Lustán tettem jobbról-balra, balról jobbra lompos farkam, rideg energiáim nyugodt hullámokban lengtek körbe. Megrebben a fülem, ahogy meghallom a másik lépteit, megérzem energiáit. Semmi jelét nem adom, hogy halványan ismerős volna mindaz, ami belőle sugárzik, nem tartozik rá semmilyen tekintetben sem. Arra se veszem a fáradságot, hogy megemeljem a fejem jöttére, tekintetemmel viszont végigmérem, ahogy tisztes távolságban megáll tőlem. Okos döntés, az óvatosság jó dolog, józan észt sejtet, vagy legalábbis megfelelően funkcionáló ösztönöket. Röhögése harsan elmémben, s ha emberi alakban lennénk, biztosan vigyorral felelnék rá. Oldődhat kicsit, a legcsekélyebb hajlandóság sincs bennem egy támadásra, vagy a nevetés megtorlására. Ugyan már! Nem ettem meszet, az ilyesmit pedig meghagyom az érzékeny lelkű hisztiseknek. Magamnak pedig ritka ótvar napjaimra, de ma annak közelében sem vagyok. ~ Köszönöm! Fárasztó lenne mindent kiszedni és megnyúzni sincs kedvem magam ~ feleltem kedélyesen, bár szó, mi szó, elég mazochista vagyok, de nem ekkora mértékben. Még. Egyedül a nyakláncomtól, a gyűrűimtől és a karkötőmtől szabadultam meg. Még a mellbimbópiercingem is bent volt, amit nyilvánvaló okokből nem láthatott. Az egyetlen ezüstöm, amit alig fedeznek fel. ~ Ühüm, észrevettem ~ mondtam tökéletesen zavartalanul, úgy téve, mint aki nem veszi a célzást. - Jó az anyaguk. - És már biztos átvették a szagomat, ami pimasz, kaján örömmel töltött el. ~ Ötven éve helyi vagyok ~ válaszoltam készséggel, hangomat még gondolati síkon is büszkeség színezte. Ez a vidék ennyi éven át képes volt megadni nekem mindent, amire szükségem volt, ezért büszke voltam rá. És büszke arra, hogy ennyit évet a hátam mögött tudhatok fajtánk bölcsőjében. ~ Vigyázz, ha így maradsz, beleesik az eső meg a hó ~ utaltam fennhordott orr-ra, majd felültem - a gönceiről továbbra sem szálltam le -, hogy hátsó lábammal megvakarjam fülem tövét. ~ Anchorage... meguntad a szabadúszást és falka után nézel? Vagy keresel valakit? Az utóbbi időben sokan ragadtak itt ebből a két okból, vegyük csak példának okáért a legutóbb csatalkozott két hímet. A Corvin gyerek nagy függetlenségi harcos volt, aztán tessék, már a falka tagja. Nagyon gyorsan tudnak változni a dolgok, de ezt még korai lenne a másikkal megosztani, talán majd akkor, ha ez a kis találkozó kifejlik addig.
A prüszköléses röhögés egy idő után alább hagy, a jókedv megmarad, ritkán van tetovált bundájú farkas látványában részem, felettébb látványos és szokatlan. A jókedv tovább gördül saját magamra is, mert bizony, ha a ruhám nem kerül vissza hozzám, mászhatok el pucéran a szállodai szobába, a recepcióra nem fogok Ádám-kosztümben beflangálni. Most, hogy jobban belegondolok, elképzelhető, ha dolgozni akarok utána a renomém megőrzéséért. Egyetértő morranással válaszolok, szavak nélkül, a megállapítására. Ami levehető, leveszem, a tetoválást pedig meghagytam másoknak, hiába is érdekelnek az emberek, ennyire bratyizni nem fogok velük, hogy tetkót is bevállaljak, a fehér bundára egyáltalán nem. ~ Miért hurcoltad el idáig? Ott is jó helyen ülhettél volna rajta. ~ Azért az a jelenet, hogy a pofájában cipeli a bakancsom és a cuccom, megérne egy misét, ha láttam volna. ~ Az is. A minőség a kiváló dolgok titka. A bakancs is harapdálás álló. ~ A másik hím szaga ellen még ez sem védi meg a ruháimat, a kép, hogy pucéran osonok és mászok, egyre valószerűbbnek tűnik. ~ És előtte? ~ fordítom hosszában meg a fejem, mintegy kihangsúlyozva a kérdést. Kaján odaszúrásnak szánom, előtte is kellett lennie valahol, ennyire biztosan nem fiatal, a nyugalma és sztoikussága ezen érv mellett szól. Harminchét év volt az eddigi rekordom, még az idő alatt is utazgattam munka ürügyén kisebb-nagyobb távolságokra, Mariaval való kapcsolatom alakította ki az emberekhez való végleges fordulásomat, amit ma is tartok. Valahol irigylem is ezt a hímet, képes volt arra, amit nem tudtam megtenni. Egyben büszke is arra, hogy sokfelé megfordultam, magam döntöttem és döntök, merre veszem be a székhelyem. ~ A szél majd kifújja. ~ dobom fel ismét a fejem, a nem zavartatás legkisebb jele nélkül. ~ Mint ahogy majd teszi a bolháiddal is a ruhámból. ~ nézek a cuccaimra, ahogy a szőrcsomók piheként hullanak rá. Még nem fogom visszakérni a ruhákat, lehet, már nem is. ~ Cetlikre írt városokból ez maradt fenn az asztalon, miután feldobtam. ~ Leülök, tisztában vagyok azzal, kiszimatolható, nem mondtam igazat, és talán az is érezhető, hogy mindez az irónia magva volt, a valódi válasz ez után fog érkezni. ~ Egyikre sem mondok határozott igent, vagy határozott nemet. Még sosem voltam falkában, legfeljebb embertömegben. Kihívást keresni jöttem és Fairbanks időjárása farkast próbáló a levegőben, legfőképpen kisgépekkel. ~ Nem foglalkozom a fajtám múltjával, dolgaival, az emberek világában élek. Viszont, ha már így esett a dolog, még valamit megteszek. Nem érzem kötelezőnek, meg akarom tenni, a másik nevére vagyok kíváncsi. ~ A nevem Josh, ha már így szépen egymásba szagolódtunk, és a tiéd? ~ Egy okból akarok nyitni, mégpedig azért, mert így nálam az irányítás, és az ezzel járó szabadság is, mennyit fedek fel magamból. A másik hím nyugalma és kommunikációja nem ad gyanúra okot, kifejezetten imponál, annyira közvetlen és egyben tartózkodó, amennyivel neki lehet állni, diskurálni.
Lesír róla, hogy nem tetszik a gúnyáin való terpeszkedésem, rólam pedig, hogy ezen nem a következő percben fogok ezen változtatni. Nem köcsögségből... csak úgy. ~ Kíváncsi voltam, és abban nincs semmi, ha ott helyben rájuk telepszem ~ magyaráztam magától értetődően. Utánam jön-e, megtalál-e, vagy olyan gyáva és béna, hogy erre se futja. Megéri-e vele öt percnél többet foglalkozni? Fontos kérdések ezek és nagyrészt választ is kaptam rájuk, ezért vagyok még mindig itt. Szavaira a bakancsra pillantottam, de elvetettem minden harapdálást. Ne szórakozzunk már, farkas vagyok, nem kutya, hogy lábbeliket rágcsáljak, ha bőr kell, vadászok, egyébiránt pedig meghagyom az ilyesmit annak, aki tényleg minden méltóságát elvesztette. Ejj de kis kíváncsi valaki. Bár felőlem megteheti, a pajzsom sincs fent, szóval érezheti a koromat és a hangulatomat is, a falkához tartozásom sem titok - lesír a szagomról, hogy közösségben élek -, plusz azzal is tisztában van már, hogy mi a vérvonalam. Ha egy kicsit is utánam akarna nézni, nem kerülne nagy melójába, ennél fogva értelmetlen fellengzősség lenne a titokzatos mufurcot játszanom. Az amúgy is olyan lenne, mintha félnék, vagy paranoiás lennék. Hagyjuk már! ~ Előtte tizenöt év Sacramentóban, nincs messze San Franciscotól. ~ Egy szikrányival élénkebbek lettek energiáim, ahogy felidéztem magamban azt a várost és az ottani falkát, az általam ismertet, amiből már talán semmi sincs. ~ Az előtt meg Európa, keresztül-kasul, falkátlanul. ~ Furcsa volt így hirtelen belegondolni, hogy mekkora utat jártam be, mind földrajzilag, mind személyemben, hogy mi mindent hagytam az őshazában, vagy éppen hoztam magammal és mennyi dolgot leráztam út közben magamról. ~ És te? ~ rövid visszakérdezés, amiben minden benne van. Érdekelt, elérte, máskülönben biztos lehetett volna benne, hogy nem fáradok visszakérdezéssel. ~ Hé, ezek pedigrés bolhák, mindegyik törzskönyvezett és igazi egyéniség, örülj, hogy megismerheted őket! ~ mondtam túljátszott pökhendiséggel, komolytalanul. ~ Nyugi, visszakapod őket. Rám úgyis kicsik lennének. ~ Hangom nevetős volt és hogy szavaimnak némi nyomatékot adjak, méltóztattam elhagyni rögtönzött vackomat, fehér szőrszálak tucatjait hagyva rajta. Bár ő is fehér, a tinta meg a bőrömben, nem a szőrömön van, szóval nem lesz új rajta a fehérség, más színt meg nem tudok rálopni. Sosem volt falkában, csak embertömegben. ~ Desertor vagy? ~ kérdeztem, mert erre tudtam mindebből tippelni. Nem volt bennem ítélkezés, csak kíváncsiság. ~ Kevés olyannal találkozom, aki jobban elvan az emberekkel, mint a farkasokkal. Honnan vagy hogyan jött ez nálad? ~ Elvoltam én az emberekkel, nem gyűlöltem vagy néztem le őket... csak ha elkapattam magam egy-egy buli alkalmával, előfordult, hogy vacsoraként végezte az egyik. Bár a legutolsó ilyen esetem még mindig a Jamesszel közösen elfogyasztott csaj volt, annak meg több mint két éve már. És nincs bűntudatom. Kihívás, kisgép, repülés... Finoman megborzongtam. Se a hosszú hajózást, se a repülést nem bírtam, sok mindenben el tudok szállni, de szó szerint véve én földhöz ragadt vagyok. Szilárd talaj legyen a mancsom alatt és köszöntem szépen. A röpködést meg tengeren hánykolódást meghagyom másoknak. ~ Sok sikert hozzá, majd integet lentről ~ mondtam mindenesetre, továbbra is jókedvűen. ~ Arra minden esetre készülj, hogy ha Fairbanksben akarsz maradni, fizetned kell. Pénzzel, szolgáltatással... Már amennyiben nem csatlakozol, úgyhogy kihívásod lesz, erre mérget vehetsz ~ néztem vele farkasszemet, mintegy tudatosítva benne, hogy itt egyáltalán nem ő fogja diktálni a feltételeket, amiket mellesleg nem én fogok szabni neki és nem velem kell majd megvitatnia. ~ Darren ~ mutatkoztam be én is, majd nyújtóztam egyet, megráztam magam és tettem pár lépést, de oldalirányosan, megtartva az eddigi távolságot. ~ Kajáltál már?
