◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Az éjszaka csendje s a vihar közeledő szele felpezsdített. Csodás éjszakánk lesz. Mielőtt az avatás előkészületeinek neki kezdtem volna, leellenőriztem a területet, biztos akartam lenni abban, hogy nem fog senki erre tévedni, és megzavarni a ceremóniát. Pajzsomat leengedve masíroztam be a környezetet, a fákra felmászva kémleltem végig a vidéket. Morrighan károgó jelzései is segítették a felderítést. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam izgatott, de kellően tudtam leplezni. A fák lugasaiba rejtett kis rét kellően távol esett mindentől. Az avatás tüzéhez tölgy, fűz, fenyő törzseket gyűjtöttem. Elrendezésük egy nagy kör alakot formált, melyen belül és kívül is lehetett tartózkodni. Majd a kör köré apró rakásokat építettem, s legelőször ezek meggyújtására került sor. Ruhám nem épp a szokványos druida papok ceremóniás ruhájára volt jellemző. Fekete pogány szoknyát viseltem, mely kétoldalt fel volt vágva. Alatta fekete nadrágot, de mezítláb léptem a fűben, bőr övem történelmi korok háborúival volt tele. Fejemre szarvas koponyája került, agancsostul, arcomra pedig a testemen végigfutó gyökér mintája került felfestésre. Hajamba néhány fonat, a bőr dísz került. Jobb csuklómra pedig egy könyékig érő, fekete bőrfűző. A magammal hozott bodhran poros, kopott bőrén végigsimítottam. A por réteg alól a rá festett vihar és tűz körforgásának jelképe tűnt elő. Milyen rég is volt. Az utolsó ünnepség, amin használtam, több, mint egy évszázaddal ezelőtt volt. Az egyik magammal hozott tasakot kezembe véve, rászórtam a csillogó, finom illatú port a nagy kör farakásra. A felhők szakadozva, de gyülekeztek a sötét égen, a fél hold ezüst fénye beragyogta a fák leveleit. Tökéletes. Morrighan károgására kinyújtottam a karom, s mikor leszállt, megsimítottam a hátát. - Bár tudom, nem szükséges, de fogadd vendégünket. Vezesd ide! - mondtam halkan, s Morrighan néhány szárnycsapással már a levegőben is termett, hogy megkeresse a kölyköt. A magammal hozott két hosszú botból az egyiket felemeltem, majd halkan kántálva egy dallamot kör-körbe sétáltam a kör rakást. A lelkem mélyéről feltörő dallamok nyitott pajzsomon át kitörve végigsiklottak a réten, a fák között, az erdő minden zugába belefolytak. Éreztem az életet, a környezet lüktetését, az egyre lüktetőbb dallamok vér pezsdítő hullámait. Ha bármelyik farkas erre jár, könnyedén megérzi ezt, és az ő hullámaiba is belekapcsolódnak a dallamok. Ahogy körbe sétáltam, az egyre lendületesebb dallamokra lépéseim egyre gyorsabbakká váltak, s a sámánok köszöntő tánca hamarosan teljesen magával ragadta lelkem és Fenevadam. A botot forgatva ugrottam, s könnyed lépésekkel énekeltem tovább. A kis tüzek lángjai koncentráló vonásaimra vetettek fényt, ahogy egyre inkább magamba szívtam a lüktetést, a lángok táncát, a fa ropogását, a fű talpam alatti simogató érzetét, apró vadak szapora szívverését, a fák leveleinek susogását, a vihar és eső közeledő illatát.
- Mag mélyén alvó világ Odabenn szunyad a vágy Fényét keresi Árnyát feledi Utat vág tüzes léte Föld rögéböl égi térbe Falait áttöri Útját megleli...
Egyre gyorsabb és egyre magával ragadóbbá vált a tánc, kezemmel folyamatosan forgattam, támadtam, majd kecses mozdulattal írtam le egy vágást a levegőbe. Tánc, ugyanakkor mégis harc érződött ki a mozdulatokból. Érzékeim teljesen ráhangolódtak a feladatra. Végül jobb kezemet a rakás fölött elhúzva, alig észrevehető, nagyon apró láng lobbant fel, ami pár percen belül végigfutott a fán, s hatalmas lendülettel tört a magasba, s árasztott magából meleget, s hála a pornak, finom illatokat. A dallam továbbra is körbeölelt, de Morrighan közeledő hangjai, s károgása jelezték, hogy megérkeztek. Mély levegőt vettem, hogy kifújjam magam, majd a fák közül kibukkanó kölyök felé fordítottam tekintetem. Morrighan a vállamra szállt, én pedig egy fejbólintással köszöntöttem a lányt.
Letelt a két hét, éjszaka ide vagy oda, hát olyan szépen lép meg a hotelből, ahogyan kell. Azaz kísérőjével, Rose-val megérteti, hogy biztonságban lesz, de oda, ahova megy, oda nem tarthat vele. Nem fedi fel a helyszínt, de csak kikönyörgi, hogy félúton kettéváljanak. Mindent hoz, ami kell, vagyis a dobját és saját magát, egyenesen a tisztás felé tartva. A pajzsát most már leengedi, nincs rá szükség, a környék üres, egyedül csak Morrighan károgását lehet hallani, majd a dallamot és kántálást. Elmosolyodik, futva közelíti meg a rétet, de valaki elé jön, mégpedig a varjú. Őt is mosolyogva köszönti, aztán utána rohan, hogy minél előbb odaérjen. -Szia! Időben érkezett, előbb is talán, mint 11 óra, na de ha ilyen kísérője van, mint Morrighan, akkor persze, hogy nem sétál. A dobját a fűre fekteti, és a férfi bodhranjára siklik a tekintete. Tudta, hogy neki is van, hiába tagadta. Hogy valóban ez lesz az a dob, ami majd végigkíséri az úton, még nem tudja, a megérzéseire hagyatkozott, amikor mindent kiválasztott, és akkor is, amikor megfestette. Ezért maradt le róla a sárkány, ezért alakította át egy kicsit. A dobon felül maga a triskele, középen egy farkasfej és egy holló néz egymás felé rajta, alul egy Awen szimbólum, és az egészet körbeöleli a tűz jele. Ezeket érezte olyan közel magához, amilyen közel csak lehet, ezért választotta őket, és miközben festette, nagyon erős energiát érzett belőle. Amikor befejezte, biztos volt abban, hogy jól döntött, nem hibázott, mikor ezeket a jeleket rá merte tenni a bodhranra. Várakozik, nem szól egy szót sem, a tűzzel avatnak, tudja, a tűzzel küldenek mindent, ez alap dolog.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Gyengéden megfogtam a lány kezét, majd szótlanul odavezettem a nagy tűz körhöz. A kölyökre pillantottam, Morrighan károgott egyet, majd a levegőbe röppent, s a tűz fölött írt le kecses köröket, néha fordult egyet a levegőben, de úgy láthatta a külső szemlélő, hogy várakozik. A kölyök láthatta, hogy a tűz felélesztésének tánca közben már félig átalakultam, Fenevadam ezüst szemeivel néztem az arcát, karmaim feketén nyúltak meg ujjaim végén. Féltérdre ereszkedtem a lány elé, majd egy apró lángnyelvet vettem ki a lángok közül, ami apró táncot lejtett a tenyeremben. Egy újabb tasakot vettem le az övemről, majd abból egy sötét, krém szerű anyag folyt a lángra. Ezután az ujjamat belemártva festettem meg a lány arcát. Kelta fonatok kerültek fel az arcára. Az anyag forró volt ugyan, de egyikünk se szólalt meg. Mutató és középső ujjammal két-két csíkot húztam mindkét orcájára. Eközben Fenevadam hullámai egyre inkább hívogatták a kölyköt. Nem rángatta, csupán hívta, hogy törjön, jöjjön fel. Ha teljesen átalakul, az sem gond, de szemeiben mindenképp látni akartam a Bestiát. Ezután a karjára festettem, jobbikra lángokat, másikra pedig az Életfa szerteágazó gyökereit, ágait, melyek körül holló tollak szállingóztak. Amikor befejeztem a festést, s az anyagból sem maradt több, egyesével kézbe vettem a tenyereit, majd egy-egy mélyebb sebet vágtam rá a mutatóujjam karmával. Szótlanul végeztem a műveletet, de az eddig tapasztaltak alapján nem gondoltam, hogy esetleg elrántja a kezét. A sebekből lassan piros vér buggyant elő, vérének illata felkúszott az orromba, Fenevadam szemei éhesen csillantak rá, de nem engedtem a kísértésnek, és reméltem, hogy ő is tud uralkodni magán. Ezután én nyújtottam felé a kezem, majd vártam, hogy ugyanúgy vágjon a tenyerembe egy-egy sebet. Bár nem ez volt az avatás egyetlen módja, ez volt a legcélravezetőbb. Elvégre mi mással lehetne életre kelteni egy társat, ha nem áldozattal. S a földi világ legbecsesebb élet hordozója a vér. Ha ebből áldozunk az új életnek, annak még az istenek sem tudnak ellenállni. Ha végzett, egy tölgylevélből álló koszorút emelek fel a földről, s a hajába teszem. Felemeltem az állát magam felé, hogy lássam az arcát a tűz fényénél. Milyen gyermeki. És mégis, mi minden rejtőzik az egyszerű hús alatt. A lélek ereje... Szemei sötétje mögül Fenevadja szemei figyeltek rám. A sebeinkből a vér apró cseppekben hullott a földre. ~ Vedd kézbe a bodhranod, és játssz. Hívd az istenek segítségét, a lelked minden egyes rezdülésével akarnod kell, hogy a társad megszülessen! És ne félj attól, ami ma éjjel itt történni fog... - küldtem a kölyök felé. Felálltam, majd bodhranomat kézbe véve ütni kezdtem a ritmust. Vérvonalam képességével azonban nem csak a bodhran hangja hallatszott, hanem megannyi más ének és hangszer szólama. Bár először csak gyengén, távolról hangzottak fel. Morrighan bele-bele károgott a dallamokba. Lehunytam a szemem, s a tűz körül dobogva lejtettem táncot. Hullámaim úgy kapcsolódtak bele a lány hullámaiba, olyan szabadon, és olyan erővel, amit legelső találkozásunkkor tapasztaltam. És mégis, más volt. Néha utol-utol ért, máskor mosolyogva táncolt velem, vagy épp én perdültem el a kölyök mellett. Mozdulatai először bizonytalannak tűntek, de ahogy átengedte magát a Szellemvilág hívásának, ösztönösen mozdult. Kecsesen, mégis vadul pördült, testének mozdulatai akár egy sámánasszony áldásának érintése. Egy ritmust vertünk, egy lélekként, két testbe zárva adtuk át magunkat a lángok és az árnyak énekének. A vér, a tűz, s a közeledő vihar illata csodálatosan simogatta érzékeinket. Újra hallottam a lány szívverését, hullámainak nyugodt, ám boldogságot sugalló vonásait, a szabadság felemelő érzését. Mosolyogva kiáltottam bele az éjszakába, a dallamok az isteneknek szóltak. Kacagó hangok, szellemek kiáltásai, az erdő, velünk tobzódott. Hamarosan már árnyak lejtettek velünk táncot. Lelkünk szabadsága, dallamaink, s éltető vérünk hívta őket. Nők és férfiak kéz a kézben pördültek fordultak, hol a tűzből bukkantak elő, hol kiszaladtak a fák árnyékaiból. Szökkenve, nevetve, kergetőzve lejtették vad táncukat a lángokban, vagy körülöttünk. Kezünk szaporán verte a ritmust, a kölyökhöz lépve mosolyogva, elégedetten pillantottam rá Fenevadam szemeivel. Az ő érdeme. A lelke hívta őket életre. Megpördültem mellette, majd egy pillanatra abbahagyva a játékot, megfogjam a derekát, s a levegőbe emeltem. Azután, mintha mi sem történt volna, folytattam a játékot, lépéseim követték az övét, s újból az árnyak táncát lejtettük. Szabadok voltunk... olyan hatalom érintett minket, ami nagyon kevés léleknek adatik meg a földön.
