-Örülök neki. Azért csinálod, hogy a döntést mindig én hozzam meg, ugye? Ha a rosszat választom, így jártam, ha a jót, akkor meg nem. Komolyan mondtam, sose csináltam ilyet... azaz, most nem. Lehet, el kellene bizonytalanodnia, hiszen minden normális egyed ezt tenné, ő mégsem, mert pontosan érti, hogy a talán mire szólt, vagy miért. Elmosolyodik, de nem szerénykedésből mondta, amit, tényleg így érzi. Ez még meghaladta volna az erejét, elfáradt, nagyon is elfáradt. Érdekes az is, hogy egyáltalán nem zavarja a férfi közelsége, az sem, ahogy magához öleli, pedig kellene, vagy minimálisan a zavara jelentkezne, ám ennek ellenére ennek nyoma sincs. Szórakozottan birizgálja a tincset, és rákérdez arra, ami őt is foglalkoztatja. -Én még ilyet sosem tapasztaltam. Olvastam, hogy létezik, de nagyon, nagyon ritka jelenség, viszont olvasni és megélni egészen más. Amikor először láttalak, akkor valami fura volt, és nem tudtam hova tenni az egészet. Azt hittem azért, mert hirtelen Ravent láttam benned, de utána rájöttem, hogy nem erről van szó. Azt akkor tudtam, és igen, biztosra tudtam, hogy téged kerestelek. Valóban, valami olyasmit élt át, amiről nem is sejtette, hogy esetleg pont vele, de előfordulhat. Szépen hangzott úgy leírva, és nagyon reménykedett abban, amit Raven mondott neki, hogy nem marad egyedül, de azt álmában sem hitte volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, és így. Miért érezte ennyire erőteljesen a férfi energiáit? Miért tűnt úgy az egész, mintha az egyben a sajátja is lenne? Morrighan is tudta, abban a pillanatban tudta, nem véletlenül károgott, és adta a jelzéseket a társának. Okos madár, és láthatóan örül annak, hogy erre az egészre ők is rádöbbentek. Mi vár még rá? Teljesen mindegy, ezt az utat végig fogja járni, legyen bármilyen nehéz is, most már nem érheti baj, érzi ott legbelül. A varjú hirtelen károgására nevetni kezd, ahogy menekül a biztonságos lombok közé, aranyos. -Akkor menjünk, ne ijedjen meg feleslegesen. A vihar jó, és nem azért, mert szép. A vihar jelzi, hogy változásra van szükség, valamivel nem elégedett a természet. Az eső viszont lehet áldás is. Gyorsan felugrik, becipeli a dobot és minden egyebet oda, ahol nem ázhat meg. Miután mindent lepakolt, már ki is szalad az esőre, élvezi, ahogy az lefolyik az arcán, szinte teljesen körbeölelve őt.
Az ég maga is elsötétül, gyönyörködik benne, aztán a férfire néz. Tekintete mosolygós, ahogy az arca is, élvezi az egészet. Nem zavarja az eső, sem semmi más, szabad, és ez a legfontosabb. Nevetve hagyja, hogy letöröljék arcáról a festéket, el is feledkezett róla, ott van még mindig. Csillogó szemeivel a férfi arcát fürkészi, a vonásait, a tekintetét... most már nem is olyan morcos és rideg, mint volt legutóbb. Ami ismét érdekes, és erre már kissé oldalra dönti a fejét, az az, hogy ezeket a szemeket már látta valahol, ismerősek, valahol találkozott velük, csak nem tudja, hol. Csurom vizesek mindketten, mégsem foglalkoznak vele, lenyúl a pulcsijáért, és szépen óvatosan ő is elkezdi leszedni az elmaszatolódott festéket a férfi arcáról. Persze még kölyök, mert muszáj kis ábrákat alkotnia, hogy utána csilingelő nevetéssel tüntesse el tényleg. Az érintésre sem húzódik hátrébb, ugyanolyan határozottan és kedvesen néz az idegenre -aki nem is olyan idegen, mint gondolta-, amikor az közel hajol hozzá. Ösztönösen fogja meg a kezét, és érinti hozzá az orrát az övéhez. A puszira elneveti magát, és a homlokát a férfiének dönti. Annyira jó így, a szakadó eső sem zavarja ebben, egyszerűen élvezi. Felkapják a földről, megpörgetik, ő pedig nevetve, kezeit széttárva, hátra dőlve hagyja, mert tudja, biztonságban van, olyan biztonságban, amilyenben még sosem érezte magát. Játék és mégsem az, ez a kettősség ott van a mozdulatokban, végül lenéz arra a karakteres arcra, és kis kezével gyengéden végigsimítja, hogy homlokát ismét a másikéhoz döntse.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Szavaira felnevetek. - Nem kölyök, azért csinálom, mert ilyen vagyok. - felelem egyszerűen, de persze az ő szavai sem alaptalanok, csupán én magam nem gondolok erre azonnal. Nálam ez már ösztönös dolog, természetem velejárója. Hogy ilyen nyugodt, nem lep meg, a magunk fajták ráéreznek az ilyesmire, és nem véletlenül válnak druidákká, sámánokká. De kevesen vagyunk, nagyon kevesen. Nem is tudom, akad-e még egyáltalán ember köztünk, vagy a tanokat végleg csak Farkasok őrzik. Mindenesetre örülök, hogy a kölyök rám talált. Következő szavai azonban meglepnek. Olvasta? Ilyesmikről nem igazán van módja olvasni, ezeket a szertartásokat semmilyen könyv nem foglalja magába, pontosan azért, mert az emberek szűklátókörűsége ostobaságot szül. Nem hiába kezdték üldözni a druidákat, s minden velük kapcsolatos, vagy őket támogató pogányt a rómaiak, meg a keresztények. Ezért maradt meg a tudás erős lelkek mélyén. De hogy valamelyikünk neki álljon leírni? Vagy megőrült, vagy nagyon nyomós oka kellett, hogy legyen, hogy ezt tegye. Azonban nem teszem szóvá ezt, nem akarom megsebezni a percet. Ráérek ezen később is gondolkodni, vagy megbeszélni a kölyökkel. - Akiket szeretünk, sokszor látni véljük őket, ha már nincsenek köztünk. De hozzá teszem, engem ritkán keresnek az emberek. Nem is tudom miért. - jelenik meg egy gonoszkás mosoly a szám sarkában. Na ja. Magányos farkas, aki háborúból, háborúba jár. Aki feltűnik, aztán eltűnik, nem mást hagyva maga után, mint káoszt, vért, jobb esetben csak keserűséget. Ki keresné? Az eső áldása. Igen, végül is a szertartásunkat vehetjük úgy is, hogy itt ér véget. A vihar érintésével. Egymás ölelésével. Nem tudom melyik istennek köszönhetjük a rendezést, de egy tapsot biztos megérdemel. Morrighan az ágon telepszik le, de érdeklődve figyeli mozdulatainkat. Az újabb villámcsapásra azonban visszahúzza kis fejecskéjét, és úgy dönt, inkább csak az ág biztonságából leskelődik. Szerintem, ha haza értünk, kap valami kis különlegességet jutalmul vacsorára. Valami gyümölcsnek biztos örülni fog, vagy a vacsorámból kap egy kis darabot. Megérdemli. Ahogy elkezdem törölgetni a lány arcát, észreveszem a pillantását, mely ugyanúgy nézi szemeimet, mint én az övét. Biztos találkoztunk. Mosolygok nevetésén. Jó hallani. A szem, a lélek tükre. És ezek szerint lelkeink már összefutottak. Nem számít, hol, és mikor, vagy milyen körülmények között. Az számít, hogy megtörtént. És a most, a jelen a fontos. Hogy újra találkoztak. Gondolataimból a nevetése ráz fel, s az, ahogy apró ábrákat, szívecskéket, virágokat rajzolgat az arcomra az elmosódott festékből. Én csak szorgosan törlöm le róla, de mosoly költözik az arcomra. A lány tiszta arcát nézve, látom meg sima, gyermeki vonásait, s a szemeit, melyek viszont nem gyermekségről árulkodnak. Érintésemre nem húzódik el, sőt, ösztönösen nyúl kezemért, de ez, cseppet sem lep meg. Puha, és forró a bőre, illata keveredik az esőével, ami olyanná teszi, mintha ő most született volna a vihar során. S talán ez így van. Elvégre mindkettőnkben megszületett valami. Nevetésére széles mosoly kerül az arcomra, s ahogy felkapom, már úgy érzem, mindenem megvan a világon. S semmiben nem szenvedhetek többé hiányt. Bizalma büszkeséggel tölt el, s öröm jár át, ahogy pörgünk az esőben. Ahogy kiegyenesedik, megállok, s kissé meg is lep érintése, ahogy kezei közre fogják simítva arcomat. Homloka, homlokomhoz ér, s én csak felnézek szemeibe. Megragad, elkap, s úgy érzem, soha nem fog elengedni, az a viharos, gyönyörű kékség, melyet szemeiben látok. Egyik kezem végigsimít hátán, heges mellkasom jobban kis testéhez simul, de érzem, mintha mindkettőnk teste lángokban állna. Lehunyom a szemem, s csak a puha kéz érintésére koncentrálok. Mintha lehiggadnék, mintha a háborgó lelkemet nyugtatná. Apró csókot lehelek tenyerének gyógyuló félben lévő hegére. Aztán szemeim ismét az övébe kapcsolódnak. Az eső megállíthatatlanul zuhog, de csodásan, frissítően, égetően hat. Farkasaink körbeölelnek minket. Csendben nézem szemeit. Olyan forró a tenyere. Ha nem farkasok lennénk, azt mondanám, lázas, de nem. Ez a forróság kellemes, égető, akár a tűz, a láng, mely éltetőnk, elemünk, s az eső ellenére is bennünk ég.
