Egy kissé megleptek szavai. Bár tény, hogy amit mondd, azt talán így kellene felfognom. De ne mondja nekem senki, hogy a romos épületek mélyén rettegő anya karjaiban a síró gyermek megérdemli a halált. Én mégis megöltem. Miért? Mert a Bestiám ölt. Nincs miattuk lelkiismeret furdalásom, és a kölyök szavaival most úgy érezhetném, hogy a háború nyomoraitól mentettem meg két lelket. Tény, volt akinek áldás lehetett, hogy megöltem, volt aki megérdemelte, de akadt bizonyára olyan is, akit vártak oda haza. De semmi ilyen nemesi gondolat, sem semmi nem fordul meg a fejemben. Fenevad vagyok. Ölök, gyilkolok. Sok mindenben hittem már, hiszek, és sok gondolat van, ami ha úgy tetszik nemes. De a gyilkosság, ha kioltasz egy életet. Abban semmi nincs. Kötheted bármihez. Ez csak puszta, természettel járó tény. Ahogy az, hogy egy csecsemőt egy anya kihord, és megszül, ahogy az, hogy ha elveszel, adnod is kell. Úgy egy Vérfarkasnak ugyanilyen természetes, hogy ölnie kell. Nem azért, hogy másokon segítsen. Hanem azért, mert Vérre szomjazó dög. Tény. Semmi több.
Nevetésére elmosolyodok.
- Most nevetsz, de volt időszak, mikor tényleg hordanom kellett ilyesmit. Fuh, rühelltem! De még jó, hogy olyan társaságban voltam akkor, akiknek nem tűnt fel, hogy szegecses nyakörvet hordok.

Az eső olyan, mintha minden eddigi bűnömet elmosná. Nem úgy érzem, hogy feloldozást nyerek, csupán azt, hogy a vér bűzöm eltűnik egy időre. A testemről és a lelkemről is. S ez a lány hozta el ezt az esőt. Meglepetésemre nem húzódik el, sőt még inkább nyakam köré fonja kezeit. Mozdulatai ösztönösen hatnak, hullámai körbefonják az enyéimet. S viszonozza csókomat.
Már nincs bennem, hogy elhúzódjak, most már tudom azt, amit tudnom kell. Gyengéd táncra hívja nyelvem az övét, s közben óvatosan eldőlök vele a sáros földön. Mindvégig tartom magamhoz, s mikor elfekszik alattam, gyengéden végigsimítok a derekán. Érzem, ahogy a vízcseppek erősen koppannak a hátamon.
Nem érdekel, mit mondana erre a társadalom, nem érdekel, hogy a test és az idő zárja béklyóban tart minket. Most mondhatnám erre, hogy voltak olyan évek, mikor a halandók 13-14 éves leányokat dugtak 50-60 éves férfiak ágyába. Egy csöppet sem izgat mások véleménye. Az számít, amit érzek. Amit cselekszem. A lelke az enyém, ahogy az én lelkem az övé. Ez számít, semmi más. Számtalan nő volt már velem, voltam talán szerelmes is az éveim alatt. De ezt az érzést, amit a lány gyújtott bennem, nem lehet szavakkal leírni. Ezt érezni kell. Nem félek attól, mit vállalunk magunkra ezzel, a lényeg csupán az, hogy most itt van velem.
Fenevadam morogva öleli át a kölyköt. Gyengéden, óvón viseltet iránta. Tartom magam, hogy ne egész testsúllyal nehezedjek a lányra, s elkap a hév, mire a csípőmmel gyengéden a lányhoz dörgölőzöm, így adva a tudtára, hogy egy kissé (fel)izgatta a fantáziám.
De még mielőtt teljesen elszaladna velem a farkas, elszakadok puha ajkaitól, mélyeket lélegezve emelem fel a fejem, hogy az esőcseppek józanítóan hassanak érzékeimre. Utána lenézek a lányra, szemeit fürkészem. Ismét közelebb hajolok hozzá, arcom az ő arcához simul. Lehunyom a szemem.
Teste forrósága szinte égeti a mellkasom. Ujjaim az övébe fonódnak, de váratlanul Morrighan károgása szakít ki a pillanatból. Nem maradhatunk...
Csendben nézem szemeit, végül feltérdelek, s aztán fel is állok. Kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem, s ha ez sikerült, utána visszavezetem a fához, ahol Morrighan csücsül. De minden egyes mozdulatom olyan, mint egy lassított felvétel, nem akarok sietni, és nem is teszem. A kölyökkel maradnék még. Egy darabig szótlan vagyok, s mikor a fához érünk, a törzs alatt a vékony anyagú szakadt bőr anyagot felveszem a földről, amibe a botok voltak tekerve. Ráterítem a kölyök vállára, és megsimítom az arcát. Morrighan a lány vállára röppen, és boldogan simul a lányhoz, mintha minden, ami itt történt, teljesen megértené, és normális dolog volna.
- Eső! Esőőő! - kiáltja, majd tovább bújik a kölyökhöz.
Csendben figyelem őket, majd eltűröm a vizes loboncom, hogy összefogjam egy gyors mozdulattal. Nem zavar a hideg, sem az, hogy vizes vagyok, a lány jelenlététől még mindig lángol a vérem.
- Ideje haza menni mindkettőnknek. - mondtam.
Lehajolok bodhranomért,ha nem kezd el ellenkezni, s a többi magammal hozott holmimért. Megvárom, míg ő is összeszedi társát. Hangszere még mindig vibrál, s én csak mosolyogva nézem, ahogy magához öleli megszületett barátját. Utána kinyújtom felé a kezem, s ha megfogja, elindulok vele kézen fogva az erdőn át, a zuhogó esőben. Mire kiérünk az erdő széléhez, már a vihar is kiadja a haragját, s már csak simogatóan szemerkél. Egészen az erdő széléig kísérem, ahonnan már látni az utat, és a város távoli, éjszakai fényeit is. Innen már boldogulni fog.
Megállok a fák közt, majd lenézek a lány szemeibe. Óvatosan leveszem a válláról a ruhát, majd a botokra tekerem.
Lehajolok hozzá, s gyengéden megcsókolom, ha engedi, s megsimítom az arcát. Az eső friss levegője, s hidege, józanítóan hat érzékeimre, de a lány közelsége ugyanakkor megrészegít.
- Hamarosan újra találkozunk! Addig pedig jóéjt kölyök! - suttogom ajkaiba, ahogy elszakadok tőle. Morrighan károg egyet köszönésképp, majd a vállamra röppen, s onnan figyeli a lányt. Farkasom felmorran, ahogy a kölyök elindul, én pedig mérhetetlen űrt a lelkemben, ahogy távolodni kezd tőlem. Még sokáig állok a fák takarásában, figyelem ahogy a város felé sétál, később már fut. Gondolataim kavarognak, akár az orkán, legszívesebben felvonyítanék, de csak mellkasom előtt összefonom a kezeimet, majd nekitámaszkodva a vizes fának, hallgatom az eső hangjait. Végig gondolom az éjszaka történteket, az érzéseket. Oly sokáig vagyok elmerülve gondolataimban, hogy arra leszek figyelmes, hogy Morrighan a szárnya alá dugva fejét, szunyókál, s az ég pereme a város mögött egyre vörösödik. Halkan némán mozdulok, s indulok végül el a magam territóriuma felé.

