Északi hegyvonulatok

Északi hegyvonulatok // Hétf. Nov. 18, 2013 6:24 pm

First topic message reminder :

Az őslakosok területén túl, ahol már a jégkockák is fáznak.

Re: Északi hegyvonulatok // Hétf. Aug. 24, 2015 7:21 pm

Továbbra se engedem el őt a pillantásommal. Nem mondom azt, hogy könnyedén barátkozom idegenekkel, de történtek már csodák. Ahogyan az élet azt is bebizonyította, hogy egy ártatlan pofi mögött akár maga az ördög is meglapulhat. Talán kicsit túlzás ezt gondolnom, de szerintem résen lenni sose árt. Még akkor is, ha jelen pillanatban nem érzem azt, hogy ártó szándéka lenne.
Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen sok helyen megfordultam már ennyi idő alatt is, de még sose láttam ehhez hasonló helyet és szépséget. Ez a táj teljes mértékben képes magával ragadni egy embert és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy akár több napra is el tudnék tűnni ebben az erdőben és bebarangolni minden egyes apró szegletét. Ennek köszönhetően egy-két régi emlék jut az eszembe, amikor még simán magam mögött hagytam a civilizációt, akár hetekre is.
Nem akartam bajt okozni azzal, hogy idejöttem. – mondom sietve. Most tényleg próbáltam jól viselkedni és megállni azt, hogy bárkivel is összeakasszam a bajszomat. Nem voltam sose angyali teremtés, de meglepő módon egészen jól ment eddig ez a jókislány dolog. A farkast semmiképpen se engedném itt ki, de gondoltam, ha emberi alakban vágok felfedezni az ismeretlent, akkor talán az nem annyira nagy baj. Csendesen hallgatom őt, miközben továbbra se fordítom el a fejemet. – Igen, tudnak rólam. Így nem kell hivatalosba átmenned, s egyébként örülök a találkoznak. – mondom neki egy barátságos mosoly keretében. Elvis már vázolta a dolgokat, de szerencsére nála még nem kellett döntenem. Egyelőre nem is tudnék, de érzem, hogy valakit a falka hamarosan a nyakamra fog küldeni, hogy végre megszülessen a döntés. Az utolsó kis hozzászúrást barátságosan mondom és egy kedves mosoly keretében.
Nem terveztem meg előre az útvonalat, mert abban nincs semmi izgalom. Szeretek csak úgy neki vágni az ismeretlennek. – mondom neki könnyedén. Lehet, hogy sokan emiatt furának gondolnak, de nem ismernek, így túlzottan nem szoktam az ilyen dolgokkal törődni. Na, meg azzal is tisztában vagyok, hogy tényleg az vagyok.
De ha jól gondolom, akkor te jól ismered ezeket a hegyeket, így esetleg van valami tipped, hogy merre érdemes menni? – kérdezem tőle mosolyogva és most már talán annyira nem is tartok tőled. Nem olyan falkatagnak tűnik, aki túlzottan ne kedvelné a kóborokat, így azt hiszem nincs mitől tartanom. Illetve ha tényleg nem csal a megérzésem, akkor még jól is jöhet az, hogy valaki segít az itteni tájékozódásban. Mert egy lehet, hogy gyönyörű, de ugyanakkor nagyon is veszélyes, de arra meg részben ott van a „belső csipogó hang”.

Re: Északi hegyvonulatok // Kedd Szept. 08, 2015 7:22 pm

Az újabb szabadkozást hallva már oldalra döntöm a fejemet, halvány mosoly jelent meg az arcomon pár másodperc erejéig. Ajjaj, kislány, most mihez kezdjek veled? Ennyire marcona lennék? Mondjuk valószínűleg nem vagyok valami szívderítő látvány. Jégcsákány, kampó, nagydarab testalkat, nem is beszélve arról, hogy érezhetően jóval idősebb vagyok még így félpajzson is... aha, asszem értem.
- Nana, annyit emlegeted ezt hogy a végén még tényleg megfordul a fejemben az ellenkezője. Kivel találkoztál amúgy?
Csak a bizonytalan bizonygat, szokás mondani, ezt pedig még lehet mondani jópár dologra mellette. Többek között az ilyesmire is. A szerencse az, hogy nem éreztem úgy a nő kapcsán, mint ha valami rosszban sántikálna. Hiányzik az a jellegzetes mögöttes szándék érzete, amit általában a tetten érteket veszi körbe... arról nem is beszélve, hogy ha tényleg sántikálna valamiben, valószínűleg ne ma hegyekben akadnék rá, kilométerekre a várostól, hanem tényleg a város utcáin császkálva.
- Az esetek többségében ilyenkor szoktam csóválni a fejem... de a jelek szerint te legalább tudod, hogyan mennek a dolgok a hegyekben - jegyzem meg a felszerelésére pillantva. - Szóval nem utolsó ötlet ez a találomra való haladás.
Az átlag turista, akivel itt találkozok, általában feleannyi felszereléssel vág neki egy ilyen útnak, mint amivel menni kellene egyáltalán. Mondjuk én már nem is tudom, minek lepődök meg rajtuk. Évek óta szórakozom azon, hogy a hegyeket járom és potenciális öngyilkosokra vadászok, akik még nem is tudják magukról, hogy azok. A nőstény legalább jól fel volt szerelkezve és nem kellett belemennem a szokásos szájtépésbe. Akikről látszik, hogy tudják, mit csinálnak, azokat nem szokásom zrikálni.
- Nos, ismered a mondást gondolom a magas hegyekről - fejemmel a további magaslatok irányába bökök. - Minél magasabb, annál szebb. Van kedved utánajárni?
Egyszerű invitálás, addig talán meg is tudhatok róla pár dolgot még... viszont bujkált más dolog a hangomban... némi kihívás az irányába. Na, van merszed?

Re: Északi hegyvonulatok // Szer. Szept. 09, 2015 8:07 pm

Nem értem, hogy a falkatagok miért ennyire gyanakvóak ilyen téren. Szerintem ezt már lehetne lassan szakmai ártalomnak is nevezni, hogy mindenki felvilágosítást akar adni. Szerintem egy embert nem akarnak ennyien felvilágosítást adni a szexről, mint amennyien nekem akarnak a falkáról és a többi hozzákapcsolódó dologról. Már az arckifejezéséből sejtettem, hogy hamarosan valami hasonló kérdés fogja megcsapni a fülemet. Megvárom amíg befejezi, majd egy kisebb sóhaj hagyja el a kezeimet.
Ezek szerint nem hiszel nekem… - szólalok meg kicsit csendesen, majd kíváncsian fürkészem az ismeretlen hímet. – Elvis Dunway, már elmondta a szükséges dolgokat. – válaszolok neki egy kisebb hallgatás után. Nem szeretek csak úgy nevekkel dobálózni, de mivel látom, hogy nincs más választásom, így egyszerűen csak kimondom a régi ismerősöm nevét, akit persze én még teljesen más néven ismertem meg Oroszországban.
Akkor valószínűleg a hegyekben dolgozol, esetleg hegyimentős vagy? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen eddig életem során csak olyan személyektől hallottam ezt, aki ebben a környezetben dolgozik és nap, mint nap megtapasztalja azt, hogy milyen ostobaságokra képesek az emberek. Mennyire felelőtlennek és milyen mértékben képesek kísérteni a halált. Én nem tartoztam ezek közé, vagyis részben igen, hiszen szerettem én is néha megkísérteni a halál angyalát, de most eszem ágában se volt, mert részben pontosan tudtam, hogy mit csinálok. Egyedül a tájat nem ismertem, de már nem ez az első túrázásom, sok hasonló helyen megfordultam már. – Igen, tényleg tudom és néha tényleg jó kicsit spontaneitás. – válaszolok neki barátságosan, majd újra a tájat fürkészem és szinte az ereimben érzem azt, ahogyan a természet, az ismeretlenség hívogat.
Naná, a világért se hagynék ki egy ilyen lehetőséget és társaságban mindig jobb egy ilyen út! – fordulok felé újra, s ha időközben elindultunk, akkor tartva a tempóját követem őt. Egyáltalán nem haboztam a válasszal, hiszen nem azért tettem már meg ezt az utat, hogy most forduljak vissza, illetve egy kisebb kihívást is hallottam a hangjában. Én pedig szeretem meglepni az embereket, farkasokat, a kihívásokat meg egyenesen „imádom”.
Akkor te ismered eme hegyek minden apró kisszegletét? –kérdezem tőle kíváncsian és közben azon gondolkozok, hogy vajon a szabadidejét miért itt tölti el? Sok borzalmat láthatott itt, illetve a munkája is valószínűleg ehhez a tájhoz köti őt és az emberek szeretnek kiszakadni a hátköznapi közegből, ha lazításra vágynak.

Re: Északi hegyvonulatok // Csüt. Szept. 17, 2015 5:04 pm

Felvontam a szemöldökömet.
- Ha nem hinnék neked, elhiheted, hogy nem lennék ennyire civilizált - viszont tekintettel arra, hogy nem érzékeltem még hazugságot a nőstényből, nem volt okom keménykedni. - No és jutottál valamire azzal a lükével?
Tekintettel arra, hogy én csupán falkatag voltam, nem igen volt rálátásom arra, mi a kóborhelyzet. Castor kapja meg a jelentéseket, a lehetséges megjegyzéseket, nem pedig én, szóval mondhatjuk, hogy ilyen téren sötétben tapogatózom. Mindenesetre úgy tűnik tényleg nem lesz szükség a szokásos pofavizitre. Talán Elvis néha szédültebb a szükségesnél, de nem lehet rá mondani, hogy nem látja el a kötelezettségeit... még ha a maga sajátos módján is teszi. Remek, akkor nem kell faggatóznom, mint egy új kóborral.
- Aham, telitalálat. A helyieknél dolgozok, de jelenleg éppen szabadnapom van... szóval tégy egy szívességet és ne zúzd össze magad.
Lehet ezt venni jótanácsként is, de valahol motivált az is, hogy nem akartam ma még csak a munkám közelébe se menni. Megmondtam Sarah-nak is, néha nem árt egy kis áramszünet... akár ilyen, akár olyan értelemben. Szóval nem, tényleg nem akartam ma dolgozni. Persze ha úgy alakul szolgálatba állok, csak hát... na, hagy legyek már ilyen téren én is lusta olykor így jópár évet követően.
- Naja, ha már a természet is spontán alakult ki, akkor tiszteljük meg azzal, hogy spontán fedezzük fel.
Kicsit most úgy érzem magam, mikor még kóbor farkasként jártam a világot és csak ténferegtem jobbra balra, így fedezve fel a körülöttem levő világot. De hívogat, hogy megint csak úgy kirohanjak... najó, azért még durva, hogy évek óta falkatag vagyok és még mindig ilyen gondolatok kerülgetnek.
- Rendben van, akkor már csak egy kérdésem van: bevállalod a sziklafalat?
Mondjuk úgy, ma nem azért indultam el, hogy lazán sétálgassak. Abban hol van a kihívás? Azt mindenki meg tudja tenni, akinek nincs valami mozgáskorlátozása. Az, hogy mindezt mászva tegyem meg, na az már a nem mindennapi kategória. Valahol stresszmentesítés, valahol szintentartás, sok magyarázatom lenne rá, miért is így közlekedek.
- Naja, mondhatjuk. Volt időm megismerni a területet, miközben elhagyott fejeket és testdarabokat gyűjtögettem össze.