Ugyan olvasta, mit kellene tennie, de kicsi ahhoz, hogy ezt egyedül megvalósítsa, mert ha nem így lenne, akkor nem akadt volna össze ezzel a férfivel akkor, amikor már csak a dob avatása volt hátra. Vidáman lép oda a tűzhöz, nem nagyon kell húzni, egy pulcsi van rajta kabát helyett, azt leveszi, mert arra nem lesz szüksége. Mosolyogva hagyja, hogy rákerüljenek a szimbolikus jelek, egyszerűen nem érdekli az, hogy égeti a bőrét. A lágy hívásra enged, és ha nem is teljesen, de félig átalakul, ez újabb lépés a számára, ilyet ég soha nem tett csak úgy. A karjára kerülő jelek energiát sugároznak, hihetetlen erővel, és úgy érzi, mintha feltöltenék. Felfrissül tőle, mintha ez már hiányzott volna neki. A vágás a tenyerén... eszébe sem jut elrántania a kezét, a vér a legszentebb dolog, ami létezik, és ugyan a készítéskor is tett a dobba, vagyis a kávára meg a bőrre is, de az kevés. Az nem az avatás része volt, ezzel viszont tényleg életre tudja kelteni, annak az állatnak a szellemét is hívni, akinek a bőrét használta fel. Ugyanúgy vágja meg a férfi kezét, ahogyan ő tette az ő kezével, a sajátjából a dobra is cseppent, és a tűzbe is, ahogyan kell. Honnan tudja? Fogalma sincs, egyszerűen annyira adja magát, hogy csak na, nem is kérdez, mintha nem is először csinálná. Ez volt akkor is, amikor a dobot készítette, érthetetlen, de nem akarja megmagyarázni. A férfire pillant, olyan vidámsággal és lelkesedéssel, mint aki alig várja, hogy elkezdődjön, de mégis tudja, mi következik majd. ~Csak úgy lehet, nem ijedek meg tőle. Felemeli a dobot, még össze kell szokniuk, ezt is tudja, és az első ütései igenis bizonytalanok, mert már most kiderül az, hogy van értelme a folytatásnak. A szíve zakatol, de ahogy meghallja a bodhran hangját, úgy nyugszik meg, nem tévedett, jók voltak a megérzései. A ritmus adja magát, ezen nem kell gondolkodni, a keze tudja, mit kell játszania, és semmi mással nem foglalkozik, csak ezzel. Szabadnak érzi magát, és ez olyan szabadság, amit más nem érthet meg, és ami furcsa, ismét érzi a férfi energiáit, a rezgéseit és azt a nyugalmat, amit a múltkor. Nevetve adja át magát a táncnak, és az árnyak, akik megjelennek, velük együtt mozdulnak, mint egy nagy család, akiknek igenis köze van egymáshoz. Ahogy a férfi felemeli, ezen is kacag, mert olyan természetesnek tűnik, nincs benne semmi mesterkéltség vagy erőltetett, az egész annyira magától értetődő. Nem hagyja abba a játékot, viszont a kis dob ereje érezhetővé válik, igen, ő a társa, és együtt rezdül a férfiével, mintha mindig is egybe tartoztak volna. Boldog és szabad, ezt nem cserélné el semmiért sem, de ami a legmeglepőbb, az az, hogy az idegen nem is olyan idegen, mint eddig gondolta, sőt, sokkal közelebb érzi magához, mint eddig bármikor.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Ahogy első táncunk utolsó ütése is a levegőbe hangzik, kissé zihálva ugyan, de megállok a lány mellett. Most lássuk a Szellemvilág feleletét hívásunkra. Az árnyak körbe vesznek minket, farkasaink pulzálva, egymásba fonódva ölelnek körbe minket. Csodálatos érzés. Öröm terjed szét bennem, ahogy a lány energiái végigfutnak érzékeimen. Nagyon régen éreztem ilyesmit, és be kell valljam, nagyon hiányzott. Végre egy olyan lélek, aki hasonló hozzám... A lányra pillantok, és mosolyogva bólintok felé. A kör közepébe kell most helyeznie bodhranjat. El kell járnunk a Szellemek Táncát. Az energiák átjárják hangszereinket, de még koránt sincs vége az éjszakának. Figyelem, ahogy a lángok között átnyújtja hangszerét. A lángok simogatóan körbeölelik karját. Megvárom, míg ismét kiegyenesedik, azután a tűz kör másik oldalára sétálok. Az árnyak kézen fogva várakoznak. A lángokon át látom a kölyök arcát. Mosolyogva lehunyom a szemem, és a belső kör közepén fekvő bodhran jut eszembe, ahogy egyre inkább lüktet. De energiáim elsősorban a lányéba kapaszkodnak. Minden erőmmel azon vagyok, hogy teljes figyelmem rá terelődjön, most senki más nincs nekem, csak ő. Csak a kölyök a világom. Morrighan károgó hangja valahonnan nagyon távolról hangzik fel. A lány vérét érzem ereimben, a lélegzet vételét, Farkasának energiáit. A szellemek éneke átölel, én pedig lassan mozdulok, karomat kinyújtva lépek a lassú énekhangra. Látom, hogy a lány is ugyanezt teszi, csak úgy, mintha a tükörképem lenne. Érzem a mozdulatait, érzem a dübörgését, a lelkének szabadságát, fiatalságát. Érzem őt. A suttogások hívó szava hidegként fut át testemen, de olyan kellemes, hogy beleborzongok. A lányra koncentrálok, s a hirtelen dübörgésre dobbantok a lábammal, majd mintha kergetném, elindulok a lány felé, a lángokat megkerülve. A mozdulataink egyek, Fenevadjaink szabadságtól, adrenalintól megrészegülve lejtik veszélyes táncukat. Vérének illata elborítja érzékeimet, mindent megadnék azért, hogy megkóstoljam. De sosem érem utol, ahogy ő se engem, hiába éhezünk egymás vérére. Hisz egymás tükörképei vagyunk. Ahogy a régi kelta körkép, melyen a farkasok kergetik egymást... Bodhranja eközben a kör közepén egyre inkább erősödik, az árnyak éneke, s vad táncunk élettel tölti fel társát. Végül az utolsó ugrásunk, a kör közepére lendít minket. Karjaink egymás felé lendülnek, kezünkből csöpögő vérünk a bodhranjara fröccsen. Hatalmas erő kell, hogy ne vegyem a vérét, de ahogy érzem, ő is küzd az ösztönök hívása ellen. S végül az árnyak kiáltására a lángok fellobbannak körülöttünk, a bodhranra festett jelképeken lángok lobbannak fel, s futnak végig a társa bőrén, a vihar villámot szórva mennydörögjön fel az ég, hogy aztán minden tűz körülöttünk hirtelen kialudjon, az erdő szívdobbanásával, és mindennel együtt, néma csend, öleljen körbe minket, s aztán a sötétség hívogató érzése nyeljen el.
***
The well
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra lettem figyelmes, hogy a kölyök hozzám bújva, fekszik mellettem a fűben, magához szorítva bodhranjat, s közben fogta a kezem. Farkasom átölelt bennünket, a kölyök csendesen bújt hozzánk. Az avatás megtörtént, és ezek szerint, sikerrel jártunk. A sebes tenyerére esett pillantásom. Gyengéden megfogtam, majd megnyaltam a sebét. Finom volt a vére, de csak úgy nyaltam meg, ahogy egy óvó farkas teszi egy társával. Pontosan nem tudom, mi mik voltunk egymásnak. De ezek után már nekem is teljesen világos volt, hogy nem fordíthatok a lánynak hátat. A lelkünk egyesült, tűz testvérek voltunk. Talán ha idősebb lenne, még szerelmes is lennék belé. Nem tudom. Újból megnyaltam sebét, de mikor megéreztem a tekintetét magamon, a szemeibe pillantottam. Fenevadjaink már nem mutatkoztak szemeinkben. Felé nyújtottam a sebes tenyerem, ha szeretné, ő is kóstolja meg. Nem szóltam, ez a csend most nem a szavakért volt. Energiáim nyugodtak voltak, még mindig nem ültem fel, csak feküdtem mellette, és néztem, ha a felajánlott vért megkóstolja. Halk éneket hozott a szél, a vihar hidege kedvesen simított végig rajtunk. Csendben figyeltem arcát, melyeken a minták ékeskedtek, a tölgylevél koszorú kissé felemásan hevert kócos hajában. Egy kósza tincset másik kezemmel eltűrtem a szeméből. Az én agancsdíszem kicsit messzebb hevert tőlünk a földön. Csendben néztem a lányt. Éreztem még a szellemek óvó jelenlétét. A bodhran lüktetését. A kölyök halk szívdübörgését. Míg ő a véremből ivott, addig lassan hozzá hajoltam, majd a homlokára adtam egy apró csókot, jelezve így számára a tiszteletet. Még sose tettem ilyesmit, ezelőtt idegennel, de ő más volt. Ő már nem idegen többé. Azután lassan visszadőltem, és néztem a lányt. Morrighan halk szárnysuhogással telepedett le mellénk, s fészkelte be magát a fűbe. Csöndben hallgatott, de tudtam, hogy mennyire örül.