/Köszönöm a játékot! //

Látja, hogy a férfit meglepi az, amit mond, pedig annyira egyértelmű az egész. Nincsenek véletlenek, nincs olyan, hogy azért kell halnia valakinek, mert úgy hozza a sors, rossz helyen van rossz időben. Mindegyik valaminek a következménye, csak azt a mai ember nem képes ésszel felfogni, mert elfeledte már a tudást, azt, hogy mit hordoz magában előző életeiből.
Nem fejti ki jobban, mire gondol, majd egyszer talán, de egészen más a meglátása erről is, mint az megszokott lenne, vagy várható.
A halál gondolata nem rémiszti, az csak egy állomás, de ezt biztos, hogy a férfi is tudja, sőt, ezért felesleges ragozni. A nyakörvre először elcsodálkozik, aztán nevetni kezd ismét.
-Miért? Rákérdeztek volna, azt mondod, új szokás, amire még nem érett meg a társadalom.
A nagy reformereket csak az utókor értékeli, nincs ezzel semmi baj, de azért szívesen megnézte volna a férfit szöges nyakörvvel. A külsejéhez simán passzolna, őt aztán ez nem botránkoztatja meg.

Annyira irreálisnak hat ez az egész, pár nappal ezelőtt csak remélte, hogy a megérzése ismét helyesnek bizonyult, és most olyan automatikusan, ösztönösen csókolja meg ezt a férfit, hogy csak na. Nincsen szüksége semmiféle bizonyítékra, sem a szavakra, a történtek megadták a választ, nem is kell keresgélni, kutatni.
A rituálé mindenre rávilágított, ismerik egymást, akkor is, ha most még nincsenek is teljesen a tudatában, mennyire, mégis érzik, mindketten. A furcsa játék, amit a sors játszik velük, hiszen ő még kölyök, szinte gyerek, míg a férfi meglett hím, és nekik ezt kell áthidalniuk, legyőzniük.
Bár már megtették, hiszen egymás karjaiban fekszenek, kit érdekel az eső és a sár, amikor megtalálták elveszett felüket, és most már egésszé válhatnak. Az a csók édes, és ösztönösen válaszol rá, holott ebben az életében még sosem mélyedt bele ilyesmibe, mégis megy minden, mint a karikacsapás.
Meg kellene rémülnie attól, amit a férfi tesz, de boldogan öleli magához a földön, öleli a nyakát, és akkor sem engedi el teljesen, amikor kicsit elhúzódik tőle. Újból végigsimít az arcán, bizsereg a tenyere, megszokott mozdulatok ezek, mintha ez mindig is így lett volna köztük. Az arcát a férfiéhoz nyomja, és egy gyengéd csókot lehel rá, kiteljesedett és boldog. Ragyog az arca, csillognak a szemei, hazaért, vagyis megtalálta az elveszett társát, akit ki tudja, mióta kereshetett már.
Morrighan károgására elneveti magát, és megfogja a segítő kezet, hogy utána a fához sétáljanak. Nem akar még menni, most, hogy mindent megértett, most, hogy végre egésznek érzi magát, menniük kell.
Megsimogatja a varjút is, aki meglepő módon hagyja, és még bele is simul a tenyerébe. Ő tudja, mindvégig tudta azt, amire ők maguk most kezdenek rádöbbenni, vagy most kezdenek megérteni. Érdekes madár, mondta, hogy okos, és minden egyes alkalommal be is bizonyítja. A bőrre nem lenne szüksége, mégis mosolyogva fogadja, és gyorsan összeszedi a cuccait, de a dobot magához öleli.
-Kár, szívesen maradnék még.
Tudja, hogy menni kell, nem akar botrányt sem, és megígérte, hogy siet, tehát tényleg ideje indulniuk. Megfogja a férfi kezét, nem siet a sétával, nincsen kedve hozzá. Az erdő szélénél megáll, ismét a férfire pillant, azokba a szemekbe, amiket végre megtalált, amik nem is tartozhatnak máshoz.
Egy időben mozdul vele, amikor Natan lehajol, ő enyhén lábujjhegyre áll, hogy ismét megcsókolhassa, ismét érinthesse az arcát.
-Nagyon remélem. Jó éjt!
Búcsúzóul Morrighan is kap egy simogatást, és ha engedi, még egy puszit is, aztán sietősen indul el visszafelé, a végén pedig fut, hogy minél előbb visszaérjen a kísérőjéhez. Boldog, és ugyan alig váltak el egymáshoz, szíve szerint fordulna vissza, hogy az a hamarosan már most legyen, de várnia kell. Ha ennyi ideig képes volt rá, akkor ez a kicsi már nem számít.
Józan ésszel most össze kellene kavarodnia, de ez az érzés hiányzik belőle, és nem is akarja megérteni, hogy miért így és miért most kellett ennek megtörténnie. Egyszerűen csak örül annak, hogy így alakult, és megtalálta a társát.

//Én is köszönöm. //

[ Allison  - Még a hotel aulájában ]

Testőrként néhanapján bevállalok egy-egy falkatagot, bár ez kimerül abban, hogy elkísérhet az edzésre. Szegény Bells nem örül csak ennek, a számára külön munka gyártásban profi vagyok lassan. Allisonban van lehetőség, csak még nem tudja. Mindig azt vallottam, hogy a vérvonal nem indokolja az edzés hiányát, egy alap erőnléti szintet meg kell tartani. Késő éjszaka volt, amikor kipattantam az ágyból és felvertem Allisont. Rajtam már futócipő és kényelmes tréningruha volt, de neki nem mondtam meg mit vegyen fel. Akadt már aki rosszul választott ruhát és megjárta... Odalent vártam a recepció előtt, és mikor megérkezett egész egyszerűen közöltem vele, hogy bemelegítésnek elsétálunk, kocogunk, futunk az erdős hegyoldalig. Reggelre kényelmesen odaérünk. Nem tudom mire számított, de tőlem ennél csak rosszabbat várhat. Estére valószínűleg én fogom hazacipelni, bár még okozhat meglepetést. Sohasem volt alkalmam összecsapni vele, így nem tudhatom, mi lakozik benne. Kíváncsian vártam...az edzés nekem is kapóra jött, egyedül nem szeretek menni, a többiekkel meg már volt szerencsém találkozni, hol itt, hol az edzőteremben. A friss hús mindig ízletesebb.
Amennyiben nem kötekszik, nem nyávog a séta miatt előzékenyen mutatok a hotel ajtaja felé.

(Colette -Még a hotel aulájban)

Nem tudok aludni, csak az ágyban forgolodom. Próbáltam már, hogy ki szellőztetek, de a mai napon az sem használ. A hátam mögül, az ajtó kivágodását hallom, és egy ismerős hangot hallokmeg. Colette az, az egyik testőr. Hív egy kis sétára az erdőbe. Gyorsan ki pattanok az ágyból, és ezzel Siriust is fel keltem, aki helyettem is jól aludt. Sirius rám ugat, amint látja, hogy készülök. Gyorsan öltözöm fel, egy hosszú nadrág, pulover, túra bakancs. Még a táskába is be pakolok Siriusnak, akit csak nem hagyok itt egyedül.
~ A séta végén hátha jóbban fogok tudni aludni.~ Gondolom magamban, és veszem Sirius pórázát, hogy ne kószáljonel. Lent az aulában, Már Colette is vár minket. Ha kérdőn nézne, mondom neki.
- Őt is hozom magammal, remélem nem gond. Úgysem akarom őt egyedül itt hagyni. - Mondom, aztán várom a reakcióját.
- És, úgy is végig pórázon lesz, szerintem nem lesz vele gond.
Folytatom a mondatomat. Bár lehet, hogy neki aztán úgy is mindegy. Meg tudom, hogy hova is megyünk Colettel, én erre csak bolintani tudok.
- Akkor, gondolom mehetünk is. - Mondom, és Colette az ajtó felé mutat, hogy menjünk előre.
- Gyere Sirius megyünk. - Mondom a német juhásznak, és indulunk az ajtónki. Kilépve az utcára, meg érzem a hideget, de nem foglalkozom vele.