A nevetésre kicsit oldalra dönti a fejét, mi olyan vicces, amikor annyira komolyan beszél. Komolyan.. a végére ő is nevet, mert azért nem olyan biztos az, hogy tényleg úgy van, ahogy gondolja. -Ez igaz, ezt kihagytam a számításból. Pedig mennyire adta volna magát. Az első találkozásuk is olyan volt, hogy a férfi válaszai mindig nyitva maradtak, sosem zárta le őket, vagy kitért előlük. Ő is nevetni kezd, még ha valahol belül érzi is, hogy ez sem a véletlen műve, mintha ösztönösen arra motiválná, hogy saját maga találja meg a lehető legjobb megoldást. Akkor is, ha elsőre elbukik vele, mert akkor másik utat választ, és tudni fogja, mi az, ami nem vezet sehová. Látja a férfin a fel nem tett kérdést, tudja, mi fogalmazódott meg benne és miért, erre már nem szavakkal felel. ~Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem szokás írásos formában tárolni, és hidd el, nem konkrétan volt a világ elé tárva. Raven jegyzeteiben találtam egy nagyon ködösen megfogalmazott írást, és egy hónapomba került, mire megértettem, miről beszélt. Arról, amit tapasztaltam. akkor jöttem rá. Egyáltalán nem úgy volt leírva, hogy a hülye is megértse azonnal, miről van szó, nagyon is rafkós megfogalmazás volt az, először majdnem átsiklott felette, de amikor újra és újra átolvasta, valami szöget ütött a fejében. Akkor már tudta, ez valami olyat jelent, amit csak akkor fog tudni értelmezni, ha eljön az ideje. -Lehet, de tudom, és elfogadtam azt, hogy ő már nincsen fizikailag jelen, viszont a hajad... az hirtelen megzavart. Talán azért, mert nem vagy túl barátságos és a magad útját járod? Egyáltalán nem azért hitte azt, hogy Raven ismét itt van, mert annyira szeretné, de a férfi külseje... hasonlít rá, hirtelen ránézésre igen. Az utolsó mondatánál már ismét nevet, hát őt nem ijesztette el a zord, komor tekintet és a rideg viselkedés sem. Ő a maga ura, lerí róla, ezt nem is tudja eltitkolni, de ez nem csoda, hiszen druida. Az ő sorsuk a jelenlegi világban a magány, mert kevesen vannak, maradtak, és csak egy apró töredék érti meg az ő világukat. Raven is ezért volt egyedül, mert azok a társai, akik még tökéletesen tudták, mi miért van, mi miért alakul, vagy változik, ők már nem voltak mellette, és nem találta a helyét. Érthető.
Az esőn áll, úgy törli a férfi arcát, eljátszadozva mindenféle alakzattal, ami az eszébe jut, és ezt is mulatságosnak tartja. Ahogy a szemeibe néz, ismerős a tekintet, és emellett látja benne azt a gyengédséget, amit leplez a viselkedésével. Nem, ő nem olyan vadóc, tisztán érzi, egészen más, csak ez nem mindenkinek mutatkozik meg. A keze után nyúl, és hagyja magát felemelni, jó így, ebben az ölelésben, a levegőben van, és cseppet sem zavarja, így teljes az egész. A vihar, a villámok, a szél és az eső, a káoszt sugallják, azt a káoszt, ami kell ahhoz, hogy utána rend legyen. Egyik sem létezik a másik nélkül. Bízik benne, megmagyarázhatatlan, hogy miért, de szemernyit sem kételkedik, úgy engedi el a vállait és dől hátra, mintha onnan sosem eshetne le. Végigsimítja az arcát, egyszer, kétszer, sokszor, mint aki most hozza elő azokat az emlékeket, amelyek ott voltak, csak mélyen megbújtak valahol legbelül. Az érintése... az is ismerős, a bőre, az arcéle, mindene. Mosolyogva pillant a férfire, amint a tenyerébe csókol, és átöleli a nyakát, de kis fejét nem emeli el a homlokától. Valamit megtalált, valamire rálelt, amiről nem tudja még, micsoda, de olyan nyugalommal tölti el, ami különleges, semmihez sem hasonlítható. Furcsa... ő most kölyök, emberként is gyerek, és mégis, mégis érzi, hogy ez a férfi az, aki valamikor mellette volt talán, hiszen semmi más nem magyarázza azt, hogy ennyire egy hullámhosszon legyenek, így át tudja venni az ő rezgéseit, szívverését és energiáit. Mintha egybe olvadtak volna, mintha minden arra utalt volna, hogy két különálló lélek végre megtalálta a hiányzó darabkát, amit ki tudja, mióta kereshettek. Ezt senki más nem értheti rajtuk kívül, a varjú igen, Raven ezek szerint végig tudta, csak nem árulta el, de senki, senki más nem tudná felfogni, mit művelnek ők ketten, de ez így van jól. Ez az ő titkuk, és nem kell beszéd ahhoz, hogy mindketten érezzék.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mentális hangjára csak bólintok lassan. Ettől függetlenül akkor sem értem, miért kellett írásba leadni ezeket, na de mindegy. Bizonyára a kölyök miatt tette, vagy... nem tudom. A kérdésére azonban csak elmosolyodok. - Nem hiszem. Talán azért, mert számtalan életet áldoztam fel a vér és halál oltárán, talán azért, mert rengeteg lélek nekem köszönheti nyomorúságát, gyászát, de ha jobban bele gondolok, még az is szóba kerülhet, hogy azért, mert néha napján bolhák áldásával vagyok gazdagabb. Ó, és természetesen azt se felejtsük el, hogy Vérfarkas vagyok. - hangom könnyed, sőt, szinte már gúnyos, de ez persze nem a kölyök felé irányul, csak ilyen vagyok. - Jobb ez így, és nem érzem szükségét, hogy változzon. - mondom, de most, hogy a kölyök mellettem van, kénytelen leszek kicsit másképp felfogni a dolgokat. Mert ezek szerint az égiek megelégelték, hogy egyedül vagyok. De hogy miért? Talán így büntetnek? Vagy áldásként kellene felfognom? Egyfajta ajándék? Még nem tudom eldönteni. Mert rendben, hogy most eggyé forrtunk, egyek voltunk, de nem tudhatjuk mi lesz a jövő. Ha ennyire úgy érezzük, hogy egymásra találtunk, ugyanígy el is veszíthetjük a másikat. De ahogy Gerador, és Arryck, meg ahogy én is megtapasztaltam, az Élet útja göröngyös, és Örök Harc vár ránk. Neki is, és nekem is küzdenem kell. Ez így van rendjén. A szemeit figyelem. Azt a viharos, tenger kékséget, a Szabadságom kulcsát. Megrémít, megnyugtat, megfojt, megöl... Olyanná válok az ölelése, az érintése alatt, mint a körülöttünk tomboló vihar. Fenevadam felmorran, a testem megremeg, mintha épp most verne rám ezüst ostorral. Úgy ölelem magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Miért kínoz? Miért vonzz és taszít? Mi történik velünk? Miért érzem úgy, hogy megtaláltam valakit, akit hosszú ideje kerestem? Miért... Annyi kérdés, s ha meg van rá a válasz, újabb kérdések merülnek fel. De miért épp mi ketten? Annyira mások vagyunk. És mégis egyek. Érzem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az arcomon, s ahogy az ő arcáról lefolyik az enyémre. A lelke felégeti a lelkem, ahogy én is az övét. Minden porcikájáért üvöltenék, ha most kitépnék a kezeim közül a kölyköt. Érzem a nyugalmát, a bizalmát, Farkasát... Dallamok járnak át, szinte megfulladok, és mégis ott vagyok vele, mellette, érte. A legjobb barátom egy idegen. Egy gyermek. Egy nő, egy Farkas. Bestiám ezüst szeme felvillan, a lelkem üvöltve tombol, és öleli, égeti a másikat. A szőke tincsekbe túrok fekete karmos kezemmel, erősen szorítom, tartom magamhoz, de közben olyan gyengéd vagyok, amit még soha senkivel szemben nem tanúsítottam talán eddigi életem során. Térdre rogyok, ahogy tartom a lányt, úgy érzem, mindent megadnék azért, hogy a vérét vegyem. Mintha forró lángok táncolnának az ereimben, felkavar a szívverése, a hullámai. Egyre szaporábban veszem a levegőt, ahogy igyekszem visszafogni magam, hogy nehogy belé marjak. A szívem pumpálja az adrenalint, a véremet. Felnézek rá, s lassan, olyan lassan hajolok ajkaihoz, hogy szinte érzem, hogy megfeszül minden egyes izmom. A Bestiám felmordul az éhségtől, de láncra verve tartom lelkem mélyén. Fel ne törj, nem! Megcsap az esős illat, mely keveredik a lányéval. Taszíts el, vagy ölelj meg. Nem tudom, melyik a rosszabb. Nem tudom, egyáltalán, mit teszek... Elmém akkor riad fel, mikor a puha, apró ajkak az enyémbe kapcsolódnak. Kiakarok szakadni, de egyszerűen meg se mozdulok, a csók annyira édes, hogy képtelen vagyok arra, hogy megtegyem. A lelkem üvöltése abba marad, halk ének száll a szélben, és elveszek. Örökre elvesztem. A lelkem a másikéhoz simul, már semmim nem maradt. Ott tartom a zuhogó esőben a lányt, és gyengéden ölelve csókolom. Semmi más nem számít. Sem az, ami volt, sem ami ezek után következik.
