Fára akartam mászni. Ma reggel felébredtem és elhatároztam, hogy fáramászáshoz öltözöm. Meglepődtem azon, hogy honnan jutott mindez eszembe úgy, hogy még csak nem is szívtam semmit éhgyomorra, de ha már így esett, hát nem voltam rest meg is cselekedni, amit kigondoltam. Már legalábbis öltözködés tekintetében. A fésülködőtükröm melletti lyuk a falban keserű, ám mégis édes emléke a Vörös Holdnak, eszemben sincs befalaztatni. Hiába váltam majdnem gyilkossá, azért nem minden nap vagyok a Legerősebb. Erre legalább érdemes emlékezni. Valahol a hegyekben vesztettem el a lelkesedésemet a fák iránt. Hiába vettem fel kényelmes farmert, ami már alapból szakadt volt, s hozzá egy tunikaszerű kötött pulcsit a bélelt bőrdzsekim alá, mégsem másztam fel semmire. Kényelmes bakancsban baktattam egyre kijjebb és kijjebb a városból, míg végül el nem értem azt a helyet, hol már olyan hideg volt, hogy nem találkozhattam emberrel. Sőt, mással se nagyon. Élvezettel sepertem le a havat az egyik kidőlt fa törzséről, majd telepedtem rá arra, így helyezve kényelembe magam. Mivel senki nem volt a közelben, még azt is megengedtem magamnak, hogy a pajzsom lustán hulljon alá egészen addig, míg már messziről léptek zaja nem ütötte meg a fülemet. Feljebb rántottam azt a pajzsot, eljátszva a kétszáz évnél alig idősebb farkast emígy, s csak figyeltem az érkezőt, befogni kívánva az energiáit, a lényét, mindent, amit esetleg megtudhatok róla. Nem vagyok ijedős, így nem rettent az ismeretlen közeledte, sőt. Ha arrafelé pillant, amerre ülök, akkor szemtelenül végig is mérem, hadd örüljön. Ha pedig nem, hát akkor is megteszem a tudta nélkül. Mit sem törődve a kellemetlen érzéssel, mely megüli gyomromat. Miért is akarnék elmenekülni? Hisz nem is ismerem.. A picsába! Dehogynem. Hogy szakadna rá az ég!
Ahogy ott ülök, és elmém egyre közelebbi területeket tapogat, csöndesen elmosolyodok. Nocsak, nocsak… Annyira el voltam foglalva a saját kínommal és bánatommal, hogy észre sem vettem, hogy van itt valaki, akit illene megfelelő módon üdvözölnöm. Habár az ő esetében sosem tudtam, így amíg nem jutok dűlőre legalább önmagamban, nem mozdulok meg. Avatatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy éppen a Szellemekkel próbálok kapcsolatot létesíteni, mint egy Suttogó, vagy Tupilek a maga idejében. A valóság azonban az, hogy éppen csak annyira nyitom meg magam a csatorna előtt, hogy kényelmesebben érezzem magam. A társaság valahogy mindig is feszélyezett, ha a másik fél még tudott levegőt venni. Egyszer csak kinyitottam a szemem, és úgy fordítottam a nyakam, hogy pontosan ránézhessek a fán üldögélő… Nőstényre. Nocsak. Nem mutatom jelét annak, hogy meglepődtem volna, azonban mégis megdöbbenek. De erről nem kell tudnia sem neki, sem senkinek. – Üdvözöllek, Annakpok – mondom csöndesen, szinte suttogva, de tudom, hogy így is hallani fogja. Nem bírom megállni, hogy ne szóljak valami olyasmit, amit a következő száz évben majd bánni fogok. Nem azért, mert bármilyen módon is közel állónak érezném magamhoz a másikat (ő az egyike azoknak közülünk, akikről túlságosan is keveset tudok), pusztán azért, mert mindig megbánom, ha elhamarkodottan engedelmeskedem a bennem megbúvó, sugdosó démonnak. – Nem változtál sokat. Csupán félig. Legutóbb, mikor láttalak, mintha lett volna valami a lábad között. Ahogy ezt befejezem, visszafordítom a fejem. Nem tudom, mi lesz a válasza, és megjósolni sem próbálom. Csak ülök ott továbbra is, teljesen nyugodtnak tűnve, és várom a válaszát. Aztán fölállok, leporolom magamról a havat, és ha még hagyja, akkor odasétálok a fához, amin üldögél. Már gyerekként sem voltam az, aki fára mászik – valószínűleg előbb fulladtam volna meg –, de megállok annak tövében, és figyelek. A gyors képzést, amelyet az egyik gyermekem biztosított nekem még amúgy sem volt lehetőségem igazán próbára tenni. A reakcióit figyelem hát, hogy mit tesz és miként. – Szóval tényleg mindannyian visszajöttünk, igaz? – kérdezem végül csöndesen. Kérdés és megállapítás egyszerre. Igazából csak megerősítést várok a nősténytől… akiről még el kell fogadnom, hogy nőstény. Furcsa világ ez a miénk.
Békés üldögélésemet az a szörnyű érzés zavarta meg, hogy még itt sincs nyugtom a múltamtól. Egyszerűen nem hiszem el, hogy akármerre menjek ebben a kurva városban és annak környékén, mindenütt egyikükkel fussak össze. Elmennek a Többiek most már a búsba. Hát nem tűnt fel egyiküknek sem, hogy bazira semmi dolgunk errefelé, hát tovább is lehetne állni isten hírével? Isten! Na az még egy jó vicc, mindegy, hagyjuk is. A pofám leszakad! Milyen mívesen köszön, mint valami színpadi kis buzirudi. Üdvözöllek. Hát hogyne. Aztán még azelőtt közelebb jön, hogy köpni-nyelni tudnék, s olyat odaken szép kedvesen, hogyha nem olyan fából faragtak volna, amilyenből, akkor most csak pislognék, mint hal a szatyorban. - Én is szeretlek, Biisa! – szájalok vele kedélyesen, s míg mosolyom olyan tiszta, mint a hegyi tó vize, gondolatban már a torkát harapom. - Csak nem te is szeretnéd látni mindazt, ami az említett helyen van? Mocskos vén kéjenc lettél, vagy mi a szösz? Az egy dolog, hogy mindenkinek joga van meglepődni. Még szeretem is, amikor meglepődnek. De ez a kehes kis satnyaság csak ne emeljen szót az én testi fogyatékosságomra, amikor neki is volt elég. S én még sajnáltam is őt. Még gondoltam is rá. Még üvöltöttem is a holdat, amikor megéreztem a halálát. Hát ez a hála és a köszönet? Legszívesebben laposkúszásban tűnnék el a környékről, mert na ha valaki, akkor ő az, akivel nem kívántam találkozni. Rettegtem attól a perctől, amikor újra kell lássam, hiszen már azóta kerülöm, amióta számomra megfoghatatlanná vált a képessége, s veszélyesnek éreztem őt a saját elmémre. Vannak dolgok ugyanis, amit nem szeretnék a világ tudtára adni, s éppen ezért irtózom a a többiek közül azoktól, akiknek fiktív, elmét érintő képessége van. Az én ezüstöm sokkal konkrétabb. És mégis.. mindannak ellenére, hogy tudom, mennem kellene: maradok. Lustán lóbálom a lábamat a törzsön ülve úgy egy méter magasban, s onnan tekintek reá. Ismerkedem az új külsejével. - Eska, Sura, Nagi, Tipi.. őket láttam is. – sorolom fel azoknak a nevét, akikkel volt már dolgom. - Állítólag Unalaq is itt van, de hozzá nem volt szerencsém. – ne is legyen, soha. Fűzöm tovább a dolgot gondolatban. Így, hogy beszélgetünk, s eltűnt belőlem a méreg, valamint a félelem azt illetőn, hogy az agyamat fugja kurkászni, mint a majmok egymás bundáját, már nem is tűnik olyan szörnyűnek a jelenléte. Igyekszem feloldódni benne, elvégre most kettőnk közül legfeljebb ő lehet az, akinek önértékelési problémái vannak. Az enyémek elmúltak, legalábbis a gyökereiket illetőn. Aztán persze a Vörös Hold mindet a képembe tolta, de előbb halok meg, mint hogy itt elérzékenyüljek Biisa előtt akármikor is. - Van ötleted, hogy mi volt ennek az oka azon kívül, hogy Alignak egy jót játszott velünk? – forgatom meg a szemeimet. Lehuppanok a fáról, így helyezkedve a fa és Biisa mostani teste közé. Nem vagyok egy cseppet sem zavarban, könnyedén siklom ki a lehuppanásom generálta satuból, s hacsak nem akadályoz, úgy egy méterre eltávolodva tőle hógolyót gyúrok és megcélzom vele a fejét. Kölcsön kenyér visszajár. Ha megfordul esetleg, akkor arcon, ha nem fordul, akkor tarkón kapom a hóval. Kedélyes nevetésem betölti a teret.
