-Néha túlzásba viszem a fényképezést és mivel szeretem kép formájában szeretni, így szinte mindegyiket előhívatom. Egy kisebb vagyont költöttem már rájuk, de szeretem őket. Néha napján jó visszanézegetni.-Meg persze legalább így több példányban is megvannak. Nem kell félnem attól, hogy esetleg elveszítem őket. Igaz azért nem vagyok profi famászó, de szerencsére elég könnyen fel lehet kapaszkodni a legtöbb fára, így nem okoz nekem túl nagy gondot. Miközben a magam módján szedegetem a fagyöngyöket Abit is figyelem. Még nem volt alkalmam megcsodálni a Szellemkezet. A gyűjtögetést túlélem zuhanás nélkül, pedig arra számítottam, hogy legalább egyszer esni fogok egy nagyot. Sokat leszedtünk a fákról, de még így sem látszódik az, hogy itt jártunk. Még jó pár évig biztosan lesz dögivel fagyöngyünk. Ettől nem kell tartani. Pihenésképpen egy újabb szendvicset pusztítok el, majd amint jól laktam és a szomjúságomat is csillapítottam intek Abinek, hogy készen állok visszaindulni. Természetesen a térkép és az iránytűt nem pakolom el. Általában vissza találok ugyan azon az úton, de lehet, hogy Abi majd letérne róla a többi növény miatt. Nah meg jelenleg minden fa ugyan úgy néz ki, így biztosra megyek, ha nem akarom, hogy eltévedjünk.
Hagyom, hogy Alice mutassa a visszafelé vezető utat, ám hiába sietünk, lassan a hó is elkezd szállingózni, nem sokkal később pedig a szél is feltámad. Eleinte csak mint gyenge szellő, kavarta a hópihéket, azonban egyre erősebben fújt, mígnem rövid időn belől annyira felerősödött, hogy az már minket is jócskán zavart a haladásban. A sapkámat a homlokomba húztam, a sálamat pedig úgy igazítottam meg, hogy az orromig takarja az arcomat, de még így is alig bírtam nyitva tartani a szememet. És akkor a hátizsákunkról meg a szatyrokról még nem is beszéltünk! Bár megfordult a fejemben, hogy inkább hagyjuk itt, és csak jussunk haza, de ha már ennyit fáradtunk miatta, akkor sajnálnám egy kicsit a dolgot, így aztán úgy voltam vele, hogy amíg bírjuk, vigyük csak. Persze Alice-t azért meg-megkérdeztem, hogy hogy boldogul, meg igyekeztem nem elszakadni tőle út közben, mert ahogy magamat ismertem, egy ilyen viharban biztos nem találnék haza… Sőt, vihar nélkül is nehezen. El is érünk lassan ahhoz a bizonyos meredekebb részhez, ami felfelé sem volt könnyű, de így, a hazaúton, hogy lefelé kéne haladni, talán még lassabban megy. De inkább menjen lassan, mint hogy baj legyen, legalábbis így terveztem, csak azzal nem számítottam, hogy a vékony hóréteg alatt így rejtve marad előttem egy komolyabb repedés az egyik sziklán, ami ahogy rálépek, megadja magát – egy halk reccsenés, és mielőtt még realizálhatnám, hogy baj van, már ki is fordul a lábam alól, én pedig hol csúszva, hol gurulva, egyet sikkantva esve indulok meg amerre visz a gravitáció. Próbálok kapaszkodni, de hiába, hisz a hó már mindent beborít, így miután nem egyet puffantam a köveken, végül pár méterrel lejjebb egy fa állít meg. Reccs. Meg aucs. Első reakcióként csak elterülök a hóban, a fejemet fogva a sokszori esés miatt. Nem győzöm dicsérni magam, amiért ilyen béna voltam; na meg mert ennyi réteg ruhát magamra cibálva indultam meg otthonról. Az biztos, hogy kék-zöld foltjaim még így is lesznek… -Alice…? –nézek fel nyöszörögve, miután sikerül lassan feltápászkodnom, majd a tekintetemmel a lányt kezdem keresni, remélve, hogy ő ügyesebben vette az akadályokat.
