte sem voltam szentéletű nőszemély, úgyhogy nem okozott lelkiismereti gondokat az, ha valaki el kellett tennem láb alól, vagy a mocskot fel kellett takarítani valaki után. Ha a kettőt egyszerre kellett elvégezni, akkor meg aztán pláne nem maradt időm aggályokat keresni. A leginkább persze az könnyítette meg a helyzetemet, amikor jogosan kellett valamit megtennem, és nem pusztán szeszélyből. Ez a mostani meló pontosan olyan volt, amit szívesen végigcsináltam, hadd legyen csak eggyel kevesebb szemét ennek a városnak az utcáin. Nem vágytam én sem elismerésre, még csak teljesen magaménak sem éreztem ezt a helyet, hogy önkényes tisztogatásba kezdjek, egészen egyszerűen ez volt a dolgom, és nekem kérdések nélkül meg kellett tennem. Mire másnap Roryval beszéltek, addigra már felöltözve vártam odalent a kávézóban. Csak akkor indultam el ki az épület előtti parkolótérre, amikor éreztem, hogy a hím szép, tisztes távolságban van még ugyan, de már közeledik hozzám. Türelmesen vártam, nem éreztem izgalmat, inkább csak némi bosszúságot, amiért ezzel kell most foglalkoznom, valamit azért, amit az őrült kóbor művelt. Én sem vagyok teljesen százas sokszor, de mennyire kell elborulnia ehhez valakinek? Azt hiszem, hogy ez már születéstől fogva ezekbe van kódolva, bele mélyen a génekbe. Másképp nem tudtam elképzelni ilyesfajta őrült pusztításra való hajlamot. - Ajánlom, hogy moderáld magad, és szállj ki a seggemből, Ricky fiú! - mosolyom annyira bájos, olyan ártatlan volt, hogy ha nem ismerne, egészen biztos, hogy nem feltételezne rólam semmi rosszat. Pedig kettőnk közül pont én voltam az, aki hajlamosabb volt megtenni azt, amihez másnak nincs gusztusa. - Te vezess! - félig kérés volt, félig talán parancsnak hangzott. Lehet, hogy ő áll felettem a ranglétrán, de ez a saját döntésem volt, hogy megmaradtam a jelenlegi státuszomban, és szerintem mind a ketten tudtuk, hogy bármikor szét tudnám kapni, mert idősebb is vagyok, és erősebb is. A képzettsége talán már elég fejlett volt, úgyhogy ezt nem szóltam volna le semmiképpen sem, meg amúgy sem szokásom alábecsülni senkit, egészen egyszerűen csak tisztában voltam a saját képességeimmel, meg persze az övéivel is. Mivel én is pontos voltam, akárcsak ő - nem úgy, mint a nők legnagyobb része -, ezért nekem sem okozott problémát, hogy máris beüljek az anyósülésre, és meginduljunk. Nálam hiába is alkalmazta a farkasa pillantását, nem hozott ki a sodromból, és rám sem ijesztett különösebben. Ha nem akartam volna én is túl lenni ezen, akkor akár szórakozásból is húzhattam volna az időd, de hozzá hasonlóan nekem is mehetnékem volt már. - Mielőtt még kritizálni kezdenél, ez csak az álca része! - mutattam végig magamon, hiszen hozzá képest én eléggé kicsíptem magam. - Tessék, gyújts inkább rá, fújd ki magad, addig mondom, hogyan gondoltam! - a szájába dugtam egy szál cigarettát a sajátjaim közül, aztán az én ajkaim közé is csúszott egy nikotinrúd, és csak azt követően nyitottam szólásra a számat, hogy felizzottak a parányi végek, az első füstgomolyag pedig kiszivárgott a résnyire húzott ablakon. - Tehát a pasassal már beszéltem, azt hiszi, hogy üzletelni akarok vele, ezért úgy is kell tűnnie, mintha azért készülnék oda. Tudod a címet, ugye? - pillantottam rá oldalra türelmesen. - Te természetesen a testőröm szerepét fogod betölteni, inkább csak erősítésnek leszel ott, nem muszáj akcióba lendülnöd. Csak ha baj lenne... - mivel nem tudtam pontosan, hogy hányan fognak minket várni, így mindig jobb bebiztosítani magunkat. - Eltakarítjuk ezt a szemetet a városból! - motyogtam az orrom alatt kissé indulatosan, miközben újabb mélyet szívtam a cigarettámból.
Dacol. Visszabeszél. Bájosan hajthatatlan a kis csaj. Idősebb nálam? Sose számított. Főleg, hogy rangban jóval alattam áll. Igazság szerint pontosan ezekre a reakciókra számítottam. Behuppanok a vezetőülésre, elszoktam én a vezetéstől, hiszen sose vezetek kocsit. Én csak az anyósülésen várakozok. Van ki vezessen amikor az Alfát szállítjuk. Ezt dobta a gép. Bár igaza van ezzel, ha már egyszer csak ketten vagyunk és ő az ügyfél...akkor én fuvarozok. Tiszta sor. - Egy szót se...- villantottam egy kósza vigyort a ruháját illetően, egy kissé rápillantottam megint. - Üzlet lesz ebből vagy pár perces kaland? - a ruha teszi az embert, no meg a farkast is...ez a ruha meg...ő aztán előbb kapna szét bárkit, minthogy ágyba bújna az illetővel. Ugyanígy jómagam is. De képtelen vagyok tartani a mocskos számat, valamihez mindig van hozzáfűzni valóm. De inkább az "ajándék" szállal foglalkoztam, a hölgyemény meggyújtotta, szóval egy kis ideig ez kötött le. A függőség... - Hát, fogjuk rá... – rántom meg a vállamat egy szolidabb mosoly kíséretében. - Igen, tudom. - túrtam a hajamba, majd egy újabb slukk követte a másikat. Annak örülök, hogy nem csak én vagyok nagy dohányos. Egy testőr ... testőr szerepet tölt be egy "játékban". - Mit nem mondasz? - húztam el a számat gúnyos éllel, de az akció az akció, akármennyire is tűnhet egyoldalú dolognak. Mert itt csak mi jöhetünk ki belőle győztesként. Abban nem lesz hiba... A gondolat ádáz, sötét mosolyt fest ajkaim szegleteibe, miközben íriszeim mélyére borostyán szikrákat gyújt. Na igen, mint a legtöbb ember, én is így működök, ha van értelme valaminek, akkor teszem, ha nincs, akkor…miért is csinálnám? Nem a lustaság ennek az oka, bár lusta kurvára vagyok, de sokkal inkább ez csak…logika. De persze tudom azt, hogy nem én vagyok az, aki a világ legkedvesebb embere címét elnyeri és… néha elég nagy bunkó tudok lenni, de azért azt meg kell jegyezem, hogy véletlen csak úgy soha nem vagyok az, ha én bunkó vagyok annak oka is van. Nem vagyok senki siratófala, szóval senki kénye bajos problémája nem hat meg. A szavaira csak némán bólintok párat. A mocskot egyikünk sem komálja. Mi egy olyan világban tengetjük a napjainkat, ahol nuku érzés...és elég jól benne vagyunk a dolgokban. - Tudod is ki az illető...? Név? Kinézet? Valami? - bár azt nem teszem hozzá, hogy esetleg táblát tart maga elé, hogy ő az emberünk. Kidobom az elszívott csikket az a lehúzott ablakon. - Hát tekintsenek kérem előre, ott egy baromi nagy marha, aki rajzolta a jogsiját… - tessék egy gúnyos élű humor, most ehhez nyúlok ahelyett, hogy vicsorognék, hogy ez a barom mit szerencsétlenkedik már itt előttem, feltart minket. Minek áll forgalomba az olyan, aki nem tudja tartani az iramot... Összeszorítom a fogaim és kikerülöm, kapja be… - Bővebb sztori? Csak hogy teljes képet kapjak? - mert csak egy két mondatot kaptam a fentiektől, jó lenne egy teljes képet kapni, nehogy beüssön a krakh!