Látom, hogy szavaim nem nyerik éppen el a tetszését, de hát nem is ez volt az én szándékom. Érdemes lenne elfilozofálgatni azon, melyikünk zavarta meg a másik nyugalmát, de ha ebbe belemegyek, napestig itt ülök, és meg sem szólalok. Tény azonban, hogy nem voltam valami kedves vele, amiért előbb-utóbb vezekelni is fogok. Álmatlan éjszakákkal, mi mással? Azokból amúgy is van éppen elég mostanában. – Nem – felelem, és bár szavaira széles vigyor telepedik az ajkamra, ezt az apró tényt próbálom elrejteni előle. Nocsak, mennyire szabad szájú lett az ifjú Annakpok… Habár talán számíthattam volna hasonlóra. Vannak, akik sokkal könnyebben alkalmazkodnak közülünk is a változó világhoz, felgyorsult rohanásához és elkorcsosult gondolkodásához. Tupilek másik gyermekét, vértestvéremet pedig sosem köthette meg semmilyen lánc, legyen arra írva az idő neve, vagy a kultúráé… – Jó téged újra látni, Annakpok. Még akkor is, ha meglepetést tudsz okozni… A reakcióm ellenére nem zavar igazán ez az új külleme. Habár nem ismertem őt igazán, amikor fiatalok voltunk, örülök, ha megtalálta a maga útját. Igen érdekes váltásokkal, ez tény, de legalább megtalálta. Én meg elveszítettem… Ó, az élet iróniája, nem igaz? Ahogy alatta állok, figyelem, ahogy a lábát lóbálja, és magamban számlálom a neveket, akiket említ. Bólintok. – Számold még hozzá Kilaunt is. És a nővéremet – mondom. Eeya említésére egy kicsit fölfelé görbül a szám széle. Lám, ha valakire egészen biztosan számíthatok támaszért, az ő… Föl fogom keresni, amint lehetőségeim engedik. Sura említése pedig kihoz belőlem egyfajta bűntudatot, aminek talán nem itt lenne a helye, de nem tudom elfojtani. Nála vezekelnem kell… méghozzá a közeljövőben. Az ő halála lökött le egy bizonyos úton, és szeretnék végre kimászni onnan. Nincs jobb mód erre, minthogy szembenézünk a félelmeinkkel, igaz? A fáról történő leugrása, és az új testének közelsége egy pillanatra megzavar. Szerencsém, hogy a pillanat gyorsan múlik el, és a zavaromat nem veheti észre. Női testben van, de amikor utoljára láttam… Nos, akkor még nem volt egészen egyik csapatban sem. Most meg úgy viselkedik, mint holmi flörtölős tinédzser, aki… Várjunk csak. Ekkorra jutott el az elmémig a kérdése. – Alignak? – kérdezem. Már sajnálom, hogy nem vettem föl a telefont, amikor hívtak. Lám, milyen szörnyű dolog a magány, mennyi információról marad le az ember. Aztán csattan a képemen a hógolyó, én meg egy pillanatig mást sem csinálok, csak a csillogó, fagyott vizet köpködöm kifelé.
- Egész életemben arra a percre vágytam, amikor meg tudlak lepni benneteket! – hazudom. Tudom, hogy érzi, tudom, hogy tudja. Farkas ő is, ahogyan én is az vagyok, s a hazugságnak bármivel összetéveszthetetlen szaga van. Mégis előszeretettel állítok valótlant most is, mindabból a célból, hogy igenis mazsolázza ki belőle azt, amire valójában gondolok. Nem fogom a szájába rágni, hogy a hátam közepére nem kívántam egyikőjüket sem. Erre már rájöhettek az ezerötszázas években, amikor elsőnek tűntem el a környékről. - Akkor szinte teljes a létszám. - végzek röpke fejszámolást. Nem nehéz kitalálnom, hogy akikről nem hallottam még, azokat is itt eheti a fene. S bár ez a kitalálás nem boldogít, mégis megnyugtat valahol. Főleg amiatt, mert így biztos, hogy nem csak páran szívtunk Alignakkal, hanem mindannyian. Vagyis, majdnem. Ha kimutatná zavarát, akkor tán rátennék még egy lapáttal erre az egész közeledésemre, de így nem vetemedem semmi olyasmire, amivel kihúzhatnám a gyufát. Különben sem biztos, hogy utólag számomra bármilyen szinten élvezhető lenne a dolog, szóval ami nem szükséges, azt ne is erőltessük. Marad hát a hógolyódobálás, s a visongva vihogás azon, ahogyan a fehér szmötyit köpködi kifelé. Könnyeim törölgetése közben válaszolok a kérdésére nem titkolt morcossággal. Elvégre mi az, hogy ő nem tud az egészről? Képes volt otthon ülni a seggén, amíg mi szívtunk, mint a torkos borz? Hát ez a kis kehes semmit se változott! - Azt ne mondd, hogy fogalmad sincs az egészről! – fúl előző nevetésem morgássá. Igen, félreérthetetlen a méreg a reakciómban. Hiába viselem az emberi testemet, ettől még bármikor elő tudnám rántani a farkasom, hogy kicsit megszaggassam szépen metszett vonásait a mi Biisánknak. Fel nem foghatom, hogy miért van megint szerencséje, mint akkor, amikor még indiánok voltunk. Akkor is megúszta eléggé könnyen, elvégre nem vitte el a tüdőbaj, hanem helyette megkapta élete ajándékát. S most sem zaklatja a múlt. Milyen csillagzat alatt született ez? Énisakarom! - Nemrég borult miatta vörösbe a hold. Elcserélte a képességeinket, s ránk uszított mindenkit, akit csak elért és meg tudott szállni. Undorító volt, émelyítően idegtépő. Megérdemelted volna, hogy te is kapj belőle. Neked is részed volt a gyilkosságban, nem csak nekünk! – húzom el a számat. Már nem morgok ugyan rá, de ettől még nem vagyok kevésbé haragos. És ezt nem is rejtem véka alá. Hogy mi másért haragszom még rá a vörös holdon kívül, az meg maradjon az én dolgom. S jobban teszi, ha nem is bajlódik azzal, hogy kifürkéssze az okokat. Páros lábbal fogom kirúgni a fejemből, ha baszakodni próbál. Az a bajom vele, hogy sose értettem a képességét, de nem is akarom megérteni. Jobb félni, mint megijedni. Ennyit erről, azt hiszem.
– Nehezen hiszem – felelem, és elhúzom a szám. Természetesen mindannyian különbözünk, és nem vagyok benne biztos, hogy ő bármiben is hasonlít rám, de nekem a magány valóságos megváltás volt hosszú ideig. Utána aztán egyszerűen nem akartam találkozni senkivel sem, mert nem szerettem volna, ha a saját testvéreim látják bennem azt az elfajzott szörnyet, akivé lettem. Talán jó is, hogy meghaltam… Adott egy kis időt arra, hogy végiggondoljak dolgokat. Ráadásul pontosan tudom is, hogy hazudik. Az egy dolog, hogy egymás elől nem rejthetjük el a kilétünket, de a hazugságnak van egyfajta egyedi aromája, amit a farkas nem tud kiverni a fejéből, ha egyszer már volt hozzá szerencséje. – Majdnem… vagy teljesen – biccentek. De egységben van az erő, úgy hiszem, szóval ennek örülök. Bármiért is vagyunk itt, bármiért is választottak el bennünket az örökségünk felügyeletétől, vagy éppen magától a Szellemvilágtól, együtt nézünk szembe vele. Ha ebben benne van Tupilek keze, jobban tudhatná, minthogy összehozzon bennünket újra. Együtt legyőztük Alignakot… együtt talán bármire képesek vagyunk. Látom, legalább azt élvezi, hogy tele van hóval a képem. Sebaj, legalább ő elszórakoztatja magát ezzel, de aztán látom, hogy a szavaim beléfojtották a nevethetnéket. Helyette morogni kezd, az én idegszálaim pedig megfeszülnek. Ugrásra készen várok valamiféle támadást, miközben még mindig nem értem teljesen, miről van szó. Nem jó ez így, Annakpok… Meg is mondanám neki, de ekkor jön a magyarázata. Felsóhajtok, és intek neki, hogy sétáljunk egy keveset. Ha elindul, követem, és fölzárkózom mellé, de sem rá nem nézek, a szemébe meg végképp nem. – Nem hagyom el gyakran az otthonom, Annakpok – mondom. – Nem azért, mert félnék… bár egészen biztos vagyok benne, hogy néhányan ezt mondanák. Észrevettem, hogy a képességem „elcserélődött”, de éppen a szellemvilággal próbáltam kapcsolatot teremteni, így nem használtam amúgy sem. És reggel visszatért minden a rendes kerékvágásba, így azt hittem, megoldódott magától. Ha tudtam volna, hogy mi történt… – Mindannyian részesei voltunk – felelem kissé csüggedten arra, hogy megérdemeltem volna, amiért benne volt a kezem. Talán pont ezért járjuk még mindig a földet. Mi, gyilkos Káinok, akiket testvérgyilkosság helyett apagyilkosságért kárhoztattak végtelen vándorútra. De hát hazatértünk, vagy nem? Nem mondom, hogy rossz lenne, ha végre megpihenhetnénk. Túl hosszú volt az út… – Tudsz róla, hogy a többiek hogyan viselik?
