- A kívánj hármat sokkal jobban hangzana - pimasz ívű mosoly görbül a képemre, mielőtt a közönség felé fordulnék hamarosan már tényleg nem fog gondot jelenteni, hogy a közönségnek való produkálás mellett kommunikálni is szeretnénk. Az üveg megvan, Odie integet, mi pedig már indulunk is kifelé. - Majd kitalálunk valami alternatívát - nekem lenne is ötletem arra, mi ízlene jobban az általa választott desszertnél, de egy úriember nem vágja ennyire nyíltan a hölgy arcába, mit szeretne. Szerintem a féloldalas mosolyom így is elég sokat elárul, milyen alternatívára is gondolok jelen pillanatban. - Persze, hogy már rögtön az első közös esténken megríkassalak? Inkább kihagyom - rázom meg a fejem, de a vigyorom továbbra is arról árulkodik, hogy nem veszem túlságosan komolyan a helyzetet. Már ami a cukkolás részét illeti. - Nem lett volna úriemberhez méltó, ha berángtalak a mosdóba és egyből letépem a ruháidat - könnyedén közöltem vele a nyilvánvalót, mert ha nem egy ilyen puccos helyen lettünk volna, lehet a mosdó felé cipeltem volna és nem kifelé. Férfiból vagyok és ha már eljátszottuk a lánykérést, akkor legyen teljes a dolog, nem igaz? - Már a gondolat is sértő, hogy azt feltételezed, csak a szám jár ilyen esetben. Vagy te fújnál inkább visszavonulót? - érthető, ha nekem nem lenne hozzá merszem, elsődlegesen megpróbálnám a partnerem lebeszélni, hogy legyen kire fogni, ha mégis változik a menetrend. De mivel jelen helyzetben én tántoríthatatlan vagyok a dologtól, így ha csak Odie nem gondolja meg magát, akkor nincs visszaút. - Van elképzelésem, én az északi részre gondoltam, ott vannak kellemes, magasabb és alacsonyabb részei is a hegyoldalnak. Vagy neked van jobb ötleted? - ha van neki, akkor hajrá, én nem ragaszkodom ehhez, de ha rábólint, akkor a kocsim mellett teszem le, a határig azért kényelmesebb autóval elgurulni, gyalog kicsit messze lenne, farkasként meg nem vágtáznék keresztül a városon. Néhány perc az út, nyitom, csukom a kocsiajtót neki, hogy aztán a csomagtartót felnyitva kezdjek neki a vetkőzésnek és dobáljam befelé a cuccaimat. Nem kell több ezúttal sem néhány percnél, hogy tarka színű, négylábú valómban álljak előtte. Az út további részét tényleg kényelmesebb négykézláb megtenni. ~ Aztán vigyázz, nehogy elveszítsd a gyűrűdet ~ nehogy nekem itt megfeledkezzen róla, aztán alakváltás után meg kereshetnénk! Ha készen áll, akkor nyomás, egyből neki is iramodom, továbbra is vezetve a nőstényt, melyik helyre is gondoltam egészen pontosan. Fogalmam sincsen, mennyit haladunk egymást kergetve, de idővel már hallatszik a folyó tompa morajlása és nem sokkal ezután maga a kanyarulat is feltűnik, ahogyan a fák ritkulni kezdenek, mi pedig kiérünk a hegyoldalra. ~ Na, szép helyre hoztalak? Ennél már csak az lenne giccsesebb, ha naplementére értünk volna ide ~ nevetős hangon érkeznek a szavaim, miközben Odie felé fordulok. ~ Mondanám, hogy hölgyeké az elsőbbség, de a különleges pillanatokat illik megosztani egymással, nem igaz? ~ szavaim végeztével már emberként állok a hegyoldalon, hogy kezem nyújtsam ál-feleségem felé, ha benne van, akkor együtt ugorjunk. Ha meg rám fogja, hogy gyávaságból akarok vele ugrani, akkor így jártam.
- Farkas vagyok, nem aranyhal. - grimaszolok egyet arra a szemtelen vigyorra, és ha nem lenne ekkora közönségünk – meg kapaszkodnék fél kézzel a borba, féllel meg Mike nyakába – akkor mellé még biztos orron pöccintettem volna merő kedvességből, ha már ilyen tréfálkozós kedvében van. - Képzelem. - vonom fel a szemöldököm, miközben az arcát fürkészem, bár közben az én szám is mosolyra görbül, hiába... a jó kedv ragadós tud lenni, és nem csak eddig telt jó hangulatban az este, a folytatás sem igérkezik unalmasnak, végződjön akárhogy is. - Na jó, az talán túlzás lenne, nem tartom magam különösebben bőgős típusnak.- magamat ismerve inkább vertem volna a fejem a falba, hogy mit vétettem, amiért így büntetnek az égiek? - Nos... van benne valami, valóban nem. - adok igazat neki, még ha valljuk be, azért annak is megvan a maga szépsége valahol, még ha nem is valami valentin napos rendezvényen. - Nincs az a pénz! - még hogy ezek után én legyek a nyuszi kettőnk közül? Még mit nem! Fránya fordított pszichológia, még ha nem is lenne kedvem az egészhez, ezek után még akkor sem hátrálnék ki belőle, így viszont... csak türelmetlenül várom, mikor érünk már oda! A fenébe is, miért van ilyen messze a Chena? - Elképzelésem az akad, több is, de gondolom nem akar egyikünk sem órákig zötykölődni vagy kutyagolni, mire odaérünk, szóval részemről tökéletes. - más sem hiányzik, mint hogy előbb elpárologjon a kedv meg a hangulat, még mielőtt odaérnénk, nem igaz? Másrészt meg a vízparti hülyüléshez tényleg tökéletesen megfelel az említett hely is, a városon kívül, távol az emberektől és a falkától, engem meggyőzött! Mondjuk egy darabig kattogtam rajta, hogyan is kéne oda jutni, vagy visszajönni a ruháimért érte, amikor megérkezünk az autóhoz, én pedig csak egy halk „óóó”-val nyugtázom a helyzetet. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Talán mert már több mint egy éve kénytelen vagyok nélkülözni a saját kis rozsdaette tragacsomat. Így viszont egy csapásra megoldódik az utazás problematikája, ahogy attól sem kell félni, hogy túl sok időt venne igénybe az utazás, ahogy megérkezünk, már pattanok is ki a kocsiból, hogy magam is nekivetkőzzek az éjszakai fürdőzésnek, igaz, előtte még négylábú, krémszín bundás formámbam vágjunk neki az erdőnek. ~ Viccelsz? Vigyázok rá, mint a szemem fényére! ~ - az meg már más tészta, hogy egész jó rutinom van benne, az elsőt is őrizgettem vagy 250 évig, mire végül megszabadultam volna tőle, csak menni fog ezzel is egy pár óráig. Ciki lenne, ha ezek után elhagynám, bár tény, igencsak rám vallana. Mindenesetre a táskámban biztos helye lesz a kocsiban. Innentől aztán nincs megállás, iszkiri a folyóig, kiélvezve a másik társaságát – magam sem tudom, mikor szeltem az erdőt utoljára más vérfarkas társaságában, és nem egymagam. Persze, amíg a falkával éltem, ez volt a természetes, még ha amúgy külön is éltem, a lovardában, de mióta a magam útját járom... ~ Nem rossz, nem rossz. A naplementéről már lecsúsztunk, de énekelni még mindig énekelhetsz ~ - rukkolok elő a csodás ötlettel a lehető legnagyobb komolysággal, bár képzelem, mennyi kedve van szerenádot adni itt az erdő közepén. Mindenesetre egy próbát megér. - Absolutement!- sétálok én is oda mellé a szikla szélére, az utolsó néhány lépésnél visszaegyenesedve kétlábú valómba, hogy a kezemet nyújtsam – s ha sikerül, akkor a kézfogás helyett inkább némi kezdő lökést adjak az álférjemnek a békésen csordogáló víztükör felé. Amennyiben sikerül lelöknöm, úgy néhány pillanattal később már én is ugrom és csobbanok mellette a vízben, ha meg elkap és magával ránt... nos, így jártam. A pillanat így is, úgy is különleges lesz, nem igaz? Az már csak részlet kérdése, hogy pontosan miért.