- Ha-ha, nagyon vicces! - néztem rá megvetően, szemeim ellenségesen szűkültek össze. - Te és a kifinomult ízlés, két különböző dolog vagytok! - jelentettem ki végül hanyagul, és csak ezt követően kezdtem el kutakodni a táskámban a két szál cigaretta után. - Ez egy visszafogott, elegáns öltözet, és mivel el kell hinnie, hogy üzletelni akarok tényleg, ezért meg is kell adni a látszatát annak, hogy komolyan veszem őt! - magyaráztam a hímnek, miközben ő megindult az autóval. - Mindegy, akkor haladj csak a rakpart irányába, utána majd mondom, hogy merre. Tegnap már felmértem a terepet éjszaka. Nem éppen a legjobb környezet ehhez az egészhez, és vannak holtterek is, ahová nem látsz el, ha szembe kerülsz ezzel az idiótával, de egyébként kivitelezhető a dolog két fős kis csoportunk számára is! - vázoltam fel gyorsan, hogy merre is lesz akkor az az arra. Nem olyan bonyolult egyébként, majd csak a rakparton kell egy kicsit kanyarogni, de ott már úgyis fogom tudni mondani neki, ha le kell fordulnia valamelyik épületnél. - Na! Ne szemtelenkedj, inkább az útra figyelj! - böktem fejemmel az előttünk lassító autó irányába, miután oldalra sandítottam rá beszéd közben. - Igen, láttam tegnap, a nevét pedig már korábban is hallottam. Nem most először merült fel a környezetemben... - azt azért nem kötöttem az orrára, hogy mégis milyen körülmények között sikerült szert tennem ilyesfajta információkra, a lényeg úgysem az volt. Akinek vannak érdekeltségei ezekben a bizonyos körökben, annak nem volt ismeretlen ennek a pasasnak a neve. Nem is lett volna semmi gond, ha nem dönt úgy, hogy áttelepül ide Fairbanksbe, és itt folytatja a kis játékait, lassacskán feltűnést keltve még az emberek között is. Nem hagyhattuk, hogy felfedje mindnyájunk titkát, és lebukjunk mind együtt. A falka, maga a faj is. Nem, erről szó sem lehetett! - Julien Grantnek hívják, teljesen semmitmondó név. Gondolom, hogy álnév, de jelenleg ezen él, úgyhogy nekünk ez a fontos. Magas, nagyjából 185 centi, nincs túl sok haja, és iszonyatosan tenyérbe mászó, sunyi képe van! Tudod, tipikusan a csendes őrült!- vázoltam fel gyorsan, hogy mit, vagy éppen kit keressen. Szerintem úgyis egyértelmű lesz az energiáiból, de ezek után a kis alapok után is könnyedén meg lehetne találni őt, szerintem tényleg elég felismerhető volt, a maga társadalomban elvegyülő módján. Mert ő tipikusan ennek a példája volt, és az ilyenektől valahogy mindig kirázott a hideg. Akár a szomszédod is lehetne, aztán kiderül, hogy egy sorozatgyilkos. Nem mintha rám valós veszélyt jelentenének az ilyenek, de legalább én mindig maradandó nyomot hagyok mindenkiben. Vagy a viselkedésemmel, vagy éppen a megjelenésemmel. - Nyugalom! Csak semmi feltűnés, nem hiányzik most nekünk! Várd ki, aztán menjünk tovább, ez meg úgyis el fog menni előlünk! - próbáltam megnyugtatni, még meg is szorítottam egy kicsit azt a karját, amelyik kezével a kormányt fogta. Mertem remélni, hogy az indulattól semmiféle ostobaságot nem fog műlveni, mert a végén még ránk hívjuk a rendőröket, és annak semmiképpen sem lenne túl jó vége. Ráadásul a felső vezetés a falkában nem valószínű, hogy el lenne ragadtatva az akció kivitelezésétől. Nem, én ennél jóval profibb vagyok, de hát nem véletlenül fordult már meg a fejemben többször is, hogy akár más pozíciót is kiválóan be tudnék tölteni a falkán belül. - Oké, foglalkozzunk inkább ezzel! - szusszantam, miután kikerültük a szerencsétlenkedőt. A végén még itt az előtt okoz balesetet, és amortizál le engem, mielőtt elvégeznénk a feladatot. Annak nem örültem volna, mert nem jellemző rám az efféle hanyagság. Semmilyen körülmények között. - Nem akartam egyébként túlbonyolítani a dolgot, a lényeg annyi, hogy én egy kissé szórakozott, de tehetős üzletasszony vagyok, és szeretnék befektetni az ő kis játékába, mert teljesen lenyűgözött a kivitelezés, és az ötlet. Te majd a biztonság kedvéért leszel velem a sztorink szerint, a testőröm vagy és mindenhová elkísérsz mindig, így most sem szerettem volna megválni tőled, de a szándékaink tiszták. Hoztam egy táskányi pénzt is, hogy nyomatékosítsam az igazamat. Szerintem ennyit elég fixálnunk, nem akarom majd sokáig húzni. Tiszta munka, gyorsan. A gond azzal lesz, ha többen is vannak, mivel általában egyedül dolgozik, de sohasem lehet tudni. Jobb felkészülnünk minden eshetőségre! - jelentettem ki, aztán én is eldobtam az ablak résén át a csikket. - Itt fordulj balra! - szóltam közben bele, mutatva némi irányt.
