Pár hete nyugisabban mozgok a városban, és már a rendőrségen is bemutatkoztam. Kibéreltem egy kis lakást, ahol tökéletesen elvagyok, és élem a kis életem. Lassan építkezem, ugyanakkor még nem jutottam azonkívül messzire, hogy tudom, Daario nem fog ellenem beszélni, mert tulajdonképpen szórakoztatja az egész helyzet. Rühellem azt a tenyérbe mászóan simlis képét. Ellenben mostanra határozottan eljutottam arra a pontra, hogy elegem van a városból, és kell a természet, szóval felkerekedtem, holnapra úgysem vagyok beosztva. Egy kis túra nem árt ismételten, egyébként sem vagyok kifejezetten városi tag. Céltalanul baktattam a fák között, igazság szerint semmi komolyabb tervem nem volt, mindösszesen annyit szerettem volna, hogy a természetben legyek, így tökéletesen helyrebillent a hangulatom, nem zaklatta az érzékeimet a városi szmog, nem kellett annyira figyelnem, hogy mit és hogyan csinálok, a városban könnyebben vegyülnek el a farkasok is, hiába, hogy a falkaszagukat már ismerem. Ismerős illatot csíptem el, s már indultam is arra, nem rohantam, nem is váltottam farkas alakra, ráértem, legalábbis én totálisan ebben a hitben voltam. Ellenben, amikor közeledtem, s megláttam, hogy a szikla szélén hazárdírozik, bevallom, megállt bennem az ütő. Igaz, hogy már évtizedek óta nem voltunk részesei egymás életének, de ettől még sosem lesz kevésbé fontos a számomra. - Dotty… – Suttogásom szárnyra kélt a szellővel, nem akartam megijeszteni, ostobaság lett volna, igaz, nem volt éppen félős kislány, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg lepottyan. Ijesztő volt, ahogy ott állt széttárt karokkal, mintha csak egy nagyobb széllökésre vágyna, ami megszabadítja minden tehertől, amit esetleg az élet rótt rá. Szerettem volna visszarántani, de egy rosszul sikerült mozdulat is elég lett volna, és lelököm. - Dotty… megtennéd, hogy beljebb jössz? – Még mindig halk voltam, s nagyon reméltem, hogy a nyugodt szavaknak lesz hatása, és nem tesz ostobaságot, mert… nem, inkább elképzelni sem akarom, mi lenne, hogyha végül leugrana, sőt, egy részem nem igazán fogadta el, fogta fel a látványt. Ő nem olyan, aki feladná, egyszerűen egyáltalán nem az a típus, nem is értem, miként lehetséges ez…
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csendesen álltam ott, miközben hagytam, hogy most a szellő legyen a legjobb barátom és körbeöleljen. Talán csak egy kis időre van szükségem és tényleg minden rendben lesz, de most ott állni és a tájban elveszni, vagy csak kizárni a külvilágot túlzottan jó volt, még akkor is túl veszélyes volt. Sose tartottam a haláltól, hiszen előbb vagy utóbb mindenkit elér. Egy perccel se élhetünk tovább, mint azt előre megírták. Ebben az egyben hittem, hogy akkor jön, amikor jönnie kell. Nem hamarabb és nem is késve. Nem hallottam a közeledő lépteket, ahogyan először az ismerős illatra, vagy energiára se figyeltem fel, de annál inkább arra, amikor meghallottam a középsőnevemet, amit oly régóta viseltem már, de mégis kevesen ismertek. Nem mozdultam meg, de szép lassan elmémbe kúszott az, hogy ki lehet a váratlan társaságom. A sors iróniája lenne, hogy pont az, akit felkerestem volna, de még se tettem azt sodorta pont ide, ebbe az eldugott kis szirthez? Az élet mindig is szeretett játszadozni az emberekkel, amikor viszont ismét megszólal, akkor kinyitom végre a szemeimet is, s sietve fordulok meg. Talán túlzottan is sietve, hiszen egy pillanatra megcsúszom, de szerencsére nem túlzottan. Idejében sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, mielőtt még nagyobb baj lehetne. Arcom vonásait pedig egyből igyekszem rendezni. Bár neki sose tudtam hazudni, így lehet kár az erőfeszítést is pazarolni erre. Végül tettem két lépést felé, de egyelőre nem állt szándékomban biztonságosabb vizekre evezni. - Attól tartasz, hogy megtenném azt a lépést? – kérdeztem meg alig halhatóan, hiszen ismert annyira, hogy nem vagyok olyan, aki csak úgy eldobná az életét. Néha megtörök, földre kerülök, de utána talpra állunk a bundásommal. – Igazán szép onnan a kilátás, egész jól be lehet látni a vidéket. Szerintem sokaknak tetszene az a látvány… – tettem még hozzá, mintha csak emiatt ácsingóztam volna ott. Aki bátor és szeret gyönyörködni a természetben… Nos, talán azok is hasonló helyekre vándorolnak néhanapján. - Örülök, hogy sikerült megegyezned a falkával. – tényleg így gondoltam, s egy halovány mosolyt is kapott a szavaim mellé. Örültem annak, hogy a falka megtűri őt ezen a vidéken. – Mi szél fújt erre téged? – fontam össze a karomat magam előtt, miközben a szellő könnyedén kapott a tincseimbe, vagy éppen a ruhámba, de most valahogy ez nem zavart. Amúgy se voltam olyan, aki állandóan a külseje miatt aggódna.
- Héhé, lassan. Ne pont te legyél, aki szakadéknak megy miattam. – Aggódom basszameg, istentelenül, érte mindig, és nem segít a helyzeten, hogy ilyeneket művel nekem, mert azt azért képes vagyok észlelni, hogy nem szándékos volt a mozdulat. Eszementség kapkodni egy sziklaszirt peremén, az isten szerelmére. Nem is igazán érzékelem, hogy felindultságomban a farkasom morgása hangzik fel a torkomból. Nem kockáztatom azonban, hogy megpróbáljam visszahúzni, a lendületem csak elsodorná, még rizikósabbá, esetleg végzetessé téve a helyzetet. - Teljesen őrült vagy. – Nyilatkozom meg ekképp, és egy részem simán kiosztaná, de már nem vagyunk olyan viszonyban, hogy jogom legyen bármilyen szinten is számon kérni arról, mit művel. - Nem olyannak ismertelek, mint aki képes lenne eldobni magától az életet, de fogalmam sincs, mi tört veled az elmúlt évtizedekben. – Cifrázhatja olyan szinten a napjainkat az élet, hogy kiforduljon valaki önmagából, és megtegyen egy ilyen megmásíthatatlan lépést. - Sokaknak, igen, csak nem onnan, ahonnan kis túlzással egy nagyobbacska szél is lefújna. – Tudom, ne magyarázzak, nem történt semmi baj, pusztán az a lényeges. Ettől még én azért nem fogom jobban érezni magam. A kilátás az utolsó, ami jelen pillanatban érdekel, tématerelésnek is gyenge, ha ugyan célja valami hasonló. - Hát még én. – Na ez sem érdekel most, de eddigre a napnál is világosabb, hogy bizony terel, ugyanakkor ismernie kell annyira, hogy tudja, nem fogom hagyni bepalizni önmagamat, elvégre, ha valamit én tudni akarok, akkor nem szokásom tágítani tőle, kiváltképp akkor, ha hasonlóképpen témaváltással próbálkozik valaki. - Nem az a kérdés, hogy engem mi szél fújt erre, hanem hogy te mit műveltél ott. Ismerlek, Dotty, jobban, mint a legtöbben… mi a baj? – Nem is a kockázatvállalásáról van itt szó, sokkal inkább arról, amit a szemében látok, arról, hogy most nem csillog úgy, ahogy megszoktam, mintha nem lenne benne élet. Valami rossz történt, s nem is akarja elmondani, de sajnos ettől még én ilyen szinten nem fogok megkönyörülni rajta, hisz eleve segíteni szeretnék, de azt csak úgy lehet, ha hagyja.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Pedig legalább valamiben különleges lennék. – pillantottam rá egy mosoly kíséretében, mintha az előbb nem majdnem az életemnek is vége lehetett volna. Amit mondtam, azt pedig egyáltalán nem gondoltam komolyan, de valahogy most nem bírtam ésszerűen gondolkozni és sorra olyat tettem, vagy mondtam, ami nem volt rám jellemző. Tényleg eljöhet az a pillanat nálunk is, amikor besokallunk?! Ha igen, akkor én most lennék abban? - Vénségemre lehetek az, nem? – pillantottam rá kérdőn, de semmi bántó nem volt a hanghordozásomban. Egy pillantást vettem a hátam mögé, mire a nyakamban lévő selyemsálat könnyedén kapta fel a szellő és vitte a messzeségbe, talán pontosan arra, amerre én is vágyom. Szavaira csak egy aprót bólintottam, hiszen valóban elegendő egyetlen egy pillanat is ahhoz, hogy az életünk felforduljon. Elegendő csak Nicholassal való találkozásra gondolni, vagy arra, hogy mennyire csúfosan is ért végett. Vagy csak arra, hogy egy álom mennyire megkavart megannyi farkast. Annyira, hogy majdnem még Ericnek is neki mentem, pedig nem akartam… - Nem lesz semmi bajom, vagy ha igen, akkor úgy kellett lenni. Én hiszek abban, ha eljön a végső pillanat, akkor akárhol lehetünk, mert úgyis megtalál. – rántottam meg a vállaimat, majd a tekintetemmel újra őt találtam meg, hiszen már a sálnak is nyoma veszett a messzeségben. Talán valaki majd megtalálja és örülni fog neki, vagy pedig örökre az erdő foglya lesz. Ki tudja. Csak bólintottam, majd kisebb habozás után tettem egy-két lépést befelé, vagyis felé, de még mindig nem mentem túl közel, hiszen nem akartam behatolni semmilyen szférájában. Amúgy se voltam olyan, aki másokat csak úgy zaklatnak, de kár lenne tagadni, hogy nem volt jó érzés látni őt, még akkor is, ha nekünk főként múltunk volt, de attól még a jelenben is fontos volt… - Fogalmam sincs mit műveltem ott, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy muszáj ott állnom és hagynom azt, hogy a szellő átjárjon magához öleljen… Én csak… - kezdtem bele, de egy pillanatra körbe pillantottam, s olyan volt, mintha csak a megfelelő szót keresnék. – hirtelen nem tudok már semmit se. Talán csak besokalltam, vagy csak nem tudom. Egyszerűen csak azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben itt… - böktem a szívemre, majd megráztam a fejemet. – Mindegy, nem akarlak ezzel untatni, zargatni, hiszen vélhetően van jobb dolgod is, mint egy vénség síralmait hallgatni. – sóhajtottam egyet, majd óvatosan pillantottam rá. Nem őt akartam megbántani, egyszerűen csak régóta nem tettem olyat, hogy valakinek a vállain sírtam volna. Azt pedig nem akartam, hogy miattam csessze el a kedvét.