- Hagyjuk a neveket, mert valamiért kiráz a hideg attól, ahogyan az enyémet kimondod! – húzom fel az orromat mérgesen. Bezzeg, amikor még ezt a nevemet viseltem, akkor eszébe nem jutott, hogy bármilyen szinten a szájára vegye. Se a nevemet, se.. mindegy, nem akarok erre gondolni. Egyik hímre sem igyekszem gondolati síkon időt fecsérelni a Többiek közül. Mind tojtak rám magasról, se hím nem voltam nekik, se nőstény, s ebben az a nőstényördög Unalaq is egyezett velük. Persze nyilván igazuk volt, de a hozzáállásuk – hozzám állásuk – a mai napig sért, mit számít nekem az eltelt több, mint nyolcszáz év. - Ha meg akarsz nevezni, hívj Triának, vagy Autumn-nek. Ezek a mostani neveim. – nem tudom, hogy miért fog el hirtelen ez a tiltakozhatnék az inuit nevem iránt, elvégre nem kértem ki magamnak az északi fényt nézők között sem. De igaz, ott nem volt ott Biisa, nem volt Kaskae, nem volt Sangilak vagy Kilaun. Ki vagyok hegyezve erre a hímekre, s bár hittem, hogy elmúlt bennem a dolog, újra látva őket rá kellett jöjjek, hogy nem. Egyedül Tipit tudom elviselni, de ő is jobban jár, ha nem ejti éllel a régi nevemet. - Amúgy meg visszatérve arra, ami miatt kurva ideges vagyok rád, nos hadd jegyezzem meg: leszarom, hogy mekkora remete vagy! A véleményem ettől még az, hogy két héttel ezelőtt neked is szenvedned kellett volna, mint a kutyának, aki kilencet kölykedzett, elvégre ugyanúgy megérdemelted, ahogyan mi. Pontosabban ugyanúgy nem érdemelted volna meg, de basszus, érted a lényeget! – fújtatok, mint egy dühös bika, s a bennem élő farkas szinte szétszaggatja pajzsomat. Hagyom is, hogy az lehulljon rólam, s az acsargó innentől hadd próbálja kicsit Biisa dögének pajzsát is megtépkedni, hátha sikerül. Persze kívülről minden szép és jó, emberek vagyunk, annak is látszunk. De azért ne gondolja a hím, hogy ez így is marad napestig itt, ahol a madár se jár. - Ha tudtad volna? Mit tettél volna? – csapok le rá, mint éhes sólyom az áldozatára. Ezek az állatos hasonlatok most nagyon bennem vannak, le sem tagadhatnám, hogy félig – vagy ahogy jelenleg érzem, háromnegyed részig – én is állat vagyok. Sőt, akik embernek hisznek, azoknak is ez a véleménye rólam, úgyhogy minden stimmel, tudom hozni a formámat, mely örök és megmásíthatatlan. Korcs. Pfujj, na hagyjuk! Közelebb lépek Biisához, s bár nem vagyok Villám, mint Tipike, de azért talán így is elég gyors tudok lenni ahhoz, hogy a hóval telement képébe tolhassam a sajátomat még azelőtt, hogy elléphetne valamerre. Ha hátrál, legfeljebb a farönknek passzírozom. Orrom egészen az övének ér, miközben beszélek hozzá. Nem kiabálok, alég közel vagyok így ahhoz, hogy a suttogásom is annak hathasson, harci dobként zengve Biisánk fülében. - Mit érdekel az engem? Ha nem húzták volna ki a beleimet, akkor is tojnék arra, hogy kinek mi a nyavalyája, gyíkja. Eska egészen könnyen megúszta, s ezt is csak onnan tudom, mert velem lakik. Ő az én képességemet kapta, s lám, az mentette meg az életét. Meg a kocsim, amit ellopott. Azt valakin még leverem! – a képességemről nyilván tódítok, elvégre egy cseppet sem hiszem őszintén, hogy Eskát az mentette volna meg, de ennyi önteltség engedtessék meg nekem. - Te mit kaptál ebben a nagy cserében? – érdeklődöm, s ha még mindig nem siklott el előlem, akkor teljes pálfordulást produkálva megnyalom az ajkát. Közben belül az acsargó élesen csattogtatja fogait. Én pedig remekül szórakozom. Vajon eszébe jut régi énem, s az az emlegetett valami a lábaim között? Hogy fog esni hát ez a játék neki? Nekem elég rosszul, ha utólag majd elgondolkodom rajta. De igazán nem, mint férfihez akarok közeledni hozzá. Egyszerűen csak akarom, hogy érezze: a képét is cincálhatnám fogaimmal ehelyett, ez a minimum a vörös hold elmúlta után.
– Én sem szoktam hozzá, hogy a nevemen nevezzenek – mormoltam magamban, azt viszont nem tettem hozzá, hogy számára inkább jóleső érzés. Mert azt jelenti, hogy itthon vagyok, hazatértem, és mostantól, ha lesz is baj, akkor azzal a testvéreim oldalán nézhetek szembe. Még akkor is, ha az egyikük a rettenetesen morcos Annakpok, aki láthatóan nem kedveli a saját nevét. Jobb, ha nem mondom, hogy „Nomen est Omen” ahogy a nyugatiak azt előszeretettel hangoztatják. Talán nem venné jó néven. – De igyekezni fogok azokat használni, amelyek neked is kényelmesebbek, természetesen. A szóhasználatát csak egy felvont szemöldökkel jutalmazom. Szerintem eddig még nem is hallottam őt így beszélni, sőt, egyikünket sem… Ámbár, mint azt már kifejtettem, mindegyikünk másképpen lehet fogékony a korok változásaira. Arra, amit mond viszont nem tudok először mit felelni, bár ebben van némi szerepe az egyre agresszívabbá váló farkasának, aki a pajzsom külső oldalát forszírozza. Nem éppen kellemes érzés bezárva lenni, miközben valaki megpróbál betörni hozzád, és a bestiám szorongásérzete rám is kezd átragadni. Azt sem hittem, hogy valaha valaki ezen a módon érezteti majd velem… – Azt hiszed, én nem tudom? – kérdeztem emeltebb hangon, mint eredetileg terveztem. Lehunyom a szemem és nyugalmat erőltetek magamra… Nem szabad, hogy kizuhanjak az egyensúlyi helyzetből, amit olyan nehezen érek el. – Ugyanúgy ott voltam veletek, amikor Alignak ellen szegültünk! Nem én kértem, hogy ne büntessen meg, nem könyörgök nála napestig, Tria. Még azt sem mondhatom, hogy szerencsém volt… Mert nem volt. Gyáva vagyok, ez az igazság, kár is lenne tagadni. Elbujdostam minden elől, mindenki elől, és így nem is lehettem ott, amikor a testvéreimnek szüksége volt rám. Eeya, bár ott lehettem volna neki, Szellemek… Biztosan megrázta ez az egész. Az, hogy még csak a közelben sem lehettem, már önmagában árulás, majdnem annyira szörnyű, mint amiért a többiek nemrégiben bűnhődtek. – Segítettem volna – felelem a kérdésére csüggedten. – Mindegyikőtöknek. Akinek csak tudok. Ahogy közelebb lép, ösztönösen lépek egyet hátra, amit egy farönk állít meg – hiába, a személyes terem szent és sérthetetlen –, így aztán nem tudok tovább hátrálni előle. Nem hittem volna, hogy valaha is megpróbálok majd elbújni Annakpok elől, de lám, mégis itt vagyunk. Hallgatom, amit mond, és közben nem kicsit érzem feszélyezve magam. Bármilyen másik esetben ez egy kellemes közelség lenne, de nem tudom elűzni az elmémből a tényt, hogy pár évszázaddal korábban ez a nőstény előttem még hím volt. A kérdésére nyitom a számat, hogy feleljek. – Kaskae ér… – ekkor nyalja meg a számat. Úgy siklok oldalra, mintha megütöttek volna, de nem borulok térdre, és végképp nem kezdek el okádni. Nem tartom gusztustalannak, vagy undorítónak az előttem álló nőstényt, egyszerűen csak el kell őt helyeznem magamban. És ez nem segít. Pár lépés távolságból figyelem, szemem kissé összeszűkült, de semmi más jelét nem adom megütközésemnek. – Ne játssz velem, Annakpok! – mondom, és most az egyszer szándékosan használom a valódi nevét. Nincs benne semmiféle él, vagy rosszindulat, egyszerűen emlékeztetnem kell, hogy kik is vagyunk mi. Őt is, és magamat is.