Vigyorféle ül ki az arcomra, hasonlót tettem volna magam is, megtudva, miként cselekszik a másik, van-e elég vér a pucájában utánam jönni. Legfeljebb fetrengtem volna egy jót a ruháin, még ha a szaga rám is megy a ruhájáról. Ahogy a bakancsomra néz, egy röviden nevetek fel és várom, mit tesz, és láthatóan nem ugrott be a szavaimnak. A falkaszagot idáig érzem róla, s ugyan miért mondana mást egy olyan jött-mentnek, mint nekem, aki holnap talán már a világ másik végére utazik nagyban. Kiérzem a fellángolást a válaszból. ~ Haverok, buli, jókedv? ~ utalok a sacramentói évekre. Tudom élni az életet magam is. ~ Hmm, a teljes szabadság? ~ jól hangzik, ismét feldobom a levegőbe a pofám és járatom az orrom, mintha szimatot fognék, amit azonnal oldalt forgatok, ahogy elhangzik a visszakérdezés. Komolyan érdekli? ~ Lássuk csak... Keleti partok, kis ausztrál kitérőkkel ez jó negyven év, előtte Csendes óceán, nagyjából harminc év, London, hatvan év, talán húsz év francia kitérővel, Louisiana is nagyjából hatvan évet számol. ~ ennyi elég lesz, főleg a vége, vagyis az eleje, el fogok érzékenyülni, az az időszak volt az egyik legemberibb és egyben legskizoidabb időszaka. Eddig Alec volt az egyetlen, akivel sztorizgattam, sok közös történetünk van, még ha olyan is, amilyen, előtte szabadon vagyok az, aki. ~ A bolháid? Azok kicsik, még szép! ~ vágok vissza a pedigrére, a ruhával kapcsolatba hozva, hogy aztán megint prüszkölő röhögésben törjek ki. ~ Bemutatsz az összesnek? Csak el ne felejtsem a nevüket. ~ Fazon a bundás, meg kell hagyni, a szőrszálai a ruhámon már kevésbé. Egyre csábítóbb gondolat a nudizmus, aki a ruhámon fetrengett az imént, felkeltette az érdeklődésem. A ragadványnévre sóhajtó morrantást adok ki magamból, majd büszke vigyorra torzul a pofám. Önuralom, gyávaság, megszokás, már magam sem tudom, melyik lehet a legjobb magyarázat arra, hogy az emberek világában járok magabiztosabban. ~ Egy pofa sör mellett a kantinban, megosztom veled. ~ Ennek elmondása olyan bizalom szintje szükséges, ami jelenleg az első találkozásból fakadóan feljebb nem biztos, hogy megy, vegye majd megtiszteltetésnek, hogy beavatom abba, ami lényem és létezésem egy olyan része, amit nem most fogok kiteregetni. Egyben jelzi azt is, hogy a mostani a beszélgetésen, találkozáson túlmutatnak a szavaim. ~ A röpködés nem az eseted, ahogy látom. Ha már így vagyunk, a partokat jobban kedvelem. ~ A farkasszemezésre összecsuktam ugyan a pofám, a szemezést viszonozva, a tekintetemben továbbra is derű és jókedv van jelen. ~ A levegő a legnagyobb kihívás. ~ Fizetni mindenhol kell, a feltételek alkudhatók és alakíthatók, szabadon, kedvem szerint, és mindezt észrevétlenül. És az eddigi fogadtatás pozitív és kedvemre való, amit közvetlenebbé váló viselkedéssel viszonzok. A nyújtózkodásra és megrázásra a helyemen maradok, jelét sem adom a hátrálásnak, a lépéseire úgy fordulok, hogy a legkevesebb támadási felületet hagyjak. Tudomásul vevő morrantással jegyzem meg a nevét. ~ Édeset. ~ A kis bolyhos nyuszitappancs eléggé bepánikolt, hogy mire hozzáfogtam az étkezéshez, édes és mámorító ízt kaptam tőle. ~ Megéheztem szálkás barátunra, desszert után az utóétel jól jön. ~ A halak nem tartoznak kifejezetten a kedvenceim közé, Alaszkában mégis ínyemre való falatokat kaptam a fogaim közé eddig.
~ Ahol ezek nincsenek, az elég silány vidék az én mércémmel ~ válaszoltam egy kifejtett "igen"-nel. Minden más szinte mellékes semmiség. ~ Európában? Távolról sem. Én akkor nyertem el a szabadságot, amikor kikötöttem New Yorkban. És azóta is az enyém ~ jelentettem ki minden kétkedés nélkül, mai talán furcsa lehetett neki, elvégre a szabadságot legtöbbször nem falkaléttel társítják. Korábban is éltem a családommal falkában, de egfeljebb egy-két évig, ha a szükség úgy hozta, ám azok az alkalmak messze elmaradtak az előző és a mostani falkámtól. Az én szabadságom másabb és annyiból erősebbnek is gondolom, hogy sokkal nehezebb elvenni, megtörni vagy csorbát ejteni rajta, többek között ezért akkora áldás a magam simulékonysága és a farkasom közönye. ~ Te is láttál akkor pár dolgot ~ mondtam a beszámolóját követően. ~ Hol volt a legjobb neked? ~ Neki. Nem úgy általánosságban, hanem a személyes igényeit melyik hely - vagy korszak - tudta a leginkább kielégíteni, ha akadt ilyen. Örülök, hogy veszi a lapot és nem kezd el fanyalog azon, hogy sületlenségeket beszélek, a hideg futkos a hátamon a besavanyodottaktól, olyanok, mintha elszívnák a jókedvet belőlem. Hála a jó égnek Josh nem ilyennek tűnik, legalábbis az eddigiek alapján. ~ Be én! Udvaraitalnság volna kihagyni őket, és ne aggódj, nem bonyolult a nevük ~ nyugtatgattam marha komolyan, a Desertorre adott reakciót viszont már tényleg komolyabban figyelem. Sok oka lehet annak, hogy valaki jobban szereti az emberi, mint a farkas társaságot, egy évet én is lehúztam csak emberekkel, úgyhogy valahol meg tudtam érteni, addig pedig nem szokásom ítélkezni, magí nem ismerem a teljes képet. Vagy legalábbis nagy hányadát, szóval előre nem könyvelném gyávának, aki szimplán túl beszari a fajtársaihoz. ~ Benne vagyok ~ vágtam rá éppen ezért azonnal a beleegyezést a pofa sörre. Semmi jó elrontója nem leszek, erre mérget vehet, az pedig, hogy neki mihez mekkora bizalom szükséges, nem érdekel. Már csak azért sem, mert ezt neki tudni, ha elérem, elérem, ha nem, így jártam, nem fogok ezüstkardba dőlni. Minden esetre az már félsiker, hogy a jelek szerint nincs ellenére egy újabb találkozó. ~ Se röpködés, se hajózás ~ ráztam a fejem, hangom pedig gondolatban is nevetős volt kissé. ~ Szárazföldi vagyok teljes mértékben. Kissé összehúztam a szemem a fizetségre tett megjegyzésén, hogy neki mi a legnagyobb kihívás. Hm-hm... majd elválik, mennyire lesz probléma, szálka a falka szemében és fordítva, előre nehéz lenne megjóslni. Jöttek-mentek már szájhősök, ahogy komoly szándékúak is. Azt hiszem, figyelni fogom, meddig érzem majd a környéken vagy a városban a jelenlétét, a szagát. ~ Egy köszöntő jótanács: jobb, ha te kérsz találkozót az Alfától, mintha már úgy hurcolnak elé. Tudod, az első benyomás... ~ Nem tűnik ostobának, az értelmesebbjét pedig szeretem megdobni egy-egy apró tippel. Ez előbbivel pedig finoman utaltam rá, hogy van türelme a falkának, de nem végtelen, jobb nem elérni azt a határt. ~ Mit szólnál valami nagyobbhoz? Szarvashoz teszem azt? Továbbra is éhes voltam, egy-két hal pedig ezen nem fog segíteni, de ha már ilyen szépen összefutottunk, miért ne kérdezzem meg? Azt nem mondom, hogy legyen a vendégem, mert nem a mi területünkön vagyunk, így nincs mire, hova meghívnom. Bár a territórium határain belül lehet ezt nem is kérdeztem volna. Mindegy, nem ott voltunk.
Elégedett morrantás kel a torkomban. ~ Helyes a bőgés. ~ A határozott válaszból tudom, hogy mélyen őszinték a szavai. ~ A szabadságot nem csak egy féle módon lehet elérni. ~ Nem vagyok érzékeny frázispuffogtató, ha neki így jó, így jó, amíg békén hagy vele, mindenképpen. A szabadságomat a levegőben találtam meg, az elemek dacolásával, már az első repülésnél tudtam. ~ Különben szétunnám az agyam. ~ vigyorodok el lihegve, a kérdésre figyelve csukom be pofám, erről kevés kedvem van beszélni, az érzékenység nem az én asztalom. ~ A párom mellett és a botkormány mögött, legyen az Anglia, Franciaország vagy a Csendes-óceán. ~ Sosem feleségemként tudok rá gondolni, mióta elment, senki sem tudta még bepótolni azt a hiányt, amin nem most fogok százas zsepit telefújni, ami már önmagában is érdekes látvány lenne. Ennyit még el tudok mondani, a többit a hátammögé tolom. ~ Ha ikrek vannak közöttük, azokért nem vállalok felelősséget. ~ áll vissza a vigyor a pofámra. A humor jöhet, sokkal inkább mások részéről, a sajátom sajátosan szarkasztikus és értelmezhetetlen. Benne van a folytatásban, az ilyet komálom, a savanyúarcokat kevésbé. Újabb vigyor ül ki a pofámra röpködésre és a vízre. Utóbbival voltak érdekes élményeim, zöld szentjánosbogarat nem szeretném előadni még egyszer, Alec hajója is kiveri a rezet. A szem összehúzására tovább vigyorgok, az idő majd megmutatja, miért is így válaszoltam, eddig a levegő szeszélyei sokkal nagyobb kihívást jelentettek, mint egy falkával leülni tárgyalni a maradásomról. ~ Ezért találkoztunk. ~ Terepfelméréssel együtt a találkozás esélyeit is növeltem, és meg is történt. ~ A tanácsot megfogadom és ha már lábnál vagy, jeleznéd, hogy vágyam támadt mancsot rázni, vagy ha elfoglalt, a képviselőjével? ~ sok kóbor rohangál szana meg szét, s nem fogom bevágni azért a durcát, mert nem személyesen maga az Alfa állt velem szóba. Az alvállalkozásban dolgozó vécés néninek a reptéren még a nevét sem tudom, ha nem borulok keresztül a nyamvadt felmosó rúdon, vagy minek hívják. Megnyalom a szám, egy őzsuta, vagy gida mindig jól jön a fogaim közé. Másrészt közös vadászat során rengeteg információt lehet szerezni a másikról, ami valójában nem érdekel, a közös hajtás és a zsákmányejtés gondolata lelkesíti fel farkasom, engem csak akkor, ha azt szeletekre vágva, pácolva, finomra sütve a tányéromon látom. ~ Terepnavigálást rád bízom, a becserkeszést vállalom. Észak-nyugatra innen, két mérföldre, éreztem őket. ~ bökök az orrommal a megfelelő irányba. ~ A ruhát el kell tüntetni, még a végén bolhák világkonferenciája lesz. ~ vigyorodom ismét el. Ha más javaslat nincs, elindulok az arrafelé vezető csapáson, gyors ügetésben, minél előbb odaérhessünk, feltérképezni a terepet és ha kell, várni is. Az út nagy részénél előre engedem, a szívgörcs nem fog kerülgetni, ha más mutatja a rövidebb vagy jobb utat. Időnként a levegőbe szimatolok, szagokat nyomozva, érzékelve, ha előbb rájuk bukkanunk, az csak még jobb, hamarabb lesz adrenalin fokozás és tele has.