- Ja, mert most tök átlagos szürke kisegér vagy, mi? – Rándult meg a szám szeglete, fogalmam sincs, mi ütött belé, de ez a legkicsinylő hozzáállás saját magához pont nem az, amit szívesen vennék jelen pillanatban, igaz, ami igaz, hogy sejtettem, valami baj van, ám egyelőre még ötletem sincs igazán, hogy mi lehet az. - Lehetsz, csak nem ennyire. Gyere már el onnan a francba is, a frászt hozod rám. – Morrantam fel, nem bírtam nézni, akkor sem, ha nem akart valójában leugrani, egy részem tudta, hogy nem tenné meg, az, amelyik ismerte, amelyik évtizedeket élt le vele, de a többi… maradjunk annyiban, hogy akadtak kétségeim. - De a te végső pillanatod ne az legyen, hogy leesel egy rohadt szikláról. – Kezdett felforrni az agyvizem attól, amit művel, és az csak még inkább zaklatottá tett, hogyha megmozdulnék, a lendületemtől vélhetőleg valóban leesne, így visszarántani sem tudom. - Na végre. – Sóhajtottam fel, amint megláttam, hogy beljebb jött, akkor már én is el mertem indulni felé, de nem sietve, szépen lassan, kell a francnak, hogy megijesszem, és megint ott legyünk, ahol a part szakad. Az meg halálosan hidegen hagy, hogy milyen szinten mászok bele az intim szférájába, ennek köztünk sosem volt igazán jelentősége, mert egyszerűen mindig több volt közöttünk… Ezért sem vagyok rest azonnal magamhoz húzni, és ölelésembe zárni, óvón, ami nem túl meglepő, lévén mindig is féltettem, ez mit sem változott az elmúlt időszakban. - Remélem, megteszem én is szellő helyett. – Sóhajtom bele a fülébe, aztán csak akkor húzódom el kissé, pusztán annyira, hogy a szemeibe nézhessek, el nem eresztem. - Mi történt, Dotty? Ki törte össze a szívedet? – A múltkor még boldog volt. Mikor engem is ideevett a fene, még azt mondta, van valakije, és szinte ragyogott. Most meg a sziklaperemen ácsorogva találom. Meglehetősen egyértelműnek tűnik a képlet, de készpénznek nem veszek semmit, viszont az tuti, hogy addig sehová sem megy, amíg nem árulja el, miből is ered ez a nagy szívfájdalma. - Nem, nincs jobb dolgom, és ne sértegess, okés? Majdnem annyi vagyok, mint te, és egyáltalán nem érzem vénnek magam. Szóval csicseregjél szépen nekem, különben kénytelen leszek addig csiklandozni, míg meg nem adod magad. – Futnak ujjaim a derekára „fenyegetőn”, és bíztam benne, hogy nem fog hülyeségekkel takarózni, mert köztünk sosem volt az probléma, miként osszuk meg egymással a lelkünk fájdalmát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- A kisegér szerintem illene rám. – pillantottam rá komolyan, pedig inkább poénnak szántam, hiszen tényleg eléggé aprócska voltam bárhonnan is nézve, vagyis az emberi alakot nézve, de vélhetően nem annak hatott, hiszen egyáltalán nem olyan volt a hangulat se, ahogyan a hangnemem se. Pedig sokkal jobb lett volna, ha úgy találkozunk, hogy mind a ketten boldogok vagyunk annyira, amennyire lehetséges. Szavai megleptek és egy pillanatra össze is rezdültem, mert nem hittem volna, hogy esetleg annak a látványa, hogy ott állok ezt váltja ki belőle. A meglepettségnek köszönhetően viszont kicsit még a lábaim is földbe gyökereztek, így érthető, hogy nem egyből mozdultam meg. - Nem fogok leesni! – szóltam vissza nem túl kedvesen, miután sikerült megtalálnom ismét a hangomat, majd pedig végül beljebb sétáltam, mert nem volt kedvem még vele is összekapni. Sose szerettem vele veszekedni, pedig korábban is volt rá példa, hogy néha egymásnak estünk apró hülyeségeken. Még akkor se, ha farkasom viszonylag még jól tűrte ezt a beszélgetést, pedig mostanság ő se volt túl könnyű eset. Talán jelenleg egészen jól hasonlítottunk ilyen téren a bestiámmal. Figyelem, ahogyan közeledik, nem húzódom el, ahogyan nem is hátrálok, viszont arról fogalmam sem volt, hogy mire készül. Persze, egy jó leszidás lehet simán kijárna a korábbi őrültségem miatt, de azt hiszem azon már túl vagyunk. Amikor pedig magához von és átölel, akkor se ellenkezem, inkább csak belebújok az ölelésébe, hiszen nem ez lenne az első alkalom, hogy eltűnök a karjai között. Egyszerűen csak túl jól eső érzés most ott lenni és végre kicsit úgy érzem, hogy valami változni kezd, mintha egy picit a lelkemben tomboló érzések képesek lennének csillapodni. - Még jobb is. – suttogom alig hallhatóan. Nem az egóját akartam simogatni, ennyire ismer, hogy nem szokásom, de ez volt az igazság. Egy védelmező és óvó ölelés néha ezernyi szónál is többet képes elérni. Valahogy még az se érdekelt, ha valaki meglát minket, csak egyszerűen el akartam felejteni rövid időre azt, aminek sikerült letörnie, még ha nem is akartam hagyni. – Mindig is nyitott könyv leszek előtted, igaz? – kérdeztem vissza pontosan annyira, hogy meghallja, de amúgy nem törtem magam azon, hogy túl hangos legyek. Nem sokszor hagytam azt, hogy valaki úgy ismerjem, ahogyan ő. Az itteniek előtt is voltak titkaim, nem avattam be mindenbe a társaimat, ahogyan a nevem egy darabkája is a legtöbbek előtt titok volt, de valahogy sose bántam meg azt, hogy őt egykoron közel engedtem magamhoz. Ha újra a múltban találnám magam, akkor saját magamnak is azt tanácsolnám, hogy engedjem be az életembe, mert remek személlyel leszek gazdagabb. - Hééé, ez nem fair… - szólaltam meg egy kisebb kuncogás közepette, hiszen tényleg eléggé csiklandós voltam és játékosan megpróbáltam eltolni azt a kezét, amelyikkel a derekamnál garázdálkodott. – Csak ami szépnek indult, annak végül nem túl szép vége lett. Az egyik falkataggal alkottunk egy párt, de amilyen hirtelen magával ragadott az érzés, olyan hirtelen is lett vége. – rántottam meg a vállaimat. – Jól leszek, csak időre van szükségem. Talán vénségemre se tanultam, hogy tündérmesék nem léteznek, ahogyan a szerelemben se létezik az első pillantásra dolog. Túl szép lett volna az, hogy örökké tartson, de néha el kell engedni azokat, akik el akarnak menni...– tettem még hozzá, majd a fejemet a mellkasának döntöttem, hacsak el nem lépett onnan.
- Hát hogyne, kisegér. Akkor én maga vagyok a nagy átlátszó semmi. – Egyelőre nem tudom hová tenni, mi lehet úgy egész konkrétan a baja, meglehetősen jól ismerem, és ilyennek még nem láttam. Az nem újdonság, hogy nem értem, miért tesz valamit, de az csöppet sem volt megszokott a részéről, hogy ennyire lebecsüli önmagát. Élete virágában lévő gyönyörű nőről van szó, aki megannyi területén tehetséges az életnek. Erre tessék. Még ennyi évvel a hátam mögött sem vagyok képes érteni a nőket. - Oké, de légy szíves innen ne ess le. – Mutatok magam elé, innen mégiscsak biztonságosabb lenne úgy nagyjából… minden? Egyelőre azonban kénytelen vagyok várni, hogy magától lépjen, ha nem teszi meg, akkor majd felülbírálom önmagam, és csinálok valami őrültséget. Nem szeretném megtenni, de néha drasztikus lépésekre kell elszánnunk magunkat, talán most is ez lesz a helyzet. Szerencsére azonban megindul végül, s így teszek én is, van az a pont, amikor már csak akkor érzek valakit biztonságban, ha én gondoskodom róla, most el is értünk ide. Nem vagyok az apja, már a férfi sem az oldalán, de fontos nekem, és ez sosem lesz másként, így számomra természetes az aggodalmam az irányába. - Na ugye. – Vigyorodom el, nem mintha kétségeim lettek volna ezen tény felől, közel sem, de azért jól esik ilyesmit hallani még a magamfajtának is. Arra azért ügyelnem kéne, hogy annyira ne időzzek sokat a társaságában, mert Dario képes elkezdeni gecizni vele, ha megérzi rajta a szagomat több ízben is. Ennek nem szeretném kitenni, láthatólag van ezenkívül is éppen elég baja. - Olyasmi, de ne csodálkozz, sok időt töltöttünk együtt. – Normális ez ilyen esetben, ami engem illet, ő volt az, aki mellett a legtovább húztam, és vélhetőleg örökké az lesz, hisz Calához már soha az életben nem mehetek haza, akkor sem tenném, hogyha megszűnne Dario fenyegetése. Már nincs értelme. - Mikor voltam én fair? – Nem szűnik arcomról a mosoly, noha nem is kifejezetten igaz, hogy ne lennék fair bármilyen tekintetben, de ez pont olyan helyzet, amikor illik kihasználni az elveszett kisasszony gyengeségét némi léleksimogató kacagtatás céljából. - Mármint, elmúlt az érzés? Csak úgy? Benne vagy benned? Vagy mindkettőtökben? Ne vonogasd már a vállad, halál biztos, hogy kikészültél a dologtól, szóval biztosan nem olyan érdektelen téma a számodra. – Arról lehet szó, hogy nem akar róla beszélni, de azért ez nem ennyire egyszerű, valakivel meg kell ossza, különben becsavarodik. Lehet, már nem én vagyok erre a megfelelő személy, tudomásul is venném, csak leljen valakit. - Szóval ő akart elmenni. Fogalma sincs, mit veszített, de ha ilyen hülye, meg sem érdemelt. – Nyilván magát hibáztatja, kinézem belőle, csakhogy ez mindig két emberen múlik, mi is sokat marakodtunk, de mégis évtizedekig éltünk együtt. Egy kapcsolatért tenni kell, magától nem hullik az ölünkbe az örökkön-örökké…