- Hát akkor minek nevezzelek, életem? – csapok le egy Vörösmarty verssel a megjegyzésére a nevét illetőn. Hívom én akárhogy, ezen ne múljék a boldogsága. Úgyis én vagyok az, aki a múltbéli énjétől éppen annyira írtózik, mint a nevétől, hát megtehetem igazán, hogy kedvére legyek valakinek, akit amúgy is.. Felejtsük el! Ami volt, elmúlt. Biisa sem az a köhögő gyerek már, akinek megismertem őt. Nem zavar, hogyha megbotránkoztatom. Szeretek így beszélni, pontosan azért, mert így legalább olyan lázadó vagyok, amilyen mindig is voltam, s azért is, mert a szabadságomat ezzel élem ki. Ha húzná rá a száját, vagy megjegyzést tenne, akkor még kéjesebb örömmel trágárkodnék, de így csak azt adom, ami zsigerből jön belőlem. Az összes olyan nyelven ismerem ezeket a szavakat, ahol éltem valaha. Fennkölt vagyok és úrinő! Szegény Jean elszégyellné magát, ha halana. Vajon együtt vannak még Oscarral valahol? Talán egyszer őket is megkeresem. - Nem unalmas ennyire udvariasnak lenni? – vájok szavakkal elevenébe, mert így esik jól és pont. Tulajdonképpen nem zavar a fennköltsége, de azért mégis valahol piszkálja a csőrömet az a tény, hogy amikor rászorultam volna a jóindulatára – meg a többiekére is – akkor piszok voltam a körmük alatt és szóra sem méltattak, most meg „természetesen igyekszik majd kényelembe helyezni” azzal, hogy a nekem tetsző neveimet használja. Elég rendesen kifordult a négy sarkából a világ. Ahogy felemeli a hangját, nem kicsit megütköztet vele, de a szó legjobb értelmében. Tágra nyitom szemeimet, kissé még hátra is rántom fejemet, hogy aztán egy éledő, széles vigyorral legyek gazdagabb, amikor rendezem tartásomat. - Hű, hogy kinyílt a csipád, elájulok! – elismerően csettintek nyelvemmel, hadd érezze csak kellemetlenül magát, ha esetleg nem akarna olyan alpári és házsártos lenni, mint amilyen én vagyok. El kell, hogy keserítsem: ez az emelt hangú Biisa is legalább olyan messze van a kis köhögő gethestől, mint amilyen messze az én jelenlegi testem van az eredetitől. - Azt hiszem, igen! – megyek bele azért mélyebben is a dologba, cseppet sem szégyenkezve amiatt, hogy a szavába vágok. Úgyis befejezi a mondandóját, szóval teljesen mindegy, hogy mennyi idejét húzom el. S különben is azon az elven vagyok, hogy jobb frissiben lecsapni az áldozatra, akkor nem szalad olyan messzire. - És ne mondd, hogy nem volt szerencséd! Szerencséd van neked azóta, hogy nem vitt el egy kiadós köhögőroham, s nem kellett a nővérednek zokogva állnia a sírod mellett! – forgatom meg a szemeimet. Nem, Sangilakot nem fogom emlegetni, egyrészt, mert nem hiszem, hogy ő sírt volna – vagy legalábbis nem nagyon akaródzik elképzeljem a képet – másrészt meg Yee azért mégis valahol.. hát emészthetőbb volt számomra, mint a család Legerősebb tagja. Nem érdekel, hogyha fájdalmat okozok azzal, amit mondok vagy teszek. Hogy felkavarom-e őt azzal, ahogyan acsargómat kieresztem a pajzsom mögül, s rátörök vele az övére? Nem érdekel! Erősebbnek kell lennie nálam, ő az idősebb, ő nem korcs. Az ő farkasa tiszta hím, s biztosan ugyanolyan gyönyörű, mint amilyen régen volt. Bármilyen émelyítő is erre gondolnom, de vágyom a többiek farkasára. Látni kívánom őket, tudni akarom, hogy még mindig meg tudják-e forgatni a kést küllemükkel acsargó jószágomban. Mert szeretek szenvedni. Sokkal erősebb leszek utána. Ezt tanították nekem megszámlálhatatlanul hosszú, halálomtól mentes éveim. - Hogyan tudtál volna segíteni? – kérdezem, s közben elönt a keserűség, melyet nem öntök reá. Nem mondom el, hogy mennyire viselt meg az, hogy újra meg kellett öljem a húgomat, nem mondom, hogy mennyire emészt a bűntudat, amiért ártottam egy ártatlan nősténynek. Nem mondom, mert a sírás nem épít körém falat, nem táplál engem úgy, mint a méreg, melybe igyekszem minden csalódott tehetetlenségemet és öngyűlöletemet átfordítani. Amikor eltávolodik a szó közben, melyben megakasztottam, kicsit úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Köhögve kapok levegő után, de csak pár szívdobbanáynsi idő az egész meglepettség. Szinte látom, ahogyan térdre rogy és öklendezve próbál megszabadulni az élménytől, melyet tőlem kapott. S bár nem történik ilyesmi, előttem komolyan megjelenik a kép és mint ilyen a dühöm egészen másfélévé változik. Elemésztő, mérhetetlen gyűlöletté. Az övévé, az enyémé, a miénké. Legszívesebben üvöltenék, de helyette mást teszek. Izzó tekintettel lépek utána, s ha nem nyúl már azelőtt a kezem után, hogy megcselekedhessem, úgy két kézzel feszülök a mellkasának, s igyekszem hanyatt lökni őt a hóba, hogy aztán ha elesett, akkor fölétérdelhessek, ránehezedve a mellkasára, hasára. Igen, rá kívánok ülni a fesőtestére, hogy ne tudjon mozogni, ne tudjon menekülni előlem. Nyolcszáz év keserűsége önt el egy pillanat alatt, s ha sikerül ránehezednem, ha nem, a kérdésem ettől még feléje fröcsögöm. - Miért ne, kedvesem? Azt hiszitek, hogy csak nektek szabadott velem játszani? hirtelen megint gyerekké válom, azzá a gyerekké, akitől Tipvigut ellopta a ruháit, miközben a patakban fürdött, s akinek meztelenül kellett visszasétálnia a faluba, közszemlére téve ezzel mindkét csökevényességemet. A szégyen pírja most a vérem tomboló színével azonos bennem, s hirtelen Biisát kívánom megbüntetni mindenért. Ha más lennék, akkor talán most fakadna ki belőlem a mélyen elrejtett igazság a régi Annakpokot illetőn. Szavakba önteném a fájdalmamat és zokogva borulnék a mellkasára, mert csak ő van itt velem akkor, amikor atomjaimra zuhanok. De én nem vagyok olyan, aki ilyesmit cselekszik. Én a fájdalmamat haraggá, gyűlöletté tudom változtatni, s előbb tépek szét másokat, ezzel tépve darabokra önmagam, mint sem hogy lássák: gyenge vagyok. Mert nem vagyok az. Fakírrá lettem, hát viselkedem is úgy. A múltam az én ezüstöm. Az, amely megölne, ha hagynám neki. - Mit lépsz most? Férfi leszel, amilyen én sosem voltam a szemetekben, vagy nyüszítő kislány, ami lenni szerettem volna húgom helyett? Van választásod, itthon vagyunk, ez a föld a miénk! Éljünk a vadon törvénye szerint. – sziszegem a képébe fenyegetőn. Akármit tesz, emberi alakban és farkasként sem fogom megtalálni az elgurult gyógyszeremet. Szinte vágyom, hogy támadjon, mert akkor nekem is lenne rá okom. Végre megbüntethetném mindenért. Mindenkiért. S közben zokoghatnék legbelül..
– Azt mondtam, nem szoktam hozzá. Azt nem, hogy nem élvezem – felelem. Olyan iszonyatosan kevesen tudták, ki is vagyok én valójában, hogy nem is vártam, és nem is várhattam senkitől sem, hogy így hívjon engem. Most viszont, amikor ismét lehetőségem van időt eltölteni azokkal, akiket egykor ismertem, nem várhatom el, hogy bármelyikük is másként szólítson. Sőt, rosszul esne, ha így tennének. Számára azt jelentené, hogy többé már nem vagyok egy közülük. Az udvariasságomat firtató kérdésére ránézek. A kikívánkozó választ, miszerint „nevelés kérdése” visszagyűröm a torkomba. Ő a társadalmi normák, a mindenki által elfogadott szabályok megszegéséből él, én azonban elfogadtam őket. Magamévá tettem, mit jelent egy olyan társadalomban élni, amit hiába gyűlölök teljes szívemből, hiába pofoz föl minden adandó alkalommal, mégis, valami furcsa módon lenyűgöző. Az emberek fölépítették ezt a kultúrát, ami itt, körülöttünk terpeszkedik. És egyébként is… hatásosabb, ha megérted az ellenfeled, mintha csak nekifutsz, mint holmi őrült a falnak. – Nem feltétlenül – felelem apró vigyor kíséretében. Néha az, néha viszont egészen izgalmas… Mint például most. Nem látom, amikor a kirohanásom után összeszedi magát, mert épp lehunyt szemmel fordulok el tőle. Amikor viszont megszólal, és nem csak hogy beszél, folytatja is, már közel állok ahhoz, hogy ütésre emeljem a kezem. Az öklöm remeg, és minden erőmre szükségem van, hogy visszafogjam magam, hogy ne engedjem a farkast bennem játszani egy kicsit. Lehet, állatok vagyunk, de én többre tartom a másik emberi oldalát, mint hogy nekirohanjak. Ennyit megérdemel a közös gyermekkorunk miatt. Csak ne emlegetné így Yee-t. Talán jobb is, hogy nem szólok semmit amíg le nem nyugszom, és amíg a következő kérdésére meg nem fordulok. – Ott lehettem volna bármelyikőtöknek – mondom. Tudom, ostobaságnak hangzik, de ez fáj a legjobban. Hogy nem lehettem a testvéreim segítségére, hogy egyedül néztek szembe Alignakkal, míg én… Míg én gyávát játszottam. Ha még csak játszottam volna! Erre mondják talán, hogy a bátor csak egyszer hal meg, míg a gyáva az ezerszer? Majdnem eléggé undorodom magamtól ahhoz, hogy ne érezzem a keserűségét… de csak majdnem. Apró folt süt csak át a saját önutálatomon, de azt elraktárazom magamban. Tépelődhetek majd rajta éppen eleget, amíg nem lesz más társaságom, csupán önmagam kétes értékű személye. Amikor ellök, nem harcolok. A hóba esek, de ő már ott is van rajtam, és szemében látom annak az érzésnek a foltját, amit korábban éreztem. Mit tettem én ellene? Ahogy beszél hallgatom, az elmém azonban dolgozik. Találnom kell egy megoldást, meg kell mentenem magamat ebből az őrületből. Nem, nem félek attól, hogy Annakpok végezne velem… jobban félek attól, hogy én bántanám az egyik testvérem. – Játszani veled? – kérdezem. – Mikor ártottam én neked valaha is, Annakpok? Amíg beszélek, egy marék havat markolok föl, és ha válaszol, csak azután mozdulok. Egyenesen a szájába próbálom tömni a havat egyetlen, hirtelen, gyors mozdulattal. Ha egy pillanatra is kibillentem az egyensúlyából, az már jó, sőt, mi több, remek. Mert akkor jöhet a következő mozdulat, lependerítem magamról, majd fölé hajolok, lefogom a két kezét, és közvetlen közelről nézek a szemébe. – Élhetünk a vadon törvényei szerint, vagy hagyhatod, hogy segítsek neked – mondom, hangom annyira nyugodt, amennyire csak lehet ebben a helyzetben. – Rajtad áll, Annakpok. De bármit teszel itt, bármit teszel velem, a múltad elől nem futhatsz örökké. Hidd el, én megpróbáltam. Érezted az 1900-as évek elején, milyen jól működött az nekem?
..I've been losing myself in anger So much broken by the rage Nothing could take my mind off How to make them pay..
