Most nem igazán foglalkoztam azzal, hogy Liu bírta-e a tempót, egészen más hajtott. A közelben egy csapat szarvast éreztem, ez pedig újabb löketet adott a farkasomnak. Szinte üvöltötte a fejemben, hogy vért, húst, halált! Mindjárt megkapja... hamarosan... Az erő, amit Bolyhoskának köszönhettem szétáradt bennem, elemibb erővel, mint eddig, és ez már a szarvasok figyelmét sem kerülte el, mozgolódni kezdtek. Féltek, éreztem a rettegésüket, aztán már láttam is őket, ahogy egy kisebb tisztásról nekiiramodtak, hogy a fák között találjanak menedéket. Vagy próbáljanak. A kiszemeltnek viszont esélye sem volt. Egy mordulással rávetettem magam, de a lendület túl nagy volt. A szerves felbukott, én pedig átbucskáztam rajta, de amint újfent szilárd talaj volt a mancsaim alatt, újból nekirugaszkodtam, és ezúttal már nem volt menekvés. Épp felállt volna, amikor torkon ragadtam, és széttéptem a gigáját. A társai közben már az erőben jártak, búsan bőgtek, de semmi egyebet nem tehettek. A zsákmány elterült a havon, nyakánál hamarosan sötét, vörös volt terült szét, ahogy meleg vére kiömlött. Leheletem nehéz párapamacsokká vált a hideg levegőn, és vonyítottam. Liut hívtam, hogyha lemaradt, akkor könnyen megtaláljon, és ha akart, csatlakozzon, mert ebből bőségesen jutott mindkettőnknek. Nem vártam meg, amíg megérkezett és ő is nekilátott, az állat hasához hajoltam, és feltéptem a bőrét, hogy a finom, puha belsőségekhez jussak. A pofám egy pillanat alatt tiszta vér lett, a mancsaim nem különb, de ez érdekelt a legkevésbé. A farkasom elégedett morgott, ahogy végre táplálékhoz jutott, és minden falattal nőt az elégedettsége, vérszomja pedig fokról fokra csökkent.
Igen, lemaradtam egy idő után, de nem volt gond, mert simán követtem Duncan szagnyomát. Érdeke,s új élmény volt ez után tájékozódni. A tájat is másképp érzékeltem, a látásom nem volt olyan jó, mint emberként, de az érzékeim a szagok és a hangok révén mintha kiterjedtek volna, hiszen ezeknek nem okozott gondot a fény hiánya. Éppen úgy lehetett hallani, és szagolni egy prédát, akkor is, ha lebújt a fa mögé. Egy idő után nem is strapáltam már magam, hogy teljes erőből rohanjak, lassú ügetésre váltottam. Hallottam a megriadt állatok patáit, Duncan hördülését, és aztán a vonyítást. Nemsokára odaértem, és lehuppantam a hóra nem messze tőle. A lakomához nem csatlakoztam, így is furán éreztem magam a befalt nyers hús miatt. Kívántam, jól esett, de most kicsit fura a gyomrom. Gondolom ezt is meg kell szokni. Míg Duncan evett, én egy faággal bíbelődtem, megrágcsáltam, megpöcköltem a mancsaimmal, aztán a hóban ástam egy lukat, hogy megszagoljam a földet alatta, és egyéb módon ismerkedtem a világgal.
A szemem sarkából láttam, hogy Liu is befutott, aztán elkezdte felderíteni a világot amíg én a szarvast téptem, faltam, marcangoltam. Nem csatlakozott, nem is erőltettem. Szinte az egész tetemet elfogyasztottam, a javát legalábbis mindenképp. Jóllakott voltam, elégedett és nyugodt, már-már túlságosan is. Lekuporodtam a földre, amikor éreztem, hogy a farkasom visszahúzódott, és pár másodperccel később már emberalakban dideregtem. Rohadt hideg volt! Más valamire is vágytam, de azt itt, főleg tőle nem kaphattam meg. És hogy őszinte legyek, tőle nem is akartam megkapni. Felálltam, csupaszon, ahogy az anyatermészet megteremtett, és fázósan dörzsöltem a felkaromat. Komolyan: minek van az embereken szőr? Tök satnya, védeni nem véd, azért meg hogy legyen... pff! - Hé, kisfarkas! - szóltam oda Liunak, és tettem pár lépést visszafelé. - Mit szeretnél még kipróbálni? Neki nem kellett átváltoznia, anélkül is értettem, ha utalt vagy célzott valamire, én viszont, ha nem is a szörnyeteg alakot, de a sima farkast mindenképpen igényeltem, különben perceken belül megfagyok. Egyelőre viszont kótyagos volt a fejem, a szörnyeteg, a telihold és a friss, nyers lakoma kicsit megrészegített, tényleg olyan volt, mintha megittam volna egy nagy üveg bort egy húzásra. Várnom kellett, amíg kicsit kitisztul a fejem.