- Ezt örömmel hallom - elég kellemetlen lett volna a szituáció, ha azt mondja, mégsincs kedve, mersze az ilyesmihez és alakítsuk máshogyan az este hátralevő részét. Lett volna ötletem arra is, de valószínűleg már nem olyan jó szájízzel, de így, hogy ennek a veszélye sem áll fent, izgatottan caplatok ki karjaim között a kamu menyasszonyommal. - Így is éppen elég messze van a Chena - kellőképpen rápörögtem az ötletre, így az az út soknak tűnik, míg végre leállítom a kocsit az erdei ösvény szélénél, hogy aztán magunkra öltsük bundás alakunkat. A rohanás közben jutott csak eszembe, hogy néhány korty bor jól esett volna, de legfeljebb majd utána, amíg megszáradunk, elkortyolgatjuk a maradékot. ~ Helyes válasz ~ nem mintha az év gyűrűjéről lenne szó, de ha már belementünk a játékba, akkor legyen kerek a sztori. Még jó, hogy nem tudok a zűrös házassági dolgairól, mert tuti szívesen elcsámcsognék rajta, így viszont csak marad az egymás mellett rohanás. ~ Szerenádozni az udvarlási folyamatban szoktak, nem? Aztán ki tudja, lehet megleplek egy nótával ~ egyesek szerint nem volt rossz hangom, habár a zuhanyzón kívüli éneklés csak nagyon ritkán fordult elő. Akkor is jobbára abban az esetben, ha kellő mennyiségű alkoholt juttattam a szervezetembe. Nem voltam szégyenlős, egyszerűen csak nem az én terepem volt az éneklés. Hiába nyújtom felé a kezemet, van annyira genyó kedves kis menyasszonykám, hogy taszítson rajtam egyet, én meg hiába próbálom megtartani az egyensúlyom, a peremen ácsorogva nem túl egyszerű a folyamat. Felé kapok, persze, de ha sikerül is rámarnom a bokájára, hamar el is eresztem, ahogyan próbálok a levegőben akrobatikázni, lehetőleg ne hasast dobjak. - Pimasz fruskaaa - kiáltáson elnyújtott utolsó betűje egészen addig visszhangzik a sziklafalak között, amíg csobbanásunk hangja el nem nyomja azt. A becsapódást követően erőteljes rúgásokkal igyekszem magam a felszínre juttatni és csak ekkor jut eszembe, micsoda mázli, hogy nem egy sekély szakaszt fogtunk ki. Még csak le sem néztünk, elég mélynem tűnik-e, mielőtt ugrottunk volna! Kit izgat már az ilyesmi… - Szép.. Tömegek előtt járattam le magamat, aztán erre ez a hála? Hát ennyit ér a szeretetem? - megjátszott felháborodással kapja meg a magáét, miközben már a karjaimmal és lábaimmal evezve tartom magam a víz felszínén. Azért az is szerencse, hogy nyugodt az este és nem kell méteres hullámokkal bajlódnunk. Energiáim azonban teljes mértékben jókedvemről árulkodnak. - Rossz vagy, kárpótlást kérek - rukkolok elő az alkuval, ha eddig ő nem tett ilyesmit, miközben a part felé kezdek úszni.
- Nézzenek oda, milyen türelmetlen valaki! - cukkoltam egy kicsit, nem mint ha én magam a türelem két lábon járó mintaképe lennék, de azért megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül eme jó szokásommal. Persze, ahogy leparkoltunk az autóval, rám sem kellett sokat várni, pár perccel később már négylábú, bundás valóban szeltem az erdőt a hím társaságában. ~ Meg a félrészeg gimnazisták, hogy boldogítsák a tanáraikat még az utolsó szép napokban. Egyébként meg nem a múlt században élünk, szóval... ~- engem legalábbis nem nagyon megszoktak meghatni a régi „szokások” meg elvárások, mit hogyan illik, mikor, hogyan... Köszönöm, kijutott belőle bőven, hogy ne ragaszkodjak az efféle normákhoz - ~ Amúgy meg nem kell szégyenlősködni, énekelni meg zenélni jó buli.~ - fűztem még hozzá gondolatban, én legalábbis szerettem, sőt, még csak inni sem kellett hozzá, ha épp olyanom volt, simán énekelgettem, dúdolgattam, fütyörésztem bármikor. Mondjuk palacsintasütés közben, de ha nem épp farkas alakban lennék, lehet most is rázendítenék valamit. Csak egy széles mosollyal nyugtázom, hogy bejött a kis csel, ahogy az is bebizonyosodik, hogy biza még csak véletlenül sem egy vérvonalon osztozunk – akkor talán még sikerült volna Mike-nak visszatáncolnia a sziklaperemről, vagy ha nem, akkor is valami látványosabb esést produkált volna. Igaz, a bokámat megmentem, szép is lett volna, ha magával ránt a mélybe, de hogy ne árválkodjon sokáig egyedül, ugrok én is utána, csobbanva a lustán, sötéten hömpölygő vízbe. Nem mint ha eddig különösebben álmos lettem volna, de a hideg víz még jobban felébreszt, az egyszer biztos, miközben közelebb úszok Mike-hoz, bezsebelni a dícséreteket és bókokat. - Szóval így gondolsz vissza rá, hogy lejáratás volt? Szép, mondhatom! Pedig a közönség soraiban milyen nagy sikert arattál! - csóválom a fejem nevetve, egy helyben lebegés helyett pedig inkább a másik körül úszok egy kört, mint valami nyughatatlan cápa. - Cöhh, pasihiszti. Jól belenyúltam a tutiba, mondhatom. - forgatom a szemeimet túldramatizálva a dolgot, ha már ő a felháborodást tetteti, kap némi mártírkodást cserébe, hadd érezze a szeretetet és a törődést, amikor azonban a part felé úszva meghallom az ötletét, akarva-akaratlanul, de csak nem sikerül elfojtani a nevetésemet. - Még hogy én, rossz? Kikérem magamnak! - szólalok fel a vádak ellen, holott, hogy sokan tényleg osztanák a véleményem, de azt most inkább hagyjuk, az eddigiek alapján Mike amúgy sem annak a vérig sértődős fajtának tűnt, aki egyből mellre szívna egy kis csínyt is. Ám látva, hogy csak kifelé tart, egy pillanatra elbizonytalanodok. Vajon ennyire félreismertem, és tényleg megsértődött, most fog itt hagyni úgy, mint eb a Szaharát, megint ugrani készül, vagy csak rám akar „ijeszteni”? Így vagy úgy, végül csak beadom a derekam – én, a vajszívű – és utána eredek, s mielőtt még kiérhetne a partra, hátulról a nyakába csimpaszkodva, mint valami koalamackó. - És, van valami elképzelése Őhisztisségének azt a bizonyos kárpótlást illetően? - érdeklődtem, aztán majd meglátjuk, mást nem nyomunk valami piaci kofákat megszégyenítő alkudozást itt a Chenaparton.