Re: Északi hegyvonulatok // Szomb. Szept. 19, 2015 8:28 pm

Elnézést kérek Mr. komorság. – szólalok meg egy lemondó sóhaj keretében. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát ennyire mellre szívja. Majd a kérdését hallva most nekem szökik kicsit feljebb a szemöldököm. – Igen, jutottam, hiszen régebb óta ismerem. Csak egy időre nem tudtam, hogy merre ette őt a fene. – szólalok meg egy kisebb vállrándítás keretében. Nem fogok mindenkit beavatni abba, hogy Elvis és én 4 évig együtt éltünk még Oroszországban, ahogyan abba se, hogy annak a lükének köszönhető az, hogy ma még mindig boldogíthatom a világlakosságát és éreztem a szellő simogatását. Fogalmam sem volt arról, hogy kinek jelentenek, vagy miként zajlik ez a dolog, hiszen sose éltem falkában, még kölyökként se. Utána meg pláne nem akartam senki társaságát se. Egyedül Blake volt az, akit elviseltem, hiszen ő segített nekem abban, hogy lecsillapodjak azokban a zűrzavaros napokban.
Nem állt szándékomban, mert nem vágyom arra, hogy bárki is eljátssza nekem a hőst. – szólalok meg egy apró mosoly keretéből. Azt már a lüke megtette és 4 évig maradtam mellette. Érdekes dolgokra képes az élet, pedig akkor se akartam elfogadni azt, hogy szükségem volt a segítségére a felépüléshez. Mondjuk azt, hogy kicsit makacs vagyok és szeretek egyedül túljutni a dolgokon, kijutni a bajból.
Tetszik az szemléleted ezzel kapcsolatban, kevesen vannak, akik értékelik a spontaneitást. – hiszen a legtöbben tényleg minden egyes másodpercüket megtervezik. Nem értem, hogy így miként lehet élni. Én biztosan nem bírnám azt, ha meg lenne szabva, hogy melyik percben mit kell csinálnom. Szeretek sodródni az árral és minden helyzetben megtalálni a lehetőségeket. A kérdését hallva pedig nemes egyszerűséggel csak bólintottam. Még szép, hogy benne vagyok. Semmi jónak nem vagyok elrontója.
Miért lettél hegyimentő? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem lehet mindig könnyű ez a munka. Mindegy, hogy ki mennyi ideje csinálja. Lehet, hogy néha megmenthetjük az embereket, de szerintem meg borzalmas dolgokat is láthatunk közben.
Nos, merre megyünk? – kérdezem tőle kíváncsian, s ha időközben elindultunk, akkor tartom a lépteit és mellette sétálok.
Régóta élsz itt? – szegezek neki egy újabb kérdést, hiszen attól még, hogy ismeri a hegyeket, eme helyet és még falkatag is nem jelenti azt, hogy régóta tartozik közéjük.

Re: Északi hegyvonulatok // Vas. Szept. 27, 2015 11:02 am

Hát ezt nem bírom ki...
- Elnézés megadva, Mrs Szabadkozó - nevetem el magam, mert valahol eléggé abszurd már ez az egész. - Miért nem lep meg hogy ismered azt a nagy csavargót...
Voltunk páran a falkában, akik bejárták az egész világot szinte, mielőtt megállapodtak volna Fairbanks-ben, egy élet vándorlása után. Elvis ez a fajta volt, akárcsak én. Nyakunkba vettük egykoron a világot, miért is ne alapon, hogy aztán meglássuk, milyen nagy is... majd kezdjen el egyre szűkebbé és szűkebbé válni, míg végül elég lesz az egészből egy időre és leülünk valahol. Szép dolog is a vándorlás, utána nagyon nehéz megállni... főleg, mikor időről időre felpezsdül az ember vére, hogy meginduljon megint, ha másért nem azért, megnézze, mennyire is változott meg egy adott táj. Valahol ennek az érzésnek a levezetése vezetett oda is, hogy most kijöttem a hegyekbe.
- Miért néz engem mindenki hőstípusnak? - csóválom meg a fejem elgondolkozva.
Pár héttel ezelőtt Lili tett utalást erre, most meg Rose, talán tényleg kellene valami ilyen pályára lépnek? Aha, persze, majd nekiállok zöld hacukában meg íjjal a kezemben ugrálni tetőről tetőre és lövöldözöm le a rosszfiúkat az éjszakában... pfff.... remek, ez a baromság meg mégis honnan jutott eszembe? Meg amúgy is... én nem vagyok hős.
- Ha veszélyes életet élsz nem árt, ha tudsz rögtönözni - vonok vállat.
Főleg ha illuzionista vagy és hirtelen kell kitalálnod, milyen illúziót szórj a másikra... na igen, tudni kell mit kell megragadni ilyenkor.
- Régebben katona voltam, majdnem egy életen át, szóval az otthonülős meló nem játszott... aztán gondoltam keresek valamit, amihez felhasználhatom a hegymászós tapasztalataimat. No és te mivel keresed a kenyered?
Nem a legkörmönfontabb válasz, de valóban így volt. Kellett egy munka, mikor ide költöztem, így hát megkerestem az elsőt, ami szóba jöhet és még lehet benne egy kis izgalom is. Vicces amúgy, hogy nem a rendőrségen kötöttem ki végül, de akkoriban eléggé nehezen tudtam volna a jó öreg emberevő Nichot elképzelni mint bűnvadász... na már megint ez. Mikor megkérdezi, merre tovább, én csak előre mutatok... egyenesen egy égbe nyúló sziklafal felé. Lássuk mennyire bevállalós a kicsike.
- Már évek óta. Te meg Anchorage-ből vagy megrögzött erdőlakó vagy?

Re: Északi hegyvonulatok // Hétf. Szept. 28, 2015 1:33 pm

Az új becenevem elnevetem magamat és kicsit még a fejemet is megrázom, hiszen jelenhelyzetben eléggé találó. Nem szoktam így viselkedni. Talán ez a hely olyan dolgokat hoz felszínre, amikről azt se tudtam, hogy lakozik bennem.
Szerintem, ha egyszer valaki találkozik vele, akkor utána soha többé nem tudja elfelejteni. Na, meg méterekről felismerni a nagyra nőtt gyereket. – szólalok meg mosolyogva, hiszen ez szerintem tényleg így van. Azt meg senkinek se kell tudnia, hogy mennyi mindent tudok Elvis-ről. Évek alatt az ember szinte minden apró dolgokra rájön az illetővel kapcsolatban. Bár az is tény, hogy sose gondoltam volna azt, hogy egyszer falkához fog csatlakozni. Ő is szabadság mániás volt, meg szeretett a saját maga főnöke lennie, de szemmel láthatóan itt is megtalálta a számításait. Legalábbis azok alapján, amiket mesélt másra nemigen tudok gondolni. – Esetleg barátok vagytok? – fordulok a farkas felé érdeklődve. Ha akar, akkor válaszol rá, nem fogom faggatni erről. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy a [strik]dilinósnak[/strike] akadnak-e barátai itt.
Hmm, talán mert olyan alkatnak tűnsz, de akkor nem vagy az? Vagyis részben az vagy, hiszen hegyimentős vagy, így akár tetszik, akár nem hős vagyok. – s közben néha-néha elmerülök a gondolataimban. Mindenki valamilyen mértékben hős, de azért arra valahogy sose vágynék, hogy álruhát öltsek magamra és megmentsek boldog-boldogtalant. Ennyire önzetlen se vagyok. Megtanultam a leckét, hogy jobb óvatosnak lenni és jobb nem mindenkiben megbízni, s elhinni minden egyes szavukat. Majd pedig bólintok arra, amit mond, mert valóban úgy van. Ha veszélyesen élsz, akkor nem árt, ha gyorsan pörögnek az agytekervényeid, mert néha az életed múlhat rajta.
Milyen katona és hol? –csapok le rá egyből, hiszen én is megéltem a háborúborzalmat is és annak köszönhetően mélyültem el kicsit az orvoslásban is, de annak is már jó ideje. – Fényképezni szoktam, s eladom a képeimet, vagy csak elszegődöm valamelyik lap mellé. Ott van még az asszisztensi munkák, illetve még bárokban is szoktam munkát vállalni. Meg rövid időre ápolóként is dolgoztam. – teszem hozzá kicsit halkabban, mert hivatalosan sose voltam az, vagyis nem a mai értelemben. Én a háborúban szolgáltam és mentettem meg az emberek életét. De legszívesebben talán gyerekekkel foglalkoznék vagy esetleg nyitnék egy saját kis cukrászdát. Szeretek sütni és főzni is. Régebben meg imádtam a kicsiknek menedéket adni, vigaszt nyújtani a vészjósló időkben.
Felpillantok arra a hegyre, amire mutat, majd kicsit szaporábban kezdek el haladni a kiszemelt cél felé. Nem most fogok visszavonulót fújni. Mindig is szerettem hegyet mászni, elveszni az erdőben és felfedezni azt, hogy milyen a világ a városokon, a civilizáción túl.
Erdő lakó vagyok, aki arra vár, hogy ártatlanlelkeket rabolhasson el. – szólalok meg komolyan, de végül elnevetem magamat. – Nem Anchorage-ben lakom, de onnét keveredtem ide, viszont ott is csak rövid ideig tartózkodtam. Elgondolkoztam, hogy csatlakozom esetleg egy falkához és idesodort az északi szellő. – nézek rá játékosan, miközben egyre közelebb érünk a kiszemelt hegyhez.
S van olyan dolog, amit érdemes tudni erről a helyről. Esetleg elkerülni messzire bizonyos helyeket? - faggatom tovább kíváncsian. Szeretek minél több tudásra szerttenni, meg azért óvatosnak se árt lenni. Főleg, ha a falkáé szinte minden.

