Kettesben vadászni még élvezetesebb, mint egyedül... de talán még a teljes falkánál is jobb. A jövevény gyakorlott vadász, gyors léptű és energikus... elragadtatottsága, ha lehet, még jobban felingerel. Üvölt, és én alig késve csatlakozom hozzá, kivillantva néhány fogamat a jeges levegőnek. Egyedül űzni a prédát pompás érzés, de többen... az valami egészen más. Büszkeség, játék és küzdelem egyaránt. Elismerés, kihívás és mennyi minden még! Igazodom a ritmusához, hangtalan elrugaszkodásaink könnyedén összehangolódnak. Elnézem félszemmel a mozgását, a feje tartását, azt, ahogyan a fülét billenti... automatikusan figyelek rá is, ahogy a falkatagokra szokás. A válasza a kedvemre való. ~ Egyezik az ízlésünk! ~ Alighanem felnevetnék éhesen, ha lehetne, de csak afféle morranás lenne belőle. Szívesen gyorsítok, tartva a ritmust, összekattantva az állkapcsom fenyegetőn, hogy kissé gyorsabb iramra buzdítsam a szarvast. Fuss, amíg teheted!
A közös futás az első időszakokban berögzült szenvedélyem, és most minden másról megfeledkezve engedem át neki magam. A vágta ritmusa lassan, de biztosan gyorsul, egyre közelebb kerülünk a szarvashoz. Míg a helybéli farkas a préda mögötti vonalban száguld, én szélesebb ívre mozdulok, hogy anélkül kerülhessek mellé, hogy a menekülése vonaláról letéríteném. A várakozás izgalmában összecsattintom párszor a fogsorom, végignyalom a fogaimat. A nyál már a préda rémült illatától, forró vérének ígéretétől összefut a számban. ~ Lerántom és a tiéd a torka ~ Már a szarvassal egy vonalban futok, még pár ugrás, és elébe is kerülök. A támadáshoz teljes sebességre kapcsolok, minden izmom pattanásig feszül, könnyedén visznek tovább. Az ugrás pontosan kiszámított, a szarvas orrát, pofáját veszem célba, a súlyommal rántom le a földre, és nem engedem el, felkelni sem hagyom. Ha a másik farkas nem lenne velem, előbb- utóbb akkor is megfojtanám a szarvast anélkül, hogy fogást kellene váltanom. A vér forrón, ízletesen, szinte édesen csorog a fogaim között, alig várom, hogy a másik farkas hófehér fogai a préda torkába mélyedjenek, és én is fogást válthassak. Puha, lüktető húsba akarok marni, érezni, ahogy a vére bőven, és forrón csorog a fogaim között. A pofája ehhez túl csontos... A morgás a torkom, a gyomrom mélyéről dübörög fel, mert másképp nem tudom kifejezni, mennyire elégedett vagyok a zsákmánnyal.
A szürke bundás jövevény a szarvas elé vág - elképesztő gyorsasággal fut, egy pillanatig rátapad a tekintetem, ahogy jobbra kitér. Magam is gyorsítok most, a préda patái közvetlenül előttem dobognak. Érzem most már a testmelegét is, ahogy a vesztét érezve próbál sietni... nem törődöm a válaszadással a vadásztársamnak; úgyis tudja, hogy hallom a hangját. Az inaim, idegeim reszketnek, ahogy egy hangocska bennem veszett ördög módjára csahol - Most! Most! Most fog elesni! -, de mégis fegyelmezem magam. Most elnyúlik a pillanat, ahogy a másik felugrik és a préda orrába mar - rémült, fájdalmas hörgéssel kevert bőgés tör fel szarvasunk torkából, ahogy a nagy test hangosan a földre zuhan, kibillenve a veszett vágta ritmusából. Bal felé dől, jobbra és felfelé ugrom - jó volna, ha nem rúgna oldalba -, s már ott is vagyok a vastag nyaknál. Röpke pillantás a szürke farkasra, majd támadok is; mancsommal leszorítom a szarvast a feje alatt, és hirtelen belemélyesztem a fogaim - a vastag bőr és a kemény hús ellenálló, de ez csak még jobban feltüzel. Szaggatni kezdem az állatot, feltépve a nyakában az ereket, vért ömlesztve a mancsunkhoz a talajra. A préda még liheg, még forgatja a szemét, puha bundás füle még billeg, de nem tarthat sokáig. Beleásom magam a hús rétegei közé, nedves roppanások jelzik, ahogy a gégecső megadja magát az állkapcsomnak. Megvan. Remélem, a szürke is éhes.
Ez a közös vadászat, valódi, tétre menő futás az otthont idéző hóban, hidegben igazán remek élmény volt, de most, ebben a pillanatban az elugrás az igazi betetőzése az üldözésnek, és az érzés, ahogy a fogaim a pofáján csattannak össze, a bal mancsom karmai a pofacsontján találnak támaszt, és együtt zuhanunk a megtört lendülettől még nagyobb robajjal zuhanva földre, mint amit a néző várna… És mire földet érünk, a másik farkas már ott is van, hallom a szakadó bőr, hasadó hús hangját, érzem a kicsorduló vér illatát, és érzem a végső kétségbeesésben megfeszített szíjas izmok nyers, kemény erejét, a vergődés egyre erőtlenedő utolsó kísérleteit. Amikor hallom a gége roppanását, akkor engedem el a szarvas pofáját, és a véres hóba taposva lépek közelebb a másik farkashoz, hogy én is a zsákmány torkába mélyeszthessem a fogam. Forró, élő húsba tépek, vér bugyog a fogaim között, és minden porcikámban érzem, hogy élek. Nem is várok már semmire, ahogy szakad a hús, úgy nyelem le az első falatot, aztán felemelem a fejem, megnyalom a pofámat, hogy a felesleges vér nagyobb részétől megszabaduljak, és hosszú elégedett üvöltéssel adom az erdő valamennyi lakójának tudtára, hogy a hajsza véget ért, felőlünk ma már nyugodtan alhatnak. Csak utána hajtom le újra a fejem, és adom át magam a vacsora élvezetének. Pár harapás, és mikor a szarvas már végleg kimúlt, átsétálok a hasához. Mostmár véletlenül sem rúg meg, míg feltépem a gyomrát, hogy a szívéhez, és egyéb belső szerveihez hozzáférjünk. A végére tetőtől talpig beborít majd a vér, de ez egyáltalán nem zavar…
Melegség fogja körül a pofámat, a szarvas ereje a nyers hús gőzölgő hőjével együtt illan el. Talán ez a hő adja az életet magában, és mi akkora sebet szakítottunk rajta, hogy elszökhet percek alatt. Hátrálva kirángatom a csöveket a préda torkából, néhány makacsabb, nyúlós érfal kisiklik a fogaim közül. Körbenyalom a pofám, gyorsan körülpillantok - közben a másik vérfarkas megkerülve feltépi a szarvast, hogy beleássa magát a belsőségei közé. Jólesőn felüvöltök, ahogy falni kezd a rokon, és ha közelebb enged, lehajolva nyakig elmélyülök a puha tekervények közt, még az egyik mancsom karmait is bevetve, hogy hozzáférjek a léphez vagy a májhoz - attól függ, az új fiú mit hagyott meg. Mohón falni kezdem a húst, érzem, ahogy a nyelőcsövem már-már fájdalmasan kitágul egy-egy nagyobb falattól, mégsem zavar - vigyorogni volna kedvem. Csak néha tartok szünetet, hogy kicsit odébb toporogjak, de lényegében nem megyek odébb - ez csak amolyan izgága dolog.
