- Nem, nem gázoltam… Csak estünk egyet, bár ott is én sérültem meg jobban. Valami nagy izé fémkulccsal „támadt” nekem, szóval… nem kell őt se félteni csaj létére. Mert hogy csaj pilóta volt… Te láttál már csaj pilótát korábban?! -hitetlenkedtem még mindig, mert hiába, hogy Rachel olyan alaposan kioktatott a női pilóták történelméről, valahogy még mindig olyan hihetetlennek tűnt számomra, hogy nő létükre repülőgépet vezessenek. - Ugyan már, ha össze is töröm magam, az úgy is meggyógyul. -legyintek az aggodalmaskodására, mondhatnánk, hogy „ebcsont beforr”. Csak idő kérdése. - Ne tőlem kérdezd, nem én dolgozok ott… De ha egyszer oda kerülnék, szerintem első intézkedésem lenne egy hatalmas információs táblával jelezni az elzárt területeket a civilek tájékoztatására. Mondjuk képzelem, zenészként milyen munkám lenne… vonóskíséret a katonaság fúvószenekara mellé? Nem is annyira rossz ötlet, így belegondolva…
Csak túléljük a kötelező oktatást is, mire a sasokkal szárnyalnánk fenn, a magasban, Payne tettetett durcizására pedig csak jót nevetek. - Ne butáskodj már! Tudod, hogy akár napestig is elhallgatnám, ahogy énekelsz. -feleltem még mindig vigyorogva, igaz, ha nem kapaszkodtam volna két kézzel a mindenféle kapaszkodókba az életemért, akkor az egyik kezem most biztos a hátam mögött lett volna, keresztbe tett ujjakkal. - Pedig a meglepetések jók. Na jó, attól függ, melyik… Az olyanokat, mint Darren múltkori szaunás villámlátogatása, lehet, inkább hanyagolnám a jövőben. Vagy utána a meglepetésvacsora… -vakartam volna meg a fejem töprengve, ha nem kapaszkodnék még mindig, ám amikor Payne megállapítja, hogy mi vagyunk az elsők, csak hevesen bólogatok. - Gondolj bele… az elsők. Az ELSŐK!!! Pedig milyen brutál sok bundás flangál már a városban… Gondoltad volna valaha is, hogy a falkán belül valamiben mi leszünk az elsők? Szerintem tök menő, mondjon bárki bármit. -vigyorgok még mindig, teljesen rápörögve a témára, mert ha „ki-ejtette-el-a-legnagyobb-bölényt” meg „ki tud a leggyorsabban futni” meg „kinek a legszebb rajzolatú a bundája” versenyekben esélytelenek is vagyunk, legalább ebben mi nyertünk. És aki a kicsit nem becsüli… nem igaz? - Én benne vagyok! De akkor már Darrennel kettesben, nehogy már unatkozzon fent egyedül az öreg… fogadok, hogy a Teremtőd jól elszórakoztatná. -adom Payne alá a lovat az idiótábbnál idiótább ötleteimmel, mielőtt még kiszúrnánk a Farkaslakot meg Tupilek könnyét innen fentről. - Szívesen. Ha gondolod, eljöhetünk máskor is. Vagy kitalálhatunk valami más programot is legközelebbre… -bazsalygok hálásan a köszönetére, ami pedig a fényképezőgépet illeti… hát igen. - Majd legközelebb azt is hozod. Mondjuk nem tudom, ilyen fentről, ilyen sebességgel milyenek lennének a képek, de azt hiszem, ehhez te úgy is jobban értesz. -hagyom annyiban az aggodalmaskodást, amikor pedig szóba kerül a leszállás, csak magabiztosan nyúlok előre az egyik madzagért. - Egyet se félj, azt azért megjegyeztem a sok értelmetlen rizsa közepette. Csak ezt kell itt meghúzni és ereszkedni fogunk, látod? -kérdezek vissza, Payne-re nézve, ám ahogy egy magabiztos rántással meghúzom a már említett kötelet, olyan hirtelen váltunk irányt, lefelé tartva, hogy az még engem is meglep, és riadtan kapok a másik felé, hogy visszairányítsam magunkat a magasba. - Huh… most azért kicsit megijedtem… Pedig még sem fa, sem szikla nem volt a közelben… -szusszantam pár szívdobbanásnyi idővel később, majd bátorkodtam újra meghúzni a zsineget, immáron finomabban - Látod? Megy ez, annyira még sem bonyolult, csak kicsit hirtelen volt elsőre, de elvileg leszállni is ezzel tudunk majd… De azt majd később… A város melyik része felé szeretne repülni, kisasszony? –pillantottam oldalra az említettre, van-e bármi kívánsága, merre navigáljam el ezt a masinát…
- Fémkulcs? Te jó ég, meg is ölhetett volna! - sápítozok egy sort, mert egy olyan fémkulcs igenis veszélyes tud lenni, pláne ha kulin nyomnak vele, akkor szevasz tavasz, álmodj szépeket. Aztán az ijedelem ahogy jött, úgy ment is, ahogyan közli, hogy női pilóta volt. - Komolyan? - nyílnak tágra szemeim, majd elismerően bólintok és hümmentek - Nem, még nem láttam csaj pilótát, de mint nő, kifejezetten dicséretes dolog, hogy ilyen férfiközpontú helyen is helyt tud állni - ritka valóban nő a hadseregben, pláne pilóta. - Amúgy meg filmekben látni ilyet, mármint női pilótákat, szerintem tök menő dolog - vigyorogtam szélesen. A nyugtatását hallva csak bólintottam, igaza van, valóban beforr, de attól még aggódhatok, nem? Aztán már csak nevetek, szép is lenne, mind a tábla, mind a kíséret, teljes mértékben jól szórakozom.
- Mhm, persze. Még szerencséd, hogy nincs felettünk plafon - nevetem el magam újfent, nem veszem be az ilyesmit. - De ha volnál ilyen mazochista, akkor legalább egy füldugót vehetek neked? - sandítok rá, tudom jól, hogy nincsen olyan jó hangom, hogy azt olyan sokáig hallgassa, legalább had könnyítsem meg a dolgát. Bár ez egy jó taktika, ha genyózni akarok, akkor majd tényleg énekelni fogok neki, vagy külön lemezt csinálok az általam felénekelt dalokból, had hallgassa, ha annyira hallgatná az énekem. - Fú, ne is emlegesd, kérlek! Tudod te mennyi ideig jártam az után a vacsi után a wc-re?! - tettem fel a kérdést szem forgatva, aztán persze rájöttem, mit is mondtam - Mármint.. erre nyilván nem lettél volna kíváncsi, bocsi - zavart mosoly, behúzott nyak, még el is pirulok, bár ezt rá lehet fogni arra, hogy a menetszél kicsípi kicsit az arcom. Inkább lapozzunk. - Te jó ég! Igen, igazad van! Milyen brutál sok és némelyik milyen őskövület már! - én és a kedvességem, na igen - Szóval úgy van, határozottan menők vagyunk! - nyújtom ki oldalra a kezem egy pacsiért, bízom benne, hogy lesz annyira bátor, hogy legalább ennyire elengedje a hevedereket, persze amint lepacsiztunk, már én is egyből nyúlok valamelyikért, hogy tovább kapaszkodjak. - Zsír, ezt megbeszéltük! Az pedig biztos, hogy Darren elszórakoztatná, lehet amúgy csak kicseszünk Victorral, ha annyi ideig összezárjuk őket, már nem akarok én gonosz lenni, de azt hiszem mindketten ismerjük a Teremtőmet… - forgattam meg sokat mondóan a szemeimet, miközben vigyorom egyre szélesebben terült el az arcomon. - Csak el ne felejtsük, mert ha jól emlékszem, akkor valamikor januárban van Victor szülinapja. Bár akkor már adhatjuk majd karácsonyra is - vonom meg a vállam, hiszen a január még messze, bennem meg most nagyon friss az élmény, hogy minél hamarabb láthassam, Victor miként reagálna egy ilyenre. No meg Darren. Vajon ő is értékelné a dolgot? - Jöhetünk máskor is, én benne vagyok! De biztos vagyok benne, hogy akadnak még elvetemült dolgok a városban. Ejtőernyőzni szerinted lehet itt? Bár az hasonló ehhez. A bungee jumping is jó dolog lehet, bár nem biztos, hogy arra errefelé van lehetőség. Amúgy jó sok helyen nem jártunk még, ott van az uszoda, vagy az edzőterem is akár, vagy síelni is lehet, bár azt nem tudok - sorolom a lehetőségeinket, jó sok mindent nem próbáltunk még ki együtt, bár tény, ha mi valahova ketten elmegyünk, akkor ott tuti kő kövön nem marad. - A sebesség nem biztos, hogy jó lesz, de még soha nem próbáltam ilyen körülmények között, szóval egy próbát lehet megér - majd lehet azt a gépet hozom, amit Ryan-től kaptam, azt mondta van rá garancia, vagyis van még egy, ha valami baja történne az első példánynak. Már persze nem célom, hogy ripityára törjek egy olyan sokat érő gépet, Isten ments! - Még jó, hogy figyeltéééáááááá! - kezdek bele a mondatba, amiből aztán persze csak sikítás marad, amikor hirtelen megrántja a kart, mi pedig nyílegyenesen vesszük lefelé az irányt. Aztán meghúz még valamit és ismét repülünk, a gyomrom azonban mintha turmixolták volna… - Ilyet ne csinálj többet, jó? Mert eskü idetaccsolok… - grimaszolok egyet és szükségem van pár mély levegőre, mire megnyugszik a pocim, de aztán hála égnek minden a régi, nem veszélyeztetni a kis repkedésünk semmiféle rókacsalád. - Már csak az kellett volna! Szép is lett volna, Darren tuti kinyírna- már ha túlélnénk egy olyan zuhanást. Egek, bele sem merek gondolni. Még szerencse, hogy elég magasan vagyunk, hogy elkerüljünk valami ilyesmit. - Így már valóban biztonságosabbnak tűnik! - bólogattam, amikor ismét meghúzta azt a madzagot, ezúttal sokkal finomabban. Így már valóban sokkal barátságosabb volt a helyzet és nekem sem támadt halálfélelmem. - Hú, repüljünk szerintem a lak felé, hátha képesek vagyunk ilyen magasból bárki ismerőst kiszúrni! - bár nem hinném, hogy ilyen magasról láthatnánk bárkit is, de ha Phil beveti a lejjebb ereszkedős manőverét, akkor talán még lehetőségünk is lenne. - Bakker, hoznunk kellett volna vízibombákat! Mekkora poén lett volna már ledobálni őket - ismét egy újabb idióta ötlet, amit sajnos nem tudunk megvalósítani, de ha úgy vesszük, hogy ez a tesztrepülésünk, akkor legközelebbi alkalommal már sokkal okosabbak leszünk, mit is kellene magunkkal hozni.