-Ezt kérdezted tőlük? Szerintem meg nem így van. Azok a lelkek tovább léptek, nekik ez kellett, erre volt szükségük. Az itteni test csak egy börtön volt, te pedig kiszabadítottad őket. Megvonja a vállát, valahogy még ezt is képes másként nézni, felfogni, mint a nagy átlag. Pár évvel ezelőtt sokat gondolkodott azon, hogy a látszólag ártatlan emberek miért halnak meg egy gyilkos kezei között? Miért pont ők, és miért pont így? Aztán rájött, hogy a fizikai test, amibe újjászületnek, csak egy test, de ki tudja, hogy az a lélek, ami még nem ébredt rá az öntudatra, az mit vétett annak idején, miért fizet így? Milyen feladatot bukott el, amire annyi ideje maradt, míg nem találkozott össze az életét kioltóval? A gyilkos pedig amolyan végrehajtó, akinek ezt meg kell tennie, ezen felül pedig mindkettejüknek megértenie az egészet, de erre ez a társadalom nem érett meg, hogy ezeket megtegye. -Nem is kell. A bolhák ellen meg vannak gyönyörű nyakörvek, porok, de cseppentős formában is létezik. Nevetni kezd, mert elképzeli, ahogy mindenki a port dörzsöli befelé a bundájába, vagy a társáéba. Ezt nem is lehet komoly arccal elviselni, annyira mulatságos látvány lenne. Az, ami itt történik, érdekes, és kissé gyors, na de mégis olyan, mintha erre várt volna, erre a pillanatra, a felismerésre, és arra a biztonságra, amit a másik nyújt. A sors fintora... a fenét. Ki tudja, hány évszázada már annak, hogy elszakadtak egymástól, belegondolni sem akar, jelenleg csak 16 kis évről beszélhet, a maga részéről. Mégis érdekes, mert első pillantásra olyan érzése volt, hogy ez a férfi arrogáns, másodikra pedig olyan, hogy valamiért így védekezik, amit értett, hiszen a tudás nem tartozik mindenkire, mára már nagyon kevesen vannak, óvatosnak kell lennie. Most pedig öleli, ismerkedik az ismerős arccal, ahogy érinti, minden porcikájában érzi, hogy ezek a vonások, ez a tekintet része volt egykor az életének... valamikor. Most gyerek még elméletben, és mégsem, kívülálló számára ez felháborító jelenet lenne, nekik nem az, mert ők értik, azaz már értik, mi történt, mi történik. Egymásra találtak. A fájó pont az egészben az, hogy ehhez kellett egy közvetítő, kellett valaki, akinek ennyi volt a feladata, hogy segítse az út elején, és rátaláljon arra, akit ki tudja, mikor látott utoljára. Boldog, de mégis szomorú, hiszen Ravent szerette, és lehet, nekik csak ennyi adatott meg egyelőre, akkor is fájdalmas érzés, hogy ő most nem lehet velük. Figyeli a férfi tekintetét, mosolyog, és a változás sem ijeszti meg, tudja, hogy nem fogja bántani, hiába látja a küzdelmet, amit a bestiájával vív, és érzi azt a hevességet, ami benne tombol. Esze ágában sincs kiszakadni az ölelésből, a nyaka köré fonja a kezét, és csillogó szemekkel nézi az övét. Mintha minden hiánya megszűnt volna, és ezt a pillanatot semmiért sem cserélné el. Legyen bármekkora is a harc, ami rájuk vár, valami olyat kaptak, amit semmi és senki nem győzhet le. Abszurd párost alkotnak, ő egy kölyök, még gyenge ebben az életben, míg az idegen egy erős hím, aki már sok dolgon túl van, mégsem foglalkozik azzal, hogy erre ki mit szólna, vagy ki mit szól majd. Nekik ez természetes, a kívülállók véleménye pedig nem számít. Elmerül a gondolataiban, végigzongoráz mindent, és szinte csak akkor zökken ki belőle, amikor rájön, hogy megcsókolja ezt a férfit. Nem húzódik el, nem tolja el magától, ösztönösen cselekszik, teljesen természetesnek találja, hogy ezt teszi. Csurom vizesek mindketten, de ez sem számít, ahogyan semmi sem, csak a pillanat, amit megélnek együtt, az a fontos.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Egy kissé megleptek szavai. Bár tény, hogy amit mondd, azt talán így kellene felfognom. De ne mondja nekem senki, hogy a romos épületek mélyén rettegő anya karjaiban a síró gyermek megérdemli a halált. Én mégis megöltem. Miért? Mert a Bestiám ölt. Nincs miattuk lelkiismeret furdalásom, és a kölyök szavaival most úgy érezhetném, hogy a háború nyomoraitól mentettem meg két lelket. Tény, volt akinek áldás lehetett, hogy megöltem, volt aki megérdemelte, de akadt bizonyára olyan is, akit vártak oda haza. De semmi ilyen nemesi gondolat, sem semmi nem fordul meg a fejemben. Fenevad vagyok. Ölök, gyilkolok. Sok mindenben hittem már, hiszek, és sok gondolat van, ami ha úgy tetszik nemes. De a gyilkosság, ha kioltasz egy életet. Abban semmi nincs. Kötheted bármihez. Ez csak puszta, természettel járó tény. Ahogy az, hogy egy csecsemőt egy anya kihord, és megszül, ahogy az, hogy ha elveszel, adnod is kell. Úgy egy Vérfarkasnak ugyanilyen természetes, hogy ölnie kell. Nem azért, hogy másokon segítsen. Hanem azért, mert Vérre szomjazó dög. Tény. Semmi több. Nevetésére elmosolyodok. - Most nevetsz, de volt időszak, mikor tényleg hordanom kellett ilyesmit. Fuh, rühelltem! De még jó, hogy olyan társaságban voltam akkor, akiknek nem tűnt fel, hogy szegecses nyakörvet hordok.
Az eső olyan, mintha minden eddigi bűnömet elmosná. Nem úgy érzem, hogy feloldozást nyerek, csupán azt, hogy a vér bűzöm eltűnik egy időre. A testemről és a lelkemről is. S ez a lány hozta el ezt az esőt. Meglepetésemre nem húzódik el, sőt még inkább nyakam köré fonja kezeit. Mozdulatai ösztönösen hatnak, hullámai körbefonják az enyéimet. S viszonozza csókomat. Már nincs bennem, hogy elhúzódjak, most már tudom azt, amit tudnom kell. Gyengéd táncra hívja nyelvem az övét, s közben óvatosan eldőlök vele a sáros földön. Mindvégig tartom magamhoz, s mikor elfekszik alattam, gyengéden végigsimítok a derekán. Érzem, ahogy a vízcseppek erősen koppannak a hátamon. Nem érdekel, mit mondana erre a társadalom, nem érdekel, hogy a test és az idő zárja béklyóban tart minket. Most mondhatnám erre, hogy voltak olyan évek, mikor a halandók 13-14 éves leányokat dugtak 50-60 éves férfiak ágyába. Egy csöppet sem izgat mások véleménye. Az számít, amit érzek. Amit cselekszem. A lelke az enyém, ahogy az én lelkem az övé. Ez számít, semmi más. Számtalan nő volt már velem, voltam talán szerelmes is az éveim alatt. De ezt az érzést, amit a lány gyújtott bennem, nem lehet szavakkal leírni. Ezt érezni kell. Nem félek attól, mit vállalunk magunkra ezzel, a lényeg csupán az, hogy most itt van velem. Fenevadam morogva öleli át a kölyköt. Gyengéden, óvón viseltet iránta. Tartom magam, hogy ne egész testsúllyal nehezedjek a lányra, s elkap a hév, mire a csípőmmel gyengéden a lányhoz dörgölőzöm, így adva a tudtára, hogy egy kissé (fel)izgatta a fantáziám. De még mielőtt teljesen elszaladna velem a farkas, elszakadok puha ajkaitól, mélyeket lélegezve emelem fel a fejem, hogy az esőcseppek józanítóan hassanak érzékeimre. Utána lenézek a lányra, szemeit fürkészem. Ismét közelebb hajolok hozzá, arcom az ő arcához simul. Lehunyom a szemem. Teste forrósága szinte égeti a mellkasom. Ujjaim az övébe fonódnak, de váratlanul Morrighan károgása szakít ki a pillanatból. Nem maradhatunk... Csendben nézem szemeit, végül feltérdelek, s aztán fel is állok. Kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem, s ha ez sikerült, utána visszavezetem a fához, ahol Morrighan csücsül. De minden egyes mozdulatom olyan, mint egy lassított felvétel, nem akarok sietni, és nem is teszem. A kölyökkel maradnék még. Egy darabig szótlan vagyok, s mikor a fához érünk, a törzs alatt a vékony anyagú szakadt bőr anyagot felveszem a földről, amibe a botok voltak tekerve. Ráterítem a kölyök vállára, és megsimítom az arcát. Morrighan a lány vállára röppen, és boldogan simul a lányhoz, mintha minden, ami itt történt, teljesen megértené, és normális dolog volna. - Eső! Esőőő! - kiáltja, majd tovább bújik a kölyökhöz. Csendben figyelem őket, majd eltűröm a vizes loboncom, hogy összefogjam egy gyors mozdulattal. Nem zavar a hideg, sem az, hogy vizes vagyok, a lány jelenlététől még mindig lángol a vérem. - Ideje haza menni mindkettőnknek. - mondtam. Lehajolok bodhranomért,ha nem kezd el ellenkezni, s a többi magammal hozott holmimért. Megvárom, míg ő is összeszedi társát. Hangszere még mindig vibrál, s én csak mosolyogva nézem, ahogy magához öleli megszületett barátját. Utána kinyújtom felé a kezem, s ha megfogja, elindulok vele kézen fogva az erdőn át, a zuhogó esőben. Mire kiérünk az erdő széléhez, már a vihar is kiadja a haragját, s már csak simogatóan szemerkél. Egészen az erdő széléig kísérem, ahonnan már látni az utat, és a város távoli, éjszakai fényeit is. Innen már boldogulni fog. Megállok a fák közt, majd lenézek a lány szemeibe. Óvatosan leveszem a válláról a ruhát, majd a botokra tekerem. Lehajolok hozzá, s gyengéden megcsókolom, ha engedi, s megsimítom az arcát. Az eső friss levegője, s hidege, józanítóan hat érzékeimre, de a lány közelsége ugyanakkor megrészegít. - Hamarosan újra találkozunk! Addig pedig jóéjt kölyök! - suttogom ajkaiba, ahogy elszakadok tőle. Morrighan károg egyet köszönésképp, majd a vállamra röppen, s onnan figyeli a lányt. Farkasom felmorran, ahogy a kölyök elindul, én pedig mérhetetlen űrt a lelkemben, ahogy távolodni kezd tőlem. Még sokáig állok a fák takarásában, figyelem ahogy a város felé sétál, később már fut. Gondolataim kavarognak, akár az orkán, legszívesebben felvonyítanék, de csak mellkasom előtt összefonom a kezeimet, majd nekitámaszkodva a vizes fának, hallgatom az eső hangjait. Végig gondolom az éjszaka történteket, az érzéseket. Oly sokáig vagyok elmerülve gondolataimban, hogy arra leszek figyelmes, hogy Morrighan a szárnya alá dugva fejét, szunyókál, s az ég pereme a város mögött egyre vörösödik. Halkan némán mozdulok, s indulok végül el a magam territóriuma felé.
Látja, hogy a férfit meglepi az, amit mond, pedig annyira egyértelmű az egész. Nincsenek véletlenek, nincs olyan, hogy azért kell halnia valakinek, mert úgy hozza a sors, rossz helyen van rossz időben. Mindegyik valaminek a következménye, csak azt a mai ember nem képes ésszel felfogni, mert elfeledte már a tudást, azt, hogy mit hordoz magában előző életeiből. Nem fejti ki jobban, mire gondol, majd egyszer talán, de egészen más a meglátása erről is, mint az megszokott lenne, vagy várható. A halál gondolata nem rémiszti, az csak egy állomás, de ezt biztos, hogy a férfi is tudja, sőt, ezért felesleges ragozni. A nyakörvre először elcsodálkozik, aztán nevetni kezd ismét. -Miért? Rákérdeztek volna, azt mondod, új szokás, amire még nem érett meg a társadalom. A nagy reformereket csak az utókor értékeli, nincs ezzel semmi baj, de azért szívesen megnézte volna a férfit szöges nyakörvvel. A külsejéhez simán passzolna, őt aztán ez nem botránkoztatja meg.