Még ki sem kell lépnem a hotelből, hogy akivel szembe találkozok, tudja, jobb, ha most egy pisszenést nem ejt, nem hogy megszólaljon, mert akkor harapok. Nagyot.
A saját kölyköm után indulok, ha már amúgy is edzeni indult Allisonnal, akkor legyen csak edzés, na de hogy egy négylábú kutya van a társaságukban, az több, mint nonszensz.
Dühösen vágom be a kocsi ajtaját, sétál addig az, akinek hat anyja volt, a szagukat tudom követni, így a hegyoldalon kötök ki, ahogyan ők is. Újabb dühös ajtóbevágás, nem titkolom, hogy érkezem, nincs miért titkolnom, pláne, hogy a végén "kedélyesen" rámorgok a kutyára figyelmeztetőleg, közelembe ne jöjjön, mert akkor kettéharapom.
-Hölgyeim! Veled amúgy is beszédem van, Colette. Lássuk az edzést!
Cinikus állat vagyok, főleg, hogy míg ők gyalogoltak, én kocsival jöttem, na de hol érdekel? Hiba lenne leírni csak azért, mert nem futottam, sőt. A kölyköm érezheti rajtam, igencsak paprikás hangulatban vagyok, és ha valaki, hát ő tudja, ilyenkor jobb, ha nem feszíti senki sem a húrt.

Jelenleg nem én vagyok az első számú kedvenc, érthető okokból. Sejtettem, hogy előbb utóbb elő fog szedni az Öreg, de azt nem gondoltam pont most. Éreztem a jelenlétét, sosem titkolta, előttem fölösleges is lett volna. Valamelyest megértem a dühét, ugyanakkor én is haragszom rá. Nagyon remélem, hogy nem ingott meg a bizalma és nem tart kezdő kis fruskának. A szemében örök kölyök vagyok, de igazán megérthetné már, hogy az Ő kölyke, az Ő nevelése, tudja hol a helye, tudja, mi a dolga. Allison talán észre sem vette: egyre gyakrabban hagyom magam mögött, fejben én már rég másra koncentrálok, nem az Ő edzésére. Eszem ágában sincs elfutni a felelősség alól, még úgysem, hogy tudom jobb lesz befogni a számat, de ha kell szembe megyek az Apámmal, és nem azért hogy Natant vagy magamat védjem.
- Dante...micsoda meglepetés - az is lehet, hogy nem kellett volna ezt így odavetnem neki. A meglepetés vendégre Allison nyilván nem számított, meg arra sem, hogy egy hirtelen mozdulattal mellette termek és állkapcson vágom úgy, hogy a földre zuhanjon.
- Állj fel Allison, egy ilyen csapást meg kell tanulnod kivédeni, megértetted? - ráförmedek, fölé hajolok, nézem a csörgedező vérpatakot a szája szélén. Közelében sem jártam annak, hogy minden erőmet beleöljem ebbe az ütésbe, de Dante már érzi, hogy legbelül én is fortyogok, amiért kételkedik bennem. Allisont egy kézzel már cibálom is fel a földről, ha nem mozdul. Jobb lesz ügyeskednie, különben Bells darabjaira hullva kapja meg.

Fel tünik, hogy Colette felgyórsist csak még azt nem, hogy pontosan milyért is. Miután meg érkezünk, én Siriust ki kötöm egy közeli fához. Az is csak akkor esikle, hogy Colette milyértis gyorsitott fel, mikor is egy ismerős hang szólalmeg mögöttem.
~ Király, remek nézőkről nem volt szó. Ha ezt tudom, én is hívhadtam volna valakit. ~ Gondolom magamban, és hirtelen egy nagy ütés veszle a lábamról. Majd, rám förmed. Érzem ahogyan a meleg vérem végig folyik az államon, én pedig le tőrlöm.
- Tökéletesen meg értettem. - Válaszólok, és elkezdek fel tápászkodni a földröl. Hirtelen meg érzem, hogy Colette is be segít egy kicsit.
- Kösz, de egyedül is megy a dolog. - Mondom neki, miközben ökölbe szorított kezemet a gyomorszája felé lenditem. Ha sikerül be vinnem, talán el is enged, én pedig fel emelt kezekkel alap pozicióba vágom magam, és úgy várom a következő támadást. Ha a tervem nem sikerült, mással még mindig probálkozhatok.

Allison érzékei több mint jók, de ahhoz kevés az ereje, hogy megingasson. Szándékosan nem hárítom az ütést, meggörnyedek ugyan, de túl is lépek a gyomortájéki szurkálódáson.
- Ha valaki kicsit ellenállóbb nálad, mint most én, akkor ezzel nem mész semmire, sőt, felkínálod magad és nyertél egy kifacsart vállat vagy egy eltört kezet. Gondolkodj Allison, érezz...ne csak üss... - szép lassan körbe sétálom , látszólag eszem ágában sincs hozzáérni. Valójában egy óvatlan pillanatban kirúgom alóla a lábát, így vagy a fenekére esik vagy eldől, mindenesetre megkapja a kellő lökést, hogy a földön heverjen. Bármit reagál már lendül is lábam legalsó bordájának íve alá, de csak óvatosan. Piszkosul fáj, de komoly baja nem lesz. Dante tudja, hogy bár Allisonra figyelek, mégis Őt ostromlom folyamatosan, hozzá szólok, hangom erélyesen csattan.
- Nem akarsz meghallgatni? Engem? - az a baj, hogy pont Ő nem ostoba, tökéletesen tudja, mikor gyengülök el, hisz a kölyke vagyok. Nem fog meghallgatni, mert jobban tudja miről van szó, mint én magam. Nyilván Rayből is kiszedte, hogy járőrözés alatt egy magányost hoztam a hotelba, aki nemcsak egy tetoválással ajándékozott meg, hanem saját magával is. Az pedig, hogy mindketten érezni véltünk valamit, amit nem lenne szabad csak Ray érzékelhette az ajtóban.

Egy szó nélkül nézem végig a viaskodásnak nem nevezhető valamit, azaz azt, ahogy Col egyszerűen leüti a fiatal nőstényt. Nesze neked edzés, tényleg megéri, ha olyan alapok nincsenek meg, amiknek már rég rögződnie kellett volna. Allison Black, aki Chicagóban is már ott volt, felderítő, vagyis nem harcos, nem végrehajtó, nem testőr, egészen más a feladata.
Az eszéből kell élnie, nem az erejéből, persze az nem árt, ha megvédi magát, amikor kell. A visszatámadásokra bólintok, végül magam lépek közbe.
-Örvendek, Colette, ha meglepetést okoz az, ha megjelenek, de ha valamit nem tűrök el, az az, ha valaki felelőtlenül lép meg valamit... többek között.
A kölyköm tudja, mire gondolok, bár rébuszokban beszélek, hiszen ehhez Allisonnak köze nincs, nem rá tartozik.A "harcukat" elnézve ebből maximum verés lesz, nem egyéb, így jobb ha véget vetek ennek az egésznek.
-Mi az, amit nem vesz egyikőtök sem figyelembe? Allison nem harcos, Colette, tőle nem várhatod el, hogy úgy küzdjön, ahogyan te megtanultad... de... ha okos, akkor lazán leterít, hiszen nem minden az erő.
A mozdulataid kiszámíthatóak voltak, ha figyel, játszi könnyedséggel védi. Amit nem értek, az az, hogy miért nem váltasz, Allison? Elég csak egy karmos mancs, ha arról van szó, ki mondta, hogy így kell harcolni?
És abban a pillanatban be is mutatom Colette-en, karom immáron mancsként funkcionál, és sértem fel a hasa tájékán, ahogyan az kell. A többi mondandómat mentálisan közvetítem a kölykömnek.
~Mit kellene meghallgatnom, Colette? Azt, hogy első találkozás után odadobtad magad egy kóbornak, mint holmi ribanc? Testőrként? Az a szerencséd, hogy Castor tud a kis mókádról, mert ha nem így lenne, magam intéznélek el, tehát nála lesz jelenésed. Veszélybe sodortad a falkát, a családodat, mert fontosabbnak tartottál egy kóbort, mint a saját feladatodat. A legjobb, amit ebből az egészből kihozhatsz, hogy minimálisan ráveszed a csatlakozásra, különben vége a dalnak, már ha... valóban megéri az... "áldozatot"... amit hoztál.
Nem kímélem a kölykömet, nincs miért, nem erre tanítottam, nem így tanítottam, és mondhatni, a pofámról ég a bőr, hogy pont a saját vérem az, aki szembe köpi mindazt, amit amúgy kívülről fúj. Csalódás, olyan csalódás, amit nem két perc lesz helyrehozni. Bízom benne, a józan ítélőképességében is, hiszen nem véletlenül koptatjuk egymás idegeit ennyi ideje együtt, és nagyon, de nagyon remélem, hogy nyomós indokkal áll elő, miért is rohant rögtön egy magányos, számunkra névtelen senki karjaiba az első adandó alkalommal.