Tetszett a hozzáállása, hogy nem akart egy másik, az enyémtől eltérő szabadságképet lenyomni a torkomon. Bár elég kínos lenne, ha pont egy Fakír próbálna meg ráerőltetni valamit egy másik Fakírra. Magamban elmosolyodtam a válaszán, az első felét maximálisan meg tudtam érteni. Az én tejességemből is elvett, hogy Yetta nem volt velem, itt fent, északon, de ahogy Josh az övében, úgy én sem tehettem a saját esetemben semmit sem. Én küldtem el, mert így volt a legjobb. Mert így volt az ésszerű, de nem a szívem vágya. Sok helyen megfordult ő is, ez pedig magyarázza, hogy honnan ez a kompromisszum készség. Aki ennyi helyet megjárt és falka nélkül, annak tudnia kell alkalmazkodni így vagy úgy, különben holtan végzi. Márpedig ő nagyon is élt. Nem feszegettem tovább, honnan jött, ki ő, elsőre azt hiszem, ennyi is bőven megteszi, a belemélyedést meg én se tudnám csak úgy elképzelni, maximum filozofálósra részegedetten. Vele nagy valószínűséggel minden gond nélkül el lehetne jutni addig. ~ Többszörös ikrek ~ mondtam a szomorú valóságot. ~ Ráadásul Lolly, Polly, Molly típusú nevekkel ~ tettem hozzá a hervasztó tényt a rém komoly témához. ~ Mindenképp beszámolok rólad otthon, úgyhogy igen, jelzem, hogy igényt tartasz egy randira. Nem mondom, hogy én fogok szólni, mikor-hol-ki ér rá foglalkozni veled, de valahogy úgyis megleszel ~ mondtam könnyedén, s meg mertem kockáztatni, hogy ezzel az "elébe megy a dolognak" hozzáállással szerez némi jó pontot a fejeseknél is. Sokkal jobb így, mintha úgymond le kéne vadászni. Nem mondom neki, hogy ezzel növelte a kényelmes alkupozíció lehetőségét, mert egyrészt ez nem garantált, másrészt az se lenne okos dolog, ha miattam elbízná magát. A vezetés messze nem olyan habitusú, mint én, ég és föld szinte, egy-két sarkalatos ponttól eltekintve. Inkább a kajára tereltem a szót, ha már elsősorban amiatt keltem útra egyáltalán. ~ Király! Adok még egy tippet. Megéri jóban lenni az Őrzőkkel is, a jó kapcsolat nagyban megnöveli a ruharejtési helyek számát. Mindazonáltal visszakapta a tőlem "bűzlő" gönceit, majd mutattam a közelben egy helyet, ahonnan a közönséges vadak nem tudják kipiszkálni. A vérfarkasnál meg ugye kíváncsisága válogatja, bár így, hogy már olyan szaga van, mint nekem és a falkának, legalább azok távol maradnak, akik nem akarnak tengelyt akasztani. Magyarán: gyávák és kiveszett belőlük a kalandvágy. Arra rohantunk, amerre mondta, hogy érezte őket. Ő az irányt adta meg, én a simább terepet mutattam, miközben élveztem a rohanást és a friss ismeretséget. Valójában idejét se tudom, mikor vadásztam utoljára együtt idegen, kóbor farkassal, a hajdani emlékek felelevenítése pedig különös bizsergést és pezsgést lopott belém. Valamiféle elvesztett varázst. A szarvasokat megpillantva lassítottam, hogy előre engedjem, innentől övé volt a terep, s csak akkor szóltam bele a munkájába, ha előbb észleltem egy zavaró tényezőt, vagy tudtam, hogy egy-egy ponton bizonytalanabb a talaj. Nem néztem ki magamnak egy szarvast se, az egészet rá bíztam. Előzékenység és kíváncsiság, ez a kettő - főleg az utóbbi - munkált bennem vele kapcsolatban.
Prüszkölök megint egyet, ami a röhögés jelzője, visszatartani lehetetlen. Veszi a lapot és kontráz. ~ Ed, Edd és Eddy örülni fog, hogy végre akad párjuk a tánctéren. ~ Jó arc a fazon, az ilyen hozzáállást különösen bírom, jól össze lehet dolgozni velük. ~ Kösz a közvetítést. Majd jön az értesítés, vettem. ~ A pofavizitek nélkülözhetetlenek, és mivel maradni akarok, bevállalom a bulit, főként az ilyen jó invitálásnál nem fogok berzenkedni, végződjön is akárhogy, ezt a tagot jó fejnek tartom. ~ Mmm... ezt is észben tartom, le fogok velük mancsozni. A borzok csak ne lakják be a csizmám, míg szórakozni vagyok. ~ köszönetképpen biccentek felé. Jó pontok tömkelegét zsákmányolta be tőlem, az ilyen viszonzatlan sosem marad, ismerem magam. A cuccaim összefogom és figyelve, hogy orra ne bukjak, követem, és mancsommal, orrommal elrendezve, elrejtem, avart földet, lombot rátéve, hogy ne lehessen egyből kiszúrni. Éppen annyira vagyok a nyomában, hogy ne érezze fenyegetésnek, és egyben fel is mérem, a becserkészéshez nem árt egy B terv, ha neki is közbe kell majd lépnie. Komázom, ha valaki tudja, mi a dörgés vadászaton, alapban megveszek a vadászatért, kiengedhetem az ösztöneim, farkasbundában, a pilótafülkében nem válthatok át, manccsal fogni kormányt és mikrofonon kapcsolatot tartani az irányítótornyokkal lehetetlen. A rejtekből felmértem a kínálatot, amely csábító és fenséges látványt nyújt. Gazdag és bőséges mennyiségű élő és mozgó hússzeletek legelésznek a kisebb méretű mezőn. Két kiválasztottam van, ebből az egyik a fél fogunkra sem elég csöppség, könnyű préda, túlságosan is. A másik már kívánatosabb és elérhető, mozgása alapján levadászható, még ha egy kicsit kergetni is kell, amit sosem bánok. A mozgás szabadsága, a préda hajtása, az adrenalin és az utána jutalomként édesebb hús, megéri. ~ Jobbra a második. ~ jelzem, melyiket tervezem levadászni, majd lapulva, közelebb húzódóm, hogy minél később vegyenek észre és egyben olyan helyre tájoljam magam, ahonnan még könnyebb elszakítani a csordától. Láttam már csordát, amely nekiment a farkasnak. A helyezkedést azért is teszem, hogy gond esetén Darren is bele tudjon állni az űzött útjába, vagy ha a másik oldalról akarja támadni, megtehesse. A fő dolog a becserkészés és a leteperés. Hirtelen lövöm ki magam, egyenes mozgás helyett úgy mozdulva, hogy minél jobban elszakítsam a megrettent kiszemeltet a csordájától. A terv bejön, valóban elszakad a többiektől, én pedig utána vetem magam, igyekezve ledarálni a fennmaradó távolságot, hosszútávfutás az vadászatnál néha kifezetődő, néha nem. Befuta bozótos felé, ez nem feltétlenül a legjobb a számomra, távolabb viszont ismét tiszta a terep, oda űzöm át, s ha Darren is csatlakozik, akkor ketten tesszük. Végre elérem, a tompora alatt harapok bele és rántok egyet rajta, hogy ne csak lelassítsam, de az inakat megtépve meg is állítsam, amennyire tudom. Aztán tovább ugrok, ha már a földre kerül és a nyakszirtet elkapva, az eséstől függően a légcsövet kapjam el és roppantsam meg. Ha vadásztársam csatlakozik, a munka megoszlik, s hagyom is, hogy tehesse a rá eső részt. Gondolatban kommunikálok Darrennel, ha szükséges a kommunikáció, a többi részben azonban átadom magam teljesen a vadászat élvezetének. ~ Jók voltunk ~ lihegek, s, ha nem jött közbe semmi, mi megváltoztatta volna a végkimenetelt, már nem kell készenlétben állnom, hátha elszalad a préda. Megvan, lehet lakomát csapni. Farkasom elégedett, s mint ahogy ő hagy engem a bevetéseken érvényesülni, úgy én is megszoktam, hozzászoktam a vadászathoz, és kifejezetten élvezni is kezdtem egy idő után.
„Kérlek, mond, hogy végre hazatértem. Kérlek, mond, hogy a szívem rejtett kérdéséire választ fogsz adni messzi tájakról idetévedt szellő. Ölelj magadhoz, mint eltévedt gyermekeddel tennéd. Mosd tisztára lelkemet és adj újra reményt a megtépázott hóban született gyermekednek. Kérlek….”