Annyira irreálisnak hat ez az egész, pár nappal ezelőtt csak remélte, hogy a megérzése ismét helyesnek bizonyult, és most olyan automatikusan, ösztönösen csókolja meg ezt a férfit, hogy csak na. Nincsen szüksége semmiféle bizonyítékra, sem a szavakra, a történtek megadták a választ, nem is kell keresgélni, kutatni. A rituálé mindenre rávilágított, ismerik egymást, akkor is, ha most még nincsenek is teljesen a tudatában, mennyire, mégis érzik, mindketten. A furcsa játék, amit a sors játszik velük, hiszen ő még kölyök, szinte gyerek, míg a férfi meglett hím, és nekik ezt kell áthidalniuk, legyőzniük. Bár már megtették, hiszen egymás karjaiban fekszenek, kit érdekel az eső és a sár, amikor megtalálták elveszett felüket, és most már egésszé válhatnak. Az a csók édes, és ösztönösen válaszol rá, holott ebben az életében még sosem mélyedt bele ilyesmibe, mégis megy minden, mint a karikacsapás. Meg kellene rémülnie attól, amit a férfi tesz, de boldogan öleli magához a földön, öleli a nyakát, és akkor sem engedi el teljesen, amikor kicsit elhúzódik tőle. Újból végigsimít az arcán, bizsereg a tenyere, megszokott mozdulatok ezek, mintha ez mindig is így lett volna köztük. Az arcát a férfiéhoz nyomja, és egy gyengéd csókot lehel rá, kiteljesedett és boldog. Ragyog az arca, csillognak a szemei, hazaért, vagyis megtalálta az elveszett társát, akit ki tudja, mióta kereshetett már. Morrighan károgására elneveti magát, és megfogja a segítő kezet, hogy utána a fához sétáljanak. Nem akar még menni, most, hogy mindent megértett, most, hogy végre egésznek érzi magát, menniük kell. Megsimogatja a varjút is, aki meglepő módon hagyja, és még bele is simul a tenyerébe. Ő tudja, mindvégig tudta azt, amire ők maguk most kezdenek rádöbbenni, vagy most kezdenek megérteni. Érdekes madár, mondta, hogy okos, és minden egyes alkalommal be is bizonyítja. A bőrre nem lenne szüksége, mégis mosolyogva fogadja, és gyorsan összeszedi a cuccait, de a dobot magához öleli. -Kár, szívesen maradnék még. Tudja, hogy menni kell, nem akar botrányt sem, és megígérte, hogy siet, tehát tényleg ideje indulniuk. Megfogja a férfi kezét, nem siet a sétával, nincsen kedve hozzá. Az erdő szélénél megáll, ismét a férfire pillant, azokba a szemekbe, amiket végre megtalált, amik nem is tartozhatnak máshoz. Egy időben mozdul vele, amikor Natan lehajol, ő enyhén lábujjhegyre áll, hogy ismét megcsókolhassa, ismét érinthesse az arcát. -Nagyon remélem. Jó éjt! Búcsúzóul Morrighan is kap egy simogatást, és ha engedi, még egy puszit is, aztán sietősen indul el visszafelé, a végén pedig fut, hogy minél előbb visszaérjen a kísérőjéhez. Boldog, és ugyan alig váltak el egymáshoz, szíve szerint fordulna vissza, hogy az a hamarosan már most legyen, de várnia kell. Ha ennyi ideig képes volt rá, akkor ez a kicsi már nem számít. Józan ésszel most össze kellene kavarodnia, de ez az érzés hiányzik belőle, és nem is akarja megérteni, hogy miért így és miért most kellett ennek megtörténnie. Egyszerűen csak örül annak, hogy így alakult, és megtalálta a társát.
Testőrként néhanapján bevállalok egy-egy falkatagot, bár ez kimerül abban, hogy elkísérhet az edzésre. Szegény Bells nem örül csak ennek, a számára külön munka gyártásban profi vagyok lassan. Allisonban van lehetőség, csak még nem tudja. Mindig azt vallottam, hogy a vérvonal nem indokolja az edzés hiányát, egy alap erőnléti szintet meg kell tartani. Késő éjszaka volt, amikor kipattantam az ágyból és felvertem Allisont. Rajtam már futócipő és kényelmes tréningruha volt, de neki nem mondtam meg mit vegyen fel. Akadt már aki rosszul választott ruhát és megjárta... Odalent vártam a recepció előtt, és mikor megérkezett egész egyszerűen közöltem vele, hogy bemelegítésnek elsétálunk, kocogunk, futunk az erdős hegyoldalig. Reggelre kényelmesen odaérünk. Nem tudom mire számított, de tőlem ennél csak rosszabbat várhat. Estére valószínűleg én fogom hazacipelni, bár még okozhat meglepetést. Sohasem volt alkalmam összecsapni vele, így nem tudhatom, mi lakozik benne. Kíváncsian vártam...az edzés nekem is kapóra jött, egyedül nem szeretek menni, a többiekkel meg már volt szerencsém találkozni, hol itt, hol az edzőteremben. A friss hús mindig ízletesebb. Amennyiben nem kötekszik, nem nyávog a séta miatt előzékenyen mutatok a hotel ajtaja felé.
Nem tudok aludni, csak az ágyban forgolodom. Próbáltam már, hogy ki szellőztetek, de a mai napon az sem használ. A hátam mögül, az ajtó kivágodását hallom, és egy ismerős hangot hallokmeg. Colette az, az egyik testőr. Hív egy kis sétára az erdőbe. Gyorsan ki pattanok az ágyból, és ezzel Siriust is fel keltem, aki helyettem is jól aludt. Sirius rám ugat, amint látja, hogy készülök. Gyorsan öltözöm fel, egy hosszú nadrág, pulover, túra bakancs. Még a táskába is be pakolok Siriusnak, akit csak nem hagyok itt egyedül. ~ A séta végén hátha jóbban fogok tudni aludni.~ Gondolom magamban, és veszem Sirius pórázát, hogy ne kószáljonel. Lent az aulában, Már Colette is vár minket. Ha kérdőn nézne, mondom neki. - Őt is hozom magammal, remélem nem gond. Úgysem akarom őt egyedül itt hagyni. - Mondom, aztán várom a reakcióját. - És, úgy is végig pórázon lesz, szerintem nem lesz vele gond. Folytatom a mondatomat. Bár lehet, hogy neki aztán úgy is mindegy. Meg tudom, hogy hova is megyünk Colettel, én erre csak bolintani tudok. - Akkor, gondolom mehetünk is. - Mondom, és Colette az ajtó felé mutat, hogy menjünk előre. - Gyere Sirius megyünk. - Mondom a német juhásznak, és indulunk az ajtónki. Kilépve az utcára, meg érzem a hideget, de nem foglalkozom vele.
Még ki sem kell lépnem a hotelből, hogy akivel szembe találkozok, tudja, jobb, ha most egy pisszenést nem ejt, nem hogy megszólaljon, mert akkor harapok. Nagyot. A saját kölyköm után indulok, ha már amúgy is edzeni indult Allisonnal, akkor legyen csak edzés, na de hogy egy négylábú kutya van a társaságukban, az több, mint nonszensz. Dühösen vágom be a kocsi ajtaját, sétál addig az, akinek hat anyja volt, a szagukat tudom követni, így a hegyoldalon kötök ki, ahogyan ők is. Újabb dühös ajtóbevágás, nem titkolom, hogy érkezem, nincs miért titkolnom, pláne, hogy a végén "kedélyesen" rámorgok a kutyára figyelmeztetőleg, közelembe ne jöjjön, mert akkor kettéharapom. -Hölgyeim! Veled amúgy is beszédem van, Colette. Lássuk az edzést! Cinikus állat vagyok, főleg, hogy míg ők gyalogoltak, én kocsival jöttem, na de hol érdekel? Hiba lenne leírni csak azért, mert nem futottam, sőt. A kölyköm érezheti rajtam, igencsak paprikás hangulatban vagyok, és ha valaki, hát ő tudja, ilyenkor jobb, ha nem feszíti senki sem a húrt.
Jelenleg nem én vagyok az első számú kedvenc, érthető okokból. Sejtettem, hogy előbb utóbb elő fog szedni az Öreg, de azt nem gondoltam pont most. Éreztem a jelenlétét, sosem titkolta, előttem fölösleges is lett volna. Valamelyest megértem a dühét, ugyanakkor én is haragszom rá. Nagyon remélem, hogy nem ingott meg a bizalma és nem tart kezdő kis fruskának. A szemében örök kölyök vagyok, de igazán megérthetné már, hogy az Ő kölyke, az Ő nevelése, tudja hol a helye, tudja, mi a dolga. Allison talán észre sem vette: egyre gyakrabban hagyom magam mögött, fejben én már rég másra koncentrálok, nem az Ő edzésére. Eszem ágában sincs elfutni a felelősség alól, még úgysem, hogy tudom jobb lesz befogni a számat, de ha kell szembe megyek az Apámmal, és nem azért hogy Natant vagy magamat védjem. - Dante...micsoda meglepetés - az is lehet, hogy nem kellett volna ezt így odavetnem neki. A meglepetés vendégre Allison nyilván nem számított, meg arra sem, hogy egy hirtelen mozdulattal mellette termek és állkapcson vágom úgy, hogy a földre zuhanjon. - Állj fel Allison, egy ilyen csapást meg kell tanulnod kivédeni, megértetted? - ráförmedek, fölé hajolok, nézem a csörgedező vérpatakot a szája szélén. Közelében sem jártam annak, hogy minden erőmet beleöljem ebbe az ütésbe, de Dante már érzi, hogy legbelül én is fortyogok, amiért kételkedik bennem. Allisont egy kézzel már cibálom is fel a földről, ha nem mozdul. Jobb lesz ügyeskednie, különben Bells darabjaira hullva kapja meg.
Fel tünik, hogy Colette felgyórsist csak még azt nem, hogy pontosan milyért is. Miután meg érkezünk, én Siriust ki kötöm egy közeli fához. Az is csak akkor esikle, hogy Colette milyértis gyorsitott fel, mikor is egy ismerős hang szólalmeg mögöttem. ~ Király, remek nézőkről nem volt szó. Ha ezt tudom, én is hívhadtam volna valakit. ~ Gondolom magamban, és hirtelen egy nagy ütés veszle a lábamról. Majd, rám förmed. Érzem ahogyan a meleg vérem végig folyik az államon, én pedig le tőrlöm. - Tökéletesen meg értettem. - Válaszólok, és elkezdek fel tápászkodni a földröl. Hirtelen meg érzem, hogy Colette is be segít egy kicsit. - Kösz, de egyedül is megy a dolog. - Mondom neki, miközben ökölbe szorított kezemet a gyomorszája felé lenditem. Ha sikerül be vinnem, talán el is enged, én pedig fel emelt kezekkel alap pozicióba vágom magam, és úgy várom a következő támadást. Ha a tervem nem sikerült, mással még mindig probálkozhatok.