A fémkulcsra csak bőszen bólogatok, ahogy a női pilótára is, de hagyjuk is azt most… Repüljünk! Repülni akarok, most! És nemsokára már repülünk is, szelek szárnyán hasítva a kékséges eget, Payne mellett ücsörögve a mindenféle heveder, madzag meg rögzítőberendezés dzsungelében. - Persze, csak nyugodtan, ha ilyenekre akarod pazarolni a pénzed. -nevetek jókedvűen a füldugó kapcsán, amikor pedig szóba kerül, hogy szegény pocakját hogy megviselte a vacsora, csak csóválom a fejem. - Hát, nézd… ha legközelebb is azokból akar vacsit rittyenteni nekünk, amivel felturbóztuk a szobáját, akkor én amondó vagyok, csak gyümölcsöket használjunk. Szőlőszemek az ágyba, meg eperrel teletömni a tusfürdős flakont, és képzelj csak bele… milyen gyümölcssalival meg turmixokkal várna minket utána! -kontrázok rá a dologra, mert ha így nézzük, én simán benne lennék ismét, hogy meglátogassuk a kedves teremtője lakását. - Azok hát… És milyen fura belegondolni, hogy egyszer mi is ilyenek leszünk? Te el tudod képzelni? -pislogok megszeppenten, mert nekem nagyon nem megy, pedig már próbálkoztam vele, nem is egyszer - Ami pedig a Darren-Victor duót illeti, szerintem jól ellennének, ráfér egy kis lazulás az öregre, úgy is olyan karót nyelt… -jegyzem meg vagányan, persze én is csak vagyok ilyen bátor, mert hallótávolságban egyetlen vérfarkas sincs Payne-en kívül és tudom, hogy ő meg úgy sem az a fajta, aki csak úgy beköpne az öregnél, hogy ”Te, figyu, hallottad, hogy…?” Mellesleg vicces lenne ha más vérfarkas is a közelben, képzelem, szárnyakkal a hátukon repkednének mint a… legyek. Hess-hess, idióta gondolatok. - Akkor karácsonyra, megbeszéltük. Bár szerintem a f… fülük is lefagyna ha mínusz 30 fokban állnának neki repkedni ilyen magasságokban. De engem nem zavar, karácsonyi ajándéknak jó lesz. Úgy is mindig gondban vagyok vele, hogy kinek mit vegyek. -vigyorgok az ötletre, amikor pedig Payne sorolni kezdi az esetleges további lehetőségeket, csak töprengve vakargatom a tarkómat. - Ejtőernyőzni szerintem igen. A bungee jumpint meg lehet, tényleg nem a legszerencsésebb, nem igazán akaródzik felkenődni egy sziklafalra… Az itteni hidak meg szerintem túl kicsik az ilyesmihez. -gondolkoztam hangosan, majd miután megdumáltuk, hogy legközelebb fényképezőgéppel jövünk, neki is látok, hogy kiismerjem ennek az ördög-masinájának a működését – kár, hogy elsőre nem épp úgy sikerül megragadnom azt a kallantyút, ahogy kéne, és ettől egy erőteljes sinus-cosinus görbét írunk le a levegőben. - Upsz… Bocsi! Többet nem fordul elő, ígérem! -hasonló cserkész-becsszó mint a korábbi, bár tényleg nem áll szándékomban megrókáztatni a kisasszonyt, szóval igyekszem finomabban manőverezni a levegőben. - Akkor már nyírhatna, úgy is mindegy, nem igaz? -vonok vállat Darren hallatán, mert ja, így, hogy tudom, biztonságban vagyunk tőle, vagány vagyok. Bezzeg ha a következő pillanatban itt húzna el a levegőben mellettünk, tuti felsikítanék a döbbenettől, hogy aztán szívrohamot kapjak. - Kívánságod számomra parancs! - ha Payne a Farkaslak felé szeretne repülni, akkor arra repülünk. Ennyi. - Te jó ég, vízibombák… hogy te mekkora zseni vagy! Imádnám őket! Igaz, azt nem tudom, hogy bizniszelnénk meg az oktatóval, hogy felhozhassuk őket, vagy egyáltalán hogyan… szatyorban? De a végeredmény tuti ütős lenne, pláne, ha nem durranna ki zuhanás közben egy sem, vagy neadjisten még el is találnának valakit! -felelem nevetve, ahogy magamhoz ragadom a kormányzást és lassan a lak felé veszem az irányt, hogy amennyiben feltűnik a színen, közelebbről, kicsit lejjebb is ereszkedjünk. Hátha meglátunk valakit, tudnánk kiabálni meg integetni neki! Micsoda fejet vághatnak majd, ha meglátnak…
- Úúúú, Phil! Hát az óriási lenne! Hmmm - nyalom meg a számat, lehunyom a szemeimet, ahogyan elképzelem a jelenetet - Megéheztem egy jó gyümisalira, bakker.. - nevetem aztán végül el magam. Megjelenik lelki szemeim előtt a kép, ahogyan Darren ilyen finomságokkal készül nekünk, még egy kuktasapit is a fejére dobok, meg a kötényt is. Benne volnék egy újabb tréfában, bár kétlem, hogy volna olyan kedves és aranyos, hogy ezúttal is ilyen „bosszúval” készüljön nekünk. - Egyáltalán nem tudom elképzelni és igazság szerint nem is szeretném most még. Ráér majd az később is - hárítom inkább a témát, mert a maga nemében baromi jó dolog, hogyha minden jól megy, akkor mi is leszünk olyan vénségek majd, még mindig nehéz ilyen hosszútávon gondolkodni. De ami inkább zavaró és ami miatt terelném is a témát, az konkrétan csak pár évvel ez utánra ugrik előre és nem szeretnék belegondolni, milyen leszek. Eszembe jut a Vörös Hold, a pár évvel idősebb önmagamtól megkapott szavak, hogy milyen volt.. Egyedül csak Darrennel és Naomival beszéltem erről, senki más nem tudja, mi is történt ott velem pontosan, a hangulatot viszont nem szeretném ilyennel elrontani, úgyhogy marad hát a mosoly, abban pedig nagyon bízom, hogyha Phil-nek fel is tűnik a terelésem, nem most fog rákérdezni a miértjére. - Igen, valóban az - kuncogom el magam, szinte csak suttogva a szavakat, bár itt nem mondható el, hogy óvatosan, mert még a falnak is füle van, hiszen nincsenek falak. De ki tudja, menjünk biztosra, én visszamondani biztos nem fogom a dédapámnak, kapnánk is szerintem érte rendesen, ha a fülébe jutna, mit gondolunk róla. - Mondd csak ki nyugodtan! - használom ki azt a pillanatnyi megakadást, amikor is érzem, hogy nem egészen fülük lett volna a mondat folytatása. Száz wattos vigyor terpeszkedik a képemen, cibáljuk csak egymás haját, mert az annyira jó móka! Phil meg úgysem veszi komolyan, úgyhogy aggodalomra semmi ok. - Amúgy meg engem sem zavar, amilyen régóta itt élnek, szerintem már hozzászoktam a hideghez - válaszolom vidáman. Azt persze már nem osztom meg vele, milyen lehetetlen kép ugrott be, ahogyan a két öreg egy szál.. hm, kukiban siklóernyőzik. Fúj, Úr Isten! Hogy a fenébe jutott ilyen undormány az eszembe? Fejrázás, takarodjatok, csúnya gondolatok. Jesszus! Payne! Darren rossz hatással van rám ezen a téren. - Egyszer akár azt is ki lehetne próbálni - reagálok az ejtőernyőre, bár mivel az szerintem élményben hasonló lehet ehhez, így lehet nem olyan nagy baj, ha az a képzeletbeli listánk vége felé kerül csak fel. - Hm, igaz. Kár, pedig az is biztos brutál jó lehet. No de nem baj, majd ha nagyobbak leszünk, elmegyünk valahova, ahol lehet! - én aztán optimista jellem vagyok, nem fogja kedvem szegni az ilyesmi. - Uhh, búvárkodni kellene majd, ha jobb idő lesz! Az is milyen király lehet már! - osztom meg a hirtelen támadt ötletem, bár szintén nem tudom, mennyire lehet ilyesmit csinálni errefelé, de ha mást nem, akkor majd ehhez is utazunk, ha elég nagyok leszünk. Az ejtőernyő és a bungee jumping összemosva, köszi Filippó, hogy mindkettőből egy leheletnyi kis ízelítőt adtál a kallantyú megrántásával, csak biztos jobban élveztem volna, ha előre szólsz. Így csak marad a sikoly, aztán meg a lihegés és a para leküzdése. Fenének se kéne, hogy most rukkoljon elő a kis bundás. Mármint most nem a rókákra, hanem a fehér négylábúmra gondolok. - Ahha, persze! - rázom meg a fejem már valamivel enyhébb hangulatban, még a mosol is ajkaimra görbül. Persze azt nem mondom, hogy nem bízok Phil-ben, de simán kinézem belőle, hogy képes újból megcsinálni majd ezt az akciót. De már tudom, hogy milyen, remélhetőleg nem fog olyan váratlanul érni. - Hm, mondjuk ez igaz. De ha valamilyen csoda folytán csak én lapulnék ki, te meg túlélnéd, na, akkor nyírna ki - persze nem gondolom, hogy ilyesmi megtörténne velünk, azért ennyire nyomik csak nem lehetünk, hogy ilyesmiben leljük a halálunkat. Olyan optimista vagyok, nem? - Hm, használhatnád a vérvonalad, nem? Pár percig el tudnád rejteni az oktató szeme elől a szatyrot, vagy dobozt, vagy bármit, amiben hoznánk - persze lehet rosszul kalkulálok, mert annyira azért nem tudom, mire képes egy fiatalabb Illuzionista, de ötletelni azért még lehet, legfeljebb kijavít és közli, hogy nem így van. Akkor legalább ma is tanultam valamit. - Állat lenne, égi áldás, vagy éppen átok - még egy ördögi kacaj félét is hallatok, miközben már a lak felé suhanunk, de meg kell állapítsam, hogy még gyakorolnom kell ezt a gonosz manó kacaj dolgot, nekem nem megy annyira jól, mint Darrennek. - Odanézz! Az ott nem pont Victor? - mutatok egy picinyke pontra, amikor már a lak fölött/közelében járunk. Persze fogalmam sincsen, hogy ki az illető, ilyen magasról annyira nem látni, sőt, csak egy kis pont tényleg, de ha már őt emlegettük, akkor miért ne pont őt hozzam fel példának? Jót vigyorgok közben, azzal sem foglalkozom, mennyi ideje repkedünk már errefelé, mikor kell visszamenni, van-e egyáltalán időkeretünk. A táj mesés, a társaság szintúgy, mit számít az idő? Pont jó minden úgy, ahogy van.
Jót kacagok Payne kívánósságán, bár őszintén szólva, én is be tudnék tolni most egy jó kis gyümölcssalit… - Hát, figyi, ha gondolod, utána elugorhatunk valahová enni egyet. Egyszerűbb, mint nagybevásárlást csinálni, meg utána órákon át gyümölcsöt pucolni-aprítani a konyhában. Bár ha annyira megéheztél, akkor lehet, hogy inkább azzal járunk jól. -gondolkoztam hangosan a gyümölcssaláta kapcsán, amikor pedig hallom, hogy a „vajon-milyenek-leszünk-mi-is-300-felett” téma nem igazán jön be neki, magam is hagyom. Messze van még, meg egyébként is, addig sok víz lefolyik még a Chenán, szóval… majd meglátjuk. Ha megéljük. - Neeeem, nem, semmi… -ráztam a fejem, mert na, egy lány előtt már még se fogok így beszélni, inkább ugorjunk arra, hogy milyen programokat kéne még sorra venni az elkövetkező években, hónapokban… - Búvárkodni… azt lehet egyáltalán errefelé? Vagy van valami látnivaló a jéghegyeken meg a lazacokon kívül a víz alatt? -kérdezem csodálkozva, mert annyira ebben a témában nem vagyok otthon - Mondanám, hogy vannak még azok a mínusz 30 fokban, jeges vízben úszkálások is, de nem tudom, hogy azokat mennyire akarom kipróbálni… Nem nagyon, azt hiszem. -teszem még hozzá töprengve, mielőtt kézbe ragadnám az irányítást, és nyomnánk egy tuti kis manővert a levegőben, Payne gyomrának nagy örömére. - Jesszuatyaúristen… Bele se akarok gondolni, hogy ilyen helyzetben mihez kezdene velem. -miattam patkolna el a legifjabb lánya… kölyke… - Szégyen vagy sem, lehet, hogy inkább én is utánad halnék Rómeó és Júliásan, mint hogy a kedves Teremtőd bosszújával nézzek szembe. -nyeltem egyet, ahogy magam elé képzeltem a képet, vajon milyen lehet Darren, ha úgy istenigazából bepipul… Nem úgy, mint a szobája kidekorálása után, hanem rendesen. - Ja persze, a vérvonalam… -csapok a homlokomra szégyenemben - Komolyan, néha még mindig hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy egyáltalán van… Hát, egy próbát megér, de sajnos egyelőre még elég lutri, hogy mikor sikerül, vagy épp nem sikerül… A szülinapodon pont bejött. -vigyorodok el, igaz, azóta már nem egyszer sikerült is felsülnöm vele, mint ha épp sztrájkolna a kis bundás, vagy tudomisén… Tudom, tudom, még kicsi vagyok, örülhetek, hogy legalább ennyire megy, meg majd ha én is olyan ezer éves vén aggastyán leszek, mint Nicho, meg olyan múmia, mint a Nagyi, akkor nekem is huss-és-pöccre megy majd az egész, egyszerre az összes érzékkel. De hol van az még…? Egyelőre örülök, ha egy érzéket sikerül becsapni… - Mi? Hol? -kapom fel a fejem, amikor Payne Victort emlegeti, majd mozgolódni is kezdek a helyemen, hogy észrevegyem, mert most pont betakarja pár fenyő… Eközben viszont nem veszem észre, hogy az egy dolog, hogy én előre hajolok, hogy jobban lássak, de a kezem még mindig az irányítókon van, és fel sem tűnik, hogy szép lassan lehúzom őket a csimpaszkodásommal – így először csak enyhe ívben kezdünk el lefelé ereszkedni, hogy aztán egyre meredekebb irányban váltsunk zuhanórepülésbe Victor és a Farkaslak felé. - Ó, basszuskulcs… -kapok észbe néhány pillanattal később, de túl későn, és a nagy kapkodásomban ráadásul sikerül egy újabb rossz kart meghúznom, így még egy éles sasszét is leírva a levegőben. Azt hiszem, több nekem sem kell, ahogy ész nélkül kapkodva próbálok rátalálni a megfelelő irányítóra, össze-vissza húzgálva mindent, mielőtt még nekimennénk… Ó a fenébe… Mire megtalálom a megfelelőt a sok közül, már késő, egy szempillantással később már karambolozunk is az egyik magasabb fenyővel, én pedig nem győzöm a fenyőtűket köpködni, meg kiseperni az arcomból a gallyakat, amikor kapcsolok, hogy basszus… - Payne? PAYNE!!! Ugye jól vagy? -kérdezem az ijedtségtől a normálistól némiképp magasabb hangon, ahogy aggódva próbálom arrébb tolni az ágakat, hogy megtaláljam őt is az ágak sűrűjében, és meggyőződjek róla, hogy kutya baja – vagy maximum néhány karcolást szedett be, hisz mégiscsak egy fenyőn vagyunk. Ó a picsába… Darren ezért meg fog ölni.