Fáradt de boldog, hiszen a bodhranja a jelek szerint működik, legalábbis eddig, na de még közel sincs vége, most jön a neheze, mégis úgy mosolyog a férfire, mintha megváltotta volna a világot. megmagyarázhatatlan az a kapocs, ami közte és az idegen között van, hiszen annyira különböznek egymástól, és tessék. Ezt azért nem gondolta volna soha. A bólintásra a dobot középre teszi és nagyot sóhajt, most jön az igazi tűzpróba, most derül ki, valóban sikerült azt a bodhrant elkészítenie, amelyik a társa lesz, és valóban ez az ő világa, vagy az úgy dönt, kiveti magából, mert még nem jött el az ideje. A tűz melege sem zavarja, visszaáll, és a többi egyszerűen adja magát. Mintha mindig is tudta volna, mi következik, és ez ijesztően hathatna, de az a szabadság, amivel jár, az, hogy érzi a férfi energiáit, mintha mindig is egyek lettek volna valamikor, az tényleg meglepi. A dobok lüktetni kezdenek, a tánc pedig ismerős, a belőle áradó szabadság pedig semmihez sem hasonlítható. Boldog és felszabadult, eddigi életében talán még sosem volt ennyire szabad, mint most, nevetve táncol, "kergetőzik", olyan energiákat mozgatnak most meg, ami keveseknek adatik meg. A vére még kelleni fog, és amikor eljön a pillanat, félelem nélkül ugrik be középre, hiszen a tűz is a társa, a barátja, akivel majd együtt fog dolgozni, nem fogja megégetni, ha mégis, majd begyógyul az. Ugyan erős a kísértés, küzdenie kell ellene, de most nem ronthat el semmit sem csak azért, mert a vér szaga erősebb. A kerekedő vihar az utolsó amire emlékszik, aztán minden elsötétül körülötte.
Fogalma sincs, mennyi ideig feküdt ott, és arról sem, hogy hogyan, de nem érez megbánást sem egyebet. Arra tér magához, hogy valaki megnyalja a tenyerét, és amikor ez másodszorra is megtörténik, csak akkor nyitja ki a szemét. Mosolyogva figyeli a férfit, ha akarná se tudná megmondani, miért pont ők ketten. A sors fura fintora... mondaná ezt az apja, de itt másról van szó. A felkínált tenyeret megnyalja, ismeri a vér ízét, ez most mégis más, és felkelni sem nagyon akar. Öleli a kis dobot, és csak a férfit figyeli, boldogan, mosolyogva. A csókra amit a homlokára kap, felnevet. Van valami, amit muszáj megkérdeznie. -Még mindig meg akarsz verni úgy istenesen? Köszönöm. Ismét elneveti magát és vissza vackolja magát az ölelő karokba. Annyira érdekes, hogy egy idegen ember rezdüléseit, szívverését is érezte, mintha a sajátja lenne. Egy szót sem szól már, csak fekszik a földön, és a férfi egyik hajtincsével kezd játszadozni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Figyeltem, ahogy a véremet megízlelte. Bizsergetően hatott érzékeimre. Felcsendülő nevetésére csak elmosolyodtam. - Talán. De jelenleg nincs rá okom. - mondtam csendesen. - Ne köszönd meg, a te érdemed. Kissé meglepett, ahogy még inkább karjaim közé fúrta magát, de szinte ösztönösen mozdultam, és öleltem még jobban magamhoz. Furcsa érzéssel töltött el, de mégis olyan természetesnek hatott, mintha már átéltem volna valamikor ugyanezt. Néztem a mozdulatát, ahogy játszani kezdett a tincsemmel. Nyugodt voltam, arcát fürkésztem. Fenevadam óvón ölelte át a kölyköt. Még sose éreztem ilyesmit, senki iránt. Nem tudom, minek is tudnám esetleg ezt behatárolni. Szeretet? Barátság? Szerelem? Vagy mint mester és tanítvány, apa és lánya közti kapocs? Vonzott, húzott, és a legérdekesebb az volt számomra, hogy ilyesmit sosem éreztem, mégis, mintha már találkoztam volna a lánnyal, s ugyanezt váltotta ki belőlem. Összezavart, a lelkem szilárd védelmi falát úgy lépte át, mintha nem is létezett volna. Életemben másodszor találkoztam vele, és most éjnek évadján itt feküdtem vele az erdőben, a csillagos ég alatt. Ez nem rám vall. Cseppet sem! És a legidegenebb mégis az volt számomra, hogy mégis, mindezek ellenére, úgy bíztam benne, mint eddig még talán soha senkiben a világon. Új volt ez számomra... nagyon is új. És ez egy csöppet meg is rémített. Lassan a hátamra fordultam, de közben erősen fogtam, s így tartva a kölyköt, fél oldalvást feküdhetett rajtam, feje a mellkasomon pihent. Gyengéden megsimítottam a fejét, közben a csillagokra terelődött a tekintetem. Teremtőm szavai csendültek fel a fejemben.
" A legfontosabb dolgok egy ember életében, a szabad ég alatt történnek."
Volt benne valami. Életem legfontosabb háborúi, csatái, szerelmei, bukásai és feltámadásai mind ég alatt mentek végbe. És most ez. - Gondolom neked is új, ez az egész...- legalábbis így sejtettem, ha már egy időre hullámaink, érzékeink így képesek voltak eggyé válni. Morrighan kicsit közelebb ugrabugrált a fűben, majd óvatosan közelebb röppent hozzánk. Halkan berrent, amire mosolyogva megsimítottam a begyét, majd kinyújtottam a mutatóujjam, hogy abban megkapaszkodva a mellkasomra segítsem. A varjú csendben megszemlélte a kölyköt, majd fejével a lány arcához simult óvatosan. Mosolyogva figyeltem őket. - Legközelebb megtanítalak egy igen fontos harcmodorra, ami a druidák védelmére jellemző. - mondtam csendesen.
Annyi kérdés fogalmazódott meg benne ismét, holott nem kellene, csak elfogadni a tényeket úgy, ahogy vannak, ám kíváncsi, szeretné tudni a miértekre a választ. Hogyan létezik az, hogy itt van ez a férfi, aki igencsak mogorva, ellenséges és elutasító volt vele, most pedig mégis olyan érzése van, mintha ismerné valahonnan. -Talán? Miféle válasz ez? Egyedül nem ment volna, még nem. Annyira ösztönösen bújt az ölelésébe, és önkéntelenül nyúlt a tincse után, mintha ezt már nem először tenné, és teljesen természetes dolog lenne. Na de nem az, hiszen másodszor látja ezt az embert, azaz farkast, és tessék. Elnevetgél, elbeszélget vele, érezte minden rezdülését, hallotta a szíve dobbanását, mintha a sajátja lenne, ráadásul simán odakucorodik mellé. Ez nem normális, vagy de? Inkább nem akarja megérteni, egy dologban biztos, hogy ha ennek nem így kellene lennie, akkor meg sem történt volna, és ha majd eljön az ideje, akkor tudni fogja, hogy ez micsoda. Azt nem tudja, hogy a férfi fejében is hasonló gondolatok cikáznak, ő sem érti, illetve nem tudja hova tenni ezt az egészet. Ahogy a hátára fordul, a mellkasára teszi a fejét, és még mindig csillogó szemekkel figyeli őt. -Igen. Te is ezen gondolkodsz? Te sem érted, igaz? Én sem, mert... mindegy, egyelőre nem értem, de olyan, mintha régóta ismernélek, azaz régen ismertelek volna. És ez az az érzés, ami furcsa. Ravennel is furcsa volt, mert szinte azonnal egy hullámhosszon voltak, ő nagyon sokat jelentett és jelent neki most is, de ilyet sosem érzett még, amit most. Durva. Morrighant kezdi simogatni, ahogy mellételepszik, hogy tudta azonnal kiszúrni, hogy ő márpedig az idegen társa? Ezt sem érti, de adta magát a dolog, annyira egyértelmű volt. -Rendben, tudom, hogy arra szükségem lesz. Rálépett egy útra, és ezt az utat többen nem ismerhetik meg, tehát védenie kell mindent, legfőképpen a tudást magát. Raven könyvére is biggyeszteni fog valamit, avatatlan kezekbe ne kerülhessen.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Hehe, szokj hozzá, kölyök. Tőlem ilyen, és ehhez hasonló válaszokat kapsz majd. Amúgy meg ne szerénykedj, nem áll jól neked. - vigyorgok rá, aztán megint csak a borús ég felé pillantok. A Göncöl és az Orion ragyog fönn az égen, akárcsak a Hold a felhők mögül. Villám szeli ketté az eget, és dörgés csattan a levegőben. Amikor visszakérdez, és kimondja gondolataim, csak megsimítom az arcát, és még inkább magamhoz vonom. Érzem, hogy még mindig tincsemmel játszadozik, amit egyáltalán nem tartok zavarónak. Fura. De a kölyök viselkedése is olyan, mintha évek óta ismerne, és a legjobb barátok lennénk. Nem értem, pedig... pedig jó lenne. - Tudod, nem minden nap történik ilyesmi, farkasokkal. Láttam már lélek egyesülést, de ilyen erős, és ennyire vad tapasztalatokat még ilyen téren nem tapasztaltam. Meglehet, hogy már találkoztunk. Vagy talán, azt vártuk, hogy megleljük egymást. - nézek rá ismét. Elvégre, mellé rendeltek. És talán érthető is, hogy miért. Nem csak azért ezek szerint, mert tanítanom kell, ez annál sokkal többről szól. De még mindkettőnk számára titok, hogy pontosan mi is lesz a jövő. Az is lehet, hogy a következő órán eltörik a keze, esetleg engem éget meg egy tűzgolyóval, vagy Morrighan és ő kitervelnek valami csínyt, ami után téphetem a loboncom. 'Sóhaj' Figyelem, ahogy a két jómadár el van egymással. Milyen idilli. Milyen furcsa, és szokatlan. Halkan, nyugodtan lélegzem, mikor egyszer csak hideg esőcseppek pottyannak Morrighan fejére, aki felborzolja a tollát, majd károgva röppen fel a legközelebbi fa ágai közé. - Eső!!! Esőőőő! - károgja figyelmeztetve. Lassan felülök, majd mosolyogva nézek a madár után. - Nem szereti a vihart. Fél még a villámoktól. - nézek rá a kölyökre, hogy megértse a varjú viselkedését. Ahogy elkezd szemerkélni az eső, lassan felállok a földről, majd a bodhranom és faragott botomat összeszedve teszem le őket a fa tövébe, ahol Morrighan kuksol. Ha Nori is a bodhranom mellé tette a társát, kilépek az egyre jobban szakadó eső alá.