Én semmilyen ügy miatt nem lennék képes kiöltözni, zakó, nyakkendő...nem az én stílusom. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ezek mind emberi megszokások, hülyeség hülyeség határán. Ha nagyon muszáj felöltözöm, de csak ha tényleg nagyon muszáj...akkor az is nagyon nagy úr. A modoromon lenne mit csiszolni, de ez vagyok én. Testőr vagyok, messze állnak tőlem az olyan dolgok, mint ez a látszatkeltés...adjuk el magunkat ahogy mondani szokták. Hát nosza rajta. Még hogy én kiállhatatlan… jó vicc, nagyon is kiállható vagyok mikor éppen nem akarok senkit sem megölni, szétverni, bár ilyen igen ritkán van. De… mit is tehetnénk, farkasok vagyunk, ez már csak így megy. - Remek. - jelentettem ki halkan a kis útbaigazítását, ami eléggé Harperes volt, de hát valahogy megszoktam a tényeket. A rövid velős felvázlatolást. Csak a dolgomra kel figyelnem és minden a legnagyobb rendben. Ugyan nem az Alfa seggét védem, hanem egy nőstényét, de ha azt vesszük ugyanaz. Ki honnan nézi ugyebár. Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. A neve egyáltalán nem cseng ismerősen, de rossz pénz nem vész el... - Minden ilyen pofának tenyérbemászó képe van. - horkanok fel. Jól meg kellett gondolnom, hogy mikor is nézek rá, elvégre a szem a lélek tükre, s a dühöm minden foka benne volt. Főleg a szerencsétlenkedő baromra előttünk. Arra, hogy megragadta a karomat nem reagáltam, de próbáltam - ami nagy szó - visszanyelni minden kikívánkozó éppen ide nem illő szitkokat. Talán spanyolul kellene, azt senki sem érti. Legalábbis egy két falkatagon kívül, de itt most a nőstény se értené. - Jól van. - morogtam, lassítottam és minden tuti. Van határ, még ha elég vékony is, a düh és a logikus lépés között. Az ok igazából soha nem lényeges. Senki sem azt keresi, hogy miért van értelme egy háborút kezdeni, hanem azt, hogy mikor kezdhet. Az ok innen nézve nem fontos. Egy szikra kell csak, hogy lángba boruljon minden, aztán az, hogy miért is folyik a háború, már háttérbe szorul. Embereknél legalábbis. Nálunk ez megint máshogy folyik. Bár vannak, akadnak kivételes esetek is. Volt már részem háborúban, mint ember csak hallottam róla, akkor elkerültek, mint farkas elég sokat megéltem már. Falka háborúk. Jól tudom, hogy mivel jár, jól tudom, hogy miként zajlik. Mondhatni, ebben nőttem fel. Harcoltam már pár ilyenben, öltem már épp elég ordast, hogy ne zaklassam fel magam mindenféle erkölcsi kérdéssel. Felesleges. A farkas öl, vagy meghal. Én kontroll alatt tarthattam azt, aki vagy ami bennem élt. Egyek vagyunk és ők maguk is egyek a bolhással. Nem hiszek a pokolban, sem másmilyen helyben, ez az egyetlen valóság, amiben élek, így hát ez is létezik. Halandók és ordasok egy helyen. Mily remek dolog. - Ez a nap egyre szebb és jobb. - füttyentettem egy halkat a halottak alapján. Izgalmas a dolog, Nem volt rá szükség, hogy kedvességekkel bókoljak feleslegesen, az nem az én műfajom volt eleve, megjátszani pedig nem akartam magam. Húzós helyzetekben otthon voltam mindig. Sőt...imádom az olyan helyzeteket. Balra kanyar. Harper soha nem volt üres fejű liba, de nem is tartozott az okostojások közé, különc volt, mint a rút kiskacsa a társai között. Együtt még nem akcióztunk, de most végre erre is sor került. Nem ejtették őt sem a fejére. Tekintetem ide oda vándorolt, farkasom is élénkebb lett, erősebben dörgölte testét rácsainak, amire csak egy mosollyal reagáltam. - Időben vagyunk? - pillantottam a csajra, majd vissza magam elé az útra, majd a visszapillantóba is, a szagok eléggé kevertek. Minden van, mi szem szájnak ingere...- Intézzük el időn belül. Ketten egységben. - mosolyodom el, vagy vicsor el, nem tudom, de rápillantok a nőstényre. - A többi már nem is számít. - a kabátzsebemből kotrom elő a dobozom, amiben kipattintom a két szálat, majd felé nyújtom. Ha kell neki, vigye, a másikat pedig jómagam veszem el és gyújtok rá. Ez kell. Most. Haza fele meg majd megállunk egy trafiknál. No nem mintha nem bírnám ki hazáig. Egész egyszerűen újra tankolok ebből. Még van két- három dobozzal, az holnapra kell. De a figyelmem most újra a környék rezdüléseit figyeli, lassítok. Hiszen hamarosan célt érünk.
- De ennek sokkal rosszabb, mint amilyennel eddig bármikor dolgom volt! Pedig hidd el, találkoztam már jó néhány őrült fazonnal, de ez túltesz mindegyiken. Előbb nézném rókának, mint farkasnak... - dünnyögtem az orrom alatt. Igazából nem szoktam kijönni a sodromból egykönnyen, most sem voltam sem ideges, sem feszült, inkább csak várakozással teli. Ez a férfi sem akasztott ki semennyire, de annyira irritált, amikor tegnap láttam, hogy egyszerűen élvezettel néztem a feladat elébe. Nem feltétlenül élvezem, ha kiolthatok egy életet, de ezúttal valószínűleg nagyon fog tetszeni, ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny a szemében. Azért, amikor lehetett, akkor megoldottam más módon, de maradjunk annyiban, hogy azokban az esetekben általában nem engem hívnak, a végrehajtó már csak a végleges megoldást szokta eszközölni. Miután lenyugodott, én is kicsit jobban éreztem magam. Nem szeretem, ha feszültség van körülöttem, mert attól viszketni kezd a bőröm, a farkasom pedig szintén átveszi ezt a fajta idegességet. Annak sohasem szokott jó vége lenni, így most igyekeztem megelőzni egy nagyobb probléma kirobbanását. Egyébként sem nagyon értettem, hogy a mellettem ülő hím miért volt ennyire türelmetlen és tele dühvel, méreggel. Kissé labilisnak tűnt nekem, talán nem is a legjobb dolog ez a túlzottan nagy hirtelen haragúság, de ha Castor bízik benne, akkor nekem sem volt okom kételkednem. Amúgy sem szokásom megkérdőjelezni az alfám döntéseit. - Ó, még csak most kezdődik! Várd ki a végét! - ajkaimon sejtelmes mosoly jelent meg, ahogy oldalra sandítottam rá. Már előre vártam, hogy túl legyünk ezen az egészen, és minden visszazökkenjen a normál kerékvágásba. Azért hála istennek egy ekkora városban nem akadt olyan sűrűn probléma, hogy egyfolytában szükség legyen a keményebbik oldalamra. Az ilyen jó pár hétre be szokott tartani, abban bíztam, hogy most is így lesz. Addig is foglalkozhattam mással, ám ha szükség volt rám, akkor egyből rendelkezésére álltam mind a falkának, mind Castornak. Az utasításomnak eleget téve balra kanyarodtunk, immár ismerős volt a környezet is. Pár órával ezelőtt tettem meg ugyanezt az utat, így még jól emlékeztem minden egyes négyzetcentiméterre, szagra, az épületek elhelyezkedésére. - Figyelj, itt lassan jönnek a raktárak, ha végigmentünk ezen egyenesen, annál a kék tetejűnél kell jobbra kanyarodni, és onnan a második lesz az. Elég eldugott részen van, de azt hiszem, hogy ez nem véletlen, főleg az ismereteink tükrében! - félig hangosan gondolkoztam, félig tényleg kikívánkoztak a szavak, ráadásul nem akartam még háromszor elmondani, hogy merre kell menni. Elég világosan fogalmaztam meg az útirányt ahhoz, hogy könnyedén odataláljon, ha meg mégsem sikerülne zökkenőmentesen, akkor is fogom tudni korrigálni menet közben. - Igen, teljesen! - bólintottam kurtán, miután ránéztem az órámra. - Senki nem hajt minket, annyi idő alatt végzünk, amennyire szükségünk lesz hozzá. Ha rizikósabb a dolog, akkor több idő kell hozzá. Hidd el, ez a dolgom, tudom, hogyan csináljam! - általában egyedül szoktam dolgozni, noha az sem okozott gondot soha, hogy csapatban lássam el a feladataimat. Ettől függetlenül még nem kellett félteni, jól elboldogultam gardedám nélkül is, most csak egyszerűen hasznos lehet, hogy itt van velem ő is. Tényleg arra az esetre, ha meglepetés vendégeink érkeznének. - De nyilván én is szeretném minél előbb letudni ezt! - fűztem még hozzá, ahogy elhaladtunk végre az első raktárépületek mellett. - Nem, köszi, neked úgyis nagyobb szükséged van rá, ahogy elnézem! - halvány mosolyt kapott csupán, én pedig ellenőriztem még utoljára a sminkemet. Próbaképpen elővettem a legártatlanabb arckifejezésem, amivel szinte bárkit meg lehetett téveszteni. - Tisztázzunk valamit, még mielőtt odaérnénk. Ha megkérhetlek, semmi hirtelen mozdulatot ne tegyél feleslegesen, ne keltsük fel a gyanút még az előtt, hogy szeretném rádöbbenteni, ez élete utolsó napja. Oké? - néztem rá komolyan, várakozóan.