~ Nahát, a végén még lehet duózni fogunk a felkelő nap fényében? ~ nevetős hangon érkezett a válaszom. Simán el tudtam képzelni amúgy, azt is, hogy hajnalig itt leszünk még és élvezzük egymás társaságát, ahogyan azt is, karöltve fakadunk majd dalra. Nem voltam szégyenlős a dalolás tekintetében, csak nem volt mindennapos a dolog, pláne nem mások előtt. A rendőrautó magányában azért szoktam a rádióval együtt énekelni, de nyilvánosság előtt még nem sokszor volt ilyenre példa. Míg ő mosolyog, én kiáltok a cselt követően, persze közel sem vagyok az a típus, aki annyira mellre szívná az ilyesmit, bár be kell vallanom, váratlanul ért a dolog. Durcizni mégsem fogok, csak megjátszottam persze, túl szép lehetőség lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget. Ha már volt olyan kedves és a mélybe lökött, akkor egye is meg, amit főzött. - Szerinted autogramot fognak kérni tőlem, ha meglátnak az utcán, vagy röhögve fordulnak majd utánam? Szerintem az utóbbi - követtem a tekintetemmel, fordulva vele együtt, ahogyan körülöttem kezdett körözni. Ebből sem fogok nagy ügyet csinálni, egyáltalán nem érdekel, mit gondolnak rólam azok, akik a nézőtéren ültek. - Pasihiszti? Nem láttál még igazi pasihisztit és hidd el, nem is akarsz - ezúttal rajtam volt a fejcsóválás sora, mert rosszindulattal se neveztem volna az előbbit hisztinek. Na jó, talán egy picit, de éppen annyira komoly ez az egész, mint Odie megjegyzése. - Egyébként meg igen. Belenyúltál a tutiba. Most mondd, hogy nem vagyok egy főnyeremény - forgattam meg a szemeimet, önbizalomért sosem kellett a szomszédba mennem. Persze nem egózok, ez is túljátszott megjegyzés, éppen úgy, ahogyan az egész diskurzus. - Próbáld csak meg megcáfolni! - dacosan, sértődötten szegtem fel egy pillanatra az állam, mielőtt elindultam volna kifelé. Nem áll szándékomban itt hagyni őt, bíztam benne, hogy elindul majd utánam és hála égnek nem is kellett csalódnom. Arra mondjuk nem számítottam, hogy a nyakamba fog csimpaszkodni, a közelségének okán pedig libabőr futott rajtam végig. Vagy az csak a rohadt hideg víz miatt volt? Hm, fogós kérdés… Na jó, nem, pasiból vagyok és ki volna képes mindenféle reakció nélkül elviselni, ahogyan egy meztelen nő csimpaszkodik a nyakába? Na ugye… - Ami azt illeti, van, de kíváncsi lennék kiskegyed ajánlatára is - úszok kifelé vele együtt, ám ha nem áll elő az alkuval a kifelé út alatt, előállok én a magaméval, amint megérzem a kavicsokat a talpam alatt. Hirtelen állok talpra, próbálva úgy izegni-mozogni, hátranyúlni, hogy egy gyors mozdulattal húzzam magam elé a nőstényt és ajkairól lopni egy csókot, amolyan első morzsájaként a kárpótlásnak.
~ Miért is ne? Én egész kedved kaptam hozzá! És itt még a közönségtől sem kell tartanod.~- tettem hozzá, pláne annak fényében, amiket ezután mond... igaz, arra már csak emberi valómban érkezik a felelet, miután már én is becsobbantam mellé a Chenába. - Hmm, ne legyél már ilyen negatív! Szerintem... felidézve, hogy kik voltak a nézőtéren... Azt kinézem belőlük, hogy a csajok között akad olyan, aki autogrammot kér, vagy valami közös képet, a pasik meg... max. irigykedve tovább álnak. - fejtettem ki a véleményemet, miközben körülötte úszkáltam a vízben, egészen addig, amíg el nem jutottunk az legújabb témáig, történetesen a pasihisztiig, amikor is én is leálltam az úszkálással, helyette csak egy helyben lebegve fordultam a másik felé. - Hidd el, túlságosan is jól tudom, hogy milyen... - akár a saját bátyámat példának véve, igaz, Heinét sem kellett sajnálni ilyesmiért, ami pedig a volt uramat illeti... inkább bele se menjünk! - Tudod mit? Igazad volt, ez még tényleg csak közelíti, és kitaláltad, nem akarom látni, nálad milyen. - azon kívül, hogy jó eséllyel elég illúzióromboló lenne, de melyik hímneműnél nem az? Azon azonban jót mosolyogtam, hogy ismét bebizonyosodott, nem az az önbizalomhiányos fajta, igaz, ha az lenne, valószínűleg már az Orfeumban is berezelt volna, és kereket old, vagy ha nem, akkor sem kötöttünk volna ki itt az erdőben, kettesben. - Hát... elnézve, hogy kik voltak még ott rajtad kívül... - billentettem oldalra a fejem, úgy téve, mint ha épp roppant alaposan szemlélném - Sőt, ha még a falkás felhozatalt is hozzátesszük... - kenegettem tovább hájjal az egóját - Nos, azt kell mondjam, tényleg belenyúltam. - vigyorodtam el büszkén, pláne annak a tudatában, hogy amúgy milyen ritka peches tudok lenni a szerencsejátékokban, meg a különféle versenyekben... olyankor legalábbis biztosan, ha valami tétje is van a játéknak! Lehet, hogy most is csak azért volt ilyen mázlim, mert ez az egész nem más, csak egy komolytalan játék, minden tét nélkül? Lehetséges, ám ettől függetlenül nem bántam, hogy így alakult az este. - Na szépen vagyunk, téged az egekig magasztallak, és ez a köszönet? De ha cáfolat kell, hát tessék: csak leugrottam én is, hogy csatlakozzak, holott ennyi erővel visszafuthattam volna az autódig, és többet se láttad volna egyikünket sem. - jegyeztem meg valami angyalian ártatlan kifejezéssel az arcomon, hátha így már ő is más szemmel nézi a történteket... Vagy ha továbbra sem hajlandó változtatni a véleményén, akkor kap egy játékos legyintést a tarkójára, hogy érezze a törődést, és viselkedjen szépen. Mire ugyanis mondandóm végére érek, már be is érem a part felé menet, a nyakába csimpaszkodva, remélhetőleg lelassítva... bár úgy néz ki, különösebben nem hátráltatja, hogy potyautasként a háta mögött vagyok. - Igent mondtam, a kezem és a szívem már a tiéd, hát ez nem elég...? - csóválom a fejem komolytalanul, nagyjából annyira, mint amennyire maga az alku is az, igaz, úgy tűnik, különösebben nem sikerült meggyőznöm Mike-ot, tekintve, hogy még mindig a part felé halad... Ennyi lett volna az éjszakai fürdőzés? Már épp elengedném, hogy vele ellentétben, ha már eddig eljöttünk, én ússzak még egy kicsit a vízben, amikor megérzem a derekam köré fonódó kart, s egy szempillantást alatt stornózza az úszásra irányuló igyekvéseimet. - Khm... Hmm? - pislogok föl rá kíváncsi tekintettel a csókot követően, miután sikerült ismét rátalálnom a hangomra, várakozóan, hisz még mindig nem nyilatkozott az alkut illetően.
~ Rendben, áll az alku! ~ bólintottam rá az ajánlatára a szavaimmal. Nincs közönség, igaza van és amúgy sem a megszeppenős fajtából faragtak, úgyhogy ha ő is benne van, hát örömmel ugrok fejest egy ilyenbe is. - Azt hiszem ezt bóknak veszem - vigyorodtam el szélesen a szavait követően, hogy aztán a csodálkozás vegye át a széles vigyorgás helyét. - Mesélj, kik borították már rád a bilijüket? - érdekel a téma, nagyon is, ami azt illeti, mert kíváncsi vagyok, miért hisztiznek úgy igazán a pasik. - Kiábrándító tud lenni, amikor egy pasi nyávogni kezd, mi? - a nőkre is igaz az ilyesmi, de egy férfire szerintem halmozottan, ebbe azonban azon túl, hogy mesél, nem is igazán szeretnék jobban belemászni. Feltéve már ha megosztja velem a sztorijait. - Mhm, elkényeztetsz a bókjaiddal - féloldalas mosoly szökött a képemre, ahogyan a nőstény arcvonásait szemléltem. - Oké, visszavonom galád vádjaimat - adom be végül a derekamat egy félsóderos mosoly kíséretében a cáfolatot hallva. Valóban elég durva lett volna, ha lelök, aztán meg itt hagy és eltűnik a radaromról, valószínűleg elég morci is lettem volna miatta, hogy valaki csak így hoppon hagy. Szóval innen nézve máris szebben látom a helyzetet, úgyhogy megérdemli a visszavonást. - Telhetetlen vagyok, sajnálom - biggyesztem le játékosan a szám szélét, hogy aztán tettel is alátámasszam a kijelentést és vonjam magam elé a nőstényt. - Ugye nem kell bővebben kifejtenem, mire is gondoltam? - pillantottam lefelé rá, feljebb húzva egyik szemöldökömet. Elég kiábrándító lenne, ha most még kiselőadásba kellene kezdenem, miféle ötletek fordultak meg a fejemben az alkut illetően. Helyette inkább két kezem siklik lejjebb derekáról, hogy combja alá nyúlva emeljem meg és húzzam közelebb magamhoz, ezzel késztetve arra, fonja derekam köré a lábait. Itt már alacsonyabb a víz, leér a lábam, mellkastájékon a vízszint, így meg tudom tartani mindkettőnket. Ha körém fűzi lábait, akkor tenyereim feljebb siklanak, hogy nemes egyszerűséggel fenekébe markoljak. - Hm, formás és kellőképpen ruganyos, egyszerűen tökéletes - egyik füléhez közelebb hajolva suttogom szavaimat, mosoly színezi a hangomat, ahogyan leheletem fülét cirógatja.