Meglepett, hogy Duncan átalakult. Kérdezett, én meg nem is tudtam mit válaszoljak. De aztán rájöttem, hogy éppen elég jó feladat lesz visszatalálni a tisztásra. Kicsit összpontosítottam, és megpróbáltam megfogalmazni, mit is akarok. ~ Menjünk vissza! Én keresek! Aztán lehajtott orral, a földet szaglászva, és a nyomainkat figyelve elindultam visszafelé. Én nem leszek ilyen duhaj, majd csak akkor próbálok meg visszaváltozni, ha a ruháink ott lesznek a közelünkben. Követtem a nyomokat, néha megálltam valami érdekesebb dolgot részletesebben megszaglászni, aztán folytattam az utat. Én is nyugodt voltam már teljesen, bár még mindig fűtött a megismerés vágya, de azt is tudtam, hogy ennyi elég lesz, mert holt fáradt leszek, mire végzünk.
Amikor elkezdet a visszautat szimatolni akaratlanul is elmosolyodtam, de az okát igazán én se tudtam, egyszerűen most jól esett. Követtem őt, és amikor már nem akartam mindenáron vigyorogni, meg erre-arra csámborogni, farkassá változtam. Mindjárt elviselhetőbb lett a helyi klíma, és jobban tudtam követni Liut is. Nem avatkoztam bele a nyomkövetésébe, ha nagyon eltévesztené az irányt, itt vagyok, kisegítem. Lelkes volt, és habár néha elkalandozott, pontos is. Ezt nem róhattam fel neki, hiába volt emberként már felnőtt, farkasként akkor is csak kölyök, és most fedezi fel a világot bundás édestestvére szemével. Amint visszaértünk, emberré váltam, és sietősen magamra kapkodtam a ruháimat. Több réteg volt, valahogy ilyenkor mindig fázósabb voltam, mint átalakulás előtt, itt fent északon pedig nem volt nagy művészet fázni. Amikor a bélelt bőrdzsekim cipzárját is nyakig felhúztam, na akkor már jól éreztem magam.
Amikor visszaértünk, még egy kicsit körbebóklásztam a tisztáson, megnéztem, kik jártak itt korábban, felismertem Castor nyomát, találtam pár nyuszinyomot, és egyéb rágcsálóét, amik feltehetően mind az előtt jártak erre, hogy mi megjelentünk, mert azóta ez a környék eléggé csendes. Duncan közben fel is öltözött, szóval ideje volt tényleg véget vetni a mókának mára. Lekuporodtam a ruháktól tisztes távolban, és visszakértem a hatalmat a farkastól. De mivel ez az éjjel mindkettőnk megelégedésére folyt le, ez nem volt nehéz. Az alakváltás viszont annál inkább. Nagyon kimerült voltam már, és a fájdalmak letaglóztak. Alig bírtam talpra kecmeregni, és elballagni a ruhákig. Mire elkezdtem öltözni, rázott a hideg, és a pólómat kétszer is elejtettem, mire végre a fejembe tudtam húzni. Persze kissé havas lett, és amíg a többi cuccot vettem fel, a hólé a hátamon csordogált. A gyomrom is émelygett, most úgy éreztem, túl tele van, és enyhe hányingerem volt. Mire minden cuccot magamra aggattam, már alig vártam, hogy hazajussunk, de még egy jó adag gyaloglás volt hátra.
Liu elég ramatyul festett, remegett, fázott, és elégé sápadt volt. Sejtettem, hogy mennyire kimerülhetett. Nekem kutya bajom se volt, kicsit elfáradtam, jobban fogok aludni, és nagyon gyorsan meg kell majd találnom Ambert, hogy másfajta éhséget is csillapíthassak. Ilyenkor, telihold idején minden vágy a duplájára nő, és igazi, primitív ösztönök ragadnak el. Liu eléggé bizonytalan lábakon állt. - Egyben vagy, Liu? - léptem oda hozzá, és a vállára tettem a kezem, az arcát fürkészve. - Ha akarod, maradhatunk még egy helyben, hogy kifújhasd magad. Nem rohanunk sehová. Tényleg nem akartam sürgetni. Azzal nem segítek rajta, hogy teljesen kifullasztom, és a nagy megterheléstől még el is hányja magát. Ahogy elnéztem, ez sem állt tőle távol.