Az ütésem láthatóan nem ért semmit Colette nél, még mindig engem fog, és közben hallom, hogy ismét nekem magyaráz. Próbálok a szavaira összpontosítani, de mivel még mindig a hajamat fogja, kissé az is lefoglal. Majd körbe jár engem, és hírtelen döbbenten veszem észre, hogy már a földön vagyok megint, ráadásul hason. A nő nek, nem volt elég, hogy ismét a földön vagyok, de még egy rúgást is érzek a bordámnál. Erre csak felszisszenek, és gurulni kezdek, hogy távol legyek tőle. És csak aztán állok fel megint. Colette pedig az apjához beszél. Aki szintén mond valamit, csak én nem értem. Aztán, jön is az okítás, hogy én nem vagyok harcos, meg hogy könnyedén védhetnék is.
– Az edzés az emberi alakomnak kell, nem pedig a farkas alakomnak. Így tehát logikus hogy nem váltok. És különben is majd váltok alakot, ha Colette is vált előbb nem.
Közlöm a dolgot, Dantéval és közben nézem, hogy mit is csinál a kölykével. Hosszas csönd mi alatt én végig gondolhatom a következő lépésemet. Szétnézek a helyszínen, hátha találok valamit, amit az előnyömre fordíthatok. Talán, felkapok egy nagy fadarabot, és azzal próbálom meg a földre vinni.

Kilaun és Keelut

A fejemben kipipáltam egy újabb zónát, amikor elsétáltam az ismerősnek ható terepen. A nap hidegen világított odafent... gondolom, mert a fák miatt aztán marhára nem láttam fel jódarabig. A szokványos járőrözésemet töltöttem éppen, naponta kétszer-háromszor meg kellett ismételnünk. Sokak nem tudnak jelezni nekünk, hogy bajba kerülnek... ami eléggé idegesítő úgy, hogy meg van szabva: soha, senki nem mehet a hegyi ösvényekre behangolt walkie-talkie nélkül! Aham, ahogyan azt Móricka elképzeli, mindig vannak olyan lököttek, akik nem hajlandóak betartani a szabályt és ,,óóó, ugyan, mi történhet alapon" elindulnak... hogy a nyakuk nyúljon meg. Az ilyeneket cibáljuk el végül hullazsákban, a család meg morog és perrel fenyegetőzik, amiért nem végezzünk a dolgunkat. Aha, mint ha mi tehetnénk róla, hogy ilyen idióta csemetéik vannak. Barmok... ah, jól van Nicho, nyugi, nyugi, mielőtt még nekimész egy fának.

Éppen átléptem a következő zónába, amikor egy tompa puffanást, majd egy hátborzongató reccsenést hallottam. Normál emberként talán nem hallom meg, de vérfarkasként igen. Kapásból rohanni kezdtem a színhely felé... s közben éreztem, ahogyan elkezd terjengeni a vérszag a levegőben.
~Hmmm... vacsiii.~
,,Aha, szeretnéd!"
Jókora távolságot tettem meg erőltetett menetben, mire odaértem a színhelyre... s legszívesebben egy akkorát káromkodtam volna, hogy megindítom a lavinát vele az egész hegységben. Két halott feküdt előttem a hóban, láthatóan a zuhanás végzett velük... olyan abnormális pózokba voltak csavarodva, hogy félre sem lehet ismerni. Le se guggoltam, hogy megvizsgáljam őket. Nem érzékeltem bennük az életet, bár a nő teste frissebbnek tűnt. Pontosabban... leguggoltam végül... csak nem vizsgálat szempontjából.

~Tedd meg, testvér, nekik már édesmindegy~
A vérszag ott terjengett a levegőben, bekúszott az orromba... sokkal kínzóbb volt itt, a holtest mellett. Vicsorogtam egyet, kis híján a fogaimmal estem neki a tetemnek... ám aztán a kezem besüpped a hóba és jókora adag véres anyagot nyomok bele a pofámba. Fel van vizezve, de attól még ott van benne a vér íze.
~Hát ez így borzalmas~ - fintorog Ikina.
,,Örülj, hogy ennyit kapsz"
Talpra álltam, majd elővettem a rádiómat.
- Charlie támaszpont, itt Charlie 3. Két áldozat a hegyekben, halottak. A helyzetem - ránézek a helyzetmeghatározómra. - Rómeó 3, Zulu 9. Küldjétek a takarítókat, vétel.
- Charlie 3 három, itt Charlie támaszpont. Üzenet nyugtázva, további utasításig maradj a helyszínen. Vétel.
- Nyugtázva, Charlie 3 kiszáll.

Elraktam a rádiómat, majd elégedetlenül sóhajtottam egyet, miközben felpillantottam a hegyre. Csak tudnám, milyen magasról zúgott le ez a két szerencsétlen. Amennyi törmelék van mellettük a földön, valószínűleg ráléptek egy instabil elemre és kitört a lábuk alól. Barmok. Ah, na mindegy, csak érjenek ide a többiek aztán mehessek tovább. Nem tudom, meddig tudok ellenállni az ingyen vacsora ingerének... s mivel már leadtam a jelentést, nem lenne szerencsés, ha szétmarom a... egy pillanat. Valami mozog odafent? Áh, biztos csak képzelődtem.

Éppen nyúltam a zsebem felé. A standard hegyimentő felszerelés jellegzetessége, hogy szinte csak zsebekből áll. Zseb ennek, zseb annak, és a többi és a többi. Na meg persze a felfüggesztések, amire a kiegészítő táskák és a felszerelési tárgyak jöttek. Vannak olyan hegyimentők, akik nem viszik magukkal a felszerelésük jó részét a járőrözésre, mert feleslegesnek érzik meg nehéznek. Viszont miután sorban kétszer is előfordult, hogy nem tudtam valakiért lemenni, mert nem volt nálam a kötél meg a rögzítők... mire leértem, addigra meg késő volt. Szóval köszönöm, inkább fáradok többet, de ha már ilyen munkát végzek, akkor végezzem jól. Meg különben is, ez a mennyiségű felszerelés nekem olyan, mint ha egy iskolás cipelné a táskáját... semmivel sem nehezebb.

Aztán meghallom... ismeretlen hang dörren a fejembe... a mozdulatom megakad. Mi a jó büdös karórarángatott édes anyja?! Ki a franc vagy te?! Ez a név... basszus, mikor használtam utoljára? Najó, akárki vagy, felkeltetted a kíváncsiságomat. Mondjuk amúgy is maradnom kell, ez volt az utasítás.
~Nem terveztem.~
Az én hangom már ismerős lehet neki... de messze nem az a kölyökhang, az az ártatlannak nevezhető tónus, mint egykoron. 349 évnyi mozgalmas élet nyomta rá a bélyegét nem csak a viselkedésemre, de a beszédstílusomra is. Ott volt benne a hideg él, de a gyermeki kíváncsiság is... ah, néha én se tudtam megmondani, mi vagyok. Namindegy, vártam, miközben befejeztem az elkezdett mozdulatot. Cigit húztam ki a tartójából, gyújtottam meg és szívtam bele jó mélyen.