Re: Északi hegyvonulatok // Szomb. Okt. 03, 2015 1:54 pm

Nicho céloz, talál és süllyed, úgy tűnik a beszólásaim még továbbra is hatásosak. Hát ha már kóstolgat a kicsike, akkor bizony visszakapja.
- Óóó, az biztos - kuncogok. - Anno együtt harcoltunk a nyugati fronton, aztán itt újra összehozott minket a farkassors. Fura, nem lehet elég nagy a világ
Pedig ha belegondolok, hogy mennyire eldugott helyen vagyunk amúgy! Kis szeglete a világnak, amely még őrzi javarészt az ősi arculatát, azt, ahogyan kialakult és erre szerencsére figyelnek az emberek is. Ha valaki megnézi az alaszkai népességi viszonyokat eléggé eltérő képet talál a többi területéhez az USA-ban, eléggé meg fog lepődni. S jól is van ez így. Nem nagyon voltam képben a farkasviszonyokkal Alaszkában, de arra esküdni mertem volna, hogy rengetegen vannak. Pont azért, amiért ennyire megmaradt a természet ezen a területen, vonzza a farkasokat, akikben mindig megvan a vágyódás a gyökerekhez... nabazdmeg, ez volt aztán a művészi megfogalmazás... meg aztán a suttyó megjegyzés, ami szépen semlegesíti az egészet.
- Szóval szerinted elég pár évig viszonylag karitatív tevékenységet folytat feledteti azt, mit csinált a maradék háromszáz évben? - vonom fel a szemöldökömet.
Kissé naiv gondolatnak tűnik számomra. Ahány embert én már a pokolra küldtem pusztán vérmániából, alaposan kimerítem a hős fogalmát. Szerintem még antihős se lehetnék, még jóindulattal sem... bááár... ki tudja, meg kell kérdezni erről egy szuperhős rajongót. Viszont nekem még a saját fiam vére is a kezemhez tapad, még ha véletlenül is öltem meg. Nos igen, tényleg nem vagyok hős... csak egy gyilkos.
- Hol nem? Voltam milicista a függetlenségi háborúban, vöröskabátosként harcoltam Napóleon ellen, Honvédként küzdöttem a magyar szabadságharcban, német rohamosztagosként rohangáltam a nyugati fronton, voltam harckocsizó a Wehrmacht-ban, irtottam vietkongokat, repültem az iraki háborúban... van egy múltam, maradjunk annyiban.
Meg persze ott voltak a kisebb tapasztalataim is a csatatéren kívül, de azok most nem játszottak. Azok sokkal inkább voltak saját, vérfarkas létre hajazó tapasztalataim, mint amikor belerohantam egy emberi háborúba.
- Akkor te megtaláltad a békésebb útját a pénzszerzésnek, velem ellentétben. Bár azért néhány bár se életbiztosítás ha a pultoshölgy kedvéért mennek ölre. Hol voltál ápoló?
Rose elég csinos nőnek tűnik, már amennyit így látok belőle a belőle a ruhák takarása mellett, azok pedig, akik sokat isznak, előszeretettel szeretik bizonygatni a legközelebbi szép nőnek, mekkora nagy kanok. Mire nem képes az emberrel egy két feles... főleg, ha nem vérfarkasok és a töredékétől fejre állnak. Azon meg nem nagyon csodálkozok, hogy az ápolót ilyen halkan mondja. Mennyi fennakadás volt ezzel korábban, te jó ég.
- Csak aztán nehogy én zsákoljalak be - jön a visszavágás egy sunyi tekintettel együtt. - S melyikhez? A fairbanks-i kilátásban van?
Valljuk be, ezt az információt nem ártana tudni. Főleg, hogy nekem ezután jelentést kell tennem, még akkor is, ha ismert farkasról van szó, a tervei pedig fontosak, ha érintenek minket.
- Sose menj be úgy a városba, hogy nem tudnak az érkezésedről, vagy éppenséggel nincs veled valaki. Eléggé kellemetlen élményben lehet részed, ha hívatlanul állítasz be.
Talán nem fogják hátsón billenteni érte, de hogy rövid időn belül megtalálja magának valaki, abban biztos vagyok. Mióta rendeződött a falkaviszony eléggé oda van figyelve a kóborlókra. Egységes határvédelem, nemde?
- Van saját felszerelésed vagy nekem kell felvinni téged? - kérdezem, miközben odaérünk a sziklafal alá és felmérem a terepet.
Nem túl egyenletes... tökéletes lesz.

Re: Északi hegyvonulatok // Kedd Okt. 06, 2015 9:40 pm

Igen, a világ sose elég nagy. A lehető legváratlanabb pillanatban botlunk bele ismerősökbe. – konstatálom a dolgot, de ugyanakkor meglepődök azon, amit mond. Nem is tudtam, hogy ott szolgált, de az se kizárt, hogy az évek alatt egyszerűen csak elillant az elmémből, mint a sok „nem fontos” információnak vélt dolog. Mi se vagyunk képesek mindent megjegyezni, mindenki csak azt tartja meg az elméjében, ami a legfontosabb. S számomra voltak kedvesebb és kevésbé kedves, de fontos emlékeknek titulált gondolatok, emlékképek, amiket a mai napig megőriztem és olykor-olykor felelevenítettem. Vagy direkt, vagy csak bizonyos dolgokról egyszerűen eszembe jutottak.
Szerintem nem a múltunk határozz meg örökké. Mindenki követ el hibákat, olyanokat, amiket nem lehet elfelejteni, nem lehet megmásítani, se visszacsinálni, de az a fontos, hogy tanultunk-e a hibánkból, hogy próbálunk-e túl jutni a dolgokon és szebb életet élni. Egy olyat, amit nem általunk okozott vérengzéseknek köszönhetően tarkítja vér a havat. – szólalok meg óvatosan, mert nem akarom feszegetni a határokat, de ha a múltamra gondolok, akkor pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az anyatermészetet a vér borítja és az illető semmit se érez. Öltem, nem is egyszer és nem érdekelt… akkoriban nem, de azóta megváltozott a világ, ahogyan én is és próbálok legalább úgy élni, mintha az a baklövés helyrehozható lenne, de a legfontosabb, hogy saját magunknak meg tudjunk bocsátani. Ami még nekem se sikerült teljesen, de talán egy szép napon menni fog, de addig még biztosan sok napkeltét és naplementét fogok látni.
Azt látom, de azért remélem, hogy a sok háború és borzalom ellenére is vannak kedves emlékeid a múltadról. – s miközben beszélek a messzeségbe pillantok. A rossz és a jó dolgok mindig karöltve járnak, legfeljebb sok esetben csak az egyiket vesszük észre és végül elmerülünk abban. A kijelentésén elnevetem magamat, mert ismertem a kevésbé békésebb énjét is a pénzszerzésnek, de azt nem kell mindenkinek tudnia, hogy milyen illegális dolgokban vettem részt.
Mondhatni igen, de nem teljesen. – rántom meg a vállaimat és közben mosolyogva pillantok rá. Nem szokásom csak úgy beszélni mindenkinek arról, amit tettem. Valaki mellettem volt akkor is, amikor éppen olyan dolgokban vettem részt, amiben egy úri hölgy sose tenné. – Úgy gondolod, hogy volt olyan, amikor ölre mentek értem? – kérdezek vissza kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, majd végül jókedvűen folytatom. - Akkor valóban nem veszélytelen, ha a pultos hölgy védtelen, de engem nem kell félteni. Remekül meg tudom védeni magamat, s az arra rászolgált uraságokat is vissza tudom ültetni a fenekükre. – nem mindig volt elegendő a személyzet ahhoz, hogy rendet tegyen. Engem pedig nem kell félteni, hiszen kaptam már jó pár pofont addigra. Na, meg annyira nem is egyszerű engem eltalálni. - A szülőhazámban, a II. világháborúban és utána még rövid ideig, amikor még ember voltam. – szólalok meg egy kisebb habozás után, mert nem éppen kedves emlékeket idéz fel bennem a dolog. De nem volt egyszerű azokban az időkben felnőni, de nem volt lehetetlen se. Sose fogom elfelejteni azt a pusztítást, ami ott zajlott. S miközben jókedvűen beszélgetünk, egyre közelebb érünk a kiszemelt helyhez, szinte repül az idő és örülök annak, hogy jó társaságom akadt.
Ohh, az nem lenne olyan könnyű. – viszonozom a „sunyi” mosolyát, majd egy újabb tincset tűrök a fülem mögé.
Vigyázz még a végén túl hamar fogsz megöregedni a kíváncsiságot miatt. – de ennél többet nem árulok most el. Nem érzem, hogy értelme lenne, mert még magam sem tudom, hogy itt van-e az a dolog, amit kutatok most már hónapok óta, vagy talán a létezésem óta, csak eddig fel se tűnt.
Eddig megúsztam a dolgot és szerintem már tudnak arról, hogy itt vagyok a közös barátunknak köszönhetően. – válaszolok határozottan. Ha csúnya dolognak kell történnie, akkor mindegy mit teszek, mert megtörténne, de más okból. Mindennek megvan az oka. Leveszem a hátizsákomat és elkezdem elővenni a szükséges dolgokat.
Azt hiszem megvan minden,amire szükségem lehet. – majd pedig miután végeztem visszahúzom a cipzárt és újra a hátamra veszem.

Re: Északi hegyvonulatok // Szomb. Okt. 10, 2015 4:40 pm

- Óóó, erről tudnék mesélni.
Tanya, Sarah, Kate, Kilaun, Odette, Faye, Elvis… elég sokan köszöntek itt vissza nekem Fairbanks-ben a múltamból, mint ha csak szeretne engem az élet szembesíteni vele, milyen kalandos is a létem. Milyen sok fele mentem, mi mindent csináltam… hányakat hagytam hátra, olykor faképnél is. Hiába, ez voltam én régebben, még a vándorlásaim alatt. Csak akkor tudtam megmaradni a seggemen ha úgy éreztem, van miért haladni. De persze elég volt egy háború néha hogy a nyakamba vegyem a lábam és meg se álljak a csatatérig. Elcseszett egy mentalitásom volt, az már egyszer biztos.
- Sajnos ez túlságosan egyénfüggő Rose. Ki mennyire lovallja bele magát a korábbi gyilkosságokba, öldöklésekbe, hagyja el az emberi valóját. Vannak, aki tudnak változtatni rajta, de egyesek örökre ott rekednek, tartás kérdése. Az elhatározás nem mindig elég, ha elhal az akarat és visszazuhannak. S lássuk be, évszázadok beidegződése nem olyan, ami egykönnyen kihal az emberből.
Én még a szerencsésebb kategória voltam, igazából nem nagyon értem, hogy tudom tartani magam. Már a függetlenségi háború óta embervéren éltem részben, az elmúlt pár évben valahogy sikerült ezt a háttérbe nyomni. De ez nem jelenti azt, hogy eltűnt volna teljesen. Máig előfordul, mikor rajtakapom magam, hogy szemlélem a távolból a Síparadicsomba érkezőket, vajon melyiknek lehet a legfinomabb a vére. Vajon melyik őrzőt lenne érdemes megcsapolni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mindig megfordulnak a fejemben, mire eszmélek, hogy már megint min filózok. Hiába, vannak dolgok, melyek nem múlnak el.
- Vannak, de gondolhatod, a háborúkon kívül is megtalálta a módját az élet, hogy harcoljak a létemért.
A farkaslét ilyen. Harcolsz vagy behódolsz, ölsz vagy meghalsz, sajnos nagyon ritka a harmadik út. Mikor magányosként járjuk a területeket, elkerülhetetlen, hogy néhány nagyképű, felfuvalkodott hólyag ne ugorjon nekünk és próbálja meg elvenni az életünket… vagy éppen bezárjanak téged olyan bűnökért, amiket amúgy el se követtél, de azért küzdj az életedért az elkövetkezendő évtizedekben, miközben várnak rád amúgy. Hiába, ez már csak ilyen, ezt kell szeretni… főleg akkor ne legyen egy rossz szava se az ember fiának, farkasának, ha önként megy bele a késbe sokszor.
- Igen. Tán tévedek? – ne nézzenek már madárnak. – Helyes, egy farkas csak tudja megvédeni magát.
Lehet kicsit nyers a véleményem, de valljuk be, nem éppenséggel tutujgatnivaló szeretetcsomagok voltunk.
- Oh, akkor könnyen lehet hogy néhány kuncsaftot én küldtem hozzád az ápolósátorba – vakarom meg a tarkómat.
Eléggé sikeresek voltunk a franciák ellen a blitzkrieg idején, szóval sosem csodálkoznék rajta, ha tényleg az én tankom lövege repítette volna Rose-hoz a nyúlbéla franciákat.
- C-ccc, kis naiv.
Sose gondold, hogy egyszerű a dolgod egy illuzionistával. A következő megjegyzésére viszont felvonom a szemöldökömet. Nofene.
- Egy egyszerű „vacillálok” is elég lett volna – elég kitérő válasz volt arra, hogy tudjak következtetni.
Minek kell mindig mindent bonyolítani? Mondjuk nő, mi a fenének lepődök meg ezen. Ráadásul nem is olyan egyszerű dolog az, hogy valaki csak úgy megállapodjon egy falkánál. Valljuk be, nekem se volt egy egyszerű meccs annak idején. A következő csak bólintottam, elvégre nincs mit hozzáfűznöm, én elmondtam, amit akartam. Felnéztem helyette a sziklafalra, hogy mégis mi vár ránk, miközben Rose előpakolta, majd ránéztem, mivel rendelkezik. Oké, úgy tűnik rendben lesz, de közben nekiállok matatni az övemre feltekert biztonsági kötélen, leoldva róla egy jópár méteres részt, majd a hevederes végét odanyújtom a nőnek.
- A Himaláján megtanultam, hogy sosem lehetünk elég óvatosak.
Azzal amint ráakasztottam a csákányomat a kezemre minden további nélkül nekiveselkedtem a falnak és elindultam felfelé. Ahogy elnéztem egy darabig még nincs jeges terület, de néhány méter múlva már szükséges lesz a mászókarom is.