Duncan olyan könnyedén vette már ezt az egészet! Átváltozás, vadászat, prédamarcangolás, zabálás, visszaváltozás. Szeretnék én is ilyen gyakorlott lenni, de ez idő kérdése, nem megy egyik pillanatról a másikra. - Egyben. - feleltem. A hangom nem volt panaszos, csak nagyok kimerült. - Jah, az jó lesz. Valóban kell egy kicsit szuszognom, mielőtt elindulunk visszafelé. Mikor már nem rázott a hideg, lehajoltam egy adag hóért, és bedörgöltem vele az arcomat. Felfrissített. Ennél jobb már nem lesz, szóval tovább ácsorogni felesleges. - Mehetünk. Haza akartam érni, ágyba bújni, és aludni egy hétig, de legalábbis jó sokáig. És a következő egy hétben garantáltan nem eszem húst. Viszont azt már alig vártam, hogy kimehessek.
Megvártam, amíg összeszedte magát, aztán elindultunk. Az éjszaka még nem ért véget, de ha nem akartunk eljutni arra a pontra, hogy már lépni se tudjon, akkor épp ideje volt hazamenni. Elégedett voltam, Liu remekül vette az akadályt, és a vadászaton is ügyesen szerepelt. Ennél többet nem is lehetett kívánni. Még pár átváltozás, és azzal sem lesz gondja. Jó szolgálatot fog tenni a falkának és Castornak, bőven megéri vele foglalkozni. Amint lesz erre szabad idő, vagy farkas, meg is lesz. Bár innentől azért ő is boldogulni fog. csak nem csinál nagy ostobaságot! Az mások reszortja.
Eddig kifejezetten elégedett lehetek az itt tartózkodásommal. Ha farkast kerestem, mindig találtam is, és kezdenek elképzeléseim kialakulni a helyi viszonyokról. A ma este viszont nem a farkasok keresgéléséről, baráti csevegésekről, vacsorákról, pókerpartikról, vagy éppen egymás hergeléséről fog szólni. Legalábbis terveim szerint nem. Mert ma éjjel futni fogok, úgyis olyan régen volt – számomra legalábbis – mikor rendesen kinyújtóztathattam az izmaimat. Körbejártam tegnap a kérdést, és úgy döntöttem, a ruháimat lepakolom abban az elhagyott házban, ami az erdő szélén áll, legalább nem fagy, vagy temetődik bele a hóba, mire visszaérek. Amúgy sincs nálam sok cucc. Egy szürke póló, egyszerű, jó meleg termo pulóver, egy könnyű kabát, egy fekete farmer és a bakancsom. Se iratok, se pénz, mert azt nem szeretem otthagyni csak úgy, főleg idegen területen. A ház most is elhagyatott, bár nem annyira romos, mint amilyennek messziről látszott. Remek. A ruháimtól nem tart sokáig megszabadulni, lehúzom az egyik karosszékről a porvédő borítást, és arra teszem le a cuccom. Hideg van, a fagyos szellő csípi a bőröm, de kiélvezem talán egy teljes percig is. Szeretem a metsző levegőt, az otthon töltött évekre emlékeztet. A házból már farkasként ügetek ki, a konyha ajtaján. Olyan szép ebből a nézőpontból a világ. A farkas szemével még sokkal izgalmasabbnak látni. Most szimatolok bele igazán mélyen a levegőbe, az illatok mágnesként húznak az erdőbe. Az erdő szélén akad egy nagyobb hókupac – valószínűleg a szél hordta össze – csak hogy bundámon érezzem a havat, bele kell hemperednem. Régen voltam ennyire hideg vidéken, és most kiélvezem, méghozzá maradéktalanul. Mikor már érzem, hogy a hátamon a szőrszálak közé beférkőzik a hó, csak akkor állok fel, és rázom meg magam. Most még csak kényelmes ügetéssel indulok az erdő belseje felé, hogy kiindulópontot találjak a vadászathoz, az igazi futáshoz.