Aztán leér, én pedig firtatva nézek rá. Főleg azok után, amit mond. Akárhogy töröm a fejemet, egyszerűen nem ugrik be, hogy láttam már valahol. De látnom kellett... az nem létezik, hogy nem ismerem valahonnan.
,,Ikina?"
~Semmi sem rémlik, testvér... de ez az érzés nem hagy nyugodni~
Igen, az érzés. Ahogyan belenéztem a feltűnő férfi szemeibe, egyszerűen deja vu érzésem támadt. Nem tudtam a miértjét, okát, de tény volt, hogy éreztem valamit. Ez érzést, mely valószínűleg már a véráztatta mélységbe veszett s ezért nem vehettem észre talán. Talán... túl sok a talán, nem éri meg foglalkozni vele. Úgy éreztem, amúgy is meg fogom tudni... ellenkező esetben ez a beszélgetés érdektelenné válik a számomra.

- Vámpír? - kérdezek vissza. - Kicsit eltévesztetted a kultúrkört, nem gondolod? Bááár... de, azt meg kell adnom, találó, sajnos.
Félrefordítottam a fejemet, hogy oldalra fújjam ki a füstöt. Kimentem már abból a korból, hogy mindenre agresszíven reagáljak. Talán ha valaki végigolvasná életem történetét, ezen meghökkenne, de igaz volt. Egy idő után még egy vérfarkas is megtanul legalább a vehemenciáján uralkodni, ha a szomján nem is. Ezért csengett most olyan nyugodtan a hangom, mint ha csak megkérdezte volna, hogy mennyi az idő. Mindenesetre magyarázkodni nem kezdtem el a tettemért. Nem éreztem úgy, hogy kellene. Ez én voltam és igazából még vissza is fogtam magam ahhoz képest, amilyen orgiákat csaptam régen.
- A Landshnecktek küldtek? - kérdezek vissza. - Mert ha igen és azért jöttél, hogy visszahívj hozzájuk, feleslegesen jöttél el eddig.
Közlés volt, minden gunyorosság nélkül. Mégis, amikor kiejtem egykori falkám nevét, kicsap belőle valami. Megvetés... él... minden, amit éreztem amiatt a szánalmas banda iránt éreztem.

Összevontam a szemöldökömet, majd követtem a tekintetét. Egyenesen a holtestekre nézett... majd szépen lassan eljutnak a szavai is a tudatomig. Elhúzom a számat.
- Ne általánosíts. Attól, hogy valaki emberként áldozattá válik, még nem magasztalódik fel ártatlanná. Ártatlanabb, mint egy vérfarkas... de nem feltétlenül ártatlanabb, mint egy átlagember.
Ha tudná, hány ilyennel találkoztam már. A frontvonalakban rengeteg féle néppel találkozik az ember. Harcosokkal, hősökkel, átlagkatonákkal... de éppen annyira gyilkosokkal, elvetemült ámokfutókkal, akik csak vérengzeni mennek. Igen, hasonló voltam én is... nem is mentem fel magam. Bááár... azért van egy lényegi különbség. Nem minden gyilkosnak van olyan olthatatlan vérszomja, mint amilyen nekem volt... párosulva a végtelen kíváncsisággal és a vággyal, hogy lássa ma történelmet.

Összevontam a szemöldökömet. Nem a falkától van. Nem azoktól a mocskoktól, akik évtizedekre kényszerítettek omega sorra... akiknek megóvtam az ifjait ennek ellenére a háború forgatagában... akik elárultak... s akik később cirkuszi látványosság sorba taszítottak, elszakítva attól, akit mindenkinél jobban szerettem ezen az átokverte világon. Undor és gyűlölet költözik belém, akárhányszor az eszembe jutnak... de ha nem tőlük van, akkor...
- Ez meglep. Ezeket az információkat nem vertem nagy dobra, honnan szerezted őket?
Viszont nem mondom azt, hogy nem élhet már olyan személy, akitől ezt megtudhatta... hiszen Sarah életben volt, nagy valószínűséggel Aimée is odakint van valahol... s megmerevedek egy pillanatra, ahogyan megjelenik a lelki szemeim előtt egy kedves arc. Másodpercek után térek csak magamhoz.

Szívtam meg egy utolsót a cigiből, mielőtt elkezdődött a tortúra. Az első mondatán annyira megilletődök, hogy elfelejtem kifújni a füstöt és elég szép köhögőrohamot idéz elő bennem.
- Ezt meg... mire véljem? - állítottam vissza normálisra a lélegzésemet.
De aztán kihullik a dohány a kezemből, amikor remegni kezd a föld. Mi az ördög?! Földrengés? Itt? Ráadásul ilyen erősségű? Nem ritka Fairbanks környékén, de... ilyen még nem volt az elmúlt években. Ha nem is vert le a lábamról, de a rángástól felborult az egyensúlyom és féltérden kötöttem ki. Na ez szép, pont most üt be ez az egész. Rendben van, kivárom, aztán majd utána talpra... mi? Azt a nyugodt megjegyzést, ami a történések ellenére elért hozzám... de mégis szemrehányó... na álljunk meg egy hangyapöcsnyit. Hogy lehet valaki ennyire nyugodt egy rohadtnagy földrengés kellős közepén?! Meg amit mond... csak azért nem forog tovább az agyam, mert megbénít a mondandó... hallottam már így beszélni valakit... de nem, az nem lehet...

S végül minden kétség szertefoszlik. A mellkasomból minden előzetes jel nélkül egy fej bukkan elő. Átlátszó, egy farkas feje... Ikináé, ahogyan döbbenten mered előre. Nem tud ellenállni, de őt is megbénította a felismerés, még szép, hogy nem tud. Az energiák... az ismerős energiák, túlságosan is azok. Az esemény végül megszűnik, de nekem mégis meg kell támaszkodnom magam előtt a hóban, mielőtt eltanyálok. Nem kezdek el hitetlenkedni... túl sok volt a meggyőző érv, túl sok minden támasztotta alá azt, amit alig akartam elhinni... ám az utolsó mondta végül kiüti az utolsó oszlopot is. Immáron egyértelmű, kiről van szó... hogy ki ez a semmiből jött ,,idegen"... mert nem az.
- Mindig is értettél a hatásos belépőkhöz - emelem fel a fejemet, melyen nagyon nehezen, de olvadás jön elő és elmosolyodok. - Atyám, Kilaun.
A farkas, aki megmentett engem annak idején... aki, ha rövid ideig, de nevelt engem... s akinek köszönhettem, hogy azzá váltam, amivé.

Lassan újra éreztem a tagjaimat, így talpra álltam... hogy aztán szokatlan gesztust tapasztaljak egy másik férfiembertől. A bordám majd belereped a dologba, de szerencsére az évszázadok során megkeményedett vázam kiállja a próbát. Hát én aligha tudok hasonlót produkálni, de azért kiteszek magamért... mert valahogy érzem, nem fog valami sokáig tartani a idill a korábban történteknek köszönhetően.
- Már ne haragudj a megjegyzésért, de túlságosan is megváltoztál, ahogy elnézlek - mondom a szétválás után.
Naigen, Kilaun már messze nem volt az a kölyökképű pasas, aki az emlékeimben élt. A vonásai gyakorlatilag teljesen megváltoztak. Még a tekintete is más volt s még valahogy mindig megriadtam, ha belenéztem... de... bakker, mint ha újt testet kapott volna, vagy nem tudom...