Re: Északi hegyvonulatok // Vas. Okt. 11, 2015 4:31 pm

A válaszát hallva egy újabb mosoly kúszik az arcomra, mert jó érzés látni azt, hogy nem csak az én múltam kelt életre itt, hanem másé is. Lehet, hogy ez önzőség, de tényleg mekkora volt az esély arra, hogy szinte minden múltban fontos szerepet játszó ember pont az isten háta mögötti városban fog összeözönleni. De legalább láthattam, hogy élnek még és még mindig viszonylag élvezik az életet. S már kíváncsian várom, hogy kibe fogok még itt belebotlani.
Csendesen hallgatom azt, amit mond és nekem nem kell bemutatni azt az érzést, a tetteinknek a súlyát és az esetleges attól tartást, hogy újra megtesszük. A mai napig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt és miket tettem, kiket bántottam. Hallom a mai napig a sikolyukat, de örökké se lehet ebben élni, mert különben megbolondulunk. Lehet, hogy sose felejtjük el, de segíthet a jobb életben is, abban, hogy többé ne kövessük el ezeket a dolgokat.
Ez valóban így van Nicholas, de gondolj arra, ha örökké a múltunkban élünk és örökké tartunk attól, hogy újra megtesszük azokat a dolgokat, akkor előbb vagy utóbb megkattanunk és akkor még szó se esett arról, hogy a jelent nem élvezzük, nem látjuk meg a jót. Talán nem könnyű kiölni, lehet hogy sose fogod elfelejteni, de részben a jelened alakítja a jövődet is és ha már nem ölsz úgy, ahogyan régebben tetted, akkor nincs minden veszve, nincs olyan, hogy valami menthetetlen. A szívedben és a fejedben dől el az egész. – nézek rá egy halovány mosoly keretében. Tisztában vagyok az önmarcangolás minden egyes fokával, ahogyan a démonok kísérésével is. Főleg úgy, hogy nem mondanám azt, hogy a lehető legjobb cimborák vagyunk a farkasommal. Sok minden beárnyékol minket, de ennek ellenére is küzdünk és nem hiszem, hogy ez hiba lenne vagy felesleges lenne. Legalább már nem bántok mindenkit, mint egykoron tettem.
Lassan bólintok arra, amit mond, mert pontosan tudom, hogy mire gondol. S kár lenne erre több szót fecsérelni, mert mindenkinek megvan a saját keresztje és a saját harca is.
Nem, nem tévedsz. – nézek rá mosolyogva, majd a mosolyom még szélesebb lesz a megjegyzését hallva. Ha tudná, hogy milyen helyzetekbe keveredtem, akkor fel se merült volna benne az, hogy nem tudom magamat megvédeni. Illetve a vérvonalam is a segítségemre volt.
Ohh, szóval ellenünk harcoltál? – nézek rá egy kisebb fejrázás keretében, majd inkább megrántom a vállaimat, hogy hagyjuk ezt a témát. Nem éppen vidám és nekem se vidám emlékeim kötődnek ahhoz az időszakhoz, így jobb nem bolygatni.
Naiv? Ezt se mondták még rám. – nevetem el magamat, mert aki ismer, az tudja, hogy nem igazán vagyok naiv teremtés. Tény, hogy szoktam ábrándozni, de semmi több.
Felvonom a válaszán a szemöldökömet, de inkább kivételesen elharapom a nyelvemet. A pasik már csak ilyenek. Szeretik az egyszerű válaszokat, de ez egyáltalán nem írja le ezt a dolgot, ami ezzel kapcsolatban igaz, viszont bármennyire is nehéz megállom nem teszek már inkább semmilyen megjegyzést. Még a végén az alvó oroszlánt ébreszteném fel, ki tudja…
Figyelem, ahogyan neki készül, mire én is elkezdek készülődni, majd pedig magamra csatalom a felém nyújtott részt is. Ezek után pedig várok, hogy elinduljon.
Szóval tényleg nagy mászó vagy. Miket másztál még meg? – kérdezem tőle kíváncsian, majd pedig miután kellő távolságra ért elindulok én is, de ügyelve minden egyes lépésemre, mert semmi kedvem lezúgni most. Közben pedig néha a tájat fürkészem, hogy mennyire is szép és gyönyörű, de egy pillanatra se tennék óvatlan és meggondolatlan lépést. Most nem.

Re: Északi hegyvonulatok // Kedd Okt. 20, 2015 12:05 am

Halvány mosoly jelenik meg arcomon az okfejtését hallgatva. Hiába, nem kell ahhoz baromi öregnek lenni, hogy magvas gondolatokat fogalmazhassunk meg. Elég a korom fele is... vagy sokkal kevesebb is, ha valaki a megfelelő mennyiséget megissza.
- Annak a lénynek, aki a jelenben a múltjában él, nincs jövője. Jól ismerem ezt az esetet. Rengeteg farkast vagy éppen embert láttam tönkremenni és kiégett hüvellyé válni emiatt az eset miatt. Valahogy nekem sikerült elkerülnöm, pedig mindig az árnyékomban látom azt, amit magammal hoztam - sóhajtok, de ezzel be is fejeztem az önbírálatot, minden konkrétumot mellőzve. - Mindenesetre tény, mostanában nem gyilkolok úgy, mint rég. Elvégre még egyetlen szárazra szipolyozott holtest sem került elő Fairbanks-ből van a környékéről... vagy csak túl jól csinálom? - vágok egy kissé merengő fejet.
Talán jóval meggyőzőbb voltam, pontosabban megnyerőbb a viselkedésem, mint jópár évvel ezelőtt, de lehet valami riasztó abban, ahogy ezt könnyedséggel kimondom. Hiába, a múltam az a múltam és az a büdös nagy igazság, hogy kevés dolgot bántam meg vele kapcsolatban. Nagyon, de nagyon kevés dolgot, talán két kezemen, jóindulattal plusz még az egyik lábfejemen megszámlálható... és hát a gyilkosságok közül is elenyésző esett bele ebbe a kategóriába. Most őszintén. Attól hogy sajnálkozok felette még meg nem történtté tudom tenni? Főleg azok után, hogy szánt szándékkal vettem el életeket és nem csak "véletlenül". Nem, vannak dolgok, melyek nem változnak.
- Na, úgy tűnik a megérzéseim a hölgyekkel kapcsolatban még nem kezdtek el kikopni.
Mondjuk ezt hallva biztos lenne néhány személy aki eléggé elkezdene ezt hallva ellenérveket felhozni. Hát na, mindenkinek van valami szennyese.
- Igen, Rommal parancsnoksága alatt ott voltam a dárda hegyében, ami belefúródott Franciaország szívébe
Tán nem teljesen ildomos valakinek erről beszélni, aki ráadásul a jelek szerint még onnan is származik, már ha jól veszem ki a szavaiból. De hát ez van, vannak sötét oldalai az életemnek, de éppenséggel olyanok is, amire büszke vagyok. A tény, hogy a Sivatagi Róka parancsnoksága alatt szolgálhattam, az egyik ilyen volt. Azon kevesek egyike, mikor elfogadtam egy ember parancsnokságát... mert amúgy nem volt ritka az összetűzés részemről a tisztikarral.
- Pedig eléggé olyan megnyilvánulás volt.
Talán ha Nono lennék most öltenék rá nyelvet, de nem teszem meg... ez a metódus legyen csak az ő reszortja, már így is megfenyegettem párszor, hogy bekapom a nyelvét ha nem vigyáz rá... lehet hamarosan erre sor is kerül. Mindenesetre a közelgő percek letelte után már elindultunk felfelé a hegyen. Eléggé magabiztosan haladtam és az se zökkentett ki, hogy közben beszélnem kell.
- Inkább hobbimászó vagyok. Annak idején át akartam menni Indiából Kínába, de útban volt valami domb, amit Himalájának hívtak. Nem volt kedvem kikerülni, szóval megmásztam és közben beletanultam a mesterségbe. Azóta gyakorlom és a munka során is nem kevés hasznát veszem... főleg, mikor sziklaormokról kell lehoznom a sok hülyét. Vagy ami megmaradt belőlük. Na és neked mi a múltad a magaslatokon?
Időről időre lenéztem, hogy lássam, Rose még ott van-é, de igazából felesleges, elvégre se nem hallottam megcsúszást, se pedig a derekamon levő biztosítókötél nem rándult meg, így igen, még minden rendben volt... nekem viszont lett egy kellemetlen másodpercem, mikor megfogtam egy kiálló darabot és letört a helyéről. Pont húztam volna feljebb magamat és egy darabig fél kézzel lógtam le a sziklafalról, mire találtam egy stabilabb kapaszkodót. Hát igen, a hegymászás szépségei.

Re: Északi hegyvonulatok // Pént. Okt. 23, 2015 3:01 pm

Felesleges lenne a szavába vágni, hiszen tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy nem szabad a múltunkban ragadni, legfeljebb tanulhatunk belőle, de muszáj megpróbálnunk a jelenbe élni, mert az történik, amit ő is mond. Láttam már kissé elborult elméjű farkast én, s azt is, ahogyan elérte őt a halál szele, így csak bólintok erre az egészre. – Lehet az évek alatt profi lett belőled, de talán ezt egy régebben itt élőtől kellene megkérdeznek. – válaszolok csöppet se komolyan és mosollyal az arcomon. Figyelem őt, s próbálom megfejteni vagy legalábbis olvasni kicsit benne, de nem igazán megy.
Azért ne bízd el magad, mert nem biztos, hogy mindig szerencséd lesz ilyen téren. – nevetem el magamat. Eleve nem mindig könnyű kiismerni engem, meg szerintem más nőt se. Eléggé szeszélyesek tudunk lenni és egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk teljesen más hangulatba kerülni, vagy néha igazán érthetetlenül reagálni bizonyos dolgokra. Nem olyan könnyű szerintem a női nemet megfejteni, de ez igaz a férfiakra is….
Szerintem erről jobb nem is beszélni. – reagálom rá talán kicsit túl gyorsan, de tényleg nem szeretnék erről beszélni. Egyszerűen nem menne. A hazámról van szó és gyerek voltam a háború idején, túl sok borzalmat láttam és sok olyan dologra emlékszem, amiket legszívesebben elfelejtenék. Így érthető, hogy nem akarok erről beszélni, főleg akkor nem, ha pont a másik erőt erősítette.
Csak megrántom a vállaimat a szavaira. Nem érdekel, hogy ki néz naivnak, vagy ki gondol annak. Néha még abból is előnyt lehet kovácsolni, aki meg igazán ismer, az pontosan tudja, hogy egyáltalán nem vagyok naiv. De nem akartam most erről vitát nyitni. Jobb inkább békésebb vizeknél maradni, így elengedem a megjegyzését a fülem mellett.
Akkor igazán izgalmas és nem éppen könnyű körülmények között tanultál bele a dologba. Sose értettem, hogy valaki miért kezd bele egy ilyen túrába, ha gőze sincs semmiről se. Nem csak saját, hanem sokszor mások életét is veszélyeztetik. – jegyzem meg könnyedén, hiszen tényleg annyira felelőtlenek az emberke sok esetben, de néha még a farkasok is. Mintha egyesek nem vennék komolyan azt, hogy attól még farkas pontosan ugyanannyira képes összetörni magát, mint egy egyszerű ember, vagy akár meghalni is. – Kíváncsiság, kihívás és hasonló, mint neked. Útban volt egy hegy. – válaszolok neki sietve. Nem akarok túl sokat elárulni. Ő lehet, hogy könnyebben cseveg idegenekkel, de én nem. Nem szoktam csak úgy megosztani a múltam darabkáit másokkal. Jobb néha titkolni, mert kisebb az esély, hogy utána az információval hátba támadnak.
Hamarosan pedig elkezdünk mászni. Minden egyes „lépésre” ügyelek, mert nem szeretnék a mélységbe zuhanni, vagy csak lesérülni. Követem őt felfelé, de egy ideig csöndben maradok, hiszen inkább koncentrálok, mint sem eltereljem bárkinek a figyelmét. Amikor pedig megcsúszik akkor sietve pillantok fel.
Minden rendben?! – kicsit talán aggódva cseng a hangom, de nem véletlenül. Összevagyunk kötve, meg nem szeretném azt se, ha kisebb törmelékek fejbe találnának. Figyelem azt, ahogyan újra talál biztos pontot a sziklán, s újra folytatjuk az utunkat. Ha pedig közben nehézség adódik, akkor ha idővel is, de túl jutok rajta, majd amint a hegyre felérünk csodálkozva pillantok körbe, hiszen ez gyönyörű.
Wooow, ez festői... – s lassan körbe fordulok, mint aki nem hiszi el az, amit lát.