Lassan lépdeltem, mintha csak attól tartanék, hogy hamarosan magával ragad a mélység, de szó se volt erről. Egyszerűen csak úgy éreztem, mintha hazatértem. A hó ropogott a lábam alatt, mire egy apró mosoly kúszott az arcomra, majd amikor elég mélyre értem az erdőben, akkor egyszerűen csak leguggoltam és a kézlenyomatomat otthagytam. Egy darabig csak figyeltem, amikor bevillant az első átváltozásom. A táj szépsége, a lelkem és a szívem megfagyásának estéje. A szellő hirtelen feltámadt, hajamba kapott, mintha csak csábítani, csalogatni szeretne a titkos erdők mezejére, hogy végre megleljem azt, ami után szívem egy aprórésze sóvárog. Sietve indultam el, ágak reccsentek, kövek gurultak arrébb a hófedte tájon. De a szívem egyre csak hevesebben zenélt, mintha a szellő körbeölelt volna és ő repített volna magával. Aztán egyszer csak a lábaim nem mozdultak. Mintha a tiszta hófehérben pompázó táj megharagudott volna, azért, hogy egy illetéktelen személy megzavarta őt a békés „pihenésben”, az emberek rabul ejtésével. Nem tudtam, hogy mit keresek itt, vagy miért pont itt kötöttem ki, de a látvány, ami elém tárult a hegyoldalról egyszerűen festői volt és a szívem újra elkezdett egy fura dallamot járni. Egy olyan dallamot, mint amikor valakinek a hazatértét ünneplik, de nem állhattam meg. Tovább kellett mennem, így újra elindultam és engedtem, hogy a táj hideg és fagyos szellője bekebelezzen, olvadásnak indult szívemet és lelkemet újra megfagyassza, ahogyan azon az estén tette, amikor találkoztam vele. Hideg volt, de abban az ezüstös szempárban megleltem valamit. Valamit, amit talán sose fogok megérteni. Egy pillanatra nem csak a táj szépségében vesztem el, hanem az emlékeimben is. Amikor pedig újra kinyitom a szemeimet, egy pillanatra úgy érzem, hogy újra ott vagyok, azon az estén, amikor megpillantottam a farkast, amikor a tisztaság jegyében megszületett a farkasom, hogy utána a természet magához ölelje és elrejtse a kíváncsi szempárok elől, amíg valaki rá nem talál. Mintha a természet csak befogadni szerette volna az apróteremtést és örökre a szívébe zárni ama táj gyönyörűségét és ridegségét. Hó ropogás, szellő simogatása, majd valami apró nesz. Sietve fordulok körbe, de nem látok semmit se, csak a hóval borított fákat, amik még mindig büszkén és erősen tartják magukat a tisztaság jegyében rájuk telepedett hóval. Nem rejtőzöm el, nem húzom fel a falat, hiszen otthon vagyok. Nincs mitől félnem. Hazatértem, érzem, a lelkem legmélyén valami megmozdul. A szellő simogatása is megváltozik, mintha csak maradásra akarna bírni, de aztán egyetlen egy szó hagyja el ajkaimat. Anya?!- talán furán hangzik és talán nem is tőlem szól, hanem sokkal inkább a farkasomtól, ami egyre inkább kezd nyughatatlan lenni. Mintha érezne valamit, mintha ő is érezné, hogy hazatért, újra otthon van. Eme szóba vegyül minden érzés. Remény, fájdalom, kérdések sokasága, rejtett vágyak tömkelege, de mintha a szellő csak magával ragadná ezt a szót és válasz nem érkezne rá, csak a faágak zenéje….
Egy ideje már követtem, akkor is ott voltam, amikor Rockyval randiztak a hegyi farkasok bájos kis kuckójában, mit ne mondjak, tanulságos egy eset volt. Eddig azonban egyetlen egyszer sem engedtem, hogy bármit is érezzen belőlem. Őt akartam látni, a valódi arcát, nem azt, aki előttem vágyna lenni, nem kellett semmiféle érzelem és cukormáz, csak a kendőzetlen valóság. Nem tudtam még, mi az istent keres itt, de nem tetszett, legszívesebben az összes leszármazottamat elzavartam volna Fairbanksből, és meghagytam volna nekik, hogy vissza se nézzenek, még akkor is, ha mindegyikük előtt le kell lepleznem magam. Valószínűleg a Vörös Hold előtt meg is fogom tenni mindenkivel, de talán csak hagynom kellene, hogy minden alakuljon úgy, ahogy alakulnia kell. Most azonban talán eljött az ideje annak, hogy elé vessek legalább egy kis csontot, hogy érezze, nincs olyan egyedül, miképpen azt hiszi, bár a falka talán nélkülem is sokat segít majd a helyzetén. S bízom benne, hogy Rocky bicskája sem fog beletörni, mert nekem úgy tűnt az eddigiek alapján, hogy bizony egyáltalán nem kell félteni a leányzót. Most is egyelőre csupán követem és figyelem egy darabig, az is nagyon érdekel, hogy miként viselkedik a természetben, a benne lapuló vad, a kölyköm. Hamar elunom, már túl rég figyelem, azt akarom, hogy érezzen, lásson, hogy annyi év után végre tudja, létezem. Így hát nem vagyok rest szándékosan megreccsenteni egy-egy ágat, figyelj csak, keress. Nem találsz meg, míg én nem akarom, ám mikor pillanatok múlva megszólal, valami furcsa, ritkán érzett melegség kúszik fel a tarkómon. Így nagyon kevés ideig hívott bárki is életemben. Egyszerre fáj elmondhatatlanul, és melengeti a szívemet. Azt mégis tudom, hogy nem hagyhatom, ilyen néven illessen, miként azt sem, hogy túlságosan fontossá váljon a számomra, mert akit én megszeretek, azt el is szoktam veszíteni, márpedig ez még egyszer nem fog előfordulni, szó sem lehet róla. Végül tőle úgy kétszáz méterre, a látóhatáron kívül, fák rejtekében ledobtam álcámat, fehér gyönyörűségem megelevenedett, ezüstjeim felragyogtak. Csak akkor léptem ki végül a fák mögül, mikor úgy láttam, kezdi feladni, de abban a pillanatban kúszott orrába az illatom, érzékeibe energiáim alattomos hullámzása. Nem szóltam semmit, csak vártam, hogy észrevegyen, kíváncsi voltam a további reakcióira.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Ezerarcú gyermek lettem, ahogyan a hó is az. Veszélyes, csalafinta, de ugyanakkor szeretni való. Azt hiszem nem véletlen, hogy azon a napon esett a hó, ahogyan az se, hogy pont akkor lelt rám az az ezüstös szempár. Az, amelyikre sokszor gondolok és kutakodom az elmémben, hogy mi is lelhetett otthont az íriszeiben, de nem tudom megfejteni. A kép már nem lesz élesebb, s én pedig nem tudom előcsalogatni a titkokat rejtő ládikót, mert nincs itt, csak a szívemben és az elmémben. Megpróbálták elvenni tőlem az emlékét, lebeszélni arról, hogy okkal történt az, de hiába mutattam azt, hogy idővel elfogadtam az ő magyarázatukat, mert sose tettem igazán. Ahogyan a farkasomtól se tudott senki se megfosztani, úgy tőle se. Nem csak az elmémbe költözött be, hanem a szívembe. Még akkor is, ha nem miatta kerültem eme havas tájra, hanem az idősebb farkasok miatt, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy hazatértem. Hófödte a tájat, így miért is éreztem volna másképpen? Nem tudtam még mindig igazán hova tenni a városban történteket, ismeretségeket, de nem is akartam erre gondolni. Egyszerűen csak elakartam végre veszni rövid időre „otthon” és a farkasomat esetleg szabadjára engedni. Főleg azok után, hogy minél jobban távolabb kerültem a várostól és minél beljebb a havas tájban, annál inkább kezdett ő is mocorogni legbelül, de tudtam azt is, hogy nem csak emiatt. Aztán megreccsen valami, egy ág. A szívem hevesebben kezd el verni és a farkasom is szinte felkapja a fejét egyből. Kíváncsian kezd el figyelni és egy pillanatra még a remény is megjelenik benne, s ennek köszönhetően egy szó hagyja el az ajkaimat. Több évtizede annak már, hogy bárkit is így hívtam. Főleg ennyi érzelmet nem sűrítettem ebbe az egy szóba, mint most. Sietve, de ugyanakkor reszkető szívvel fordultam körbe, miközben a tájat pásztázta a szemeimmel, s ekkor megpillantottam őt. Ott állt előttem, s a lábaim hirtelen a hóba fagytak, még a farkasom is egy pillanatra megfagyott. Csak figyeltem a velem szemben álló farkast és egy pillanatra úgy éreztem, hogy a múltban vagyok. Akkor is pontosan hasonlóképpen meredtünk egymásra. Éreztem őt, nem csak az illatát, hanem az érzései is, mintha a bőröm alá kúsztak volna, de még se voltam képes megfogalmazni eme energiákat, mintha nem létezett volna rá megfelelő szó, de aztán a farkasom többet szeretett volna, ahogyan én is. Tettem felé óvatosan egy lépést, de még mindig féken tartottam a farkasomat. Mintha nem akartam volna neki engedni azt, hogy megcsodálja a kölykét, mintha csak húzni szerettem volna az időt. Sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen lenne őt újra látni? De minden egyes alkalommal mindig másabb dolgok jutottak eszembe. Miért? – hagyta el egyetlen egy szó az ajkaimat. Sok féleképpen lehet ezt is érteni. Miért tette velem? Miért hagyott magamra? Miért van most itt? S még megannyi féleképpen… Végül pedig lassan leguggoltam, majd végül a térdeimre ereszkedtem a fehér hóban és lassan felé nyújtottam a kezemet, mintha csak megszeretném őt érinteni, mintha csak biztos szeretnék abban lenni, hogy tényleg itt van és nem csak a hó űz velem tréfát az elmémmel együtt.