// Ha kérhetem, azért komoly sérülés nélkül érkezz le! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mivel rám lett bízva a vezetés, így nagyon is komolyan veszem a dolgomat. Nem akarom, hogy miattam tévedjünk el. Ám a havazás egyáltalán nem ért velem egyet. Arra kényszírt, hogy inkább az utat figyeljem, ne a térképet, bár az egyre erősödő hóviharban nehéz nyitva tartani a szemeinket. Én is feljebb húzom a sálam és még a kapucnim is felveszem. A zacskók nem zavarnak. Mondjuk igaz nagyobb biztonságban érezném magam, ha szabadok lennének a kezeim, de így is megleszek, vagy legalább is nagyon reménykedem benne. A lépteimet lelassítom és Abire is figyelek, hogy nehogy elszakadjunk. Már csak az hiányozna, ha egymást kellene keresni ebben a hózáporban, ahol még az orrom hegyéig sem látok. Leginkább az iránytűre hagyatkozom, hiszen az még egy ilyen hóesésben is jól működik. Azt tudom, hogy merre kell haladnunk, így nagyjából tudom azt is követni, hogy mi merre, hány kilométer. A lejtőhöz érve egy pillanatra megállok. Nah most kell iszonyatosan odafigyelni. Már annyi hó esett, hogy nem lehet látni mire is lépünk. Oldalasan kezek el lefelé caplatni Abi mellett. Az egyik kezemet azért felszabadítottam, hogy ha kell tudjak mivel kapaszkodni. Ahogy oldalra pillantok látom, hogy Abi is koncentrál, de hirtelen eltűnik előlem. A rémület ül ki arcomra ahogy végignézem, hogy lebukfencezik a lejtőn és nekiütközik egy fának. Mikor megáll nem hezitálok tovább. A lépteimet meggyorsítom és már nem is figyelek annyira oda, mint eddig. Abi felé rohanva sikerül rosszul lépnem, amitől kificamodik a bokám is seggre is esem, hogy végül több métert csússzak lefelé hangosan sikítva. A zacskókat még ekkor is erősen fogom, mintha csak ez mentene meg engem. Sikerül tovább csúsznom Abinél, de engem nem egy fa állít meg, hanem csak a lendület vége. Mikor végre megállok gyorsan felpattanok. Oké a bokám ennek nem örül, de menni nagyon is tudok. A zacskókat most már leteszem és csak a hátizsákommal rohanok vissza fel Abihez. -Te jó ég minden rendben? Ez nagyon csúnya esés volt! Szerintem ülj le egy kicsit.-Ha kell a táskámra is leülhet, hogy ne a homokba kelljen. Jó lenne azért megnézni, hogy kapott e valami súlyosabb sérülést, csoda lenne, ha nem.
Mire Alice is odaér mellém, sikerül felülnöm a hóban, de egyelőre itt köszönöm, meg is állnék. -Az biztos… -dönnyögök a sálon keresztül- Inkább ülök még egy kicsit, mert egyelőre még mindenhol fájok… -motyogtam kissé lábán, aztán vártam, hogy tisztuljon kicsit a kép. Szentséges ég, jó nagyot sikerült esnem. A szél még mindig hidegen süvít, nem kímélve minket, így aztán egy pár percet, ha pihenek, aztán elhatározom, hogy ennyit engedtem magamnak – minden egyes perccel csak a saját helyzetünkön rontunk, így aztán tényleg mielőbb indulnunk kéne, mielőtt teljesen eltévedünk és netalántán ránk is sötétedik. Már épp lábra álltam volna, ám ekkor realizáltam, hogy nagyobb a baj, mint én azt elsőre hittem. Hiába próbálom mozgatni, a jobb lábam egyszerűen nem akar engedelmeskedni, sőt… a zsibbadáson túl egyszer csak sokszoros erővel csap le a fájdalom, aminek következtében ismét visszahuppanok a hóba. -Valószínűleg eltört a lábam… -felelem Alice-nek, majd megpróbálok úgy mozogni, hogy alányúljak és magam előtt kinyújtva kiegyenesítsem azt- Képtelen vagyok megmozdítani a jobbat. Amíg nem kezdünk vele valamit, addig biztos, hogy nem fogok tudni tovább menni. Pláne, hogy még nem is vagyok a lejtő alján… -fújtam ki a levegőt idegesen, miközben azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Az biztos, hogy ha most egyedül lennék, akkor irtó nagy lenne a baj. Így viszont, hogy Alice itt van, azért határozottan