Sötét, de tiszta az ég ma éjjel, a levegő éles és mintha kissé sós is volna - vagy már beleérzem a tenger illatát magamtól is? meglehet -, harapni lehetne akár, ahogy egyenletes tempóban futok. Mert futok éppen, jókora mancsaim vannak a vékony lábamhoz képest, minden nehézség nélkül löknek tovább akármilyen támaszról, még ha néhány faág vagy korhadt törzs megroppan is a súlyom alatt. Pofám résnyire nyitva, széles mellkasomból egyenletes lihegés tör fel, nyakam dús bundáját hátrasimítja a menetszél... orromban az űzött vad illata. Előttem nem sokkal szarvas fut lélekszakadva, riadtsága csalogatón zihál a fülembe, csiklandozza az ínyemet. Vadászat. Viszonylag sok helyet hagyok neki, kényelmesen elnyújtózom a futásban, megmámorosodva az érzéstől. Szenvedély, vérszomj, és az a már-már viszkető izgatottság, ami a holdra felüvölteni is kényszerít olyan gyakran. Eltávolodtam már a helytől, ahol átváltoztam, de kit érdekel? Minden idő az enyém a világon. Minden idő, minden roppanás a jégen, minden moccanás, ahogy az erdő állatai riadtan szétfigyelnek. Minden hús és vér, minden átforrósodott véna hirtelen megvonaglása a nyelvem alatt. Gyorsítok most, átmelegedett, szíjas izomzatom lassan felforrósodik majd, ahogy közelebb érek... egy pillanatra felugrom, hogy teljes vágtába kezdjek. Fel sem tűnik, hogy errefelé van-e másvalaki is... pedig talán van. Talán egészen közel.
Még odázom a pillanatot. Válogatok az illatok, a neszek között, belélegzem azt a semmihez nem hasonlítható levegőpárát, ami a hideg, erdős tájak sajátja. Olyan könnyű beleolvadnom a környezetembe. Farkassá válni egy időre igazán, levetkőzni minden emberit, már ami megmaradt egyáltalán háromszáz hosszú év után. Az izmaim kellemesen bemelegszenek a kényelmes kocogás alatt, pontosan érzem, hogyan áramlik, lüktet a vér az ereimben, előrecsapott füleim fogják az erdő minden apró neszét, meg-megremegő orrcimpáim segítenek még pontosabb képet alkotni a környezetemről. Ezért érdemes élnünk, a szabadságért, amit ember soha nem ismerhet meg. Megtorpanok, mikor megváltozik körülöttem a környezet. Meghallom az életéért menekülő vad végsőkig kifeszített, őrült vágtájának otromba zajait közeledni. Nem egyenesen felém fut, tőlem kicsit északabbra fog elszáguldani, ha nem zavarja meg semmi. Megtorpanok egy pillanatra, szimatolok, hallgatózom, szabadjára engedem minden érzékemet, és ez elég is. Magamfajta üldözi a szarvast. Nem is tétovázom tovább, nincs mit hezitálnom. A másik élvezi a hajszát, belefeledkezik, igazán kizökkenteni nem akarom – mert akkor oda a mulatság -, ezért amint vágtába rugaszkodom, igyekszem elérni a gondolatait. Ha nem a végletekig taknyos, meg kell hallania… ~Mindjárt csatlakozom, ne állj meg! Nincs ártó szándékom…~ És ha nem torpan meg, nem fogja menekülőre – ki tudja ilyen zűrös időkben, mennyire bízik bennem -, akkor hamarosan a jobb oldalán bukkanok ki a fák közül, a vágtától, az üldözés fellobbanó izgalmától jólesőn lihegve. Nem zárok szorosan mellé, pár méter távolságra futok mellette, csak rövid időre pillantok felé, hogy így is biztosítsam, azzal a fura farkasvigyorral - ami ezeknek az állatoknak a sajátja a pofájuk miatt -, hogy csak a közös futás, a közös vadászat lehetősége miatt csapódtam mellé.