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Nem is tudtam, hogy már be lehet szerezni Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét. – próbáltam játékosra venni a dolgokat, de inkább hathatott ironikusan, pedig eléggé távol állt tőlem az a dolog. Viszont, ha nincs az ember a helyzet magaslatán, akkor megesik, hogy úgy fogalmaz, ahogyan nem akarna, vagy olyat mond, amit nem is gondolt egyáltalán komolyan, illetve akkor a legrosszabb, ha a másik fél sincs jól és félreérti, vagy éppen a lelkére veszi azt, amit nem is annak szánunk. Vele pedig nagyon nem akartam összekapni. Csak sóhajtottam egyet, de nem mondtam semmit se, hiszen miért kellett volna? Jó volt ott kint, meg amúgy se túlzottan érdekelt az, hogy esetleg bajom eshet. Éltem már eleget, ahogyan sok borzalmat is láttam, így érthető, hogy annyira a halál gondolata már nem tudott megrémíteni. Mármint nem mondtam volna azt, hogy alig éltem már, de azért könnyedén se sétáltam volna a halálangyalának a karjai közé se, hiszen sose voltam öngyilkos jelölt. Már csak az kellene, ennyire még nem mentek el otthonról. Végül mielőtt neki kellene cselekedni teljesen, én is közelebb lépek, hogy végül kicsit a világ káoszával szemben egymástól kapjunk egy kis erőt, támogatást. - Ha nem lenne füled, akkor még a végén körbe mosolyognád a fejedet. – szólaltam meg kissé bolondozva, hiszen kicsivel jobb volt a hangulat már is, de azért nem mondanám tökéletesnek. Fura, hogy ennyire hatással volt rám az egész, de talán nem meglepő, hiszen sose engedtem közel senkit se, most megtettem és lám mi lett a vége… - Ez igaz. – értettem vele, hiszen eléggé sok időt töltöttünk el egymás társaságában. Megismertük a másik rosszabbik oldalát is, már ha egyáltalán volt olyanunk nekünk, hiszen lehet, hogy bizonyos dolgok esetleg bosszantottak minket, de attól még mindig valami fura erő a múltban összetartott minket, ahogyan az elválás se volt éppen túl könnyű, de egyszer mindenkinek az útjai elválnak, aztán pedig a sors játékán múlik, hogy valaha találkoznak-e. Annak pedig örültem, hogy boldog volt korábban és annak is, hogy lett családja, még ha a múltkori beszélgetés során nem is merültünk el annyira benne. Legalább megkapta az élettől azt, amit nagyon is megérdemelt. - Jogos kérdés, ehhez lehet egy kisebb időt kérek… - csatlakoztam a játékosságához, mert nem akartam örökké agyalni, vagy szomorú lenni és a szomorúságra talán a legjobb gyógymód a vidámság. - Ez nem annyira egyszerű, meg emiatt miért lenne hülye? Nem vagyok egy főnyeremény, de azért köszi… - sóhajtottam egy újabbat, majd tettem hátrafelé egy lépést, hogy utána picit a messzeségbe nézzek. – Én vetettem fel, hogy legyen vége, míg végül közösen döntöttünk amellett, hogy vége lesz... Ami nem megy, arra azt mondják, hogy nem kell erőltetni, nem? – kérdeztem meg költőien, hiszen biztosan most még inkább furább lehet a helyzet, hogy én dobtam fel ötletnek. Főleg, hogy normálisan meg se bírom magyarázni. – Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet szavakba önteni, mert csak egyszerűen érzed, hogy nem jó az úgy, ahogyan vagy. Még ha szar is utána rövid ideig, mert fontos volt az a személy számodra. Talán csak az bánt, hogy meg se próbálta megakadályozni azt, hogy így történjenek a dolgok, de idővel mindig jobb lesz… - ha esetleg mellém sétált, akkor csak az oldalammal dőltem neki és a fejemet megtámasztottam a felkarján – amilyen tökmag vagyok úgyse érnék el a válláig -, ha pedig maradt ott, ahol eddig állt, akkor csak hátrapillantottam rá, amolyan arccal – hogy ez van, ezt kell elfogadni. -
- Igen, és köszi, remekül érzem magam így is. – Vigyorogva, látszat boldogan, problémák nélkül. Egyébként a boldogságom már rég elszállt, csupán az emlékeimben őrzöm, de különösképpen nem vágyom firtatni a dolgot, minek is tenném, mondhatjuk, hogy az élet úgy szép, ha zajlik, csak éppen néha ebből is sok. Ahogy látom, most Dotty is valami hasonló szinten lehet, és totál megérte, hogy maga alá zuhant, de attól még pocsék érzés így látni, nem ilyennek ismertem meg soha. A szerelem épp oly sötét verem is lehet, mint amekkora magasságokba képes emelni bennünket. - Miénk a világ ideje, de azért azelőtt válaszolj, hogy hajlott hátú vén csontok lennénk. – Rándul mosolyra szám szeglete, mi tagadás, egyre közelebbinek érzem azt a percet, amikor eljutunk oda, hogy már nem az erőnk az, ami fémjelez bennünket, hanem elménk hathatóssága. Furcsa érzés, de nem zavar, a mi fajtánkkal mondhatni ez jár, megöregedni lehet büszkén is, én így tervezem, de mindezek előtt még vár rám pár megoldásra váró probléma. - Mert nem tudja értékelni azt, ami az orra előtt van. Ez kérlek merő ostobaság. Miért is beszélsz ilyen lekicsinylően magadról? Az egy dolog, hogy egy nőnek nem feltétlenül áll jól, ha sokat képzel magáról, de az egészséges önbizalom nem árt. – Azt hiszem, férfiaggyal akkor sem érteném meg a nők lelkét, ha életem minden napját azzal töltöttem volna, hogy kielemezzem őket. Menni akar, hát engedem, bár túlzottan nem esik jól, hogy kibújik az ölelésből. - Arra azt mondják, igen. – Alig árnyalja mosoly vonásaimat, lévén emlékszem, hogy az sem volt egyszerű, mikor mi búcsúztunk egymástól. Vajon akkor is így érezte magát? Nem szeretném elképzelni, mondhatni, fáj a lelkemnek az érzés, mert akiket szeretünk, azok fájdalma mindig sokkalta nagyobb jelentőséggel bír. - Szóval most férfi nyelvre egyszerűsítve az a bajod, hogy nem mondott neked ellent, és sulykolta, hogy ne vessetek véget neki? Tudod, mi férfiak sokszor lényegesen egyszerűbben működünk, és szokásunk engedni elmenni azt, aki menni akar. Lehet, hogy nem tett eleget érted, kettőtökért, nem értékelt eléggé, de az a helyzet, kislány, hogy rohadt melós dolog egy kapcsolat, és ezt te is nagyon jól tudod. Két percig nem lettünk volna együtt, ha akkor így álltál volna hozzá a dolgokhoz. – Megfutamodás szaga van, ugyanakkor nyilván nem látom még az egész képet, így nehéz reálisan látni. Ami meg kettőnket illet, a magunk szép kis vitái mindig megvoltak, bár én képes voltam ezeket arra használni, hogy még tüzesebben szikrázzon közöttünk a levegő. Meg hát, szerettem. Nem a farkas kötődő hevével, de egy férfi szerelmével kétségkívül igen. - Ugyanakkor, vagy olyan idős és tapasztalt, hogy tudd, mikor nem érdemes egy kapcsolatba energiát ölnöd, amennyiben ez a helyzet, akkor kár sokáig bánkódni rajta. – Odaléptem mellé, s ha dőlt, hát megtartottam, ha kellett, a karjaimmal is, nem akartam, hogy hanyatt vágódjon, még akkor sem, ha ennél azért ő jóval ügyesebb. - Gyászold ki magad, aztán lépj tovább. – Tanácsolhatnék ennél jobbat? Aligha, én ezt tettem, noha a mai napig képes volnék szeretni a feleségemet, noha könnyen lehet, hogy ő már réges-régen tovább lépett, s ha így van, nagyon jól tette.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Miért? Netán akkor már nem hallgatnád a dér hajú hölgyemény szavait? – kérdeztem vissza kicsit már kevésbé rosszkedvűen, hiszen tény, hogy a bolondozásaival sikerült azért kicsit kirángatnia abból a melankóliából, ahova az élet sodort. Ha jelenleg nem is hosszabb időre, de néha egy-egy percre biztosan sikerült. Tényleg nem értettem, hogy miként keveredhettem ilyen helyzetbe, hiszen igyekeztem óvatos lenni és nem hagyni azt, hogy csak úgy hasonló helyzetbe keveredjek, mint az elmúlt századok alatt esetleg már keveredtem, de talán igaz a mondás, hogy sok esetben az ember saját hibáiból se tanul. - Sose voltam egy önbizalom túltengéses egyed, vagyis kivéve, ha a farkasomról van szó. Ő aztán szerintem semmi ilyenben se szenved. – szólaltam meg egy kisebb nevetés keretében, hiszen aki már találkozott a farkasommal kicsit rosszabb pillanatban, az pontosan tudja, hogy őt nem kell félteni. Én a szelíd, ő a vad, de mégis valahogyan tökéletesen kiegészítjük egymást és bármennyire is nehéz néha mostanság az álom óta, attól még sose cserélném el. Nem csak azért, mert olyan régóta velem van már, hanem azért is, mert minden nehézség ellenére szeretem a farkasomat. Különbözünk, de pont ettől vagyunk egy egészek, legalábbis én így látom a dolgot. Csendesen hallgatom azt, amit mond, miközben a tájat fürkészem, mintha csak valamit meg akarnék mindenképpen a távolban találni. Talán csak egy helyet, ahova tovább sodorhatna az élet, de annyi ismerős van ebben a városban, ahogyan számomra fontos emberek is, így talán nem is tudnék már csak úgy elsétálni, ahogyan sose voltam képes rá, ha volt olyan, aki miatt a távozás túl nehéz lett volna. Eleinte egy aprót bólintok. - Pontosan tudom, de talán ettől másabb, te harcoltál, ahogyan én is egykoron. Itt pedig talán senki se harcolt, pedig talán kellett volna, viszont talán ez is csak azt mutatja, hogy hónapokkal ezelőtt túl naiv voltam. – rántottam meg kicsit félszegen a vállaimat, hiszen ki tudja. A múltba már amúgy se lehet visszamenni, még hónapokat se. Legalább rövid ideig szép volt, még ha nem is járt nekünk hosszabb idő Nichoval. Azt pedig, ami köztem és Elijah között volt egykoron nem akartam felemlegetni se, nem azért, mert ne fűzött volna sok szép és boldog emlék ahhoz az időszakhoz, hanem amiatt, mert vélhetően mind a kettőnkben akár feltéphetett volna sebeket. Ki tudja, hogy miként éltük meg egykoron az elválást, meg igazából azon se lehet már választani. – Még mindig túl bölcs vagy, nem mondták még neked? – pillantottam rá egy halovány mosollyal, hogy utána, amikor mellém ért akkor a fejemet a kezének hajtsam. Igen, ez szokott úgy kinézni normál esetben, hogy a lány a fiúvállának hajtja a fejét, már ha az egyik nem éppen óriás, miközben a másik meg törpék közé beillene. Biztosan furán festhettünk ki, de valahogy nem érdekelt túlzottan az, hogy ki mit gondolhat rólunk, ha most látna. Ők nem ismerik a múltunkat, ahogyan a jelenünket se. – S van valami tipp, hogy miként kellene tovább sétálni? Valami módszer, amivel ki lehet rángatni az embert ebből a dologból? - nem akartam tovább szomorkodni, elég volt ennyi idő, hiszen muszáj a feladataimat is ellátni. Muszáj csak egyszerűen kisétálnom ebből az állapotból és hátha neki van valami őrült ötlete erre. Tudja, hogy előbb vagy utóbb még a legextrémebb dolgokra is be tudom adni a derekamat. Főleg, ha ő győzködött.