Az egész akciót alig várom. Komolyan. Maximalista volnék? Lássuk be, igen erősen törekszem a munka tökéletességére. Odafigyelek az apróbb részletekre, mert ha nem tenném, egy élesebb szemű jött-ment kritikus sec-perc alatt olyan kritikát tehet közzé, ami igencsak kerékbe törne. Elfogadnám? Előbb töröm ketté az állkapcsát.... Hát most mondjátok meg, kell-e ennél több? Elhatároztam valamit és nem tágítok mellőle. Apró kényszert, vagy vágyat nem érzek arra, hogy megmásítsam a döntésemet. A fejemben elhatározás született és eszem ágában sincs olyan ember mutatni magam, ami nem vagyok. Ha egyszer megmozdul az a bizonyos szál a kobakomban, se Isten se földi nem lesz képes lebeszélni róla. Makacsul ragaszkodom elhatározásomhoz és annak megvalósításához. Ez vagyok én. Útbaigazítását figyelemmel kísérem egy enyhe hümmögéssel. Vettem típusú jelentése volt...úgy tűnik feltérképezte a város ezen szegletét. volt ideje rá. Példás. Ez tetszik...bár 300 éven felül ez már zsigerből jöhet neki....mint nekem az én melóm, neki is a sajátja. Abban a legjobb. Figyelmem nem terelhette el semmi. Talán az idő...de az is mellékes, ahogy azt a nőstény is említette...nem fontos része az akciónak. A cigit visszavettem, zsebre tettem, az egy szál majd jó lesz az akció utánra, ez megint jól esik. Ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Nem hinném, hogy elfajulna a helyzet addig, de ha mégis, megtudom oldani. Az élet legalább ezernyiféle módon szokta az embert próbára tenni, de általában ezekből csak kettőt szoktunk észrevenni, és kiszúrni magunknak. Vagy minden egyszerre történik és zúdul a nyakunkba, mint a hideg víz, vagy nem történik semmi, és a napok a feszült várakozásban telnek, miközben azon gondolkodik az ember, hogy mikor érkezik az első csapás. Soha nem lehet tudni hol és mikor csap le az élet, azt pedig főleg nem, hogy kin csap le. Ez amolyan…meglepetés. Nem lehet kiismerni, nem lehet megérteni azt, hogy mi miért történik, mert mindennek oka van, minden összekapcsolódik valahol, a kérdés csak az, hogy a könyv utolsó fejezetéig kell várnunk addig, vagy akár az első néhányban olvashatunk-e már róla. Az izgalmas végeket ugyanis mindig a könyvek végén lehet meglelni, nem igaz? Azokért pedig megéri előtte átolvasni 200-300 oldalt átlagosan. Társaságom feleltére kérdőn húzom fel egyik szemöldököm, majd fordítom annak irányába enyhén fejemet. Ezzel, mint egy „he?” kimondatlan kérdést mutatva felé. Persze, éppen ezért nem is várok rá feleletet. - Ne aggódj. – rázom meg a fejem mosolyogva. Amúgy is, az én gondom, hogy megtartsam a tekintélyem a falkán belül, ez pedig eddig maradéktalanul sikerült is. Mindig vannak elégedetlenkedők ugyan, de ura vagyok a helyzetnek, és nekik is. Nincsen ebben a helyzetben olyan, hogy jó megoldás. Sok megoldás van, egyik fájdalmasabb, mint a másik, és azt kell kiválasztani, ami a legnagyobb sikerrel kecsegtet. Nem, most nem eshetek neki, nem szabad ostobaságot elkövetnem. A kettőnk harca nem itt, és nem most kerül megrendezésre, odébb van még, bőven lesz rá alkalmunk, hogy fitogtassuk dominanciánkat. - Ebben a pár percben...te vagy a...főnök. - utasítás lenne? Fogjuk rá. Ki hogy nézi...mivel eleve szépen kért, na mintha pont az számítana, de ha valamiben jó vagyok, akkor az a testőr szerep. amibe bele nőttem. - Akció indul. - vigyorodtam el, majd a hajamba túrtam és figyeltem az épületet, majd a kék tetősnél a megadott irányba fordultam le. Még lassabbra vettem a figurát, tekintetem ide oda kanyargott az épületeken, majd fékeztem a másodiknál. - Eldugottnak eldugott...és egy kissé csendes...túlságosan is.