A feladat világos volt és magától értetődő. Két eltévedt hegymászó, mindkettő közlegény, eltávon. A véleményem nyomdafestéket nem tűrően ragadt bennem azon a ponton, amikor rájöttem, hogy nincs kinek kiosszam a parancsot a nagykövetségi látogatás miatt. Faszomba már! Nem segített a jókedvem felélesztésében az a presszúra sem, mely másféle fronton érkezett felülről, mert mit ad az a radai rosseb? Pont Thruman marsall unokájának kellett fickókisasszonyt játszani, hogy vagánykodjon újsütetű tudni sem akarom kicsodája előtt. Persze az marsall tajtékzik, s jó hogy nem közölte, hogy vagy megtalálom az unokát, vagy egy életre tönkreteszi a renomémat. Hát bassza meg! Nem, mintha tartoznék én elszámolással neki, de ma a jobbik pofámat öltöttem fel, s a parancs az parancs ízével számban indultam meg, hogyha már így esett, s magánakcióként kaptam a nyakamba egy ügyet - mert ez semmiképpen sem katonai hatáskör, még akkor sem, ha a résztvevői az én bázisomra valók - felkeressem az egyetlen civil pilótát, akit legalább hallomásból és látásból ismerek. - Hallo! Miss Hagen? Itt Sherwood. - hallhatja meg Celeste karcos hangomat a vonal túlsó végén. - Lenne egy feladatom. Egy óra múlva a kifutón. Megkapta a leszállási engedélyt a katonai leszállópályára. Semmi kérdés azt illetően, hogy van-e ideje. Eldöntöttem, hogy van, vagy ha nincs, akkor majd csinál. Nem hiszem, hogy megleptem ezzel. Vagyok itt már egy jó bő éve, ennyi idő alatt a harcosok felől - is - elterjedhetett a jó modorom híre(m).
A mai napot elég könnyednek terveztem még reggel. Munka már nem sok akadt, a téli időszakban ugyanis csak a legelvetemültebb turisták érkeztek a városba, akiket körbe kellett vezetnem. Ilyenkor nekem is pihenő időszak volt, és igyekeztem valami mással elfoglalni magam. Szerencsére ez nem okozott gondot, mert mindig volt mit csinálni. Egy-egy elzárt városba szállítmányt vinni élelmiszerből, és bármiből, amire szükség volt. Megtervezni a tavaszi időszakra a túraútvonalakat, a programokat, hogy minél színesebb legyen majd az ideérkezők számára, akár életük kalandjaként emlegetve később. Ha pedig más nem akadt, hát kikapcsolódtam síeléssel, vagy gyakoroltam a betervezett vizsgámra. A végső unaloműzést pedig a házikóm állandó alakítgatása biztosította, de az már nagyon utolsó utáni megoldás volt, ha végképp nem akadt semmi. Ma is valami hasonló volt tervben számomra, némi takarítással karöltve, amikor megcsörrent a telefonom. - Igen? – szóltam bele bizonytalanul. Jó a névmemóriám, de hirtelen nem ugrott be, hogy ki hívott. Arra meg végképp értetlen ráncba szaladt a homlokom, hogy mégis milyen jogon osztogat nekem feladatokat az, akiről elsőre azt sem tudtam, hogy kicsoda. – Mégis miféle feladat, és… - mondtam volna még tovább is, mert kezdtem sejteni, hogy az egyik harcosunk lesz az, akihez még nem volt túl sokszor szerencsém, de már bontotta is a vonalat. Utáltam az ilyet, így az orrom alatt szitkozódva dobtam félre. Alig másfél percet szántam arra, hogy átgondoljam és mérlegeljek. Azt sem tudtam, hogy mi történt, és ez bosszantott, de a fel-alá járkálás most nem mozdított előrébb. Végül sebtében magamra kaptam a vastag kabátomat, egy táskába berámoltam meleg cuccot, meg mindenfélét, ami esetleg a repülőről lekerült a legutóbbi utam óta. Ott ugyanis mindig minden hasznos holmi akadt, amire csak szükségem lehetett szorult helyzetben. Úgy sejtettem, hogy nem akármiről lehet szó, és noha egyáltalán nem tetszett a hangnem, ahogy beszélt velem, valamint az információk megosztásának teljes hiánya, végül mégiscsak kocsiba pattantam és meg sem álltam a hangárig, ahol ilyenkor a gépem pihent. A megadott egy órán belül érkeztem meg, és landoltam a bázis leszállópályáján. Szerettem pontos lenni, és különben sem nagyon húztam az időt indulás előtt, ami késleltethette volna az érkezésemet. A fülhallgatót oldalra dobtam a másodpilóta ülésére, és dacolva a feltámadó széllel, kiléptem az alig pár lépcsőfokon. Az arcomba süvített, belesodorva a szemembe néhány sötét tincset, úgyhogy még jobban a fejembe húztam a sapkámat, és kíváncsian körülnéztem. - Ha legközelebb szívességet akar kérni, akkor lesz szíves bővebb tájékoztatást adni! – közöltem, amikor megláttam a férfit. Most már tudtam, hogy ki ő, és elé is siettem enyhe futólépéssel.
Nem nyernék népszerűségi versenyt, de ahogy hallottam voltak nálam rosszabbak is már itt előttem. A ferdeszeműt például bizonyára még jobban utálhatták tekintettel a nemére és arra, hogy ő még egos is volt mindarra, hogy mennyire multifunkciós. Bár nekem aztán mindegy, egy kínai - és semmilyen ázsiai vagy más, nem fehér és normálszemű náció sarja - nyomdokaiba se lépnék bele, magam miatt vagyok olyan, amilyen vagyok. A vonal megszakad még úgy is, hogy hallom a kérdését. Nem lényeges, sejtésem szerint - hisz nőből van - majd úgyis fel fogja tenni ezt akkor, amikor megérkezik. A válaszom pedig semmiben sem lenne más most ebben a pillanatban - vagyis az előző előttiben - vagy lesz akkor, amikor végre a kisasszony elé tárom akaratomat. Szemforgatás nem születik a kiosztó megjegyzésére, sőt, még egy féloldalas mosoly is átveszi a méltatlankodásnak szánt helyet körszakállas pofázmányomon. A meg ahogy malacka elképzeli helyett sokkal cizelláltabb válasszal állok elő, a helyzetet tekintve ez a maximum, amilyen fricskát megengedek a nő felé. - Önt is öröm látni a bázison. - kacsintok Celestere, s a kezemet nyújtom felé üdvözlő kézrázásra. Civil, tehát nem fogok szalutálni neki és tőle sem várok el efféle formulát. - A hadseregnek nem szokása kérni, hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy ezzel nem minden mezei halandó van tisztában. - teszem hozzá, miközben odébb vezetem a géptől, hogy mégse a pálya közepén társalogjunk. Illetőleg más célzattal is. Egy helikopter felé irányítom, bár az még messze van, aligha láthatja meg, ha velem tart, akkor se. - A pilótakiképzés része a különböző gépmadarak vezetésének érintőleges megismerése, ha jók a kissé poros értesüléseim. - kezdek bele, ignorálva azt egyelőre, hogy felvilágosítást akart. Egyelőre az én bázisomon vagyunk, itt nem fog a fejemre nőni. Máshol se nagyon hagynám neki, de itt pláne előbújik belőlem a büdös nagy kaktusz. - Érthetőbben: helikoptert is tud vezetni? Szarban a haza, ha nem, de ezen majd ráérek akkor gondolkodni, ha nemleges választ kapok tőle.