Let me go
Felemelem az arcom, hogy a hideg, nyugtató eső végig peregjen az arcomon, nyakamon, hátamon, mellkasomon, végig a testemen. Farkasom energiái szabadon szárnyalnak körbe. Hiszen ilyen viharban született ő is. Szabadok vagyunk. Mindannyian szabadok. Lassan a lányra nézek. Most veszem észre, milyen kék szeme van. Szoknyám anyagával, lassan letörlöm arcáról a festéket, mely az esőcseppektől kezd elmaszatolódni. A szemei gyönyörű kéken ragyognak rám. Fura viszont látni olyan kék szemeket, mint amilyenek Arwené voltak. Ahogy óvatosan törlöm az arcát, érzem, hogy a hideg eső végigcsorog a hátamon, s teljesen eláztat minket. Mindketten bőrig áztunk, de olyan nyugtató, itt lenni vele a zuhogó égi háború alatt, hogy úgy érzem, örökre itt maradnék vele, ebben a pillanatban. Halk dallamok énekelnek körülöttünk, a szellemek körbeölelik farkasainkat az eső áldása alatt. A lány ragyogó kék szemeibe szinte elveszek. És ekkor olyat teszek, mintha nem is én lennék. Kezem gyengéden megfogja állát, de végig csak szemeit fürkészem. Lassan hozzá hajolok. Érzem, hogy másik kezem, kezébe fonódik. Forró a keze, akárcsak az enyém. Megint érzem, ahogy szíve dobban, véráramlatainak pörgő ritmusát. Ahogy hozzá hajolok, orrom szinte összeér az övével. Érzem az illatát, érzem, mennyire nyugtató a pillanat. Az eső úgy csorog le arcunkon, mintha megtisztítana. Ruháink bőrünkhöz tapadnak. De nem érdekel, jó érezni a másik energiáit, leheletének, testének, s energiáinak apró rezdüléseit. Nézem gyönyörű szemeit, de hirtelen megállok. Aztán csak elmosolyodok, s egy gyengéd csókot adok a szája sarkába. Homlokom az övéhez simul, s ha nem reagál előbb, hát felkapom s egy gyors mozdulattal, pörgetem körbe az esőben. A dallamok átölelnek, az erdő védelmez bennünket. Gyengéden, óvón ölelem, s a hideg eső lemossa rólunk egymás illatát, de feltölt bennünket új energiákkal. Tartom a derekánál, s nézem, ahogy kinyújtja hátra a kezeit, s kissé hátra dől, így pörgök vele tovább. Bízik bennem. Nem remélem, tudom. Azt hiszem, megtaláltuk egymásban azt, akit kerestünk. Hogy pontosan kit, még nem tudom. Ez még előttem is titok. De az idő múlásával kiderül majd... A szellemek énekei az esőben szállnak felénk.
"...Búcsúzás vezetett az új élethez! Ne engedj el, ne engedj el!..."
-Örülök neki. Azért csinálod, hogy a döntést mindig én hozzam meg, ugye? Ha a rosszat választom, így jártam, ha a jót, akkor meg nem. Komolyan mondtam, sose csináltam ilyet... azaz, most nem. Lehet, el kellene bizonytalanodnia, hiszen minden normális egyed ezt tenné, ő mégsem, mert pontosan érti, hogy a talán mire szólt, vagy miért. Elmosolyodik, de nem szerénykedésből mondta, amit, tényleg így érzi. Ez még meghaladta volna az erejét, elfáradt, nagyon is elfáradt. Érdekes az is, hogy egyáltalán nem zavarja a férfi közelsége, az sem, ahogy magához öleli, pedig kellene, vagy minimálisan a zavara jelentkezne, ám ennek ellenére ennek nyoma sincs. Szórakozottan birizgálja a tincset, és rákérdez arra, ami őt is foglalkoztatja. -Én még ilyet sosem tapasztaltam. Olvastam, hogy létezik, de nagyon, nagyon ritka jelenség, viszont olvasni és megélni egészen más. Amikor először láttalak, akkor valami fura volt, és nem tudtam hova tenni az egészet. Azt hittem azért, mert hirtelen Ravent láttam benned, de utána rájöttem, hogy nem erről van szó. Azt akkor tudtam, és igen, biztosra tudtam, hogy téged kerestelek. Valóban, valami olyasmit élt át, amiről nem is sejtette, hogy esetleg pont vele, de előfordulhat. Szépen hangzott úgy leírva, és nagyon reménykedett abban, amit Raven mondott neki, hogy nem marad egyedül, de azt álmában sem hitte volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, és így. Miért érezte ennyire erőteljesen a férfi energiáit? Miért tűnt úgy az egész, mintha az egyben a sajátja is lenne? Morrighan is tudta, abban a pillanatban tudta, nem véletlenül károgott, és adta a jelzéseket a társának. Okos madár, és láthatóan örül annak, hogy erre az egészre ők is rádöbbentek. Mi vár még rá? Teljesen mindegy, ezt az utat végig fogja járni, legyen bármilyen nehéz is, most már nem érheti baj, érzi ott legbelül. A varjú hirtelen károgására nevetni kezd, ahogy menekül a biztonságos lombok közé, aranyos. -Akkor menjünk, ne ijedjen meg feleslegesen. A vihar jó, és nem azért, mert szép. A vihar jelzi, hogy változásra van szükség, valamivel nem elégedett a természet. Az eső viszont lehet áldás is. Gyorsan felugrik, becipeli a dobot és minden egyebet oda, ahol nem ázhat meg. Miután mindent lepakolt, már ki is szalad az esőre, élvezi, ahogy az lefolyik az arcán, szinte teljesen körbeölelve őt.
Az ég maga is elsötétül, gyönyörködik benne, aztán a férfire néz. Tekintete mosolygós, ahogy az arca is, élvezi az egészet. Nem zavarja az eső, sem semmi más, szabad, és ez a legfontosabb. Nevetve hagyja, hogy letöröljék arcáról a festéket, el is feledkezett róla, ott van még mindig. Csillogó szemeivel a férfi arcát fürkészi, a vonásait, a tekintetét... most már nem is olyan morcos és rideg, mint volt legutóbb. Ami ismét érdekes, és erre már kissé oldalra dönti a fejét, az az, hogy ezeket a szemeket már látta valahol, ismerősek, valahol találkozott velük, csak nem tudja, hol. Csurom vizesek mindketten, mégsem foglalkoznak vele, lenyúl a pulcsijáért, és szépen óvatosan ő is elkezdi leszedni az elmaszatolódott festéket a férfi arcáról. Persze még kölyök, mert muszáj kis ábrákat alkotnia, hogy utána csilingelő nevetéssel tüntesse el tényleg. Az érintésre sem húzódik hátrébb, ugyanolyan határozottan és kedvesen néz az idegenre -aki nem is olyan idegen, mint gondolta-, amikor az közel hajol hozzá. Ösztönösen fogja meg a kezét, és érinti hozzá az orrát az övéhez. A puszira elneveti magát, és a homlokát a férfiének dönti. Annyira jó így, a szakadó eső sem zavarja ebben, egyszerűen élvezi. Felkapják a földről, megpörgetik, ő pedig nevetve, kezeit széttárva, hátra dőlve hagyja, mert tudja, biztonságban van, olyan biztonságban, amilyenben még sosem érezte magát. Játék és mégsem az, ez a kettősség ott van a mozdulatokban, végül lenéz arra a karakteres arcra, és kis kezével gyengéden végigsimítja, hogy homlokát ismét a másikéhoz döntse.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Szavaira felnevetek. - Nem kölyök, azért csinálom, mert ilyen vagyok. - felelem egyszerűen, de persze az ő szavai sem alaptalanok, csupán én magam nem gondolok erre azonnal. Nálam ez már ösztönös dolog, természetem velejárója. Hogy ilyen nyugodt, nem lep meg, a magunk fajták ráéreznek az ilyesmire, és nem véletlenül válnak druidákká, sámánokká. De kevesen vagyunk, nagyon kevesen. Nem is tudom, akad-e még egyáltalán ember köztünk, vagy a tanokat végleg csak Farkasok őrzik. Mindenesetre örülök, hogy a kölyök rám talált. Következő szavai azonban meglepnek. Olvasta? Ilyesmikről nem igazán van módja olvasni, ezeket a szertartásokat semmilyen könyv nem foglalja magába, pontosan azért, mert az emberek szűklátókörűsége ostobaságot szül. Nem hiába kezdték üldözni a druidákat, s minden velük kapcsolatos, vagy őket támogató pogányt a rómaiak, meg a keresztények. Ezért maradt meg a tudás erős lelkek mélyén. De hogy valamelyikünk neki álljon leírni? Vagy megőrült, vagy nagyon nyomós oka kellett, hogy legyen, hogy ezt tegye. Azonban nem teszem szóvá ezt, nem akarom megsebezni a percet. Ráérek ezen később is gondolkodni, vagy megbeszélni a kölyökkel. - Akiket szeretünk, sokszor látni véljük őket, ha már nincsenek köztünk. De hozzá teszem, engem ritkán keresnek az emberek. Nem is tudom miért. - jelenik meg egy gonoszkás mosoly a szám sarkában. Na ja. Magányos farkas, aki háborúból, háborúba jár. Aki feltűnik, aztán eltűnik, nem mást hagyva maga után, mint káoszt, vért, jobb esetben csak keserűséget. Ki keresné? Az eső áldása. Igen, végül is a szertartásunkat vehetjük úgy is, hogy itt ér véget. A vihar érintésével. Egymás ölelésével. Nem tudom melyik istennek köszönhetjük a rendezést, de egy tapsot biztos megérdemel. Morrighan az ágon telepszik le, de érdeklődve figyeli mozdulatainkat. Az újabb villámcsapásra azonban visszahúzza kis fejecskéjét, és úgy dönt, inkább csak az ág biztonságából leskelődik. Szerintem, ha haza értünk, kap valami kis különlegességet jutalmul vacsorára. Valami gyümölcsnek biztos örülni fog, vagy a vacsorámból kap egy kis darabot. Megérdemli. Ahogy elkezdem törölgetni a lány arcát, észreveszem a pillantását, mely ugyanúgy nézi szemeimet, mint én az övét. Biztos találkoztunk. Mosolygok nevetésén. Jó hallani. A szem, a lélek tükre. És ezek szerint lelkeink már összefutottak. Nem számít, hol, és mikor, vagy milyen körülmények között. Az számít, hogy megtörtént. És a most, a jelen a fontos. Hogy újra találkoztak. Gondolataimból a nevetése ráz fel, s az, ahogy apró ábrákat, szívecskéket, virágokat rajzolgat az arcomra az elmosódott festékből. Én csak szorgosan törlöm le róla, de mosoly költözik az arcomra. A lány tiszta arcát nézve, látom meg sima, gyermeki vonásait, s a szemeit, melyek viszont nem gyermekségről árulkodnak. Érintésemre nem húzódik el, sőt, ösztönösen nyúl kezemért, de ez, cseppet sem lep meg. Puha, és forró a bőre, illata keveredik az esőével, ami olyanná teszi, mintha ő most született volna a vihar során. S talán ez így van. Elvégre mindkettőnkben megszületett valami. Nevetésére széles mosoly kerül az arcomra, s ahogy felkapom, már úgy érzem, mindenem megvan a világon. S semmiben nem szenvedhetek többé hiányt. Bizalma büszkeséggel tölt el, s öröm jár át, ahogy pörgünk az esőben. Ahogy kiegyenesedik, megállok, s kissé meg is lep érintése, ahogy kezei közre fogják simítva arcomat. Homloka, homlokomhoz ér, s én csak felnézek szemeibe. Megragad, elkap, s úgy érzem, soha nem fog elengedni, az a viharos, gyönyörű kékség, melyet szemeiben látok. Egyik kezem végigsimít hátán, heges mellkasom jobban kis testéhez simul, de érzem, mintha mindkettőnk teste lángokban állna. Lehunyom a szemem, s csak a puha kéz érintésére koncentrálok. Mintha lehiggadnék, mintha a háborgó lelkemet nyugtatná. Apró csókot lehelek tenyerének gyógyuló félben lévő hegére. Aztán szemeim ismét az övébe kapcsolódnak. Az eső megállíthatatlanul zuhog, de csodásan, frissítően, égetően hat. Farkasaink körbeölelnek minket. Csendben nézem szemeit. Olyan forró a tenyere. Ha nem farkasok lennénk, azt mondanám, lázas, de nem. Ez a forróság kellemes, égető, akár a tűz, a láng, mely éltetőnk, elemünk, s az eső ellenére is bennünk ég.