A vérszomjam követelőzése most már felerősödik végleg - acélos inaim feszültsége könnyedén gyorsít a vad felé, már látom, ahogy annak száraz, de zamatos combizmai egyenletesen pumpálnak a bőre alatt. Szinte érzem a jellegzetes aromát megnyúlt fogaim tövében. Gyönyörű állat... a legnagyobbaknak való préda! A tarkóm hátulján akaratlan összerándul a bőr, ahogy fülembe cseng a bőr reccsenése, ahogy erőszakkal elválasztódik a hús felszínétől. Nemsokára, kedves zsákmányom...! Az izgatottság morogni, hangosan acsarogni késztet egy pillanatra; nem kétséges, hogy a győzelmes üvöltésem sem várat majd sokára. Talán még maga a szarvas is ezt hallja majd utoljára, amikor tehetetlenül vergődik egyik súlyos mancsom alatt. A nyáladzani késztető gondolatmenetet egy farkas szakítja meg - mély, karcos hangja nyugodt dallammal cseng a fejembe. Vadásztestvér...! ~ Gyere csak, testvér! Még fut... fuss velem! ~ Cseppet sem lassítok, csak jobb láb felé sandítok éppen, hogy lássam a sárga szempárt, a hegyes orrot és az elegáns rajzolatú szürke bundát megjelenni - a másik vérfarkas rám vigyorog, és nagy örömömre könnyedén veszi fel a tempót. Nincs bennem elővigyázatosság. Vadat űzök, a fejem fogaskerekei ilyenkor csak ezen forognak. Tilosban sem járok és ijedős sem vagyok. A vadászat felold mindent bennem, futok együtt alfával, kölyökkel, bölccsel és bolonddal. Csak a vér, a hajsza számít és a győzelem. A préda nem fárad még - szívós állat, különösen az életéért futva -, és rettegő elhatározása csak édesebbé teszi a húsát. Addig űzhetjük, amíg össze nem esik... a mi ínyünk dönt a sorsáról ma éjjel. Most válaszvigyor villan a szürke bundás jövevény felé, ahogy izgatottságom kis kitérőkre sarkall - jobb és bal, szinte tánclépés a fagyott földön, igen -, látom rajta az elömlő élvezetet. ~ Vendégem vagy ma, idegen! Hogy szereted a húst? ~ Átveheti hát a szürke hím az űzés ritmusát, ha futni volna kedve hosszan és támadhat is kedvére.
A vágta felszabadít, felforralja a vérem, legalább annyira, mint a prédáét. Még a szemfogaimon is érzem a levegő hidegét, egyszerre érzékeny és érzéketlen minden porcikám a környezetre. Nem fázom, de a hideget élesen érzékelem, a leheletem forró párája pillanatok alatt marad el mögöttem, mielőtt semmivé foszlana, a mancsaim által felvert porhó felhőbe kavarodik a lábaim körül, mögöttem. Még futás közben is beleborzongok… Hazaértem, és a farkas, akié a szarvas, szívesen lát a vadászaton! A vadászat izgalmának, a futás gyönyörének, és a másik farkasnak válaszul egyaránt szól a hosszan elnyújtott üvöltésem. Mikor megérkezem – bár csak ketten vagyunk – magával ragad a falkában futás semmihez nem hasonlítható érzése. Futni könnyű, akár lélegezni, mindenféle koncentrálás nélkül veszem fel a másik farkas tempóját. Mennyivel szebb így! Az érzékeim már nem csak a prédára vannak kihegyezve. Épp úgy hallom a szarvas rémült zihálását, ahogy a közelemben futó farkas elégedett, izgatott lihegését, mindkettejük vágtájának zaját, a felzavart erdő rémült némaságának éles kontrasztot adó csendjében. A mancsaim alatt érzem a terep minden apró egyenetlenségét, és a fejemben felcsendülő hangra ismét felé fordítom a fejem, mégha nem is lenne rá szükség. A préda már nem szökhet meg… ~ Megtisztelsz vele…~ Hiába vagyok sokkal öregebb, és erősebb nála, az ő otthonában vadászok. Vendég vagyok, az engem megillető jogokkal és kötelezettségekkel. ~ Az előtt akarom, hogy összeesne. De csak egy kicsivel előtte…~ Még egy farkasvigyor, mielőtt átvenném a vezetést. Nem akarok elesett vadat kivégezni, azt akarom, hogy mi terítsük le, de nem rögtön. Alig futottam még… Az izgatottság engem is fűt, nem is próbálom a gondolataimat lehalkítani, hogy megtartsam magamnak. ~ Gyönyörű, erős, friss, forró... remek választás. ~ Igen, farkasnak való zsákmány! Még húzzuk egy kicsit, de már nem sokáig. Szinte fájnak a fogaim, viszket az ínyem ettől az illattól…
Kettesben vadászni még élvezetesebb, mint egyedül... de talán még a teljes falkánál is jobb. A jövevény gyakorlott vadász, gyors léptű és energikus... elragadtatottsága, ha lehet, még jobban felingerel. Üvölt, és én alig késve csatlakozom hozzá, kivillantva néhány fogamat a jeges levegőnek. Egyedül űzni a prédát pompás érzés, de többen... az valami egészen más. Büszkeség, játék és küzdelem egyaránt. Elismerés, kihívás és mennyi minden még! Igazodom a ritmusához, hangtalan elrugaszkodásaink könnyedén összehangolódnak. Elnézem félszemmel a mozgását, a feje tartását, azt, ahogyan a fülét billenti... automatikusan figyelek rá is, ahogy a falkatagokra szokás. A válasza a kedvemre való. ~ Egyezik az ízlésünk! ~ Alighanem felnevetnék éhesen, ha lehetne, de csak afféle morranás lenne belőle. Szívesen gyorsítok, tartva a ritmust, összekattantva az állkapcsom fenyegetőn, hogy kissé gyorsabb iramra buzdítsam a szarvast. Fuss, amíg teheted!