Én egyáltalán nem voltam annyira besózva ettől az egésztől, mint a mellettem ülő hím. Én ezt rutin munkaként fogtam fel, és ennél többet nem is jelentett számomra. Pontosan láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy mi a dolgom, és azt hogyan fogom megtenni, nekem pedig ennyi bőven elég volt. Ez a dolgom, már hosszú-hosszú évtizedek óta, ebből kifolyólag nekem nem okozott túlzottan nagy izgalmat, kissé talán bele is fásultam, pedig tudom, hogy az ilyesmi hiba. Emlékeztem is még Tupilek szavaira, amelyeket hozzám intézett, míg a Vörös Hold éjszakáján halott voltam. Nem, erre most nem akartam gondolni, azon nyomban el is tereltem gyorsan, ahogyan jött. Ez most csak elterelné a figyelmemet, márpedig az igazán nem hiányzott. Amúgy sem szerettem, ha eszembe jutott, de amikor feladatom van, akkor különösen rosszul jött volna, ha ezen kezdek agyalni, meg feszültté válok tőle. Nem-nem, megőriztem a higgadtságomat, a messze földön híres nyugalmamat. Még a rázósabb helyzetekben is jól szokott jönni, ez a mostani pedig rutinmunkának tűnt, bármennyire nem akartam alábecsülni az ellenfelet, akkor is. - Nem szokásom aggódni, csak szerettem volna tisztázni, mielőtt odaérünk! - pillantottam én is oldalra. - Időnként túlzottan labilis vagy, és nagyobb teret engedsz az indulataidnak, mint kellene - fűztem még hozzá, mert ez így igaz. Akármennyire is próbálna meghazudtolni, a lelke mélyén tudnia kellett, hogy így van. Már csak azóta is sikerült megfigyelnem, hogy itt ülünk a kocsiban, egy légtérben, de nem most először tűnt ez fel nekem. Valójában már sokkal régebben észrevettem az intő jeleket, de ki vagyok én, hogy ezt szóvá tegyem akárkinek is? Majd ha elszar egyszer valamit azért, mert túlzottan forró fejű volt, az illetékesek úgyis elbeszélgetnek vele. Azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy ez a labilis lelkiállapot inkább hajaz most egy kölyökre, semmint felelősségteljes testőrre. De bölcsen csendben maradtam, nem lett volna jó, ha éppen most ugrunk egymásnak, meg különben sem vagyok az a balhés alkat. Csak akkor csapok oda, ha tiszteletlenül viselkednek velem, vagy komolyan felbosszantanak. Általában inkább az előbbi szokott bekövetkezni. Közben a megfelelő helyen ráfordultunk a mellékútra, amin már meg fogjuk találni az általunk keresett raktárt. Amikor elhangzott a bűvös mondat, csak felvont szemöldökkel fordultam oldalra, és néztem rá Roryra. Ajkaimon gúnyos mosoly tűnt fel, az arcomon pedig egyértelműen "Ez eddig sem volt kérdéses!" kifejezés tanyázott. Ez eleve az én bulim volt, ő csak jött velem, de a testőröknek nem az eltakarítás a fő dolguk, hanem a falka védelme, míg az enyém pontosan a mocsok oda juttatása, ahová való. Így aztán egyáltalán nem bosszantott fel az, amit a hangjából kihallottam. Elég valószínűnek tartottam, hogy nem rajongott azért, hogy ki kellett mondania, de ez már nem az én gondom, igaz? - Igen, de ezek a helyek mindig azok. Ha meg túl nagy lenne a mozgás, meg a hangzavar, akkor meg az lenne gyanús, nem? - kérdeztem komolyan, de ez alkalommal már nem fordítottam felé a fejemet, tekintetem az előttünk elterülő, látszólag üres épületet pásztázta. - Viszont biztos, hogy itt van! - jelentettem ki pár pillanattal később, mert megéreztem a számomra már ismerős energiát. - Gyere, induljunk! Már úgyis tudja, hogy itt vagyunk... - azzal már nyitottam is az ajtót, tűsarkaim pedig tompán koppantak a betonon, miután kiszálltam. Szinte abban a pillanatban jött is felénk egy fickó, de egyelőre még nem az, akinek kellett volna. Remek, máris tudjuk, hogy ketten vannak, és valószínűleg még többen is lesznek. Engem egyáltalán nem zavart. - Julien? - kérdeztem mosolyogva, megindulva a hím felé. Természetesen tudtam, hogy nem ő az, ő viszont nem tudott arról, hogy én már láttam, hogy néz ki, hiszen kémkedtem egy kicsit utána. Kénytelen voltam hát eljátszani, hogy az emberéről hiszem azt, hogy vele találkozunk. - Nagyon örülök! - maradtam a nyájas stílusnál, már nyújtottam is felé üdvözlően a kezemet. A szorítás határozott volt, sokat sejtető, ami arra hivatott, hogy figyelmeztessen. Nem túlzottan érdekelt, úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, a mosolyom is a régi maradt. - Jöjjön csak be! Ő kint marad! - bökött fejével a testőr felé, mire tekintetem egy pillanatra megvillant. - Ő velem van, és nélküle nem vagyok hajlandó egyetlen lépést sem tenni! - ezzel egy időben le is cövekeltem, és addig tényleg nem mentem tovább, míg rá nem bólintott végül. - Nem is értem, micsoda bánásmód ez! - tettettem felháborodást, de azért beléptem a raktárba, minden ellenérzésemet sutba vágva. - Nocsak, ön igazán szemrevaló! - jött a hang a félhomályból, mire hunyorogva arrafelé néztem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a fő célpontunktól származtak a szavak. Ahogy kicsit közelebb jött, kétség sem férhetett hozzá, hogy tényleg olyan sunyi, mint amilyennek mondtam. Undoromban kis híján köptem egyet, ám végül maradtam a szerepemnél, játszva a butácska nőt, aki azt hiszi magáról, hogy milyen remek üzletasszony. - Maga meg kicsoda? - érdeklődtem kíváncsian, mintha egyébként nem tűnt volna fel, hogy a férfi, aki elénk jött, egyáltalán nem viselkedett másként, mint egy testőr, ergo nem lehetett ő az általunk keresett férfi. Nekem azonban sokkal könnyebb volt így.
Szerinte indulatos vagyok. Szerintem meg Dante féle nevelést kaptam és egy kicsit Garciás. A vér szerinti faterom is temperamentumos volt és elég indulatos. Ez a kettő kombója pedig voilá. Eddig mindig segített győzni. Sőt ettől érzem magam jól. Hogy olykor elszakad a gépszíj. És így tartanak tőlem. Nincsenek érzelmek, csak a puszta, sivár valóság. - Ezt ne firtassuk. - döntöttem oldalra a fejem, miközben rápillantottam, hangom színtelen, semleges maradt. Egy emberi testbe zárt vadállat(ok) vagyo(un)k - és élvezem. Habár nem hiszem, hogy bizonyítanom kellene. Már rég megtörtént. Csendes a hely, zavaró és egyben jobb is mintha mindenki itt lenne, aki épp nem számítana a jelen helyzetben. A járgányt elhagyva társaságunk is akadt, tekintetem a ficsúron tartva haladtam át a nőstény oldalához, illetve pár lépéssel lemaradva tőle. De mögötte haladtam, pajzsom csak annyira húztam le, hogy Harper felém szállított gondolatait megkaphassam, oda vissza, meg az itt lébecoló egyéneket kiszúrhassam. Szagok, neszezések és a hirtelen mozdulataik. A kézfogást szemmel tartottam, közben az ingerekre is ügyeltem. Az egybegyűlt társaságról jó pár jött- ment gondolat furakszik elmémbe. Hirtelen dejavu érzés kerít hatalmába, bár kétlem, hogy egy múltbéli (halott) illető ezúttal hirtelen felbukkanna az ajtóban. Talán a higgadtságom ilyenkor az igazi fegyverem. És ez tesz igazi testőrré. Kint maradni? Fenéket. Még jó hogy egy szavamba sem kerül az "üzletasszony" kiáll a jogaiért. Add meg nekik a kegyelem döfést. Végül a tovább menetel is meg lett, felháborodására egy apró halk sóhaj szökött ki ajkaimon. Az érzelemmentes maszk még mindig ott virított a képemen. Az egyik kezem a zsebemben, azzal babráltam az öngyújtót, a másik pedig magam mellet lógatva. A sürgető késztetést leküzdve nem hagytam figyelmen kívül az ipse lomha mozdulatait, miként ráérősen mellém sétál. És míg tűröm(nem sokáig), hogy a képembe vigyorogva a nőt szuggerálja, a lepcses pofáját arra használja, amire kellene. A raktárban kissé sötétség honolt, sok szag keveredett, majd egy amolyan leköpni ildomos hang is előkerült a háttérből. Gonosz és büszke kis félmosoly terült szét ajkaimon, amit hamar le is rángattam magamról. Ez nem semmi. Szóval, ilyen is tudsz lenni? Lassan léptem mellé, hátra felé is figyeltem. ~ Eddig stimmt minden. Elég nagy lúzer lehet, ha ennyi haszontalannal vette körbe magát. ~ bár ez csak az én véleményem. Ha igazán lenne Valaki, az az igazi Hatalmas Valaki, akkor egy emberrel vár be minket, nem egy sereggel. Az az egy ember, meg felérne 6-7 Végrehajtóval, ha nem többel. Nem vagyunk egyformák úgy néz ki.