Re: Északi hegyvonulatok // Szer. Nov. 04, 2015 12:03 am

Vállat vonok.
- Hajrá, szerintem nem fogsz tőle se mást hallani - jelenik meg kihívó vigyor az arcomon.
Hiába, ami nincs arról tényleg elég nehezen lehet információt szerezni... főleg, hogy amikor eddig rám jött az ölhetnék, mindig inkább elmentem jópár kilométerre a várostól és ott éltem a dolgaimnak.
- Áh, ha valamit idejekorán kiöltem magamból az idők során, az az elbízás. Évszázadokig vándoroltam, szerencsére a tapasztalataim nem tűntek el. Bár szó mi szó, a nők valóban kiszámíthatatlanok.
Ez egy olyan alapszabály, amit minden egyes férfi megtanul, amint először kikezd velük... ráadásul amilyen balszerencsés módon ért véget az a bizonyos ivászat az O'Connorsban nemrég, hát azt hiszem, igen, talán mégiscsak megkopott valami bennem ha még a szeretett nővel se tudok úgy elleni, ahogyan szerettem volna. Oké, be voltam állva, mint az atom, de akkor is, ez valahol eléggé cinkes és ami azóta van... na, jó, Nicho, maradj a jelenben.
- Attól még nem válik nem megtörténtté de oké.
Nem volt nehéz rájönni, hogy éppenséggel nem a szíve csücske témába találtam bele, de hát ez van, más területen szocializálódtunk. Nekem így 351 éves fejemmel teljesen természetes volt a háborúról meg az ott történt dolgaimról beszélni, elvégre eléggé jelentős részt vettek el az életemből és bármennyire is szörnyű egyeseknek hallani ilyesmit, de megtaláltam ott, amit kerestem... igaz, megvolt az árnyoldala is, amikor a saját fiamat fojtottam meg a harcok alatt.
- Az én életemre minden lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas - jegyzem meg, miközben éppen feljebb húzom magam. - Aham, értem. Kicsi a világ akkor, ha ugyanazok voltak a körülmények.
Volt némi irónia a hangomban, mert már észrevettem, hogy nem egyszer elvágja a témákat, mikor róla lenne szó. Mondjuk miért lepődök meg, a farkasok jó része szereti megőrizni a dolgait magának. Lehet kicsit könnyen fecsegek a magam részéről, de az az igazság, hogy volt is miből. Rengeteg dolgot megéltem, sok az amolyan érdekes adalék rólam, elvégre az idős farkasoknak mindig akadnak történeteik. Ám úgy voltam vele, ezek még nem olyan dolgok, amik kritikusak lehetnek rólam. Sokkal inkább figyelmeztető lehet az, amit elmondtam a katonai múltammal kapcsolatban... mindezek után még életben voltam... és nem véletlenül...
- Ja, megvagyok, csak kicsit mint ha instabil lenne.
Mélyen belevágom a mászókarmot a sziklafalba, hogy biztosan megtartson, ha megint egy kézzel lógnék, majd felnyúlok, megtapogatva a felettünk levő közeget. Ráfogok az egyik kitüremkedésre, de az is a kezemben marad. Remek.
- Ez így kicsit necces lesz, lehet kicsit oldalra kellene haladnunk és akkor szerencsét próbálni fentebb.
Tényleg nem lenne jó lezuhanni, mert jó esetben viszem magammal a nőstényt és bár nem becsülöm alá az erejét, kérdéses, hogy meg tudna tartani. Rendes körülmények között biztos lennék benne, hogy át tudna dobni a válla felett, de sajnos a sziklamászásnál nem állóhelyzetben kell dolgozni. Mondjuk most meg jöhetne az a kérdés, hogy mit izgat engem, mi lesz egy random magányos farkassal, de mivel nem tett még semmi rosszat, nem is éreztem belőle a zárkózottságon kívül mást, nekem se volt okom úgy kezelni. Szóval innen oldalra, én ezt javasoltam... vagy rizikósan felfelé.
- Ah, és akkor gondold el, hogy fentebbről milyen szép lesz. Ott már a magasabb fák se fognak bezavarni.

Re: Északi hegyvonulatok // Szer. Nov. 04, 2015 9:24 pm

Elmosolyodom a reakcióján, majd bólintok. Még az se biztos, hogy maradni fogok. Ha majd eldől, hogy mi lesz, akkor talán elkezdem felderíteni az itt élőket, hogy milyenek, de addig meg csak az számít, hogy ne lépjek a falka farkára és ne haragítsam magamra őket. Így nem fogok őrült kutakodásba és felderítésbe kezdeni, ha visszatérünk a városba…
- Akkor legalább valamiben egyet is értük. – nézek rá egy kisebb kuncogás keretében, hiszen a férfiakat is nehéz kiismerni és néha igazán megfejthetetlennek. Az se kizárt, hogy van olyan pillanat, amikor ők még inkább bonyolultabb teremtések, mint mi, nők… Viszont az is tény, hogy egyik fél se tud a másik nélkül létezni, még akkor se, amikor igazán felhúzza a két nem egymást, de részben ettől szép az élet, ennek köszönhetően nem unalmas.
- Tudom, hogy nem válik azzá. – jegyzem meg halkan, de akkor se akarok arra gondolni. Túl sok borzalmat láttam és ő már valószínűleg akkor se volt már gyerek, én viszont pont akkoriban nőttem fel. Nem a legszebb környezet volt egy gyerek számára, de legalább sok mindenre rájöhettem akkor. Ugyanakkor megtanultam azt is, hogy mennyire fontos a család, s milyen érzés az, amikor másokon segíthetsz és mekkora felelősséggel jár, de ennek ellenére is vannak bőven rossz emlékek. Olyanok, amik még akár most is képesek kísérteni, de megtanultam velük együtt élni, viszont ha nem muszáj, akkor nem beszélek arról a korról, se a tapasztalatimról, illetve véleményemről.
- Sajnálom, de nem vagyok olyan, mint a legtöbben a társaink közül. Nem beszélek csak úgy magamról másnak, kivéve a barátaimról, de ők meg ismernek. – szólalok meg sietve, amikor meghallom az iróniát a hangjában. – Nem ellened irányul. – teszem hozzá egy kisebb csend után. Nem akarom, hogy magára vegye, de már sokszor megégettem magamat és minél kevesebben ismernek igazán, annál kisebb az esélye annak, hogy megütöm a bokámat, illetve ha meg valakinél úgy gondolom, hogy még barátok lehetünk, akkor természetesen én is bőbeszédűbb vagyok, de most valahogy nem megy.
A válaszát hallva sietve pillantok körbe, hogy melyik irányba lenne célszerűbb folytatni az utunkat, mert szerintem egyikünk se akarna lezuhanni és összetörni magát, vagyis reménykedtem abban, hogy ő is így gondolja, még ha én csak egy idegen voltam.
- Rendben, akkor menjünk arra. Te jobban ismered ezt a terepet, mint én. Valószínűleg nem akarod egyikünket se megölni. – jegyzem meg kicsit viccelődve, legalábbis nem komolyan. De tényleg nem láttam értelmét annak, hogy próbára tegyünk egymás szerencséjét azzal, hogy ugyanebbe az irányba haladunk és arra várva, hogy vajon melyikünk fog rossz helyre lépni, vagy kapaszkodni. Majd pedig elkezdtem követni abba az irányba, amelyikbe indult. Figyeltem minden egyes lépésemre és arra is, hogy éppen mibe kapaszkodom, hiszen nem akarom egyikünket se bajba sodorni.
- Sokszor jártál már itt? Mármint sokszor másztad meg ezt a hegyet, vagy csak másikat? – kérdezem kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy ennél még szebb is lesz, így nem is igazán érünk rá arra, hogy nézelődjünk, mert pillanatok múlva folytatjuk a mászást, de nem zavar, hiszen tényleg kíváncsian várom azt, hogy vajon milyen kilátás fog fogadni minket a csúcson. Egy pillanatra még az egyik lábam is megcsúszik, de szerencsére csak éppen hogyan, így sikerül még időben máshova raknom és megakadályoznom azt, hogy esetleg jobban megrántsam őt.