- Támogatom az ötletet! - kezdek bólogatni nagy hevesen, igazán jó ötlet beülni majd valahova, tényleg csak egyetérteni tudok - De egyszer majd konyhai aprítóbulit is csaphatunk, az is igazán mókás - mosolyodom el, bár képzelem, hogy mi beszabadulunk a konyhába gyümölcssalit csinálni, ott is tuti minimum barackok röpködnének és minden ragadna a gyümölcslétől. - Oké - kuncogtam röviden, igazán kedves, hogy tiszteletben tartja, hogy előttem nem beszél csúnyán, pedig tényleg megtehetné, nem haragudnék meg és még csak a szájára sem akarnék csapkodni. - Hm, fogalmam sincsen, csak úgy beugrott - vonom meg a vállam kissé sután, mert igaza van, nem biztos, hogy olyan sok látnivaló akad errefelé, így lehet jobb, ha nem erőltetjük a dolgot. Majd ha elég nagyon leszünk, egyszer elmegyünk egy hosszabb utazásra és akkor minden olyasmit kipróbálunk, amit errefelé nem lehet. - Brr, már most kirázott tőle a hideg! - borzongok meg didergést színlelve, én magam sem epekedek egy olyan jeges vízben úszkálásért, így azt hiszem ejthetjük ezt a vizes dolgot. Azzal kell beérni, amire van lehetőségünk, legfeljebb majd minden héten siklóernyőzni járunk, vagy kérünk karácsonyra magunknak egy sajátot, lehet egyszerűbb volna. - Hm, én magam sem tudom elképzelni, mert.. mert még nem is nagyon láttam őt úgy igazán kiakadni - kocogtatom meg az államat - Te láttad már? - fordulok Phil felé, mert tényleg nem tudom elképzelni, mi történne abban az esetben. - Mindenesetre igazán szépen vonulnánk be a történelembe úgy, Rómeó és Júliaként - vigyorodom el a gondolatra, bár Isten ments, egyáltalán nem szeretném kipróbálni, elég kellemetlen lenne. - Igen, a tiéd azért kicsit máshogyan működik, mint az enyém - elég csak az ezüst karkötőmre gondolni, amit még most is viselek, meg a többi ékszerre, meg arra, hogy fokozatosan erősebbeket kapok Darrentől is, ezáltal fejlesztve a vérvonal képességem. - Kell akkor valami igazán magasztos cél, amit kitűzöl majd, akkor tuti sikerül - adok egy újabb csodálatos ötletet, elég nehéz úgy javasolni bármit is, hogy nem is nagyon tudom, hogyan működik ez a dolog, de én próbálkozom! Nem mellesleg szerintem elég vonzó maga a tudat, hogy vízibombákat dobálhatunk le a magasból, az ezáltal okozott vidámságról pedig már ne is beszéljek. Mármint a mi vigyorgó fejünk, természetesen, mert az áldozataink tuti nem fognak minket szeretni. - A szülinapom amúgy csodás volt, de ezt már egy csomószor elmondtam, szóval úgyis tudod - mosolyogva pillantok Phil-re, tényleg imádtam a szerenádot, amit kaptam tőle, még soha nem volt ilyen kellemes ajándékban részem. Annyira bámészkodunk, hogy nekem sem tűnik fel, hogy Phil mit is markolászik éppen, az enyhe irányváltást még először szándékosnak is gondolom, hogy jobban lássuk a lenti világot, amikor viszont élesebbé válik az ív, már én is elkezdek aggódni. - Phil..? - próbálom elűzni a hangomban megülő aggodalmat, nem kell parázni, tudja, mit csinál. Ugye, Phil, tudod?! Meg is kapom hamarosan a válaszomat, amikor nemhogy felfelé kezdenénk repülni, hanem bukdácsolni kezdünk, Phil pedig kapkodni kezd a karok után, innentől pedig egyenes út vezet lefelé. Ahogy közeledünk a fákhoz, még a lábammal is elkezdek kapálózni, mintha csak valami biciklit tekernék, de sajnos nem segít a dolog, ahogyan a jajveszékelésem sem, hiába kiabálok, hogy csináljon valamit, elkerülhetetlenné válik a szép kis karambolunk. Érzem, ahogyan az ágak végigkarcolják az arcomat, beletépnek a hajamba, aztán megállunk, én pedig addig még csak a szemem sem merem kinyitni, amíg meg nem hallom Phil hangját. Biztos az övé? Mert kicsit magasabb a megszokottnál. - Nyugi, nyugi, még élek! Nem kell kiabálni, itt vagyok melletted - válik kissé nevetősebbé a hangom,nem tehetek róla, annyira vicces volt hallani az övét, ahogyan kicsit feljebb ugrott és a kezdeti parázásom is kezd alább hagyni, ahogyan realizálódik bennem, hogy igen, felakadtunk egy fára. Arrébb kúsznak a képem elől az ágak, hogy megpillantsam a fiatal hím kezét, amit nem is vagyok rest egyből megmarkolni, érezze csak ezáltal is, hogy tényleg élek, egy-két karcolást leszámítva kutya bajom. No meg azt a néhány elhagyott hajszálat, amit az ágak téptek ki a kobakomból. - Ugye te is jól vagy? - teszem fel a kérdést, amikor már nem ver olyan hevesen a szívem, a kezét azonban továbbra sem eresztem, fura módon biztonságot ad. - Egek, ha ezt Darren megtudja… Hogy fogunk innen lekeveredni? Milyen magasan lehetünk? Azt sem tudom, hogy kell ezt kioldani.. Tudsz fára mászni? - buknak elő aztán a kérdések, amikor elkezdek azon gondolkodni, hogyan fogunk innen kiszabadulni. Lefelé nem sokat látok, így megállapítani sem tudom, milyen magasan lehetünk, talán ő többet lát. - Basszus, Phil… - érződik a hangomon, hogy már mosolygok - Felragadtunk egy fára. Felfogtad te ezt? Felragadtunk egy fára! - nevetem el magam a végén, nem is mi lennénk, komolyan mondom. Akkor szólalok csak meg, amikor sikerül abbahagynom a röhögést, még a könnyen is folyik, egek, ezt nem hiszem el! - Én amondó vagyok, próbáljunk meg segítséget hívni, hátha… - nyúlok is a zsebem felé, de igencsak érdekesen van kialakítva ennek a védőruhának a zsebe, mindenesetre én rajta vagyok az ügyön…
- Konyhai aprítóbuli… ejha, ezt nevezem! Akkor már inkább aprítóverseny, az viccesebb! Amúgy… erről jut eszembe, nem tudom, néztél-e valaha ilyen videókat a neten, de a japánoknál ennek egész nagy hagyománya van… olyan ételszobrokat készítenek aprított gyümölcsökből meg zöldségekből a szakácsok percek alatt, hogy aztán nincs szíve az embernek megenni őket, olyan szépek. - oké, az mondjuk más tészta, hogy csak egyszer próbáltam meg utánozni a profikat, akkor is kis híján levágtam az ujjamat, szóval ha nem ismeri, sajna nem én leszek az, aki élőben megmutatja neki… Talán majd 100 év múlva. Aztán jön az ötletelés, mit lehetne a közelben csinálni, meg mit nem, végül pedig a kibeszélő-show Mr. Wainwrighttal… - Azt nem mondom, hogy olyan sokszor láttam volna, de igen, volt már szerencsém hozzá, milyen az amikor úgy istenesen felbosszantják. Igaz, nem mostanában, még… te jó ég, vagy 10-20 évvel ezelőtt, amikor kölyök voltam. Akkor sem én voltam a ludas, hála az égnek, valamelyik családtagotok nyomta fel az öreg agyvizét, de hogy kicsoda… kettőt és könnyebbet. Talán Nathalie? De nem vagyok benne biztos. Sokan vagytok… -tettem hozzá vigyorogva, mert tény, hogy a Wainwrightok kész kis klánt alkottak itt Fairbanksben a falkán belül, olyan sok tagjuk volt. Ami nem rossz, sőt… valahol csodálatra méltó, hogy ilyen összetartóak, és ahelyett, hogy szétszóródnának a világban, inkább együtt maradnak, hogy összefogjanak, segítsenek egymásnak. De azért le a kalap előttük, hogy hosszú távon ilyen jól viselik egymást. Valahol kicsit talán irigykedtem is rájuk a lelkem mélyén, egyfelől azért, mert ilyen szerteágazó családdal büszkélkedhetnek, másrészt, mert mindenki itt van. Bezzeg nálunk… mondhatni, a felmenőim között mindenki „egyke”, ráadásul ahányan vagyunk, annyi helyen. - Na ja, úgy mindig könnyebb… -bólogatok a célkitűzés kapcsán, és ötleteim is vannak, hogy hogyan lehetne, de mégis… kettőnk különbsége között van egy hatalmas különbség - Csak tudod, míg te gyakorlatilag non-stop tudod fejleszteni a dolgot, én másokon használom a saját képességemet, szóval… nem árt ha van egy kísérleti nyúl hozzá, és még akkor sem biztos, hogy sikerülni fog, mert például ha túl öreg az illető… -gondolom nem kell túlmagyaráznom a dolgot, Mr. Wainwright agyát elvarázsolnom kész mission impossible lenne. - Örülök neki. -feleltem hálásan, mosolyogva a születésnapja említése kapcsán, aztán eszembe is jutott valami - Tényleg! Nem tudom, mennyire emlékszel, vagy tűnt fel, vagy sikerült, de ott speciel a vérvonal-képességemet is bevetettem! A zenei aláfestés a gitár mellett… -meséltem nevetve, mást nem ha kiderül, hogy ő a gitárt hallotta, akkor pach, akkor sem sikerült úgy, ahogy terveztem.
Aztán ahogy belemelegedünk a beszélgetésbe – mert úgy tűnik, az nekünk sosem jelentett komolyabb kihívást – sikerül annyira elkalandoznom, hogy olyan irányba röppenjen csodás kis repülőnk, amerre nem igazán kéne, én pedig, próbálva menteni a menthetőt, a kétségbeesett kapkodásommal nem hogy javítok a helyzeten, de csak még inkább rontok, és akkor még finoman fejeztem ki magam. Fennakadunk egy fenyőn, én túléltem, és miután meghallom Payne hangját is a fenyőgallyak közül, nagy kő esik le a szívemről, hogy ezek szerint ő is egy darabban van. Király! Mármint, hogy egy darabban van. Az, hogy itt ragadtunk, már kevésbé, de egyszerre csak egy problémát, nem igaz? - Telement a szám fenyőtüskékkel, meg azt hiszem, van pár új horzsolásom, de azon túl megvagyok. - feleltem, továbbra is Payne kezét szorítva, szóval nem vészes a helyzet, túlélem. Csont nem tört, szóval már félsiker. - Hogy milyen magasan? Az jó kérdés… -vakargatnám meg a tarkómat, ha nem lenne az is valahol a fenyőgallyak sűrűjében, így csak megpróbálok lesasolni a föld felé, hátha sikerül megtippelnem a magasságot - És amúgy jah, tudok. Vagyis… régen egész jól tudtam, már egy ideje nem próbáltam. De ez is olyan, mint a kerékpározás, nem? Ha egyszer megtanulja az ember, nem lehet elfelejteni… Te tudsz? -kérdezek vissza, amikor pedig Payne valamivel később nevetésben tör ki, legyen akármilyen kétségbeejtő is a helyzet, nem bírom megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá a hahotázásban. - Hát… fel. - nevetek én is, mert valahol tényleg röhejes az egész… képzelem, ha most meglátna minket valaki a Lakból… - Amúgy, én olyan 80 méterre tippelek, de matekból sosem voltam túl jó, szóval ne vedd készpénznek. - vigyorgok továbbra is, amikor pedig a kedves bajtárs elkezdi előtúrni a telefonját, csak bólintok rá. Aztán leesik, hogy lehet, nem is látja, szóval egy okét is hozzáteszek. De szar ez így, hogy nem is látjuk egymást az ágaktól, így aztán amíg ő a telójával bíbelődik, én megpróbálok közelebb jutni hozzá az ágak között – vagy legalább letörni egy párat, hogy lássuk egymást úgy, hogy ne zavarjon be a képbe egy rakás tűlevél. - Ez… az volt, amire gondolok…?Nyugtass meg, hogy nem… -felelem némi kétségbeeséssel, amikor csak annyit látok-hallok, hogy valami leesik – azt sajnos nem sikerült elcsípnem, hogy mi is volt pontosan, túl gyorsan történtek a dolgok. - Szentséges habakukk… én arra sem emlékszem, hogy nálam van-e a telefonom, de úgy emlékszem, hogy a cuccainkkal hagytam. -felelem egyre növekvő kétségbeeséssel, de aztán az is hamar annyiban marad… a kötelek biztosan tartanak minket, szóval max. akkor tudunk leesni, ha lekapcsoljuk magunkat – amilyen nagy a siklórepülő, azt sem tartom valószínűnek, hogy az egész leesne, ahhoz túl sűrűn vannak a fák. - Hát… Legalább elmondhatjuk, hogy ezt is megéltük. -felelem, ahogy szórakozottan ellököm magam a törzstől, lassú hintázásba kezdve… Jobbra, balra, jobbra, balra, néha még meg is pördülök, ha épp rosszul veszem a lendületet, hogy aztán a következő pillanatban meg visszapörögjek a normál állásba. Elvan a gyerek, ha játszik… Igaz, a játék öröme sem tart sokáig, hisz egyrészt túl sok az ág ahhoz, hogy kényelmesen lehessen hintázni, másrészt egy idő után unalmassá válik… - Szerinted mikor jön valaki erre? Próbáljunk meg lemászni, vagy inkább várjunk? -fordulok végül Payne felé tanácsért. Ha már együtt vagyunk a bajban…
Hoppá... az előbb lemaradt, de 100. reag! ^^ Csak most, csak neked!
- Azt hiszem, láttam már valami hasonlót, bár fogalmam sincsen, hogy valóban japán eredetű volt-e - felelem eltöprengve, de nem is az a lényeg, hanem inkább az, hogy el tudom képzelni a dolgot. - Amúgy.. egyszer tarthatunk majd ilyen aprítóversenyt, felőlem szobrot is fabrikálhatunk, bár amennyi tehetségem van az ilyesmikhez, azért tuti nem fájna a szívünk - felelem nevetve, ahogyan elképzelem, mi a fenét ügyeskedhetnénk össze a konyhában egy ilyen szobor elkészítése közben. A konyha tuti nem maradna egyben, az pedig, hogy mi mennyi „sérüléssel” úsznánk meg… Jó kérdés. Majd egyszer talán kipróbáljuk. - Igen, valóban szép nagy a család - feleltem elmosolyodva és valóban, így belegondolva szép nagy famíliát kaptam azzal, hogy bekerültem közéjük. Gyerekként mindig is egy ilyen nagy családról álmodtam, most tessék, meg is kaptam. - Hát, ha szeretnéd én szívesen leszek a kísérleti nyulad - őszinte a válaszom, mert ha ezen múlik, rajtam bármikor gyakorolhat, fiatalabb is vagyok, így tuti nem lenne probléma a dologból, én pedig szívesen felajánlom a segítségemet. - Az az igazság, hogy én ott annyira el voltam varázsolva, hogy nem is nagyon figyeltem az ilyen részletekre… - felelem kissé elpirosodó arccal, bár, szép, a zenei aláfestés elég nagy része volt a dolognak, nem olyan részletkérdés dologról van szó, szóval.. csak gratulálni tudok magamnak. - De igen, most hogy így mondod, emlékszem rá! Akkor szuperül működött, látod? Csak gyakorolni kell - én és az okos tanácsaim, mert nyilván ezzel ő is tisztában van.