jobb a helyzet. Lehet, hogy nem olyan erős, mint ha valamelyik tanonc fiú lenne itt, viszont ő is gyógyítónak tanul, ráadásul pont nálam, így bízom benne, hogy minden rendben lesz. A hátamat nekitámasztom a fa törzsének, aztán első dolgom, hogy megidézzem a Burok nevezetű varázslatot, hogy legalább az időjárástól védve legyünk kicsit, meg halljuk egymás hangját. Lassan egy kb. 3 méter sugarú gömb rajzolódik ki körülöttünk, aminek épp a közepén vagyok, majd ahogy a mágia testet ölt, a szél és hú is kireked bentről. Mint ha egy hatalmas üveggömbben lennénk, csak most épp odakint van a hó, és nem bent. -Alice, van nálad telefon? Ha van térerő, és megvan William, Mandy, Steve, Adam, vagy bárki más száma, akkor kérlek, értesítsd őket, hogy mi történt! Ha besötétedik, akkor… –erőltetek nyugalmat magamra, hogy kiadjam az első utasítást, én pedig addig a mágiámat felhasználva megvizsgálom, mennyire komoly a baj. -Szilánkosan tört… -felelem két köhintés mellett- Így, hogy nincs itt a táskám a főzetekkel, egyedül még csak-csak összeforrasztom, de járni biztos, hogy nem fogok tudni. Ahhoz túl gyenge lenne még… -nézek a lányra, remélve, hogy tudja, mi következik ebből… sínbe rakás, mankó, támaszkodás, felmentő-sereg, meg még lehetne sorolni. Próbálom megőrizni a hidegvéremet. Szépen is néznénk ki, mentor létemre elkezdenék itt sápítozni előtte… Viszont attól még nem áll túl jól a szénánk…
// 35 - 5 (Burok, mesterszó) = 30 pont //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az arcomra kiül az aggodalom, a félelem, ahogy Abit figyelem. Nem nyúlok hozzá egyelőre. Én csak állatorvos vagyok, ő azért mégis csak tapasztaltabb e téren. Mikor megpróbál felállni nyújtom a kezem, hogy segítsek, de végül nem történik semmi. A szemeim a lábára siklanak. -A francba!-Szökik ki az ajkaim közül. Azért reménykedtem abba, hogy megúszta törés nélkül, de úgy tűnik tényleg egy súlyos esés volt. Most csak bennem bízhat és abban, amit csinálok. Próbálom higgadtan végig gondolni a dolgokat. Észre veszem, hogy használ egy varázslatot, ami mind a mellett, hogy praktikus kissé ostobaság is. -Abi ne csináld! Minden erődre szükség van most!-Igen most rám kell hallgatnia és ha nem tud nyugton maradni, akkor határozottabban szólok rá. Megsérült, eltört a lába. Neki most nem szabad pattognia, nyugton kell maradnia. Majd én futkosom, összeszedem a szükséges holmikat. -Rendben megpróbálok elérni valakit!...Addig ne csinálj semmit! Lehet, hogy az én mágiám nem olyan erős, de talán én is tudok javítani a helyzeten.-Ám mielőtt bárkit is felhívnék a táskámból egy gyógyszert, amit a kezébe is nyomok. -Először is vegyél be ebből. Nem fogja a fájdalmadat elmulasztani, de enyhíti.-Nem egy hétköznapi aspirinről van szó, vagy társairól. Ez annál jóval erősebb. A termoszomat is odaadom neki, hogy ha szüksége van valami lére a gyógyszer lenyeléséhez. Ez után már a telefonomat is előveszem. Első dolgom, hogy megnézem a térerőt. Nagy szerencsénkre, ha nem is erős, de még fogja a jelet. Felállok Abi mellől és már hívom is Willt. -Will?...Szia itt Alice!...Sürgős segítségre lenne szükségünk! Abi megsérült....Igen...Eltört a lába! Nem tud járni!....Igen....Valakinek ki kellene jönnie értünk!....A zöld túraútvonalon jöttünk, de letértünk róla!...Oké, megpróbálom! Siessetek!-Azt nem tudom, hogy végül ő fog e eljönni értünk, de annyi biztos, hogy nem kell aggódni. Nem fogunk itt ragadni éjszakára. -Annyit kért tőlünk, hogy próbáljunk majd meg visszamenni a túraútra, hogy könnyebben megtaláljanak minket...Van is ötletem, hogy hogyan fogunk oda eljutni, de ahhoz itt kell, hogy hagyjalak majd!