Re: Északi hegyvonulatok // Hétf. Nov. 09, 2015 2:19 pm

Hümmögtem egyet, ahogyan vigyorogva vállat vontam.
- Ki tudja, talán sokkal több mindenben, mint gondolnánk.
Mondjuk ezzel megint nem mondtam valami nagy bölcsességet, alapvető tényekkel operáltam már megint. Meg ha már előjött a háborús téma, akkor itt eléggé tettenérhető. Emberek ezreit küldtem már a pokolba, a csatatéren, magamból kifordult állapotban, miközben csak az érdekelt, hogy öljek. A háború ilyen, eldeformálja az alapvető emberi értékeket, beidegződéseket, mert csak az számít, hogy ölj, mert csak így maradhatsz életben, így élheted túl... vagy éppenséggel, csak így élheted ki magadat, lehetsz az, aki akarsz lenni. Nekem nem volt hova hazatérnem a harcokból, szóval inkább ez az énem jött elő. Persze, volt, ami eszembe jutott a lövészárkok világában. Biztosra vettem, hogy azok, akiket meg fogok ölni, rendes körülmények között akár jó ismerősök is lehetnek, főleg a farkasokra gondolok most. Biztos van, aki ugyanúgy szeret harcolni, szeret vándorolni, szereti az életét, vagy éppenséggel a nőket, az italokat. Biztos lett volna velük közös nevezőnk... de nem lett. Mert megöltem őket. A háború világa így működik... s hiába vagyok farkas, láttam már olyan szerencsétlen eseteket, amikor egy-egy eltévedt, rossz helyre menő golyó ölte meg a fajtársaimat. Ölj vagy téged ölnek meg.
- Hát, nem kell feltétlenül olyannak lenni, mint a többség. Valahol ez az egyéniség jele is - vonom meg a vállaimat; komolyan mondom, ez biztos valami családi betegség, mert Kate is állandóan vonogatja. - Meg nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem, mennyire fontos a magányosoknak a titoktartás.
Persze az már megint más kérdés, hogy ha már én ennyi dolgot elmondtam magamról, valahol elvárható lenne, hogy ő is megtegye, de ez megintcsak a magánvéleményem volt. Meg... nem tudom, nem éreztem úgy, mint ha valami kihallgatáson lennénk. Oké, én voltam itt jelenleg az, aki otthon van, jogom lenne itt követelőzni, de amennyire zárkózott jelenleg talán csak még nagyobb befordulás lenne a válasz... erőszakkal meg köszönöm szépen, de semmi kedvem nem volt élni. Pihenni jöttem ki, nem fitogtatni az erőmet egy nálam jóval fiatalabb farkassal szemben. Bár persze az általunk elkövetett hegymászást se sokan tartanák pihentetőnek, lévén mindenfajta biztosítás nélkül másztunk felfelé egy eléggé kiszámíthatatlan hegyoldalon. Mások inkább egy laza koktélt tartanának pihentetőnek a tengerparton, de a farkasvér már csak ilyen... mi így pihenünk.
- Ha meg akarnálak ölni azt észrevennéd - jegyzem meg némi sötét humorral. - De igen, jobban örülnék neki ha odafent végeznénk és nem odalent. Reméljük hegyapó is ezen az állásponton van.
Szokás mondani, hogy az a hegymászó, aki nem tiszteli a hegyet, az hal meg először. Ilyen szempontból a hegynek is van szelleme, szóval beszélhetek egy személyről. Az persze más kérdés, hogy mindez az én elgondolásom, de aki már látott hegymászót lezuhanni, saját nagyképűségének köszönhetően, az csakhamar megtanulja tisztelni a közeget, amin tartózkodik. Persze attól még ugyanúgy meg lehet halni, de legalább nem "emiatt".
- Néha felmentem rá, de ez a terület most nekem is teljesen szűz. Más oldalon másztam eddig, szóval lehetnek még itt vicces dolgok.
Jópár métert tettünk meg oldalazva, mikor meghallottam egy jellegzetes hangot... a csúszó bakancs hangját. Azonnal néztem le, egyik kezemmel elengedtem a sziklafalat, hogy szükség esetén megfogjam a biztosító kötelet. Hiába koncentráltam a falra és az elettünk levő dolgokra, egy részem lefelé figyelt, hogy hogyan megy a nőstény sorsa odalent. Talán csak egy magányos farkas volt, de jelenleg az én felelősségem is, így hát figyeltem rá. Mikor láttam, hogy minden rendben, tovább másztam, mígnem úgy ítéltem meg, hogy biztonságos.
- Remélem van megfelelő felszerelésed, jönnek a jeges részek.
Egyre inkább tűnnek el a szabadkézzel megfogható területek, rá leszünk kényszerülve a mászókaromra.

Re: Északi hegyvonulatok // Vas. Nov. 15, 2015 4:39 pm

A válaszán csak elmosolyodtam, de nem mondtam semmit se. Felesleges lett volna, hiszen kár ezt túl ragozni. Mindenki hasonlít kicsit a másikra, hiszen ennek köszönhetően vannak közös pontok részben az életünkben, de ugyanakkor kicsit másabbak is vagyunk. Attól pedig még érdekesebb és még bonyolultabb az élet. Legalábbis véleményem szerint. Oké, hogy néha igazán bosszantó egy-két csökönyös szamár, de az élet sose lesz könnyebb. Ez csak amolyan ráadás, plusz dolog.
Ha a háborúról mindenki egyetértene, akkor szerintem vagy nem léteznének vagy teljesen másképpen alakulnának. De ott egy-egy tett, egy szó sok mindenre képes. Akár sorsokat dönthet el, viszont örültem annak, hogy azt se kellett tovább ragoznom, hanem egyszerűen képesek voltunk elsiklani felette. Nem szeretem az értelmetlen vitákat és valószínűleg ebből részben az lett volna, de már mindegy is, hiszen az már a múlt és mind a ketten másképpen éltünk meg. Az emlékeinket nem vehetik el tőlünk, ahogyan a véleményünket se. Az már akkoriban a szívünkbe költözött és azóta is velünk van.
- Titoktartás? Ezt se mondták még erre a dologra. - nevetem el magamat, miközben egyre feljebb haladunk sziklán, s minél magasabbra érünk, annál inkább szebb lesz a kilátás is. Mindig is szerettem a természetben gyönyörködni, mert olyan csodákra volt képes, amit szerintem még a modern civilizáció se képes elérni... - Inkább azt mondanám, hogy mi jobban megválogatjuk azt, hogy kinek mit mondunk el. Lehet, hogy falkán belül a magánélet nem igazán létezik, de a világot járva ez kicsit másabb. - fejezem be a gondolatmenetet pár perces habozás után. Nem tehetek róla, szeretem szemlélni a világot és rövid időre elveszni abban, amit ő nyújthat számunkra. Ezért is sajnálom azt, hogy egyre kevesebb az érintetlen terület, mert mindent vagy kivágnak, vagy valamilyen módon elpusztítanak, hogy több és több betontömb kerüljön a helyére. Pedig fontos szerepük van a fáknak és a környezetnek is az emberek életére, csak megint túl vakok, hogy észrevegyék az emberek, hogy mennyi mindenkinek ártanak.
- Milyen kedves és jó tudni ezt. - válaszolok vissza csöppet se komolyan, majd egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor lepillantok, majd fel a ránk váró útra. Rég másztam már, de ahogy a biciklizést se lehet elfelejteni, úgy ezt se. Vagyis eddig egészen jól ment, viszont abban nem vagyok biztos, hogy mik is a szándékai a hegyapónak. De sose voltam olyan, aki csak úgy meghátrálni a dolgok elől, így most se fogok. Csak előre, utána majd ráérünk azon lenni, hogy lefelé miként jutunk.
- Akkor reméljük, hogy Fortuna mind a kettőnket kedvel és nem a mélységben fogjuk végezni. Úgy néz ki ez a nap az ismeretleneké. - jegyzem meg egy kisebb jó kedvvel. Túl sokszor voltam már majdnem a halál karjai között, hogy azon izguljak mikor fogok meghalni újra. Akkor halok meg, amikor kell. S tök mindegy, hogy éppen mit csinálok, mert úgyis megtalál a halálangyala. Illetve már megtanultam, hogy leginkább a mának éljek, mert a jövő túl kusza. Lehet tervezni, de nagyobb százalékban amúgy se úgy történnek a dolgok.
- Van, emiatt ne aggódj. - S a kisebb pihenő közben elő is halászom a mászókarmokat, majd szólok, hogy mehetünk is. Egyre lassabban haladunk, az út pedig egyre inkább veszélyesebb lesz. Néha kicsit meg is csúszunk kicsit, de szerencsére sose egyszerre és nem is túlzottan.
- S más hobbid nincs? Mármint szabadnapodat is mindig itt töltöd az idődet? - kérdezem közben kíváncsian, bár gondolom túlzottan beszélgetni nem fogunk, amíg fel nem érünk. Főleg, hogy nem egyszerű terepre tévedtünk.

Re: Északi hegyvonulatok // Vas. Nov. 22, 2015 8:00 pm

Na igen, ezen igazából nincs mit meglepődni. Megintcsak az jön vissza, hogy milyen sokfajta lény éli ezt a világot, más hozzáállásokkal, más meglátásokkal. Ez már csak így működik, nem lehet vele mit kezdeni. Van, aki kiiktatná? Gratulálok hülyegyerek, ott ölnéd meg a világ alapvető szépségeinek egyikét. A sokszínűség az, aminek köszönhetően most itt tartunk. Különböző ötletek, lehetőségek, gondoljon már valaki például abba bele, milyen unalmas lenne a vérfarkas lét, ha mind egy kaptafáról származnánk és csak egy vérvonal lenne. Sokkal kiszámíthatóbb lenne, azt aláírom, de unalmas... naggggyon, unalmas. Így hát, egy szónak száz a vége, én könnyebben beszélek, ő kevésbé. Van ez így.
- Szóval eddig még nem nagyon volt a falkaélethez szerencséd, nemigaz? - szűröm le a magam tanulságát két kapaszkodás között.
Nem mondom, olykor a falka egyes tagjai tényleg olyanok tudnak lenni, mint egy nagy rakás pletykás vénasszony, egyes helyeken meg még a falnak is füle van a fürkészeknek köszönhetően, de azért nem mondanám, hogy nem lenne magánéletünk. Éppen ellenkezőleg, egyesek olyan nagyiparban élik hogy mások a fejüket verik érte a padlóba, vagy éppen omega státuszba süllyednek. True story. Na de ennyit erről én meg megkapó már megint, milyen figyelmes lény is vagyok. Ugye? Sose árultam zsákbamacskát az ilyenekkel kapcsolatban. S csakugyan, a terep egyre inkább kezd kiválni a fák közül és lehet megnézni, valóban milyen terepen is vagyunk. Ahogyan közeledik a jegesebb része a sziklafalnak és már inkább haladunk felfelé, mint oldalra, akkor egyre többször veszem észre magamon, hogy elkalandozok. Ki tudja, talán már rég voltam fent úgy, hogy nem dolgoztam és állandóan néznem kellett, hova megyek, gyorsan haladva, semmint megállhattam volna akár egyetlen percre is, hogy körbenézhessek, teljes nyugalomban. Úgy tűnik a rohanó világ már az én életemet is kezdi utolérni, hogy rohadjon meg.
- Azt én is remélem, hogy Fortuna kegyes, mert Karma gyűlöl.
De ebbe most nem megyek bele, szerintem amiket elárultam neki abból bőven leszűrte eddig is, hogy van jópár olyan dolog a múltamban, amire vagy nem vagyok büszke, vagy ha nem is tartom olyan nagy dolognak, másoknál kiverte a biztosítékot. Az ölés nagyon jó példa erre, elvégre nekem már igazából nem okoz fejfájást random embereket megölni, míg mások az égbe kiáltják bűnömet. Nézőpont kérdése ez is. Kezem közben eléri az első jégrétegeket, amelynek köszönhetően át is váltok a szabadmászásból. Igaz, nekem már ott lógtak a kezemen eddig is a karmok, szóval nem kell nagyobb mutatványt bemutatnom. Vártam, még odalent is előkerülnek a szükséges felszerelések, majd mentem tovább. Jelentősen lassult most már a haladás. Mindig kétszer ellenőriztem, hogy a karmok beakadtak-e normálisan a jégfalba, hogy csak azután húzzam fel magam, mert azért két ember súlyánál már nem szabad ezzel viccelődni. Tiszta erőből vágom bele a falba de még így se megy át mindig a teszten. Hiába, vannak szépségei ennek a műfajnak.
- Áh, ez sokkal inkább annak a kérdése, milyen lábbal kelek fel.