Magamat is meglepem azzal, hogy nem kérdezek vissza szemtelenül arra, hogy hát neki ennyi kell az élvezéshez? Nem, mintha zavartatnám magam a témát illetőn, egyszerűen csak egy vállvonással igyekszem túllendülni rajta, s nem ingerkedem olyasmin, aminél van fontosabb megbeszélnivalónk is. Szeretném érezni, hogy dühös, hogy zavarja, ahogyan cakkozom a lelkét, de nem enged be a pajzsa mögé. Hiába furakszom, mindig kívülrekedek, s ez csak még jobban felpaprikáz. Elmémbe idézi a múltamat, az érzést, amikor gyerekként próbáltam a férfiak közé tartozni, de azok eltaszítottak maguktól. Visszavisz a történetem egy olyan szakaszába, amelyet a legmesszemenőbbekig gyűlölök, s akarom, hogy neki is annyira fájjon, mint akkor nekem. Mint azóta mindig, hogyha azokra az évekre gondolok. - Sose akartatok ott lenni nekem! Soha, egyikőtök se. – közlöm keserűen, kettőnk közé köpve képzeletben az epét, mely megülte szájüregemet. Felvillanyozna, ha érezném, ahogyan átjárja zsigereit az undor önmaga iránt. Rokonomnak érezném, keblemre ölelném közvetlenül azután, hogy addig marcangoltam, míg véres cafatokban nem lóg bundája. Akarom, hogy rám legyen szorulva, hogy én legyek az, akinek segítenie kell rajta, mert akkor legalább tehetném vele azt, amit ők tettek velem. Sorsára hagyhatnám, hadd szenvedjen egyedül egy barlangban, gyötörve öngyűlölete és fojtó undorodása által. Nem lennék ott neki. Nem lennék mellette, mert nem szeretném őt. Ahogyan engem sem szerettek soha. Még a saját anyám is hányt volna tőlem, hogyha ugyan képes lett volna az a drága jó lélek ilyen aljasságra. Hát vicces, hogy mennyire meg tudnám most Biisát érteni, ha hagyná. De nem hagyja, így nem tehetek mást, csak saját mérgemben tobzódom hagyva, hogy vörös vérem feketévé sötétedjen ereimben. - Mikor? – kérdezem először lassan, halkan, hogy aztán tajtékozva ömöljön elő belőlem a kérdés újra és újra, egyre jobban felöltődve haragommal. - Mikor? Mikor nem? Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy elképedjek a szemtelenségén, a vakságán, hogy fel sem tűnik, amikor mozdul. Már csak azt érzem, hogy jeges hideg tölti el a bensőmet és ha nem köhögök, akkor megfojt ez a fagy. ~Elmész te a picsába! ~ fogalmazom meg gondolatban, felé küldve ezt is meg a farkasom morgását is a földet érés következtében. A közelsége nem zavar, az már sokkal inkább, hogy lefog és a hóba szorít. Nem, mintha fáznék, egyszerűen az idegtől reszketek, de attól nem kicsit. Úgy érzem magam, mintha a szavait is egyesével nyomná le a torkomon éppen úgy, ahogy a havat a számba tömködte egy pillanat alatt. A különbség csak az, hogy a hó elolvad, vízzé lesz a testem hőjétől és csak kicsit lehűti torkomat, amikor lenyelem, de nem perzseli fel egész bensőmet úgy, mint a tűz Biisa szavainak nyomán. - Mégis miben tudnál nekem segíteni? – kiabálom a képébe, mit sem törődve azzal, hogy mennyire van közel vagy hogy milyen szinten zeng tőlünk a hagy. Szinte kéjes örömet okoz, ahogy visszahallom a hangomat a visszhang által. Nekiláthatnék vonaglani, mint valami gyenge szűz a férfi kezei között, de inkább egy kiadós morgás kíséretében váltok alakot, hátha a normál farkasom előcsalása kihúz szorult helyzetemből. S ha ez így van, akkor a dúsbundájú acsargó képében pattanok fel, hogy Biisa képébe tolhassam csattogó fogaimat. Nem harapok bele, de akarom, hogy érezze a leheletemet. ~ Eszedbe sem jutott soha, hogy miért én voltam az első, aki elfutott? ~ engedem szabadjára a farkas ösztöneit, s igyekszem most én rugaszkodni el a talajtól úgy, hogy megint hanyatt lökjem, s a mellkasára nehezedhessek. A vére ízére szomjazom, azt akarom, hogy ajkaim kitéphessenek belőle egy darabot. Egy olyan darabot, amely már örökké az enyém lehet, a darabot, melynek ízét a következő nyolcszáz évben sem feledném el soha. Ennél közelebb úgyse kerülhetek ahhoz, hogy valaha, valamelyik vágyott része az enyém legyen. Talán ki kellene harapjam a szívét? Komolyan foglalkoztat a téma ebben a teljes elborultságomban. A pajzsom még mindig teljesen lent van, hagyom, hogy az iránta érzett minden haragom ráömöljön, hadd fulladjon bele. Nem vesztegetem az időt azzal, hogy csak úgy lassan csepegtessem ezt a keserű mérget. Jó lesz ez így, hadd kapja nagy dózisban, feküdje csak meg a gyomrát. Kihúzta nálam a gyufát! ~ Majdnem belehaltam, te szemét!~ ez a válaszom röviden és tömören arra, hogy éreztem-e a halálát. Azt most nem firtatom, hogy az ő halála volt az a lökés, ami olyan mélyre taszított, ahol amosszal voltam. Miatta lettem szerelemhirdető, szexmániás, drogfüggő hippi, s miatta élveztem annyira azt az életem, azt a testemet. És vicces, mert ha innen nézzük, akkor ezt a mostanit is. Elvégre Autumn olyan, mint Amos volt, csak kissé kevésbé szabados. És végre nő, végre újra az a részem, ami vagy száz évig hiányzott. De a lényeg nem változott: szex, drogok, szabadság, száguldás. Vajon meddig maradok ilyen? ~ Nyolcszáz éve várom, hogy törődjetek velem, de mindenki szart rám. Hát most ne akarj hirtelen úgy tenni, mintha érdekelnélek! Elmész te a büdös picsába, Biisa. Nem érdemled meg. Nem érdemelsz meg. Nem érdemled! Nem. Nem. Nem! ~ kész, ennyi. Akármilyen alakban van, a farkasom már ugrik is és harapni vágy. Teljesen mindegy neki, hogy hová ér a harapása, egy a fontos, hogy megérezze a vér ízét, szagát, s Biisa döbbenetének csípős illatát is. Mert akarja, hogy értse, akarja, hogy a másiknak is fájjon, hogy okádjon, hogy undorodva meneküljön előle kontinenseken át. Akarja, hogy elfogadja a tényeket, akarja hallani, ahogyan leesik a tantusz, s súlyos teherként a hóba puffan, mint egy mázsás sziklagörgeteg. Mindent akar, itt és most, de legfőképpen azt, hogy Biisa érezze a fájdalmat. A testében, a lelkében és az elméjében is. Mert Biisa fáj. Nyolcszázhat éve fáj. Hát végre érezze ő is, hogy az milyen.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ilyen iszonytató gyűlöletet, ahogy azt sem, engem gyűlöl-e specifikusan, vagy éppen az egész férfitársadalmat, de nem is számít igazán. Nekem kell megküzdenem ezzel a dologgal most, és nem másnak. Márpedig ez egy olyan feladat, amit szívesen átruháznék bárkire, aki jelentkezik, elhihetik. De mégis, valahol mélyen tetszik a dolog… Hiszen már majdnem egy évszázada nem oldhattam meg valódi problémát, és azelőtt… Azelőtt nem viselkedtem a Megoldóhoz méltó módon. – Ha kérted volna, ott lettünk volna – mondom. Tudom, hogy óvatosan kell lépdelnem, de már elszoktam ettől a játéktól. De nem lehetek meggondolatlan. – Ott lettem volna én, ott lett volna bárki. Kizártál bennünket, Annakpok, azokat is, akik a barátaid lehettek volna. A saját nevemben beszélek, de biztos vagyok benne, hogy sokan vannak még. Nem ismertem őt eléggé jól ahhoz, hogy biztosra mondjak bármit, de tudom, hogy minden tette ellenére jó ember volt. Jó farkas. Csak azt sajnálom, hogy ilyenkor nem forgathatom vissza az idő kerekét, és nem verhetem ezt a képet bele annak a kölyöknek a fejébe, aki egykor itt üldögélt. Valami azt súgja, sokkal egyszerűbb lenne most kezelni ezt a helyzetet. Következő szavaira összehúzom a szemöldököm. Soha nem játszottam emberekkel, akarattal legalábbis soha. De ez nem számít, mert a tervem sikerrel jár, és nincs időm eltöprengeni azon, mennyire nem vagyok az a típusú taktikus, akinek hisz engem. Gondolati síkon közvetített ellenkezését csak egy szemforgatással fogadom – a fülem nehezen éli a káromkodást –, és már meg is változik a fölállás. Most én vagyok felül, ami egy másik esetben talán egészen mást jelentene. Ekkor azonban a képembe ordít, én pedig közelebb hajolok hozzá, egészen az arcához, és onnan kiáltok vissza. – Elfogadni magadat, te szerencsétlen! – felelem. – Nézz magadra! Így akarsz élni? Nyolcszáz év, és úgy csinálsz, mint egy elvadult farkaskölyök… Ez nem méltó hozzád, Annakpok, nem méltó az örökségedhez. Nem kell mindenkinek az én szemléletemet osztania, de ha nem nyugszik meg, tárt karokkal rohan a saját végzetébe. Ahhoz pedig túlságosan törődök a sajátjaimmal, hogy hagyjam őket ilyesmit tenni. A gyenge, beteges kis Biisa, aki most megpróbál vigyázni a többiekre? Röhej. Ez inkább Yee-nek való feladat lenne, de ő most éppen nincsen itt, így nincs mit tenni. Ahogy változni kezd, az én bestiám is készenlétbe helyezi magát. Tudom, hogy fél másodperc alatt itt lenne, ha hagynám, de még mindig reménykedem abban, hogy ezt mi képesek leszünk békésen megoldani – bármennyire lehetetlennek is tűnjön mindez. Az érzelmek, amik a pajzsomnak ömlenek, így is szépen, lassan megfojtanak. Olyan ez, mintha valami kérlelhetetlen erő lenyomná a fejemet a víz alá, de nem gyorsan, hanem kínzó lassúsággal. – Azt hittem, azért tetted, mert te voltál a Szabad. Mint a madár – morgom. Az állat bennem közelebb van a kényelmeshez, ez okozza ezt a hangot. Ahogy hallgatom, úgy kezd el derengeni a megoldás, de még messze van… Aztán, ahogyan az utolsó szavakat is kiejti, megvilágosodom, pontosan másodpercekkel azelőtt, hogy támadna. A hosszú élet szépsége, hogy felkészülök minden eshetőségre. Ellököm magam tőle, és már a mozgás közben alakot váltok, teljes farkasom áll vele szemben két lábán. Szememben azonban nem láthat mást, csak szomorúságot, és az első pár alkalommal mást sem csinálok, csak kitérek előle. Le kell higgadnia, meg kell beszélnünk ezt, és addig, amíg egyikünk sem döglik bele ebbe az egészbe… ~ Nem tudtam… ~ küldöm neki telepatikusan, miközben próbálok úgy manőverezni, hogy a fák kerüljenek mögém. Jobb, ha azoknak rohan valamikor, mintha nekem kellene elhúzódó harcot vállalnom vele. Közben persze még mindig nem mondtam le a dolog békés megoldásáról. Éppen elég az emberek szennyét elviselni ezen a világon, nem akarok még a sajátjaim közül is harcolni valakivel. ~ Állj le!