A szívének heves verdesése könnyedén jut el a fülembe, noha semmi súlyos nem történt, de a meglepettség még a fajtánkból is képes ilyesmit kiváltani. Van, aki minden körülmények köz megőrzi a hidegvérét, és nehéz meglepni, mások viszont minden apróságtól megriadnak. Engem egyik sem zavar, mindaddig legalábbis, míg a következőkben képesek visszaszerezni az önuralmukat. Valahol egészen zavarba ejtő, mennyi érzelmet csempész egyetlen szóba, és mennyire nem tudok mit kezdeni vele. Nem tudhatja, milyen átkos szó ez számomra, és nem is szeretném erre felhívni a figyelmét, a gyenge pontokat jobb nem firtatni, mert csak sebezhetőek leszünk általa. Legutóbb, mikor találkoztunk, nem voltam sem finom, sem kíméletes, még csak nem is tartott sokáig a randevúnk. Most talán kicsit több jut neki, még akkor is, ha valószínűleg nem szolgálhatok felelettel a kérdéseire. Türelmesen várok, míg kinézelődi magát, felocsúdik a helyzetből, mert sejtem ám, hogy ez nem lehet egyszerű a számára, de túlzottan empatikus sosem voltam. Ellenben várni tudok, van időm… most, hogy hamarosan meghalok, igen, számomra az 1-2 évtized is hamarosan annak fényében, amit már leéltem. Amikor elindul, csak tovább szemlélem, a mozgását, az energiáit, ellenben a fehér gyönyörűség nem mozdul, ő nem megy oda senkihez, csak extrém körülmények között, például, ha a halálán lenne, megtenném. Most nincs, jöjjön csak, én várom, azért vagyok itt, hogy most vele legyek, legyen bármilyen, tartson bármeddig. ~Ne légy szentimentális. Az indokaimról nem tartozom neked elszámolással.~ Lehet, hogy ridegnek hathatnak a szavaim elméjében, de sem most, sem máskor nem fogom megválaszolni ezt az oly fölöslegesen feltett kérdést. Immár mindegy, jelenleg itt vagyok, és csak ez az, aminek számítania kell, a többi már tényleg csak a múlt háborgatása. Már csak azért sem akarom, mert nem kell tudnia azt sem, ő az utolsóm, a farkasomat vele búcsúztattam el egy időre, s mivel a fehérségtől is megváltam, hát ő sem volt kinek hiányozzon. Nem mintha valaha is a tenyeremen hordoztam volna a kölykeimet, nekem ez egyszerűen nem fért bele, úgy gondoltam, sokkal kevésbé lesznek életrevalóak, ha másként teszek, s lám, milyen igazam lett. Maeve egy számító kis dög, ami a szememben érték, és ez az, ami lényeges, az idevezető út, bármilyen fájdalmas is volt, már nem számít. ~Nem volt rám szükséged, most sincs, de ha már egy városban vagyunk, gondoltam bejelentkezem.~ Én felé nem tettem egy lépést sem, nem azért, mert ne üdvözöltem volna szívesen, de ő az én gyermekem, s nem fordítva, ha jönni akar, jöjjön, elutasító nem leszek, de tegyen azért, amit elérni vágyik. Nem féltem, láttam belőle eleget ahhoz, hogy tudjam, pontosan így éli az életét. Ha közeledik, és meg akar érinteni, megteheti, nem mozdulok el, vagy kapok oda, ennyi jár neki, ha már az én farkasomból kapott egy darabot.
//Ne haragudj, hogy eddig tartott! //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nem számítottam arra, hogy egyszer még újra fogom őt látni. Legbelül reménykedtem, de csak titkon és mélyen eltemetve. Sokszor talán úgy, hogy még magamnak se vallottam be. Nem miatta kerültem ebbe a városba, engem más szelek, más pletykák sodortak ide, de ez most mindegy is. A meglepettség és a csodálkozás hamar tovareppen, s a szívem ritmusa visszatér a normál állapotába, még ha legbelül ezeregy fajta kérdés és érzelem tombol. Mindig is büszke voltam arra, hogy az érzéseimet képes vagyok leplezni és ez most se lesz másképpen. Figyelem őt és sokáig nem is mozdulok. Mintha csak azt szeretném megállapítani, hogy mit keres itt, miért van itt, vagy egyáltalán azt, hogy tényleg itt van és esetleg nem az elmúlt hetek, hónapok történései mentek már az agyamra annyira, hogy képzelődni kezdjek. Illata körbeleng, mondhatni rabul ejt, ahogyan az a szempár is. Végül pedig egyre közelebb megyek, lassan haladok, de nem azért, mert félnék. Egyszerűen csak nem ismerem őt, nem ismerem a reakcióit, számomra ő csak egy idegen, még akkor is, ha ő a valódi édesanyja a farkasomnak. A válaszára, csak elnevetem magamat és hitetlenkedve pillantok rá. Érzem, ahogyan a farkasom mozgolódni kezd, de nem engedem szabadjára. Küzdök ellene és visszatessékelem oda, ahol a helye. Nem fogok se neki, se a farkasomnak megadni azt, hogy őrült módjára fusson végre ahhoz, akiről már oly sokszor álmodoztunk. Valószínűleg ő is szeretné látni a farkasát, de mégis képes vagyok megálljt parancsolni magamnak. Végül pár lépés távolságban megállok tőle és térdre ereszkedem és úgy figyelem a fehérségét. - Talán igazad van, hogy nincs szükségem rád, de ha így van, akkor neked van valamire szükséged…– jegyzem meg habozás nélkül a dolgot, s ha nem hátrált meg, akkor egyszerűen csak végig simítok a fején, de ennek köszönhetően a farkasom újra talpon van, de ahogy annak se adok teret, úgy az érintésnek se. A kezem sietve hullik vissza az ölembe, de nem kellek fel. Az se érdekel, hogy a hónak köszönhetően vizes lesz a gatyám. Nehezen tudom elhinni, hogy csak úgy megjelent volna ennyi évtized után… - Te küldted őt? – szegeztem neki habozás nélkül a kérdést, bár kötve hiszem, hogy erre válaszolna, ahogyan egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy semmire se fog. Mintha csak a mézesmadzagot szeretné elhúzni előttem, hogy többé véletlenül se tudjam elfelejteni őt. De miként is tudnám, ha részben miatta lettem egy „bestia”? Miatta vagyok részben olyan, amilyen, míg másrészt másnak köszönhetően maradtam életben és jöttem rá arra, hogy az életben vannak szép dolgok is. S nem hiszek az olyan véletlen találkozásokban se, ami a nappaliban volt, de a történtek már annál inkább tűntek annak, de érzem, hogy okkal volt ott az a hím... - Látni akarod? – szinte időt se hagyva teszem fel a következő kérdést kíváncsian. Érdekel, hogy látni akarja-e a kölykét, de nem jelenti azt, hogy meg is adnám neki. Makacs és számító kis dög vagyok, s talán ez számára nem is újdonság. Nem tűnik meglepődöttnek amiatt, hogy itt talál, de ebben magam se vagyok biztos. Ő számomra egy nagy misztikum, aki sokáig csak az elmémben létezett, de most itt van és minden fura….
Érzékelem, hogy visszafogja a kölykömet, emberként csak derűs mosollyal konstatálnám ezt az édes naivságot. Ugyan már, ha én akarom látni, látni fogom, és ezen nem változtat az a tény, hogy ő szíve szerint nem engedné. Nem vagyok olyan elnéző cukorborsó jellemmel megáldva, amit valószínűleg ő is sejt, már csak abból is, ha saját magából indul ki. A nevetése egyébként ingerel, de egyelőre nem teszek semmit, hogy megtoroljam, talán ez még kijár neki, de a végtelenségig nem fogom eltűrni a szemtelenséget. ~Gondolod?~ Kérdezek vissza, mert szórakoztat az elgondolása. Szükségem van valamire tőle? Nem, ez nem igaz. Maximum arra, hogy tudjam, biztonságban lesz, de egyébként nem féltem, hiszen eddig sem eshetett túl nagy baja, máskülönben nem lenne itt. ~Csalódást kell okoznom, nincs szükségem semmire.~ Anélkül nem lehet felvenni egy kapcsolatot, hogy akarjunk valamit? Így lenne normális, nemde? Csak úgy, egymásért látni egymást, hogy annyi idő után egy kicsit legalább megismerjük a másikat. Nem több, nem akarom beavatni, erre a tudásra nincs szüksége, csak teher lenne számára, amit még nem bírna el, legyen bármilyen erős is. Túl fiatal, és egyébként sem osztogatom két kézzel a bizalmamat, elvégre, ennyi idő alatt csupán két leszármazottam előtt fedtem fel magam. Ilyen, vagy olyan módon az élete része leszek egy darabig, csak meg kell találnom a módját, de egyelőre nagy előnyöm, hogy az emberi külsőmet nem ismeri. Hagyom, hagy élvezkedje ki magát a bundám simogatásával, és mikor elhúzza a kezét, egy valamit ér el, többé ilyen nem lesz. Ha visszahúzódik, nincs okom nekem is nyitni felé, neki fogalma sem lehet arról, hogy esetemben mennyire ritka, hogy ilyesmit megengedjek magamnak. Ha küzd ellene, tegye csak, legyen erős, úgyis büszke leszek rá, ha valóban nem kell tőlem még egyetlen érintés sem. Hazugság, tudom jól, ő is tudja, de nem fogom neki megmondani, hogy mit csináljon. ~Pontosíts, kérlek, kicsodát kellett volna küldenem?~ Azt inkább nem firtatnám, hogy szó szerint elkefélték az időt, és meglehet, hogy Stephen még szorulni fog miatta, mert nem arra kértem, hogy dugja meg a kölykömet, hanem hogy vigyázzon rá, és ebbe az is beletartozik, hogy érzelmileg nem löki gyötrelembe. Tudom, hogy ilyesmiről nincs szó, de nőtársaim nagy része képtelen elválasztani a szexet az érzelmektől. ~Ne légy naiv, ha látni akarom, látni fogom, ez nem rajtad múlik. Csak azt válaszold meg nekem, miért tartod vissza erőszakkal, mikor érzed, hogy jönni akar? Miért tagadod meg a lényeg egy részét?~ Érdeklődtem, jelenleg még eszembe sem jutott bármit is tenni ellene, csak érdeklődtem, de az is lehet, hogy ez nagyon hamar változni fog.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Tudtam jól, hogy az idősebb farkasok képesek előhozni a fiatalabbakból a farkast, de nem érdekelt még ez se. Csak daccból se tettem, talán egyszerűen csak nem akartam azt, hogy csodálhassa azt, amivel megajándékozott és azt, amit magára hagyott. A farkasom se volt egyszerű eset, de tudtam jól, hogy ő sokkal inkább közelebb menne hozzá, sokkal kisebb lenne jelenleg az önuralma, hiszem mégis csak a „Anyja” jelent meg. Szenvedett, de nem érdekelt. A kérdésére nem felelek. Csak várok, mint egy olyan gyermek, aki már maga se tudja, hogy tényleg várta ezt a találkozást, vagy inkább maga is szerette volna elhinni azt, hogy az az este a képzelete szüleménye volt. Hiába fagyott meg a szívem, mert pontosan tudtam, hogy mindig is vártam ezt a pillanatot, de most még se akartam itt lenni, vagy legalábbis nem minden porcikám. A szavai hallatára csak bólintok, hiszen ez várható volt, s talán én magam is rosszul fogalmaztam meg a kérdést. - Okkal vagy itt, vagy netán ebben is tévednék? De valószínűleg olyan okod van, amibe sose avatnál be…- mily meglepő. Magamra hagyott, s most meg megjelent mind derült égből Polly. Ha azt hiszi, hogy ezzel helyre hozhatja azt, amit tett, akkor azzal már régen elkésett. Az életemet tette kockára, hiszen az idegen kölyköket nem túlzottan szeretik, főleg akkor nem, ha át se tudják harapni. De annyira nem lep meg, hogy nem kapok válaszokat, hiszen én is ilyen vagyok. Hasonlítunk, de mégis különbözünk, vagyis gondolom… Szeretném bundájába fúrni magam, megölelni és anyának szólítani újra és újra, érzem, s ahogyan a percek telnek, úgy nő bennem egyre inkább ez az érzés, de mégis elveszem a kezemet, megszakítom ama magával ragadó pillanatot, hiszen mit ér beleélni magamat eme pillanatba, ha utána újra eltűnik, ha utána újra sorsára hagyja kölykét. - Nem mondtam, hogy kellett volna bárkit is küldened, hiszen jól elszórakoztam eddig is. – kúszik egy ördögies mosoly az arcomra. Talán tisztelettudóbban kellene beszélnem és egy részem ezt is súgja, de most még se megy. – Hanem csak annyit kérdeztem, hogy a te kezed is benne volt abban, hogy megismerjem azt a hímet, Stephen-t? – pontosítok a kérdésemen, mert tényleg érdekel. Túl sok a véletlen, de magam sem vagyok biztos, hiszen ismerem már magamat annyira, hogy tudjam a sors is képes ilyen dolgokkal megkutyulni a csöppet se unalmas életemet, mint ami ott, a nappaliban történt. De veszteni valóm nem volt a kérdéssel, viszont ha tippelnem kellett volna, akkor erre se fogok választ kapni… - Nem tagadom meg, hiszen máskor szabadján szelheti az erdőt és szeretem a farkasomat. Vele teljes az életem. – nincs mit ezen tagadni. Amennyire utáltam eleinte ezt az egészet, annyira szerettem meg és már el se tudnám képzelni másképpen az életemet. - Tudom, hogy képes lennél előhozni, de az a kérdés, hogy vajon megteszed-e újra… Előhozod-e belőlem, mert te akarod, vagy inkább megvárod azt, hogy most én mutassam meg neked, mert úgy érzem, hogy meg akarom mutatni? – s közben egy pillanatra se eresztettem el őt a tekintetemmel. Nem mozdultam meg, ott maradtam a közelében és szinte elmémbe véstem minden apró részletét a farkasának, hiszen emberként sose láttam még, így nem maradt más számomra, mint a fehérség, a remény színe. Emlékezni akartam rá, hogy fel tudjam később idézni, hogy mindig velem lehessen és pontosan odatemettem el eme emléket is, ahol a korábbi volt, a szívembe, ama részébe, ami az édesanyáké volt, de ezt a világért se vallottam volna be sose. Három anyám volt, az, aki felnevelt, ő és az, aki segített felnőni a feladathoz és tanított a farkas életre.