A nevetésre kicsit oldalra dönti a fejét, mi olyan vicces, amikor annyira komolyan beszél. Komolyan.. a végére ő is nevet, mert azért nem olyan biztos az, hogy tényleg úgy van, ahogy gondolja. -Ez igaz, ezt kihagytam a számításból. Pedig mennyire adta volna magát. Az első találkozásuk is olyan volt, hogy a férfi válaszai mindig nyitva maradtak, sosem zárta le őket, vagy kitért előlük. Ő is nevetni kezd, még ha valahol belül érzi is, hogy ez sem a véletlen műve, mintha ösztönösen arra motiválná, hogy saját maga találja meg a lehető legjobb megoldást. Akkor is, ha elsőre elbukik vele, mert akkor másik utat választ, és tudni fogja, mi az, ami nem vezet sehová. Látja a férfin a fel nem tett kérdést, tudja, mi fogalmazódott meg benne és miért, erre már nem szavakkal felel. ~Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem szokás írásos formában tárolni, és hidd el, nem konkrétan volt a világ elé tárva. Raven jegyzeteiben találtam egy nagyon ködösen megfogalmazott írást, és egy hónapomba került, mire megértettem, miről beszélt. Arról, amit tapasztaltam. akkor jöttem rá. Egyáltalán nem úgy volt leírva, hogy a hülye is megértse azonnal, miről van szó, nagyon is rafkós megfogalmazás volt az, először majdnem átsiklott felette, de amikor újra és újra átolvasta, valami szöget ütött a fejében. Akkor már tudta, ez valami olyat jelent, amit csak akkor fog tudni értelmezni, ha eljön az ideje. -Lehet, de tudom, és elfogadtam azt, hogy ő már nincsen fizikailag jelen, viszont a hajad... az hirtelen megzavart. Talán azért, mert nem vagy túl barátságos és a magad útját járod? Egyáltalán nem azért hitte azt, hogy Raven ismét itt van, mert annyira szeretné, de a férfi külseje... hasonlít rá, hirtelen ránézésre igen. Az utolsó mondatánál már ismét nevet, hát őt nem ijesztette el a zord, komor tekintet és a rideg viselkedés sem. Ő a maga ura, lerí róla, ezt nem is tudja eltitkolni, de ez nem csoda, hiszen druida. Az ő sorsuk a jelenlegi világban a magány, mert kevesen vannak, maradtak, és csak egy apró töredék érti meg az ő világukat. Raven is ezért volt egyedül, mert azok a társai, akik még tökéletesen tudták, mi miért van, mi miért alakul, vagy változik, ők már nem voltak mellette, és nem találta a helyét. Érthető.
Az esőn áll, úgy törli a férfi arcát, eljátszadozva mindenféle alakzattal, ami az eszébe jut, és ezt is mulatságosnak tartja. Ahogy a szemeibe néz, ismerős a tekintet, és emellett látja benne azt a gyengédséget, amit leplez a viselkedésével. Nem, ő nem olyan vadóc, tisztán érzi, egészen más, csak ez nem mindenkinek mutatkozik meg. A keze után nyúl, és hagyja magát felemelni, jó így, ebben az ölelésben, a levegőben van, és cseppet sem zavarja, így teljes az egész. A vihar, a villámok, a szél és az eső, a káoszt sugallják, azt a káoszt, ami kell ahhoz, hogy utána rend legyen. Egyik sem létezik a másik nélkül. Bízik benne, megmagyarázhatatlan, hogy miért, de szemernyit sem kételkedik, úgy engedi el a vállait és dől hátra, mintha onnan sosem eshetne le. Végigsimítja az arcát, egyszer, kétszer, sokszor, mint aki most hozza elő azokat az emlékeket, amelyek ott voltak, csak mélyen megbújtak valahol legbelül. Az érintése... az is ismerős, a bőre, az arcéle, mindene. Mosolyogva pillant a férfire, amint a tenyerébe csókol, és átöleli a nyakát, de kis fejét nem emeli el a homlokától. Valamit megtalált, valamire rálelt, amiről nem tudja még, micsoda, de olyan nyugalommal tölti el, ami különleges, semmihez sem hasonlítható. Furcsa... ő most kölyök, emberként is gyerek, és mégis, mégis érzi, hogy ez a férfi az, aki valamikor mellette volt talán, hiszen semmi más nem magyarázza azt, hogy ennyire egy hullámhosszon legyenek, így át tudja venni az ő rezgéseit, szívverését és energiáit. Mintha egybe olvadtak volna, mintha minden arra utalt volna, hogy két különálló lélek végre megtalálta a hiányzó darabkát, amit ki tudja, mióta kereshettek. Ezt senki más nem értheti rajtuk kívül, a varjú igen, Raven ezek szerint végig tudta, csak nem árulta el, de senki, senki más nem tudná felfogni, mit művelnek ők ketten, de ez így van jól. Ez az ő titkuk, és nem kell beszéd ahhoz, hogy mindketten érezzék.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mentális hangjára csak bólintok lassan. Ettől függetlenül akkor sem értem, miért kellett írásba leadni ezeket, na de mindegy. Bizonyára a kölyök miatt tette, vagy... nem tudom. A kérdésére azonban csak elmosolyodok. - Nem hiszem. Talán azért, mert számtalan életet áldoztam fel a vér és halál oltárán, talán azért, mert rengeteg lélek nekem köszönheti nyomorúságát, gyászát, de ha jobban bele gondolok, még az is szóba kerülhet, hogy azért, mert néha napján bolhák áldásával vagyok gazdagabb. Ó, és természetesen azt se felejtsük el, hogy Vérfarkas vagyok. - hangom könnyed, sőt, szinte már gúnyos, de ez persze nem a kölyök felé irányul, csak ilyen vagyok. - Jobb ez így, és nem érzem szükségét, hogy változzon. - mondom, de most, hogy a kölyök mellettem van, kénytelen leszek kicsit másképp felfogni a dolgokat. Mert ezek szerint az égiek megelégelték, hogy egyedül vagyok. De hogy miért? Talán így büntetnek? Vagy áldásként kellene felfognom? Egyfajta ajándék? Még nem tudom eldönteni. Mert rendben, hogy most eggyé forrtunk, egyek voltunk, de nem tudhatjuk mi lesz a jövő. Ha ennyire úgy érezzük, hogy egymásra találtunk, ugyanígy el is veszíthetjük a másikat. De ahogy Gerador, és Arryck, meg ahogy én is megtapasztaltam, az Élet útja göröngyös, és Örök Harc vár ránk. Neki is, és nekem is küzdenem kell. Ez így van rendjén. A szemeit figyelem. Azt a viharos, tenger kékséget, a Szabadságom kulcsát. Megrémít, megnyugtat, megfojt, megöl... Olyanná válok az ölelése, az érintése alatt, mint a körülöttünk tomboló vihar. Fenevadam felmorran, a testem megremeg, mintha épp most verne rám ezüst ostorral. Úgy ölelem magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Miért kínoz? Miért vonzz és taszít? Mi történik velünk? Miért érzem úgy, hogy megtaláltam valakit, akit hosszú ideje kerestem? Miért... Annyi kérdés, s ha meg van rá a válasz, újabb kérdések merülnek fel. De miért épp mi ketten? Annyira mások vagyunk. És mégis egyek. Érzem, ahogy az esőcseppek végigfolynak az arcomon, s ahogy az ő arcáról lefolyik az enyémre. A lelke felégeti a lelkem, ahogy én is az övét. Minden porcikájáért üvöltenék, ha most kitépnék a kezeim közül a kölyköt. Érzem a nyugalmát, a bizalmát, Farkasát... Dallamok járnak át, szinte megfulladok, és mégis ott vagyok vele, mellette, érte. A legjobb barátom egy idegen. Egy gyermek. Egy nő, egy Farkas. Bestiám ezüst szeme felvillan, a lelkem üvöltve tombol, és öleli, égeti a másikat. A szőke tincsekbe túrok fekete karmos kezemmel, erősen szorítom, tartom magamhoz, de közben olyan gyengéd vagyok, amit még soha senkivel szemben nem tanúsítottam talán eddigi életem során. Térdre rogyok, ahogy tartom a lányt, úgy érzem, mindent megadnék azért, hogy a vérét vegyem. Mintha forró lángok táncolnának az ereimben, felkavar a szívverése, a hullámai. Egyre szaporábban veszem a levegőt, ahogy igyekszem visszafogni magam, hogy nehogy belé marjak. A szívem pumpálja az adrenalint, a véremet. Felnézek rá, s lassan, olyan lassan hajolok ajkaihoz, hogy szinte érzem, hogy megfeszül minden egyes izmom. A Bestiám felmordul az éhségtől, de láncra verve tartom lelkem mélyén. Fel ne törj, nem! Megcsap az esős illat, mely keveredik a lányéval. Taszíts el, vagy ölelj meg. Nem tudom, melyik a rosszabb. Nem tudom, egyáltalán, mit teszek... Elmém akkor riad fel, mikor a puha, apró ajkak az enyémbe kapcsolódnak. Kiakarok szakadni, de egyszerűen meg se mozdulok, a csók annyira édes, hogy képtelen vagyok arra, hogy megtegyem. A lelkem üvöltése abba marad, halk ének száll a szélben, és elveszek. Örökre elvesztem. A lelkem a másikéhoz simul, már semmim nem maradt. Ott tartom a zuhogó esőben a lányt, és gyengéden ölelve csókolom. Semmi más nem számít. Sem az, ami volt, sem ami ezek után következik.