-Nézek rá miközben az agyam ezerrel pörög. Tudom, hogy mit kell tennem. Nem először találkozom törött lábba. Oké eddig csak kutyákhoz, macskákhoz volt szerencsém, de a lényeg ugyan az. -Megpróbálok egy gyógyítást. Lehet, hogy valamennyit segíteni fog!-Ha engedi Abi, akkor leguggolok elé, kezemet óvatosan a lábára helyezem, majd behunyom a szemem és már a varázslatra is koncentrálok. Ezt sikerült legelőször elsajátítanom, így sokkal jobban megy, mint a legelején. Hamar megjelenik a tenyerem alatt az a kis halvány fény. Érzem, hogy ha nem is sokat, de segít a mágiám rajta. -Nah?-Kérdezem tőle érdeklődve. Csak ő érezheti, hogy változott e valami, esetleg a fájdalom csökkent, vagy megindult az összeforrás. -Én most elmegyek. Szerzek faágakat, amivel majd sínt csinálhatok. Majd a sálammal rögzítjük őket. Meg keresek valamit amire ráülhetsz majd. Mivel nem tudlak felemelni és neked kímélned kell a lábad, így csak ez marad!...Sietek!-Azzal ott is hagyom őt. Rögtön a fák közé vetem magam. Elsőként olyan egyenes ágakat keresek, amiket még le is tudok törni, vagy vágni a késsel. Mivel sietek, így túl sok mindenre nem figyelek oda. Pár ág az arcomba csapódik felsértve a bőröm, másik párba a ruháim akadnak be, de ezzel jelenleg nem foglalkozom. Sokkal nagyobb problémánk is van ennél. Úgy húsz perces keresgélés után térek vissza Abihez pár hosszabb, egyenes fenyőággal. -Itt vagyok! Csak ilyeneket találtam, de azt hiszem ezek is jók lesznek. A biztonság kedvéért hármat kapsz. Egy-egy a két oldalra és egy hátulra.-Tudom, hogy bőven elég lenne csak egyet odarögzíteni a lábához, de inkább nem kockáztatom meg a dolgot. A sálamból azonnal kibújok, majd ha felkészült rá, már el is helyezem az ágakat a megfelelő helyre és megpróbálom minél szorosabban megkötni őket.
-Ne aggódj, Alice, annyira azért nem rossz a helyzet… -erőltetek egy mosolyt az arcomra, hisz amíg nagyon nem mozdulunk tovább, még mindig jobb, ha rejtve, védve vagyunk egy kicsit. Ellenkező esetben sokkal nagyobb baj is történhetne… Nem szívesen futnék most össze valami kóbor vérfarkassal. -Rendben. –bólintok a szavaira, aztán csak a fa törzsének dőlve várok, hogy sikerül-e elérnie valakit. Aztán elveszem a gyógyszert, a termoszt, majd egy „köszönöm”-öt követően, mint egy szófogadó gyerek, le is nyelem a kis bogyót… reménykedjünk benne, hogy minél előbb hatni fog, meg nem épp az álmosítás a legerősebb mellékhatása… Nem hiányzik, hogy úgy kiüssem magam, mint ha valami elefánt-nyugtatót vágtam volna magamba… Amikor sikerül elérni a „központot”, nagy kő esik le a szívemről, ha minden igaz, akkor megússzuk a kint éjszakázást… Legalábbis jócskán javultak az esélyek. -Várj, annál segítek… -dőlök én is előrébb, amikor letérdel mellém, hogy nekilásson a varázslatnak- Mivel szilánkosan tört, így előbb vissza kell igazgatni a darabokat, mert ha rosszul forr össze… Maradjunk annyiban, hogy azt inkább nem szeretném. –sóhajtok fel, aztán ahogy belekezd a gyógyításba, én is elmormolom magamban, hogy visszaigazgassam azt a kósza csontdarabkát a helyére. Szentséges ég, hogy ez milyen fájdalmas tud lenni! Még a számra is harapok, csak hogy ne kezdjek el itt sipítozni neki, ám némi fájdalmas nyöszörgésre így is futja belőle, a könnybe lábadt szemekről nem is beszélve. Még jó, hogy csak egy pár mm-t kellett arrébb mozgatni. Szegény James, neki miket kellett átélnie, amikor épp a tüdejéből „szedtem ki” a törött bordáját… -Egyelőre még annyira fáj, hogy nem igazán érzek semmit… -vallom be Alice-nek- De biztos segített valamit, elvégre az energia nem vész kárba… -felelem egy hálás mosollyal, majd újra hátradőlve pihenek kicsit. Alice szól, hogy mindjárt jön, én pedig csak bólintok, hogy menjen csak, én… ilyen állapotban úgy se megyek sehová, szóval… Amíg keresgél, csak