- Hála égnek… - sóhajtottam, hallva, hogy ő is jól van. Mert habár nekem nem kellett volna olyan nagy lecseszéstől tartanom, mint fordított esetben neki Darren miatt, azért bele sem merek gondolni, milyen lett volna, ha tényleg valami komolyabb baja esik. Nem is gondolok inkább ilyenre. - Őszintén? Nem tudom. Én magam is elég régen másztam már fára, szóval nagyon remélem, hogy olyan, mint a biciklizés… - húzom el a számat, mert egyelőre más kiutat innen nem igazán látok. Aztán inkább nevetek, leküzdve a rám törő pánikot, jobb ez így, sokkal könnyebb feldolgozni a csúfos valóságot, hogy bizony felragadtunk egy fára. Egek… - 80 méter? Hát nagyon remélem, hogy csak képzelődsz és félreszámoltál valamit, mert akár zuhanunk, akár mászunk, sehogy sem tetszik ez a szám - nem fogok bepánikolni, az előbb megfogadtam, de 80 méter?! Az sok. Rettentő sok! Inkább megpróbálom előhalászni a telefonomat, azt pedig egyenesen jó ötletnek tartom, hogy Phil addig azon igyekszik, hogy legalább lássuk egymást, nagyobb biztonságot adna nekem is. Amúgy csak most, a kotorászás közben eresztem el a pracliját, észre sem vettem, hogy egészen eddig szorongattam. Aztán megvan a telefon, csakhogy vagyok annyira szerencsétlen, hogy amint kihúzom a zsebemből, azzal a lendülettel szépen ki is hajítsam a kezemből. Bravó, Payne! - Nem szeretnék hazudni, szóval… - pillanatnyi szünet - Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?! - török ki végül, ledobva a kezdeti nyugodtságomat és mindkét kezemmel belecsapok az ágak közé, hogy aztán az arcomat temessem a tenyerembe - Nem tudom, hogy azért sírjak, mert így mindenféle segítséghívást kilőttünk, vagy azért, mert ekkora balfék vagyok. Vagy inkább hagyjam a sírós részt és csak nevessek magamon, a pancserségemen és a szitun, amibe sodortuk magunkat - sóhajtok végül fel, de nem bírom megállni, elmosolyodom, mert ez már annyira kínos, annyira lehetetlen, hogy vicces. - Nem is mi lennénk, komolyan mondom - rázom meg halk nevetés közben a fejemet. Majd újfent sóhajtok egyet. Hogyan tovább? - Elmondhatjuk? Én tuti nem fogok erről senkinek mesélni, majd talán évszázadok múltán - az fix, hogy tuti nem avatok ebbe bele senkit, ez maradjon a mi titkunk. Majd ha túljutok azon, hogy gáz, ha bárki is tud róla, legfeljebb akkor. Amíg Phil hintázik, én tovább gondolkodom, hogyan is szabaduljunk szorult helyzetünkből, de sajnos semmi használható ötlettel nem tudok előrukkolni. - Ha valaki ránk talál, akkor sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel, mert ha tényleg 80 méter magasan vagyunk, akkor neki is mászni kell, nekünk is. Hacsak nem hoz egy giga méretű trambulint alánk - kezdem el kocogtatni az államat - Én amondó vagyok, próbáljunk meg mászni. Felesleges itt várakozni, nem látok jobb megoldást, így is, úgy is másznunk kell, aztán csak bízhatunk abban, hogy elég vastag alattunk az avar - kissé talán látszik a pánik a mosolyom mögött, de nem hagyom, hogy túlságosan a felszínre törjön, az kelleme még most, hogy a fehér bundásom is ki akarja venni a részét a buliból. Legalább addig bírja ki, míg leérünk.
- Húúú, az tök jól hangzik! Mondjuk ha már szoborfaragás, akkor szerintem kezdjünk görögdinnyével, az jó nagy, meg bőven lehet vele kísérletezni. Meg talán nem is szabdaljuk úgy szét a kezünket vele, mint ha valami kis répát vagy retket kezdünk farigcsálni. Ha meg esetleg nem sikerül, még mindig meg lehet enni őket, szóval már duplán megéri a dolog. Én azt mondom, dinnye legyen! -gondolkozok hangosan a téma kapcsán, azt meg, hogy mennyire sikerülne művészit alakítani… kettőt és könnyebbet, a vonóval jól boldogulok, de nem tudom, az ilyen szobrászkodós dolgokhoz mennyi kézügyességem van. Szerintem nem túl sok… - Igen, az. -bólintottam megerősítően a nagy családjára, őszintén szólva egy kicsit irigykedtem is, hogy a miénk hozzájuk képest olyan kis kurta volt, de sok mindent nem tudtam csinálni vele, mint megbékélni. A felajánlásra ellenben egy csöppet meglepődtem… mármint pozitív értelemben. - Ezt… ezt komolyan mondod? -kérdeztem felcsillanó szemekkel, mint aki még mindig nem akarja elhinni, hogy ilyen megtörténhet - Hát hú… meg wow… azt… azt megköszönném. Persze csak ha tényleg nem gond! És ígérem, igyekszem csupa kellemes illúziókban gondolkozni gyakorlás során! -kezdtem egyből mentegetőzni-ígérgetni, mielőtt még megrémülne, eszem ágában sincs ráijeszteni, hisz tisztában vagyok vele nagyon is, hogy amilyen kellemes és szívet melengető illúziókkal lehet elvarázsolni valaki tudatát, ugyanúgy lehet kellemetlen, rémálomba illőkkel is terrorizálni. Igaz, azokat valahogy sohasem szerettem… - Ennek örülök. -mosolyodtam el újfent amikor megerősítette, hogy sikerül, amikor pedig említi, hogy csak gyakorolni kell, csak sóhajtok egyet - Tudom, tudom… -csak mint már előbb is szóba került, kicsit nehéz úgy gyakorolni, ha nincs hozzá társasága az embernek. Saját magamnak illúziót teremteni meg elég skizo dolog lenne.
- Jó, mondjuk nekem se tegnap volt az utolsó fáramászásom, de… nyugi, tuti olyan! Mondjuk az tény, hogy fenyőre jóval szarabb mászni mint almafára, de… valahogy csak megoldjuk, nem? Vagy mást nem idővel csak feltűnik a többieknek, hogy ketten hiányoznak a csapatból… - ugye…? UGYE?!!! - Hát izé… matekból sosem voltam túl jó, sem becslésekből, szóval lehet csak 50… vagy 30… Innen fentről elég nehéz megsaccolni, pláne, ha az ember arcába lóg egy rakás tűlevél. -grimaszoltam, miközben próbáltam menteni a menthetőt, nehogy itt bepánikoljon nekem Payne és elkezdjen alakot váltani, mert… mert így sem egyszerű a helyzet, úgy meg pláne nem lenne az. - Csak nem…? -teszem fel a kérdést, félve, óvatosan. Mert valami zajt hallottam, mint ha a gravitációnak köszönhetően lefelé hasított volna az ágak között, ám úgy tűnik, nem kell befejeznem a mondatot, kiderül úgy is a dolog – Payne telefonja zuhanórepülést hajtott végre. - Hát… szerintem inkább nevessünk. Mert ez annyira kilátástalan, hogy ha el is kezdenénk sírni, szerintem két perc után már akkor is inkább röhögnénk kínunkban, szóval… ugorjuk át a bőgős részt. - amikor pedig szóba kerül, hogy nem is ő lenne… óóó - Szerintem inkább nem is mi lennénk… ha nem ragadtunk volna itt fenn. Vagy nem történik velünk valami, szóval a telefonon már meg sem lepődök. Mondjuk azon se, ha letörik a minket tartó ág, bár azt díjaznám, ha mégsem következne be. –osztottam meg újabb félelmemet, miközben tovább hintázgattam az ágon, miközben kapcsoltam, hogy basszuskulcs, akkor lehet nem kéne nekem sem kísértenem a sortos, mielőtt még a magasugró telefon nyomdokaiba lépek itt a fenyőtenger közepén. - Igaz, én se. Lakat a számon. -közöltem, és fel sem tűnt, hogy közben teljesen ellent mondóan egy „…és most becipzározom a számat” mozdulatot teszek a kezemmel, hogy aztán mint valami pantomimes, ejtsem le a láthatatlan kulcsot a mélybe. - Vagy fejszét. Bár remélem nem valamelyik elmebetegebb falkatag fog ránk találni, mert néhányukból tényleg kinéznék ilyesmit. Vagy hogy valamelyik Muszklis ideáll és elkezdi rázni a fát, mint ha cseresznyék lennénk… –jövök a további, jobbnál jobb ötletekkel, ám amikor Payne felhozakodik a mászással, ha nem is túl lelkesen, de csak rábólintok végül. - Igazad van, valamit tényleg nem ártana lépni. Igaz, a trambulint jobban csípném, de azt hiszem, ennyi erővel akár valami jótündérre vagy erdő szellemére is várhatunk, hogy megmentsen, azok is nagyjából annyi idő alatt érnének ide, mint a trambulin. -gondolkozok megint hangosan, elkalandozva a gondolatokkal, miközben nekilátok, hogy kioldozzam a biztosítékokat… csatok, kötelek, hurkok, ami meg nem megy egyszerűen, kicsit foggal-körömmel is rásegítek. Mondjuk arra azért figyelek, hogy mielőtt az utolsókat is kioldanám, valami vastagabb ágon megvessem a lábamat, majd hacsak Payne nem előzött le gyorsaságban, akkor segítek neki is – akár a kötelekkel-csatokkal, ha szüksége van rá, akár fogni-tartani-elkapni, ha nem állna biztosan, mire teljesen szabadul a hevederek fogságából. Vastag az avar vagy sem, az hiányzik a legkevésbé, hogy leessen és baja essen. Darren így is ki fog nyírni…
- Oké, legyen dinnye! - nem volt nehéz meggyőzni - Valóban okosa megoldásnak tűnik és talán nem is olyan nehéz azt faragni - bár aztán a fene tudja, még soha nem próbálkoztam vele, a felvágása annyira nem nehéz, akkor faragni se lehet olyan sokkal nehezebb, nem igaz? Aztán persze ki tudja, amilyen ügyetlen vagyok alapjáraton, lehet első nyisszantásnál lerántanám az egész cuccot a pultról és taccs, annyi neki. - Ahha! - vigyorodtam el szélesen és még bólintottam is mellé, nem mondtam volna, ha nem így lett volna. - Ha gond lenne, szerinted felajánlom? - cukkoltam kicsit a kérdésemmel, egy pöppet közelebb hajolva hozzá, aztán már vígan lubickoltam a levegőben. - Oké. Bár ne aggódj, elég kemény fából faragtak - mosolyodtam el szélesen. Közel sem szerettem volna, hogy mindenféle pókokkal, meg csúszómászókkal, meg félelmetesebbnél gusztustalanabb illúziókkal örvendeztessen meg, de.. elég sokkoló dolgot láttam április végén azon, hogy.. na jó, egy póktól még így is sikítva ugranék az asztal tetejére. Szóval oké, maradjunk a kellemes illúzióknál, azokból is akad bőven. - Ne sóhajtozz, majd én segítek és tiszta profi leszel! - bököm könyökömmel játékosan oldalba, aztán már siklunk is tovább.