Allison érzékei több mint jók, de ahhoz kevés az ereje, hogy megingasson. Szándékosan nem hárítom az ütést, meggörnyedek ugyan, de túl is lépek a gyomortájéki szurkálódáson. - Ha valaki kicsit ellenállóbb nálad, mint most én, akkor ezzel nem mész semmire, sőt, felkínálod magad és nyertél egy kifacsart vállat vagy egy eltört kezet. Gondolkodj Allison, érezz...ne csak üss... - szép lassan körbe sétálom , látszólag eszem ágában sincs hozzáérni. Valójában egy óvatlan pillanatban kirúgom alóla a lábát, így vagy a fenekére esik vagy eldől, mindenesetre megkapja a kellő lökést, hogy a földön heverjen. Bármit reagál már lendül is lábam legalsó bordájának íve alá, de csak óvatosan. Piszkosul fáj, de komoly baja nem lesz. Dante tudja, hogy bár Allisonra figyelek, mégis Őt ostromlom folyamatosan, hozzá szólok, hangom erélyesen csattan. - Nem akarsz meghallgatni? Engem? - az a baj, hogy pont Ő nem ostoba, tökéletesen tudja, mikor gyengülök el, hisz a kölyke vagyok. Nem fog meghallgatni, mert jobban tudja miről van szó, mint én magam. Nyilván Rayből is kiszedte, hogy járőrözés alatt egy magányost hoztam a hotelba, aki nemcsak egy tetoválással ajándékozott meg, hanem saját magával is. Az pedig, hogy mindketten érezni véltünk valamit, amit nem lenne szabad csak Ray érzékelhette az ajtóban.
Egy szó nélkül nézem végig a viaskodásnak nem nevezhető valamit, azaz azt, ahogy Col egyszerűen leüti a fiatal nőstényt. Nesze neked edzés, tényleg megéri, ha olyan alapok nincsenek meg, amiknek már rég rögződnie kellett volna. Allison Black, aki Chicagóban is már ott volt, felderítő, vagyis nem harcos, nem végrehajtó, nem testőr, egészen más a feladata. Az eszéből kell élnie, nem az erejéből, persze az nem árt, ha megvédi magát, amikor kell. A visszatámadásokra bólintok, végül magam lépek közbe. -Örvendek, Colette, ha meglepetést okoz az, ha megjelenek, de ha valamit nem tűrök el, az az, ha valaki felelőtlenül lép meg valamit... többek között. A kölyköm tudja, mire gondolok, bár rébuszokban beszélek, hiszen ehhez Allisonnak köze nincs, nem rá tartozik.A "harcukat" elnézve ebből maximum verés lesz, nem egyéb, így jobb ha véget vetek ennek az egésznek. -Mi az, amit nem vesz egyikőtök sem figyelembe? Allison nem harcos, Colette, tőle nem várhatod el, hogy úgy küzdjön, ahogyan te megtanultad... de... ha okos, akkor lazán leterít, hiszen nem minden az erő. A mozdulataid kiszámíthatóak voltak, ha figyel, játszi könnyedséggel védi. Amit nem értek, az az, hogy miért nem váltasz, Allison? Elég csak egy karmos mancs, ha arról van szó, ki mondta, hogy így kell harcolni? És abban a pillanatban be is mutatom Colette-en, karom immáron mancsként funkcionál, és sértem fel a hasa tájékán, ahogyan az kell. A többi mondandómat mentálisan közvetítem a kölykömnek. ~Mit kellene meghallgatnom, Colette? Azt, hogy első találkozás után odadobtad magad egy kóbornak, mint holmi ribanc? Testőrként? Az a szerencséd, hogy Castor tud a kis mókádról, mert ha nem így lenne, magam intéznélek el, tehát nála lesz jelenésed. Veszélybe sodortad a falkát, a családodat, mert fontosabbnak tartottál egy kóbort, mint a saját feladatodat. A legjobb, amit ebből az egészből kihozhatsz, hogy minimálisan ráveszed a csatlakozásra, különben vége a dalnak, már ha... valóban megéri az... "áldozatot"... amit hoztál. Nem kímélem a kölykömet, nincs miért, nem erre tanítottam, nem így tanítottam, és mondhatni, a pofámról ég a bőr, hogy pont a saját vérem az, aki szembe köpi mindazt, amit amúgy kívülről fúj. Csalódás, olyan csalódás, amit nem két perc lesz helyrehozni. Bízom benne, a józan ítélőképességében is, hiszen nem véletlenül koptatjuk egymás idegeit ennyi ideje együtt, és nagyon, de nagyon remélem, hogy nyomós indokkal áll elő, miért is rohant rögtön egy magányos, számunkra névtelen senki karjaiba az első adandó alkalommal.
Az ütésem láthatóan nem ért semmit Colette nél, még mindig engem fog, és közben hallom, hogy ismét nekem magyaráz. Próbálok a szavaira összpontosítani, de mivel még mindig a hajamat fogja, kissé az is lefoglal. Majd körbe jár engem, és hírtelen döbbenten veszem észre, hogy már a földön vagyok megint, ráadásul hason. A nő nek, nem volt elég, hogy ismét a földön vagyok, de még egy rúgást is érzek a bordámnál. Erre csak felszisszenek, és gurulni kezdek, hogy távol legyek tőle. És csak aztán állok fel megint. Colette pedig az apjához beszél. Aki szintén mond valamit, csak én nem értem. Aztán, jön is az okítás, hogy én nem vagyok harcos, meg hogy könnyedén védhetnék is. – Az edzés az emberi alakomnak kell, nem pedig a farkas alakomnak. Így tehát logikus hogy nem váltok. És különben is majd váltok alakot, ha Colette is vált előbb nem. Közlöm a dolgot, Dantéval és közben nézem, hogy mit is csinál a kölykével. Hosszas csönd mi alatt én végig gondolhatom a következő lépésemet. Szétnézek a helyszínen, hátha találok valamit, amit az előnyömre fordíthatok. Talán, felkapok egy nagy fadarabot, és azzal próbálom meg a földre vinni.
A hó halkan ropog a fekete cipőm talpa alatt, már lassan két egész órája. Évtizedek óta nem érdekel ez az elcsökevényesedett fogalom, és az elmúlt napok eseményei biztosítottak afelől, hogy ezek után sem kell túlságosan sokat foglalkozzam velük. Csak kullogok, az izmai egy percre sem pihennek meg, mert annak ellenére, hogy egyáltalán nem kapkodom el a sétámat, minden ízemben megfeszülök, s ezt csak az ökölbe szorított kezeim és a lassan sajgó állkapcsom juttatják az eszembe. Mit tettem? Mit vártam? Semmit, mindent és túl sokat. Következetlenségemért pedig most megint megfizetem azt az árat, amit nem akartam, s ezért most ráadásul még az uzsorakamatot is ki kell fizetnem. Hiszen nem mehetek el, nem válhatok láthatatlanná, egész egyszerűen csak... Itt ragadtam. Ebben a városban, ebben a térségben, és űzött vadat játszom a testvéreimmel és mindenki mással szemben. Hamarosan halk és elhaló segélykiáltások törik meg az erdő békéjét. A fejem a hang felé fordítom lassan, mintha semmi okom nem volna a rohanásra, mintha nem egy nő életéről lenne szó. Felsóhajtok, a számból felszálló párafelleg némileg tejködössé teszi a látómezőmet, de én átlépek rajta és egyenesen a szikla felé lépdelek, amerről a hangot hallom és a halálfélelem szagát érzem terjengeni. Menet közben egy szál cigarettára gyújtok. "Kérem, valaki segítsen!" Megállok a szakadék pereménél, úgy fél méterre a nőtől, aki elkeseredetten kapaszkodik egy kiálló szikladarabba. Az általam felkavart porhó a mélybe zuhan, és ahogy követem a tekintetemmel, egy kitekert pózban fekvő, minden bizonnyal halott férfi testét pillantom meg. - Adja a kezét. Szólítom fel unott közönnyel, de semmi egyebet nem teszek, mint zsebre tett kézzel állok mellette, egyenes háttal a távoli semmibe meredve. A másik kezemet pedig a cigaretta foglalja le. Rengeteg dolog szalad át az agyamon. A kötelességtudat elsőként. Aztán pedig az, hogy mégis miért kellene életben hagynom ezt a szerencsétlen párát, amikor nem nehéz összerakni a képet, hogy az a férfi odalent valószínűleg a kedvese. Hát nem lenne szebb az egyesülés most, mint évtizedek múlva? Még mindig nem nézek rá, nem akarom, hogy az arca az emlékeimbe ivódjon. Finoman és barátságosan eresztem rá az Illúziómat. A nő úgy kap a fantom-kezem után, mintha nem is szerette volna a férfit. Mindegy, ő élni akar, nem számít, mi történt Vele, ott lent. Megvető fintorra húzódik a szám, ő pedig először egy kézzel kapaszkodik a "semmibe", aztán vadul kap a másikkal is, aztán... Sikoly nélkül puffan odalent a hóban, közvetlenül a másik test mellett. Én pedig semmivel sem foglalkozva hamuzom utána a szakadékba, és nem érzem jobban magam. Teljesen mindegy, mit teszek, hány emberen és farkason próbálom kiadni féktelen dühömet, semmit sem enyhül, és ez csak még tovább gerjeszti bennem az elkeseredettséget.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 07, 2014 12:40 pm-kor.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A fejemben kipipáltam egy újabb zónát, amikor elsétáltam az ismerősnek ható terepen. A nap hidegen világított odafent... gondolom, mert a fák miatt aztán marhára nem láttam fel jódarabig. A szokványos járőrözésemet töltöttem éppen, naponta kétszer-háromszor meg kellett ismételnünk. Sokak nem tudnak jelezni nekünk, hogy bajba kerülnek... ami eléggé idegesítő úgy, hogy meg van szabva: soha, senki nem mehet a hegyi ösvényekre behangolt walkie-talkie nélkül! Aham, ahogyan azt Móricka elképzeli, mindig vannak olyan lököttek, akik nem hajlandóak betartani a szabályt és ,,óóó, ugyan, mi történhet alapon" elindulnak... hogy a nyakuk nyúljon meg. Az ilyeneket cibáljuk el végül hullazsákban, a család meg morog és perrel fenyegetőzik, amiért nem végezzünk a dolgunkat. Aha, mint ha mi tehetnénk róla, hogy ilyen idióta csemetéik vannak. Barmok... ah, jól van Nicho, nyugi, nyugi, mielőtt még nekimész egy fának.