Előveszem a telefonom és a hétvégére való tekintettel, elkezdek smst írni az idősebbik fiamnak. Egyfelől nagyon régen nem láttam már, másfelől pedig azt hiszem itt lenne az ideje, hogy megismerjék egymást a kisebbik fiammal.
A telefont visszasüllyesztem a zsebembe és amíg válaszra várok, elmerülök a bánya papírügyeiben. Tavaszra van egy kisebb ötletem, ami hozhat némi pluszpénzt a vállalkozásba, ez azonban még nagyon távlati terv, meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Egy bögre kávé mellett gépelek a laptopomon, amikor megzizzen a mobilom a válasszal. Annyit még visszaírok, hogy mikor is és pontosan hol – ha Arthur nem tért volna ki erre a válaszában – aztán lecsukom a lapi tetejét és átballagok Bash szobájához. Bekopogok az ajtaján, be azonban nem nyitok. Kamasz srác, és isten ments, hogy besétáljak bármi közepébe, amit épp csinál. - Elvinnélek ebédelni és szeretnélek bemutatni a bátyádnak is. Van kedved hozzá? – mondjuk, ha nemet mond, én akkor is szeretnék Arthurral összefutni, de természetesen annak örülnék a legjobban, ha ebben Bash is részt venne és neki is volna hozzá kedve. A program azonban nem kötelező, így eszemben sincs erőltetni. Ha a válasz igen, akkor még megsürgetem kicsit, hogy kapja össze magát, addig én is így teszek és nagyjából negyed óra múlva részemről már indulhatunk is. A rakparthoz érve az egyik kis kávézó és kajálda felé veszem az irányt, miután a kocsit a parkolóban hagytam. Nem tudom, hogy Arthur itt van-e már vagy sem, mindenesetre, ha nincs, akkor bemegyek – remélhetőleg Bash társaságában – és egy szimpatikus asztalt célzok meg, ahová leülhetünk. - Mit kérsz? – pillantok Bashre, amíg leveszem a kabátomat magamról. - Izgulsz? – mármint nem a kaja vagy a rendelés miatt, hanem érthetően a bátyával való találkozásra értem a kérdést. - Van valami, amit még azt hiszem nem mondtam el neked a fivéreddel kapcsolatban. Ő már nem a kölyköm. – lehalkítom annyira a hangom, amennyire csak kell, hogy ezt a fiamon kívül más ne hallja meg. - Az volt korábban. – teszem még hozzá, mielőtt a pincérlány odalibbenne hozzánk.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
- Ezt nem hiszem el... Dögölj már meg, basszus! - gyilkolom az egeret, mintha csak épp bele akarnám építeni az íróasztalba. - És elszalad! Komolyan, besírok... - vetődöm a háttámlának, a fejemet két tenyerem közé fogva. Morgok, horkanok, robbanok, aztán a székemet még inkább magam alá rántva hajolok bele a laptop képernyőjébe. - Úgyis elkaplak te rohadék... - dünnyögöm még, mint valami dallam, míg végül egy jól kivitelezett egérklikkel kinyiffantom az ellenfelem. Call of Duty. Az egyik kedvenc, habár már vannak ennél jobbak. De képtelen vagyok megunni. Elégedetten dőlök hátra, hangosan fújtatva, mikor megérzem apa energiáit az ajtó előtt. Két másodperc és... igen, kopog. - Megyek. - kiáltok, bár én se tudom miért. Megszokás. Az ajtót szélesre tárva nyitom fel, érdeklődő pillantással üdvözölve apa fizimiskáját. - Mooost?! - szalad ki a hülyeség a számon. Persze, hogy most, mekkora hülye vagyok már?! - Ja, hát persze! Szuper. Menjünk! Öt perc és kész vagyok. - kisebb izgatottsággal fogadom a tényt, a hírt, hogy végre megismerhetem a testvéremet. Így nem is meglepő, hogy sietősen túrom fel a szekrényemet, aggatok magamra valami emberit, és már vágódom is ki az előszobába. Igaz, nem öt perc alatt, így a siettetésemre még inkább rákapcsoltam...
Minél közelebb értünk, annál inkább úrrá lett rajtam az öröm karolta feszültség. Az ujjaim eljegesedtek, a tekintetem ide-oda cikázott. Kerestem, mintha tudnám kit kéne... bár még nem is ismertem a bátyámat. Így maradt az utánfutó szerepe, ahogy befaroltam apa mögött a kávézó féle kajáldába. Vele szemben foglaltam helyet, kérdését elszélesedő mosollyal fogadva. - Egyelőre elég lesz egy narancslé. - enni amúgy se tudnék, habár kár volna tagadni, hogy mióta farkasbőrben tetszelgem, sokkal jobb és sokkal erősebb az étvágyam. - Mint az állat! - kacagok fel, izomból vágva rá a választ. De most mit tagadjam? Kilenc éves korom óta senkim se volt, csak a kóteresek. Most pedig nem csak egy apát, de egy tesót is kapok! Mennyire jó már?! Izgatottan forgolódok, még mindig keresem az érkező alakot, amikor apa szavai akaratlanul is felé vonják a figyelmemet. - Hm? - ráncolom a homlokom, de hamar elsimulnak a redők. - Hogy-hogy? - talán ez a legértelmesebb kérdés, amit a témába tudok vetni, elvégre... én azt hittem, hogy őt is beharapta. Vagy... nem értem. - Azt hiszem, ezt most nem vágom. - kínosan nevetem el magam, de én is próbálok olyannyira halkan beszélni, amennyire azt apa teszi.
Kósza mosoly futott át a képemen, ahogyan apa sms-ét megkaptam, nem kellett sokáig töprengenem a válaszon.
Hányra menjek?