A jeges félelem... ez futott át rajtam, amikor a farkasom áttetsző feje előkandikált a mellkasomból. Utána ugyan hamar jött a felismerés jelentette megkönnyebbülés, de addig volt még pár keserédes, rémületes másodperc, míg a kétségbeesésben fürödtem. Sosem tapasztaltam még hasonlót. Sosem éreztem még azt, hogy a farkasomat ki akarják tépni a testemből... hogy ki akarják húzni belőlem Ikinát, aki már gyakorlatilag a lényem részévé vált és nélküle lennék csak igazán magányos ebben az átokverte életben. A tény, hogy elveszíthetem... jeges félelem, ennél jobban tényleg nem lehetett róla szó és semmi köze nem volt hozzá az alattam levő masszív hótakarónak. De aztán szépen lassan megnyugodtam, ahogyan felismertem Kilaunt és nem mozdult tovább Ikina... majd végül, legalább ennél a viszontlátásomnál megvolt a nagy egymásra borulás... na, azért előttem talpra álltam, mert különben kicsi a rakás lett volna belőle.

Ikina is üdvözölte apját, amint megjelent előtte. Fejét előre hajtotta, mellső lábain leengedte magát, mint ha meghajolna nála jócskán idősebb vérfarkas előtt. Ritka alkalom volt ez. Ez a szertelen, öntörvényű farkas, ki még nekem se engedelmeskedik mindig és Darrentől is alig tűrte el, hogy a nyakába harapjon, ezzel befogadva őt a falkába... most minden előzetes pattogás nélkül hunyászkodott meg és adta oda a kijáró tiszteletet az ős felé... hát igen, ritka alkalom volt, hogy ennyivel idősebb valakivel futunk össze.
~Rég láttalak, teremtőm.~
S ha megengedik neki, végül talpra áll, szemtől szembe nézve a koros farkassal, tekintetében a viszontlátás örömével.

Apámmal ellentétben én nem sokat változtam. Ugyanúgy egy 30-as éveit élő férfi képét keltettem, mint akkor, mikor ott hagyott a falkánál. Igaz, az arcomra időközben nem egy barázdát festettek az évszázadok megpróbáltatásai... s a szemem is erről árulkodott... már nem voltam olyan ártatlan, mint egykoron... nem akartam szépíteni, de egy gyilkos nézett vissza atyámra... még ha nem is egy a lelketlen változatokból.
- Igen, ránk fér atyám... mikor volt rá alkalmunk utoljára? 1699-ben?
Basszus, így belegondolva... az a XVII. század! Most pedig a XXI. van! Hova lett az az elmúlt 300 év? Eltűnt a történelem süllyesztőgödrében.
- Őszintén szólva atyám, nem tudom, meddig él a népünk - vallom be. - Vándorlásaim során találkoztam nem egy öreg farkassal, de egyikőjükön se láttam azt, hogy a halálukon lennének.
Mennyi is lehetett a legidősebb farkas, akibe belefutottam? 600 éves? Igen, talán, de az biztos, hogy az őslakos amarokok nem jelentették a tetőpontot. Főleg most, hogy apám mellett még ők is kiskölyköknek tűnnek.
- Amikor én is átkeltem azon a nagy vízen és találkoztam az amerikai őslakosokkal, akkor már nekem is kezdett szöget ütni a dolog a fejemben... de akkor csak azt hittem, hogy ez hozzájár a farkas léthez... idősebben jöttem rá, hogy tévedtem.

De aztán jön a beszélgetés azon fele, amikor színt kell vallani. Nem biztosan nem arra akart utalni, hogy én most ezt a kettőt meggyilkoltam. Közöm se volt a halálukhoz... másról van szó. Sóhajtok egyet, mintegy erőt gyűjtve a folytatáshoz. Hiába, ha valakinek, akkor neki jogában állt tudni, mitől korcsosultam el ennyire. Bár lehet ezt jobb lesz szemléltetni.
- Mond csak atyám, mit érzel, amikor az emberi vér illata eléri az orrodat?
Közben én már elléptem mellőle, egyenesen oda a két holtest mellé. A nő vére már lassan kezdett alvadni a hóra. Leguggoltam mellé, ott voltam a feje mellett, ahol korábban a tettet elkövettem. Kezem belemélyed a hóba mélyen, majd megemelem a fehér közeget... rajta a vörös folyadékkal.
- Mert én akárhányszor megérzem, úgy érzem magam, mint aki megrészegül. Mint ha az orrom elé dugnák a világ legízletesebb csemegéjét, melynek hirtelen szája nyílik s hív: ,,Gyere, kóstolj meg". A kívánat... a csábítás... tisztára, mint valami drog, amiből nem tud kijönni az ember fia... vagy farkasa - eddig rá felnézve beszéltem, de aztán ránéztem a vérre... s elbambultam... mint akit megbabonáztak. - Van róla fogalmad, hogy mennyire... - lassan elkezdett araszolni a kezem a szám felé, nem lehetett ezt félreérteni...

- ... nehéz ezt csinálnom?
A kezem fejjel lefelé fordul és leszórom a havat a földre. Ikina elégedetten vonyít fel bennem, de nem foglalkozok vele. Meg tudtam végül állni, hogy ne tömjem megint a számba a véres közeget, de nem sokon múlott... talán meg se tudom állni, ha előzőleg nem eszem bele. Ránézek a nő tetemére. Sóhajtok, majd lefedem a szemeit. Még pont a hullamerevség teljes beállta előtt voltam, így sikerült a dolog... de a férfival már nem is próbálkozom.
- 1775... a falka parancsba adta, hogy segítsünk harcolni az amerikai felkelőknek... ott voltam én is abban a csapatban. S egy estén... amikor először mélyedt a fogam egy ember bőrébe... megéreztem a vér ízét. Azóta nem engedett, s mostanra tudtam úgy ahogy elejét venni a dolognak - felnézek az égre, már amennyi látszik belőle. - Ezért is jöttem Fairbanks-be... hogy szépen lassan felhagyjak ezzel az egésszel.

A vérszomjam... az én átkom. Talán a legnagyobb, amit valaha rám mondott az élet vagy a szellemek. Vérfarkas létem első komolyabb akaraterő próbája... addig azt hittem, hogy elviselni az omega életet, az lesz a tetőpont... de tévedtem, hatalmasat. Életemben nem ez volt az első, de mindenféleképpen a legmeghatározóbb és leghatalmasabb baklövésem. Engedtem, hogy a fiatalkor hóbortjai megragadjanak és beleékelődjenek a tudatomba. Akkor már ugyan több voltam, mint száz éves, de farkashoz képest még mindig fiatal. S azóta tart ez... azóta jártam a véresebbnél véresebb csatákat, hogy aztán tudjam oltani a szomjamat. Mondjuk, ez így nem teljesen volt igaz. Nem csak a vér vonzott ilyenkor... hanem a kalandvágy is. Hogy láthassam a történelmi eseményeket, hogy átélhessem őket, később pedig elmondhassam: igen, ott voltam, amikor Waterloo-nál Napóleon vereséget szenvedett... ott voltam, amikor Nagysallónál megfutamítottuk az osztrákokat, szégyenteljes vereséget mérve rájuk... ott voltam, amikor a mai repülőgépek gyenge elődei először emelkedtek a levegőbe... s ott voltam, amikor Erwin Rommel egyetlen hadosztállyal okozott akkora zűrzavart a francia hadseregben, melyre azóta is kevés példa lehetett.