Éppen átléptem a következő zónába, amikor egy tompa puffanást, majd egy hátborzongató reccsenést hallottam. Normál emberként talán nem hallom meg, de vérfarkasként igen. Kapásból rohanni kezdtem a színhely felé... s közben éreztem, ahogyan elkezd terjengeni a vérszag a levegőben. ~Hmmm... vacsiii.~ ,,Aha, szeretnéd!" Jókora távolságot tettem meg erőltetett menetben, mire odaértem a színhelyre... s legszívesebben egy akkorát káromkodtam volna, hogy megindítom a lavinát vele az egész hegységben. Két halott feküdt előttem a hóban, láthatóan a zuhanás végzett velük... olyan abnormális pózokba voltak csavarodva, hogy félre sem lehet ismerni. Le se guggoltam, hogy megvizsgáljam őket. Nem érzékeltem bennük az életet, bár a nő teste frissebbnek tűnt. Pontosabban... leguggoltam végül... csak nem vizsgálat szempontjából.
~Tedd meg, testvér, nekik már édesmindegy~ A vérszag ott terjengett a levegőben, bekúszott az orromba... sokkal kínzóbb volt itt, a holtest mellett. Vicsorogtam egyet, kis híján a fogaimmal estem neki a tetemnek... ám aztán a kezem besüpped a hóba és jókora adag véres anyagot nyomok bele a pofámba. Fel van vizezve, de attól még ott van benne a vér íze. ~Hát ez így borzalmas~ - fintorog Ikina. ,,Örülj, hogy ennyit kapsz" Talpra álltam, majd elővettem a rádiómat. - Charlie támaszpont, itt Charlie 3. Két áldozat a hegyekben, halottak. A helyzetem - ránézek a helyzetmeghatározómra. - Rómeó 3, Zulu 9. Küldjétek a takarítókat, vétel. - Charlie 3 három, itt Charlie támaszpont. Üzenet nyugtázva, további utasításig maradj a helyszínen. Vétel. - Nyugtázva, Charlie 3 kiszáll.
Elraktam a rádiómat, majd elégedetlenül sóhajtottam egyet, miközben felpillantottam a hegyre. Csak tudnám, milyen magasról zúgott le ez a két szerencsétlen. Amennyi törmelék van mellettük a földön, valószínűleg ráléptek egy instabil elemre és kitört a lábuk alól. Barmok. Ah, na mindegy, csak érjenek ide a többiek aztán mehessek tovább. Nem tudom, meddig tudok ellenállni az ingyen vacsora ingerének... s mivel már leadtam a jelentést, nem lenne szerencsés, ha szétmarom a... egy pillanat. Valami mozog odafent? Áh, biztos csak képzelődtem.
Valaki jár odalent. Meghallom már jóval azelőtt, hogy meglátnám a léptekhez tartozó testet. Beleszívok a cigarettába, lassan fújom ki a füstöt a bűntudat minden nyoma nélkül, s csak a szemem mozgásával pillantok le az érkezőre. Beletelik néhány pillanatba, hogy kísértetiesen ismerős legyen a farkasszemeimnek, s magának a farkasomnak is. Bőven elrejtve állok a pajzsom védelmét élvezve, de még így is képes vagyok érezni őt. Lehunyom a szemem, magamba szívom a kölyköm lényét, a jelenlétét. Már nem teszek fel több kérdést a Szellemeknek. Már Abigail karjaiba is belelöktek, Yee a legádázabb pillanataimban kapott el, ezek után tényleg szinte várom, hogy mivel akarnak még szembesíteni, milyen béklyókkal szorítanak magukhoz. De Keelut más. Neki még soha nem okoztam csalódást, és kétlem, hogy ennek most jönne el a napja, ennyi esztendővel a háta mögött. Persze a szívem nem kicsit szorul össze a ténytől, hogy életben látom, pusztán az nem lep meg, hogy itt van, Fairbanks-ben. Mostanában mindenki itt van, aki számít és valaha számított. Lapuló vadként, rezzenéstelenül figyelem minden mozdulatát. Ahogy érdeklődve odalép a tetemekhez, hogy aztán... Tupilek nevére, mit művelsz, fiam?! Az arcom megrándul, undorodva és elborzadva attól, ahogy a teremtményem, a kölyköm hullák vérét veszi. Hát valóban itt tartunk? Ennyire tellett volna tőlem? És a véremtől? A szabad kezem ökölbe szorul. Rádión beszél, a kódnyelvből nem értek egy szót sem, de gyanítom, hogy valamiféle hivatalos ügyhöz lehet köze, és mégis... A harag és a csalódottság eluralkodik az egész testemen, a farkasomon, a lényemen, és mégis... Hogy vonhatnám kérdőre csak ezért? Nézzek mélyen magamba. De neki erről... nem szükséges tudnia. Elfordulok, és hátralépek. Talán megneszelheti a mozgásomat, nem tudom, minden esetre el kell indulnom körbe, egy hosszabb úton, hogy biztonsággal leérjek hozzá. Amikor látom, hogy ez nem lesz egyszerű, még akkor áttöröm a pajzsát, ha az éppen sziklaszilárdan zár. Mert én megtehetem. Én képes vagyok rá, és nem fukarkodom. Magamat persze még mindig nem fedem fel. ~ Egy lépést se, Keelut! ~ A hangom is ismeretlenül csenghet az elméjében, hiszen az új testemhez új tónus dukál. Nagyjából tíz perc alatt találok egy ösvényt lefelé, és a fákat kapaszkodóul használva sikerül lejutnom anélkül, hogy rohannom kellene vagy éppen összemocskolni a hosszú, fekete kabátomat. A reakcióját teljességgel figyelmen kívül hagyva lépdelek felé, egyik kezem még mindig a zsebemben pihen, a másik hanyag eleganciával lóg a testem mellett, lazán. Talán tíz méternyire állok meg tőle, végignézve rajta, fanyar mosollyal a képemen. - Különös... - kezdem el lassan, elmerengve, a szemeimben pedig lusta csalódottság ül - Lassan háromszázötven év, és itt tartasz? - bökök a fejemmel a tetemek felé - Farkasok vámpírjává avanzsált Illuzionista. Szép. Egyelőre nem kívánom tovább boncolgatni a társalgást, egész egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy mindezek után mégis mi lesz a reakciója. Mennyire lett vérmes fenevad, aki nem tűri el, hogy idegenek becsméreljék, és képes vért ontani a saját becsülete védelmében? Hamarosan erre is fény derül.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Éppen nyúltam a zsebem felé. A standard hegyimentő felszerelés jellegzetessége, hogy szinte csak zsebekből áll. Zseb ennek, zseb annak, és a többi és a többi. Na meg persze a felfüggesztések, amire a kiegészítő táskák és a felszerelési tárgyak jöttek. Vannak olyan hegyimentők, akik nem viszik magukkal a felszerelésük jó részét a járőrözésre, mert feleslegesnek érzik meg nehéznek. Viszont miután sorban kétszer is előfordult, hogy nem tudtam valakiért lemenni, mert nem volt nálam a kötél meg a rögzítők... mire leértem, addigra meg késő volt. Szóval köszönöm, inkább fáradok többet, de ha már ilyen munkát végzek, akkor végezzem jól. Meg különben is, ez a mennyiségű felszerelés nekem olyan, mint ha egy iskolás cipelné a táskáját... semmivel sem nehezebb.
Aztán meghallom... ismeretlen hang dörren a fejembe... a mozdulatom megakad. Mi a jó büdös karórarángatott édes anyja?! Ki a franc vagy te?! Ez a név... basszus, mikor használtam utoljára? Najó, akárki vagy, felkeltetted a kíváncsiságomat. Mondjuk amúgy is maradnom kell, ez volt az utasítás. ~Nem terveztem.~ Az én hangom már ismerős lehet neki... de messze nem az a kölyökhang, az az ártatlannak nevezhető tónus, mint egykoron. 349 évnyi mozgalmas élet nyomta rá a bélyegét nem csak a viselkedésemre, de a beszédstílusomra is. Ott volt benne a hideg él, de a gyermeki kíváncsiság is... ah, néha én se tudtam megmondani, mi vagyok. Namindegy, vártam, miközben befejeztem az elkezdett mozdulatot. Cigit húztam ki a tartójából, gyújtottam meg és szívtam bele jó mélyen.
Aztán leér, én pedig firtatva nézek rá. Főleg azok után, amit mond. Akárhogy töröm a fejemet, egyszerűen nem ugrik be, hogy láttam már valahol. De látnom kellett... az nem létezik, hogy nem ismerem valahonnan. ,,Ikina?" ~Semmi sem rémlik, testvér... de ez az érzés nem hagy nyugodni~ Igen, az érzés. Ahogyan belenéztem a feltűnő férfi szemeibe, egyszerűen deja vu érzésem támadt. Nem tudtam a miértjét, okát, de tény volt, hogy éreztem valamit. Ez érzést, mely valószínűleg már a véráztatta mélységbe veszett s ezért nem vehettem észre talán. Talán... túl sok a talán, nem éri meg foglalkozni vele. Úgy éreztem, amúgy is meg fogom tudni... ellenkező esetben ez a beszélgetés érdektelenné válik a számomra.
- Vámpír? - kérdezek vissza. - Kicsit eltévesztetted a kultúrkört, nem gondolod? Bááár... de, azt meg kell adnom, találó, sajnos. Félrefordítottam a fejemet, hogy oldalra fújjam ki a füstöt. Kimentem már abból a korból, hogy mindenre agresszíven reagáljak. Talán ha valaki végigolvasná életem történetét, ezen meghökkenne, de igaz volt. Egy idő után még egy vérfarkas is megtanul legalább a vehemenciáján uralkodni, ha a szomján nem is. Ezért csengett most olyan nyugodtan a hangom, mint ha csak megkérdezte volna, hogy mennyi az idő. Mindenesetre magyarázkodni nem kezdtem el a tettemért. Nem éreztem úgy, hogy kellene. Ez én voltam és igazából még vissza is fogtam magam ahhoz képest, amilyen orgiákat csaptam régen. - A Landshnecktek küldtek? - kérdezek vissza. - Mert ha igen és azért jöttél, hogy visszahívj hozzájuk, feleslegesen jöttél el eddig. Közlés volt, minden gunyorosság nélkül. Mégis, amikor kiejtem egykori falkám nevét, kicsap belőle valami. Megvetés... él... minden, amit éreztem amiatt a szánalmas banda iránt éreztem.