Kezdtem érezné némi torokmarcangoló dühöt, amiért úgy viselkedik, ahogy. Nem voltak kifejezett elvárásaim, de hogy tudatosan fojtsa el és tagadja meg lényének tőlem kapott részét, az már igencsak zavart. Azt ugyan tudom, hogy nem szükséges ismeretlenül tisztelnie, emberként szemmel láthatólag nem is teszi, de önmaga egy részét adja fel azzal, hogy nem hagyja kibontakozni a farkasát. ~Az attól függ, mit értesz itt alatt. Itt és most nem különösebben okkal vagyok, de az tény, hogy szerettelek volna megismerni.~ A városban egészen más okból vagyok, de erről valóban nem fogok vele értekezni, mert semmi köze hozzá. Túl nagy teher ez, és nem akarom rárakni, higgyen inkább bárminek, de ha tehetném, mindegyik leszármazottamat megkímélném ettől a tudástól. Stephen esetében ezt sajnos nem tehettem meg. Nem fogok magyarázkodni neki, vagy éppen a bocsánatáért könyörögni, mert nem érdekel. Ha hajlandó rólam tudomást venni, olykor beszélhetünk, ha nem, akkor pusztán addig fogunk jutni, hogy most találkozunk, aztán soha többet. Nekem mindegy, egyik kölyköm sem élvez kiemelt szerepet, Arthuron kívül persze, de ő a legidősebb, aki még él, és mindig is a kedvencem volt, akár szép ezt bevallani, akár nem. ~Szórakozz csak, amíg még teheted.~ Ez nem fenyegetés volt, valóban így gondoltam. Szórakozzon helyettem is, ha már én nem tehetem meg sajnálatos módon. Komolyan szeretném, hogy élvezze az életet, ha már nekem nem állt módomban mellette lenni, és felnevelni, noha szinte egyik kölykömnek sem voltam ott, de nem tartozom elszámolással, az csak rám tartozik, hogy mit miért teszek, nekik nem kell tudniuk. ~Bármennyire is szeretnéd ezt hinni, nem én miattam ismered meg azokat, akikkel kapcsolatba kerülsz. Nem vagyok isten, hogy bárkit bárhová is küldjek.~ Úgy hazudok, hogy szemem sem rebben, szívem sem ver más ütemet, nálam jobban ezt senki a világon nem csinálja. Előbb-utóbb biztosan összefutottak volna, lévén egy falka tagjai, én csak rásegítettem. Azt meg nem kell tudnia, mire kértem Stephent, ha én már nem leszek, de pont ezért volt kár szó szerint elbaszni az egészet, de mindegy, erről nem vele fogok értekezni. A szavaira csak megcsóválom a fejem, ez megy a fehér gyönyörűségnek is, ezüstszín tükreim nyugodtan pihennek rajta, nem hagyom, hogy a dühöm felülkerekedjen rajtam, elnyomom, mert most nincs helye, ennyi évtized sértettsége nem lesz semmis pár perc alatt. Nem is kell, hogy az legyen. Ez csak esély, hogy megismerjen, ennyi, nem több, erőszakoskodni senkivel sem fogok. ~De, pont hogy megtagadod, hisz ő engem akar, tudom, hogy érzed te is, mégis gátat állítsz elé, s nem hagyod, hogy közeledjen.~ Jegyzem meg, mert szemmel láthatóan nem értünk egyet abban, mit is fedhet a megtagadás. ~Kegyet felettem ne próbálj gyakorolni, nem a pincsikutyád vagyok, aki lesi minden óhajodat. Attól tartok, amikor te akarod megmutatni, már nem lesz rá esélyed. Nálam nem.~ Nem tépem ki belőle a gyermekemet, nem bántom, de arra sem fogok lehetőséget adni, hogy nyeregben érezze magát. Drágám, ez az én játékom. Megteheted, hogy nem kérsz belőlem, de vajon azt elbírná a lelked? Azt a tudatot, hogy itt voltam, vagyok valahol, de ezúttal te löksz el? Meglátjuk… Elfordultam tőle, és elkezdtem távolodni, arra, amerről jöttem, és elképzeléseim szerint magára is fogom hagyni. Érezze csak, hogy bármit gondol, itt ő nem diktál. Számít az akarata, ezért hagyom itt, de arról már szó sem lehet, hogy ő mondja meg, mi és hogyan lesz. Nem gyermekem, ehhez nincs jogod.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Miért szerettél volna megismerni, ha nem titok a válaszod? – kérdezem tőle egy kicsit barátságosabban, hiszen tényleg érdekel. Kölyökként magamra hagyott és sok évtizedig nem is hallottam róla, így érthető, hogy nem tudom mire vélni a hirtelen támadt érdeklődését. Kíváncsi vagyok és ezt szerintem ő is tudja. Ahogyan azzal is tisztában lehet, hogy az elejtett szavait, vagyis gondolatait úgy csipegetem, mint az életet mentő morzsát csipkedő madárka, de hogy ezek után mi lesz? Nem tudom. Nem számítottam arra, hogy valaha látni fogom, arra hogy esetleg a legféltettebb vágyam valóra válik, de még is dacos vagyok és nem számít még az se, hogy mennyire sértem meg a tetteimmel őt, vagy éppen magamat. - Szeretsz szórakozni, élvezni az életet? – jelentéktelennek tűnő kérdés volt, de tényleg érdekelt, hogy milyen lehet ő. Hogy mennyi mindent örökölhettem tőle. Vajon mennyire vagyok miatta olyan, amilyen. Egy fura szerzet mondhatni. Érzem és tudom, hogy a farkasom is változtatott rajtam, de nem bánom. Szeretem azt, amilyen vagyok, egyszerűen csak szükségem van pár elejtett jelentéktelennek tűnő információra, hogy utána legyen mit felidéznem és összeraknom egy-két kérdésemre a választ, hiszen ki tudja, hogy meddig lesz itt velem, meddig láthatom őt. - Pedig részben lehetnél az. Remekül tudsz eltűnni és észrevétlen maradni…- jegyzem meg minden bántás nélkül. Talán nem isten és talán tényleg nincsenek köze ahhoz, akiket megismerek, ahogyan Stephen-hez sincsen… De akkor is úgy érzem, a lényem, hogy több mindent tud, mint amit elárul. De hazugságnak jelét nem látom és ez talán most nekem elég. Hinni szeretnék anyám szavaiban, hinni azt, hogy nem játszadozik velem és nem azért van itt, hogy utána egyszerűen csak újra ellökjön, mint azon az estén… Figyelem, ahogyan a fejét megrázza, illetve magamon érzem ezüstös íriszeit, mintha az a szempár tényleg a lelkem legmélyébe képes lenne látni. Egyszerre szívet melengető ez a dolog, míg másrészt meg talán ijesztő is, hiszen előtte nem lehet titkom. Mintha számára egy nyitott könyv lennék, míg mások számára talán Pandora szelencéje. Titkokat rejtő, veszélyes és nehezen megfejthető… A szavaira lesütöm a szemeimet, mint egy gyermek tenné. Tudom, hogy igaza van, hiszen miért ne lenne? Mindenkinél jobban ismer, annak ellenére is, hogy sose volt mellettem, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Szeretnék megszólalni, szeretném megállítani őt, de nem marad más, mint egy kissé megtört és talán bűnbánó gyermek. Figyelem, ahogyan hátat fordít, ahogyan elindul. A havas táj remek rejteket biztosít számára, miközben próbálom felfogni azt, amit mondott és azt, amit nem tett. Végül sietve hull a földre a kabát, cipő, nadrág, felső, majd pedig szép lassan a csont reccsen az ágak helyett és majdnem egy olyan farkas tarkítja a tájat, mint amilyen ő. De az én bundámat a két tetoválás „szennyezi”… Sietve indulok el felé, szinte az se érdekel, hogy zajt csapok és amikor szinte utolérném, akkor egyszerűen megállok mögötte, kellő távolságban és egyetlen egy szót küldök felé… ~Anya?! ~ A farkasom szava újra, mintha csak megállásra szeretné kérné a másik farkast, s ha megáll, akkor egyszerűen úgy rohan oda a fehér bundás, mint egy tékozló gyermek és a fejét a másik nőstényhez fúrja. Tudja, hogy hova tartozik és hova tartozott mindig. Mindegy, hogy ki nevelte fel. Benne nem volt se harag, se vádaskodás. Benne csak a szeretet volt a teremtője iránt…
~Mert a kölyköm vagy, és most adódott rá lehetőségem.~ Ez nem titok, bár ennél bővebb választ aligha fogok tudni rá adni neki, mert korlátozva vagyok a hírközlés tekintetében, szentül hiszem, hogy a legtöbbeknek, sőt, mindenkinek jobb lenne ama súlyos tudás nélkül, hogy létezünk. Így hát sosem osztogattam ész nélkül ezt az információt. Az én lelkiismeretem elbírja, hogy nehezteljenek rám esetlegesen emiatt, nem fogok falnak menni tőle, az teljesen biztos. ~Amikor van rá módom, akkor igen, szeretek.~ Ritkán tudok csak úgy szórakozni, de a leszármazottaim tesztelése is a szórakozás egy formája számomra, ám nem túl meglepő módon ezt azért hangosan nem ecsetelném senkinek. Van jó pár önérzetes egyed a sorainkban. ~Ez közülünk egészen sok mindenkire igaz szerintem, szóval nem kunszt. Bizonyára te is jó vagy benne, csak szükségeltetik még az évek súlya, hogy még jobban menjen.~ Ezzel nem azt mondom, hogy nem elég jó, mert olyan szinten még sem is ismerem, hogy megállapíthassam, másrészt, ahány farkas, annyi fejődési tempó, kifejezetten nem szokásom senkit sem rugdosni, hogy kevés amit alkot a fejlődés terén. Sajnos itt az ideje tudatosítani benne, hogy nem feltétlenül fognak úgy alakulni a dolgok, miként az ő szeszélyei diktálják, mert engem nem tud irányítani velük. Nem mondom, hogy nem zavarna, ha eszébe sem jutna utánam jönni, de elfogadnám, és elviselném, kettőnk közül neki van nagyobb szüksége arra, hogy tudjon a létezésemről, én anélkül is nyomon tudom követni a sorsát, hogy ő egyáltalán tisztában legyen vele. Tökéletesen nyugodtan hagyom ám ott, bár tény, hogy úgy gondolom, nem fogja megvárni, míg eltűnök a látóhatáron, és nem kell lenyelnem a keserű pirulát. Így is lesz, bár egészen addig nem fogom megállni, míg nem tesz érte valamit, noha hallom, hogy elindul az átváltozása, és érzékelem azt is, amikor elindul utánam rohanva, és mi tagadás, elégedett vagyok, hogy nem kell csalódnom, jobb szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan az kedvemre való, noha szerintem ezzel mindenki így van. Nem szólok ugyan semmit, de megfordulok, és hagyom, hogy a gyermekem elvegye azt, amire túl hosszú ideje vágyik, és bár látszólag az érzelemmentesség szobra vagyok, mélységesen jól esik nekem is a közeledése, néha-néha odasimulok hozzá én is, ne tűnjön olyan egyoldalúnak a dolog. Míg az ember nem, úgy a farkas bizonyára értette, hogy bármit is tettem, azt nem a puszta szeszélyem diktálta. Épp elég kellemetlen volt az utána következő időszak a számomra, nem fogok róla beszélni senkinek, de az biztos, hogy utólag visszatekintve sokkal jobb lett volna, ha inkább kölyköt nevelek. ~Most már itt vagyok.