Nem voltam a felesleges körmondatok híve, úgyhogy a lényegre szorítkoztam, ebben minden benne volt, hogy ráérek ma, hogy tökéletes lesz a rakpart és az is, hogy állok elébe a találkozónak. Az azért kissé túlzás lenne, hogy szívesen találkozom a fiúval, mert habár kíváncsi vagyok rá, nagyban motivál az is, hogy apa szeretné, ha megpróbálnám megismerni a fiút és azt hiszem a történtek után ez a legkevesebb. És mindez mellé csapódik természetesen a saját kíváncsiságom. Minden más negatív érzést igyekeztem a háttérbe szorítani és nem arra koncentrálni, hogy az öcsém velem ellentétben a farkasát tekintve is apa fia. Tiszta ciki, hogy ilyen idősen képes vagyok ilyen kis szarságokon leragadni. Úgyhogy mély levegő és amíg vártam apa válaszára, összeszedtem magamat. A kapott időpont környékén érek én is a rakpartra, talán pár perccel sikerült csak elszámolnom magam, de nem érkezek túl sokkal a páros után. Leállítom a kocsit a parkolóban, hogy aztán energiáimmal utánuk kutassak. Nem kell sokáig "tapogatóznom" utánuk, hamar sikerül kiszúrni apámat és a kisebb, gyengébb, mégis rettentően hasonló energiagolyót, aki minden bizonnyal az öcsém. Furcsa érzés kerít hatalmába, nem minden nap tudja meg az ember, hogy van még egy testvére, aki időközben apám Kölykévé is vált, de ismét csak nem fogok ezen leállni hisztizni, elég cikis dolog lenne, amúgy is én vagyok az idősebb. Úgyhogy zsebre vágva a kulcsokat és felhúzva a pajzsomat indultam meg a kávézó-étterem felé, minden bizonnyal az a kis kitekintés apának is bőven elég volt, hogy kiszúrjon, nem akarom tovább mutogatni magam. Belépve a bejárati ajtón hamar kiszúrtam őket, Bastien arcát viszont csak akkor vettem észre, amikor közelebb lépdeltem. Hát mit ne mondja, a meglepetés úgy vágott pofán, hogy azt hittem menten felborulok. - Sziasztok - köszönök inkább, ahogyan melléjük érek, ám a csodálkozás amellett, hogy letaglóz, széles vigyort is fakaszt. - Ez most komoly? - fordulok Bastien felé vigyorogva, mert ez több, mint komikus és aligha hittem volna, hogy ilyenben lesz részem egyből a találkozó elején. - Bemutatkozni már nem hiszem, hogy kellene, de azért.. - a kezem nyújtom felé, mintegy köszöntésképpen ezzel üdvözölve az öcsémet. Az autó rongáló öcsémet, aki szépen átvert, gondolom a beharapás jött közbe. Én pedig amilyen számító dög vagyok, máris megvan a tökéletes ötletem. - Apa - fordulok az említett felé, úgyszint kezemet nyújtva, ám ha felállt, akkor egy öleléssel is megtoldom a dolgot, szabad kezemmel lapogatva meg a hátát. - Nem gondoltam volna, hogy pont ilyen helyzetben fogunk ismét egymásba futni - fordulok a fiú, az öcsém felé, amint ledobtam magam, továbbra is széles mosollyal a képemen. A ragadozó mosolytól azért még messze áll az a görbület, de nem is a találkozás okota öröm varázsolta a képemre. - Valamikor október vége felé már összefutottunk Bastiennel, igazán csodásan indítva a kapcsolatunkat. Igaz, Bastien? - fordulok a fiú felé továbbra is azzal a sokat mondó vigyorral a képemen és mivel igyekeztem úgy leülni, hogy mellé/közelébe kerüljek, még a vállát is meglapogatom kicsit. Az öcsém nyilván teljes mértékben érteni fogja, hiszen testvéri kötelék ide, vagy oda, egyelőre még nem tekintem az öcsémnek és minden bizonnyal a telefonbeszélgetésünket sem felejtette el. Legalábbis bízom benne. A magyarázatot viszont meghagyom neki, mert apa már valószínűleg nincsen ennyire tisztában a dolgokkal. Egek, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ennyire szórakoztató lesz!
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Pötyögök vissza Arthurnak és már csak a szobájában önmagában beszélő kisebbik fiammal kell egyeztessem a mai találkozót. Azt hiszem a következő Danával vagy Payneel való edzésre elviszem őt is, ne csak azokon a valamiken élje ki a felesleges energiáit. - Aha, most. – bólintok egyet és hosszú idő után most először mosoly mászik a képemre a jókedvtől és az izgatottságtól. Hosszú idő után kezd megint egyenesbe jönni az életem, ami határozottan jó. Akkor is, ha közben annyi minden van még, ami fáj és nehéz. Egy idő után megtanulunk együtt élni a sebeinkkel…
Az étterembe érvén leteszem magam az egyik székre és bólintok Bash narancslé rendelésére. A kacagását hallva én is mosolygok, majd mielőtt még a másik fiam is felbukkanna, kibököm, ami elég szembeötlő lesz amúgy is hamarosan. - Szerintem jól ki fogtok jönni egymással. – én is izgatott vagyok és bízom abban, hogy tényleg így lesz majd. Elvégre egy család vagyunk, akármennyire is furcsa és idegen még a dolog. Majdcsak megszokjuk mind. - Én haraptam be, de később valaki más átharapta. – kezdem ezzel, majd ahogy a pincérlány mellénk szökken, el is hallgatok. - Egy narancslét és egy sört kérünk. – a szőke lányka bájosan mosolyog miután feljegyezte a rendelést és már megy is tovább, én pedig megint Bash felé fordulok és ugyanolyan halkan folytatom, ahogy eddig beszéltem, már a farkastémát illetően. - Na szóval… ha egy farkas idősebb, mint egy másik és annak a teremtője együtt véve, akkor el tudja venni a fiatalabb farkasát azzal, hogy a saját kölykét adja neki. Van amikor ez kell és szükséges, például ha a teremtő gyenge vagy ha elhagyja a kölykét idő előtt, van, hogy valaki nem tud sosem összeszokni a bestiával és olyan is van, amikor nem akarja az illető és erőszakkal történik. A bátyád nem akarta elveszíteni az övét, mégis így alakult. – magyarázom meg, hogy miként is értettem a korábbi szavaimat. - Mindez elég régen történt már, én is és a fivéred is sokkal fiatalabbak voltunk. Esetedben egy ilyennek vajmi kis esélye van, túl öreg vagyok hozzá. Ráadásul a falka megvéd. – fogalmam sincs, hogy esetleg átfutott-e a fején, hogy esetleg vele is megtörténhet – mondván bárkivel bármi megeshet – de ami azt illeti, annak a farkasnak tényleg matuzsálemnek kellene lennie, tekintve, hogy lassan én is az leszek… Felkapom a fejem, amikor megérzem Arthurt közeledni és hamarosan a tekintetemmel is megtalálom őt. Mosoly húzódik ajkaimra és intek is neki, hogy jöjjön csak. - Itt van. – jelzek Bashnek is, hogy mi okból kalimpálok itt és amikor Arthur is mellénk ér, felállok, kezet fogok vele és röviden meg is ölelem, viszonozva a váll lapogatást. - Szia! Örülök, hogy el tudtál jönni. – őszintén így érzek. Majd a mosolyom kissé az arcomra fagy, mert nem nagyon értem, ami eztán történik. Visszaülök én is a helyemre és összeráncolt szemöldökkel – meg roppant értetlen fejjel – nézek a fiaimra. Tudtommal elvileg nem is ismerik egymást… - Ezek szerint ti ketten már találkoztatok? – mutatok előbb egyikükre, majd másikukra, mert a nagyobbik fiam szavait nem igazán tudom másként értelmezni. Arthur szavai pedig további szöget ütnek a fejemben, mert ahogy a nagyobbik fiamat ismerem, erősen macskakarom közé lehetne biggyeszteni azt a csodásan szót. - Oké, mi történt? – szusszanok egyet és feljebb szalad az egyik szemöldököm a homlokomon a kérdés közben.