Re: Északi hegyvonulatok // Kedd Nov. 24, 2015 9:02 am

A kijelentésére először csak bólintok, hiszen sokak szemében a falka a minden és az anélküli élet semmire se való. Mondhatni vannak olyanok, akik a kóborokat selejtesnek gondolják, de szerintem sokkal inkább talpraesettek és megvan a maguk esze az élethez, hiszen egy falkában se békés mindig az élet, de egyedül szelni a világot szerintem sokkal veszélyesebb, mint azt sokan gondolnák.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy sose éltem abban. Amióta az eszemet tudom, azóta magányos vagyok. A teremtőm se élt falkában, illetve elég hamar elváltak az útjaink, s először egy kóborral találkoztam, így azt hiszem még inkább efelé sodrottam, de annyira nem is hiányzik. Így a magam ura vagyok, voltam és arra mehetek és mehettem, amerre akartam. - válaszolok neki most kicsit bővebb lére engedve a szavakat. Nem vagyok én néma, egyszerűen csak nem vagyok az a típus, aki mindenkivel pár perc alatt megtalálja a közös hangot, vagyis inkább a szavakat. Meghallgatok másokat, de hogy magamról meséljek… nos, az már más tészta. Eljátszották a bizalmamat és azóta jobban megválogatom azt, hogy mit is árulok el és mit nem. Most viszont kaphatott egy kisebb ízelítőt abból, hogy a Teremtőmmel nem éppen lehet jó a viszonyom.
- Szóval nem vagy szerencsés ember? – kérdezem tőle kíváncsian, mert érdekel, hogy miért mondja azt, hogy a Karma nem szereti őt. Minden emberi teremtmény kíváncsi természetű. Szerintem ez velünk született dolog és még a farkassá válásunkkor se tűnik el. Sőt, szerintem kicsit még erősebb is lesz vele, mert utána már az ordas is szimatolgatni kezd, méregetni mindig a másikat. Egy idő után kicsit már lassabban haladunk, de ezt nem bánom. Inkább legyünk óvatosak, mint halottak. A sziklák veszélyesek tudnak lenni, ahogyan a természet is. Egy dolgot megtanultam, hogy az embereknél már csak egy szeszélyesebb dolog létezik véleményem szerint, ami nem más, mint a természet különféle csodái. Elég csak az időjárásra, vagy éppen a hegymászásra, de ugyanakkor elég csak egy egyszerű túrára gondolni, mert ott is előfordulnak érdekes dolgok, mint például, amikor beszakad alattad a talaj…
- Szóval, akkor most jobbik lábaddal keltél fel? – hiszen velem kedves, nem küldött el a francba se, majd pedig miután én is elérem a jeges területet, akkor én is elkezdtem a karmokat belevágni. Nem mindig sikerül elsőre, de nem adom fel, ha oda nem, akkor majd máshova sikerül. Jobb óvatosnak lenni, mert tényleg nincs kedvem összetörni magamat. Szép kis indítás lenne…
- Van már kölyköd? – fogalmam nincs, hogy miért kérdeztem. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Elég idős ahhoz, hogy legyen neki, de ugyanakkor nem teljesen tudom kinézni belőle, hogy felelősséget vállaljon ilyen értelemben. Talán amiatt, mert vannak démonai a múltjának köszönhetően, amiken nem tudott még teljesen túljutni vagy valami ilyesmi…

Re: Északi hegyvonulatok // Csüt. Dec. 10, 2015 9:46 am

Hümmögök egyet, ahogyan meghallgattam azt az információmorzsát, amit megosztott magával kapcsolatban. Mit ne mondjak, értettem nagyon is, hogy miről beszél. Megvan bennem is a vágyódás a szabad lét irányába.
- Hát igen, a szokás hatalma mindenek felett. Ha nem ismersz más életmódot tényleg elég nehéz átállni újra, főleg, ha ragaszkodsz a szabadságodhoz. Persze, megvannak, az előnyei a a falkaéletnek, de tényleg szépek voltak azok az idők, mikor az ember fia maga választotta meg, hol akarja tengetni az életét.
Mikor valaki csak vállat von, hogy akkor ő most fogja magát és elmegy Párizsba, pedig amúgy a Dél-Afrikai Köztársaság területén tartózkodik éppen, de nem baj, ez a terv, akkor egyszerűen csak fogja magát és nekiindul, átverekedve magát minden bozóton, bennszülöttön állóvizen stb stb. Persze, a mai technológiával már jelentősen le lehetne rövidíteni az utat, de kétlem, hogy élnék vele. Elvégre, akkor látok igazán valamit az engem körülvevő tájból, ha közben ott sétálok el a tereptárgyak mellett. Felülről bámulva nem sok értelme van az egésznek, nemde?
- Nem tudom, már rég nem foglalkozok olyan kérdésekkel, mint a szerencse. A csodavárás helyett inkább teszek azért, hogy valami sikerüljön.
Elvégre, valahol ez a vérfarkas lét alapja. Talán kellett hozzá szerencse, hogy aznap atyám arra járjon... talán kellett hozzá szerencse, hogy ne tépje le a fejemet egy repesz a világháború vagy akármelyik összezörrenés során... talán szerencse, hogy még egy farkas se tudott megnyúzni. Talán szerencse... de én meg voltam annyira tudatos már régóta, hogy ne csak akarjak életben maradni, valamit elérni az életben, de meg is dolgozzak érte... például hogy lehúzzam a fejem, ha tudom, hogy fejbe lőhetnek, ne legyek tiszta célpont. Kissé kifacsart nézet, de végső soron igaz.
- Sokkal inkább azzal a lábbal, amelyik ki akart járni magából mindent.
Vannak idők, amikor még a sokat látott farkasokban is felgyülemlik annyi dolog, hogy legszívesebben felrobbanna a mennyiségtől és ugatna egész éjszaka, már ha az lehetséges lenne ennél a fajnál. Valahol én is ezen a ponton voltam, még ha nem is látszott rajta. Elég sok minden történt az elmúlt hónapokban és őszintén szólva kezdem eléggé szűkösnek érezni a lehetőségeket idehaza. Ok, voltak tényezők, amik könnyebbé tették a dolgot, például a húgom, de még mindig jó lenne... azt hiszem mégiscsak fel fogom használni azt az egy hetes eltávot... de sajnos nem arra, ahogyan akkor terveztük Sarah-val. Bár úgy lenne... de úgy, hogy lassan már beszélni alig lehet vele, eléggé nehéz dió az ügy... újfent. Ebbe a szaros jégbe egyszerűbb belevágni a karmokat és felmenni rá.
- Nincs, még nem láttam idejét a dolognak a vén fejemmel. De gondolom te se vagy fiatalkorú anyuka.
Elég fiatalnak éreztem Rose-t, a képessége már meglenne a kölyöknemzéshez, de a tapasztalatai végett még talán nem áll azon a szinten. Ezt nem lenézés, azért el kell telnie párszáz évnek, hogy biztonságban el lehessen kezdeni kinevelni valakit és akkor ez még idősebb korban is fejfájást okozhat. Láttam már példáját annak, mikor valaki túl korán kezdte el... kirívó azoknak a száma, amelyik jól sült el. Közben egyszercsak kicsúsznak a lábaim a támaszból és elég nagy bajban lennénk, ha nem lennék belemélyedve karomkkal a falba. Morogtam magamban egy csúnyát, mert már nem az első ilyen jellegű dolog, de aztán amint megvolt újra a kapaszkodó, már másztam is tovább. Egészen addig, míg hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szabad kézzel elérem az előttünk levő szakasz tetejét. Azonnal felhúztam magam, amint volt rá lehetőség, majd megfordulva, hason feküdve nyújtottam le a kezemet, hogy felhúzzam magam mellé az alattam mászót.
- Végállomás.

Re: Északi hegyvonulatok // Szer. Dec. 23, 2015 8:09 pm

- Nem is annyira a szokáshatalma, vagy talán mégis. Inkább csak nem olyan könnyű feladni a szabadságot és elfogadni a „csordaszellemet”. – mert a falkaélet gondolom olyan, hogy első helyen mindig a falka áll, utána jöhet bármi más. Viszont nálam a barátaim és a szeretteim állnak első helyen és nem lenne meglepő, ha még a falkaszellem miatt se mondanék le róluk, hanem mindig őket választanám. Legalábbis jelenleg így látom a dolgokat, de majd eldől, hogy mi fog történni még, hiszen még csak most érkeztem a városba, így kár lenne mindent elkiabálni.
Eleve szerettem bejárni a világot, megismerni új helyeket, szokásokat és embereket. S talán a szabadságban még ez volt a legjobb, de ha falkatag leszek, akkor már nem annyira lesz erre lehetőségem. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kellene tennem, de most kár is ezen agyalnom, mert bízom abban, hogy idővel tudni fogom. Nem sietek sehova se.
- Akkor a tettek embere vagy. – jegyzem meg, de nem várok rá választ, hiszen a korábbi szavai remekül ezt sugalltál, de ezzel nincs is baj. Bár szerintem néha nem árt előbb álmodni és utána az irányítást a kezünkbe venni. Mert álmodozáshoz is szerintem bátorság kell, meg sajnos a mai társalom legtöbbje elfelejtette azt, hogy miként kell álmodni, vagy miként kell azokat megvalósítani. Sokszor valamelyik a képletből hiányzik. Viszont ez számomra mindegy, hiszen mindenki úgy éli az életét, ahogyan akarja, amíg nem tesznek nekem keresztbe. Közben pedig egyre feljebb és feljebb haladunk, de az út nem lesz könnyebb, hanem egyre nehezebb lesz és egyre óvatosabbnak kell lennünk, ha csak nem akarunk a friss hóba huppanni úgy, mint valami bábu. Mintha csak a természet se akarná magát könnyen adni, csak úgy megmutatni a rejtett szépségeit. A szavaira már nem reagálok semmit se, hiszen felesleges lenne. Helyette inkább igyekszem koncentrálni a felfelé vezető útra, mert egyetlen egy lépés is végzetes lehet.
Néha kicsit talán meg is csúszunk, de mind a ketten elég rutinosok vagyunk ahhoz, hogy megtartsuk magunkat és ne okozzunk vele bajt. de az évek alatt megtanultam azt, hogy a természet kiszámíthatatlan, még jobban, mint az ember. Mindig is a természet lesz szerintem a legnagyobb úr, bármit is csinál az ember, bárhogyan is próbál túl jutni az anyatermészet eszén, mert az képtelenség.
- Nem ahhoz még előbb a saját fejem lágyának kellene benőni, s maximum majd utána ajándékoznék meg vele. De ahhoz még sok évtizednek el kell telnie. – válaszolok könnyedén. Nem titok, hogy nem szeretnék még kölyköt, meg felelőtlennek is tartom. Tény, hogy engem is elég fiatalon haraptak be, de én nekem szerencsém volt, de másnak jelenleg nem akarom jelenleg tovább adni. Így is elég sok a vívódás legbelül néha a farkasommal. Majd egyszer talán, de az is lehet, hogy sose. Nem minden farkas ad magából egy darabot tovább. – Miért nem? Nem volt eddig rá senki se méltó, vagy te nem állsz még készen rá? – érdeklődtem tovább, hiszen szerintem ő eléggé benne volt már a korban ahhoz, hogy kölyke legyen, vagyis gondolom. De ha nem akar, akkor nem kötelező válaszolni, csak jobban meg akarom ismerni.
Hamarosan pedig fel is érünk. Lassan kifújom a levegőt, majd picit beljebb sétálok és csodálkozva pillantok körbe. Gyönyörű a kilátás.
- Ez meseszép, még szerencse, hogy ideáig nem nagyon ér el az emberek keze. – mert akkor tuti ezt is romokba döntötték volna… S közben egy apró mosoly is az arcomra kúszik.