Elképedek a szavait hallva. Szemeim kikerekednek, ajkaim elnyílnak, s vonásaimról egyértelműen leolvasható a döbbenet. Hogy nekem kellett volna kérnem? Csesszék meg! Sosem nyaltam seggeket és utólag is mérgesít, hogy ezt várták volna el tőlem. Mert szerintem a segítségkérés az meghunyászkodás, én viszont szabad vagyok, nem hajolok meg soha. - Nem akartatok a barátaim lenni. Csak ültetek a tűz körül és röhögtetek a markotokba, amikor kilenc évesen odaálltam Tupilek elé. – közlöm szárazon. Legszívesebben köpném felé a szavakat, de egyelőre még moderálom magam. Egészen addig a pontig, amikor szerencsétlennek nem nevez. Komolyan nem tudom, hogy mit képzel ez magáról! Vérbe borul az agyam, majdnem a szemeim is abban forognak. Ha eddig nem értette a haragom okát, hát most legalább ő erősített rá. Magának ásta a vermet, amibe bele fogom ölni, hogy vele együtt kiöljem magamból a legféltettebb darabot is. - A te töketlenséged talán méltó? – csattogtatom a nyelvemet s fogaimat. Eszeveszetten dühít az, hogy nem támad, nem csinál semmit, csak magas lóról beszél, mint aki annyival bölcsebb, mint én. Még ha Kaskae csinálná, az, aki főnök volt már akkor is, amikor az ajándékot kaptuk. De könyörgöm, hát Biisa is tejfelesszájú volt, majdnem annyira, mint én! Elégedettséggel tölt el, amikor ugrik, de csalódom benne abban a pillanatban, amikor kitér előlem. Csalódottságom viszont alakot vált bennem, s jeges folyammá változtatja forró véremet. Megsemmisülten rogynék össze az elmém falának feszülő szavaktól, hogyha nem lennék az, aki vagyok. Így viszont csak egy pillanatig tart a hidegségem, éppen addig, amíg elméjébe nem tolom a válaszomat. ~ Mit is? ~ kérdezek vissza pofátlanul ahelyett, hogy közölném vele, hogy nem is volt mit tudnia, elvégre eszemben nem volt senkivel közölni a legmélyebb lelki sóvárgásaimat. Amikor felszólít arra, hogy álljak le, éppen az ellenkező hatást éri el nálam. Nekem ugyan senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyek, majd akkor állok le, amikor akarok! Továbbra is minden erőmmel azon vagyok, hogy neki ugorhassak, többször megpróbálok el-elrugaszkodni, s a bundájába marni. Hamarabb szabadulna, hogyha támadna a védekezés helyett, s belemenne a játékomba, de nyilván ezt nem közlöm vele. Még mindig tajtékzom, de lassan kezd bennem a dolog átesni a ló túloldalára, s a lélektépő tombolás helyett kéjes élvezetet okoz az, hogy szívathatom. Mert úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Beteges játékká válik hát ez az egész bennem, s eszemben sincs a viselkedési mintáimon változtatni. Nem féltem a bőrömet, hát tovább provokálom őt. Egyelőre csak tettekkel. A szavak ráérnek később is. Ahogyan a végső csapás is. Élvezem a szenvedést éppen annyira, ahogyan másik szenvedését is szeretem. Ez is a szenvedély egy formája, s mit kell mondjak, abból bennem van elég.
Nem kell Megoldónak lenni, jó megérzésekkel rendelkezni, hogy tudjam, ez a beszélgetés végérvényesen kisiklott a helyéről. Kedveltem Annakpokot, talán sosem mutattam ki, de irigyeltem a szabadságát és a képességét, hogy a társadalmi normákon kívül éljen. De ezt nem mondhatom ki, legalábbis nem most, hogy készülünk egymás torkának ugrani. Legalábbis ő az enyémnek, ami idegessé tesz. Nem vagyok nagy harcos, mindig is a problémák elkerülésére játszottam, ha lehetőségem volt. – Röhögtünk? Annakpok, ne általánosíts! Talán vannak, akik kiröhögtek, de én például sosem tettem. Találj a gyűlöletednek új célt… Mert most a rossz ember felé fordítod. Ha röhögtem volna, valószínűleg kiköpöm a tüdőmet is – közlöm vele, majdnem ugyanolyan szárazon, mint ahogy az ő szavai hangzottak. Tudom már, hogy nem tudom elkerülni a küzdelmet, bármennyire is szeretném… – Nem. De én próbálok tenni ellene – felelem a kérdésére. Nem dühít fel, mert csak azt mondja ki, amit én is tudok. Tupilek rosszul választott, amikor kegyelmet gyakorolt felettem, rosszul, mert én nem vagyok méltó erre. Nézze meg az egész szellemvilág, hova süllyedtem… Hányinger kerülget saját magamtól, minden alkalommal, amikor meglátom magam a tükörben mióta hazajöttem. Itt a régi énem még él, az emlékei pedig erősek és elevenek. Itt nem hagyja magát elnyomni attól a szörnyetegtől, ami Trierben és az utána következő években született. Kitérésre játszok, de ahogy elnézem, ez nem azt éri el, amit szerettem volna. Csak tovább hergeli a velem szemben álló Elsőt, csak tovább fokozza a haragját, amiről nem is tudom, miből született. De, pontosan ez a legszörnyűbb… Ha pár perccel korábban tudom, amit elmondott, hát nem tettem volna. Pedig nem undorodom tőle, nem tartom alávalónak vagy szörnyszülöttnek. Egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem vagy felelnem… És úgy tűnik, ennyi éppen elég volt. Hirtelen változtatok a stratégiámon. Az oldalára próbálok kerülni és onnan rávetni magamat, hogy a földre kényszerítsem. Nem akarom bántani, de úgy tűnik, nem lesz más mód arra, hogy leállítsam, mint a küzdelem. Ezért nem válaszolok az üzenetére sem… az idő a beszélgetésre elmúlt. Bármennyire fáj beismerni, szavak nem oldhatnak meg mindent.
Hiába mondaná ki, hogy kedvelt, úgysem hinnék neki. Ennyi év után már szerintem egyiküknek sem hinnék a múlttal kapcsolatosan, de jelen helyzetben mindez valóban lényegtelen. Úgy érzem, hogy a vérem olyan gyorsan folyik ereimben, hogy szinte kiszakítja az érfalakat, szétömölve testem olyan részeiben is, amilyenekbe nem való. Vörösben úszom legbelül, s ez a vörösség táplálja elemésztő dühömet. - Bár köpted volna! – vágom oda dacosan, s most még arra sincs idegrendszerem, hogy megbánjam a szavaimat. Nem akartam soha a halálát, nem kívántam, de ettől még most nem fogok zokogva a nyakába borulni, hogy jaj meg ne haragudjon, amiért rosszat feltételeztem róla. Az általánosításom abból a méregből fakad és abból a keserűségből, amit pont miattuk, a társaim miatt érzek. Mert mind részesei voltak annak, hogy olyan lettem, amilyen. Elvégre elém senki nem ugrott, amikor Alignak ellen küzdöttünk, miattam nem haltak meg közülük, s engem nem szeretett egyikük sem. Hadd általánosítsak tehát! - Mégis mit próbálsz tenni? Engem választasz az új öngyilkossági formádnak, mert tudod, hogyha nem lépsz, én akkor is megtépem a bundádat? – kérdezek vissza pimaszul. Fáj, hogy haragszom rá. Fáj, hogy jobban gyűlölöm, mint valaha. És ez a fájdalom az, ami még hevesebbé teszi bennem a vadállatot. Idősebb nálam, s ez előnyére van. Nem számítok rá, hogy oldalról támadjon, ekképpen el is sodor a lendülete. Farkasom egyszerre őrjöng bennem és ujjong, ha emberi alakomban lennék, akkor most teli szájjal nevetnék Biisára. Pontosan azelőtt, hogy rákapaszkodnék a nyakára – ahogy most is teszem, farkasfogaimmal – és egész közel nem rántanám magamhoz, ha ugyan nem tépi ki állkapcsomból magát. Jobban teszi, ha nem akar ilyesmit művelni, mert akkor félő, hogy viszek belőle egy nagyobb darabot. ~ Végre férfi vagy! ~ marok belé szavakkal is, elméjébe mártva az igazságot, mint valami szegecses bakancsot. Nincs már mit mondanom, gondolnom. Csak tartom állkapcsom szorításában, s remélem, valahol a lelkem legmélyebb rejtekén remélem, hogy ne áll neki kapálózni, hanem megadja magát. Úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, még ha számára megalázóbb is. De a domináns kérem, na az itt én vagyok, s ezt neki is tudomásul kell vennie.