A vér, a halál szaga részegítő, a forróságából gyorsan veszítő, csupa izom test kiterítve előttünk. A szarvas körül a friss hó iszamossá válik a kifolyt vértől, érzem a mancsom alatt, hogy még beletelik egy kis időbe, mire újra megfagy. Oldalra sandítva figyelem, ahogy az ismeretlen farkas hófehér fogai kiszaggatják a légcsövet, ahogy a vicsorba ráncolt pofája gyűrődéseiben megül a friss vér. Mire ő körbenéz, én már a préda beleit kotrom a véres hóra, és a vállamig eltűnve kutatok a legértékesebb falatok után. Természetesen odaengedem a másik farkast is, megosztozom vele a zsákmányon, ahogy a vadászat izgalmán is. Bár valószínűleg erősebb vagyok nála, nem kötöm magam az alapszabályokhoz, mivel azok elsősorban falkán belül érvényesek, én pedig nem vagyok rangsorban felette álló, hiszen semmi közünk egymáshoz. A falatozás részemről – az olykor felhangzó elégedett morgást leszámítva – némán folyik, míg teljesen, és tökéletesen jól nem lakom. Akkor lépek csak arrébb a szarvastól, és felhemperedek a tiszta hóban. A véres bundám rőtes lenyomatokat hagy a hóban, én pedig élvezem a tisztálkodást, ahogy előtte az evést és a vadászatot.
Csendben étkezünk, már-már vihogni volna kedvem, mint egy hiénának - tele pofával nem beszélünk! -, az adrenalin hatása most így mutatkozik meg. Néha megrázom a fejem; a szőrszálaimon így is megtapad az alvadozó vér persze. Sebaj. Viszonylag hamar jóllakom, ahogy a másik farkas is - ügyet sem vet ő már a tetemre, a hóban henteregve igyekszik lemosni a szőrén maradt vért. Belefúrom az orrom a hóba - hideg! -, és megindulok, belemerítve néhol az egész fejemet is, mielőtt ugyanúgy tekeregni kezdenék, mint a szürke. Mancsommal beleások, jólesőn rázogatom a tisztuló bundámat; még nyelek is a hóból, hisz a legtöbb víz vastagon be van fagyva ilyenkor. Végül elheverek egy rövid pillanatig, jóleső morranással - most előtör a kényelmesebbik felem, szívesen nyújtózkodnék odahaza. Végül felkelek, és közelebb ügetek a vendéghez, ha befejezte. Nem szokásom csak úgy elrohanni.
Elégedett vagyok így, hogy kifutottam magam, tele a hasam, és a hideg hóban heverészhetek, hempereghetek. Újra otthon vagyok. Egyre inkább úgy érzem, hogy szívem szerint maradnék még egy darabig ebben a városban. Olyan kellemes a légkör, és az erdeje úgy vonz, mint még soha semmi, már ha a farkasomat nézzük. Amíg jólesőn lihegve heverészek hason a hóban, figyelem egy kicsit a másik farkast. Ilyenkor szinte elhiszem, hogy születhettünk erre a békére is. Együtt, falkában, csak a saját dolgunkkal törődve. Persze mindig hamar rájövök, hogy ezek pusztán az állati ösztönök, túl egyszerű vágyak egy embernek. Vagy valaminek, ami valaha volt ember. Inkább újra felhemperedek még néhány lusta, de alapos hengergőzés erejéig, és csak utána fekszem újra hasra a széttúrt hóban. Valószínűleg mókásan festek fejbúbig havasan, de nincs aki kinevessen. Mikor a másik farkas megindul felém, ásítok egy jólesőt, majd felkelek, és még egyszer körbenyalom a pofám, lerázom a bundámról a havat. ~Köszönöm a vadászatot. Jó volt együtt futni…~ Közelebb lépek, a füle mögül egy finom, és gyors mozdulattal lecsippentek egy ottragadt cafatot. Ez nálam már nagyjából a búcsú, de nem futok el én sem csak úgy.
Most sem esik nehezemre tartani Raymond tempóját. A farkasom ficánkol már odabent, éppen csak nem csóválja a farkát, az örömtől, hogy hamarosan szabadjára engedem. Vörös szemeivel feltérképezi a tájat, és memorizálja annak minden szegletét. Ha sokáig maradok a városban és beválik ez a hely, gyakran látogatunk majd el ide. Lelépünk az útról, be az erdőbe. Kíváncsi vagyok én arra a barlangra. Nekem igazából elég lenne egy nagyobb bukszus is, hogy bebújjak mögé. Elég szemérmes fajta vagyok még akkor is, ha egy árva lélek sincs körülöttem, szóval mindig kell valami ami mögött elbújhatok. Ebben az iramban hamar megérkezünk ahhoz a barlanghoz. - Megvárnál idekint? - ha a farkas rábólint, akkor egyedül veszek el a barlang sötétjében, ha nem, akkor én várok odakint amíg felszabadul a hely odabent. Így vagy úgy, de végül megejtem az átváltozást, és fekete bundájú, égő vörös tekintetű farkasként lépek ki a fényre. Nyújtózok egy nagyot, kiropogtatom az összes fásult porcikámat is. A feszültség enyhül, de vért kell ontanom ahhoz, hogy teljesen megnyugodjak. Előbb azonban fussunk, hisz ezért vagyunk itt. Ha Raymond is készen áll, bevetem magam az erdőbe.