A közös futás az első időszakokban berögzült szenvedélyem, és most minden másról megfeledkezve engedem át neki magam. A vágta ritmusa lassan, de biztosan gyorsul, egyre közelebb kerülünk a szarvashoz. Míg a helybéli farkas a préda mögötti vonalban száguld, én szélesebb ívre mozdulok, hogy anélkül kerülhessek mellé, hogy a menekülése vonaláról letéríteném. A várakozás izgalmában összecsattintom párszor a fogsorom, végignyalom a fogaimat. A nyál már a préda rémült illatától, forró vérének ígéretétől összefut a számban. ~ Lerántom és a tiéd a torka ~ Már a szarvassal egy vonalban futok, még pár ugrás, és elébe is kerülök. A támadáshoz teljes sebességre kapcsolok, minden izmom pattanásig feszül, könnyedén visznek tovább. Az ugrás pontosan kiszámított, a szarvas orrát, pofáját veszem célba, a súlyommal rántom le a földre, és nem engedem el, felkelni sem hagyom. Ha a másik farkas nem lenne velem, előbb- utóbb akkor is megfojtanám a szarvast anélkül, hogy fogást kellene váltanom. A vér forrón, ízletesen, szinte édesen csorog a fogaim között, alig várom, hogy a másik farkas hófehér fogai a préda torkába mélyedjenek, és én is fogást válthassak. Puha, lüktető húsba akarok marni, érezni, ahogy a vére bőven, és forrón csorog a fogaim között. A pofája ehhez túl csontos... A morgás a torkom, a gyomrom mélyéről dübörög fel, mert másképp nem tudom kifejezni, mennyire elégedett vagyok a zsákmánnyal.
A szürke bundás jövevény a szarvas elé vág - elképesztő gyorsasággal fut, egy pillanatig rátapad a tekintetem, ahogy jobbra kitér. Magam is gyorsítok most, a préda patái közvetlenül előttem dobognak. Érzem most már a testmelegét is, ahogy a vesztét érezve próbál sietni... nem törődöm a válaszadással a vadásztársamnak; úgyis tudja, hogy hallom a hangját. Az inaim, idegeim reszketnek, ahogy egy hangocska bennem veszett ördög módjára csahol - Most! Most! Most fog elesni! -, de mégis fegyelmezem magam. Most elnyúlik a pillanat, ahogy a másik felugrik és a préda orrába mar - rémült, fájdalmas hörgéssel kevert bőgés tör fel szarvasunk torkából, ahogy a nagy test hangosan a földre zuhan, kibillenve a veszett vágta ritmusából. Bal felé dől, jobbra és felfelé ugrom - jó volna, ha nem rúgna oldalba -, s már ott is vagyok a vastag nyaknál. Röpke pillantás a szürke farkasra, majd támadok is; mancsommal leszorítom a szarvast a feje alatt, és hirtelen belemélyesztem a fogaim - a vastag bőr és a kemény hús ellenálló, de ez csak még jobban feltüzel. Szaggatni kezdem az állatot, feltépve a nyakában az ereket, vért ömlesztve a mancsunkhoz a talajra. A préda még liheg, még forgatja a szemét, puha bundás füle még billeg, de nem tarthat sokáig. Beleásom magam a hús rétegei közé, nedves roppanások jelzik, ahogy a gégecső megadja magát az állkapcsomnak. Megvan. Remélem, a szürke is éhes.