- Üdv! – viszonoztam a köszöntést, miközben megszorítottam egy kicsit a kezét. Nem erőfitogtatóan, hiszen az felesleges lett volna ebben a helyzetben, de elég határozottan ahhoz, hogy ezzel fejezzem ki, nem egy gyenge jellemű, befolyásolható nőcske vagyok. Erős, független, határozott világképpel rendelkező hölgyemény lennék, és nagyon nem szerettem, ha utasítgattak csak úgy mindenféle mellékes információ nélkül. - Semmi gond, de mivel én nem vagyok a hadsereg tagja, így nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy parancsokat dobáljanak felém félvállról. És, mint mezei halandó, jó lett volna tudnom, hogy miféle feladatról van szó, mert akkor felszerelést is úgy pakoltam volna. Így fogalmam sem volt, hogy mégis mire készüljek… - tártam elé a sokkal relevánsabb problémát. Tényleg nem feltétlenül az sértett, ahogy lekezelően beszélt velem, hanem a jóval logikusabb probléma, miszerint be kellett pakolnom valamilyen felszerelést. - Igen, így van. – biccentettem helyeslően, miközben vetettem még egy utolsó pillantást a gépemre. Nem szívesen hagytam itt csak úgy, noha tudtam, hogy innen aztán nem fog eltűnni, és valószínűleg senki nem fog kárt tenni sem benne. Mertem remélni legalábbis, mert ha mégis így történne, akkor biztosra vehette, hogy kiverem a balhét. Talán nem csak a balhét, hanem valakinek a fogát is, holott nem vagyok erőszakos jellem. Ennek ellenére mégis voltak esetek, amikor nagyon szívesen kivételt tettem. - Természetesen tudok! Több tanfolyamot is elvégeztem, úgyhogy nem okoz gondot egyik gépmadár elvezetése sem. – erre egyébként méltán voltam büszke véleményem szerint, hiszen fiatal vagyok és ráadásul még nő is. Ennek ellenére nagyon jól boldogultam a levegőben, még sohasem volt rám panasz és tényleg mindenféléhez értettem. – Helikoptert is vezettem már, nem is egyszer. Nem szoktam minden nap, de ne aggódjon, elboldogulok vele. – biztosítottam komolyan, miközben felvettem a tempóját. - És akkor megtudhatnám végre, hogy mi a fene történt? – kérdeztem rá ismét, sürgetve a részletek megosztását. Szerettem képben lenni, a fenébe is, ráadásul neki volt szüksége az én segítségemre, és nem pedig fordítva. A minimum lett volna, hogy megkér és még fel is világosít, hogy miféle feladat vár rám. Valószínűleg bármi lesz is, nem mondanék nemet, és bizonyára tényleg fontos és komoly dologról volt szó, de jó lett volna tisztán látni végre. – Nem szeretek úgy elvállalni valamit, hogy még csak halványlilám sincs róla, hogy mi az… - a sálamat kicsit megigazgattam, hogy takarja jobban az arcomat, és ne csípje ki a hideg egyből. Egyáltalán nem vagyok nyafogós, kényeskedő típus, de a hideget még most sem kedveltem meg, noha láttam a téli Alaszka szépségeit is.
Az se zavarna, ha erőt vinne a kézszorításba. Egyrészt katona vagyok, másrészt harcos - sose tudtam eldönteni, hogy melyik vagyok inkább, így kifejezett szerencse, hogy egyívású életem mindkét imádott-választott foglalkozása - vagyok, nem ez volna, ami kiugrasztja a szememet. És amúgy sem érdekel, hogy nőből van-e, a katonák között megszoktam, hogy tőlük is elvárom az erőt, szóval maximum visszaszorítanám ugyanolyan erővel, ahogy ő produkálja magát. Dominanciában nehezen juthat fölém még egy férfi is - hacsak nem elöljáróm - nem hogy egy nő. - Nem kellett volna húzza vele az időt, felszerelésünk akad itt több is, mint elég. Nekem csak a szakértelme kellett, azt pedig így kaptam meg a leggyorsabban. Ennyit arról, hogy a "hadseregnek" mi a szokása. Egyértelmű, hogy ezek az én szokásaim, s az én akaratomat dicséri az, hogy épp őt hívtam ide ma. De ugyan minek fussunk ezeken a körökön? A lényeget majd idővel úgyis megtudja, amikor meg kell tudnia. - Nagyszerű hír. Akkor arra van a gépmadár! - mutatok széles karmozdulattal utat a helikopter felé, amit előkészíttettem az útra. Mivel nem szólt arról a fáma, hogy sérülés is van a képletben - nem tartom annyira tökösnek egyiket sem, hogy veszélyes terepre tévedjenek, egy kis esetleges fagyáshoz meg nem kell komplett mentőteam - így orvost nem kerítettem a katonai kórházból, Nyxon maradhatott a seggén. Jobban is érzem magam nélkülük, egyik jobban idegesít, mint másik. Elég nagypofájú itt a felhozatal gyógyászatügyileg. - A hegyekben eltévedt két közlegény, őket kellene megkeressük, s visszahozni még sötétedés előtt. Nem hivatalos bevetésen vannak, így a hadsereg erőforrásai közül limitált mennyiségűt használhatok fel, a ezt a limitet a helikopter ki is merítette. - magyarázom el neki, miközben lassacskán elfoglalhatjuk helyünket a helikopterben, s hagyhatom őt kibontakozni vezetésügyileg. Úgyis olyannak tűnik, aki imádja, ha övé a gyeplő, hát most foghatja azt a botkormányt. - Az utolsó ismert koordinátájukat megkaptuk, de mást nem igazán. Remélem nem féled a kihívásokat. - váltok tegezésre akkor és csak akkor, ha a gép nyílászárói becsukódtak mögöttünk. Ez már másik közeg, s bár itt is katona maradok, s a jellemem sem sokat finomodik, azért Celeste társaságában mégis csak elsődlegesen őrzőtárssá avanzsálok, ha ez számít valamit.