Ám ez most nem volt felmentő tényező s Ikina is csendben lapult. Jól tudta, helyettem viszem most el a balhét... helyette állom most apám lesújtó pillantását, elfojtott haragját. Kettőnk közül ugyanis ő volt az, akiben erősebb volt a vér igénye. Ha rajtam múlt volna, talán mostanra már semmi sem marad meg a vérszomjamból... egyszer kétszer elgyengülök, engedek, de sose tér vissza olyan erősen, mint egykoron... de nem, Ikina vágyott rá, hogy újra érezhesse a pofájában az édes ízt. Ez a késztetés vitt rá engem, hogy újra és újra éljünk még mostanában is a dolognak, még ha már erősen vissza is fogom magam. Rendes körülmények között a nő testét is teljesen kiszipojoztam volna, de mégis megelégedtem egyetlen falással... de nem, most nem kezdtem el vádaskodni. Nem tudtam megfékezni a farkasomat abban határozottan, hogy ne csinálja... hogy elég volt... nem, ezt a balhét közösen kell elvinnünk Ikinával... a testvéreknek ez a dolguk... ez a kötelességük.

A szavait némán hallgatom, nem mondok rájuk semmit. De nem, nem azért, mert leperegnek rólam, mint a falra hányt borsó. Nagyon is megragadnak bennem, szemem rebbenése jelzi, hogy nem hagynak hidegen a szavai. Egyszerűen nem mond semmi olyat, melyre érdemben tudnék reagálni. Tisztában vagyok vele, mivé lettem... micsoda szörnyeteg, micsoda gyilkos forrotta ki magát belőlem. Már akkor átestem a tűzkeresztségen, amikor megharapott... de azóta mi mindent csináltam, te jó ég. Voltam milicista, sorgyalogos, rohamosztagos, tanktüzér, kommandós, vadászpilóta, rögtönzött mesterlövész... igen, határozottan sok mindent szívtam magamban gyilkolás terén. S igen, tisztában voltam mindezzel... de mégse produkáltam azokat a jeleket, melyek ilyenkor talán normálisak lennének. Nem néztem rá könyörgően Kilaunra, kérve a megbocsátását... nem bántam meg a színe előtt minden egyes rohadt bűnöm, amit elkövettem az életben. Mert jól tudtam, ez nem fog tisztára mosni. Attól én még egy rohadt gyilkos maradok életem végéig, akármit mondok. Már rég kinőttem abból, hogy a szavaimra hagyatkozzak csak... nem, ez már egy olyan volumenű dolog volt, ahol már a tettek kellettek.

Hogy megijedtem-e, amikor újra Ikinát akarta kihúzni a testemből? Hogy rettegtem-e? Igen, de messze nem annyira, mint legelőször. Farkasom feje ezúttal a hátamból emelkedett ki, ahogyan kétségbeesetten igyekezett kapaszkodni a testembe. A félelem újra belemarkolt jéghideg kezével a gyomromba, de mégis... a kezem rengését leszámítva nem adtam neki jelét. Újra elmaradt a könyörgés, újra elmaradt mentegetőzés... semmit sem oldottam volna meg vele. Csak hallgattam az intelmeket és tudtam, rajta táncolok azon a bizonyos határon. Azon a határon, Élet és Halál között. Ugyan nem halok bele az elvételbe, de a lényemnek mintegy 310 esztendeje lenne oda... egyenlő a halállal. S amikor szólásra nyitottam a számat, csupán egyetlen szócska hagyta el, de magában is megállta a helyét.
- Megértettem.
Semmi ígérgetés, semmi felesleges cséplés... csak az értelem jelzése. Aztán eresztett, ma már másodjára... s nagyon reméltem, hogy nem csinálunk ebből rendszert.

Amikor jönnek a kérdései, én csak az egyikre reagálok, de szerintem az elegendő válasz lesz arra, mennyire is egy szörnyeteg lakozik a külsőm mögött.
- Túl sokat ahhoz képest, mint amennyit megóvtam, atyám.
Akárhogy is tekintettem magamra, nem tudtam teljesen rossznak minősíteni a lényemet... sokkal inkább hajaztam a semlegesre. Mert minden gyilkolás mögött, minden egyes rossz cselekedetem mögött ott lapult a védelmezés is... megóvtam a milicista farkasokat attól, hogy csürheként szétrohanjanak és egyenként vadásszák le őket, vagy esetleg a falka nyúzza meg őket árulásért... megóvtam a hajó legénységét attól, hogy kalózok prédájává legyenek, meghaljanak vagy rabszolgává váljanak... tettem róla, hogy mind a magyar, mind az angol katonák bátorsággal a szívükben harcolhassanak és békében menjenek el, ha elesnek a csatatéren... megóvtam tőle Görgey-t, hogy fájdalomtól ordítson a sebe miatt... megadtam a békés halált Jean-Baptiste-nak, megóvva a kíntól utolsó perceiben... a német katonákat a lövészárkokban, amikor inkább kirohantam a csatérre és pergő géppuskatűz közepette terítettem le a vérfarkasokat még a senki földjén, mielőtt beugranak hozzánk és vérfürdőt rendeznek... amikor szembenéztem a halállal és ha kellett, egyedül rohantam neki a szövetséges állásoknak, csak hogy kiszabadítsuk a bekerített alakulatokat... segítettem Kate-nek, hogy a tapasztalataimat átadva önmagát óvhassa meg a vérfarkasoktól szorult helyzetekben... amikor azt a szőke lányt nem hagytam elrabolni Indiában... amikor az utolsó pillanatban kaptam el a nepáli társam kezét, felfele menet a Himalájára... amikor kitartóan vigyáztam a társaimra Irakban... s immáron, ha munka közben is, de hatodik éve védem meg az embereket saját hülyeségüktől, amikor óvatlanul mennek neki a hegyeknek. Igen, határozottan voltak jó cselekedeteim az életben... még ha nem is annyi, mint amennyi rossz.

Igen, jól tudtam, mit veszíthetek: az esélyt, hogy vérfarkasként változtathassak az életemen. 2008-ban válaszút elé érkeztem. Vagy folytatom ezt a hedonistának is nevezhető életmódot, vagy lenyelem a békát és másként indulok tovább... az utóbbit választottam és a rögösebbet is... s most, hogy rászántam magam... most, hogy égre kezembe tudtam venni a gyeplőt, hatalmas csatát megnyerve önmagam ellen... most, hogy újra viszontláthattam Adélaide-ot... nem, nem most fogom elbaszni végleg az egészet. El fog jönni a nap, amikor fizetnem kell a múltam miatt... de még nem jött el.
- Mióta itt vagyok Fairbanks-ben, pár dolog kikristályosodott - mondom az érdeklődésére. - Egyrészt nem kell feltétlenül nagy mennyiségű vér. Amit most nyeltem le... egy hónapra elegendő mennyiség, maximum kettő. Ám van egy lényegi probléma. Sajnos ez nem olyan, mint amikor valaki a dohányzásról vagy az alkoholról akar leszokni. Ha csak leülnék és mondogatnám magamban, hogy nem nyúlok hozzá, nem nyúlok hozzá, nem lenne megoldás. Megpróbáltam... de fél évnél tovább nem bírtam ki... azt pedig nem kockáztatom meg mégegyszer, mert túlságosan elveszthetem a kontrollt és akkor akárki meghallhat, ha nincs valaki velem, aki megállít.
Emlékszem, akkor majdnem egy kisgyereket öltem meg a nyílt utcán... az utolsó pillanatban fogtam vissza magam és változtattam célpontot.