- A te szavaidat mindig meghallgatnám. – Tény. Dario árulása óta sokkal inkább értékelem azokat, akik sosem tettek hasonlót velem, és akadnak olyanok szép számmal, akiknek illenék meghálálnom a ténykedésüket. Igaz, manapság már a legtöbbektől igyekszem elhatárolódni, nem akarnám, hogy miattam bajba kerüljenek, vagy hogy Dario megtudja, érdekel-e igazán bárki is. Jobb Dottynak is, ha túl sokat nem lógunk együtt, bár falkatagnak tán csak nem ártana, igaz, aki két évszázadot bírt várni a bosszújára, attól minden kitelik. - Igen, és én sosem értettem, hogy miért nem, hisz gyönyörű, értelmes nő vagy, de tudom, nektek nőknek aztán hiába magyaráz az ember, abszolút esélytelen, hogy elhiggyetek bármit is. A farkasod legalább ellensúlyozza a csacskaságodat. – Kacsintottam rá, nem megbántani akartam, egyszerűen csak ilyen szempontból életem utolsó napjáig sem fogom megérteni a nőket. Részemről felettébb érthetetlen, hogy miért viselkednek úgy, ahogyan azt teszik, és miért nem képesek olyannak látni magukat, amilyenek. Értelemszerű azonban, hogy mi férfiak éppen olyan érthetetlenek vagyunk a számukra. - Nem naivitás remélni, hogy még kijár neked az ilyesmi. Egyszerűen csak nem a megfelelő emberre bíztad a szívedet. – Azt mindketten tudjuk, hogy én sem voltam neki az, szerettem, amennyire akkor képes voltam rá, a mai napig így van, de a farkasomnak nem volt a másik fele, így sajnos, nem sajnos, idővel úgyis elváltak volna az útjaink, s hiszem, hogy így sokkal fájdalom mentesebb volt, mintha mások csalnak tévútra bennünket. - Látod, hiába vagyok bölcs, sok dolgot mégsem láttam előre, olyan dolgokat, amik tisztességesen keresztbe tettek nekem. Hiába látom jól az esetek nagy részében a világot, engem is képesek elvakítani az érzések, a hit egy másik emberben. – Szar ügy. Nem mondhatom el neki, mi történt, mert bajba sodornám vele, és ez nem célom, jobb neki a békés tudatlanságban. Annyit azonban tudhat, hogy valami erőteljesen félrement az életem folyását illetően, ezt nem is tagadnám, de részletezni senkinek sem fogom. Lepillantottam a Törpillámra, egy része mindig az enyém lesz, és igaz ez fordítva is, de történetünk azon részére már pont került rég, most új fejezetet nyitottunk, és ebben másfajta érzések kaptak helyet, de ha valamire, hát barátra most mindennél nagyobb szükségem van. - Nézd a jó oldalát, nem valaki más választott szét benneteket. Megbeszéltétek, hogy te jobbra, ő balra. Az idő majd megoldja. Addig meg… legyél olyanokkal, akiket kedvelsz, csinálj olyan dolgokat, amiket szeretsz, de mellette esetleg nem ment. Magaddal foglalkozz elsősorban egy kicsit, most nem is árt, emlékszem, a múltkor mennyire ketté akarta harapni a farkasod. – Nem kioktatni akarom, nagylány már, de azt tudjuk, hogy minden képességünk fejleszthető, kell lennie megoldásnak arra, hogy uralkodjon önmagán úgy, mint régebben. - Nem tudom, milyen az életed a falkán belül, s kívül, miket csinálsz mostanában, mi az, ami örömmel tölt el, de azért azt tudd, hogy itt vagyok, és bármiben segítek, amiben csak tudok.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ohh, csak egyszer ezt meg ne cáfoljam… - pillantottam rá egy féloldalas mosoly keretében, hiszen köztudott tény, hogy a nők eléggé sokat tudnak beszélni, meg szeretnek néha fejfosást is tartani. Lehet, hogy már nem tartozunk úgy össze, ahogyan egykoron, de attól még egy fajta kapocs, kötelék határozottan továbbra is jelen volt. Fontosak voltunk és leszünk is mindig egymás számára, így érthető, ha az érdekét szolgálná, akkor tök simán próbálnék rá hatni szavakkal, vagy lehet éppen a vénségem előnyeit is, mert nem akarom azt, hogy egyszer talán a vesztébe rohanjon. Amíg tehetem, addig úgyis megóvnám, talán emiatt hülye vagy fura, ki tudja, de akik számomra fontosak azokat habozás nélkül megvédenék, ahogyan még egy-két személyt a városban. - Mindenkinek kell valami hiba, azt hiszem nálam ez az egyik, vagy csak túl régi korban nevelkedtem. – utaltam arra, hogy akkoriban azért még másabbak voltak a szokások, a nézetek ilyen téren is. Így talán nem is annyira csoda, ahogyan egykoron se volt kellemes állapotosként egyedül maradni, az emberek pillantásának kitéve, de valahogy még se érdekelt. A lányom születése egyik legjobb pillanata volt az életemnek, azt meg a mai napig nem tudom, hogy valaha úgy igazán megbocsájtottam-e a nővéremnek az, ami történt. Persze, el is szökhettem volna vele, de akkoriban nem lett volna olyan könnyű megélnünk, ahogyan azt se lettem volna képes elviselni, ha csak egyszerűen elveszi tőlem a testvérem. Emlékszem minden apró rezdülésére arról az estéről, amikor lemondtam róla és világgá mentem, ahogyan igazán érdekes látni azt, hogy milyenné érett, változott mostanra, hiszen itt van a falkában, de erről a titokról szinte senki se tud. - Vagy csak valakinek kijár, míg valakinek nem. – nem akartam ebbe jobban belemenni, hiszen nem akartam a múlt rosszabb pillanatait is fel-felhozni, mert semmi értelme nem lett volna, de eddig életem során 4 férfit engedtem igazán közel magamhoz, de mind a négyet elveszítettem. Még akkor is, ha hárman ebből a mai napig nagyon is élnek, hiszen a tényen nem változtat. - Mindig is úgy tartották, hogy a hit és a bizalom talán az egyik legfurcsább emberi tényező. Akár akarjuk, akár nem sokszor csak megtörténik, míg végül meg nem égetjük magunkat. Nem tudom, hogy ki árthatott neked, de sajnálom. – a tekintetem pedig őszinteségről árulkodott, mert tényleg sajnáltam, hogy valaki eljátszotta a bizalmát, de szerintem ennyi évszázad alatt mindannyian megtapasztaljuk ezt. Sőt, néha még sok évszázad se kell, hiszen egyik pillanatban a kezedet kérik meg, a következőben pedig egyedül maradsz egy gyermekkel, amelyik a szíved alatt növekszik és közben remélsz, pedig érzed, hogy talán hiába. Viszont a sok viszontagság ellenére is örülök, hogy még volt lehetőségem megízlelni az anyaság örömeit, még akkor is, ha nem éppen hosszú időre, de ez egy olyan csoda, amit a legtöbb nőnek át kellene élnie, de ha farkassá válunk, akkor ilyen értelemben teljesen képtelenség lesz… - Hmm, ez még mindig így van, csak egész jól megtanultam leplezni, vagy elkerülni az olyan helyzeteket, amennyire csak lehetséges… Pihenni meg és csak magammal fogalmazni meg…. nos, ezen a vidéken ilyen nem túlzottan létezik. Mondhatni képtelenség. – sóhajtottam egyet, majd a pillantásomat elfordítottam és ismét a messzeségbe pillantottam. Voltak olyan dolgok, személyek az életemből, akinek a hiánya olykor olykor még inkább megjelent, ahogyan most is, pedig tudom, hogy soha többé nem láthatom őket. - Ha csak túrázni akarnék menni, vagy szórakozni, akkor eljönnél velem? – fordítottam vissza a fejemet és kíváncsian pillantottam fel rá. Vehette akár már most is kérésnek, hiszen a pillantásom elárulta könnyedén, hogy talán szívesebben tölteném vele az időmet, mint bármelyik másik falkás társammal.