Ahogy letérünk az útról, felőlem is érződik a fellobbanó izgatottság finom vibrálása. Mindenkinek megvannak a maga rigolyái, én személy szerint bolondja vagyok a havas, jeges, hideg, szabad tájaknak. Többször majdnem le is gyűrt a kísértés, hogy egyiken-másikon tovább is maradjak, mint helyes lenne. De nem szabad elfelejtenem, hogy vérfarkas vagyok, és nem valódi farkas. Nem létezhetek csak az egyik alakomban, ezt alaposan megtanították… A barlang előtt a kérésre megtorpanok. - Persze, csak tessék… Megvonom a vállam, engem aztán nem feszélyezett volna az sem, ha mindketten bemegyünk, de ezen most nem nyitok vitát. Helyette két lépést teszek oldalra, hogy eltávolodjak egy kicsit a barlang szájától, és nekivetkőzöm. Az összehajtott ruháimat átkötöm a derékszíjammal, így nem lesz csupa nyál, mikor a pofámba fogom a holmimat. Mikor meghallom a farkasmancsok neszezését, elindulok befelé. Az egyik szikla mögé lepottyantom a ruhacsomagot, aztán követem a nőstényt a barlang elé. Elégedetten megrázom magam, az orromtól a farkam hegyéig végigborzolom a bundám, hogy a kellemesen hűvös levegő pár pillanatra beférkőzzön a szőrszálak közé. Az én bundám egyszerű szürke-rajzos, a szemeim sárgák, a pofám valamivel hegyesebb, mint a nőstényé. ~ Mehetünk~ Üzenem neki, miután ő is befejezte a nyújtózkodást. Ahogy elrugaszkodik, én is nekilendülök, felzárkózom mellé, igazodom a tempójához. Az izmaim hamar kezdenek bemelegedni, Még azt is élvezem, hogy kilógatott nyelvvel lihegek ködpamacsokat a mozdulatlan levegőbe. Én most nem kutatok zsákmány után, mert már vacsoráztam, most leginkább a futás kedvéért vagyok itt.
Elképesztő mennyire élvezem ezt. A futást, a színeket, az illatokat, az érzést ahogy megroppan a hó a mancsaim alatt, a kellemesen hűvös levegőt, ami belekap a bundámba. Ilyenkor olyan távolinak tűnik minden ami nyomasztott a napokban. Mit napokban?! Hónapokban! Utoljára még Európában tudtam tisztességesen kipihenni magam, vagy létezni a nélkül, hogy borsószemnyire szürküljön a gyomrom (jobb esetben) fél napon át. Tehát most ez a farkasbőrben rohangálás igazi kikapcsolódást jelent a számomra. Kapok is az alkalmon, hamarosan már teljes sebességgel rohanok. A fák is elmosódnak körülöttem. Néha-néha lassítok egy kicsit, hogy Raymond utolérjen, de aztán csak nem bírok magammal és megint lehagyom. Gyorsabb vagyok nála, ez tetszik, de nem dörgölöm az orra alá. Már csak azért sem, mert ez önmagában még közel sem jelenti azt, hogy ügyesebb vagy több lennék nála. Nem vagyok az. Mérföldekkel később veszem észre a jávorszarvasokat. Nekem úgy egy óra magasságában lehetnek. Megállok hallgatózni,és szaglászni. Két mély lélegzetvétellel később rájövök, hogy a csorda öt tagú, és dél, azaz mi felénk közelednek. Kilógatom nyelvem a pofámból, aztán Raymondra nézek (ha ő is megállt). ~Jössz? Mész? Maradsz?~ Ha jön, ha nem, én halkan, meglapulva osonok a szarvasok felé. A vadállat ujjong odabent. Hamarosan jól lakik és elcsitul.
Azt hiszem, ezek a pillanatok a létezésünk lényegei. Ilyenkor nem számít, ki hová tartozik, egyszerűen farkasok vagyunk mindannyian. A havas erdő, a fagytól ropogós táj az én igazi hazám, itt érzem otthon magam. Nem zavar az sem, hogy a nőstény időnként jócskán lehagy engem, nem szakadok bele az erőlködésbe, hogy utolérjem. Míg hallom a vágtája zajait, érzem a bundája illatát a levegőben, a gondolatai elérnek hozzám, addig nem aggódom, hogy elveszítjük egymást. Hogy ő gyorsabb nálam, az most neki biztosít előnyt, de mivel nem hegyezi ki erre a futást, a közös száguldás, a vadászat nem hullik szét, nem válnak el egymástól az útjaink. Mikor megáll, én is lefékezek mellette. Lógó nyelvvel, jólesőn bemelegedve lihegem a párapamacsokat mellette, és amint elkapom a szagokat, neszeket, én is kihegyezem az érzékeimet a szarvasokra. Nem is kell kérdeznem, látom, érzem rajta, hogy vadászni akar. ~ Köszönöm, én már vacsoráztam... Jó vadászatot!~ Ránézek, legyezek egyet a farkammal, biccentek, aztán megfordulok, és elügetek a szarvasokkal ellentétes irányba, hogy ne zavarjam meg a nőstény szórakozását. Mikor távolabb érek, visszaváltok vágtába, és mire a barlanghoz érek, úgy érzem, kellemesen kimozogtam magam. Nincs más hátra, mint felöltözni és hazamenni...
Duncannel megvolnánk egy időre, azt hiszem. De nem állt szándékomban vele vadászni. Elég későre jár már, és én még nem ízleltem sem szarvas, sem bölény, sem medve vérét, ami be kell, hogy valljam, eléggé elkeserített. Egyébként is, inkább rohantam egy sort. Sok dolog volt, ami fájt, és mardosott belülről, és miután mindenkinek faszán teletömtem a pofáját répával, az én kezemből még ki is tépik, nemhogy megkínálnának vele... Azon felül, hogy mindenki élt és virult, csak annak örülhettem, hogy évszázadok árnyékából előkerült a testvérem, de még ő is kételkedik bennem, ennek fényében nekem sincs más választásom, mint viszonozni a "szerelmét". És Tara... Azóta nem is láttam, hogy a betegszobában zokogott. Persze, jól van, elvan Duncannel, de mire odáig eljutottam, hogy keressem, már eltűnt a hotelből. Hiába, apucinak dolgozni kell. Ördögi kör, de ettől még nem szeretem kevésbé. Szóval csak futottam, rohantam át az erdőn, és arra gondoltam, hogy minden játék nélkül leterítem az első vadat, csakhogy érhez jussak végre. Semmi pajkosság, semmi öröm, csak a gyors, rideg halál... De nem préda szagot hozott a szél, hanem fájdalmat, és hiányt. Tara... Erre mondhatná a józan paraszti ész, hogy ezt nem hiszi el... Mert nem hittem el. Úgy fékeztem le, mintha taposóakna lenne a mancsaim előtt, és közben izzó szemeimmel a nőstény másomra bambultam. Kicsit összezavarodtam. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, képen nyaltam volna, ledöntöm a földre, és birkóztam volna vele, de nem tettem. Féltem tőle, igen. Rettegek attól, hogy megint itt hagy, ahogy rettegek attól is, hogy megint olyan vádakat zúdít rám, amik nem igazak, de megcáfolni nem tudnám, mert nem érdekelné. Vágyakozó tekintettel néztem, és óvatosan közelebb ballagtam hozzá, de nem mentem túl közel, nem akartam tolakodónak tűnni. Pedig... ~Zavarok?~ Kérdeztem bátortalanul. Nem kellett semmilyen maszk, vagy álca. Itt csak ketten voltunk, senki más, nem kellett tartanom magam, vagy játszani az erős sziklafalat.