~ Mondtam percek múltán pusztán ennyit, bár nem tudhattam, meddig lehetek még itt, de egyelőre még szerintem évekről beszélünk, ami egyelőre akár elégnek is tűnhet…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A válaszára csak bólintok, hiszen mit mondhatnék? Nem szeretném meg kérdőjelezni, ahogyan hinni szeretnék a szavaiban is, de néha nehezen megy. Nem volt mellettem, nem volt ott, hogy a bizalom hídját együtt építsük fel. Megajándékozott, majd egyszerűen eltűntet, de ennek ellenére is néha úgy éreztem, hogy figyelt és vigyázott rám. Szeretem őt, szükségem van rá, de ugyanakkor még se. Kettőséget érzek irányába és talán egyszer ez majd változni fog. Eljön az a pillanat, amikor a makacsság és a „fájdalom” tovaszáll és nem marad más helyette, mint megértés és szeretet. Olyan fajta szeretet, ami kevesek felé adatik meg irányomból. - Egyszer talán együtt is elmehetnénk…- szólalok meg óvatosan, hiszen én igazán szeretek szórakozni, halmozni az élvezeteket és élvezni az életet. Játszadozni másokkal, hülyíteni, majd egyszerűen csak eltűnni a ködben. Bár nem hiszem, hogy erre igent mondana. Azt se tudom, hogy miként néz ki, milyen vonásai vannak, mennyire lehet magával ragadó. És miként képes másokkal játszadozni, de valami miatt úgy érzem, hogy zseniális lehet, a lehető legjobb. Ezt persze csak a szívem dallama suttogja, de biztosra nem tudnám állítani. - Talán igazad van, de szerintem már most egész jó vagyok benne, s évekkel később meg még veszélyesebb lehetek ilyen téren. – mert szerintem a „színészkedés” és a „játékok” idővel eléggé veszélyesek tudnak lenni. És most se voltam már ártatlan madárka, vagy fehér galamb. Maximum talán egy angyali külsőbe bújt ördög inkább. Sok ember titkát kicsalogattam a palackból. Nem számított se idő, se kor, mert csak a cél volt a lényeg és utána a „jutalom”.
Menjek vagy maradjak? Hagyjam, hogy egyszerűen elnyelje őt újra úgy az erdő, ahogyan egykoron tette? Furán hangozhat, de jól esett és meglepett azzal, hogy nem kényszerítette elő a bundásomat, pedig biztosan kíváncsi lett volna rá, de meghagyta döntést, hiszen tudta jól, hogy szükségem van rá. Tudom azt, hogy létezik és annyi éven át nem csak képzelődtem, vagy csak ostobán és reménytelenül hitettem benne. Figyelem őt, s rövid ideig nem mozdulok, de ahogyan egy lánc is elszakad és a gyöngyei millió darabkára hullnak, úgy hullik a földre a hullám, s ahogyan a faágak reccsenek a talpunk alatt, pontosan úgy reccsennek a csontjaim az átváltozás során. A mancsaim egymás után érik a talajt, nyomot hagyva a hóban, miközben az ágak reccsennek meg. Nem érdekel, hogy hall és érez engem. Nem akarok elrejtőzni. Többé már nem. Előle egyszerűen nem menne, mert a szívem egy része felé húz és utána sóvárog. Hamarosan pedig hozzábújok, dörgölődzöm. Szimatolom és figyelem őt, mintha csak szeretném megjegyezni, emlékeimben megőrizni. Amikor pedig ő is kicsit hozzám simul, akkor még inkább megdobban a jégbe zárt szívem. Hazataláltam, amikor pedig meghallom a szavait elmémben, akkor egy kisebb boldogság hullám jár itt. ~Láthatlak még később is? Vagy újra el fogsz tűnni?~ kérdezem tőle kíváncsian, de ugyanakkor az is érdekel, hogy büszke-e rám. De még se kérdezem meg. Egyszerűen csak a közelében maradok. Közben pedig néha a havas tájban leveszem, figyelem azt is, ahogyan őt is.
~Egyszer talán.~ Feleltem könnyedén, noha tudtam, hogyha ez valaha megesne, azt nagyon alapos felkészülés előzné meg a részemről, mert nem szeretném, hogy tudja, hogyan festek külsőleg. Egyszerűen ez olyan információ, amire nincs szüksége, hiszen úgyis meghalok, vagy ha nem egyeznek bele a többiek a dolgokba, akkor ő fog, túl fiatal még, s bár nem tűnik sebezhetőnek, nem olyan erős, hogy megálljon Alignak előtt. Senki sem olyan erős sajnos. ~Kellemetlen is volna, ha nem lennél jobb, ezáltal veszélyesebb, noha veszély és veszély között is óriási különbség van.~ Van egy pont, amit egyszerűen nem éri meg átlépnünk, mert jól nem járhatunk. Elhiszem, hogy addig izgalmas és érdekes, adrenalinnal tölt el, hogy átverjünk másokat a palánkon, de ennyi, nem több. A határokat érezni kell, persze meglehet, sokaknak többet bír el a lelkiismerete, mint egy átlagos embernek. Igaz, nekem is, de ilyen téren senki se hasonlítsa magát hozzám, mert bennem az ilyesmi nem igazán alakult ki. Ha így lenne, nem szültem volna gyermeket abban a biztos tudatban, hogy meg fog halni. Otthagyom, mert úgy hiszem, most ebből tanul a legtöbbet. Jelzés talán, velem szemben átlépte a határt, mert bár magára hagytam, de attól még én vagyok a teremtője, és ne vigye a nyúl a puskát. Egyszerűen nem hagyhatom, bármennyire is értsem meg, milyen lehetett neki nélkülem, anélkül felcseperedni, akitől a farkasát kapta. Nem azért nem rántottam elő belőle a farkast, mert tudom, hogy így nagyobb sikert érhetek el, egyszerűen arról van szó, hogy a vágyakozásra apelláltam, ami irányomban él benne, és tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy megint csak úgy elsétáljak. Számító dög vagyok, nekem így kényelmes, soha, semmit sem teszek véletlenül, a fogaskerekek állandóan forognak. Fogalma sem lehet róla, hogy előlem nem tud elrejtőzni, nem csak azért, mert a kölyköm, hanem mert tőlem ered a vérvonalunk ajándéka, többször járom láthatatlanul a falkaterületeket, mint bárki gondolná. Ismerem őket, az enyéimet, mind lebuktak már azelőtt, hogy ténylegesen találkoztak volna velem. Hagyom, hagy élje ki magát, egyelőre nekem is kedvemre való, és fogalmam sincs, mikor lesz a következő alkalom, vagy mikor lesz olyan hangulatom, hogy adjak is, ne csak elvegyek. Nem vagyok egyszerű eset, de úgy hiszem, ő sem az. ~Nem megyek sehová még egy ideig, szóval igen, láthatsz.~ Mondhatnám, hogyha szeretnél, de tudom, hogy látni akar, máskülönben nem kérdezné. Arról viszont nem fog szólni a fáma, hogy vélhetőleg emberként is eladom majd neki, kíváncsi vagyok, milyen a jelleme akkor, ha valakit nem ismer, ha semmit sem jelent neki. Komolyan érdekel. ~Találkozhatnánk két-három hetente. Itt, vagy másutt az erdőben. Van kedvenc helyed?~ Tulajdonképpen nem létszükséglet számomra ez az információ, de ha már a teremtője volnék, tehetem komfortossá is a dolgokat, nemde? Lassan valóban magára szándékozom hagyni egyelőre, mára elég lesz ennyi, elvégre, jóból is megárt a sok, nem hogy belőlem.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A szavaira csak bólintottam, hiszen ismertem eme szavakat, tudtam jól, hogy sokkal inkább kecsegtetnek azzal, hogy nem valószínű, hogy valaha meg fog történni, de a remény apró, de igazán apró fényét mégis magukban hordták. Szerettem volna őt igazán megismerni, de ez szemmel láthatóan sose fog megtörténni. Bár az is tény, hogy már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van és megmutatta magát. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amiket eleve nehéz lenne szavakba önteni, de talán még ahhoz is idő kell, hogy feldolgozzam ezeket… - Tudom, de senki se lehet egyből profi, hiszen eleinte még azt se lehetett tudni, hogy mi bújt belém. – nem szemrehányóan mondom, de tény, hogy azért volt egy kisebb fejtőrés a falkában is az ügyben, hogy vajon milyen vérvonallal ajándékozhatott meg az a személy, aki csak úgy beharapott és magamra hagyott. Azóta már természetesen tudom, hogy milyen vérvonalak vannak, de még mindig úgy érzem, hogy a lehető legjobbat kaptam meg. Azt, amelyik igazán közel áll hozzám és az elmúlt évtizedek alatt még közelebb került hozzám. Szóval részben hálás vagyok neki, amiért ő talált meg, míg más részt azért is, mert méltónak talált eme életre, mert legbelül érzem, hogy ez nem baleset volt, hanem okkal történt. Még ha az okok előttem ismeretlenek is. De talán egy napom megtudom. Ezek után viszont az események mondhatni felgyorsulnak és egymást követik, mint a lavina… Nem lehet tudni, hogy mi lesz ennek a vége, vagyis ő biztosan tudja, hiszen ő diktál, az történik, amit részben ő szeretne, míg másrészt az én rejtett vágyaim is teljesülnek. Még akkor is, ha eleinte túl makacs voltam.