Rendíthetetlenül állom Keelut tekintetét, bármennyire is zavaróan fürkészi a vonásaimat, az egész megjelenésem összességét. Nálunk azért ez egészen másként megy. A bennük lakozó vadállat fürkésző tekintete teljesen mindennapos,nem fogok sértetten elvonulni azt kiabálva, hogy mégis miért bámul rám ennyire feltűnően. Szinte hallom, legalább is el tudom képzelni, hogy miként beszél... Hogy is nevezte magát? Ikina, igen. Ikinával. A farkasom, az Álmodó egy súlyos szelete, ha nem is a pontos mása, de a része. Az övé, az enyém, és Keelut most viselkedjen velem szemben akárhogy, akkor is a kölyköm. Amivel sem régen, sem pedig most nem célom visszaélni. Sokkal érdekfeszítőbb arra figyelni, hogy mivé kovácsolta őt ez a több mint három évszázad, amit túlélt. Azért valljuk be, erre büszke vagyok. A szívem mélyén, nagyon is. - Kultúrkör... - ismétlem meg hitetlen közönnyel - Minden nép meséje ugyan azt beszéli el, csak másként. A Fenevad, aki vérre szomjazik. Ártatlan, emberi vérre... Az egyszerű emberek számára talán szomorúságnak tűnhetne az a kifejezés, ami az arcomon ül, ahogy a tetemek felé fordítom a fejem. Valójában szánalom, és csendes meggyőződés arról, hogy valójában segítettem, hogy a két lélek újra találkozhasson. Azért az valahol megnyugtat, hogy hozzáteszi a sajnálatát. Ez egyrészt elkeserít, hiszen annyi éven át nem ügyeltem a lépteit, és ezek szerint nem volt annyira jó választás az a falka, ahol hagytam, ha nem volt mersze vagy lehetősége segítségért fordulni. Újabb feladat, amit magam mögött hagytam azért, hogy családom lehessen. Másfelől megnyugtat, hisz ez azt jelenti, hogy talán még van remény. Arra, hogy meg akarjon szabadulni tőle. És talán... Segíthetnék neki. A kérdésére oldalra billentem a fejem és értetlenül pislogok rá. - Nem, afelől bizonyos lehetsz, hogy ez a találkozás csupán a véletlen műve. Engem nem szokás csak úgy... küldözgetni. Persze a Szellemek megtehetik igen, de erről nem kell, hogy tudomása legyen. Ahogy ezt elmondtam neki, nyugodt és ráérős léptekkel indulok meg felé, le sem véve róla a tekintetem. Úgy méregetem, ahogy a lovakat szokás a vásáron, mégis a barna szemekben ott ül valamiféle óvó szeretet, valami vénséges rácsodálkozás, a szám szegletében pedig szinte láthatatlanul ül meg egy boldog félmosoly. - Hát mihez kezdtél az ajándékoddal? - kérdezem halkan, nagyjából két méterre lassítva le tőle csalódottan és kissé szemrehányóan. Ezzel egy időben pedig Illúziót bocsájtok rá, olyan erővel rántom ki a talajt a lába alól, hogy azt hiheti, hogyha nem borul a földre azon nyomban, akkor magába nyeli a hófödte talaj - Mondd Keelut, hogy ez pusztán vénséged egyik kellemetlen hóbortja, és nem az, amit teremtettem... Csóválom meg a fejem, még mindig vasmarokkal tekerve köré az illúziót, egyre többet és többet eresztve rá a bennem fortyogó nyolc évszázad erejéből és hatalmából. Úgy ragadom meg Ikinát az energiáimmal, mint egy engedetlen kölyköt, és rántom elő az emberi test mögül, de épp csak annyira, hogy eltorzítsa az emberi test vonásait. Már tudhatja. Már érezheti, ki vagyok, akkor is, ha nem hisz a két szemének, a Teremtő és Kölyke közti édes kapocs megcáfolhatatlanul izzítja fel körülöttünk a levegőt. Kifújom a levegőt, és úgy húzom vissza magamba az illúziót és az erőmet, mintha vákuum lenne a szívem üregében. - Örülök, hogy látlak, - vallom őszintén - Fiam. Az eddig ajkam szegletében megbúvó mosoly egyre szélesebbé válik, s nem mondom, hogy nem fogunk még elszámolni azért, amit nem sokkal ezelőtt láttam, de most... Most nem. Nem segítem fel, ha esetleg még nem állna újra a saját lábán. Amiért nagy kár volna, mert abban az esetben nem kísérelhetek meg egy atyai ölelést, erős szorítás irányába.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Összevontam a szemöldökömet, majd követtem a tekintetét. Egyenesen a holtestekre nézett... majd szépen lassan eljutnak a szavai is a tudatomig. Elhúzom a számat. - Ne általánosíts. Attól, hogy valaki emberként áldozattá válik, még nem magasztalódik fel ártatlanná. Ártatlanabb, mint egy vérfarkas... de nem feltétlenül ártatlanabb, mint egy átlagember. Ha tudná, hány ilyennel találkoztam már. A frontvonalakban rengeteg féle néppel találkozik az ember. Harcosokkal, hősökkel, átlagkatonákkal... de éppen annyira gyilkosokkal, elvetemült ámokfutókkal, akik csak vérengzeni mennek. Igen, hasonló voltam én is... nem is mentem fel magam. Bááár... azért van egy lényegi különbség. Nem minden gyilkosnak van olyan olthatatlan vérszomja, mint amilyen nekem volt... párosulva a végtelen kíváncsisággal és a vággyal, hogy lássa ma történelmet.
Összevontam a szemöldökömet. Nem a falkától van. Nem azoktól a mocskoktól, akik évtizedekre kényszerítettek omega sorra... akiknek megóvtam az ifjait ennek ellenére a háború forgatagában... akik elárultak... s akik később cirkuszi látványosság sorba taszítottak, elszakítva attól, akit mindenkinél jobban szerettem ezen az átokverte világon. Undor és gyűlölet költözik belém, akárhányszor az eszembe jutnak... de ha nem tőlük van, akkor... - Ez meglep. Ezeket az információkat nem vertem nagy dobra, honnan szerezted őket? Viszont nem mondom azt, hogy nem élhet már olyan személy, akitől ezt megtudhatta... hiszen Sarah életben volt, nagy valószínűséggel Aimée is odakint van valahol... s megmerevedek egy pillanatra, ahogyan megjelenik a lelki szemeim előtt egy kedves arc. Másodpercek után térek csak magamhoz.
Szívtam meg egy utolsót a cigiből, mielőtt elkezdődött a tortúra. Az első mondatán annyira megilletődök, hogy elfelejtem kifújni a füstöt és elég szép köhögőrohamot idéz elő bennem. - Ezt meg... mire véljem? - állítottam vissza normálisra a lélegzésemet. De aztán kihullik a dohány a kezemből, amikor remegni kezd a föld. Mi az ördög?! Földrengés? Itt? Ráadásul ilyen erősségű? Nem ritka Fairbanks környékén, de... ilyen még nem volt az elmúlt években. Ha nem is vert le a lábamról, de a rángástól felborult az egyensúlyom és féltérden kötöttem ki. Na ez szép, pont most üt be ez az egész. Rendben van, kivárom, aztán majd utána talpra... mi? Azt a nyugodt megjegyzést, ami a történések ellenére elért hozzám... de mégis szemrehányó... na álljunk meg egy hangyapöcsnyit. Hogy lehet valaki ennyire nyugodt egy rohadtnagy földrengés kellős közepén?! Meg amit mond... csak azért nem forog tovább az agyam, mert megbénít a mondandó... hallottam már így beszélni valakit... de nem, az nem lehet...
S végül minden kétség szertefoszlik. A mellkasomból minden előzetes jel nélkül egy fej bukkan elő. Átlátszó, egy farkas feje... Ikináé, ahogyan döbbenten mered előre. Nem tud ellenállni, de őt is megbénította a felismerés, még szép, hogy nem tud. Az energiák... az ismerős energiák, túlságosan is azok. Az esemény végül megszűnik, de nekem mégis meg kell támaszkodnom magam előtt a hóban, mielőtt eltanyálok. Nem kezdek el hitetlenkedni... túl sok volt a meggyőző érv, túl sok minden támasztotta alá azt, amit alig akartam elhinni... ám az utolsó mondta végül kiüti az utolsó oszlopot is. Immáron egyértelmű, kiről van szó... hogy ki ez a semmiből jött ,,idegen"... mert nem az. - Mindig is értettél a hatásos belépőkhöz - emelem fel a fejemet, melyen nagyon nehezen, de olvadás jön elő és elmosolyodok. - Atyám, Kilaun. A farkas, aki megmentett engem annak idején... aki, ha rövid ideig, de nevelt engem... s akinek köszönhettem, hogy azzá váltam, amivé.
Lassan újra éreztem a tagjaimat, így talpra álltam... hogy aztán szokatlan gesztust tapasztaljak egy másik férfiembertől. A bordám majd belereped a dologba, de szerencsére az évszázadok során megkeményedett vázam kiállja a próbát. Hát én aligha tudok hasonlót produkálni, de azért kiteszek magamért... mert valahogy érzem, nem fog valami sokáig tartani a idill a korábban történteknek köszönhetően. - Már ne haragudj a megjegyzésért, de túlságosan is megváltoztál, ahogy elnézlek - mondom a szétválás után. Naigen, Kilaun már messze nem volt az a kölyökképű pasas, aki az emlékeimben élt. A vonásai gyakorlatilag teljesen megváltoztak. Még a tekintete is más volt s még valahogy mindig megriadtam, ha belenéztem... de... bakker, mint ha újt testet kapott volna, vagy nem tudom...