Már reggel éreztem valamit, amikor séta helyett autóval mentem dolgozni, de gratulálhatok magamnak, tökéletesen elfelejtkeztem a holdtöltéről... A tudatalattim jelzett ugyan, csak én nem vettem a lapot. Igaz, a véreb odabent nyugtalan volt egész nap, de az óta játsza ezt velem, hogy Patrishával volt az az apró félreértésünk, be is tudtam ennek a dolgot... Csak éjjel tértem észhez, amikor megéreztem, a Hold vonzását. Úgy lefoglalnak az emberi teendők, hogy megfelejtkeztem a vérfarka lét legalapvetőbb kutyakötelességéről. Így is megkaptam már, hogy gyenge vagyok, nem tetézem azzal, hogy igazat adjak az állításnak. Szóval ki a discoból, be a kocsiba, tankoltam az első kúton (valamiért cigit is veszek, pedig hetek óta nem szívom) aztán padlógázzal irány a természetbe. Mr Westmoralend úgysem ma fog felelősségre vonni azért, hogy a tiltás ellenére ültem kocsiba. Ami azt illeti, jobban jár, ha bezárkózik pár ezüst fegyverrel otthon ma éjjelre. Nem csak ő, minden ember. Könnyen prédák lehetnek ők is ma éjjel. Szitakötő tankja tele, így a motort is járva hagyom a kis erdei bekötő úton. Gyors leszek. Lekapom az első utamba kerülő mozgó jószágot, aztán ülök is vissza a meleg kocsiba, gyors tus, és nyomás vissza dolgozni. Vetkőzök, kiszállok, átalakulok. Olyan formaságokra nem adok, mint a vonyítás, vagy az hogy megvakarjam a fülem tövét. Ez most tényleg csak a kötleségről szól, nem arról, hogy kiélvezzem a falkas életet. Nem is osonok, vagy cserkészem a vadat. Csak beleszagolok a szélbe, és már kérlelhetetlenül indulok a szarvasbika után. Néhány perccel később állkapcsom az állat torkára szorul. Sietek ugyan, de nem annyira, hogy megkínozzam szegényt azzal, hogy élve falom fel. előbb megfojtom, ne szenvedjen többet a kelleténél. Örök kedvenc a lábszár marad. Meg is nyúzom egy kis részen, onnan kezdem falni... Amíg meg nem érzem Castor jelenlétét. Ekkor ugyanis szó szerint megakad a torkomon az a falat a rámtörő érzelmektől. A bánat, a csalódottság, az a mély szeretet. És a hiánya. Most jövök csak rá mennyire hiányzott nekem. Az illata, a hangja, vagy csak úgy maga a jelenléte a közelemben. ~nem~ felelem kurtán. Őszintém... fogalmam sincs mit mondjak neki. Én eljöttem, ő nem keresett, eltelt egy hónap, és most egy kurta nemet tudok mondani, semmi többet... Felé fordulok. Egész testtel, nem csak a fejemmel. ~Hát Te?~ Annyi minden kezd el kavarogni a fejemben, hogy egyszerűen nem tudom, hol kezdjem, vagy azt hogy egyáltalán el akarom e kezdeni a beszédet. ~ Nem akarok veszekedni veled.~ gondolom, jó ezt így előre letisztázni. Pláne mikor megérzem rajta hogy feldúlta őt is a találkozás.
~Szerinted én szeretnék?~ Teszem fel a kérdést, és közben egy lépést teszek előre,meghajtom a fejemet, majd újra felemelem. Az állat vérének a szaga már abszolút nem tud érdekelni. Nem csak az emberi felem, de a farkasom is odáig van Taráért, így hát nem bánja,ha még egy kicsit kitolódik a vacsora. Nem tudom, hogy mit mondjak, vagy hogy mit csináljak. Lehet ilyenkor bármit is mondani? Miért érzem azt minden idegszálammal, hogy bármit mondok, vagy teszek, balul sülhet el? Esetleg kezdhetnék valamiféle bősz magyarázkodásba, hogy nem kerestem, de azért nem kerestem, mert elcuccolt, és elég szilárdan tudatta a falkával, hogy nem kér belőlünk. Veszekedés. De akár megpróbálhatnék elsiklani a dolog felett, és egész egyszerűen megkérdezni, hogy mi van vele. Veszekedés, vállvonogatás, sztenderd "semmi" válasz. Nem jó. Még véletlenül sem akarom megijeszteni, vagy rossz érzést kelteni benne, ezért ugyan közelebb ballagok, de szemben állok meg vele, hogy még véletlenül se kerüljek a háta mögé. Várok egy kicsit, aztán lefekszem a földre és onnan kémlelem a nőstényt. ~Futottam. Az előbb találkoztam Duncannel, sok minden eszembe jutott, és nem vágytam másra, csak... rohanni. Így kerültem ide. ~ Mondtam el neki röviden, de nem is szerettem volna a Duncanes találkozásról beszélni. Neki se beszéltem Taráról, Tarának se fogok róla. Gyanítom, hogy nemsokára találkoznak, megbeszélik majd, amit jónak látnak. Halk nyüsszentés, tekintet elfordít, döglött őzike tomporának bámulása. Utáltam, hogy mostanában egyre több hím sündörög körülötte, csak én nem. Ráadásul nem is tehetek semmit, legfeljebb a háttérből szorongathatom meg a jelöltek tökét, hogy az én kezembe ajánlják első sorban. ~Tara, miért tesszük ezt egymással? Mi történt velünk? Emlékszel még, hogy milyen volt akkor, régen? Mennyi mindent csináltunk együtt... És mennyire jó volt... Nem szeretsz már engem?~ Annyira belehevültem, és olyan hirtelen bukott ki belőlem a kérdésáradat, hogy észre sem vettem, hogy mikor álltam fel megint. De amint ez tudatosult, inkább leültem a fenekemre, és halk nyüszítéssel néztem a véremre. Nem baj, végre kijött, ami eddig bent volt. És jól esett.