Re: Északi hegyvonulatok // Vas. Jan. 03, 2016 9:41 pm

Csak morrantam egyet, mert nem hiszem, hogy bármi újat tudtam volna mondani a dologgal kapcsolatban. Mikor van egy óriási világ, amibe belecsöppensz és azon kevés dolgok között van a saját szabadságod, ami tényleg csak a tiéd, akkor tényleg nem adod fel egykönnyen. Valójában én se teljesen fogom fel azzal a nyomi agyammal a mai napig, hogy ugyan, miért is adtam én a fejemet erre az egész falka dologra. Itt vagyok már lassan évek óta, de igazából sok értelmes dolgot meg különbözőt attól, amit amúgy magányosként csináltam, nem feltétlenül tettem. Ugyanúgy élek, teszek eleget a mindennapi dolgaimnak, akkor meg tényleg minek. Ah, még jó, hogy nincs gondolatolvasó a közelben a falkából, mert csakhamar kellemetlen kérdésekre számíthatnék szerintem a főnöktől. Szintén sejtelmesen mosolyogtam egyet a megállapítására. Most komolyan, álljak neki bizonygatni? Kissé másfajta helyzetnek kellene lennie ahhoz, hogy én ilyet tegyek vele, remélem érthető, mire gondolok így hirtelen. Nah, témánál vagyunk, még ha az én fejemben is zajlik le ez, miközben amúgy lassan már több száz méteres magasságba mentünk fel és itt már a legkisebb figyelmetlenség is eléggé rosszul venné ki magát. Na igen, most lehetne mondani, hogy ha ilyenről van szó, akkor a pasik agya hirtelen alkalmassá válik párhuzamos cselekvésre... kikérem magamnak, amúgy is, és nem, nem miatt csúszik meg már megint a lábam a rögös úton felfelé menet. Aha, igen... mindig is ment, hogy magyarázatokat találjak a hülyeségeimre, szerintem ha valami, ez nem akar kikopni belőlem.
- Na igen, szokás mondani, hogy a kor nem számít, de ez pont nem illik erre az esetre. Is-is, én úgy fogalmaznék. Ez azért nem olyan, mint amikor veszel otthonra egy kiskedvencet.
Elég lenne csak a húgom esetét emlegetni, amikor Petrov összemarta őt és ezzel beindította nála az átalakulást, hiába volt csak pár éves kölyök. Nagyon veszélyes csak úgy harapdálni, bár aki tesz rá magasról, annak igazából tökmindegy. De éppenséggel ez nem én voltam. Oké, hogy nem éppen a felelősség érzetemről ismerhetnek elég sokan, de sosem adtam arra a fejem, hogy brahiból álljak neki beharapni valakit. Valahogy idegenkedtem tőle, emellett ha én valakibe belemélyesztettem a fogaimat, azt ott helyben meg is öltem, elvégre a vérére volt szükségem, nem egy pesztrálni való kölyökre. Hiába, azért mégiscsak a jövő generációról lehet szó, akit persze megölhetnék az átváltozása során vagy után, de minek, ha megtehetem előtte is. Kissé morbid lehet a hozzáállásom, de éppenséggel nem voltam egy ártalmatlan kiskutya.
Aztán egyszercsak elfogyott a hegy, én fellendültem, majd magam után húztam az alattam levő "kollégát" is. Igaz, már rengetegszer megcsináltam ezt az egészet, de kicsit szaporábban szedtem a levegőt, mint általában. Nem volt annyira feltűnő, de az átlagostól eltért... de az ilyesmi mindig csak akkor tűnik fel, mikor átvészeled az egészet. A jutalom viszont az erőfeszítésünkért ott van a szemünk előtt. Az a térség, ahol amúgy mi is járkáltunk, mielőtt feljöttünk volna ide. Az erdő sokasága, Fairbanks, ahogy gyakorlatilag elbújik a természetben... én meg szépen leülök az egyik nagyobb sziklára a közelben.
- Csak mert nem volt itt is háború. Ebben az esetben szétbombázták volna a hegyi erdősségeket is. Kár lenne értük, jól esik körbenézni, mikor idefent járok. S akkor még ennél is van fentebb. Nem itt, de van.
Beszívtam a jéghideg levegőt, mely nem kevés élénkítő hatással volt rám. Igazából ezért is szerettem északon élni. Az idő kellőképpen éberen tartja az érzékeimet ahhoz, hogy semmi fontosról ne maradjak le.
- Jártál már ilyen magasságban?

Re: Északi hegyvonulatok // Csüt. Jan. 07, 2016 7:55 pm

- Viszont ezt sokan nem így gondolják. Sokaknak ez csak móka, s nem több. Nem gondolnak a következményekre, ahogyan arra se, hogy mi lesz a kölykükkel. A legrosszabb az, amikor rövid ideig mellettük maradnak, majd végül még is magukra hagyják a kölyküket és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. – teszem hozzá még egy kisebb elmélkedés közepette, hiszen nem egy-két ilyen esetről hallottam már. Sajnos, néha tényleg a farkasok is rosszabbak, mint sok őrült és elmebeteg ember, hiszen egy farkas kölyköt magára hagyni… Nem is akarok erre gondolni, hiszen én is a kölyök éveim végén jártam, amikor elszakadtam a teremtőmtől. Az is eléggé szar helyzet volt, bár ott közre játszott az is, hogy nem igazán érdekelt semmilyen normális érzés se. Egyszerűen, mintha kikapcsoltak volna és nem maradt volna más, mint a pusztítási vágy és rövid időre ennek hódoltam. Kész szerencse, hogy a Párizsban lévő falka nem lépett semmit se, pedig eléggé sok rosszat tettem, de örökké hálás lesznek Blake-nek, ami miatt nem hagyott elmenni és neki köszönhetően sikerült visszatalálnom a régi önmagamhoz, legalábbis valamennyire. Sokat tanultam tőle is, de csak rövid ideig maradtunk egymás mellett. Utána egyszerűen csak magam mögött hagytam a várost, a házat, mintha azzal képes lennék minden borzalmat kitörölni az emlékeimből, pedig nem. Egyetlen egy tetoválás mindig emlékeztet minden apró tettemre, de akkor se lennék képes örökre eltűntetni, lassan újra kell ütetnem azt a három betűt is, mert nem csak a démonaimra, hanem az angyalaimra is emlékeztet és nekem ez bőven elég.
Felém nyújtott kezet elfogadom, majd hamarosan én is mellette állok és egy apró mosollyal pillantok rá, de az elénk táruló látvány hamar ellopja a szívemet és elveszem benne. Ez nem csak látszik rajtam, hanem hangot is adok. Végül a szavai rángatnak ki eme pár perces nyugalomból, békességből és kíváncsian fordulok meg, hogy újra rajta állapodjon meg a pillantásom.
- Igen, szerencsére ide nem élt el az emberek eme bolond szokása. - mosolyodtam el, hiszen a háborút én annak láttam. Kicsiny emberek őrült játékának, akik közben azt hitték, hogy nagyok lehetnek és nem féltek senkinek se az életét elvenni. Lehet mások nem így látják, hanem kicsit másképpen.
- Hasonló magasságban voltam már, de túl régen. Egy idő után abbamaradt ez a szeszélyem, pedig régebben imádtam megmászni hegyeket, elveszni a természetben és kicsit megszabadul az őrült világ kerekétől. – válaszoltam neki habozás nélkül, majd végül odasétáltam hozzá, és ha volt hely mellette, akkor én is leültem és úgy csodáltam pár percig csendesen a tájat.
- Gondolom te már sok magasabb hegyet bejártál. Sietsz vagy esetleg rövid ideig még maradhatunk itt, mielőtt visszaindulnánk? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen ketten lefelé menni sokkal biztonságosabb, mint egyedül. Más részt nem igazán vágytam vissza a döntések mezejére. Itt fent minden annyira egyszerűnek tűnt, mintha semmi gond nem lenne. Mintha a démonok csak a mesekönyvek lapjaiban léteznének.

Re: Északi hegyvonulatok // Csüt. Ápr. 07, 2016 8:24 pm

Re: Északi hegyvonulatok // Kedd Aug. 16, 2016 6:33 pm

to Eric Castellano

Jó ideje kerültem már mindenkit, valahogy úgy éreztem, hogy most erre van szükségem, hiszen hirtelen úgy éreztem hosszú idő után magam, hogy nem tudom mit kellene tennem, vagy merre kellene mennem. Ott volt az álmom és annak a hatása, egyre jobban ment a helyzetek uralása ismét, de akkor is éreztem, ahogyan a farkasom sokkal könnyebben kezd mocorogni és nem volt mindig egyszerű. Kicsit talán féltem, hogy egyszer nem leszek elég erős a bestiámmal szemben… Szinte olyanná váltam, amivé sose akartam, de talán igaz a mondás, hogy akiknek gondjuk van, azok sokszor menekülnek a munkába. Én legalább is így tettem. Főleg azóta, hogy az egyik alkalmazott „megszökött”. Na jó, nem szökött meg, szólt előtte és igazából még támogattam is az ötletében, mert most fiatal. Most kell bejárnia a világot és úgy éreztem, hogy egy kis magány biztosan nem árthat meg neki se. Vártam vissza, de nem a munka miatt, sokkal inkább amiatt, hogy meséljen merre járt és mit látott, hiszen minden ember kicsit másabbnak látja a világot, a tájat és másokat is. Talán olyan helyre tévedt, ahol én még sose jártam. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy nem esett baja. Fontos volt, hiszen igazán megkedveltem. Sőt, ő volt az, aki egykoron előcsalogatta belőlem azt az érzést, hogy ideje lenne talán kölyköt találnom és tovább adni azt, amivel egykoron engem ajándékoztak meg.
Hiába zártam be a szokott időben, sokáig ültem még az irodában, minden lényegtelennek tűnő dologgal, de nem akartam senkivel se beszélni. Mit kellett volna mondanom? Mindennap mennek szét párok, de hiába voltam ennyire közel a 400 évhez, hiszen ha életem során 4 férfit szerettem igazán. Persze, sokak számára talán ez is sok lenne, de farkasokra nézve talán annyira nem az. Most valahogy úgy éreztem, hogy kicsit kisiklottak a kezeim közül a dolgok, az álom és most ez. Nem volt szokásom könnyedén senkit se közel engedni, de most megtettem és lám mi lett a vége. A toll könnyedén landolt az asztalon, majd pedig sietve álltam fel, hiszen itt volt az ideje indulni, mert egyre inkább sötétségbe borulni a vidék is. Fogalmam se volt arról, hogy mennyi lehet az idő, de jól megszokott otthon helyett az erdő felé vittek a lábaim. Gondolkoztam azon is, hogy beszélek Ryderrel, barátok maradtunk, de valahogy nem bírtam rávenni magam. Boldog volt, én pedig ebbe a boldogságba a saját bajaimmal se akartam beletrappolni. Eric is eszembe jutott, de őt se akartam ilyen ostoba dolgokkal zavarni. Főleg nem a múltunkra való tekintettel, vagy arra, hogy ő neki is hátra kellett hagynia azt, akik fontossá váltak számára. Csak egy kis friss levegőre van szükségem és minden rendben lesz! Könnyedén ejtettem a földre a táskámat, majd egyre kijjebb sétáltam az egyik peremnél, míg végül teljesen el nem értem széléig.
Kíváncsian pillantottam körbe, miközben a szellő egyre inkább a hajamba, vagy éppen a ruhámba kapott. Sokan talán azt hihették, hogy hamarosan még egy lépés és eltűnök a mélységben. Tényleg csak annyi lett volna, de eszem ágában se volt semmi olyat tenni. Minden rendben lesz, csak egy kis időre van szükségem. Talán csak el kellene rövid időre mennem, hogy mindent a helyére tegyek, hogy a farkasommal is jobban megtaláljam ismét az összhangot a lehető legjobban, hiszen olyan régóta élek már ezen a helyen... A tájat fürkésztem, mintha csak azt kerestem volna, hogy merre kellene mennem, míg végül egy pillanatra lehunytam a szemeimet és kitártam a karomat, mintha csak szállni akarnék, de inkább csak arra vágytam, hogy a szellő elvigyen magával minden olyan érzést, amitől szabadulni akarok. S talán ostobaságot csináltam, de nem érdekelt hirtelen a külvilág se, egyszerűen csak kizártam, így nem is észleltem azt, hogy esetleg valaki a közelemben van, vagy látogatom lesz hamarosan…

» Északi határ

Északi hegyvonulatok

Északi hegyvonulatok

Similar topics

Similar topics