- Határok mindig vannak, ez tény és való, de attól még tartom, amit mondtam. – nyilván nagyon jól tudja, miként feszítheti túl a húrt az esetemben, és képes lenne úgy csavarni a dolgokat, hogy kiakasszon, alapvetően nem lehetetlenség elérni nálam az ilyesmit. Attól még, ha egymás közelében élnénk aggastyánokként is, akkor bizony meghallgatnám minden további nélkül. Most is azt teszem, holott rengeteg év kimaradt a közös történetünkből, de úgy hiszem, ez így van jól, hisz benne még sosem csalódtam. - A túl régi kornak semmi köze az önbizalomhoz. Szerintem legalábbis, de tény, hogy senki sem lehet hibátlan, és inkább túlontúl szerény legyen valaki, mint mondjuk elbizakodott, esetleg ostoba. – Egyeseknek jól áll, ha nem gondolnak sokat magukról, és szerintem Dotty is közéjük tartozik, noha tényleg soha nem fogom megérteni, miért van ez benne, hiszen valljuk be, nincs miért kevesebbnek éreznie magát bárki másnál. - Ez hülyeség. Ha valakinek kijár, az te vagy. Egyébként meg, a szerelemnek is vannak különböző fokozatai, a mi korunkban talán már az is elég, ha valaki képes megmozgatni a lelkünket. Az tény, hogy értelmetlen a szívünket teljes egészében megmozgató csodára várni, mert azon már jó eséllyel túl vagyunk. – Ellenben lehet többször hasonló intenzitással szeretni, velem így volt, Dotty után sosem gondoltam volna arra, hogy lesz még valaki, de Cala mégis jött, és magával sodort. Talán vele is lesz még így, csak épp nem kell kergetni a képét, egyszer majd bekopogtat, ha nem vár rá. Ő azért közel sem olyan gyenge nőstény szerintem, aki férfiak nélkül ne boldogulna. - Köszönöm. Ami engem illet, úgy megégettem magam, hogy már közel sem vagyok olyan nyitott a külvilág felé, mint régen voltam. Sajnos így alakult, kész szerencse, hogy akadnak régi, bizalmi kapcsolataim. – Példának okáért ő is. Amennyiben nem lennének ilyen emberek az életembe, attól tartok, meglehetősen nehéz lenne minden egyes nap felkelnem és tovább csinálnom, de még én is beláttam a csökönyös fejemmel, hogy közel sem vesztettem el mindenkit, akadnak olyanok, akikhez fordulhatok, és ennek őszintén örülök. Beszélnem azonban nem lehet a velem történtekről, nem akarom belevonni, abból jó nem sülne ki, még csak gondolatban sem próbálnám meg a falkája ellen hangolni. - Képtelenség a farkasoddal foglalkozni ebben az állapotban? Bocs, ha ezt mondom, de idióták vannak a falkád élén, ha ezt nem engedélyezik. Néha egy-egy kósza vadászat is rettenetesen sokat nyomhat a latba. – Mindenképpen lecsillapítja a háborgó farkast, ami rengeteget számít, de ezt szerintem nem kell neki magyaráznom, miként senkinek sem kellene, aki vérfarkassá vált, legyen bármilyen idős vagy épp fiatal. - Természetesen, addig mindenképp, amíg megtűrnek erre, ha meg rosszul alakulna, majd valahogy megoldjuk. – Nem szándékozom távol maradni tőle, az ittlétem valódi céljától megkímélem, de a személyemtől sajnos nem tudom, ahhoz túlságosan fontos nekem, és vagyok ennyire önző. - Esetleg most is vágysz valami hasonlóra? – A túrázás adott volna, noha nekünk nem akadály semmilyen útvonal, de részemről az is rendben van, meg persze akkor sem fogok megfutamodni, ha épp a szórakozást választja. A lényeg az, hogy ő jobban érezze magát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Talán nem is a kornak van, hanem a korszellemének, vagy annak, amilyen családban nőttünk fel, vagy milyen neveltetést kaptunk. – rántottam meg a vállaimat, mert nem akartam túl részletezni a dolgokat. Emberként se voltam olyan, mint a nővérem. Nem voltam sose törtető, vagy olyan, aki másokra akarja erőltetni a véleményét, a tetteit és hasonlóak. Tudtam, hogy milyen érzés az, amikor kényszerítenek valamire, amikor gyenge vagy nemet mondani, vagy éppen elvenni valakinek az életét, de ez már a múlt és az elmúlt 300 év formált ilyenné, így mindegy is. - Igazán köszönöm a kedves szavakat, de megvagyok így is. Egyszerűen csak idő kell, nem könnyű csak úgy tovább sétálni, amikor szinte minden egyes nap látod azt, aki nem olyan régen megmozgatta a kis ketyerédet. – mosolyodom el barátságosan, hiszen lesz majd jobb is. Magam is tudom, hiszen mindegy volt, hogy ki mennyire hiányzott, idővel, az évek haladtával könnyebb lesz. Nekünk is részben talán azért ennyi könnyű, mert mi évtizedekkel ezelőtt vettünk búcsút egymástól, nem pedig pár hete, vagy magam sem tudom. Amúgy se emiatt dobnám el az életemet, egyszerűen csak időre volt szükségem és arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Meg persze a társaság is igazán jól jött, hiszen mindig fontos lesz Eric számomra és mindig örülni fogok a társaságának. - Mindenki megégeti magát Eric, néha jobban, néha csak éppen hogy. Sokszor sérülünk ennyi év alatt, elárulnak, kihasználnak azok, akikben bízunk, de mindig is lesznek olyanok, akik gyógyírt vihetnek ezekre a sebekre, ha engeded. – pillantottam rá komolyan, mert tényleg így volt. Tudom, hogy nehéz megbízni, másokban. Főleg, ha esetleg olyan élt vissza a bizalmunkkal, vagy olyan fordít egyszer csak hátat nekünk, akiben eddig megbíztuk. Sokszor csak egy érthetetlen kérdés marad utána, hogy miért, hiszen legtöbb esetben nem látjuk az okát se, hogy az illető miért sétált el egyszer csak. - Remélem nincs semmi komolyabb baj. – pillantottam rá végül aggódva, hiszen fontos számomra és ez sose fog változni. Magam sem tudom, egyszerűen csak volt egy ilyen megérzésem, mintha valami nyomná a szívét, de valószínűleg ezt se mondja el nekem, ahogyan első találkozásunkkor se faggathattam ki őt. Részben ez kicsit bántott, de másrészről azért meg is értem. A kijelentésére csak elnevetem magam és megrázom a fejemet is. – Sose kellett félteni amiatt, hogy esetleg véka alá rejtenéd a véleményedet. Csak annyit mondok, hogy ez már nem az a falka, amit egykoron ismertünk. – ezzel szinte semmit se árulok el, maximum annyit, hogy részben egyetértek vele, de sose voltam az, aki a vezetésbe beleütné az orrát. Amíg nem akarnak olyannak ártani, aki fontos számomra, addig nem kell amiatt se aggódni, hogy esetleg ostobaságot csinálnék. A falka is a családom, de vannak olyanok, akiket jobban annak tartok és még talán a falkáért se áldoznám már fel őket. Mindenki változik, ahogyan az otthonunk, úgy talán mi is vele együtt. - Ha egyszer nem tűrnének meg, akkor szöktess meg, vagy valahogy téríts észhez, hogy menjek én is, mert akkor már nagyon nem az a hely lesz, amit otthonomnak neveznék. – és nem csak miatta, hanem amiatt is, mert kóborokban inkább az újabb falkatagot láttam részben, mintsem csak idegeneket, akiket nem kellene ezen a vidéken megtűrni. – Másrészt meg örülök annak, hogy csak úgy nem mondanál le rólam. – mosolyodom el, majd játékosan megbököm a mellkasát, hiszen az még mondhatni egészen elérhető magasságban van számomra. – Igen, most is azt hiszem mennék, de hogy hova vagy merre pontosan magam sem tudom. – szólaltam meg egy kisebb töprengés után. – Van esetleg már valami kedvenc helyed? – kérdeztem meg kíváncsian, ha igen, akkor egyértelmű volt, hogy abba az irányba menjünk, ha nem, akkor csak körbe pillantottam és az egyik irányba elindultam, ami a Laktól is egyre távolabb vezetett. - Nem fogod elárulni a valódi okát annak, hogy miért vagy itt, igaz? – törtem meg végül óvatosan a csendet. Muszáj tudnom, hogy tényleg nem mondaná-e, mert akkor nem fog más maradni, mint az aggódás. És most nem a véletlen találkozásunkra gondoltam, hanem amiatt, hogy miért is jött a városba.