A legszívesebben rászólnék, hogy előttem ne hajtson fejet. Meg is tenném, ha nem öltenék azonnal cseppfolyós állagot odabent. Bár nem volt kimondottan kedvemre való, hogy ezt tette, be kell vallanom, hogy iszonyatosan megkönnyebbültem tőle. Persze még mindig olyan merev vagyok, mint egy farok, de már sokkal jobb (a légzőfunkció beindult). Jah, hogy összefutott Duncannel... Ha ember alakban lennék, most tűz vörösben lángolna a képem. Rólunk ugyanis lezokog, hogy egy házban lakunk. Mondjuk ezt biztosra nem is tudhatják, inkább arra gondolnának, hogy sülve-főve együtt vagyunk, pedig valójában szó sincs erről. Néha kajálunk együtt, és tart nekem edzéseket ha ráérünk, amúgy meg mindketten a munkánkba temetkezünk nagy tisztességgel... ~Edzéseket tart nekem. Tudod, küzdeni tanít meg minden...~ Nem szükséges megmagyarázni, de így éreztem helyesnek... Jesszusom de idióta helyzet ez. Castor lefekszik, én maradok állva. Megigézve nézem őt. Tényleg egy évszázada már annak, hogy így, farkas alakban láttam? Az még gombócból is rengeteg, nemhogy évekből... Vajon hol csesztük el ennyire? Mert afelől semmi kétség, hogy ez történt. Hogy ki hibájából, az itt már mit sem számít. Sokkal fontosabb a kérdés, hogy vajon, helyre akarjuk-e hozni még? Vajon mennyire kell felszakítani ahhoz a múlt sebeit? Akarom én azt? És Ő akarja? Úgy látszik, kérdései neki is akadnak. Én meg köpni nyelni nem tudok. Nem értem... Illetv értem, persze, csak nem nekem kéne feltenni ezeket a kérdéseket? Miért nem olyan egyértelmű számára a válasz? Nah még pár kérdés, és kicsi kérdőjelekkel lesz tele a fejem... ~ Megváltoztunk. Mindketten.~ ez a legésszerűbb magyarázat. Régen azért voltunk meg jól, mert nem voltak közöttünk méteres vastag falak. Olyan fajta, mint a társadalmi rang, a pénz, az életvitel, Todd, vagy most Patrisha. Aprópó hisztis szuka... ~ Castor... Szerinted én gyenge vagyok? Nem bírom a nyomást és csakis csalódást okozok neked?~ Nem, nem fogom feltüntetni a szukát, mint szerzőt. Csak Castor válasza érdekel, aztán el akarom felejteni azt az útvesztős epizódot.
Nem érdekel, hogy edzenek, vagy tanulnak, vagy hóvirágot keresnek a hátsó kertben, ha már jön a tavasz... Ennek ellenére nem velem teszik, és nem a közelemben. Úgyhogy inkább nem reagálok rá semmit, mert a magyarázkodás lereagálása csak olaj lenne tűzre. Duncan biztosított arról, hogy nem akar tőle semmit, ez nekem pedig pont elég. Egyelőre. Aztán jön a keményebb téma. Megváltoztunk. De miért nem változhatunk együtt? Nekem az a véleményem, hogy Európa nem tett jót neki, de ez... Ez is egy olcsó indok lenne, csak hogy foghassam valamire. Lassan lehajtom a fejemet, és kérdés nélkül kitépek egy méretes darabot az őz oldalából. Ennyi elég. Vére is van, húsa is van, nem leszek legyengülve, de hogy én ma nem fogok ölni, az is biztos. ~Ne haragudj, de ennyiért nem ölök meg egy állatot... Több nem kell.~ A végén még kihánynám. Még a végén én is depressziós leszek? Rámegy a stressz a gyomromra? Mit tudom én, nem is érdekel különösebben. Aztán a kérdése fejbe vág. Legalább annyi fájdalom csendül meg benne, mint amennyit én is éreztem. De nem értettem, hogy honnan a felvetés. ~Nem vagy gyenge. Te a vérem vagy, nem lehetsz gyenge. És szerintem csak az érzelmi nyomástól sokallsz be, ha már a nyomásról beszélünk.~ Ahh, hogy mennyire hülyén éreztem magam! Beszélek itt neki, és még csak hozzá sem merek érni. Hát ennek függvényében miért gondolom azt, hogy hitelt ad a szavamnak? ~Ez a baj? Mert ez ne legyen, Tara... Ha bármiben fejlődni akarsz, előtted az élet, és én segíthetek! De még az autóvezetésre se adtál időt, pedig megígértem. De nem kerestelek,mert.. Félek tőled. Attól, hogy meglátsz, bezárkózol, és azt kívánod, hogy bár ne lennék ott. Kedvem lett volna vonyítani egyet, fel a Holdra, hátha megérti, és meghallgatja a panaszomat. De felesleges lett volna, én pedig csak magamból csinálnék hülyét. Másik megoldás, hogy szétütök egy korhadt fatörzset. A harmadik, hogy maradok, ahol vagyok, és tovább hagyom, hogy mardosson a fájdalom. ~De nem válaszoltál a kérdésemre... Nem szeretsz már engem?~ Muszáj volt feltennem még egyszer, mert tudni akartam, tudnom kellett és kész. Ha azt mondja, hogy nem, akkor valahogy elfogadom, leharcolom magammal, de nem fogom bántani. Soha nem bántanám úgy igazán.
Castor megindul a préda felé, én meg kissé elszégyellem magam, amiért nem kínáltam meg. Nem nézek rá míg eszik, nehogy rossz néven vegye, vagy úgy értse, mintha sajnálnám a prédát. Nem szoktam. Bár magát a holdtöltét sem osztom meg gyakran mással. A válasz... némiképp megnyugtat. Újabb üres vagdalkozásnak bizonyul ez is a szukától, aminek semmi köze a valósághoz. Rendben, most, hogy ezt tisztáztuk, már könnyebben kinyögném a választ... Csak hogy Castor folytatja... Mivan?! Fél tőlem? Hát hogy jutottunk idáig? Félig kábán az előbb hallottaktól, közelebb lépek hozzá, és végignyalok a képén. Nem tudom mit tehetnék, vagy mondhatnék, ami majd... jobbá teszi ezt az amúgy nagyon szerencsétlen helyzetet. Lehet, hogy ezzel sem segítettem sokat, magamtól nem is vettem volna a bátorságot ehhez, inkább a farkasom ösztönéből tettem. ~Bolond vagy.~ a hangom még gondolataimon át is kedves dorombolásnak hallik. Azért kicsit most utálom, amiért ilyen hatással van rám... Nem szokásom dorombolni, kedvem meg talán Liuhoz voltam utoljára... annak is jó ideje már. ~Hát persze, hogy szeretlek.~ Visszakérdezni biztos nem fogok. Az annyira műanyag... Pedig igen, szeretném tőle is hallani, de kikényszeríteni belőle... az nem az én műfajom. Éljenek a pótcselekvések címszó alatt ellépek az alfától, majd én is kiharapok egy darabot Bambi húsából. Rágással nem fáradok, egészben nyelem le.