Mondanám, hogy nekem nem tisztem különbséget tenni ártatlan és gyilkos közt, de valahol hazugság lenne. Az emberi világ bűnei is mocska engem is utolért, pontosan tudom, miről beszél. Hiszen voltaképpen az ilyen aljas és gyilkos vágyaknak köszönhetem a halálomat. És azt is, hogy másodjára is majdnem bekövetkezett, amikor Kingként ismert a világ. De mi... Mi csak az emberek elkorcsosult és testet öltött szörnyetegei vagyunk. És az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy az én sarjam mennyire keni magára ezt a fajta magaviseletet. A bölcselkedésére csak kérdő pillantás a válaszom, amolyan "na ne mondd" típusú tekintet, aztán nagy levegőt véve oldalra fordítom a tekintetem, mielőtt felelnék. - Ha csak nem specilaizálódtál erőszaktevőkre, rablókra, csalókra és sorozatgyilkosokra, úgy vélem, az érvelésed hibás. És mivel pontosan tudom, hogy a két pórul járt kiránduló valószínűleg csak egy átlagos turista volt, így magaménak könyvelem el a győzelmet. S hogy én miért vetettem le a nőt a szikláról? Hogy újra egyesítsem a szerelmével. A halál és a megköthetetlen vérszomj nem ugyan az a kategória. Ahelyett, hogy szóban válaszolnék a feltett kérdésére, elindítom az Illúziót. Ha ez nem ad majd neki kielégítő választ, akkor úgy vélem, semmi. Lazán, kisterpeszben állva, zsebre dugott kezekkel figyelem a rögtönzött tortúráját, miképpen féltérdre borulva igyekszik szilárd fogást találni azon a földön, amely valójában olyan békésen pihen, mint egy újszülött gyermek, akit megtépett a világra jövetel fáradtsága. Az arcát figyelem. Az értetlen ijedtséget, amit a hirtelen természeti csapás váltott ki belőle, majd a kérdésekkel teli, lassú felismerést. Be kell valljam, valahol hízeleg a helyzet, noha Álmomban sem gondoltam volna, hogy újra látom a legutolsó Teremtett gyermekemet. A "születése" időszaka túl sok szépet és túl sok fájdalmat juttat eszembe, így - bár talán szégyenletes ezt mondani - meg is feledkeztem kissé a létéről, a sorsáról. Nem akartam gondolni rá, mert magával vonzott volna olyan dolgokat, amelyeket jobb szeretnék örökre eltemetni. Látszólag sikertelenül. - Ne véld semmire. Érezd. Válaszolom meg a korábbi kérdését, mielőtt elereszteném őt, kiszabadítva az Illúzióm és az energiáim fergetegéből. A megszólalására némileg elégedett mosoly terül el az arcomon. Hiába, igaza van. - Lételemem a dráma. Ahogy összeszedi magát és újra két lábon áll, az energiáink után most a fizikai valónk ütközik egymásnak. De ahogy ölelem, a farkasom is igyekszik körbejárni Ikinát, üdvözölve őt, ám megkövetelve tőle a Teremtőjének járó tiszteletet. Amikor végül is elszakadunk egymástól, a két kezem még a hím vállain nyugtatom, és most egészen közelről újra végignézek rajta. A tekintetemben, valahol mélyen büszkeség csillan, ám ez nem tart olyan sokáig, mintha nem lenne egy aprócska porszem a gépezetben. - Itt az ideje, hogy egy kicsit elbeszélgessünk. Ránk fér, úgy hiszem. S ez egyben felelet arra is, hogy megváltoztam, valamint további felvezetője annak, amit még ezek utánra szánok. Csak az egyik vállát eresztem el, közelebb lépve hozzá a másik karommal átfogom a hátát, az átallenes vállára dobva a kézfejemet, aztán lassú és ráérős léptekkel elindulok a két test felé, és húzom magam után Keelutot is. - Olyan öreg vagyok, mint az a föld, amit taposol. Csak nem gondolhatod, hogy leélhetném egy testben ezt a lassan megszámlálhatatlan évszázadot. - persze, túlzok. Nem vagyok annyira öreg, mint ez a terület, de hogy az elsők közt voltam, akik betették ide a lábukat... Az viszont határozottan tényszerű. - Gondolhattad volna, hogy nem egy szőke-kék szemű fehér ember bőrében születtem, hiszen meséltem róla, hogy honnan származom. A nagy vizen túlról, onnan, ahol minden tiszta. Ahol tél van, örök tél. Gyönyörű és puha. Elmosolyodom újfen, lágyan, a saját mesém emlékére, s ez kitart egészen addig, amíg el nem érünk a két testhez, ahol aztán megállok, és leveszem a karom a válláról. Egy darabig csak némán figyelem a mozdulatlan hullákat, a bordóra színeződött havat. A mosolyom pedig eltűnik, mintha sosem lett volna. - Ugye tudod, hogy ez nem maradhat így? - nem is kérdezek, inkább kijelentem. Talán elkéstem azzal, hogy neveljem és tanítsam, de jobb később, mint soha. Ráadásul lehet akármennyi idős, attól még a Gyermekem, és nekem örökre Kölyköm marad, még akkor is, ha Alfa lesz valahol - Miért? Emelem felé a fejem, érdeklődve ráncolva mély barázdákat a homlokomba és a szemöldökeim közé.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A jeges félelem... ez futott át rajtam, amikor a farkasom áttetsző feje előkandikált a mellkasomból. Utána ugyan hamar jött a felismerés jelentette megkönnyebbülés, de addig volt még pár keserédes, rémületes másodperc, míg a kétségbeesésben fürödtem. Sosem tapasztaltam még hasonlót. Sosem éreztem még azt, hogy a farkasomat ki akarják tépni a testemből... hogy ki akarják húzni belőlem Ikinát, aki már gyakorlatilag a lényem részévé vált és nélküle lennék csak igazán magányos ebben az átokverte életben. A tény, hogy elveszíthetem... jeges félelem, ennél jobban tényleg nem lehetett róla szó és semmi köze nem volt hozzá az alattam levő masszív hótakarónak. De aztán szépen lassan megnyugodtam, ahogyan felismertem Kilaunt és nem mozdult tovább Ikina... majd végül, legalább ennél a viszontlátásomnál megvolt a nagy egymásra borulás... na, azért előttem talpra álltam, mert különben kicsi a rakás lett volna belőle.
Ikina is üdvözölte apját, amint megjelent előtte. Fejét előre hajtotta, mellső lábain leengedte magát, mint ha meghajolna nála jócskán idősebb vérfarkas előtt. Ritka alkalom volt ez. Ez a szertelen, öntörvényű farkas, ki még nekem se engedelmeskedik mindig és Darrentől is alig tűrte el, hogy a nyakába harapjon, ezzel befogadva őt a falkába... most minden előzetes pattogás nélkül hunyászkodott meg és adta oda a kijáró tiszteletet az ős felé... hát igen, ritka alkalom volt, hogy ennyivel idősebb valakivel futunk össze. ~Rég láttalak, teremtőm.~ S ha megengedik neki, végül talpra áll, szemtől szembe nézve a koros farkassal, tekintetében a viszontlátás örömével.
Apámmal ellentétben én nem sokat változtam. Ugyanúgy egy 30-as éveit élő férfi képét keltettem, mint akkor, mikor ott hagyott a falkánál. Igaz, az arcomra időközben nem egy barázdát festettek az évszázadok megpróbáltatásai... s a szemem is erről árulkodott... már nem voltam olyan ártatlan, mint egykoron... nem akartam szépíteni, de egy gyilkos nézett vissza atyámra... még ha nem is egy a lelketlen változatokból. - Igen, ránk fér atyám... mikor volt rá alkalmunk utoljára? 1699-ben? Basszus, így belegondolva... az a XVII. század! Most pedig a XXI. van! Hova lett az az elmúlt 300 év? Eltűnt a történelem süllyesztőgödrében. - Őszintén szólva atyám, nem tudom, meddig él a népünk - vallom be. - Vándorlásaim során találkoztam nem egy öreg farkassal, de egyikőjükön se láttam azt, hogy a halálukon lennének. Mennyi is lehetett a legidősebb farkas, akibe belefutottam? 600 éves? Igen, talán, de az biztos, hogy az őslakos amarokok nem jelentették a tetőpontot. Főleg most, hogy apám mellett még ők is kiskölyköknek tűnnek. - Amikor én is átkeltem azon a nagy vízen és találkoztam az amerikai őslakosokkal, akkor már nekem is kezdett szöget ütni a dolog a fejemben... de akkor csak azt hittem, hogy ez hozzájár a farkas léthez... idősebben jöttem rá, hogy tévedtem.
De aztán jön a beszélgetés azon fele, amikor színt kell vallani. Nem biztosan nem arra akart utalni, hogy én most ezt a kettőt meggyilkoltam. Közöm se volt a halálukhoz... másról van szó. Sóhajtok egyet, mintegy erőt gyűjtve a folytatáshoz. Hiába, ha valakinek, akkor neki jogában állt tudni, mitől korcsosultam el ennyire. Bár lehet ezt jobb lesz szemléltetni. - Mond csak atyám, mit érzel, amikor az emberi vér illata eléri az orrodat? Közben én már elléptem mellőle, egyenesen oda a két holtest mellé. A nő vére már lassan kezdett alvadni a hóra. Leguggoltam mellé, ott voltam a feje mellett, ahol korábban a tettet elkövettem. Kezem belemélyed a hóba mélyen, majd megemelem a fehér közeget... rajta a vörös folyadékkal. - Mert én akárhányszor megérzem, úgy érzem magam, mint aki megrészegül. Mint ha az orrom elé dugnák a világ legízletesebb csemegéjét, melynek hirtelen szája nyílik s hív: ,,Gyere, kóstolj meg". A kívánat... a csábítás... tisztára, mint valami drog, amiből nem tud kijönni az ember fia... vagy farkasa - eddig rá felnézve beszéltem, de aztán ránéztem a vérre... s elbambultam... mint akit megbabonáztak. - Van róla fogalmad, hogy mennyire... - lassan elkezdett araszolni a kezem a szám felé, nem lehetett ezt félreérteni...
- ... nehéz ezt csinálnom? A kezem fejjel lefelé fordul és leszórom a havat a földre. Ikina elégedetten vonyít fel bennem, de nem foglalkozok vele. Meg tudtam végül állni, hogy ne tömjem megint a számba a véres közeget, de nem sokon múlott... talán meg se tudom állni, ha előzőleg nem eszem bele. Ránézek a nő tetemére. Sóhajtok, majd lefedem a szemeit. Még pont a hullamerevség teljes beállta előtt voltam, így sikerült a dolog... de a férfival már nem is próbálkozom. - 1775... a falka parancsba adta, hogy segítsünk harcolni az amerikai felkelőknek... ott voltam én is abban a csapatban. S egy estén... amikor először mélyedt a fogam egy ember bőrébe... megéreztem a vér ízét. Azóta nem engedett, s mostanra tudtam úgy ahogy elejét venni a dolognak - felnézek az égre, már amennyi látszik belőle. - Ezért is jöttem Fairbanks-be... hogy szépen lassan felhagyjak ezzel az egésszel.
Kezdőlap
//