- Szívből remélem, hogy feltűnik valakinek… - nyílnak ágra egy rövidke időre a szemeim - Amúgy meg.. Darren tuti itt grasszál valahol a közelben, mert oké, hogy azt mondta, jöhetünk egyedül is, de elég messze van ez a hely a laktól, szóval… - ráadásul Phil sem olyan sokkal idősebb nálam, ami azt illeti, tuti itt van valahol Darren, vagy valaki, akit utánunk küldött. - Lehet most is kukkol és jót röhög a markában - nevettem el magam, mert simán kinézem belőle, hogy megcsinálja. - Ha más nem, akkor majd ha lezúgunk, kiderül, mennyi is az annyi - éljen Payne és az optimizmus! Persze nem hinném, hogy leesnénk, legalábbis nagyon bízom benne, vagy ha meg is történik, akkor legalább remélem, hogy tényleg elég vastag az avar alattunk. - De… - fáradt sóhaj, amikor leejtem a telefonomat, aztán persze szenvedek egy sort, hogy most mit is csináljak, hogyan álljak ehhez a szituhoz, végül Phil siet a segítségemre és be kell lássam, hogy igaza van. - Oké, igazad van - szipogok egyet megjátszva a dolgot - Nem kell ide sírós rész! - értettem egyet, máris szélesebbre görbült a szám széle, persze ez még akkor sem minden, nem lesz könnyebb, vagy jobb a helyzet. Az ágas dologra már kínomban nevetek fel, mert tényleg nem lenne meglepő, ha letörne, vagy ha belénk csapna egy villám, vagy tudomisén, milyen katasztrófával súlytanának még minket. Igen, valóban nem is mi lennénk, így helytállóbb a megfogalmazás. - Hümm, ebben is igazad van. Ilyen a mi formánk. Úgyhogy.. szerintem inkább ne kísértsd a sorsot - böktem a feje fölé, ahol a hintázásától azért elég rendesen rugózott az ág a kötelek alatt. - Cseresznye… - nevetek fel újfent, ismételve a szót, mert hát.. elképzeltem én bizony azt a rázós témát és lassan más a könnyem fogom törölni a nevetéstől. Nem lenne kellemes, ha valóban bekövetkezne, pláne, ha tényleg olyan magasan vagyunk, mint amennyire Phil saccolta, de elképzelni igencsak mulatságos. Abból meg semmi baj nem lehet, ha a fejemben lejátszom a képet, nem igaz? - Trambulin, egek, milyen jó lenne! Vagy egy olyan hatalmas, több méter vastagságú matrac, amibe úgy bele tudsz süppedni - hunyom le a szemem, ahogyan elképzelem az érzést, milyen is lehetne a dolog, de nincs idő itten ábrándozni, mászni kell. Vagyis előbb szabadulni, mert anélkül nem jutunk le. Milyen menő lenne, ha már át tudnám alakítani a kezem manccsá, hogy egy pillanat alatt lenyisszantsam a köteleimet, de sajnos ezt még tanulnom kell, így marad a bogozgatás és csatolgatás. Így is beletelik egy kis időbe, mire szabadulok, nagyjából Phil-lel egy időben, így még csak segítségre sincsen szükségem ezen a téren, inkább megkapaszkodni valahol, mert.. nem vagyok ugyan tériszonyos, de elég para ez a helyzet itt most. - Nos, akkor belevágunk..? - kérdeztem, ismét kicsit előrébb furakodott a félsz bennem, hiszen most már nem tart semmiféle kötél, ha innen lezúgunk… Mondjuk nem tudom, túlélnénk-e, mert még mindig nem vagyok azzal tisztában, milyen magasan is vagyunk, de nem számít. Menjünk. - Megyek én elől, mert szerintem nagyobb az esély, hogy én zúgok le, akkor meg legalább ne sodorjalak magammal.. - elég morbid tréfa, tudom én, de hát.. most csak ennyire futotta. És amúgy meg valóban így gondolom, szóval remélem elég sűrűn nőttek az ágak ahhoz, hogyha kényelmesen nem is, de legalább csak kisebb erőfeszítéseket téve érjünk le. Megindulunk végül, könnyűnek ugyan nem nevezhető a lejutás, a bizonytalanabb részeken képes vagyok akár perceket is eldönteni a töprengéssel, melyik ágat is válasszam következő lépcsőfoknak. Egyébként végig úgy kapaszkodom a fába és ölelem át, mintha az életem múlna rajta. Jajj, várjunk, hiszen tényleg az múlik. Hejj, de jó, ez így egyre jobban hangzik. Oké, Payne, nem gondolunk ilyesmire… Annyit szerencsétlenkedik útközben, hogy szinte észre sem veszem és már szinte csak pár méter van hátra. Ezen persze annyira felbuzdulok, hogy egyik kezemmel elengedem a fát és nagy lelkesen kezdek lefelé mutogatni. - Phil, odanézz, már mindjárt lent vagyuuuu - nagyjából ez az a pillanat, amikor a széles vigyor a képemre fagy, én pedig elvesztem az egyensúlyom. Amilyen szerencsétlen vagyok, ahelyett, hogy a fát kapnám el, Phil nadrágjába csimpaszkodom, ezzel persze csak azt érem el, hogy nem csak én zúgok, de őt is magammal rántom. Aztán már csak zuhanunk, a következő pillanatban pedig azon kapom magam, hogy bakker! Ez nem is volt olyan fájdalmas, egészen puhára érkeztem…
- Rendben, rendben, és… köszönöm. És úgy legyen! -hálálkodok még egy sort Payne nagylelkű felajánlásán, és már eldöntöm magamban, hogy ideje összekapnom magam, nehogy beégjek előtte, vagy valami olyat bakizzak, hogy egy életre elvegyem a kedvét a további segítség-felajánlásokkal. - Hát előbb vagy utóbb biztosan, a kérdés csak az, hogy pontosan mikor. -reagálok Payne szavaira, amikor pedig meghallom, hogy Darren a közelben van, nem is tudom így elsőre, hogy inkább örüljek, vagy sem… Valahol tök jó, hogy ezek szerint akad segítség a közelben, az viszont már kevésbé, hogy ezek szerint ennyire bízik bennünk – oké, aláírom, elég harmatos korúak vagyunk mindketten farkasmércével mérve – ráadásul azt is tudjuk az ominózus szaunás eset óta, hogy titoktartásból sem épp a legjobb. Elég volt amiatt égni a többiek előtt, nem hiányzik még ez is mellé. - Neeeeee, könyörgöm, mondd, hogy nem lát minket. -nyöszörödök el a gondolattól, hogy tényleg itt kukkol a vén perverz, aztán jön a következő nagyszerű hír, hogy már telefonunk sincs… mi jöhet még? - Üss a szádra! -szólok rá Payne-re amikor a lezúgást emlegeti, azt hiányzik még, hogy tényleg leessünk, de aztán gyorsan kapcsolok, hogy lehet ez sem volt épp díjnyertes ötlet tőlem - Vagy tudod mit? Inkább ne, hanem kapaszkodj, jobban járunk vele. -javítok a mondandómon. Inkább nevessünk, mint sírjunk, nem? Amikor pedig tényleg sikerül megnevettetnem a cseresznyés megjegyzésemmel, én is vele nevetek. - Ne is mondd, a trambulint én is szívesen kipróbálnám, de nem hiszem, hogy bárki megörvendeztetne minket ilyesmivel… szerintem a fáktól el se férne rendesen. -sóhajtok csalódottan, a képességemet bedobva meg inkább nem haluznék ilyesmiket magunk alá, mert annak nagyon-nagyon csúnya vége lenne. - Bele. -sóhajtok megadóan, essünk túl rajta, minél előbb, annál jobb, annál hamarabb érezhetjük újra a biztos talajt a lábunk alatt. Neki is vágok, hogy kibogozzam magam a biztosítóberendezésekből, hogy aztán segítsek Payne-nek is, bár ő is ügyes csaj, mire odaérnék, már ő is végez a munka egyszerűbb részével. - Ugyan már! Nem fogsz leesni… és… biztos, hogy ezt akarod? -kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert hasonló elvet követve én is épp fel akartam ajánlani, hogy csak utánam… De ha ragaszkodik hozzá, én nem állok neki pattogni itt ki-tudja-hány-méter magasban. Ahogy Payne elindul lefelé, nagyjából ugyanazon az útvonalon ereszkedek utána magam is, hol csimpánz módjára csimpaszkodva valamelyik ágon, hol elszánt koala módjára ölelgetve a fenyő törzsét, miközben a képembe mászó fenyőtűket nyammogom beletörődve. Egy dolog biztos, hogy a világ minden pénzéért sem sürgetem, ha már volt olyan vagány, hogy bevállalta, ő megy előre. - Jaja, látoooooooo…..-felelnék a szavaira amikor már egész lent járunk, de aztán hirtelen úgy érzem, nem tudom elég erősen szorítani magamhoz a fatörzset ahhoz, hogy a gravitációval felvegyem a harcot, és mire észbe kapnék, már puffanok is a fenyőtű-szőnyegbe – hogy a következő pillanatban Payne legyen az, aki még jobban beépít az ezernyi apró tű alkotta avarba, rajtam landolva. - Ommmm……………………. -nyüsszenek fel még az utolsó szó jogán, ahogy összerándulok a rám érkező súly alatt, aztán kiterüljek úgy, mint akinek kakukk van. Épp csak a nyelvem nem lóg ki mellé. Hát, azt hiszem, földet értünk. Hurrá…!
- Igazán nincs mit, nagyon szívesen segítek - mosolyodtam el kedvesen, mert tényleg így volt. Ráadásul igaza is volt, én non stop tudtam fejleszteni a képességem, de neki kellett hozzá egy segítő, vagy alany, nevezzük akárhogyan, ami annyira nem fair szerintem. - Ha elkezdenénk sikítozni, akkor tuti elég hamar - kuncogtam fel röviden, mert persze nem terveztem, hogy elkezdjek sipítozni, de mindenesetre elképzelni vicces. Darren tuti lélekszakadva rohanna, hogy mégis mi történt, aztán meg csak nevetnénk rajta, hogy haha, bevetted. Mondjuk biztos nem örülne neki túlzottan, mindenki ismeri a farkast kiáltó esetét.. szóval inkább lapozzunk. - Nem, tuti nem lát - vágtam rá határozottan, tök komoly képpel - Ha látna, akkor már tuti hallanánk a nevetését - mosolyodtam el végül, mert simán kinéztem Darrenből, hogy ahelyett, hogy jön nekünk segíteni, inkább a földön fetrengve szakad a röhögéstől, mert annyira jól szórakozik rajtunk. - Jókor szóltál, mert már épp ütöttem volna - teszem vissza a praclimat oda, ahol az előbb kapaszkodtam vele, de lényeget megértettem. Nem kell itt most ilyesmit emlegetni, mert aztán tényleg bekövetkezik és bumm, nesze nekem, kellett kimondani. - Kár - biggyesztettem le a számat, mert tényleg jó lett volna, no meg kellőképpen bulis is, tuti megháláltuk volna, ha valaki idecipel nekünk egy egész trambulint. Mondjuk elég rizikós feladat lenne és Phil-nek abban is igaza van, hogy nem is biztos, hogy beférne a fák alá. Úgyhogy le kell mondjunk az ilyesmiről és nem marad más, mint a mászás. A kiszabadulás nem annyira nehéz feladat, mint az előttünk álló lejutás, a visszakérdezésre pedig csak bólintok. Igen, ezt akarom, én szeretnék elöl menni és egy nagy levegő után meg is indulok. Nem tudom, mennyi ideig akrobatikázunk ágról ágra, de azt hiszem jelen pillanatban ez az, ami a legkevésbé számít. Nem az idő a lényeg, hanem az, hogy lejussunk. És voltak ám olyan helyzetek is, ahol meg kellett ám fontolni, hogy melyik ágat is válasszam, nem ám olyan egyszerű ez a dolog! Persze, hogy nem olyan egyszerű, főleg, ha közben lefelé kacsintgatok és mutogatok, ahelyett, hogy tovább koncentrálnék és kapaszkodnék. Így is történik meg a baj, rántom magam Philt is, hogy aztán a következő pillanatban valami puhára zúgjak. Már éppen nevetnék, amikor megmozdul alattam a talaj(nak hitt valami) és a fejem felemelve pedig egyenesen Phil-lel nézek farkasszemet. Akkor ezért volt olyan puhar… - Basszus! Ne haragudj, én csak.. te jó ég.. - persze, hogy hebegek-habogok össze vissza, miközben megpróbálok úgy feltápászkodni, hogy ne nyomjam bele még jobban az avarba - több, kevesebb sikerrel. Mondjuk, hogy hogyan hoztuk így össze, arról sejtésem sincsen, hiszen mégiscsak én kezdetem el előbb zuhanni, meg, hogyan keveredett alám… Na jó, hagyjuk a feltételezéseket, inkább megpróbálok lekászálódni róla. Csakhogy vagyok annyira nyomi, hogy beletenyereljek valami nem túl kellemesbe, amitől persze egyből elvesztem az egyensúlyom, hozva a szokásos formámat, ráadásul telibe fejelem az alattam fekvőt. Gratulálok, Payne… - Úristen! - sikkantom szinte, ahogyan realizálódik bennem, mégis mi a frászt is művelek, egyből ülő helyzetbe tornászom magam, azazhogy így kábé Phil fölött térdelek, a mellkasára támaszkodva lököm fel magam, miközben folyamatosan be nem áll a szám - Ne haragudj! Egek, hogy lehetek ennyire pancser? Ugye nem törtem el az orrod? Már csak az kellene, hogy a földbe lapítás után még az orrod is eltörjem… Tiszta ronccsá teszlek, még hogy kő kövön nem marad, ha mi találkozunk.. lassan belőled nem marad semmi, ha így folytatom! Baszki, baszki, baszki, mit csináljak? - és csak jön és jön az értelmetlenebbnél értelmetlenebb, miközben a karjaimmal is hadonászok, az persze, hogy végleg leszálljak róla… - Le kellene szállnom rólad, mi? - kapok észbe - Jelen pillanatban talán azzal segítenék a legtöbbet, ugye? Basszus, ezt nem hiszem el, ha nyomiságból érmet osztanának, már tuti az egész falam belephetné, annyit érdemelnék - gurulok végül le mellé, hogy a hátamra érkezve egyből a tenyereimbe temessem az arcomat. Hát ez kész, tiszta ciki, tuti rákvörös már a fejem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? - Ne haragudj! - nyújtom el az utolsó szótagot, ám a tenyerem nem veszem le az arcom elől, csupán ujjaim rácsán keresztül kukucskálok rá, életben van-e még egyáltalán.
- Biztos? -kérdeztem vissza, sőt… a biztonság kedvéért még körbe is sasoltam, teljesen ledobva magamról a vérfarkas pajzsot, hogy ha már látni nem is látom a korlátozott látási viszonyok miatt, legalább érzem-e a közelben, de… nem. Semmi. Úgyhogy - Hála a jó égnek… -sóhajtottam fel végül, azzal pedig, hogy előbb pukkadna meg a röhögéstől, mint hogy segítsen lekászálódni minket, nagyon is kinéztem volna belőle, akármennyire is bírtam a búráját. - Na látod! -vigyorodok el, de csak mert én is hasonlóan reagáltam volna, ha valaki nekem vágja be most ezt az „üss-a-szádra” dolgot. Csak magamat ismerve, tuti, hogy későn kapcsoltam volna és már jó pár méterrel közelebb lennék azóta a drága anyaföldhöz. - Az… de ha gondolod, akkor mást nem következő programnak majd kerítünk azt valahonnan, azzal legalább tutira nem akadunk fenn egy fán sem. -ajánlottam fel másik lehetőségként a trambulint, mert ha jól emlékszik, a suliban volt is régebben, amikor még én is ide jártam, gondolom, csak megvan még azóta, elvégre nem vagyok én se olyan öreg… Vagy mást nem, csak akad ebben a városban legalább egy, nem? Lopunk egyet a tűzoltóktól… Vagy ponyvára szoktak ugrálni az égő épületek tetejéről a filmekben? Most így hirtelen nem rémlik. A mászás végül nem is annyira para, mint gondoltam, pláne, hogy előttem Payne töri az utat hősiesen, nekem pedig nincs más dolgom, mint türelmesen kivárni, és kivetni… ami valahol tök kényelmes, másfelől meg ég a pofám, hogy pasi létemre így potyázok, de mielőtt még nagyon elmerülnék a problémázás mocsarában, megnyugtatom magam azzal, hogy de ő ragaszkodott annyira hozzá, hogy előre menjen. Igaz, ha tudtam volna, hogy néhány percen belül hol kötünk ki, biztos csak intettem volna neki, hogy ne törje magát ilyesmi miatt, úgy is mindegy, ha le is esnénk, amilyen peches tudok lenni, úgy is az én hátamba állnak bele elsőként azok a fránya fenyőtűk… És milyen igazam lett volna! - Nem, semmi baj, tényleg… jól… jól vagyok! -próbálom nyugtatni Payne-t a nagy pánikhangulatából, igaz, szegény kis pocim mást mondana a lánnyal való találkozás után, de őt most úgy sem kérdeztük, meg amúgy is, vérfarkas lennék, vagy mi, csak túlélem. Ugye? Vagy mégsem… Már épp tápászkodnék fel a lánnyal egyetemben, de ugyan mikor időzítenénk rosszul, ha nem most, így aztán újból sikerül összekoccannunk, ezúttal fejjel, én pedig a tenyeremet az orromra szorítva terülök el újra a földön, miközben igyekszem csendben, diszkréten és nem túl feltűnően „aucs-aucs-aucs”-ozni. Istenem, mondd, hogy nem tört el, mondd, hogy nem tört el, mondd, hogy… - Túl élem, azt hiszem… -nyöszörgök csendesen a tenyerembe, és egy pár pillanatig másra sem vágyok, minthogy ne az avarban, hanem valamelyik gyógyítónk keze alatt haldokolhassak szolidan és férfiasan. De aztán megérzem azt a nyomást a mellkasomon, mire erőt veszek magamon, hogy a zsibbadó arcizmaim dacára felsandítsak rá, nagyjából akkor, amikor meghallom Payne kétségbeesett hadarását, és igen hamar azon kapom magam, hogy akármennyire is fáj, de rázkódok a nevetéstől, és egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. - Hát, ha szeretnél, maradhatsz. De néha azért vegyél levegőt is, a végén még kiszárad a szád. -teszem hozzá vigyorogva, miközben akaratlanul is magam elé képzelem azt az emlegetett falat, tele aranyérmekkel meg mindenféle díjakkal… Jól mutathatunk egymást mellett, ahogy mindketten az avarban fetrengünk, én még mindig az orromat-számat rejtve a külvilág elől, Payne meg a szemeit takargatva, már csak Darren hiányzik mint harmadik maki, hogy teljes legyen a kép, mondjuk a füleit betapasztva valami oknál fogva. - De, haragszom, és soha többé nem is állok szóba veled ezután, mert a végén még minden porcikámat összetöröd! Gyagya… -közlöm tettetett sértettséggel, ahogy felé fordítom a tekintetem, de aztán gondolva egyet át is gördülök a hasamra, Payne mellett landolva ezzel, hogy mielőtt még komolyabban átgondolhatnám a dolgot, inkább csak egy gyors szájrapuszinak beillő csókot lopjak tőle.