A megdöbbenésemet már csak az örömöm tudta felül múlni, amikor odalépett mellém, és szeretetteljesen képen nyalt, és a hangja úgy mászott bele a fejembe, mintha valaki egy rakás mézet csöpögtetett volna végig a gondolataimon, ami egészen a szívemig lecsurgott. Aztán, amikor elérte a célállomást, a ketyegő nagyot dobbant, majd egyre hevesebben és vadabbul vert. Bármennyire is örültem, valahol mélyen ott rágott egy tonnányi kétség, hogy mikor esünk egymásnak megint. Mert már itt Fairbanksben is annyiszor volt így, annyiszor éreztem közel magamhoz, aztán egy szempillantás alatt távolabb került mindenkinél. Még arra is megvan az esély, hogy évtizedekig fogunk játszadozni egymással. Nekem valahogy bele kell törődnöm abba, hogy már nem az a "kislány", akit útjára eresztettem, amikor még Todd élt. Megváltozott, megerősödött, és én úgy éreztem, hogy már nincs szüksége sem a támogatásomra,sem pedig a szeretetemre, hogy megállja a helyét a világban. De ez lenne a lényeg, nem? Ha majd meghalok, tudnia kell, hogy az élet nélkülem is megy tovább, és ha csak nem lesz belőlem testetlen szellem, akkor bizony többé nem lehetek majd vele. Hosszú távon jobban járt, de rövid távon önzőbb voltam annál, minthogy ebbe beletörődjek, ha már egyszer utánam jött Chicagóból. ~Én is szeretlek, Tara. Borzasztóan...~ Válaszolom hasonló lágyan, és édesen, mint ahogy ő felelt nekem, és bár látom, hogy visszatért a lakomához, mégis érzem, hogy igazából nem vágyik jobban arra az őzre, mint adott esetben rám. Felkelek, és a pofámat az övéhez dörgölöm, és közben egyáltalán nem zavar, hogy esetleg véres leszek még jobban, ha már az őz teteme felett találtunk egymásra. Aztán én is megnyalom az arcát, aztán a füle tövét. ~Lehet, hogy változtam, és lehet, hogy nem vagyok a régi már. De amit irántad érzek, az soha nem fog megváltozni. De nem tehetem közszemlére mindenki előtt, érted? Benito már megkapta a magáét, és megfenyegettem, ha nem bánik veled méltóképp, megölöm. Ezekről te nem tudhatsz, de vannak, akik szerint így is egy puhány senki lettem, nem kockáztathatok többet nyíltan. De a háttérből intézkedem, csendben. El tudod ezt fogadni? El tudsz engem így fogadni?~ Abbahagytam a nyalakodást, és egy hosszasat nyüszítettem. Aztán leültem a fenekemre, és úgy változtam vissza emberré,ahogy ültem. A szűkölés gondterhelt sóhajjá szelídült, meztelen bőrömet csípte a hideg, a szemeim pedig egyre zavarosabban tükrözték vissza a teliholdat, mígnem a tükörkép lassan és csendesen megindult lefelé az arcomon.
A kaja rossz ötlet volt. Nem azért, mert nem voltam éhes, hanem mert mikor Cas hozzám dörgölődött, alaposan összekentem vérrel. Úgy betaláltak a szavai, hogy még a saját nevemről is megfeledkeztem egy röpke pillanatra, nemhogy arról, hogy előbb lenyaljam a pofám... De megtette ő azt helyettem, amitől kicsit zavarba is jövök. Kölyök koromban is kikértem magamnak, ha ezt csinálta, meg amúgy is fura ez így évszázadok múltán. Mégsem ellenkeztem. Annyira jól esett. Jesszusom! Miért ilyen bonyolult ez? Az egész! A múltat már nem kapjuk vissza, a kapcsolatunk romokban... és azok után amit mondd, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lesz e elég erőm helyrehozni. Vagy azt, hogy akarom e én ezt még. Castor olyan nekem mint a drog. Ha elég távol tartom magam tőle, gyötörnek az elvonási tünetek ugyan, de képes vagyok létezni. De ilyenkor, mikor ennyire a közelemben van, képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Azt is elhinném, ha azt mondja, hogy zöld az ég, vagy a veréb neve zsiráf. Ez a dolog alapjaiban van elcseszve, nem az idővel ment tönkre. Tudom jól, és igen, el akarom engedni őt, csak nem vagyok képes rá. Figyelem, mikor a hatalmas farkasból hozzám képest kicsi alak körvonalai rajzolódnak ki a sötétben. Sosem láttam még őt ennyire sebezhetőnek, és meghasad a szívem amiért így kell látnom őt. Ő sóhajt, én meg halkan nyüszítek, miközben kis ívben a háta mögé kerülök, leülök. Két mellső lábamat átvetem a mellkasa előtt, és jól kihúzom magam, hogy a bundámmal melegítsem a hátát. Ha nem lenne túl kényelmetlen, talán még a fejemet is az övére hajtanám, így viszont csak a felett bámulok magam elé. Érzem könnyének sós illatát, mire újra felnyüszítek. Nem fog tetszeni neki amit mondani fogok. ~ Ha most azt felelem: elfogadom, holnap arra a tudatra ébredek, hogy hibáztam. Mert akármilyen szépnek tűnik ez a pillanat, el fog múlni egyszer, és akkor újra szembe kell nézni mindennel ami fáj... ~ a magyarázatom hagy pár kérdőjelet maga után... Két mély lélegzetvétel után kibököm a többit is. Kellett egy kis szünet előbb. ~ Szeretlek Castor. Úgy értem, szerelemmel szeretlek. Erre jöttem rá a múltkori energia összegabalyításból... Tehát nem, nem fogadhatom el, hogy csak egy töredékedet kapjam meg, mert abban sem vagyok biztos, hogy az egészet akarom...~ Felteszem, ezen nem fog meglepődni. Még soha nem mondtam ki, igaz néhány héttel ez előttig még én magam se tudtam róla, de ettől még ki volt írva a homlokomra. De ha még meg is lepem ezzel... igazából nem számít. Nem a kezét kértem meg. Éppen ellenkezőleg.