Ez a közös vadászat, valódi, tétre menő futás az otthont idéző hóban, hidegben igazán remek élmény volt, de most, ebben a pillanatban az elugrás az igazi betetőzése az üldözésnek, és az érzés, ahogy a fogaim a pofáján csattannak össze, a bal mancsom karmai a pofacsontján találnak támaszt, és együtt zuhanunk a megtört lendülettől még nagyobb robajjal zuhanva földre, mint amit a néző várna… És mire földet érünk, a másik farkas már ott is van, hallom a szakadó bőr, hasadó hús hangját, érzem a kicsorduló vér illatát, és érzem a végső kétségbeesésben megfeszített szíjas izmok nyers, kemény erejét, a vergődés egyre erőtlenedő utolsó kísérleteit. Amikor hallom a gége roppanását, akkor engedem el a szarvas pofáját, és a véres hóba taposva lépek közelebb a másik farkashoz, hogy én is a zsákmány torkába mélyeszthessem a fogam. Forró, élő húsba tépek, vér bugyog a fogaim között, és minden porcikámban érzem, hogy élek. Nem is várok már semmire, ahogy szakad a hús, úgy nyelem le az első falatot, aztán felemelem a fejem, megnyalom a pofámat, hogy a felesleges vér nagyobb részétől megszabaduljak, és hosszú elégedett üvöltéssel adom az erdő valamennyi lakójának tudtára, hogy a hajsza véget ért, felőlünk ma már nyugodtan alhatnak. Csak utána hajtom le újra a fejem, és adom át magam a vacsora élvezetének. Pár harapás, és mikor a szarvas már végleg kimúlt, átsétálok a hasához. Mostmár véletlenül sem rúg meg, míg feltépem a gyomrát, hogy a szívéhez, és egyéb belső szerveihez hozzáférjünk. A végére tetőtől talpig beborít majd a vér, de ez egyáltalán nem zavar…
Melegség fogja körül a pofámat, a szarvas ereje a nyers hús gőzölgő hőjével együtt illan el. Talán ez a hő adja az életet magában, és mi akkora sebet szakítottunk rajta, hogy elszökhet percek alatt. Hátrálva kirángatom a csöveket a préda torkából, néhány makacsabb, nyúlós érfal kisiklik a fogaim közül. Körbenyalom a pofám, gyorsan körülpillantok - közben a másik vérfarkas megkerülve feltépi a szarvast, hogy beleássa magát a belsőségei közé. Jólesőn felüvöltök, ahogy falni kezd a rokon, és ha közelebb enged, lehajolva nyakig elmélyülök a puha tekervények közt, még az egyik mancsom karmait is bevetve, hogy hozzáférjek a léphez vagy a májhoz - attól függ, az új fiú mit hagyott meg. Mohón falni kezdem a húst, érzem, ahogy a nyelőcsövem már-már fájdalmasan kitágul egy-egy nagyobb falattól, mégsem zavar - vigyorogni volna kedvem. Csak néha tartok szünetet, hogy kicsit odébb toporogjak, de lényegében nem megyek odébb - ez csak amolyan izgága dolog.
A vér, a halál szaga részegítő, a forróságából gyorsan veszítő, csupa izom test kiterítve előttünk. A szarvas körül a friss hó iszamossá válik a kifolyt vértől, érzem a mancsom alatt, hogy még beletelik egy kis időbe, mire újra megfagy. Oldalra sandítva figyelem, ahogy az ismeretlen farkas hófehér fogai kiszaggatják a légcsövet, ahogy a vicsorba ráncolt pofája gyűrődéseiben megül a friss vér. Mire ő körbenéz, én már a préda beleit kotrom a véres hóra, és a vállamig eltűnve kutatok a legértékesebb falatok után. Természetesen odaengedem a másik farkast is, megosztozom vele a zsákmányon, ahogy a vadászat izgalmán is. Bár valószínűleg erősebb vagyok nála, nem kötöm magam az alapszabályokhoz, mivel azok elsősorban falkán belül érvényesek, én pedig nem vagyok rangsorban felette álló, hiszen semmi közünk egymáshoz. A falatozás részemről – az olykor felhangzó elégedett morgást leszámítva – némán folyik, míg teljesen, és tökéletesen jól nem lakom. Akkor lépek csak arrébb a szarvastól, és felhemperedek a tiszta hóban. A véres bundám rőtes lenyomatokat hagy a hóban, én pedig élvezem a tisztálkodást, ahogy előtte az evést és a vadászatot.