Néhány pillanat nem tart örökké, ahogyan ez se fog. Tudtam és éreztem is, ahogyan azt is, hogy nem ez volt az első és utolsó eset se, hogy makacs leszek, hiszen sose voltam könnyű eset, de ezt sose bántam. Az élet különféleképpen is lehet kalandos, s én se panaszkodhatok, még annak ellenére se, hogy nem jártam be a világot, de mégis jól esik, hogy kicsit ő is ad magából, nem fosztja meg attól a szeretettől a farkasomat, amire vágyik, még akkor se, ha nem is teljesen kaphatja meg azt, amire oly régóta várt már. ~Akkor hamarosan menned kell? ~ a szavakat lassan közvetítem felé. Nem akarom azt, hogy egyszer elmenjen, de ugyanakkor arra se vágyom, hogy minden egyes percben mellettem legyen, de szeretném még újra látni őt. Viszont, ha elmegy az még mindig jobb, mintha valami baja esne... A farkasát jobban megismerni, ha más nem is adatott meg. Mondhatni gyermeki vágyak, amik talán néha beteljesülhetnek, viszont valószínűleg teljesen sose. ~Tényleg?~ csillannak fel a szemeim és még kicsit fel is kapom a fejemet, hiszen erre nem számítottam, de örülök annak, hogy ő is közeledik felém, hogy nem fordít hátat nekem. Majd lassan bólintottam, vagy legalábbis valami olyasmi. ~Nem messze van egy kilátó, illetve ez a része is az erdőnek az egyik kedvencem. Nem sokan járnak erre, az autók meg elég messze mennek innét, így mondhatni nyugodt és a kilátás is páratlan, ahogyan a másik helyet inkább emberi alakban szoktam felkeresni és elmerülni a tájban, vagy csak elidőzni ott, amikor egyedül szeretnék lenni. ~ válaszolok neki szinte egyből, majd picit hátrálok és leülök a hóba. ~Neked?~ kérdezek vissza kíváncsian és közben a bundását fürkészem, mintha csak félnék attól, hogy eme szavak ellenére se fogom többet látni, de legalább most láthattam…
~Nem is mondtam, hogy annak kellene lenned, még bőven van rá időd.~ Szögeztem le, fiatal, még szinte gyermek, annak minden dacosságával együtt, mindennek nem ebben a szent pillanatban kell megtörténnie. Viszont, lévén első fokos, erősebb lesz a képessége, mint a többi vele egykorúnak, már most is az, csak éppen nem nagyon tartózkodnak ilyenek a közelében. Az kifejezetten nem mozgatott, hogy talán némi dorgálás volt a szavaiban, mert nem voltam hajlandó foglalkozni vele, hogy mi és hogyan történt a múltban, nem fogok vezekelni, még akkor sem, ha ő szükségét érzi. ~Nem hamarosan, még sokáig itt leszek.~ Ezt ki mertem jelenteni, mert Alignak bennünket addig nem fog megölni, míg nem láttuk a fajtánk, az örökségünk pusztulását, ugyanis az egyre inkább körvonalazódik, hogy testvéreim nagy része nem óhajt belemenni az üzletbe, így hát a fajunk szép, lassú kipusztulásra ítéltetett. ~Viszont mára elég volt belőlem…~ Dolgom is van, és nem akarom elkapatni, ne szokja meg, hogy kedve szerint alakulnak a dolgok. Megérdemli, hogy enyhébb legyek vele, mégiscsak a saját kölyköm, akit magára hagytam azonnal, hogy új életet kapott tőlem. Ennyi jár. Azonban nem végtelen mennyiségben, mert egy napra ennyi érzelmesség nekem bőven sok, és nem nyújtanám tovább. Viszont, bár a tudta nélkül ugyan, de hamarosan szándékomban áll megkeresni. Kíváncsi vagyok, civilben milyen, aztán a több majd elválik. ~Tényleg, nem viccből mondtam.~ Ritkán teszek efféle felajánlást, de a saját kölykeimet talán megismerhetném kicsit jobban. Mattet is illene megkeresnem, van miről beszélnünk még a Vörös Hold kapcsán is. Eddig halogattam, de nem mehet így a végtelenségig. ~A kilátó valóban kellemes hely.~ Invitálnám oda is, de ott nem tartunk, hogy megmutassam magam emberi alakomban is, fogalmam sincs, valaha el fogunk-e jutni arra a szintre, de egyelőre haladjunk csak kis léptekben. ~Nekem Tupilek Könnye. Gondolom, ismered. S ha már most itt találkoztunk, legközelebb megejthetnénk ott. Két hét múlva…~ Lehetőség, nem kérem, nem is parancsolom, ha látni akar, ott lesz, ha nem, lelke rajta, nem fogok besértődni rajta, csupán értelmetlennek gondolom majd a próbálkozásomat a dolgok jobbá farigcsálása tekintetében. Részemről azonban mára ennyi volt, futólag még pofájához, nyakához dörgölődzöm, aztán már fordulok is sarkon. ~További kellemeset, Maeve!~ Köszönök el így, és hamarosan már el is tűnik a szeme elől, akár a gyorsaságomat, akár a képességemet használva. Mint már mondtam, kis lépések…
//Köszönöm szépen drágám! <3 Akkor majd hamarosan jön a második felvonás. //
Be kell vallanom, hogy gyantaillatot akkor éreztem először, mikor Pamela, az első viszonylag állandó barátnőm hadat üzent a szőrének. A fenyőerdők hatóanyaga maga természetes közelségében csak sokkal később került sorra, mikor erdő- és világjáró lettem. Ezt a hagyományt viszont a Bestiám is nagyon kedveli és a nőstény, azaz a feleségem oldalán szoktam bele. Most egy másik ellentétes neműt kísérgetek, kivel egészen eltérő a nexus, de jólesik magam mellett tudni. A hó ropogása a tűlevelek neszezésével olyan kellemes ricsajt produkál, amit csak a téltűrő állatok egészítenek ki egy kevéssel. Főleg az a hóbagoly, amelyik követ minket. Legújabb barátunk fáról fára röpdös és ezzel a madárhoz képes egész mély tónussal udvariatlanul belebeszél a társalgásba. Igyekszem magamnál tartani a dialógus közben a képzeletbeli mikrofont, nehogy kedvenc fodrászom torka megbosszulja a folyamatos fagykontaktust. Épp egy történetet fejezek be váratlan fordulattal: - És amikor már a második mázsát kezdtem szériaemeléssel a mellkasom felett tornásztatni, azon vettem észre magam, hogy combtájékon mintha rámdőlt volna egy ilyesmi fenyő - mutatok egy jól megtermett örökzöldre, amilyenek mellett órák óta sétálgatunk kabátosan izzadva, hátizsákkal terhelten. - Ha nem vagyok kipárnázva tömény izommal és a reakcióidőm kicsit kisebb, akkor az az enyves-sikosítós kezű, aki képes volt hanyattesni a fekpad előtt, rámpottyantva a súlyzórúdját, bizony megvalósította volna egy gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértést. Így csupán némi negatív esztétikai behatást szenvedtem el, mivel a véraláfutástól Rorschach-teszt nőtt az érintkezés első szempillantásában befeszített combjaimon. Valódi eset, ami még emberként ért az edzőteremben, testőrkoromban. Régi szép idők, amikor 200 kiló még gyilkos edzésnek számított. Manapság egy 200 éves vérfarkasnak nekirohanni, na az az igazán izgalmas és vérbő feladat. Rápillantok a hegyoldali túrában egészségesen ziháló hölgyeményre. Nyilván nem liheg annyira, mint a kis Susy, akivel már puszipajtások lettünk, miután közöltem vele, ki az erősebb a területen, de azért komoly erőfeszítés ez. És gyönyörű. Minden. A táj és aki mellettem tapodja. A múltkori lelki letaglózás után elgondolkodtam, mivégre is rohanok egy lány után a rengeteg lehetőség rengetegében, mikor az eredmény egy sárba mélyedő depressziós időszak. Kissé távolabbról szemlélem már, nem esek túlzásokba, de természetesen a bizsergés nem marad el, hisz egy égiekkel játszó földi tüneménnyel van dolgom. Amennyire dolgom van vele. A vérem például rögtön felpezsdült, mikor elfogadta az ajánlatot, hogy hódítsuk meg a hegyeket, mint Julius Caesar Britanniát. Az este pedig már lelkesen kacsintgat felénk félig becsukott szemével, a fogyó Hold sötétke fényével.
:: Come closer and see See into the dark Just follow your eyes Just follow your eyes ::
Kezdőlap
//
Bocsi, nem lett a legjobb 
//