-Ezt kérdezted tőlük? Szerintem meg nem így van. Azok a lelkek tovább léptek, nekik ez kellett, erre volt szükségük. Az itteni test csak egy börtön volt, te pedig kiszabadítottad őket. Megvonja a vállát, valahogy még ezt is képes másként nézni, felfogni, mint a nagy átlag. Pár évvel ezelőtt sokat gondolkodott azon, hogy a látszólag ártatlan emberek miért halnak meg egy gyilkos kezei között? Miért pont ők, és miért pont így? Aztán rájött, hogy a fizikai test, amibe újjászületnek, csak egy test, de ki tudja, hogy az a lélek, ami még nem ébredt rá az öntudatra, az mit vétett annak idején, miért fizet így? Milyen feladatot bukott el, amire annyi ideje maradt, míg nem találkozott össze az életét kioltóval? A gyilkos pedig amolyan végrehajtó, akinek ezt meg kell tennie, ezen felül pedig mindkettejüknek megértenie az egészet, de erre ez a társadalom nem érett meg, hogy ezeket megtegye. -Nem is kell. A bolhák ellen meg vannak gyönyörű nyakörvek, porok, de cseppentős formában is létezik. Nevetni kezd, mert elképzeli, ahogy mindenki a port dörzsöli befelé a bundájába, vagy a társáéba. Ezt nem is lehet komoly arccal elviselni, annyira mulatságos látvány lenne. Az, ami itt történik, érdekes, és kissé gyors, na de mégis olyan, mintha erre várt volna, erre a pillanatra, a felismerésre, és arra a biztonságra, amit a másik nyújt. A sors fintora... a fenét. Ki tudja, hány évszázada már annak, hogy elszakadtak egymástól, belegondolni sem akar, jelenleg csak 16 kis évről beszélhet, a maga részéről. Mégis érdekes, mert első pillantásra olyan érzése volt, hogy ez a férfi arrogáns, másodikra pedig olyan, hogy valamiért így védekezik, amit értett, hiszen a tudás nem tartozik mindenkire, mára már nagyon kevesen vannak, óvatosnak kell lennie. Most pedig öleli, ismerkedik az ismerős arccal, ahogy érinti, minden porcikájában érzi, hogy ezek a vonások, ez a tekintet része volt egykor az életének... valamikor. Most gyerek még elméletben, és mégsem, kívülálló számára ez felháborító jelenet lenne, nekik nem az, mert ők értik, azaz már értik, mi történt, mi történik. Egymásra találtak. A fájó pont az egészben az, hogy ehhez kellett egy közvetítő, kellett valaki, akinek ennyi volt a feladata, hogy segítse az út elején, és rátaláljon arra, akit ki tudja, mikor látott utoljára. Boldog, de mégis szomorú, hiszen Ravent szerette, és lehet, nekik csak ennyi adatott meg egyelőre, akkor is fájdalmas érzés, hogy ő most nem lehet velük. Figyeli a férfi tekintetét, mosolyog, és a változás sem ijeszti meg, tudja, hogy nem fogja bántani, hiába látja a küzdelmet, amit a bestiájával vív, és érzi azt a hevességet, ami benne tombol. Esze ágában sincs kiszakadni az ölelésből, a nyaka köré fonja a kezét, és csillogó szemekkel nézi az övét. Mintha minden hiánya megszűnt volna, és ezt a pillanatot semmiért sem cserélné el. Legyen bármekkora is a harc, ami rájuk vár, valami olyat kaptak, amit semmi és senki nem győzhet le. Abszurd párost alkotnak, ő egy kölyök, még gyenge ebben az életben, míg az idegen egy erős hím, aki már sok dolgon túl van, mégsem foglalkozik azzal, hogy erre ki mit szólna, vagy ki mit szól majd. Nekik ez természetes, a kívülállók véleménye pedig nem számít. Elmerül a gondolataiban, végigzongoráz mindent, és szinte csak akkor zökken ki belőle, amikor rájön, hogy megcsókolja ezt a férfit. Nem húzódik el, nem tolja el magától, ösztönösen cselekszik, teljesen természetesnek találja, hogy ezt teszi. Csurom vizesek mindketten, de ez sem számít, ahogyan semmi sem, csak a pillanat, amit megélnek együtt, az a fontos.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Egy kissé megleptek szavai. Bár tény, hogy amit mondd, azt talán így kellene felfognom. De ne mondja nekem senki, hogy a romos épületek mélyén rettegő anya karjaiban a síró gyermek megérdemli a halált. Én mégis megöltem. Miért? Mert a Bestiám ölt. Nincs miattuk lelkiismeret furdalásom, és a kölyök szavaival most úgy érezhetném, hogy a háború nyomoraitól mentettem meg két lelket. Tény, volt akinek áldás lehetett, hogy megöltem, volt aki megérdemelte, de akadt bizonyára olyan is, akit vártak oda haza. De semmi ilyen nemesi gondolat, sem semmi nem fordul meg a fejemben. Fenevad vagyok. Ölök, gyilkolok. Sok mindenben hittem már, hiszek, és sok gondolat van, ami ha úgy tetszik nemes. De a gyilkosság, ha kioltasz egy életet. Abban semmi nincs. Kötheted bármihez. Ez csak puszta, természettel járó tény. Ahogy az, hogy egy csecsemőt egy anya kihord, és megszül, ahogy az, hogy ha elveszel, adnod is kell. Úgy egy Vérfarkasnak ugyanilyen természetes, hogy ölnie kell. Nem azért, hogy másokon segítsen. Hanem azért, mert Vérre szomjazó dög. Tény. Semmi több. Nevetésére elmosolyodok. - Most nevetsz, de volt időszak, mikor tényleg hordanom kellett ilyesmit. Fuh, rühelltem! De még jó, hogy olyan társaságban voltam akkor, akiknek nem tűnt fel, hogy szegecses nyakörvet hordok.