Csendben étkezünk, már-már vihogni volna kedvem, mint egy hiénának - tele pofával nem beszélünk! -, az adrenalin hatása most így mutatkozik meg. Néha megrázom a fejem; a szőrszálaimon így is megtapad az alvadozó vér persze. Sebaj. Viszonylag hamar jóllakom, ahogy a másik farkas is - ügyet sem vet ő már a tetemre, a hóban henteregve igyekszik lemosni a szőrén maradt vért. Belefúrom az orrom a hóba - hideg! -, és megindulok, belemerítve néhol az egész fejemet is, mielőtt ugyanúgy tekeregni kezdenék, mint a szürke. Mancsommal beleások, jólesőn rázogatom a tisztuló bundámat; még nyelek is a hóból, hisz a legtöbb víz vastagon be van fagyva ilyenkor. Végül elheverek egy rövid pillanatig, jóleső morranással - most előtör a kényelmesebbik felem, szívesen nyújtózkodnék odahaza. Végül felkelek, és közelebb ügetek a vendéghez, ha befejezte. Nem szokásom csak úgy elrohanni.
Elégedett vagyok így, hogy kifutottam magam, tele a hasam, és a hideg hóban heverészhetek, hempereghetek. Újra otthon vagyok. Egyre inkább úgy érzem, hogy szívem szerint maradnék még egy darabig ebben a városban. Olyan kellemes a légkör, és az erdeje úgy vonz, mint még soha semmi, már ha a farkasomat nézzük. Amíg jólesőn lihegve heverészek hason a hóban, figyelem egy kicsit a másik farkast. Ilyenkor szinte elhiszem, hogy születhettünk erre a békére is. Együtt, falkában, csak a saját dolgunkkal törődve. Persze mindig hamar rájövök, hogy ezek pusztán az állati ösztönök, túl egyszerű vágyak egy embernek. Vagy valaminek, ami valaha volt ember. Inkább újra felhemperedek még néhány lusta, de alapos hengergőzés erejéig, és csak utána fekszem újra hasra a széttúrt hóban. Valószínűleg mókásan festek fejbúbig havasan, de nincs aki kinevessen. Mikor a másik farkas megindul felém, ásítok egy jólesőt, majd felkelek, és még egyszer körbenyalom a pofám, lerázom a bundámról a havat. ~Köszönöm a vadászatot. Jó volt együtt futni…~ Közelebb lépek, a füle mögül egy finom, és gyors mozdulattal lecsippentek egy ottragadt cafatot. Ez nálam már nagyjából a búcsú, de nem futok el én sem csak úgy.
Most sem esik nehezemre tartani Raymond tempóját. A farkasom ficánkol már odabent, éppen csak nem csóválja a farkát, az örömtől, hogy hamarosan szabadjára engedem. Vörös szemeivel feltérképezi a tájat, és memorizálja annak minden szegletét. Ha sokáig maradok a városban és beválik ez a hely, gyakran látogatunk majd el ide. Lelépünk az útról, be az erdőbe. Kíváncsi vagyok én arra a barlangra. Nekem igazából elég lenne egy nagyobb bukszus is, hogy bebújjak mögé. Elég szemérmes fajta vagyok még akkor is, ha egy árva lélek sincs körülöttem, szóval mindig kell valami ami mögött elbújhatok. Ebben az iramban hamar megérkezünk ahhoz a barlanghoz. - Megvárnál idekint? - ha a farkas rábólint, akkor egyedül veszek el a barlang sötétjében, ha nem, akkor én várok odakint amíg felszabadul a hely odabent. Így vagy úgy, de végül megejtem az átváltozást, és fekete bundájú, égő vörös tekintetű farkasként lépek ki a fényre. Nyújtózok egy nagyot, kiropogtatom az összes fásult porcikámat is. A feszültség enyhül, de vért kell ontanom ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Előbb azonban fussunk, hisz ezért vagyunk itt. Ha Raymond is készen áll, bevetem magam az erdőbe.
Kezdőlap
//