Szavait már magamra sem veszem. Nem zárom ki őt, tudatában vagyok annak, amit mond, de nem felelek rá. Vághatnánk egymás fejéhez a sértéseket, üvölthetnének, elküldhetnénk egymást a fenébe, de semmi értelme nem lenne. Ő akarta, hogy ezt a nézeteltérésünket a karmok és a fogak szintjén rendezzük, nem fogok hát megfutni előre, bármennyire is ellene van bármiféle erőszak annak, amiben hiszek. Ez lenne hát az irónia valódi jelentése? Aki az erőszak, a gyilkolás, a harcok és a háború ellensége, azt mindannyiszor arra kényszerítik, hogy ismét és ismét harcoljon? Mit számít, hogy önmagával, másokkal, ártatlanokkal, vagy azokkal, akik megérdemlik… vagy éppen a saját testvérével. ~ Miért akarnék öngyilkos lenni, Annakpok? ~ kérdezem tőle. A szellemek a tanúim ez soha nem fordult meg a fejemben. Mindig vállaltam, amit tettem, és sosem próbáltam meg kitörni ilyen… aljas és alantas módon. Semmire sem tudom becsülni azt, aki így tett. ~ Megbűnhődök azért, amit tettem. Büntetnek a szellemek, büntetem magam… És eközben keresem a módját, hogy jobb legyek annál, aki voltam. Ahogy magához ránt, felüvöltök, hosszan, de nem elhalóan. A farkas torkából feltörő hang messze száll a hóval belepett föld felett, én pedig ostorcsapásként érzem, amit mond. Valami mást is érzek. Elemi mélységből feltörő, izzó dühöt és gyűlöletet. Eddig nem akartam bántani. Azt akartam, hogy hagyja abba, amit csinál, hogy hallgasson az észérvekre, hogy hallgasson meg engem… Becsmérlő szavait követően azonban mindez kitörlődik az elmémből. Már nem akarok segíteni rajta. Már le akarom győzni. nem tudom, pontosan mi is hozza elő belőlem a harci vágyat, a kritika, a szavai, vagy a tudat, hogy egyszerűen nem lennék képes behódolni, de már nem is számít. Mellső lábaimon lévő karmaim belevájnak a nőstény hasába, elég mélyen, hogy fájdalmat okozzak, de nem elég mélyen, hogy a seb életveszélyes legyen. A pszichológiai tudással éppen elég anatómia jött ahhoz, hogy tudjam, meddig mehetek most. Két hátsó lábam eközben a havat kotorja olyan erővel, hogy előrehajtsam kettőnket, egyenesen a legközelebbi fa felé, és belecsapódjunk, pontosabban ellenfelem háta, hacsak Annakpok nem veti meg a lábát erősen.
Támad bennem pedig felüvölt az ember is és a farkasom is heves morgásba kezd. Ezt akartam elérni, acsargóm boldog, s a nő is uralkodni vágyik bennem. Végigharcoltam az életemet, s bár háborúban csak kétszer jártam, a kölykeimmel vívtam eleget. Esélytelennek tartom, hogy hagyjam felém kerekedni. Meg kell öljön ahhoz, hogy legyőzzön, mert ha nem hódol be, akkor saját életem utolsó leheletéig fogok küzdeni azért, hogy mégis megtegye. Én vagyok az erősebb. Fiatalabb vagyok, de agresszívebb, enyém a világ, nem az övé! Nem reagálok arra, amit gondolatban üzen. Csak mozdulataim az övék, meg az üvöltés, mely acsargóm torkából felszakad annak hatására, hogy a hasamba mar. Fantasztikus! Alig sikerült regenerálódjon a hasfalam, már sikerül megint leamortizálni valakinek. A dolog szépséghibája csak abban rejlik, hogy ettől nem hogy visszavonulót fújok, hanem még jobban begorombulok. Lám, a Vörös Hold alatt a nőstényt nem mertem megölni, nem akartam elvenni tőle az életet, mert nem én adtam neki. De Biisa az más, ő ugyanazzal az ajándékkal él, amivel én is, hát vesszen, hulljon a férgese, hogyha nem tér észhez és nem veszi észre magát. Utálatos dolog ez a dominancia, de én imádom minden pillanatát. Érzem, ahogy kotor, s még röhögnék is rajta, hogy olyan mint egy eb, hogyha nem marcangolna közben. Nevetés nem, csak morgás tör elő belőlem, hátsó lábaimmal megpróbálok alárúgni, s hogyha ez sikeres, akkor feltehetőleg a hasfalam egy darabjával, de távozik rólam, íves repüléssel szállva el valamerre, az irány engem már nem érdekel. Egy dolog hajt előre: a bizonyítási vágy. Már nem számít, hogy szerettem-e valaha, nem érdekes, hogy sírtam volna érte, ha belehal a tüdőbajba. Semmi nem érdekes, csak a jelen. Ha nem szegezett a fának, úgy felpattanok, s mit sem törődve a fájdalommal ugrom újból neki, hogy ezúttal én kerekedjek fölé. ~ Hódolj be, vagy véged! ~ küldöm elméjébe a szavakat, ennyivel tartozom neki. Nem fenyegetés, egyszerűen csak tények. Én nem félek a szellemek haragjától, nem érdekelnek. Hiszem, hogy le tudnám győzni és tudom, hogy megölném vele saját magamat is. Lelkem minden cseppje a semmivé lenne, ha újra át kellene élnem a halálát jelző izzást a körömön. De ez sem visz távolabb attól, hogy a feladását akarom. Hogy uralkodni vágyom felette, bármi áron. S miközben igyekszem magam alatt tartani a testét, letörve minden próbálkozását arra, hogy kitáncoljon helyzetéből, repeső szívvel várom a reakcióját. Vajon megérti, mibe sodorhat ez a helyzet mindkettőnket? Most legyen eszed, Biisa, most legyen!
A tervem abban hibádzott, hogy nem megtörte a hasfalára mért támadásom, nem visszaszorította, hanem csak tovább szította a benne élő tüzet. Tudom, hogy én, aki eddig kerülte a konfliktusokat, aki egész életében megoldásokat keresett, amik elkerülhetik a harcot, nem fogok nyerni ellene, az erősebb Annakpokkal szemben, de még kitartok. Nm akarok könnyen bukni, nem akarom, hogy ismét én legyek a nevetség tárgy, amiért nem tudom megvédeni magam. nem akarok ismét… Nem akarom ismét gyereknek érezni magamat. Ahogy hasfala egy darabjával, levegőben úszva távozok, és zuhanok bele a hóba, már állnék is föl, miután a véres darabkát belőle kiköptem a fehér lepelre. A vörös köd a fejemben oszlik, úgy érzem, talán van esélyem, ha most talpra tudom vergődni magam, és harcolni tovább, talán le tudom amortizálni annyira, hogy ne akarja folytatni. Talán. Veszélyes szó, tükrözi a bennem még fortyogó agressziót, de nincs más választásom. A béke megőrzéséért néha harcolnunk kell. Lábra azonban nem tudok állni. Annakpok ott van, leszorít, acsarkodok, vergődök, küzdök a szabadságomért. nem akarom megadni magam. Nem azért, ami vagy aki, azért, mert nem akarom engedni, hogy az erőszakosság fölém kerekedjen. Megtörtént már életemben, nem is egyszer, bár igaz, akkor saját lelkemben dúlt a harc, és nem köztem és más között. A szavai ezért először süket fülekre találnak, csak egyetlen pillanatra hagyom abba a kilátástalan harcot. Aztán úgy forgatom a fejem, hogy ránézzek, egyenesen a szemébe, majd testem elernyed, fejem lekushad. Hangot nem adok ki, de elismerem a dominanciáját. Győzött, mert az ellenállás hasztalan lenne. Ha hagyja, fölállok, és végignézek rajta. Nincs megvetés a szememben, csak szomorúság. Idáig jutottunk hát? Egymás vérét ontják azok, akik egykor testvérekként álltak Alignak legyőzése után? Egy korcsnak érzem most magam, nem is vérfarkasnak, és nem kívánok mást, csak a szellemek társaságát az elkövetkező órákra… napokra, talán hetekre. És közben ordítani tudnék fájdalmamban, de nem a fizikális az, ami erre késztet. Ha hagyja, elindulok. Kifelé a harctérről, a fák irányába, sebeimet nyalogatni. nem tudom, mikor érnék haza, ha ez így történne.