Az eső olyan, mintha minden eddigi bűnömet elmosná. Nem úgy érzem, hogy feloldozást nyerek, csupán azt, hogy a vér bűzöm eltűnik egy időre. A testemről és a lelkemről is. S ez a lány hozta el ezt az esőt. Meglepetésemre nem húzódik el, sőt még inkább nyakam köré fonja kezeit. Mozdulatai ösztönösen hatnak, hullámai körbefonják az enyéimet. S viszonozza csókomat. Már nincs bennem, hogy elhúzódjak, most már tudom azt, amit tudnom kell. Gyengéd táncra hívja nyelvem az övét, s közben óvatosan eldőlök vele a sáros földön. Mindvégig tartom magamhoz, s mikor elfekszik alattam, gyengéden végigsimítok a derekán. Érzem, ahogy a vízcseppek erősen koppannak a hátamon. Nem érdekel, mit mondana erre a társadalom, nem érdekel, hogy a test és az idő zárja béklyóban tart minket. Most mondhatnám erre, hogy voltak olyan évek, mikor a halandók 13-14 éves leányokat dugtak 50-60 éves férfiak ágyába. Egy csöppet sem izgat mások véleménye. Az számít, amit érzek. Amit cselekszem. A lelke az enyém, ahogy az én lelkem az övé. Ez számít, semmi más. Számtalan nő volt már velem, voltam talán szerelmes is az éveim alatt. De ezt az érzést, amit a lány gyújtott bennem, nem lehet szavakkal leírni. Ezt érezni kell. Nem félek attól, mit vállalunk magunkra ezzel, a lényeg csupán az, hogy most itt van velem. Fenevadam morogva öleli át a kölyköt. Gyengéden, óvón viseltet iránta. Tartom magam, hogy ne egész testsúllyal nehezedjek a lányra, s elkap a hév, mire a csípőmmel gyengéden a lányhoz dörgölőzöm, így adva a tudtára, hogy egy kissé (fel)izgatta a fantáziám. De még mielőtt teljesen elszaladna velem a farkas, elszakadok puha ajkaitól, mélyeket lélegezve emelem fel a fejem, hogy az esőcseppek józanítóan hassanak érzékeimre. Utána lenézek a lányra, szemeit fürkészem. Ismét közelebb hajolok hozzá, arcom az ő arcához simul. Lehunyom a szemem. Teste forrósága szinte égeti a mellkasom. Ujjaim az övébe fonódnak, de váratlanul Morrighan károgása szakít ki a pillanatból. Nem maradhatunk... Csendben nézem szemeit, végül feltérdelek, s aztán fel is állok. Kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem, s ha ez sikerült, utána visszavezetem a fához, ahol Morrighan csücsül. De minden egyes mozdulatom olyan, mint egy lassított felvétel, nem akarok sietni, és nem is teszem. A kölyökkel maradnék még. Egy darabig szótlan vagyok, s mikor a fához érünk, a törzs alatt a vékony anyagú szakadt bőr anyagot felveszem a földről, amibe a botok voltak tekerve. Ráterítem a kölyök vállára, és megsimítom az arcát. Morrighan a lány vállára röppen, és boldogan simul a lányhoz, mintha minden, ami itt történt, teljesen megértené, és normális dolog volna. - Eső! Esőőő! - kiáltja, majd tovább bújik a kölyökhöz. Csendben figyelem őket, majd eltűröm a vizes loboncom, hogy összefogjam egy gyors mozdulattal. Nem zavar a hideg, sem az, hogy vizes vagyok, a lány jelenlététől még mindig lángol a vérem. - Ideje haza menni mindkettőnknek. - mondtam. Lehajolok bodhranomért,ha nem kezd el ellenkezni, s a többi magammal hozott holmimért. Megvárom, míg ő is összeszedi társát. Hangszere még mindig vibrál, s én csak mosolyogva nézem, ahogy magához öleli megszületett barátját. Utána kinyújtom felé a kezem, s ha megfogja, elindulok vele kézen fogva az erdőn át, a zuhogó esőben. Mire kiérünk az erdő széléhez, már a vihar is kiadja a haragját, s már csak simogatóan szemerkél. Egészen az erdő széléig kísérem, ahonnan már látni az utat, és a város távoli, éjszakai fényeit is. Innen már boldogulni fog. Megállok a fák közt, majd lenézek a lány szemeibe. Óvatosan leveszem a válláról a ruhát, majd a botokra tekerem. Lehajolok hozzá, s gyengéden megcsókolom, ha engedi, s megsimítom az arcát. Az eső friss levegője, s hidege, józanítóan hat érzékeimre, de a lány közelsége ugyanakkor megrészegít. - Hamarosan újra találkozunk! Addig pedig jóéjt kölyök! - suttogom ajkaiba, ahogy elszakadok tőle. Morrighan károg egyet köszönésképp, majd a vállamra röppen, s onnan figyeli a lányt. Farkasom felmorran, ahogy a kölyök elindul, én pedig mérhetetlen űrt a lelkemben, ahogy távolodni kezd tőlem. Még sokáig állok a fák takarásában, figyelem ahogy a város felé sétál, később már fut. Gondolataim kavarognak, akár az orkán, legszívesebben felvonyítanék, de csak mellkasom előtt összefonom a kezeimet, majd nekitámaszkodva a vizes fának, hallgatom az eső hangjait. Végig gondolom az éjszaka történteket, az érzéseket. Oly sokáig vagyok elmerülve gondolataimban, hogy arra leszek figyelmes, hogy Morrighan a szárnya alá dugva fejét, szunyókál, s az ég pereme a város mögött egyre vörösödik. Halkan némán mozdulok, s indulok végül el a magam territóriuma felé.
Látja, hogy a férfit meglepi az, amit mond, pedig annyira egyértelmű az egész. Nincsenek véletlenek, nincs olyan, hogy azért kell halnia valakinek, mert úgy hozza a sors, rossz helyen van rossz időben. Mindegyik valaminek a következménye, csak azt a mai ember nem képes ésszel felfogni, mert elfeledte már a tudást, azt, hogy mit hordoz magában előző életeiből. Nem fejti ki jobban, mire gondol, majd egyszer talán, de egészen más a meglátása erről is, mint az megszokott lenne, vagy várható. A halál gondolata nem rémiszti, az csak egy állomás, de ezt biztos, hogy a férfi is tudja, sőt, ezért felesleges ragozni. A nyakörvre először elcsodálkozik, aztán nevetni kezd ismét. -Miért? Rákérdeztek volna, azt mondod, új szokás, amire még nem érett meg a társadalom. A nagy reformereket csak az utókor értékeli, nincs ezzel semmi baj, de azért szívesen megnézte volna a férfit szöges nyakörvvel. A külsejéhez simán passzolna, őt aztán ez nem botránkoztatja meg.
Annyira irreálisnak hat ez az egész, pár nappal ezelőtt csak remélte, hogy a megérzése ismét helyesnek bizonyult, és most olyan automatikusan, ösztönösen csókolja meg ezt a férfit, hogy csak na. Nincsen szüksége semmiféle bizonyítékra, sem a szavakra, a történtek megadták a választ, nem is kell keresgélni, kutatni. A rituálé mindenre rávilágított, ismerik egymást, akkor is, ha most még nincsenek is teljesen a tudatában, mennyire, mégis érzik, mindketten. A furcsa játék, amit a sors játszik velük, hiszen ő még kölyök, szinte gyerek, míg a férfi meglett hím, és nekik ezt kell áthidalniuk, legyőzniük. Bár már megtették, hiszen egymás karjaiban fekszenek, kit érdekel az eső és a sár, amikor megtalálták elveszett felüket, és most már egésszé válhatnak. Az a csók édes, és ösztönösen válaszol rá, holott ebben az életében még sosem mélyedt bele ilyesmibe, mégis megy minden, mint a karikacsapás. Meg kellene rémülnie attól, amit a férfi tesz, de boldogan öleli magához a földön, öleli a nyakát, és akkor sem engedi el teljesen, amikor kicsit elhúzódik tőle. Újból végigsimít az arcán, bizsereg a tenyere, megszokott mozdulatok ezek, mintha ez mindig is így lett volna köztük. Az arcát a férfiéhoz nyomja, és egy gyengéd csókot lehel rá, kiteljesedett és boldog. Ragyog az arca, csillognak a szemei, hazaért, vagyis megtalálta az elveszett társát, akit ki tudja, mióta kereshetett már. Morrighan károgására elneveti magát, és megfogja a segítő kezet, hogy utána a fához sétáljanak. Nem akar még menni, most, hogy mindent megértett, most, hogy végre egésznek érzi magát, menniük kell. Megsimogatja a varjút is, aki meglepő módon hagyja, és még bele is simul a tenyerébe. Ő tudja, mindvégig tudta azt, amire ők maguk most kezdenek rádöbbenni, vagy most kezdenek megérteni. Érdekes madár, mondta, hogy okos, és minden egyes alkalommal be is bizonyítja. A bőrre nem lenne szüksége, mégis mosolyogva fogadja, és gyorsan összeszedi a cuccait, de a dobot magához öleli. -Kár, szívesen maradnék még. Tudja, hogy menni kell, nem akar botrányt sem, és megígérte, hogy siet, tehát tényleg ideje indulniuk. Megfogja a férfi kezét, nem siet a sétával, nincsen kedve hozzá. Az erdő szélénél megáll, ismét a férfire pillant, azokba a szemekbe, amiket végre megtalált, amik nem is tartozhatnak máshoz. Egy időben mozdul vele, amikor Natan lehajol, ő enyhén lábujjhegyre áll, hogy ismét megcsókolhassa, ismét érinthesse az arcát. -Nagyon remélem. Jó éjt! Búcsúzóul Morrighan is kap egy simogatást, és ha engedi, még egy puszit is, aztán sietősen indul el visszafelé, a végén pedig fut, hogy minél előbb visszaérjen a kísérőjéhez. Boldog, és ugyan alig váltak el egymáshoz, szíve szerint fordulna vissza, hogy az a hamarosan már most legyen, de várnia kell. Ha ennyi ideig képes volt rá, akkor ez a kicsi már nem számít. Józan ésszel most össze kellene kavarodnia, de ez az érzés hiányzik belőle, és nem is akarja megérteni, hogy miért így és miért most kellett ennek megtörténnie. Egyszerűen csak örül annak, hogy így alakult, és megtalálta a társát.
Testőrként néhanapján bevállalok egy-egy falkatagot, bár ez kimerül abban, hogy elkísérhet az edzésre. Szegény Bells nem örül csak ennek, a számára külön munka gyártásban profi vagyok lassan. Allisonban van lehetőség, csak még nem tudja. Mindig azt vallottam, hogy a vérvonal nem indokolja az edzés hiányát, egy alap erőnléti szintet meg kell tartani. Késő éjszaka volt, amikor kipattantam az ágyból és felvertem Allisont. Rajtam már futócipő és kényelmes tréningruha volt, de neki nem mondtam meg mit vegyen fel. Akadt már aki rosszul választott ruhát és megjárta... Odalent vártam a recepció előtt, és mikor megérkezett egész egyszerűen közöltem vele, hogy bemelegítésnek elsétálunk, kocogunk, futunk az erdős hegyoldalig. Reggelre kényelmesen odaérünk. Nem tudom mire számított, de tőlem ennél csak rosszabbat várhat. Estére valószínűleg én fogom hazacipelni, bár még okozhat meglepetést. Sohasem volt alkalmam összecsapni vele, így nem tudhatom, mi lakozik benne. Kíváncsian vártam...az edzés nekem is kapóra jött, egyedül nem szeretek menni, a többiekkel meg már volt szerencsém találkozni, hol itt, hol az edzőteremben. A friss hús mindig ízletesebb. Amennyiben nem kötekszik, nem nyávog a séta miatt előzékenyen mutatok a hotel ajtaja felé.