- Száz százalékig - bólintottam határozottan, mert szinte egészen biztos voltam benne, hogyha Darren kukkolna, akkor tényleg már a földön fetrengene a röhögéstől tőlünk. - Hála bizony - értettem egyet én magam is megkönnyebbülten, mert akármennyire is szerettem, nem hiányzott, hogy még hónapokig hallgassuk, mit bénáztunk össze. Megint. Így jobb a békesség, amúgy sem hiszem, hogy annyira tudott volna rajtunk segíteni, hacsak nem hord magánál egy összehajtható trambulint, azt meg kétlem. - Teljes mértékben benne vagyok! - kunkorodott feljebb a szám széle, egészen jó ötletnek tűnt a dolog - Lassan egy hónapra elegendő programunk lesz - vigyorodtam el még szélesebben. Persze ezt nem úgy értettem, hogy most azonnal álljunk le az ötleteléssel, hanem inkább lehet, lassan már jegyzetelni kéne, el ne felejtsünk valamit, ami szóba került és rábólintottunk, hogy tuti ki fogjuk akkor próbálni.
Persze, hogy csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy kilapítsam szegényt, bár, ez még nem is a szerencsétlenség része, így estünk és kész. Az már inkább az én hibám, hogy lényegében miattam zúgtunk le, még mázli, hogy nem feljebb kezdtem el hadonászni, magasabbról bizonyára jobban fájt volna, ha onnan hullunk alá. Így annyira nem vészes. Vagyis.. nekem biztosan nem, Phil-nek már lehet inkább, merthogy nem csak becsapódott, de még én is ráestem, nem hiszem, hogy túl kellemes lehetett neki. - Biztos? - kérdezem bizonytalanul, amikor azt mondja, hogy jól van, bár minden bizonnyal akkor is azt mondaná, ha majd meghalna a fájdalomtól, már csak férfiúi büszkeségből is. Vagy nem így van? Hát fogalmam sincsen, az viszont biztos, hogyha már emiatt szarul éreztem magam, akkor a következő kis akcióm után másra sem vágyom igazán, minthogy szétnyíljon a föld és magába szippantson, ezzel pedig eltűnhessek a tett színhelyéről és ne kelljen szégyenkeznem amiatt, hogy mennyire pancser vagyok. - Csak azt hiszed? - kérdezek vissza, mindössze egy pillanatra megakasztva a monológomat, olyan tökéletesen építem bele a mondatot a hadarásom kellős közepébe, mintha mindig is oda szántam volna. Mert persze hallom ám azt a sok „aucs”-ot, látom is, ahogyan a kezét az orrára tapasztja, hát még jó, hogy bepánikolok! Mert mi van, ha tényleg eltörtem az orrát? Oké, hogy viszonylag gyorsan gyógyul, de basszus! A tényen akkor sem változtat, hogy én törtem el az orrát. ÉN! Na jó, mély levegő és nyugalom, már amúgy is tényleg mindjárt megfulladok, annyit dumálok itt össze-vissza. Szinte meg sem hallom, amikor Phil azt mondja, hogyha szeretnék, akkor maradhatok, inkább levegőt veszek és legördülök róla, mindenki jobban jár, ha biztos távolságban marad tőlem. Persze észrevettem, hogy rázkódik, de mivel eltakarta az orrát és a száját is, fene tudja, hogy a nevetéstől, vagy a sírástól. Mondjuk inkább az előzőre tippelek, de akkor is, majd megnyugszom és akkor én is képes leszek nevetni a szitun. Főleg, ha realizálódik bennem, hogy Phil is nevet, akkor csak nem fájhat annyira! A szavait hallva szinte teljesen lefagyok és átsuhan az agyamon, hogy lehet az előbb tényleg sírt és nem nevetett, kissé kétségbeesve húzom le arcom két oldalán a mancsaimat, ekkor veszem észre az arckifejezését és bakker, én úgy megkönnyebbülök, hogy a szívemről leeső sziklák robaját csoda, hogy nem hallja… - Azt hittem tényleg komolyan gondolod… - jegyeztem meg tettetett durcássággal és már a nyelvem nyújtottam volna, amikor hasra penderült, közelebb kerülve ezzel hozzám és valami olyasmire vetemedett, amire egyáltalán nem számítottam. Szinte tátott szájjal bámulom a röpke kis csók után. - Ó - keményen ennyit vagyok képes kinyögni és igen, vannak olyan helyzetek, amikor még az én szavam is elakad. - Hát ez… - kérdezném, hogy ugyan miért kaptam ilyesmit, de igencsak idióta kérdés volna, hiszen nem véletlenül szoktak egymásnak ilyesmit adni az emberek, úgyhogy inkább meg sem szólalok, hanem ezúttal én vagyok, aki kicsit megemelkedve és közelebb hajolva repetát kér, kicsit hosszabbra nyújtva a dolgot, mint amilyen az előbbi volt. - Váov, hát ezt miért nem próbáltuk már ki előbb? - dőlök hátra röviden felnevetve és fülig érő szájjal és nagyon furcsa érzésem támad… Ryan óta először érzek olyasmit, mintha pillangók kezdenének mocorogni a pocakomban.
- Na és akkor? Vérfarkasok vagyunk évszázadokig élünk, még kevés is lesz ennyi program. Viszont, ha már ennyi van, akkor akár le is jegyezhetnénk őket „Bakancslista” címmel… -vigyorodtam el az ötletre, biztos Payne is látta a filmet, vagy ha nem is, tudta, hogy mit takar a dolog. Szerintem tök jó buli lenne, és legalább tuti, hogy nem fogjuk elfelejteni őket.
Payne kérdésére előbb csak erőtlenül rázom a fejem, aztán hirtelen kapcsolok, hogy basszuskulcs, valószínűleg ő ebből nem arra fog asszociálni, hogy semmi baj, hanem inkább arra, hogy nem biztos… így aztán heves fejrázásba kezdek helyette, csak tovább rontva a helyzeten, mert már én se nagyon tudok eligazodni saját magamon, nemhogy mástól várjam ezt el. El se tudom képzelni, mit hinne most egy szerencsétlen erre tévedő, ha lát minket, mint két flúgos alak, ez pedig annyira komikusan hat, hogy a kezdeti fájdalmas nyöszörgés hamar vinnyogásba, majd nevetésbe megy át. Mint valami kisgyerek, amikor az ember csak a visítást hallja, aztán azt se tudja hirtelen, hogy most bőg vagy kacag a kölyök. Végül is csak fennakadtunk siklórepülés közben egy fenyő tetején, amiről egy darabban sikerült lekászálódni, úgy, hogy csak a legvégén estünk, meg én is csak akkor szereztem balesetet amikor már a földön voltunk, szóval azt hiszem, minden okunk megvan rá… Nem is tudom, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak, és mielőtt még komolyabban átgondolnám a dolgokat, már meg is történt, ami, én pedig egy pillanatra teljesen lefagyok Payne reakciójától. Ajjaj… lehet, hogy mégiscsak bolondság volt? Már épp kezdenék szabadkozni meg bocsánatot kérni, amikor viszont Payne az, aki egy csókkal belém fojtja a szót, mielőtt még egyáltalán elhagyhatnák a számat, és azt hiszem, ezzel egy csapásra sikerült is tisztáznunk a helyzetet. - Hát… -kezdek bele, miközben még mindig ott virít az iménti csók emlékének letörölhetetlen vigyora a képemen - Attól féltem, hogy nem reagáltál volna ilyen… jól. -rakom össze óvatosan a mondatot, miközben lassan megtalálom az odaillő szavakat, és felelevenednek az elmúlt hetek, hónapok… Hisz mikor korábban? A születésnap az ünnepeltről szól, és nem akartam kockáztatni, hogy esetleg rossz emlékként maradjon meg benne, ahogy Lynx bulija sem, előtte meg ott volt ez az egész Ryan-es dolog… Tényleg, vajon azzal mi lehet? Mindegy is, az tuti, hogy én nem fogok egyhamar érdeklődni felőle. - Ezt is túléltük… -jegyzem meg, miközben én is a hátamra hemperedek, hogy feltekintsek az égre, hol voltunk még néhány perccel – na jó, talán fél órával ezelőtt – de aztán kapcsolok, hogy megint félreérthető lehet amit mondok, szóval sietve javítom is magam - Mármint lejutottunk. Egy darabban, és… -óvatosan a nózimat is megtapogattam, és igaz, hogy még mindig zsibbadt a találkozás emlékétől, de nem ömlött a vérem Niagara módra, mint némelyik rosszabb animében, szóval nagy komoly elsőségélynyújtó tapasztalataimra hivatkozva kijelenthetem, hogy nem tört el. - Azt hiszem az orrom is túlélte. És ha így folytatjuk, lehet jobban járok, ha átköltözök inkább a gyengélkedőre. Mondjuk oda legalább közelebb van a szobátok. -tettem hozzá vigyorogva, ahogy Payne-re sandítottam, majd játékosan oldalba is böktem. Csak válaszként nehogy képen tenyereljen, mert tényleg sírva fakadok.
- Ez remek ötlet! Ha hazaértünk, mindenképpen véssük akkor fel őket, el ne felejtsünk valamit! - bólogattam nagy hevesen, hiszen annyi jó ötletet vázoltunk fel, hogy tényleg kár lenne bármelyikért is. No meg, ha tényleg „Bakancslista” jelleggel írjuk őket, akkor simán felírhatjuk a például a búvárkodást, a bungee jumpingot és minden olyan nyalánkságot, amit Fairbanks-ben képtelen volnánk véghez vinni. Vérfarkasok vagyunk, igen, remélhetőleg évszázadokig fogunk élni, akkor meg tuti eljuthatunk majd azokra a helyekre is, nem igaz?
Mit ne mondjak, Phil csak a fejét rázza, hiába kérdezek, ebből rakjam össze, hogy most aztán mégis mi a fene van. Ráadásul aztán elkezd vinnyogni, vagy nevetni, vagy sír? Bakker, a száján van a keze, így hogy a viharba állapítsam meg, mégis melyiket műveli a három lehetséges opció közül? Sír. Tuti sír, basszus, miattam! Mármint amiatt, amit csináltam. Egek, hogy lehetek ennyire nyomorult? Bár aztán meg felmerül az a gondolat, hogy megríkattam egy hímet. Nem, azt tuti nem, azért ennyire még én sem lehetek brutális, hogy egy hímnek csalogassam elő ilyen módon a könnyeit. Akkor tuti nevet. De ha nevet, akkor miért ilyen félreérthető módon? Hát tuti direkt csinálja, csak, hogy szívózzon velem. Jól van, Philip Abraham Harwell, meg is érdemelted azt az orrlapítást! Úristen… ezt tényleg kimondtam? Huhh, nem, csak gondoltam. Már csak az kellene, hogy még egy lapáttal rátegyek, inkább legördültem róla és eltakartam a képem is, tök ciki a helyzet. Nagyon remélem, hogy Darren tényleg nem ólálkodik itt a környéken, mert ha látta, mit szerencsétlenkedünk… hát tuti egy csomó ideig hallgathatnánk. Meg igazság szerint… ami ezután jön, azt is tuti képtelen lenne a bozót aljából szemlélni, mert a szaunás eset után, tuti benyomna valami hasonló megjegyzést a kis csókunk után, úgyhogy most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs itt. Azaz biztos lennék, ha megfordulna ilyesmi a fejemben. Mert kit érdekel Darren most? Senkit. Engem legalábbis biztos nem. Bocsi, apuka, de most érdekesebb dolgok történnek, minthogy azon aggódjak, figyelsz-e minket. - Ohh - koppannak szépen lassan a dolgok a válaszát hallva és némileg lelohad az a Phil-éhez hasonló széles vigyor a képemről. Sok minden történt az elmúlt időszakban, teljesen meg tudom érteni, hogy ilyen félelem munkált benne. - Ez kifejezetten figyelmes tőled - kunkorodik mégiscsak feljebb a szám széle, ahogy ismét rá pillantok. Aztán persze… akaratlanul is elkezdek gondolkodni és bakker.. Mikor alakult ez ki? Mióta..? Na jó, nem kombinálunk, még most kell leállítsam magam. Jól van ez így, minden jól van úgy, ahogyan volt. A következő megjegyzését hallva szemöldök ráncolva fordítom felé a fejem, egy pillanatra tényleg megijedek, mert baromi félreérthető, amit mond, de aztán gyorsan kijavítja magát, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy felnevessek. Aztán csak figyelmesen várom, mi lesz az eredménye az orrtapinak és szinte felsóhajtok, amikor közli, hogy túlélte. Legalábbis azt hiszi. Ez már jó, akkor csak nem okoztam olyan nagy bajt! - Hééé! - horkanok fel a megjegyzését hallva és az oldalba bökést követően. - Mert mintha így olyan messze lenne - forgatom meg a szemeimet vigyorogva, de félek, hogy igaza van. Mármint, hogyha így folytatjuk, akkor tényleg jobban jár, ha beköltözik a gyengélkedőre. Főleg, ha a következő programnak a dinnye farigcsálását választjuk. Biztos jó ötlet kést adni a kezembe? Még egy ideig fekszünk ott a földön, én a magam részéről nem szólalok meg, de ha Phil-nek beszélhetnékje van, hát tuti nem fojtom belé a szót. Inkább kiélvezem a pillanatot, a gondolataimat azonban nem tudom megállítani és akaratlanul is előtérbe kúszik valami. Azaz inkább valami. Sóhajtva ülök fel, hogy aztán felálljak és tegyek pár lépés kicsit arrébb, mintha csak az egyik bokrot kezdeném vizsgálgatni. Nem foglalkozom azzal, hogy tuti tiszta piszkos lett a ruhám, vagy telement a hajam tűlevéllel. - Azért félek kicsit - sandítok a fiúra, miközben összefűzöm a mellkasom előtt a karjaimat. - Hogy mit fognak szólni a többiek - húzom el a számat és újfent a levelek tanulmányozásával foglalatoskodom. Nem is igazán a többiekre gondolok, mert nem hinném, hogy mondjuk Darren ellenezné, sokkal inkább egy valakire értettem. Ryan-re.