A hűvös pelyhek lassú táncát mindig kedvtelve figyeltem, de sosem a négy fal közül. Ablakból bámulni a kinti hideget egy bögre teával maradjon a kisasszonyok stílusa, engem soha nem érdekelt ez a fajta romantikus regénybe illő klisé, nem elégített ki, nem szórakoztatott, sőt, ami azt illeti mindig felbosszantottam magam, hogyha havazás idején be voltam kényszerítve egy zugba. Nem kell nekem sok idő, mindig elég volt éppen annyi, hogy érezzem tagjaimban a hideget, hatoljon csontomig a fagy és a hideg fehérsége a hónak borítsa be a lelkemet, bensőmet is. Emberként persze rövidebb idő alatt ért el ez a fajta átszellemülés, de már rég nem vagyok ember, így a hideget is jobban bírom. A legvastagabb csizmámat vettem fel, amit csak leltem, egy fekete, térdig érő szárral ellátott darabot, a szár tetejénél sötétzöldre színezett szőrmével díszítettet, s nem azért, mert ennyire fázna a lában, hanem mert imádom azt ahogyan ez a csizma harmonizál fekete szövetkabátommal, s a zöldes szőrmegallérjával. Mondhatnám, hogy az is nagy előnye a viseletnek, hogy kiemeli szemeim színét, de nem mondok ilyet, lévén a hulló hóban való lődörgést ma magányos tevékenységnek terveztem, így pont nem érdekel, hogy mi mit emel ki. Vörös tincseim lófarokba fogva kandikálnak ki a viselt sapka alól – nem kötött, sokkal inkább kalapra hasonlító, karimamentes darab, mely egy kicsit a rohambilikre hajaz, de én talán épp ezen fricska miatt szeretem ennyire – kesztyűbe bújtatott kezeimet hanyagul zsebembe rejtem, miközben sétálok látszólag céltalan a fehér csodában tipródva. Mindig van célom, ma is. Jelenleg az, hogy jól érezzem magam.
- Mit tudomén? Nem lenne jobb egy sima, erdei fenyő? Miért ez? – szagolom majdnem körbe a fát. Irtó nagy. – Nem fog beférni a házba. ~ A műhelybe ~ ezt a hangot csak én hallom és akitől ered… az Aki. Van, hogy napokig mellettem van egyfolytában (éljen), vagy éppen fordítva. Vagyis távolról nézve úgy nézek ki, mint aki magában beszélget. - Minek? Najó, nem vitatkozom. – már sújtanék le a fára, amikor felnézek és megáll a kezem. - Eezt nem fogom hazavinni. Te most teszteltél? – mutatok fel a fenyő lombkoronájába, ahol több fészek is van, igaz, most lakatlan. ~ Hopp. Sajnos nem látok az ágak közé. ~ mosolygós hang. Felsóhajtok, beletúrok a hajamba, hogy lássak is valamit. Ing, nadrág és csizma, a kabát most luxus. - Keressünk másikat. – sóhajtok fel. A következő fához lépve már előtte beljebb lépek, hogy felnézve rá, lássam, van-e rajta fészek. Szinte egyszerre szólalunk meg gondolatban Akival. ~Nem vagyunk egyedül.~ Még egyelőre nem szólalok meg hangosan, úgy teszek, mint aki a fát nézi, farkasom azonban keresi az irányt.
Már éppen tökéletesen átszellemülnék és várnám, hogy átjárjon a jól ismert hideg, amikor ha fagyást nem is, de hangokat hallok, melyekre azonmód felkapom a fejemet. A farkas is hegyezi a fülét bennem, óvatosan ólálkodik közelebb a pajzshoz, s annak résén próbál kilesni. Mivel nincs az illető olyan messze, így viszonylag könnyen megy rájönnöm a kilétére. Ha a hangja nem lenne elég, elárulja őt a vérvonala, a szaga és úgy egyáltalán minden, amit képes produkálni. Elhúzom a szám. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok meg a háta mögött, úgy helyezkedve, hogyha megfordul, akkor premier plánban rám láthasson. Minek rejtőzzek? Ez az erdő legalább annyira az övé is, mint az enyém, sőt. - Nem lesz ez egy kicsit túl nagy? Úgy tudom, hogy a Főtéren már felállították a Karácsonyfát, s nem értesítettek róla, hogy egy bundás kibérelt egy egész hodályt, kifejezve ezzel letelepedési szándékát. Kezdek rá minden köszönés nélkül. A testtartásából és abból, ahogyan az energiái megváltoztak, világosan felfedezhető, hogy már tudja, hogy itt vagyok. Akkor meg mit szórakozzak? Bele a közepébe, amolyan Leahsan. Ennyi az egész!
Az egyik örökzöld bokor alatt azonban meglátok valamit, megállok, nem megyek a következő fához. Egy szellem. Félrebiccentem a fejem, majd a zsebembe nyúlva, egy szem cukrot veszek elő, kicsomagolom és leteszem a hóba, a bokor elé, lassú mozdulatokkal, majd hátrébb lépek. és a másik fenyőt kezdem méregetni a szememmel. Néha a bokorhoz sandítok, de a másik érzet elér. Néha komolyan azt érzem, hogy az egész élet egy tévedések vígjátéka. Régebben simán levakkantottam bárkit, hogy húzzon a fenébe és jól bealáztam. Bő sok száz éve azonban már nem megy. - Miért kellett volna téged értesíteni? – nyomom meg a téged hangsúlyt, miközben megfordulok. - Miben tudok segíteni? Szép napot neked is. – mosolygok rá, mert tudom, hogy nem utánam koslat. De kedves szavakra ugyan miért ne felelnék kedves szavakkal? - A szellemekkel trécselek, szerintük egy ilyen kedves leánynak nem kéne most kint császkálnia. Amúgy meg a megfelelő fát keresem, de itt most elég nagyra nőttek, ezek legfeljebb a műhelybe férnének be, de akkor meg mi nem el. A bokorhoz sandítok, a cukor az még ott van. Ellenben Aki már kétszer nevetett fel diszkréten. ~ Milyen jól elvagy…~ reagálok is rá a másodiknál.
Kis, enyhén rosszalló, de inkább lesajnáló nevetéssel veszem tudomásul, hogy annyi ment át a viccemből, mint ahány vadgesztenyének van itt zöld lombkoronája éppen. - Nem is tudom.. Húzom az agyát igen kedélyesen, tettetve, hogy komolyan elgondolkodtam a kérdésén. - ..talán azért, mert egy kornyeles kis vörös vagyok, akinek mindent feltétlenül tudnia kell? Legyintek egy szemforgatással kísérten. - Természetesen vicc volt! De azzal, hogy ezt el kellett magyarázzam, megöltük a témát. Béke poraira. Jegyzem, s csak a mondat végének elhaló némaságában foglaltatik benne a „te tulok!” hozzászólás, mellyel kedves farkastársamat illetném, illetem. - Úgy látom, hogy inkább te szorulsz segítségre. A búbánat fog leállni vele, főleg mivel nála kevésbé flúgos csókákkal sem szoktam ilyen szintű vitába elegyedni. Jó, tudom, szellemek, de ez akkor is röhej az én olvasatomban. Például mi volt az előbb az a móka a cukorral? Eszemben nincs rákérdezni, ami azt illeti. - Tekintve, hogy nem vagyunk egy házban, nem érhet az a vád, hogy miattad és a szellemeid miatt szakadt le egy plafon, úgyhogy rendben, köszönöm a bókot édes szívem! Becézgetem, válaszul a kedves lányra, na meg arra, hogy a nevekkel bár nem állok hadilábon, mégsem tisztelek meg mindenkit azzal, hogy ki is mondjam az övét. - De ha ezek túl nagyok, akkor miért itt keresgetsz? Szórom meg őt egy igen logikus kérdéssel. A bokorhoz sétálok, amit nézeget, s bár nincs ott semmi dolgom, ettől még szeretek beleállni a figyelemközpontba ily módon. A cukrot egyelőre nem matatom, pláne, mert nem tudom, hogy egyáltalán észrevehetem-e vagy az előbb csak káprázott a szemem. - És mi lesz idén a dizájn? Csupa csini arany díszecskék? Nem, nem teszek megjegyzést a nemi identitására. Semmi közöm hozzá és amúgy se feltételezem, hogy meleg lenne, bár ettől a kérdés nem lesz kevésbé „kedves”. Igazából csak azért tettem fel, hogy fenntartsam a beszélgetés fonalát. Nincs kedvem visszamenni a hotelba még, így ennyi önzés belefér.
Mély levegőt veszek és lassan engedem ki, amikor meghallom a nevetését. Dühítenie kéne az egésznek, de… csak sajnálni tudom az egóját. Igazából ezt sem. - Nem tartalak se kotnyelesnek, se kicsinek. De ha te így gondolkodol magad felől… ámen. – vonok vállat, nem véve figyelembe, legalábbis sehogyan sem reagálva le, a ki nem mondott lehülyézést. A segítségnyújtással kapcsolatban, ami egyértelműen nem a fizikai oldalára értetődött, már jobban ránézek, eléggé hamiskás mosollyal. - Kösz, hogy így aggódsz az épelméjűségemért, igazán kedves tőled. A fát viheted, előre is köszönöm. Kicsit megütközve és mosolyogva nézek rá. - A szellemeim miatt? Ők senkié, csakis önmaguké. – Aki már hahotázik, a fejemben visszhangot ütve az édes szívemre. ~ Láthatóan a szívébe loptad magad…~ ~ Csak nőkkel ne kezdjen az emb… farkas….~ sóhajtok fel magamban. - Máskor is, szívesen. A kérdésére sóhajtok egyet. - Egyrészt mert mászkálni volt kedvem, másrészt, mert valaki súgott. – sandítok felfelé. Két fenyő között egy helyes, kisebb fenyőt látok meg és elindulok felé, és alá hajolok, hogy megszerezzem. Hangos reccsenés, majd dőlés hangja. - Igen, arra gondoltam, hogy … - ahogy felkapom a fa alját egy nagy nevetés ébreszt rá, hogy mennyire nem figyeltem a kérdés lényegére, Aki bezzeg… Hagyom, hogy a fa kiessen a kezemből és Leah-hoz lépek, pont elé. - segíthetnél kiválasztani az aranycsipkés mintásakból a megfelelőket, ahhoz te értesz jobban. – a zsebembe nyúlok és egy újabb cukorkát veszek ki és teszem a másik mellé. – Most már mehetünk. – mosolygok elégedetten.
Kezdőlap