Odajön hozzám, átkarol, melegít, és szeret, ahogy én is őt. De ennél kiszolgáltatottabb, megalázóbb helyzetet szerintem a legrosszabb rémálmaimban sem tudnék elképzelni. Ki vagyok terülve, nyitott könyvként vesz körül az a sok zavar, és fájdalom, ami keresztülfolyik bennem, és érezhető az ellenállás is, miszerint nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy elveszítem. Most, hogy ott ülök gyakorlatilag az ölében, szinte érzem a levegőben azt a pattanásig feszült csendet, ami mindig azt sugallja, hogy valami olyan fog történni, amitől még jobban összezuhanok. Ismertem már ezt az érzést a különbség az volt, hogy most teljesen alkalmatlan voltam arra, magamba fogadjam, és némán álljam a sarat. Bármi is lesz, félek tőle, félek az elutasítástól és tisztában vagyok azzal, hogy a padló és én nagyon közelről meg fogunk ismerkedni. A pillanat varázsáról a beszél, a mi pillanatunkról, lemondóan. Mint egy hisztis kisgyerek, úgy szeretném ütni a földet, és kitépni a még ki sem serkent fűcsomókat, hogy nem és nem! Miért lenne törvényszerű, hogy holnap reggelre elmúljon mindez? Talán a négy fal magánya és a sötét éjszaka csendje beleszól abba, amit most érzünk? Ellentmondások halmaza... Ha nem kellek neki, akkor miért van itt, miért jött utánam, és miért gondolta meg magát kétszer is? Csak lehajtom a fejem, és tehetetlenül sóhajtok, és figyelem, ahogy egy könnycsepp lyukat éget a hóba. De ami utána következett... Nem, a szívem nem vert hevesebben, sőt, talán még ki is hagyott párat. Az ijedtségtől minden izmom, idegszálam megfeszült, mozdulatlanná dermesztettek a hallottak. - Tara...? Ennyi futott ki rekedt hangon a számon, és amikor újra erőt vettem magamon, kibontakoztam az öleléséből, megfordultam, és masszív, eltakarhatatlan döbbenettel bámultam a szemébe. Én hülye, én barom állat, én utolsó, meggondolatlan f@szfej! Évszázadokig egy rakás hazugságban éltem, és egy olyan hamis morális illúziót lebegtettem a fejem felett, aminek igazából sosem kellett volna léteznie, erre tessék! Ezer és egy kérdésem válaszolódott meg nagyjából fél perc alatt. Emlékek áradata, lopva elkapott pillantások, atyai érintések ezrei csillantak fel, mint valamiféle halál közeli élmény és elöntött a bűzös, ragacsos érzés, ami azt diktálta, hogy egy utolsó, vak szemét vagyok, mert mindvégig ott volt a szemem előtt minden, de éééén hülye abba kapaszkodtam, hogy ő a lányom, a legmerészebb álmaimban sem fordulhat elő, hogy az összetartozásunkon kívül többet érezzünk egymás iránt. Egy önző s*ggfejként neveltem fel a gyerekemet, mert ebből a szempontból az ő oldalára soha nem gondoltam, mert amíg én eldöntöm, hogy a lányomként szeretem, ő sem táplálhat többet soha. Hogy én mekkorát tévedtem! - Soha... én... nem... úr isten, Tara, nem tudom, mit mondjak, vagy mit mondhatnék! Össze vagyok zavarodva... De még hogy! Annyira, hogy az arcomat a kezeimbe temettem, és ha megpróbálkozott volna azzal, hogy esetleg faképnél hagy, akkor úgy marok bele a bundájába, mintha soha nem akarnám elengedni. Hirtelen annyi dolgot kellene tisztáznom saját magammal, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Én mit érzek? Amit én éreztem, az is ez volt, amire ráhúztam a saját boldog világom illúzióját? Vagy nem? És mi van Patrsihával? Úr Isten, ne... Nem, nem, nem. Fogalmam sincs... Most szeretnék visszarohanni Duncanhez, és megkérni őt, hogy tépje ki a szívemet, mert annyira nem vagyok bátor, hogy saját magam tegyem meg. - Egyszer azt álmodtam, hogy szeretkezünk. - böktem ki végül szinte fuldokolva - Utána pár napig undorodtam saját magamtól, aztán elmúlt. Én... Én... Abban a hitben éltem, amióta vagy nekem, hogy ilyen nem fordulhat elő! A lányom vagy! Nem biológiailag, de... Akkor is abba temetkeztem, hogy ez így van, így is marad, és ez így kell, hogy legyen. És most, most, hogy ez kiderült, elképzelésem sincs, hogy milyen hitben éltem eddig, hogy valóban atyai szeretetet éreztem, vagy mást, amire ráfogtam, hogy az. És el is hittem, évszázadokig! Önvád, önvád, önvád. Többre nem futja, csak könnyekre, aorta szakadásra, és nyöszörögve agonizálásra. Rómeó biztos kiröhög, de ennél többre most nincs kapacitásom.
A döbbenet amivel rám nézett... Hát mit mondjak? Jobb lett volna, ha leköp. Én azt hittem, abból az energiaösszegabalyodós történetből már ő is leszűrte ezt. Ha tudom, hogy nem így van, akkor talán kussoltam volna, és csak annyit mondok, hogy lelépek a falkából. Azt hiszem, most fetrengek abban a szarban amit kavartam. Csak meg ne fulladjak benne... ~ Semmit sem kell mondanod... ~ áh, hiába mondom, hogy ne mondjon semmit, akkor is mondani fog, ha már kikívánkozik belőle. Végül is az lenne a legjobb. Vagyis... a fenét... Áh! Most hirtelen nem tudom, hogy a hallgatás, vagy a beszéd a megoldás. Az ő kételyei, meg kérdőjelei engem is megzavarnak. És akkor még rohadt enyhén fogalmaztam. Szeretnék mondani neki valami "hey, azért még nincs itt a világ vége", vagy hasonló klisét, csakhogy lehet azzal többet ártok, mint segítenék. Szóval csak ülök a fenekemen, és jobb híján a mancsaimat nyalogatom. Én mosom kezeimet. ha-ha. Nem, valójában semmi vicces nincs ebben. Kínomban nevetek. Eddig is értettem az idióta helyzetek teremtéséhez, de most azt hiszem levizsgáztam... Ledermedek egy mancs nyalogató mozdulat közben, amikor arról beszél, hogy egyszer álmodott valamit... Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy megsértődjek, vagy megkönnyebbüljek azon, hogy ő nem emlékezik arra, minden esetre amíg azt eldöntöm, tetőtől talpig elönt a csalódottság. Ha egy kicsit is figyel rám beszéd közben, akkor már a reakciómból rájöhet, hogy az bizony nem álom volt... Illetve lehet, hogy álmodott is róla, én úgy értem, hogy egyszer igen, megtörtént. Viszont: a tekintettel a téma kényességére, és Castor reakciójára, gy érzem, hogy a helyzet nem követel verbális megerősítést is. Tehát maradok a síri csendben a mérhetetlen csalódottságommal. Nem az zavar, hogy Castor nem a számításaim szerint reagál, hisz nem is számítottam semmire. Se viszonzásra, se agonizálásra, se haragra, se szavakra, se semmire. E helyet... Említettem már, hogy bár köpött volna le inkább? Én is emberi alakot öltök, míg ő a kezeibe temetkezik. Ott térdepelek a hóban mögötte, ha eddig még nem ment arrébb. - Ne csinálj úgy, mintha ez a te hibád lenne. Vagy mintha általánosságban véve hiba lenne. Ez csak úgy... megtörténik és kész....... Cas, hagyd ezt abba. - ha eddig nem nézett rám, akkor én fordítom magam felé az arcát., úgy folytatom. - Nem várok tőled semmit. És neked sem kell felpiszkálnod a csörgőkígyót, ha létezik egyáltalán. Az előbb azt mondtam el neked elég burkoltan ugyan, hogy elhagyom a falkát, és téged is, csak ez úttal megmondtam a dolog miértjét is, ami egyébként csakis rám tartozik. Te ezért nem tartozol felelősséggel, én meg tudom kezelni. Öhm, ennyi. Nem tudom mit mondhatnék még.