Nem tudok aludni, csak az ágyban forgolodom. Próbáltam már, hogy ki szellőztetek, de a mai napon az sem használ. A hátam mögül, az ajtó kivágodását hallom, és egy ismerős hangot hallokmeg. Colette az, az egyik testőr. Hív egy kis sétára az erdőbe. Gyorsan ki pattanok az ágyból, és ezzel Siriust is fel keltem, aki helyettem is jól aludt. Sirius rám ugat, amint látja, hogy készülök. Gyorsan öltözöm fel, egy hosszú nadrág, pulover, túra bakancs. Még a táskába is be pakolok Siriusnak, akit csak nem hagyok itt egyedül. ~ A séta végén hátha jóbban fogok tudni aludni.~ Gondolom magamban, és veszem Sirius pórázát, hogy ne kószáljonel. Lent az aulában, Már Colette is vár minket. Ha kérdőn nézne, mondom neki. - Őt is hozom magammal, remélem nem gond. Úgysem akarom őt egyedül itt hagyni. - Mondom, aztán várom a reakcióját. - És, úgy is végig pórázon lesz, szerintem nem lesz vele gond. Folytatom a mondatomat. Bár lehet, hogy neki aztán úgy is mindegy. Meg tudom, hogy hova is megyünk Colettel, én erre csak bolintani tudok. - Akkor, gondolom mehetünk is. - Mondom, és Colette az ajtó felé mutat, hogy menjünk előre. - Gyere Sirius megyünk. - Mondom a német juhásznak, és indulunk az ajtónki. Kilépve az utcára, meg érzem a hideget, de nem foglalkozom vele.
Még ki sem kell lépnem a hotelből, hogy akivel szembe találkozok, tudja, jobb, ha most egy pisszenést nem ejt, nem hogy megszólaljon, mert akkor harapok. Nagyot. A saját kölyköm után indulok, ha már amúgy is edzeni indult Allisonnal, akkor legyen csak edzés, na de hogy egy négylábú kutya van a társaságukban, az több, mint nonszensz. Dühösen vágom be a kocsi ajtaját, sétál addig az, akinek hat anyja volt, a szagukat tudom követni, így a hegyoldalon kötök ki, ahogyan ők is. Újabb dühös ajtóbevágás, nem titkolom, hogy érkezem, nincs miért titkolnom, pláne, hogy a végén "kedélyesen" rámorgok a kutyára figyelmeztetőleg, közelembe ne jöjjön, mert akkor kettéharapom. -Hölgyeim! Veled amúgy is beszédem van, Colette. Lássuk az edzést! Cinikus állat vagyok, főleg, hogy míg ők gyalogoltak, én kocsival jöttem, na de hol érdekel? Hiba lenne leírni csak azért, mert nem futottam, sőt. A kölyköm érezheti rajtam, igencsak paprikás hangulatban vagyok, és ha valaki, hát ő tudja, ilyenkor jobb, ha nem feszíti senki sem a húrt.
Jelenleg nem én vagyok az első számú kedvenc, érthető okokból. Sejtettem, hogy előbb utóbb elő fog szedni az Öreg, de azt nem gondoltam pont most. Éreztem a jelenlétét, sosem titkolta, előttem fölösleges is lett volna. Valamelyest megértem a dühét, ugyanakkor én is haragszom rá. Nagyon remélem, hogy nem ingott meg a bizalma és nem tart kezdő kis fruskának. A szemében örök kölyök vagyok, de igazán megérthetné már, hogy az Ő kölyke, az Ő nevelése, tudja hol a helye, tudja, mi a dolga. Allison talán észre sem vette: egyre gyakrabban hagyom magam mögött, fejben én már rég másra koncentrálok, nem az Ő edzésére. Eszem ágában sincs elfutni a felelősség alól, még úgysem, hogy tudom jobb lesz befogni a számat, de ha kell szembe megyek az Apámmal, és nem azért hogy Natant vagy magamat védjem. - Dante...micsoda meglepetés - az is lehet, hogy nem kellett volna ezt így odavetnem neki. A meglepetés vendégre Allison nyilván nem számított, meg arra sem, hogy egy hirtelen mozdulattal mellette termek és állkapcson vágom úgy, hogy a földre zuhanjon. - Állj fel Allison, egy ilyen csapást meg kell tanulnod kivédeni, megértetted? - ráförmedek, fölé hajolok, nézem a csörgedező vérpatakot a szája szélén. Közelében sem jártam annak, hogy minden erőmet beleöljem ebbe az ütésbe, de Dante már érzi, hogy legbelül én is fortyogok, amiért kételkedik bennem. Allisont egy kézzel már cibálom is fel a földről, ha nem mozdul. Jobb lesz ügyeskednie, különben Bells darabjaira hullva kapja meg.
Fel tünik, hogy Colette felgyórsist csak még azt nem, hogy pontosan milyért is. Miután meg érkezünk, én Siriust ki kötöm egy közeli fához. Az is csak akkor esikle, hogy Colette milyértis gyorsitott fel, mikor is egy ismerős hang szólalmeg mögöttem. ~ Király, remek nézőkről nem volt szó. Ha ezt tudom, én is hívhadtam volna valakit. ~ Gondolom magamban, és hirtelen egy nagy ütés veszle a lábamról. Majd, rám förmed. Érzem ahogyan a meleg vérem végig folyik az államon, én pedig le tőrlöm. - Tökéletesen meg értettem. - Válaszólok, és elkezdek fel tápászkodni a földröl. Hirtelen meg érzem, hogy Colette is be segít egy kicsit. - Kösz, de egyedül is megy a dolog. - Mondom neki, miközben ökölbe szorított kezemet a gyomorszája felé lenditem. Ha sikerül be vinnem, talán el is enged, én pedig fel emelt kezekkel alap pozicióba vágom magam, és úgy várom a következő támadást. Ha a tervem nem sikerült, mással még mindig probálkozhatok.
Allison érzékei több mint jók, de ahhoz kevés az ereje, hogy megingasson. Szándékosan nem hárítom az ütést, meggörnyedek ugyan, de túl is lépek a gyomortájéki szurkálódáson. - Ha valaki kicsit ellenállóbb nálad, mint most én, akkor ezzel nem mész semmire, sőt, felkínálod magad és nyertél egy kifacsart vállat vagy egy eltört kezet. Gondolkodj Allison, érezz...ne csak üss... - szép lassan körbe sétálom , látszólag eszem ágában sincs hozzáérni. Valójában egy óvatlan pillanatban kirúgom alóla a lábát, így vagy a fenekére esik vagy eldől, mindenesetre megkapja a kellő lökést, hogy a földön heverjen. Bármit reagál már lendül is lábam legalsó bordájának íve alá, de csak óvatosan. Piszkosul fáj, de komoly baja nem lesz. Dante tudja, hogy bár Allisonra figyelek, mégis Őt ostromlom folyamatosan, hozzá szólok, hangom erélyesen csattan. - Nem akarsz meghallgatni? Engem? - az a baj, hogy pont Ő nem ostoba, tökéletesen tudja, mikor gyengülök el, hisz a kölyke vagyok. Nem fog meghallgatni, mert jobban tudja miről van szó, mint én magam. Nyilván Rayből is kiszedte, hogy járőrözés alatt egy magányost hoztam a hotelba, aki nemcsak egy tetoválással ajándékozott meg, hanem saját magával is. Az pedig, hogy mindketten érezni véltünk valamit, amit nem lenne szabad csak Ray érzékelhette az ajtóban.
Egy szó nélkül nézem végig a viaskodásnak nem nevezhető valamit, azaz azt, ahogy Col egyszerűen leüti a fiatal nőstényt. Nesze neked edzés, tényleg megéri, ha olyan alapok nincsenek meg, amiknek már rég rögződnie kellett volna. Allison Black, aki Chicagóban is már ott volt, felderítő, vagyis nem harcos, nem végrehajtó, nem testőr, egészen más a feladata. Az eszéből kell élnie, nem az erejéből, persze az nem árt, ha megvédi magát, amikor kell. A visszatámadásokra bólintok, végül magam lépek közbe. -Örvendek, Colette, ha meglepetést okoz az, ha megjelenek, de ha valamit nem tűrök el, az az, ha valaki felelőtlenül lép meg valamit... többek között. A kölyköm tudja, mire gondolok, bár rébuszokban beszélek, hiszen ehhez Allisonnak köze nincs, nem rá tartozik.A "harcukat" elnézve ebből maximum verés lesz, nem egyéb, így jobb ha véget vetek ennek az egésznek. -Mi az, amit nem vesz egyikőtök sem figyelembe? Allison nem harcos, Colette, tőle nem várhatod el, hogy úgy küzdjön, ahogyan te megtanultad... de... ha okos, akkor lazán leterít, hiszen nem minden az erő. A mozdulataid kiszámíthatóak voltak, ha figyel, játszi könnyedséggel védi. Amit nem értek, az az, hogy miért nem váltasz, Allison? Elég csak egy karmos mancs, ha arról van szó, ki mondta, hogy így kell harcolni? És abban a pillanatban be is mutatom Colette-en, karom immáron mancsként funkcionál, és sértem fel a hasa tájékán, ahogyan az kell. A többi mondandómat mentálisan közvetítem a kölykömnek. ~Mit kellene meghallgatnom, Colette? Azt, hogy első találkozás után odadobtad magad egy kóbornak, mint holmi ribanc? Testőrként? Az a szerencséd, hogy Castor tud a kis mókádról, mert ha nem így lenne, magam intéznélek el, tehát nála lesz jelenésed. Veszélybe sodortad a falkát, a családodat, mert fontosabbnak tartottál egy kóbort, mint a saját feladatodat. A legjobb, amit ebből az egészből kihozhatsz, hogy minimálisan ráveszed a csatlakozásra, különben vége a dalnak, már ha... valóban megéri az... "áldozatot"... amit hoztál. Nem kímélem a kölykömet, nincs miért, nem erre tanítottam, nem így tanítottam, és mondhatni, a pofámról ég a bőr, hogy pont a saját vérem az, aki szembe köpi mindazt, amit amúgy kívülről fúj. Csalódás, olyan csalódás, amit nem két perc lesz helyrehozni. Bízom benne, a józan ítélőképességében is, hiszen nem véletlenül koptatjuk egymás idegeit ennyi ideje együtt, és nagyon, de nagyon remélem, hogy nyomós indokkal áll elő, miért is rohant rögtön egy magányos, számunkra névtelen senki karjaiba az első adandó alkalommal.
Kezdőlap
//