- Ez mind szép és jó, de én nem tudhattam, hogy miféle felszerelésük van. Arról nem is beszélve, hogy szeretek mindig jól felkészült lenni, és információ híján ez elég nehéz. Főleg, ha azt sem tudom, hogy mihez kell a szakértelmem… - megengedtem magamnak egy kis szemforgatást, mert úgy voltam vele, hogy valószínűleg úgysem látja. Még mindig morcos voltam, amiért úgy ugráltatott, ahogyan éppen nem szégyelltem. Én nem voltam ehhez hozzászokva, maximum a mentoromnak engedtem volna meg ilyesmit, meg a Protektornak, természetesen. - Rendben! És miért civilt hívott? Nem hiszem, hogy ez a szokásos eljárás, mikor valószínűleg akad itt nem egy, és nem kettő kiváló pilóta. – persze, hogy kíváncsiskodtam, mert tényleg nem volt megszokott, hogy engem ilyesmikhez hívjanak. Szívesen segítettem én, nem arról volt szó. Sőt, a lelkiismeretem úgysem hagyta volna, hogy másképp tegyek, de attól még furcsának találtam egy kicsit. Vajon kellett a mágiatudásom is? Vagy a helyismeretem a hegyen és a túraútvonalak mentén? Esetleg minden együtt? Vagy vérfarkasok is képbe kerültek? Túl sok volt bennem a kérdés, és úgy éreztem, hogy szándékosan nem akart beavatni szinte semmibe, ami csak még bosszantóbbnak tűnt most számomra. - Értem! – biccentettem, mikor végre rátértünk a lényegre, ami legalább másfél órája izgatta már a fantáziámat. – És tényleg bevetésen vannak, vagy csak nekem mondja ezt, amúgy meg elcsatangoltak, és nem lenne jó, ha kiderülne, hogy a katonáink ennyire inkompetensek, már ami a tájékozódóképességet illeti? – kérdeztem rá kerek perec, mert úgy gondoltam, hogy ennyit igazán megtehetek. Lehet, hogy nagyszájú vagyok, de szerencsére éles ésszel áldott meg a sors, és ha engem kért, és csak ketten készültünk ki, ráadásul neki kellett megoldania, akkor biztos nem semmi ügy volt ez. - Hm, szép! Katonai gépet még sosem vezettem… - vigyorodtam el lelkesen, és mielőtt beszálltam volna, még oldalra sandítottam a Harcosra. – És az mikor volt? – pillantottam rá, miközben elfoglaltam a számomra kijelölt helyet a kormány mögött, és a fejemre tettem a fejhallgatót. Gyorsan ellenőriztem a műszereket, de mindent rendben találtam, úgyhogy a megfelelő kapcsolók kattintásával igyekeztem minél előbb működésbe hozni a gépet. Azt láthatta ugyan, hogy tényleg nem vezettem még katonai gépet, de nagyjából mind egyformák ezek, én meg ügyesen feltaláltam magam, méghozzá elég gyorsan. Épp csak egy kicsit voltam lassabb, mint általában szoktam. - Viccelsz? – akkor már én is tegeződtem, ha ő arra váltott. Ajkaimon ravasz mosoly szaladt végig, kis híján a fülemig ért. – Azokért élek! – vágtam rá, miközben vártam, hogy felszállhassunk végre. – És te, jól bírod a repülést? – ujjaim a botkormány köré fonódtak, nekifeszülve kicsit, hogy felemeljem a gépet. – Szerintem az idő miatt egy kicsit rázós utunk lesz, de ne aggódj, megtaláljuk őket. Egész jól ismerem azt a részt, bár nem is értem, hogyan tudtak eltévedni egy túraútvonal mentén… - forgattam a szemeimet ismét, most már úgy, hogy ő is láthatta. Ezzel egy időben pedig elrugaszkodott a gép a földtől, egy kisebb zökkenéssel kísérve.
A kérdésére hamarosan megkapja a választ, de nem akkor, amikor felteszi. Tudom, hogy rá akarok térni a miért épp civil témakörre, így csak egy hümmögéssel jelzem, hogy nyugtáztam a kérdést, de a magam tempójában és beszélgetésvezetésében fogok eljutni oda, hogy meg is mondjam rá a válaszom. A gyeplő nálam van és ezt így szeretem. Ki mire gerjed, ugyebár. - Miss Hagen.. - kezdek bele egy kissé leereszkedően szájbarágós magyarázó-hangnemben, ami olyannyira ösztönös, hogy nem is vagyok tudatában. Nem direkt csinálom, de ha kihúzom vele nála a gyufát, hát majd akkor kezelem a dolgot, amikor képben lesz az egész. - ha bevetésen volnának, akkor a világon semmi szükségem nem volna önre. Említettem volt, hogy nem hivatalos bevetésen vannak, amit talán nem tagoltam elég érthetően, de azt akarta jelenteni, hogy nincsenek hivatalos bevetésen, vagyis semmilyen bevetésen nincsenek. A fene se tudja már, hogy miképpen formáztam hangom hegyvonulatait, vagy tartottam-e elég szünetet a tagmondatok között. Nyilván nem, ha nem értette, vagy éppen igen, s nem miattam nem értette. Mindegy is, a magyarázat azonnal érkezik, egyetléen rossz szava sem lehet. - Közlegények, eltávon. - azt, hogy frissek nem teszem hozzá mint ahogy a mazsolák gúnyszót sem húzom rájuk, de most kifejezetten nehezemre esik eltüntetni hangomból a szemrehányó rosszallást, mely az említett közlegények kompetenciáját hivatott volna méltatni. - Valahol mindent el kell kezdeni. - engedek meg magamnak egy mosolyt a nő felé. - A végén még átnyergel hozzánk. - teszem hozzá mintegy kellemesnek szánt zárszóként, mielőtt felkerül a fülhallgatós-mikrofonos sisak az én fejemre is. - Nagyjából délben jelentkeztek be utoljára. Igen, nekem is van véleményem erről, mint ahogy az egész eljárásmódról, de hát istenem. Szabadságon voltak, én ugyan most sem állnék neki őket keresni, hogyha a marsall nem lenne ennyire berezelve. Nyilván ismeri a lánya tehetségét, valljuk be. A katonaságra nézve kínos, de nem ez az egyetlen, elfér, mondhatjuk a többi mellett. - Abszolút. A Vidámparkot is mindig szerettem, a légörvényben repülés a kedvenceim közé tartozik. - humorizálok, mert lám olyanra is képes vagyok. Közben a koordinátákat átadom Celestenek, hadd kezdjen velük azt, amit kell. - Annak a mentén nyilván sehogy, de ahogy látod, ez elég messze esik a kijelölt területtől. - köszörülök torkot, mert már tényleg csak egy hajszál választ el attól, hogy nyíltan ki ne mondjam: a marsall lánya és a társa egy-egy jó nagy barom a szememben. - Remélhetőleg hamar meglesznek, s nem tartalak fel soká. Miben zavartam meg a napodat úgy amúgy?
- Akkor ne használja a bevetésen szót. – néztem rá én is éppen olyan leereszkedően, ahogyan ő beszélt velem. Számomra ugyanis a nem hivatalos bevetés azt takarta, hogy valami titkos akción vesznek részt. Hát, kinek mi ugyebár, én nem voltam katona. Nem tudhattam, hogy nála ez mit takar, úgyhogy én szó szerint vettem ezeket. És azért nem hiszem, hogy kevesebb volnék nála, mert nem léptem be a hadsereg kötelékébe. Még megtehettem, előttem állt az egész élet, de nem állt szándékomban ilyesmire adni a fejem. - Értem! Így már világos, akár kezdhette volna ezzel is. Akkor nem többek, mint egyszerű, tájékozódni képtelen turisták. Gondolom, nem sokat járnak kint a környéken, úgyhogy a helyismeretük nem lehet túl jó. – vontam le a magam következtetéseit. Inkább beszéltem egyébként magamnak, semmint neki. Kicsit úgy éreztem ugyanis, hogy alsóbbrendűnek kezel, és ez egyáltalán nem tetszett, de veszekedni most nem volt kedvem, mert mint kiderült, emberéletek múltak rajtam. Az pedig határozottan nem tréfadolog. - Azt hiszem, hogy ettől igazán felesleges tartania… - adtam ezúttal hangot is a korábbi gondolatomnak, miszerint nem készültem katonai pályára. Jó volt nekem a saját szakmám még egy darabig, amikor pedig lépnem kell majd, akkor választhatok bármi mást is a világon. A lehetőségek tárháza manapság már végtelennek tűnt néha. Jobbnak is tűnt, ha visszaterelem a gondolataimat a feladatra, és arra, hogy hogyan oldjam ezt meg. Ráértem a jövőmön gondolkozni akkor, ha nem sürgetett minket az idő. - Rendben, akkor vágjunk bele! Már nincs sok időnk sötétedésig. Amikor télen tűnik el valaki, az mindig macerás ilyen téren. Túl gyorsan jönnek el a sötét órák… - ezt még mindig nem sikerült megszoknom itt északon, hogy a téli időszakban alig volt a napnak olyan része, amikor nappali világosság volt. Nyáron bezzeg még éjszaka is olyan volt, mintha alkonyodna. Különös dolog ez, de az előre jelzett hóesés sem volt túl biztató. - Lezuhanni nem fogunk, ezt megígérhetem! – és ezt komolyan is gondoltam. Még sohasem történt olyan, hogy rázós helyzetben ne oldottam volna meg mindent. Lehet, hogy egy kicsit oldalba kap majd minket néha egy-egy légörvény, de túl fogjuk élni, és elvégezzük a küldetésünket még az előtt, hogy a lenti két embernek bármilyen baja lenne. Én bíztam ebben, de talán túlságosan pozitívan álltam hozzá. – Hadd lássam! – néztem rá gyorsan a koordinátákra. – Aha… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül. – Az nem éppen egy könnyű terep ott, főleg nem a hóban. Mi a fenét gondoltak?! – ráztam meg a fejemet rosszallóan. Ismét csak költői kérdésnek szántam, mert valószínűleg ugyanezt kérdezgette magától a mellettem ülő is. - Szerencsédre semmiben, azért tudtam máris indulni. Ilyenkor nincs olyan sok munkám, szállítmányt is tegnap vittem, úgyhogy ma a házamat akartam rendbe hozni egy kicsit így az ünnepek előtt. – magyaráztam, közben tekintetem az előttünk lévő szürke felhőket vizsgálgatta. – Lehet tudni, hogy színes ruhában voltak-e? Akkor talán még idefentről is sikerül észrevenni őket… - pillantottam oldalra futólag.