- Hát… köszönöm. Azt hiszem. -mosolyodtam el végül, ahogy elnyúlva az avarban a felettünk lévő eget kémleltem, meg azért a saját nózimat is megtapiztam, hogy viselte a találkozást Payne kobakjával. Egy darabig még biztos fogom érezni, de megmaradok, azt hiszem. Arra még mindenesetre van erőm, hogy játékosan oldalba bökjem. - Jó, mondjuk így sincs olyan messze mint ha a hotelben laknék… Csak fent a kakasülőn…-utaltam arra, hogy én odafönt dekkolok, mert… mert ott zavaró a legkevésbé ha épp gyakorolni támad kedvem, meg mert kölyök vagyok és fiatal vagyok és nehogy már a rokkantnyugdíjasoknak meg a vén trottyos farkasoknak kelljen annyit lépcsőznie… Aztán ahogy elhallgatunk, én újra folytatom a fák között átsejlő felhők sasolását, csak néha-néha vetve egy lopott pillantást Payne felé, de egyébként nekem sincs szívem megtörni ezt az idilli csendet. Csak akkor moccanok meg én is, amikor ő is felkel, mert legyünk őszinték, az a sóhaj nem sok jóra enged következtetni, így kissé aggódva tornászom fel magam is törökülésbe, hogy úgy kövessem a tekintetemmel. - Valami baj van? -kérdezem aggódva, óvatosan, mire megosztja velem a félelmét, az én eddigi vidám jókedvem meg valahogy úgy foszlik semmivé, mint hajnali köd a napfelkeltével. Erre most mit lehet mondani? Én is sejtem, hogy nem annyira a többiek jelentik a gondot, mintsem egy valaki… aki eddig is gondot jelentett. - Nem tudom. -feleltem őszintén - De nem is a többiekkel van a baj, nem igaz…? -kérdeztem azért vissza, biztos ami biztos, mielőtt még nagyon félreértenénk egymást, de csaknem… így aztán egy fáradt sóhajt követően dőltem vissza a földre, és ezúttal én voltam a soros, hogy a tenyerembe temessem az arcomat. - Félsz egy kicsit? Akkor én mit mondjak? Lehet nem ártana írnom egy végrendeletet, mert ha csak véletlenül is belebotlok Ryanbe, akkor nekem annyi. -nyüsszentettem fel kétségbeesetten kínomban, ahogy lelki szemeim előtt felrémlett, hogy milyen csúnya vége lenne egy ilyen találkozásnak, tekintve, hogy mennyivel idősebb, és erősebb, és tapasztaltabb, és dühösebb, és tark, és… azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb ha írok egy végrendeletet.
- Már megint ez az azt hiszem - sóhajtottam szem forgatva, aztán persze széles mosoly kúszott az ajkaimra. Nem ám gonoszkodásból mondtam, de az előbb is egészen vicces szitu kerekedett az ilyen megszólalásából, nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem szóvá a dolgot. - Kakasülő - legyintettem egyet vidámat - Persze. Akkor lenne csak igazán messze, ha lenne valami bazi magas torony a jóóó sok lépcsőjével. Na, az kakasülő lenne - osztottam meg vele a véleményemet a dolgot illetően, bááár… A dolgok állását tekintve minden bizonnyal elég sokat fogok nála csövelni, mert inkább ott tengessük az időnket, mint nálam, ahol Darren bármelyik pillanatban ránk nyithat valami elmés megjegyzéssel. Na szóval, ha sokat fogok járkálni hozzá, akkor elképzelhető, hogy kis idő múltán már azt a magasságot is kakasülőnek fogom bélyegezni, de majd kiderül úgy is. Eszem ágába sem jutna megtörni a csendet, legalábbis egy darabig egészen biztosan nem. Olyan kényelmes és nyugodt ott heverészni, még az sem zavar, hogy a felhők szemlélésébe jó néhány gally belelóg és zavarja a kilátást. Aztán persze elszabadulnak a gondolataim és képtelen vagyok tovább egy helyben feküdni, inkább felkelek, sóhajtok, a kérdést hallva pedig válaszolok. - Nem, nem igazán… - feleltem csendesen, biztosítva arról, hogy minden bizonnyal ugyanarra a személyre gondolunk. - Csak egy valakivel - tettem még hozzá, biztos, ami biztos alapon, aztán cska akkor fordultam felé, amikor hallottam, hogy visszadőlt. Halovány mosoly szaladt a számra, amikor ezúttal ő menekült tulajdon tenyerei mögé, de a szavait hallva sajnos nem sokáig maradt meg a görbület. - Hát azért félek, te tökfej! - sóhajtottam végül és eresztettem le egyúttal a karjaimat is, hogy mellé sétáljak, majd lehuppanjak, közvetlen a feje mellé. - Darren azt mondta, hogy ne mutatkozzunk együtt előtte és ha lehet, egy ideig még én is kerüljem. Szerintem ez rád is érvényes - fogtam rá gyengéden a csuklójára és ha nem ellenkezett, hát szépen leszedtem a mancsait az arcáról. Tagadni sem próbáltam, hogy aggódtam miatta és amiatt, mi történne, ha összefutna Ryan-nel. Minden bizonnyal semmi jó. Ugyanakkor.. Ryan oldaláról sem szerettem volna, mert tudom jól, hogy mennyire nehéz és kellemetlen lehet neki ez a helyzet és akkor arról még senki sem tud, hogy mi is történt itt az előbb a fa alatt. - Túljutunk majd ezen, oké? - jelent meg egy kedves kis biztató mosoly a képemen, ahogyan megpaskoltam a kezemben tartott kézfejét. Mondanám, hogy én majd megvédem, de kétlem, hogy Ryan ellen bármit is érnék. Most nincs más teendőnk, mint várni és titkolózni kicsit, bár ez egy farkasokkal teli házban élve bébibundásként elég nehéz feladatnak tűnik…
- Mea culpa… vágj nyakon, ha zavar, és esküszöm, rekordidő alatt leszoktatsz vele! - emeltem fel a kezeim megadóan, ahogy Payne „leteremtett”, amikor pedig még nekiáll kötekedni itt a kakasülővel, én se bírom megállni, hogy ne vágjak vissza neki. - Ha valami bazi magas torony lenne sok lépcsővel, akkor az már Rapunzel tornya lenne, mert nem hiszem, hogy bármelyik szárnyasban lenne annyi szufla, hogy felvergődik odáig. -magyaráztam komolytalanul, mielőtt megint beütött volna a csend, hogy a felhőket sasoljuk pár pillanat erejéig, amíg kicsit rendezzük a gondolatainkat a jövő kapcsán. Így legyen ötösöm a lottón! Persze, tudom, ahhoz előbb legalább szelvényt kéne vennem, mert anélkül nehezen megy, de akkor is! Ryan… Arra, hogy Payne félt, szégyenlős mosoly húzódott a képemre, valahol szívet melengető volt a tudat, hogy valóban így érez, de elég volt a kedves exére gondolnom, hogy tovaszálljon a pillanatnyi idill. - Jó, jó, mondani könnyű… de mégis hogy kivitelezzük ki? Elhiheted, hogy nem akartam elhívni iszogatni békítő szándékkal már holnap délután… De mi van, ha visszaköltözik a lakba? Akkor én meg kuncsorogjak ki egy szobát magamnak a Hotelben? Mondjuk munka miatt lehet, hogy kényelmesebb lenne, de akkor is, hiába vagyunk egy falka, nem tudom, hogy milyen szemmel néznék… Meg itt van az összes barátom, ismerősöm… itt vagy Te is… -tettem hozzá óvatosan. Nem hiszem el… miért most kellett visszajönnie azok után, hogy csak úgy eltűnt? Csak mindent felforgatott… Nem elég, hogy Payne-nel, a saját kölykével hogy kitolt vele, úgy, hogy még a párja is volt ráadásul, végképp gerinctelen húzás volt. És most, hogy végre rendeződnének a dolgok, még van képe visszaállítani és azt hinni, hogy mindent ott folytathat, ahol abbamaradt… Gusztustalan az egész. - Akkor ezek szerint megpróbáljuk? -pillantottam fel Payne-re, bár ahogy megpaskolta a kezem, azt hiszem, már választ is kaptam a kérdésemre. Hálásan elmosolyodtam, majd nyomtam egy puszit a kézfejére köszönetképpen, mielőtt hirtelen összerezzentem és pattantam volna fel ültemből. - Basszuskulcs… a szívbajt hozta rám… -szusszantam végül, amikor kiderült, hogy nem nagy a baj, csak Payne telefonját sikerült megtalálom. Vetettem egy pillantást a kijelzőjére, majd oda is nyújtottam a tulajdonosának. - Úgy tűnik, Darren keres téged. Lehet, hogy aggódik érted, hol maradsz ilyen sokáig…-találgattam, bár magam sem voltam biztos benne.
- Vigyázz, mert a végé tényleg megcsinálom - kuncogtam röviden, mert képes lettem volna rá. Bár nem mondanám magam túl agresszív alkatnak, szóval lehet nem nyaklevest kapna érte, hanem mondjuk megcsípném, de úgy istenesen, vagy valami hasonló. - Hm, Rapunzel tornya, nem is rossz ötlet. Csak kicsit meg kéne növeszteni a hajadat, most kivételesen elfogadhatjuk, hogy vörös és nem szőke. Amúgy is.. A két melled, mint a gidák, a gazella ikrei, amelyek ott legelnek a liliomok között. Szóval teljes mértékben tökéletes lennél - mértem végig gyorsan a szavaim előtt, mielőtt elmondtam volna, mit is gondolok erről a Rapunzeles dologról. Aztán csak nevetve dőltem hátra és figyeltem én is a felhőket, amíg képletesen ugyan, de meg nem jelentek fölöttünk a kis szürke változataik. - Hm… A tehenek voltaképpen vérszomjas és veszélyes állatok. Mit szólnál, ha betelepítenénk egyet a lakbéli házába? Ha visszajönne, tuti egyből menekülne is - vakargattam meg az állam, aztán sóhajtottam - Viccet félretéve.. nem tudom. Én tuti nehezen viselném nem csak a helyedben, de a magam helyében is, ha átköltöznél a hotelbe - biggyedt lejjebb a szám széle. - Majd én beszélek vele, ha esetleg visszaköltözik. Meg amúgy is. Nem igazán tartom elképzelhető megoldásnak, hogy most akkor életünk végéig kerülgetni fogjuk egymást és bujkálni előle, meg rettegésben élni, vajon mikor bukunk le előtte - csóváltam meg a fejem, mert valóban nem tartottam túl járható útnak a dolgot. Érik már amúgy is beszéd a részemről Ryan-nel, nem most, de valamikor mindenképpen tisztázni kell ezt a dolgot, mert tényleg nem egészséges ez az egész helyzet. - Mhm - bólintottam szélesedő mosollyal, a kézpuszira meg szépen e is vörösödtem. - A változás a semmiből bekövetkezik és jól gyomorszájon vág. Minden tekintetben, hol kellemes az érzés, hol kellemetlen, de.. szerintem meg fogunk birkózni vele - biztató görbület szaladt ajkaimra. Nem fogok csak azért elszalasztani valamit, mert félek az esetleges következményektől. Merthogy én is félek, de.. együtt megoldjuk majd. A telefoncsörgésre én is összerezzentem, kicsit hátrébb is hajoltam, amikor Phil hirtelen pattant fel, nehogy a végén még megint lefejeljük egymást. - Nem csak rád… - kaptam én is a szívemhez - Rossz a lelkiismeretünk - kuncogtam röviden, valamiért sokkal egyszerűbbek a dolgok, ha pozitívan állunk hozzájuk. Elvettem a telefont és felvettem, hogy hümmögések és bólogatások után gyorsan bontsam is a vonalat. - Igen, valóban aggódik, úgyhogy nem árt, ha lassan elindulunk - tápászkodtam fel én magam is, aztán leporoltam a nadrágomat meg a felsőmet is, bár fogalmam sem volt, sikerült-e megszabadulnom minden tűlevéltől és dzsundzsától. Kissé előrehajolva a hajamból is próbáltam mindent kirázni, meg az ujjaimmal fésülgetni, de nem igazán érdekelt a dolog, úgyhogy hamar fel is hagytam a próbálkozással. - Ezzel mi legyen? Szóljunk az illetékeseknek, vagy inkább tegyünk úgy, mintha nem mi lettünk volna? - böktem a fejemmel a fa tetejének irányába, ahol a sárkányrepülőnk árválkodott. Nem tudom, mit szólnának a tulajok, hogy taccsra vágtuk az egyik repülőjüket, biztos kérnének kártalanítást, vagy fene tudja. Amint letudtuk ezt a kérdést kört, tényleg ideje volt elindulunk, úgyhogy ujjaimat összefűztem az övéivel és részemről akár indulhattunk is.