- Annak inkább. – Bólintok rá, noha esetemben már rég nincs sehol az a riadt, kiszolgáltatott kisfiú, aki a földeket túrta, és minden falatért megküzdött, néha vérrel fizetett. Örökké hálás leszek a Teremtőmnek azért, hogy kiragadott onnan, és kölykévé fogadott. Sajnálom, hogy már réges-régen halott, de nincs mit tennem, az élet rendje mondhatni, mi is elmúlunk egyszer, ő pedig szép kort ért meg. - Ezt tökéletesen megértem, az idő sokszor megoldás, még akkor is, ha sok álmatlan éjszaka vezet a felejtésig. – Az enyém még mindig nem jött el, és kezdek kételkedni benne, hogy valaha valóban magam mögött tudom hagyni az elorozott családomat. Nemes egyszerűséggel esélytelennek látom, én nem azért hagytam el őket, mert így akartam, mert már nem szerettem őket, a mai napig rajongok a feleségemért és a gyermekeinkért. - Ha nem engedném, nem beszélnék senkivel a múltamból, veled sem. Szóval ne aggódj, ezzel én magam is tökéletesen tisztában vagyok. – Van, amit nem mondhatok el, de azt sem azért teszem, mert nem szeretném vele megosztani, sokkal inkább azért, mert veszélybe sodornám vele, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem fogom bajba keverni. - Még nincs, de nem elképzelhetetlen, hogy lesz. Szóval, azon ne lepődj meg, ha felmerül majd a nevem a későbbiekben. – Igaz, azt még nem sikerült eldöntenem, hogy mit szeretnék, esetlegesen csatlakozni, vagy inkább kívülről intézni a dolgokat, majd az idő eldönti, én aztán bőven ráérek. Közel sem fogom elsietni, Dario is kivárta a sorát, én is megtehetem, lévén vesztenivalóm már nincs. - Nem, valóban nem kell félteni, és rohadt szomorú, hogy ez már nem az a falka. Miért? Mégis mi történt, hogy ennyire megváltozott? – Ötletem nincs, bár az összeolvadásról már hallottam, az sok mindennek lehet a gyökere, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy csupán erről van szó. Kétszáz év rohadt nagy idő, ha itt maradtam volna, már esélyesen rég atanerkké verekszem magam, de nem dédelgettem ilyen álmokat. - Komolyan? Majd szólok, de szerintem te is tudni fogod, hogyha nem állnak majd barátságosan a kóborokkal. Ez csak a falkádon múlik, én mintagyerek vagyok, rohadtul igyekszem nem rálépni senki tyúkszemére, de nem biztos, hogy ennyi elég lesz. – Egy falkában pillanatok alatt változhatnak a dolgok, elég egy vezetőváltás, volt már benne részem. Az egyik tárt karokkal fogad kóborként, a másik kipattint a városból. Ez mindig benne van a pakliban. - Hogy is tenném? Halálom napjáig fontos része leszel az életemnek. – Már nem szerelemmel szeretem, mert a szívemet Sydneyben hagytam, de attól még mérhetetelenül sokat jelent nekem, és ez nem fog megváltozni. Lehet, hogy egy barom vagyok, de róla még annyira sem feltételezném, hogy ártson nekem, mint Darioról. Pedig őt bántottam, mert végül elhagytam, bár nem akartam, a körülmények voltak rettentő rosszak, de már nincs mit tenni, ez a vonat mondhatni elment, de nagyon bízom benne, hogy egyszer Dotty is meg fogja találni azt, aki soha, semmilyen körülmények között nem fordítana hátat neki, komolyan gondolom, hogy megérdemelné. - Nem mondhatnám, tekintettel arra, hogy még szinte csak az erdőben tébláboltam, de a folyók torkolatát szeretem, ott minden van, ami egy farkas megnyugvásához kell, szerintem legalábbis. – Gondolom, járt arra, elvégre nem két perce él itt. Szóval, hogyha ennyire ráért, akkor részemről mehettünk is, nekem nem volt más dolgom erre, mint őt megtalálni. - Ha nem rángatnálak bajba vele, megtenném, de sajnos olyan helyzet elé állítana, aminek nem akarlak kitenni. – Csóválom meg a fejem, és érezhette, hogy tényleg bánom, amiért nem avathatom be, és nem azért teszem, mert nem bízok benne, hanem mert eszemben sincs olyan helyzetbe hozni, hogy a falka előtt el kelljen hallgatnia dolgokat, vagy éppen engem sározzon be előttük hűsége okán. Különösen most nem tenne jót a lelkének. - De nagyon szépen kérlek, ne vedd magadra, ez nem a személyed ellen szól, sokkal inkább védeni akarlak. – Próbáltam tudatosítani benne, hogy nem személyes, de jelenlegi állapotában biztos voltam benne, hogy így is rosszul esik neki. - Nem akarsz inkább farkas alakban őrjöngeni? – Kérdezek rá, úgyis a farkasát kellene megzaboláznia, hátha jobb lenne a helyzet, ha alaposan lefáradna.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csak egy aprót bólintottam, de nem mondtam már semmit se. Mindig is azt mondták, hogy az idő képes minden sebet, foltot befoltozni és ez most se lesz másképpen. Sose voltam az, aki függött volna másoktól. Régóta voltam már a magam ura is ilyen téren, Nichoval dolog is váratlanul ért és amilyen gyorsan történt meg, olyan gyorsan is lett vége. - Ez igaz… - értek vele egyet, de valahogy még se sikerül teljesen megnyugodnom, hiszen aggódom érte és ez már szerintem sose fog elmúlni. Egyszer igazán fontos volt számomra, ahogyan most is, csak már másképpen. Az idő előrehaladtával sok emberi kapcsolat átalakul, vagy legrosszabb esetben el is hal, mint egy nem táplált növény. Reménykedtem, hogy a miként sose fog erre a sorsra jutni. - Túl sok minden, de tudod jól, hogy megvan kötve a kezem. – pillantok rá komolyan, hiszen szívesen beavatnám, de már tényleg nem az a hely, amit egykoron ismertem. Amit csak úgy az otthonomnak hívtam ennyi éven át. Úgy éreztem, hogy valami baj fog történni, nem jó dolgok, ezért se tetszett a viadal, amit számunkra akarnak szervezni. Fogalmam nem volt, hogy mit érzek, de legtöbb esetben szerencsére a női megérzések nem hagynak cserben. - Most miért lepődsz meg ennyire ezen? A barátaim vannak itt és a családom, de nincs kölyköm, lett volna, de végül még se lett és talán így jobb is. Másrészt meg mi kötne ide már, ha minden kifordul egyszer csak a sarkából? – kérdeztem vissza habozás nélkül, mert nagyon is érdekelt, hogy miért lepődött meg annyira azon, hogy kész lennék akár menni is. – Másrészt meg persze, tudnám, ha nem maradhatsz, de az még nem ugyanaz, mintha magaddal is viszel. Mármint akkor legalább nem egyedül kéne beletanulnom újra a kóborok életébe. – mosolyodtam el és picit meg is löktem őt. Inkább játékos volt, mintsem komoly, hiszen erősebb voltam nála a koromnak köszönhetően, de valahogy ellene sose akarnám ezt az előnyömet kihasználni. - Ennek örülök, de remélem tudod, hogy ez fordítva is igaz. – bár szerintem ezt már ő is tudta, hogy szintén mindig fontos lesz és ha segítség kell neki, akkor tudja merre talál meg. Illetve akkor is, ha csak egy barátra lenne szüksége, aki meghallgatja, vagy éppen fenékbe billenti őt. - Igen, ott tényleg minden van. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen jól ismertem a vidéket, ahogyan a hegyeket is. Néha jó kicsit elveszni ezen a vidéken. Főleg olyankor, amikor hó fed mindent. Igaz a farkasom színe fekete, de attól még mindig a ketten imádjuk a hűvösebb időjárást, a tájat és a többi dolgot. - Szerintem nem vagyok már kölyök, hogy ne tudjam magam megvédeni, de legalább ha megjelenik az első ősztincsem, akkor lesz kire fognom. – egészen komolyan mondtam ez elejét, de mivel nem akartam megenni se őt, még ha nem is örültem a válaszának, így inkább a végére kicsit próbáltam poénosra fogni séta közben és még egy mosolyt is kapott mellé. - Nem akarlak bántani. – pillantottam fel rá aggódva, miután megtorpantam a szavainak köszönhetően. – Ha azt mondom, hogy fuss, akkor futni fogsz, rendben? – nem vicceltem, mert tényleg nem akarom azt, hogy mert megbolondult a farkasom neki legyen baja. – Ha ezt betartod, akkor de jobb lenne farkasként kicsit elszabadulni. – vallottam be egy apró sóhajjal, majd ha belement a dologba, akkor sietve pillantottam körbe, hogy a ruháknak találjak valami rejteket, ami hamarosan meg is lett egy bokor és fa találkozásánál. Utána pedig a textíliát könnyedén kezdtem el levenni, hiszen semmi kedvem nem volt széttépni a ruháimat, mert úgy változom át, meg amúgy is láttuk már egymást ádámkosztümben… nem is egyszer…
- Tudom, tudom, ne is firtassuk. Tisztában vagyok vele, hogy milyen az élet a falkában, nem is kérnélek arra, hogy eláruld őket. – Korábban sem kértem, azt sem soha, hogy engem válasszon a falka helyett, vannak dolgok, amiket nem lehet egyenlőségjellel egymás mellé tenni. Egyetlen személy sosem fog egy egész falkával felérni. Nekem már ez a szó sokat nem jelent, több mint kétszáz éve lemondtam a közösségi élet ilyen formájáról, és nem hiányzik, az ősrégi idők igen, de azok már sosem fognak visszajönni, ehhez kétség sem férhet. - A barátok és a család az nem elég? Mármint, ha őket is hátrahagynád, igencsak szar körülményeknek kell itt lenniük. – Nem mélyedtem el ebben az egészben, ellenben hogyha valóban ilyen pocsék, akkor pláne nem fog eszembe jutni csatlakozni sosem. Érdekelne mélyebben is, de megértem, hogy nem beszélhet róla, következésképpen nincs értelme ezt már ragoznom, hiába is szeretném. Az a lényeg, hogy felfogtam, amit mondott, és a jelek szerint lesz majd egy köröm azt illetően, hogyha mennem kell, és esetleg ő maradna, legalábbis jó lenne tudni, ezt mennyire gondolja komolyan, viszont ez nem a mai nap problémája. - Rendben, mindenképpen szólok majd. – Erőszakoskodni nagyon akkor sem fogok, maximum emlékeztetni arra, amit most mondott, de ennél tovább nem mehetek, a falka ellen tennék vele, az pedig határozottan nem életbiztosítás, és sosem tenyerelnék önként ekkora trutyiba. Addig nem, amíg a bosszúm nem kelt életre. A lökdösése különösképpen nem zavart, nyilván nem komolyan tette, bár, ha komolyan tette volna, se sokat számítana, a mi korunkban már az a majd három év, ami a farkasaink között van, abszolút semmit sem számít, különösképpen úgy, hogy én férfiből vagyok. Abszolút egyenlő esélyekkel indulnánk bármiféle küzdelemben, ha ugyan valaha küzdeni akarnék vele, ami eszembe sem jutott soha az életben. - Naná, engem nem lehet könnyen elfelejteni. – Vágom rá lazán, vigyorogva, szerény gyerek sosem voltam igazán, ez sem fog már változni, nagyon jól éreztem magam így, ahogy vagyok, és szerintem ez már soha nem lesz másként. Nem is kell másként lennie, hisz minek? Ennyi év után mi már nem tudunk változni, vagy csak szinte megfizethetetlen áron, eldobva egy részünket. Nincs értelme. - Te is tudod, hogyha egy falka ki akart iktatni valakit, nem egy tagot küld, és nem is olyanokat, akik nem birkóznának meg a feladattal. Jobb, ha nem tudsz semmit, és ezt a lehető legkomolyabban mondom. – Ennek a világon semmi köze ahhoz, hogy meg tudja-e védeni magát vagy sem. Egy farkasnak egy falka küldöttsége, végrehajtói, tarkjai ellen rohadtul nincs esélye, mindegy, mennyire jó harcos, mennyire erős, ügyes, gyors, vagy éppen intelligens. Sok lúd disznót győz. - Akkor most élnék egy nagyon kedves ismerősöm szavaival, szerintem nem vagyok már kölyök, hogy ne tudjam magam megvédeni. – Csípek nevetve az oldalába, de nem hinném, hogy szükség lenne bármiféle védekezésre, egy vadászaton a farkast is a préda érdekli, a mi farkasaink pedig mindig kijöttek egymással, szóval nem félek, hogy ez most másként lenne. Lehet idegbajosabb, attól még az alap ott van. - Nem fogok elfutni előled, Dotty, mintha nem tudnád, hogy a menekülő préda még édesebb. Ne parázz, megoldjuk… – Én mindenképpen megyek, ő meg majd eldönti, hogy így is szeretne jönni, vagy inkább passzolja a lehetőséget, de semmiféle tőr nem elég ahhoz, hogy én féljek tőle. Nincs az az isten. Én mindenképpen ledobtam a ruháimat, hogy a tejeskávé színű hatalmas fenevadamat kiengedjem a mélyből. Emberként is nagy a termetem, így ő sem panaszkodhat, sőt. Kellemesen megrázom a bundámat, aztán Dotty felé vakkantok, és ha nem hajlandó változni, biztos, hogy egy kicsit megcibálom finomabban a ruháját. Ne parázzon már, ha baj is lesz, megoldjuk, de megfutamodni én biztosan nem fogok.