Mindkettőnk jobban jár, hogyha a kioktató hangnemét és a számomra teljesen ide nem illő és jogalappal nem rendelkező leereszkedését nem méltatom szóra, csak hagyom elsikkadni, amolyan ez a te véleményed, az meg az enyém módjára. - Pontosan, ahogy mondja. Épp csak szerencsétlenségemre olyan turisták, akik közül legalább az egyiknek befolyásos rokonai vannak a hadseregen belül. - engedek meg magamnak ennyit még akkor is, hogyha a bázison vagyunk, s akárkinek eljuthat a fülébe miképpen nyilatkoztam a marsallról. A véleményéhez mindenkinek joga van, legfeljebb viseli a következményeit. Az a jó, hogy itt büntetéseket én szabok, s nem én kapok. A rossz meg az, hogy a koordinátáikat látva biztos lett számomra az is, hogy el kell játszanom az "igenis marsall" kártyát, hadd érezze, hogy felettem áll még akkor is, ha rangban párhuzamosan vagyunk. - Már miért tartanék? - rökönyödöm meg, de mintha nem lenne vége annak, amit mondani akarok, érezhető a hanglejtésem kérdőségének elnagyolásában is. Már-már szemtelenül mérem végig és teszem hozzá a következőket: - Bár igaz is, korban már nem lenne megfelelő. Hogy ezzel sértegetni szándékoztam-e komolyan vagy csak froclizom amolyan játékos pimaszsággal, azt döntse el maga. Én nem szégyellem, hogy kinyilatkoztattam ezt a nyíltan Celeste-pukkasztó megjegyzésemet. - Nem az első eset lenne, de azért nyilván nem meglepő, ha azt mondom: ennek örülök. - célzok a lezuhanásra. - Apropó, ha már itt tartunk. Volt már baleseted? - nyilván nem autóbalesetre gondolok, de való igaz, hogy nem konkretizálom igazán. - Nem csak a hó okozhat problémát, bár afféle aggodalmaik, mint a magunkfajtának aligha lehetnek kiindulva abból, hogy mik ők. - ennél kacifántosabban nem is fogalmazhattam volna meg, hogy emberek, s hogy a vérfarkasok előfordulásával is számolnunk kell. Koránt sem biztos, hogy van arra kóbor, de sose lehet tudni, ezt megtanultam már nem csak katonaként, de őrzőként és magánemberként is az életről. - Tudomásom szerint a páros női tagjának mustárszínű a télikabátja. - kissé tanácstalan a válaszom, hiába, a férfiakat és a színlátást illető sztereotípiák talán igazak lehetnek. Mondjuk a bizonytalanságom oka inkább az, hogy cseppet sem érdekel mit hord a másik, s általában úgyis csak akkor találkozom katonákkal, amikor valamelyik uniformist viselik a sok közül. - Hány percben maximálható, hogy elérjük a helyet?
- Így már kezdem érteni a helyzetet. – biccentettem, amikor kibújt a szög a zsákból. Nyilván azért volt ilyen kelletlen a viselkedése, mert neki sem fűlött a foga ehhez az egész kis kiruccanáshoz. Én nagyon szívesen segítettem, de attól még nem érdemeltem meg, hogy rajtam töltse ki a fölényeskedésével együtt. Azt valahogy nem viseltem túl jól, de nyilván ő sem örült, hogy a nyakába sózták ezt az egész helyzetet, amit neki kellett megoldania. Egy kicsit meg is enyhültem, de csak épp egy fokkal. - Nagyon kedves! – kaptam felé a fejemet a korommal kapcsolatos megjegyzés hallatán. – Mindig így szokott bókolni a nőknek? Egyébként nem hiszem, hogy probléma lenne belőle, reményeim szerint még pár évtized múlva is remekül fogom tartani magam. – ezzel egy időben pedig végig is szaladt egy széles mosoly az arcomon. Nem tudtam, hogy pontosan hány éves lehet, de tapasztalt őrzőnek tippeltem, így valószínűleg a valós korából kiindulva már rég nem kellett volna neki sem a bázison lennie, nemhogy bevetésre indulni. - Nem, még soha! És ha engem kérdezel, egyáltalán nem most szándékozom megszakítani ezt a hagyományt. – ezt olyan beton biztosan mondtam, mintha előre láttam volna a jövőt, hogy tényleg nem fog bekövetkezni. Pedig bármikor történhetett valami igazán váratlan fordulat, ami mindent megváltoztat, de még mindig hittem abban, hogy szerencsénk lesz. Sőt, nem szerencsénk, hanem az én megfelelő tudásom és szakértelmem. Biztos kézzel irányítottam most is a helikoptert, noha már legalább másfél éve nem vezettem ehhez hasonlót, csak a saját kisgépemet. - Igen, tudom. Igazából megfordult a fejemben, hogy azért hívtál éppen engem, mert esetleg ők is befigyelnek a képletbe, és tudsz is róla. De ezek szerint még nem jeleztek efféle problémát, mielőtt nyomuk veszett. Remélem, nem emiatt nem adnak hírt magukról, mert a hegyen garázdálkodik egy… - fejeztem ki aggodalmamat, ami szerintem a jelen helyzetben abszolút érthető és logikus volt. Nem hiszem, hogy én gondoltam túl, ha már az ő fejében is megfordult hasonló. - Remek! Azt könnyű lesz kiszúrni, hacsak nem a fák között vannak éppen. Talán még akkor is lehet szerencsénk, de ahhoz lentebb kell majd ereszkednem a géppel. – húztam el a számat. Elég lesz akkor egyetlen széllökés, ami megbillenti a gépet, és akkor nekilökhet egy fának. Kész is a baj, oda a balesetmentes szériám. – Hm… - elgondolkodva meredtem magam elé néhány másodpercig, amíg átgondoltam a válaszom. – Ha ügyes vagyok – márpedig az vagyok -, akkor maximum húsz percen belül odaérhetünk a koordinátákhoz, aztán kezdődhet a valódi munka. Megtalálni, hogy onnan merre mentek tovább… - húztam el a számat őszintén. - Nem ez lesz a legkönnyebb és legveszélytelenebb terep. Arra gondoltál, hogy lerakjam majd valahová a gépet és gyalog induljunk a keresésükre? Vagy ez nem játszik? – kérdeztem rá kíváncsian a terveire. Bár nyilván a levegőből vagyunk a legeredményesebbek, ez tény, de ha olyanná válik a terep, nem biztos, hogy belátjuk rendesen.