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Abban a naiv reményben hagyom magam, hogy szerintem is jól kifogunk jönni a testvéremmel. Elvégre mi baj is történhetne? Leszámítva, hogy jó pár száz évvel fiatalabb vagyok... Annyira csak nem vagyok béna, hogy ne legyek neki szimpatikus, nem?! Előrevetített "kedvelésem" okán keserít el az, amit apa mesél. Még nem ismerem őt, de biztos vagyok benne - már amennyire én az lehetek -, hogy szörnyű lehetett elveszítenie a farkasát. Nekem még ugyan új, de már egész jól megbarátkoztam a bestiámmal. Ebből adódik, hogy igen... engem is megviselne, ha el kéne őt veszítenem. Szelíd mosolyra görbül ajkam, ahogy apa arról biztosít, nálam ez nem valószínű, hogy megtörténhet. - Sajnálom, ez elég nagy szívás... - vonom oldalra ajkaimat, együtt érzőn hajtva le a fejem. De már kapom is fel, ahogy a bátyám érkeztét jelenti be. Sietősen fordulok körbe, majdnem le is csavarodok a székről. - Hol? - gördül alá a nyelvemről, de amint elhal a szó értelmezhető éle, már előttem/előttünk is magasodik. A szemeim elkerekednek, a levegőm pedig hátramenetben köszön be újra a tüdőmbe. Lefagyok, meredek Aiden-re, mint aki szellemet lát. - Hát én beszarok... - dünnyögöm, mondhatni: értelmetlenül motyogok. Amíg az ő arcára komikus vigyor ül fel, addig az enyémre valami egészen más. - Nem, remélem, hogy nem komoly! Hú, ez elég vicces... És elég komolynak is tűnik. - fogadom el végül a kezét, viszonozva a köszöntést. Ezúttal már az én képemre is felrajzolódik valami mosoly féle, bár inkább nevezném kínos együtthatónak. A frász le ver; levegőért jövök fel a víz alól, míg testvérem és apám összeölelkezik. Jézus, mekkora morbid humor már ez! Te jó isten! Álmomban nem gondoltam volna, hogy pont... Aiden. Még most is nehezen veszi be a gyomrom. Tenyerem a szemem, majd a szám elé siklik, ezzel is próbálva magam megcsípni, vagy tudom is én. Erőteljes sóhaj szakad fel belőlem. - Ig...jah. - kevésbé értelmes a válaszom, de azt hiszem esetemben - főleg most - ez elnézhető. Hirtelen sok mindent mondanék a bátyámnak, főleg arról, hogy miért is léptem le/húztam ki magam a kis üzletünk alól. De talán nem lövök mellé, ha már így, neki is nyilvánvaló. - Apa. Öö... - kapkodom a tekintetemet, hol apa, hol a testvérem arcát keresve meg. - Hát ez marha jó. - nevetem el magam - még mindig kínomban -, szerencsétlenségem éke ez. - Hát, igen. Mármint, találkoztunk. Én... véletlenül megizé... - kényelmetlenül fürkészem Aiden arcát, majd térek át apa vonásaira - megkarcoltam akkor este a kocsiját. Ő meg... - bennrekedtek a szavak, idegességemben a gyűrűmet kezdem el pörgetni, ahogy mindkét kezem az asztalon pihen. - Akarod inkább... te mondani? - fordulok a bátyám felé.
- Én is. Köszönöm a hívást - jól estek a szavai, az enyémek az övéihez hasonlóan őszinték voltak, mert valóban így gondoltam. Úgy vélem ez is egy lépés a kettőnkkel történtek után, talán nem meglepő, hogy igyekszem kihasználni az ilyen alkalmakat. Arról nem is beszélve, hogy azért kíváncsi voltam már erre a Bastienre. Mondjuk arra nem gondoltam volna, hogy ő az a Bastien, akivel egyszer már összefutottam, de ha másért nem, hát a reakciójáért már megérte eljönnöm! Engem is igencsak sokkolt a dolog, de úgy tűnik kettőnk közül a fiú az, aki nehezebben viseli, vagy éppen nehezebben veszi be a gyomra. Nem csodálkozom rajta, nyilván azt hitte egy életre megszabadul tőlem, nos, tekinthetjük az élet kegyetlen tréfájának is, én mindenesetre remekül szórakozom. - Igen, ismerjük - bólintottam határozottan, apa felé fordítva a tekintetemet, mert úgy tűnik Bastiennek egyelőre nehezen megy a kommunikáció. Semmi baj! Majd én felvezetem a dolgot, a többit pedig meghagyom neki, nemes egyszerűséggel átpasszolva neki a kérdést. Enyhén emelkedik meg a szemöldököm apa kérdését hallva, mert az igazat megvallva roppant kíváncsi vagyok, miként fogja előadni a kettőnkkel történteket és látszólag az sem zavar, hogy kínjában nevetni támad kedve. Igyekszem türelmes lenni, mert túlságosan is érdekel ez az egész, csak a szemöldököm szalad egyre feljebb és feljebb, ahogy látom, képtelen kinyögni a dolgot. Csak sóhajtok egyet, amikor visszapasszolja a sztori befejezésének lehetőségét, lenyelve minden kikívánkozó gondolatomat, kár lenne apa előtt beszólogatni a fiúnak, meghagyom majd későbbre. Vagyis… inkább megpróbálom moderálni magam, legalább apa kedvéért. - Így van, ahogyan a kedves öcskös mondja, meghúzta a kocsimat, én meg gondoltam jófej leszek. Tudod, elég kis csórónak tűnt, már bocsi, szóval nem akartam megkopasztani a javítás költségével, úgyhogy más lehetőséget ajánlottam neki. Az autómat kellett volna takarítania, ezzel dolgozva le az okozott kár értékét, csakhogy eltűnt, gondolom ekkor jött közbe a beharapás - suttogom halkan az utolsó szót, a képemről pedig képtelen vagyok eltűntetni azt a bizonyos vigyort. - Most már értem, hogy nem szánt szándékkal ültetett fel, bár azért meg kell hagyni, nem esett túl jól a dolog - húztam el a számat, rájátszva egy egészen kicsit a dologra. Hamar túltettem magam rajta, de ez mindez semmit sem módosít a szememben azon, hogy felrúgta a megállapodásunkat és testvéri viszony ide, vagy oda, akkor sem szeretem az ilyesmit. - Na de! Felesleges erről beszélni, majd én megtárgyalom a fiatalúrral. Már ha nincs ellenedre - fordulok apa felé, hiszen mégiscsak az ő Kölyke, szóval ha azt mondja, hogy hagyjam békén, akkor kénytelen leszek így tenni, de próbálkozni szabad, nem igaz? - Inkább meséljetek valamit, milyen apa mellett? - szól a kérdésem Bastiennek, nehogy a végén megkapjam apától, hogy milyen csúnyán viselkedtem vele. Én próbálkozom, tényleg! De mint azt már mondtam is apának, ez nem megy olyan könnyen, ahogyan megváltozni sem tudok már.
Kezdőlap
//