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Egy szóval se gondoltam arra, hogy esetleg arra kért volna, de csak bólintottam egyet és nem is rágódtam ezen többet. Ennyi évvel a hátunk mögött szerintem eléggé ritka az, amikor nem élt valaki rövid ideig legalább falkában és ne tudná azt, hogy mi fán is teremnek. Vannak olyan falkák, amik egykoron az otthonunk volt, míg végül egyszer csak ez az érzés megváltozik. - Ha valaki a barátunk, vagy a családunk részét képezik, akkor megértik azt, hogy most már menni kell, míg ebben a világban nem olyan nehéz a kapcsolatot se tartani. Másrészt meg most már van visszatért az, aki helyettem is tud rájuk vigyázni. – mosolyodtam el halványan, hiszen kétségem sincs afelől, hogy Kristinre és Ryderrel Daisy vigyázni fog. Meg amúgy se volt sose könnyű olyan helyen élni, ahol legszívesebben valakit kerülnék is, hogy a felejtés könnyebb legyen, de ez még se adatik meg. Meg egyre többször érzem azt, hogy talán már túl régóta élek ebben a városban és szükségem lenne egy kis változásra, de az is igaz, hogy talán az is közre játszik, hogy a farkasom se annyira nyugodt, mint korábban. Ő is menne és még talán tombolna is. – Köszönöm! – csak ennyit mondtam, hiszen azt nem is sejtettem volna, hogy esetleg elegendő pár hétnek eltelnie és esetleg újra visszatérhetünk erre a témára. Viszont ez a vidék már sokszor megmutatta azt is, hogy amit eltervezünk az sokszor nem úgy sül el, ahogyan mi szeretnénk. Vagy amiről szimplán azt hisszük, hogy van még időnk kiderül, hogy már nincs. - Vigyázz még a végén az egómanód túl nagy lesz és nem fogsz beféri sehova se vele. – piszkáltam vissza kicsit, a mosolyt pedig továbbra se lehetett eltűntetni az arcomra. Sose kértem volna tőle azt, hogy változzon, meg a legtöbb pasi kicsit talán túlzottan is teret engedett az egójának, de Eric sose esett még át a ló túloldalára és remélem nem is fog ilyen téren se. - Pontosan tudom, de inkább hagyjuk is, mert ebben nem fogunk egyetérteni. Elég az, hogy én féltelek téged. – mondtam nem túl kedvese, hiszen a szavai nem éppen megnyugtattak, hanem sokkal inkább még több aggodalommal töltöttel el. Nagyon reméltem, hogy nem a falka ellen akar valamit tenni, mert mielőtt elkapnák tuti, hogy tőlem is szépen kapna, amiért csak úgy a vesztébe rohan. - Héé, nem szép dolog mások szavaival visszaélni. – és sietve kapom nevetve a keze után, miután sikerült az oldalamba csípnie, mert tényleg nem szép dolog. De tényleg nem én akarok az lenni, aki pont megtépázza kissé a bundáját. Magam sem tudom néha, hogy a farkasom éppen mire mennyire hevesen reagálna, elegendő csak az első találkozásunkra visszaemlékezni. Így talán nem alaptalan, hogy féltem őt. Még akkor is, ha annyira nem vagyok idősebb nála. - Legalább egyikünk még képes félni, nem csak vakmerően megrázni a vállait, hogy nem lesz semmi gond. – feleltem kissé duzzogva, majd figyeltem, ahogyan hamarosan a ruhák lekerültek róla, hogy utána a bundását öltse magára. Egy darabig még vártam, miközben a farkasom is egyre inkább kezdte felütni a fejét, hogy is szabadulna, ha a másik is megtehette, hiszen akkor ő miért nem? Visszafogom őt, majd amikor Eric megráncigálja finoman a ruhámat, akkor csak sóhajtok és követem a példáját. A ruhákat könnyedén ejtem a földre, hogy utána az emberi termetemhez képest a hatalmas, fekete bundájú farkas megmutassa magát. Egy pillanatig csak fülelek, majd megrázom én is a bundámat, hogy utána minden szó nélkül rohanni kezdjek. Hogy merre megyek, vagy mit üldözök? Fogalmam sem volt, egyszerűen csak azt éreztem, hogy mennem kell és az se érdekelt, hogy hol fogok kikötni. Egyszerűen csak jó érzés volt, ahogyan a szellő a bundámba kapott.
- Attól még, hogy valakire képes más is vigyázni, nem jelenti azt, hogy te pótolható vagy. Sajnálom, hogy úgy érzed, nincs már itt helyed, de azt megértem, hogy követni szeretnéd a hangot, ami ezt súgja. Nem szabad megerőszakolnunk magunkat, ha nem azt diktálja lelkünk minden porcikája, hogy jó úgy, ahogyan van. – Hiába hosszú az életünk, elpazarolni nem éri meg egyetlen percet sem. Nem véletlenül nem kopogtattam a falkánál, hogy öleljenek már keblükre, és megeshet, hogy hamarosan városon kívül leszek kénytelen tartózkodni, de attól még túlságosan messze így sem fogok menni. Itt van dolgom, és véghez fogom vinni, noha meglehet, sokkalta lassabban, mint szeretném, de türelmesen kivárom, ez teljesen biztos. - Nem kell megköszönnöd, érted ennél jóval többet is tennék bármikor. – Az, hogy közöttünk bizonyos dolgok idővel már nem működtek, nem jelenti azt, hogy nincs helye a szívemben. Elgyötört, már-már használhatatlan lélekgóc ugyan az enyém, de akadnak, akik még fontosak, és ő ezen kevesek egyiket, jót akarok neki, és nem örülök, hogy így kell látnom. Ugyanakkor azt is tudom, hogy erős nő, túl fogja tenni magát rajta, és lesz még boldog, ebben hiszek, hinni szeretnék. Nem úgy, mint én, nekem az ilyesmi már nem jár, de nem bánom, megkaptam az élettől azon szeleteket, amikből tudok táplálkozni, amik miatt megéri beteljesíteni a bosszúmat, és talán belehalni egyúttal. Erről viszont nem beszélhetek, nem megy, talán majd ha nem fog közéjük tartozni, beavatom. Akkor már nem kell senki előtt tartania a hátát miattam, bajba sodorni viszont felelőtlenül sem őt, sem senkit a világon nem fogok. Annyira sosem lesz fontos a bosszúm, hogy másoknak is ártsak miatta. - Szerintem az már jelenleg is akkora, hogy külön kapu kell neki. – Kúszott a már jól ismert, csibészes mosoly a vonásaimra, részemről holt biztos, hogy nem zavartattam magam a stílusom miatt, a csajok általában bírnak, és nekem ez elég, komoly dolgokat már úgysem tervezek a másik nemmel, megtaláltam az igazit minden értelemben, s elvesztettem. A világon senki nem pótolhatja. - Elég, miképpen én is téged. Noha nem magamtól, az tény. – Igazság szerint esélyesen tényleg ki tudna ütni, mert nem nagyon védekeznék, maximum, ha az életem a tét. Ugyanakkor tényleg nem hinném, hogy eddig eljutnánk. - Ismersz, nem mindig szépek az eszközök, amikkel élek. – Nevettem el magam, de egy kis hajtépés még senkinek sem ártott meg, abban levezetésként még benne lennék simán, elvégre a farkasának is jobb, gondolom én, ha olykor kiadja magából a fáradt gőzt. Akkor legalább nem kifejezetten én idegesíteném fel, de inkább nem vetem fel a dolgot, Dotty csak jobban tudja nálam, hogy miként is kell kezelnie a benn lakót. Vagy ha most még nem, majdcsak kideríti. - Az a nők dolga, hogy minden miatt aggódjanak. – Kacsintok rá, ez a végszavam, tényleg nem fogok miatta aggódni és idegeskedni, mert a világon semmi értelme nincs szerintem. Lesz, ahogy lesz, ha azt nézzük, általa még megtisztelőnek is érezném a halál érintését. Vannak, akiknek nem adnám meg ezt a kegyet, úgy nagyjából a föld lakóinak majdnem egészével kapcsolatban így vagyok. Dottyra viszont még ezért sem tudnék haragudni. Percek múlva már végre lelkünk vadabbik oldalát rohanva vettük be az erdőt, és futottunk, ameddig csak a lábunk bírta, alaposan kirohanva magunkból a feszültséget, legalábbis én így gondolom, mindenesetre jól esett, s Dotty részéről sem érezte semmiféle túlkapást, bár nem provokáltam, de a farkasaink nagyon jól ismerték egymást, sokszor vadásztunk anno együtt, könnyedén egymásra hangolódtak, és úgy gondolom, ez is segíthetett abban, hogy végül semmi olyasmi nem történt, amitől a nőstény tartott.
//Mivel ezt is sikeresen elnyújtottam, mint a rétestésztát, ezért ezt most zárnám. Az tuti, hogy Elijah szólt, amikor le kellett lépnie, és ha lesz kedved, akkor szívesen felveszem a fonalat Áncsiban. Köszönöm szépen! //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Magam sem tudom, hogy mi lesz. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne tennem vagy csinálnom, de majd idővel talán eldől és sikerül eldöntenem. – az se kizárt, hogy lehet az álmokhoz van köze, vagy talán csak érzek a véncsontjaimban valamit, ami beköszönthet ránk nézve. Mindegy is, hiszen minél tovább próbálom megfejteni, hogy hirtelen miért kezdett egyre inkább a természet, a messzeség hívó szava csábítani, annál inkább nem találom a megfelelő választ. Mindig újabb és újabb gondolataim támadnak ezzel kapcsolatban, így inkább jelenleg nem is akarom megfejteni. - Vigyázz, még a végén szavadon fognálak. – mosolyodtam el szelíden, miközben a hangom játékosan csendült. Nem használnám ki soha se őt semmilyen értelemben se. Ahogyan azt se akarnám, hogy miattam essen egyszer baja. Így is sok mindent megéltem már, nem lehet okom panaszra. Néha igazán boldog voltam, míg máskor nem, de az élet nem lehet mindig felhőtlen, ahogyan az életleckéit mindenkinek meg kell tanulnia. S ez ránk is igaz farkasokra, még ha többször is hibázhatunk és többször is hozhatjuk helyre a dolgokat, ha szerencsések vagyunk. Annak viszont nem örültem, hogy nem avatott be ténylegesen a dolgokba, de nem fogom erőltetni. Ismerem már annyira, ha nem akarja, akkor nem is fogja elmondani. Így feleslege lenne erőltetni, mert a végén csak rontanánk a helyzeten, esetleg a farkasom megint megpróbálna felszínre törni, vagy csak összevesznénk. És én egyikre se vágytam, szerintem ő se. - Bármennyire is szeretném, ezt cáfolni nem tudom, így jobb, ha valami nagy kaput építesz majd magadnak. – kacsintottam rá játékosan, hiszen biztos voltam abban, hogy sok nő imádja a stílusát, ahogyan a testével is biztosan könnyedén meghódítana bárkit. Manapság a többség úgyis csak a külső dolgokra ad, a többi pedig nem számít. Őt pedig eléggé jelezte azt, hogy már semmi komolyat nem akar senkivel se. - Te pedig ismersz annyira, hogy tud nem mindig vagyok szelíd, vagy éppen finom és nőis. – nem fenyegetni akartam, de elég sok ideig életünk egymás társaságában ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a farkasom sokkal inkább kegyetlenebb tud lenni, mint én azt néha szeretném. Bár talán tőlem se áll teljesen távol, hiszen elég fiatalon erre neveltek, hogy miként is vegyem el mások életét és hasonló kegyetlenségekre. Nem sokkal később viszont csak egy sóhaj hagyta el az ajkaimat, hogy utána fekete és csöppet se kicsinek nevezhető bundásommal bejárjuk a közeli erdőket, hegyeket. Jó érzés volt futni, néha kicsit játékosan neki mentem Elijahnak, mintha csak ki akarnám hívni néha egy-egy versenyre, hogy kiér el valahova hamarabb. Szerencsére semmi baj nem történt, de talán azért se, mert a farkasaink jól ismerték egymást és nem rossz értelemben. Régebben már egészen jól összehangolódtak, így most se jelentett semmi gondot az, hogy együtt vesszünk el rövid időre.