Beszélek, szétesem, milliónyi apró szilánkra, és ahogy végre elhallgatok, és a mancsnyalogató farkas megmerevedő testtartása eljut az agyamig, a hideg kiráz, és egyszerre ver le a víz. A hőmérséklet baráti alapon is nulla közeli, de engem lever a víz. Csak egy tekintetet kaptam, de nem azt a fajta nem törődöm, folytasd csak tekintetet. Nem szólal meg, nem adja legapróbb jelét sem annak, hogy cáfolja, vagy megerősíti, amit mondtam. Hallgatás beleegyezés alapon pedig nekem marad más választásom, mint feltérdelni és belekapaszkodni a farkas vállaiba. - Nem... Ó, nem... Ugye nem... Elsápadok, és rám tör a fullasztó zihálás. Érzem, hogy nem tudok sokáig egy helyben maradni, de jelenleg nem tudok megmozdulni. Helyesen koordináltan biztosan nem... Ez most komoly? Megd*ugtam Tarát? Valaki hozza már azt a kva repülősót! A kezeim közt alakult újra emberré, aztán megfogta az arcomat, és jött az, amit hallani sem akartam. "...elhagyom a falkát, és téged is..." Eltátottam a számat, és már konkrétan tényleg fogalmam sem volt róla, hogy a bennem kavargó érzések közül melyik a fajsúlyosabb. A kétségbeesés? Az undor, amit saját magammal szemben érzek? A tehetetlenség? A dac és a ragaszkodás? Förtelmes, undorító masszának éreztem magam, és a zokogás úgy bukott ki belőlem, mintha valaki a hátamat nyúzná. - Mi az, hogy nem tartozom felelősséggel, Tara?! - kiabáltam már-már artikulátlanul - Ne mondd nekem azt, hogy nem tartozom! Tudod, hogy ez hazugság! Belekapaszkodtam a vállaiba, és odamenekültem a nyakához, mint egy gyerek, akire ráhozták a frászt. Már nem akartam üvölteni, csak érezni még egy kicsit a nőstényt. Azt hiszem, hogy remegtem egy cseppet, bár nem hiszem, hogy a hideg miatt. Ha csak nem taszított el magától, egészen odakucorogtam a karjai közé, és közben arcon tudtam volna köpni magam, amiért "úgy" hozzáértem a testéhez, és még csak nem is emlékszem rá. Ennyi volt. Ennyit rólam, meg a hősiesen zengett szavaimról. Az elveimről. Lósz@rt! Apa meg a lánya, mi? Castor b@zdmeg... Ki vagy te? Senki se... Egy senki, hiteltelen és műanyag. Lehunyom a szemeimet, mélyen magamba szívom Tara illatát, aztán gondterhelten sóhajtok egy párásat Tara nyakához. Igen, már tudom. Emlékszem. Valahogy így kezdődött akkor is. Úgy 150 évvel ezelőtt... Fáj a fejem. - Ezek után végképp nem engedhetlek el. Így nem tudlak. Képtelenséget kérsz tőlem... Rengeteg dolgot szeretnék tisztázni magammal kapcsolatban. De félek, nem lesz rá időm. Ha most valóban el akar hagyni, akkor meg is teszi és bennem egy életre ott maradnak a megválaszolatlan kérdések, ami farkasok közt szólva rohadtul nem kevés. Bár, ha így folytatom, akkor nem érem meg a 400-at. Sőt, a 351-et se. De talán... Esetleg jobb lesz nekünk egymás nélkül... Abba marad ez az örökös kergetőzés. Minden szépen abba marad, kisimul, és nem marad más helyette, csak a fájdalom. Ahogy realizálom a képet, újra rám tör a sírás, és hogy őszinte legyek, semmi, de semmi kedvem nincs a falkához visszamenni. Eddig tartott a szép jó világ, gyanítom, hogy most semmihez nem tudnék jó képet vágni, semmi hasznom nem lenne. Csak felrúgnám a szabályokat, hidegvérrel ölnék meg mindenkit, akinek nem tetszik a képe, aztán jönnének az Őrzők, megreguláznának, a falkát szétzilálnák az Őslakosok... Ha az, hogy Tara és köztem csak szülő-gyermek kapcsolat van illúzió, akkor az is, hogy érdemes vagyok a boldogságra. Mert itt van, itt volt a kezemben, és megszűnt létezni. Tényleg semmire sem vagyok elég jó, csak arra, hogy diktatórikusan vezessem a csordát, és ne tűrjek meg semmilyen ellentmondást. - A csörgőkígyónak már tök mindegy. Az én "világomban" nem volt helye. Mert bemagyaráztam magamnak, hogy nem helyénvaló. És most színt vallasz, a büszkén hangoztatott idealista és erkölcsös kis világnak lőttek, és semmi más nem maradt a helyén, csak az érzelmeim, amikről fogalmam sincs, hogy mit képviselnek már... Hogy is várhatnám el, hogy megértse? Nem fogja... Tehát, nekem nem maradt más választásom, mint mindent egy lapra tenni, és nem elengedni őt válaszok nélkül. Ennyi jár nekem, nem? Ha már kitépi a szívemet, legalább tudjam, hogy milyen állapotban viszi magával... Egyszerűen felnyúltam a tarkójához, és a könnyáztatta arcomhoz akartam húzni az övét. Érezni akartam őt úgy is, hogy józanul, mindenre emlékezve hogyan hat rám. El akartam érni az ajkát az enyémmel, és megcsókolni őt. Egyszerűen, ha nem történik "semmi", akkor "csak" egy csók, és megbizonyosodhatok arról, hogy minden, amit eddig éreztem, az a Teremtői kapocs volt. Legfeljebb megtörlöm a számat, de érzelmi alapon nem beszélhetünk részemről komoly hűtlenségről. De ha többet... Akkor már mindegy, hogy megcsókoltam-e vagy sem. Mert ha nem, akkor a jövőmet is úgy fogom élni, hogy máshogy szeretem, legfeljebb nem világosodok meg, és marad a hazugságban élés. És ha még csók is társul mellé... Innentől nem számít, hiszen ha Patrishára gondolok, akkor csók nélkül sem gondolom, hogy örülne annak, ami várja majd. Ha így alakul... Nem akarok tovább illúziókat üldözni. Az igazat akarom.
Kezdőlap