- Erről vagyok híres, köszönöm, hogy ön is elismeri. - vigyorgok rá bajszom alatt. A kedvességre gondolok ezzel, természetesen és tisztában vagyok azzal, hogy jó helyen pimaszkodom, hiszen a plafon nem tud ránk szakadni. Maximum a hó az égből. - Ez valószínű. Vannak előnyei ennek a mágikus ránctalanítókrémnek, amiből mindketten használunk. Arról nem nyilatkozom, hogy miképp szoktam bókolni a nőknek, mert ha jobban belegondolok akkor a válaszom nagyon profán sehogy lenne. Direkt nem bókolok, azt mesterkéltnek tartom, arról pedig hogy ösztönösen mit művelek nincs fogalmam ugyebár. És egyébként is, úgy vélem költői kérdésnek szánta csupán. Így választ sem vár gondolom. Amit a koromról gondol, az helytálló, ha nem ismerem a gondolatait, akkor is. 83 évesen inkább veterán és nyugdíjazott lehetnék, semmint egy bázisvezető tábornok. Azt hiszem nem is bírnám azt a létet elviselni. A tehetetlenség nem lételemem, megfulladnék tőle. - Szerencsés tudatlanság. - hagyom elsuhanni a zuhanást és annak a tárgykörét. Nem úgy értettem mondjuk, hogy mint pilótának volt-e balesete, hanem mint embernek (nekem se katonai természetű volt a lezuhanásom, de mivel nem kérdezte nem is ragozom ezt se), és azt gondolom, hogy mindkét témát kiveséztük kellőképp. - Egyelőre nem jelentett senki róla, de jobb félni, mint megijedni. Éppen ezért vagy duplán hasznos ebben az esetben. - kacsintok rá. Ha idősebb lenne, akkor kérdezném az emléktörlés varázslat ismeretéről, de így ebben a formában most ez is a szőnyeg alatt marad, s csak magamban fohászkodom amiatt, hogy ne legyen ez több szimpla hegyimentésnél emberi léptékkel. Nincs kedvem jelentéseket fogalmazni, s riasztani a többi tagját a Protektorátusnak a marsall hülye leszármazottja miatt. - Remélhetőleg nincsenek mozgásban. - az eltévedés szabálya, hogy maradj a seggeden, úgyis keresni fognak. Ezt minden közlegénynek tudnia kellene, bár tény, hogy ez a kettő nem az észkaszaságáról híres, úgyhogy inkább bele sem gondolok mennyit szívhatunk a kereséssel a hülyeségük miatt. - Esélyesen le kell majd szálljunk, mert valahogy fel kell őket is tenni a gépre. A levegőből meg ugyan hiába ordítozunk nekik. - világítom meg azt az oldalt, ami számomra logikusnak tűnik. Arra azonban álmomban nem gondolok, hogy az éledő sötétség majd moccanatlan testet tár elénk a mustárszín kabátban, s nem épp állóhelyzetben azt sem. Káromkodásomat már nem kell tűrtőztessem reakcióul, elvégre nem a bázison vagyunk.
- Nem mintha olyan lényeges volna, de az ember hiúságát időnként egy kicsit mégiscsak legyezgeti… - fűztem hozzá az őrzők lecsökkent öregedésével kapcsolatban. Egyébként sejtettem, hogy neki sem a külső előnyök jutottak eszébe, hanem sokkal inkább a fizikai része. Az idősebbek nem csak külsőre tűntek jóval fiatalabbnak a valódi koruknál, hanem az egészségügyi és a fittségi állapotuk is jóval átlag felett volt. Én is annak örültem leginkább, hogy még sokáig élvezhetem majd a mozgással teli életet. A szépség úgyis múlandó, ahogy mondani szokták, de erre most szóban inkább nem tértem ki. Valószínűleg nem aratott volna osztatlan sikert. - Persze! Úgysem valószínű ezek után, hogy észrevennék, ha egy farkas garázdálkodna a közelükben. Úgy tippelem, hogy most annyira be lehetnek rezelve, hogy csak mennek előre. Pedig tényleg jobb lenne, ha lenne annyi eszük, és egy helyben maradnának. Nem ismerem ugyan őket, ennek ellenére egyáltalán nem lennék meglepve, ha igyekeznének maguk megoldani a helyzetet, és próbálnának visszatalálni az ösvényhez. – adtam hangot a véleményemnek. Nem tudtam, hogy ő vajon miként vélekedhet a kis párocskáról, de azért úgy sejtettem, hogy neki sem volt túl sok beléjük vetett hite. Ez jött le a megnyilvánulásaiból. - Rendben, én is így gondoltam. Csak a biztonság kedvéért tisztázni akartam, hogy egy rugóra jár-e az agyunk. – egy kurta kis mosoly végigfutott azért az arcomon, ahogyan oldalra sandítottam a Harcosra. – Igyekszem majd a lehető legközelebb letenni a gépet ahhoz, ahonnan eltűntek. Nem tudom még pontosan, hogy milyen a terep, mennyire kedvez a helikopterrel való leszállásnak, de hamarosan úgyis kiderül. Pár perc múlva odaérünk. – jelentettem be, és csak reménykedni tudtam, hogy tényleg sikerül olyan gyorsan odaérnünk. Az már egy másik probléma lesz, hogy alkalmas helyet nem egyszerű ezen a terepen találni. Ezt már előre sejtettem, de meg fogom oldani. Muszáj lesz, hogy megoldjam. - Gondolom nem vagy túlzottan aggódós típus, de azért… - tartottam pár másodpercnyi szünetet. – Ne aggódj, megtaláljuk őket! – feltett szándékom volt így tenni, és ha kellett, természetesen a mágiát is be fogom vetni. – Az után a csúcs után van a koordináták által megjelölt hely. – böktem előre az üveg felé. Nem volt túl magas a hegyvonulat, de azért nem is a környék legalacsonyabb csúcsa volt ez. – Elég fás terület, úgyhogy amint meglátok valami alkalmas tisztást, már teszem is le a gépet. Vagy előbb nézzünk körül fentről a környéken? – érdeklődtem kíváncsian. Igen, valószínűleg ez lesz a logikusabb lépés, aztán megyünk gyalog, ha úgy hozza a sors. Márpedig úgyis kénytelenek leszünk elindulni, ha meglátjuk őket esetleg. Ha nem, akkor meg pláne.
- Ha van neki, akkor mindenképpen. - vonok vállat hanyagul, s hagyom ezzel elsikkadni a témát. Hadd higgye azt, hogy nincs hiúságom, arra értettem a dolgot. Egyébként tényleg nem vagyok egy kifejezett páva, aki állandóan azzal foglalkozik hogyan néz ki vagy mit gondolnak a külsejéről, szóval még igazat is szóltam, ami ezt illeti. Bár tény, hogy a hiúság és a pojácaság nem egyenértékű, szóval ha meg ezt az oldalát lessük, akkor azért mégiscsak akad bennem is egy adag, amit lehet(ne) legyezgetni. - Elég szánalmas ezt bevallani, de egyet kell értenem. - sóhajtok fel morcosan. Elég erőteljesen elegem van a két delikvensből, s már előre biztos vagyok abban, hogy lesz ennek az egész kiruccanásnak még böjtje a katonaságon belül. Mondjuk kezdve azzal, hogy kifingatom őket egy kiképzéssel, aztán áthelyeztetem mindkettőt. Teljesen mindegy, hogy hová, csak tőlem kellően messzire legyenek. - Sajnos nem az eszükről híresek, éppen ezért kétlem, hogy lecövekelnének egy helyben és nem akarnának olyan képességeket használni magukból, melyekkel nem rendelkeznek egyáltalán. - gondolok itt a remek tájékozódási készségre, de nyilván nem kell Celestenek különösebben magyarázzam, úgyis meg fogja érteni. - Ühümm. - viszonzom a mosolyt egy kis morranással egybekötve, tőlem ez a maximális kedvesség jelen helyzetben, vagy értékeli vagy sem. Mindenesetre igen, egy rugóra járt és nem szégyellem bevallani. Tök mindegy, hogy nő-e vagy férfi, hogy harcos-e vagy mágus, részemről nem ez a fokmérője annak, hogy ki milyen személy. És ha egyetértek valakivel, akkor azt be is szoktam vallani. Kivéve akkor, ha másképpen praktikusabban szolgálja a céljaim. - Egy pásztázást megérne még a tisztás előtt. Fentről hatékonyabbak vagyunk és mintha láttam volna valamit az előbb. - mutatom az irányt, hogy merre csillant felém az a mustárszínnek vélt paca. Tényleg jobb lenne felülről meglesni, ha még ugyan arrébb nem mászott ezen szívdobbanásnyi idők alatt. Az aggodalomra pedig? Nem nagyon reagálok inkább. A végén még érzéketlen tahónak tűnnék a válaszomtól, s annak kimagyarázása nem szolgálja jelenleg a küldetés sikerét.
Kezdőlap