|| Én is köszönöm a játékot! Hamarosan pedig megy egy üzi is játékkal kapcsolatban. ^^
Nem éppen rövid életem egy részét, igen jelentős, részben boldog részét töltöttem el Skandináviában. Ott, ahol a hóbapisálás és a rénszarvasvadászat rendes karácsonyi időtöltésnek számítanak. Minezek után fel kell tennem egy kérdést: mégis ki gondolta, hogy jó ötlet lenne letelepedni Alaszkában? nem nekem, az tudom, hogy én voltam, de hogy mit szívtam akkor, arról ötletem nincs. A nyarak kellemesek, de a telekben befagy az öreg farkasnak még a segge is. Az mondjuk nem segített, hogy Aimée eltűnt, mint szürke szamár abban a bizonyos ködben. Próbáltam keresni, főleg a közelmúlt eseményei nyomán, de amikor a Lovarda felé vettem az utam, majdnem seggbelőttek. Na, most vagy Aimée nem akar látni, és végre tele lett a nem létező töke is velem, vagy már nem lakik ott. Ha nem lakik ott, rácsesztem. Ha még mindig ott lakik, akkor meg hagyni kell neki időt, majd lenyugszik. Nők… Szóval visszajöttem Anchorage-be, és próbáltam élvezni az újonnan talált legitimitásom élvezni. De szívás, amikor az ember nem tudja megosztani senkivel. Ennek okán egyre gyakrabban vettem magam az erdőbe, a fák közé, néha puskával, néha csak egymagamban, négy lábbal taposva a friss havat. Van néhány egészen remek vadles itt a közelben, és a mai reggel úgy indultam, hogy akkor is elkapom a saját vacsorám, ha addig élek is. Szépek és jók a helyi éttermek, de lassan begolyózok tőlük. A hajnal első sugarai éppen csak átvilágítottak a fák között, amikor elfoglaltam a helyem. Eska köpönyegét szinte azonnal magamra húztam, nem akartam, hogy egy másik farkas rám találjon véletlenül. És elhelyezkedtem, csöndben, magam mellé rakva három epres müzliszeletet. Lehet, ebédig itt leszek, meg kell adni a módját.
Eddig egészen jól elbrillíroztam a környéken úgy, hogy még csak véletlenül se lépjek falkaterületre. Nem mint ha nehéz dolgom lett volna, sőt... egyrészt talán könnyebb is volt, mint máshol, lévén Alaszkában igencsak a természet javára billen a mérleg, ha a város-természet arányt nézzük. Összehasonlítva mondjuk New York környékével... Másrészt pedig a falkabeli élet sem vonzott annyira, hogy honvágyam legyen, elég ideig kötött egy helyhez a lovarda ahhoz, hogy most a világ minden pénzéért se akarjak lecövekelni egy helyen. Már egy ideje visszatértem a környékre, ettől függetlenül azonban megunhatatlan volt a hely – miután a közelibb, kedvenc helyeimet újra meglátogattam, folytattam az annak idején, a bátyám lelépésével abbamaradt felfedezést a vadonban a magam nomád módján. Igaz, a társaság hiányzott néha, amikor már napok óta jártam a rengeteget és az összes társaságom kimerült az erdő állataiban, akikkel véletlenül keresztezték egymást útjaink. Most sincs ez másképp, miután egy közeli erdei házikóban biztonságba helyeztem azt a kevéske cuccomat, amim volt, farkas alakot öltve vetettem bele magam a rengetegbe, hogy vadászni és felfedezni induljak, ezúttal négylábú valómban. Ennyire északra talán még sohasem merészkedtem korábban, jóval túl a falkaterületeken, így aztán látnivaló is akadt bőven. Ha találok valami barlangot, ami megfelelő menedékként szolgálhat, akkor lehet, hogy átköltöztetem ide az újabb, ideiglenes székhelyemet, valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanom, hogy valaki ráteszi a mancsát a cuccaimra, amíg nem vagyok „otthon”. Bár azt nézve, hogy nagyjából egy hétnél többet így sem töltöttem soha egy helyen... Az eddigi kényelmes, kocogó tempómat sétára váltom, amint elérem a hegyvonulat lábát, amikor azonban ismerős illatokat vélek felfedezni a közeli ösvényen, egy pillanat alatt fagyok le, mozdulatlanná válva, csak feszült pillantásokkal pásztázva a környéket, hogy bízhatok-e az orromban, vagy csak valaki szórakozni próbál velem?
Már egy ideje itt vagyok, amikor elkezdek unatkozni, de úgy tisztességesen. És mit csinál az ember, ha unatkozik? Eszik. Szóval kibontottam egy epres müzliszeletet, megettem, majd egy jó öt percre rá a következőt, és onnantól igazából nem volt megállás. Mire bármi a célkeresztembe kerülhetett volna, már gyakorlatilag elintéztem magamnak egy rövidtávú gyomorrontást. Hát, itt a világ végén amúgy em fogja hallani senki, ha leguggolok egy fa mögé. Mint a régi időkben…amikre már alig-alig emlékszem… Akkor mégis miért hoztam fel őket? Éppen elhatároznám magam, hogy fölkelek és keresek egy helyet, ahol bevárhatom a világ végét, amikor mozgást pillantok meg a szemem sarkából. Azonnal arra is irányítom a puskát, és a scope-on keresztül figyelem, mi történik. Egy farkas bukkan elő a tisztásra. Megdermedek, és lélegzetemet visszafojtva figyelem. Nőstény. Nagytestű. Remek bunda lenne a kályha elé. Ahogy az ujjam megfeszül a ravaszon, arra gondolok, hogy olyan piszkosul ismerős. Beszívom a levegőt. A világ megdermed. Ha lőni akarok, érdemesebb azelőtt, hogy észre venne, hiszen valamit már kiszúrt. Olyan intelligensnek látszik… Basszameg, ez Aimée. Diadalmas nevetéssel ugrok föl, örömömben még a puskát is elhajítom magamtól. Ami csőre volt töltve. Amint a földhöz ütközik, és egy kisebb robbanást idéző hanggal elsül, már tudom, hogy rossz ötlet volt. Amikor a jobb combomba hirtelen fájdalom nyilall, akkor már tudom, hogy ritka hülye egy ötlet volt. Majd, amikor a meglepetéstől lezúgok a vadászlesből, és egy puffanással landolok a hátamon már azt is tudom, hogy a büdös életben nem jövök többet vadászni fegyverrel. Hogy rohadna meg. Tudom, hogy vérzek, meg hogy a méltóságom maradékának végképp búcsút inthetek, mégis földugom a fejem a bozót fölé, és elkiáltom magam: – Aimée! – Közben igyekszem fölkelni a földről, és lassan elindulok arra, amerre utoljára láttam. Ha a fogam összeszorítom, meg tudom állni, hogy ordibáljak. A golyó meg nem jött ki a sebből. Fasza.
Hiába fogtam szagot, sokkal többre nem jutok, amikor beindulnak az események, olyan sebességgel kezdenek el pörögni, hogy farkas legyen a talpán, aki képes követni. Először az a túlságosan is ismerős kacaj, amit annyiszor hallottam már életemben... s mielőtt még eljuthatnék odáig, hogy nekiessek, amiért megint idetolta a képét azok után, hogy sokadszor is lelépett minden szó nélkül, vagy inkább örüljek neki, elsül a fegyver is, én meg mint valami riadt macska, ugrok a levegőbe ijedtemben. Hála az égnek azt nem látom, hogyan is festek, de szerintem minden szőrszálam égnek áll, amikor pedig ez a félkegyelmű még le is fordul a vadászlesből, hangos puffanással landolva valami bokorban – remélem, hogy kökény, vagy vadrózsa, szedegetheti a seggéből a tüskéket meg töviseket – hát... tudom, hogy nem illik röhögni, de ha emberi alakban lennék, már tuti a hasam fognám a röhögéstől a fene nagy együttérzésben. Hiába, legszebb öröm a káröröm, Benji meg már amúgy is élt át durvább dolgokat is, úgyhogy ahelyett, hogy földbe gyökerezett lábakkal lesném, mivel tudná még fokozni az amúgy is hatásos belépőjét, inkább közelebb kocogok hozzá. ~ Benjamin. Téged meg mi szél fújt erre? Rég láttalak. ~ – állok meg alig pár lépéssel előtte, elámulva azon, hogy milyen jók az ízületei, így, az ötszázhoz közelítve még mindig minden jól megy neki a hasonkúszást. Úgy, hogy vérzik... ~ Komoly? Ennyi idősen még meghosszabbították a vadászati engedélyed? Eszem megáll, hová fajult ez a világ. Fáj? ~ - hallhatja a derűsen csevegős hangomat a kobakjában, majd nekem sem kell több, mielőtt még válaszolhatna, a mancsommal finoman meg is bököm a lábát a seb mellett, hogy választ kapjak a kérdésemre.
Kezdőlap
//