Sóhajtok egyet.
- Az állatvér átmeneti megoldás, főleg a nagytestűeké. A vérfarkasoké még annál is kevesebbet használ, de valamennyit csillapít... viszont a saját vérem egyáltalán nem - igen, ebből rájöhet, hogy önmagam is megmartam olykor, hátha használ. - A legbiztosabb megoldásnak azt érzem, ha lassú leszokást próbálok meg. Bizonyos időközönként, egyre csökkenő mennyiség, míg szépen lassan ki nem tisztulok a kényszertől... mindezt úgy, hogy nem emberi élet bánja.
Basszameg, úgy érzem magam, mint egy kicseszett Twilight regényben...
- Vagy találok valakit, aki hajlandó megengedni, hogy időről időre megcsapoljam úgy, hogy nem ölöm meg közben... vagy szerzek néhány vércsomagot valamelyik orvostól. De nem tudom mennyire játszik az utóbbi, főleg úgy, hogy a kórházak vérhiányban szenvednek.
A tekintetem átvándorol a hegyekre.
- Mindenesetre, atyám... már az is egyfajta leszokási kísérlet, hogy mostanában az emberek megmentésén dolgozok, semmint a megölésükön - mutatok ujjammal a magaslat felé.
Elvégre, ki mondaná meg, hogy én öltem meg a porul járt turistákat a hegyekben?

// +18, alpári megnyilvánulás végett//

A szavaim őszintén visszhangoztak a saját koponyámban is. Megkérte, hogy mondjam el, amit akarok, hát megtettem. Egy ideje már foglalkoztatott az, miként lehetne elejét venni mindennek. Igen, talán egy időgép lenne a legmegfelelőbb, hiszen akkor megakadályozhatnám, hogy eluralkodjon rajtam a háború során a vérszomj. De mivel ezt még nem találták fel, a Doctor Who pedig csak a tévében létezik, így ez nem volt járható út. Én pedig tisztában voltam már vele ennyi idő után, hogy tüneti kezelés nélkül nem fog menni. Akármekkora önuralmam is lett, akármennyire is makacskodtam... a testem vágyakozása, mint valami drogra... hát basszus, inkább tölteném egy bizonyos nő ágyában ezeket a vágyódással való időszakokat... ha nem kívánna ő is a világ másik felére.

Egyik pillanatról a másikra uralkodik el rajtam a farkasösztön, a veszélyérzet... a kezem gyorsan mozdul... de nem Kilaun felé. Fémes csattanás, ahogyan az oldalamra rögzített elsősegély táska csatja enged, leejtődve a földre. Jól is tettem, ugyanis amilyen erővel csapódtam pár másodperccel később a falnak, azt még az ütésálló táska se tudta volna tompítani és ripityára tőrnek az üvegek benne. Így is fájdalom hasít a hátamba, ahogyan a táskámban levő mászókampók egyike átszakítja a táskát és beleáll a hátamba. Friss vér és seb szaga lengi be a terepet, miközben még annyi időm van, hogy kirántsam a hátamból a hegyes szerszámot. A seb azonnal forrni kezdett és annyira vészes nem is volt, csak kellemetlen. De aztán a tortúrának még nem volt vége, ahogyan apám nekiállt a kioktatásnak, fejemet odanyomva veszélyesen közel a holtestekhez, nem messze egy tátongó sebhelytől... s miközben hallgatom a szavait, valahogy találkozásunk óta először, valahol lelkem mélyén lángol fel a düh bennem.

Mi a faszt képzelsz magadról? Hogy mersz beleugatni az életembe ennyi év után? Te vén buzeráns, lepasszoltál engem egy falkának, míg te mentél a saját fejed után, aztán most visszatolod a beled és nekiállsz ítélkezni felettem?! HÁT BASZD MEG! Hol a faszomban voltál eddig?! Ami miatt ennyire elfajultam? Meg amúgy is, a rohadt életbe, minden keserűségem idején? Hol voltál, amikor azok a rohadékok omega sorba kényszerítettek és megvetettek a másságom miatt?! Hol voltál, amikor a háborúban először kóstoltam emberi vért és a lelkemre kellett volna beszélni, hogy ne engedjek neki?! Hol voltál, amikor árulással vádoltak és menekülnöm kellett?! Hol voltál, amikor újra elfogtak és évekig kényszerítettek engem mások szórakoztatására egy kibaszott arénában, miközben elvesztettem valakit, aki fontos volt a számomra?! Hol voltál, amikor kellett volna az útmutatásod?! Amikor megállíthattál volna, hogy a saját fiam torkának ugorjak?! Hol voltál? SEHOL BASZOD! Erre most visszatolod a beledet és mindenfajta mondvacsinált és valós jogodra hivatkozva nekiállsz belepofázni az életembe! De rohadtul fontos lett most, mi? Lett volna több eszed korábban, akkor most nem itt tartunk! Ráadásul... ráadásul, hát ebbe a kibaszott életbe, hogy merészelsz engem hazugsággal vádolni?!

Ott lappangott bennem az indulat, miközben elengedett, én pedig karjaimat magam alá kapva állítottam meg magam, mielőtt ráesek a sebre. Az orrom így is hozzáért a véres közeghez, némi vér ragadt rám. Azonnal megérintett a szag, de most kevésnek bizonyult, letöröltem, miközben feltoltam magam ülésbe. Nem, nem mozdult elő belőlem semmi. Ez a gyerekes hiszti? Ugyan már... hol volt az? Mélyen, lelkem legeslegmélyén, ahol el volt zárva a rá nehezedő évszázadok dolgai alatt. Az a rengeteg fejlődés, az a rengeteg, véráztatta évtized, melyek most ráborultak lényem ezen létére... talán ő érezhette azt az alig egy másodperces villanást bennem, mely olyan gyorsan pusztult is el, ahogy megszületett. Sosem tört felszínre. Miért kezdjek most el hisztizni? Miért hárítsam ezt rá? Az nem én vagyok. A felelősség ezért az enyém volt, nem hajíthattam másra, mint egy taknyos kölyök, aki fél a felelősségtől. Meg igazából, én se fogalmaztam valami jól. Azt hittem, megkérdezi, hogyan gondoltam mindezt... mert az a két alternatíva csak végső megoldás volt a szememben. Ugyan, ki az a szuicid állat/ribanc, aki önként odatartja nekem a nyakát egy kis szívásra... najó, biztos találnék néhány Meyeren felnőttet, akik idealizálják a világunkat, de köszönöm, nem hiányzott egy kolonc... s ki az az orvos, aki a betegek helyett nekem adná oda az aranyat érő készletet?

De nem, nem álltam neki magyarázkodni. Talán dacból, talán sértettségből, de nem tettem, kérdezett volna rá és lett volna annyi esze, hogy nem vonja kétségbe, hogy miért vagyok abban a szakmában, amiben... majd rájön magától, hogy tévedett és nem kellett volna egyből engedni a sötét énjének. Mert őt elnézve nem csak rám nyomta bélyegét az idő.
- Hát, őszinte leszek, atyám, én se ilyen viszontlátást képzeltem el - mondom neki, miután újra magamhoz vettem a lerakott táskát és visszacsatoltam a helyére. - Bár, ennyi idő után nem számítottam rá, hogy lesz alkalmunk rá.
Lassan felálltam, miközben arcomra egy grimasz ült ki pár másodpercre. A szúrt seb a hátamon még gyógyult.
- De rendben van, idekint megtalálsz. Páratlan napokon nappali, párosokon esti szolgálatban. Emellett atyám... én se akarom, hogy ebből az éjszakából rendszer legyen.
Ki tudja, talán lát tőlem valamit, ami akár alá is támaszthatja a szavaimat. Közben benyúlok a sebemhez, s mire kiveszem, vért látok a kezemen. A saját vérem... nem hoz lázba, ahogyan előveszek egy rongyot és beletörlöm a kezemet.
- Azért jöttem Fairbanks-be, hogy vége legyen ennek az egésznek. Belefáradtam, hogy a berögződéseim és a vágyódásom irányítson, mint valami narkóst. S atyám... ha én egyszer valamit elhatározok, azt végbe is viszem. Főleg, ha ilyen fontos dologról van szó. Nem csak azért, mert nem tartom helyesnek már ezt az egészet... hanem mert így akarom.

S mint egy végszóra... sikítás hangját hozza felénk az éjszaka...