// zsebi // // És ha nem volna más, akkor köszöntem szépen a játékot, imádtaaaam! //
- Úgy se fogod, nem vagy te olyan harcikakas. Ha meg igen… hát, legalább mondhatod, hogy én adtam felhatalmazást rád. -vontam vállat nevetve, ám ahogy a Rapunzel tornyán felbátorodva nekiállt itt fantáziálgatni, csak megszeppenten pislogtam rá, és inkább mukkanni sem mertem. Csak miután elhallgatott, jutalmaztam egy nyelvnyújtással, tökéletesen kifejezve a véleményemet a téma kapcsán. - Még soha senki nem szólt ilyen szépeket a melleimről. Mellesleg. -jegyzem meg komolytalanul, aztán már tenném is hozzá, hogy annak ellenére, hogy még csak nem is látta őket, aztán eszembe jut az ominózus szaunás eset, aztán inkább visszanyelem a mondandómat, mielőtt még hülyeségeket magyaráznék itt. - Akkor szerezzünk egy tehenet. Olyan kergemarhakórosat, biztos ami biztos! -adom a lovat Payne alá az újabb fantasztikus ötlete hallatán, de csak nem tart túl sokáig a komolytalankodás, evezünk ám tovább a komolyabb vizekre. - Az valóban tényleg nem megoldás hosszú távra. Meg nem azért, de őszintén… mi köze hozzá? Úgy is a nő választ, nem? Legalábbis… a mostohaanyám mindig azt mondogatta a húgaimnak, ha valami pasiügyük került szóba… -tettem hozzá némileg bizonytalanabbul, mert olyan hú-de-komoly mértékben azért sosem folytam bele ezekbe a bizonyos ügyeikbe, szóval… - Azért nem bánnám, ha most úgy egy száz évvel idősebbek lennénk, mindketten. Nem mint ha bajom lenne a kölyök léttel, de ilyen szempontból azért kicsit szívás tud lenni. -húztam el a szám, mielőtt elhessegettem volna a témát és inkább egy kézrepuszival illettem volna. - Jól van. Akkor kitartást nekünk, vagy valami olyasmit. -mosolyodtam el én is azon, hogy majd megbirkózunk ezzel az egésszel, amikor is megrezzent alattam Payne leejtett telefonja,én meg úgy pattantam fel, mint akit puskából lőttek ki. - Ha nekem mondod… de akkor nagyon rossz. -nevettem fel én is, miközben odaadtam a telefont a tulajdonosának, majd néhány lépéssel arrébb totyogtam, hogy ne zavarjam a társalgását. - Rendben, akkor induljunk… –feleltem, ám ahogy Payne az ég felé bökött, egy pillanatra mégiscsak megtorpantam… - Hát… ami azt illeti, kamu személyivel kéredzkedtünk fel eleve, hála a képességemnek, szóval én amondó vagyok, hogy tegyünk úgy, mint ha nem mi lettünk volna… Mást nem megejtünk egy rejtett számos hívást, hogy csókolom, teccik tudni, mit találtunk az erdőben kirándulva az egyik fa tetején… -dobom be a nyerő ötletem Payne számára, érdekel is most az, hogy mi van azokkal a vackokkal, amúgy se lenne pénzünk kifizetni. Meg amúgy is, van most nagyobb bajunk is, szóval inkább összekulcsoltam az ujjaimat Payne-ével, majd kéz a kézben indultunk vissza a Farkaslak felé.
// Én is köszöntem, imádtam! Bár ha a két minimazsolát összeeresztjük, abból mindig hasonló jók sülnek ki… :3 //
A környéket térképezem fel új helyeken, még akkor is, ha már előtte voltam a városban, bárhol. Keresem a szabad területeket, ahol szabadon vadászhatok, egy helyen sem akarok a tyúkszemére lépni egy falkának sem, kivéve, amikor kifejezetten akarok. Most nem akarok, mint ahogy balhét sem, egyik felem sem. Keresek egy megfelelő rejtekhelyet, ahol nem kapják szét a ruhámat, miközben farkasbundában vágtázok és szaglászok, értek már meglepetések, jó párszor. A legkínosabb jelenet egy kisiskolás csoporttal esett összefutásom volt. Ők futottak belém, Ádám-kosztümben kerestem a ruhámat, mint kiderült, az erdő kedves, kisebb méretű lakói alkalmasnak találták téli szállásukhoz, szag ide vagy oda, és lenyúlták, a bakancsomat hagyták meg. A lázas keresgélés közben láttak meg, időm nem volt átváltozni és elbújni, ki is hívták az erdészeket, szatírt kiáltva. Életemben annyi gyereksikítást nem hallottam addig a fél másodpercig, amíg rá nem jöttem, hogy a naturisztikus szemléletmód jelenleg elég látványos rajtam. Beugrottam a bokrok közé, elfeledkezve emberbőrömről, mindent mondtam, csak szépeket nem, annyira szétkapta a bőröm az elém kerülő bokoráradat, mire elég messze inaltam tőlük, hogy át tudjak változni. Most is alaposan kikerestem a megfelelő helyet, ahol nem látnak meg, és el sem viszik a kedves itt élők a ruhámat. Tervem mindig az után épül ki az itt élő fajtársaimmal kapcsolatban, amikor már eleget tudok ahhoz, hogy fel is vegyem velük a kapcsolatot. Néhán helyen ezt jó szemmel nem nézték, fülem-farkam behúzva meg fusson az a nyúl, akit vacsorára megeszek, és időbe került elrendezni a kezdeti szerencsétlenül elsült nyitást. Most a határok feltérképezése jön, ha vadászok, nem akkor szándékszom beléjük futni. Egy nyúl látta kárát, nem volt elég fürge az elfutáshoz, kedvemre ugráltam körbe, hol ide, hol oda toppanva körülötte. Az adrenalin édesíti a húst, húztam egy kicsit a játékot. Ezzel együtt fordulhattam is vissza, elég messze kóboroltam el az erdő borította hegyoldaltól, ahová a ruhákat tettem, mára amúgy is láttam eleget. Kerülő úton térek vissza, minél nagyobb területet fel akarok fedezni a körbejárások alkalmával, ugyanezt teszem a várossal is. Szinte egyáltalán nem ismerem már ezt a helyet, elég sok évtized homokszeme lepergett azóta, hogy a levegőbe emelkedtünk innen, a köztes időkben is a táborban maradtunk. Az irányt, a napszöget és a szagokat követve visszajutok a helyre, ahová tettem a cuccaim. És nincsenek sehol. Most lesz elég érdekes visszatrappolni a városba, és választhatok, vagy itt is szatírnak fognak nézni és megkérdőjelezik elmeállapotomat, és egészen biztos vagyok benne, hogy kedvesen kidobják a szűrömet napozni, tartva attól, hogy híre megy ennek a dolognak. Vagy megpróbálok feljutni kétlábon vagy négy mancson a tűzlépcsőn vagy ereszcsatornán, akármi is van és betörni a saját szobámba, majd átöltözve onnan ki, hogy panaszt emeljek a kitört ablakért. És most még a bakancsom sincs meg. Az nem lehet, hogy rossz helyen keresem, az orrom ritkán csal meg. Muszáj leszek körbejárni a környéket, bízom abban, hogy az előbb végiggondolt lehetséges végkimenetel egyikére sem kerül sor.
Jó gyerek vagyok, de tényleg! Victornak egy szava sem lehet mostanában, leszámítva a múltkori kis találkozómat Manech-kel, glóriát lehetne rajzolni a fejem fölé. Ami valljuk be, marha unalmas. Egyedül vadászni sem izgalmasabb, vagy érdekesebb, de Payne dolgozik, a többiek a dolguk után futkosnak, így én elhagyatott és magányos vagyok. Szipp. Meg éhes. Lusta voltam összeütni valamit, emellett hiányzott már egy kiadósabb testmozgás, így elmentem felhajtani a nekem tetsző vadat. A hátizsákba gyömöszölt ruháimat az egyik faházban hagytam még a nemzetipark határában, Will úgyse nyúlja le, annyira pedig nem szélsőséges az időjárás, hogy egy hirtelen hóvihar oda kényszerítsen pár túrázót. Nem akartam belsőbb területen hagyni a cuccomat, mert cseppet sem hiányzott, hogy véletlenül is meglásson egy-két ember. Illegetem én magamat előttük, nekem nem probléma, sem emberként, sem farkasként, ám utóbbi miatt már volt, hogy Őrzőt kellett hívni emléktörlésért. Nem minden nap látni fülbevalós, tetovált bal mellsőlábú farkast, mondjuk így. Rettentesen könnyű beazonosítani, a kezdő Tanonc is simán felismer, ami egyáltalán nem zavar, ellenkezőleg. Az állatokat pedig nem izgatja, mi van rajtam, az sokkal inkább, ha vacsorának nézem őket. Farkasomnagy kegyesen méltóztatott átvenni a helyem, fagyos energiái körbeöleltek minket. Semmit sem kapkodott el, az övé volt a terep, hát ennek a tudatlan a kényelmében indult meg.
Futottam. Semmit sem üldöztem, az éhség elmaradt mögöttem, csak a rohanás öröme maradt, ahogy könnyedén kerülgettem a fákat, ugrottam át egy-két bokrot és követtem szórakozottan néha a medvecsapásokat. Kívül jártam már a falka vadászterületén, éppen ezért figyelmesebb is lettem, bár a vágtán nem lassítottam. Akkor torpantam meg, amikor idegen szagot éreztem. Nem lepett meg, itt már sokkal nagyobb eséllyel botlottam kóborokba, mint a territóriumunkon belül. Kíváncsian szimatoltam a levegőbe, és vettem az irányt a tompa szag forrása felé, hogy aztán pár percig a magára hagyott ruhákat és lábbelit szaglásszam. Hím, egészen friss a környéken, a ruhák pedig már nem őrizték teste hőjét, vagyis rég hagyhatta itt őket. Az elrendezésből ítélve nem spontán alakváltás avgy menekülés volt, hanem hasonlóképp előre eltervezett portya, mint az enyém. Szemtelenség csillant bennem. Ahogy emberként a farkasom arroganciája, úgy farkasként emberi zsiványságom villant fel itt-ott, helyzete válogatta. A lehetőség túl csábító volt, az ötlet megfogant, így már markoltam is fel agyaraim közé a cuccokat, hogy kereket oldjak velük. Nem rohantam gyorsan, eszemben sem volt tényleges nemlógni a göncökkel, van saját ruhatáram. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy a másik miképp fog majd reagálni, éppen ezért hagytam meg neki csörtetésem nyomait. Hogy mi lesz, ha egy agresszív, háromszázas, domináns tank, aki a görbült hajszálért is minimum kizsigerel, az majd akkor válik el, ha színre lép. Majd megoldom valahogy, felesleges lenne előre paráznom. Egy kisebb patakig galoppozta, annak a partjára pakoltam le a "zsákmányt", majd lefetyeltem egy keveset a hűs vízből. Más bakancsa volt a számban, könyörgöm! Ki tudja, mikor mosott utoljára lábat! Megráztam magam és leheveredtem. Pofátlan nyugalommal vártam a másik hímet, legalább úgy, mintha régi cimbora lenne.
Felhúzom az ínyem, ahogy megérzem az idegen farkas illatot, mormogva szusszantok, majd mintha tüsszentenék egyet, megrázom a fejem. Akárki lehet, aki erre járt, és feltehetően lenyúlta a cuccaim, biztos kiváló tréfának tartotta. Fejem feltartva szaglászok a levegőbe a ruhák volt helye felett, majd körbe, keresve, merre tart a nyom. Kapjam a mancsaim közé, eljáratom vele a táncát. Csapda is lehet, olyan helyre csalogatva, ahol többen várhatnak rám, még csak egy szagot fogtam be, nem árt résen lennem. Végigpörgetem a lehetséges változatokat a fejemben, mégis az ösztöneim által vezérelve, az emberi döntés előtt nekiindulok, a szag után. Kedves megjegyzést fűzők a tettéhez, mégis hagyom, jóval többször mentette meg az irhánkat, saját forrófejűségemhez kellő ösztön és érzékelés nem jár, ebben acsarogva engedem át a vezetését, a büszkeségem éppen akkora, mint az övé. Követem a szagot és a nyomokat, a dühöngésem és morgásom átvált kíváncsiságba. Elpusztítani bárkit könnyű, ha akarták volna, már megtették volna, vagy éppen most tervezik. Nyúlként nem fogok elillanni előlük, gyáva sosem voltam. Szemmel és füllel tartom a környezetet, meglepetés esetén tudjak reagálni, a lehető leggyorsabban, ez nagyon felélénkít, adrenalint pumpál belém, újabb adaggal. A patak partjához jutva indulok tovább a szagot követve, már egészen friss a szag és nyom is. Hirtelen kapom fel a fejem, és pillantom meg a ruhám bitorlóját. Orrom mozgásáról tudni, szagokat gyűjt be, keresve, vannak-e társai a hímnek, levenni viszont nem tudom a tekintetem fajtársamról. Erőfeszítésbe kerül, hogy a röhögést visszatartsam, végül farkas módjára tör ki belőlem, prüszköléssel, fejrázással. Tetoválás nyoma, ékszerek látványa szokatlan benyomást ad a farkas alakhoz és bundához, nem bírom visszatartani a kirobbanó nevetést, ha ezért nekem esik, tegye, a jókedvű röhögés akkor is kifakad belőlem. Tisztes távolságban állok meg tőle, küzdelem esetén pillanatok alatt áthidalható, az otthonos fetrengésből úgy veszem, elég régóta élhet a környéken, esetleg hasonló jelleművel van dolgom, mint magam. Pajzsom leengedve közlekedtem idáig is, megmutatva ki és mi vagyok, legfőképpen lustaságból vagy éppen kivagyiságból, ezt magamnak sem akarom bevallani. ~ Egyedi a külsőd, megleptél vele. ~ már ha eljutnak hozzá a gondolataim. Lehet, hogy ez volt életem utolsó megjegyzése, elvégre a nyugalom bármikor heves viharrá alakulhat, nem szokásom meghazudtolni egyik énem jellemét sem. ~ A ruháimon fetrengsz. ~ ami közben más szagát veszi át, ingerelni fogja farkasomat egészen a szállodáig, ott egészen biztos vagyok benne, le fogom magamról tépni, az is lehet, hogy bevállalom a naturisztikus oldalamat, vállalva a következményeket. ~ Idevalósi vagy? Biztos nem láttalak még, Anchorageből érkeztem. ~reakciójától függetlenül teszem fel a kérdést, feldobom az orrom a levegőbe, rövid időre. Nem fogom megmondani egyből a nevem, ismerkedésnek megteszi, a ruháimról meg jó volna, ha leszállna végre, átveszi a szagát.
Kezdőlap
//