türelmesen várok, közben meg-megdörzsölgetem fázósan a karjaimat, majd amikor látom, hogy jön vissza, megszűntetem a burok varázslatot – hisz miután kívülre jutott, számára láthatatlanná vált, aztán kicsit problémás lenne visszatalálni – inkább megidézem megint, ha már nem mászkál többet. -Jobbat nem hiszem, hogy találnánk, sőt… már az is csoda, hogy ilyen „jókat” találtál. –felelem az ágak láttán, aztán ahogy Alice elkezdi letekerni a sálat a nyakáról, én is megszabadulok a sajátomtól – kelleni fog, ha már más kötözőt nem igazán hoztunk magunkkal… Át is nyújtom neki, a másik lábamat pedig felhúzom, hogy addig se legyen útban. Ettől többet viszont most nem igazán tudok tettlegesen segíteni, lévén, hogy annyira nem is érem el ilyen sok réteg ruhában a lábam végét… -És akkor most vissza kéne mászni az ösvényig, igaz? Hát, nem hiszem, hogy mankónak való ágat találnánk, de… ha nem haragszol, akkor majd segítségképp rád támaszkodnék.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-De Abi ez igen is nagyon rossz. Ha csak kificamodott volna a bokád, nah az nem lenne nagy ügy. De nem erről van szó!-Oké talán nem így kellene beszélnem vele, de jelenleg most nem tudok úgy foglalkozni vele, mint a mentorom. Ő most segítségre szorul, mondhatni ő a beteg és én vagyok az orvos. Az aggodalmamat meg nem tudom legyűrni, és bármit is mond nem fogok megnyugodni. Talán egyszer majd megtanulom ezt is kezelni, de még nem tartok ott, így jobb ha nem is erőltetjük a dolgot. Látom rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Egy törés sosem tréfa, de igaz lehetett volna rosszabb is, például a nagy esés közben beverhette volna a fejét és most ájultan heverhetne itt a hóban. Akkor tényleg nagy bajban lennék. Reménykedem abban, hogy ha még keveset is de a mágiám tényleg javított valamennyit Abi állapotán. Ha már csak a fájdalmán segít valamennyit már megérte a dolog. A kis sétámról végül visszatérek pár faággal, amiket Abi illetve a saját sálammal, megpróbálom a legerősebben rögzíteni a lábához. Az eredmény elég jó, bár igaz lehetne jobb is, de felszerelések hiány csoda, hogy ennyit össze tudtunk hozni az egészből. Igazi túlélőknek érzem magunkat. És most, hogy ezzel megvagyunk már csak azt kell kitalálni, hogy hogyan tovább. Ha lenne elég erőm nem lenne kérdéses, hogy a hátamra kapom és elviszem egészen az útig, vagy tovább. De így ez kissé necces. Talán ezen a kis lejtőn még le tudnék menni vele, de nem hiszem, hogy tovább menne. Abie ötletére kikerekednek a szemeim, majd az átlagnál keményebben szólok oda hozzá. -Ha egy lépést meg mersz tenni így én töröm el a másik lábad! Neked most pihentetned kell a lábadat. Nem pár lépésről van szó, hanem egy-két kilométerről. Ez túlságosan is megerőltetné a lábadat Abie! Ezzel csak rontanál és az a kevéske kis gyógyítás is tök feleslegessé válna. Nem...valami mást kell kitalálni!-Azzal el is kezdek agyalni a dolgon. Valahogy el kéne cipelnem őt...Valami szállítóeszköz kellene. -Legszívesebben felkapnálak a hátamra, de azt hiszem csak a lejtő aljáig jutnánk. Utána ugyanúgy bajban lennénk!...Hmm...Mit szólnál ahhoz, ha levenném a kabátom, mert elég nagy és te ráülsz én meg majd elhúzlak. Tudom ez sem a legjobb megoldás, de azt hiszem más nincsen. Nehezen tudnánk elmondani, hogy merre is vagyunk főleg ebben a hóviharban.-Kérdőn pillantok Abire, hogy vajon neki hogy tetszik az ötlet. Az tuti biztos, hogy nem fogom neki megengedni, hogy felálljon. Ilyen állapotban nem teheti meg.
-Na jó, lehet, hogy mégis… -adok igazat a lánynak, mert úgy tűnik, értelmetlen lenne előtte „színészkednem”, úgy is átlát a szitán. Mit is vártam, hisz ő is orvos, ráadásul a tanítványom… Amikor Alice letérdel mellém, hogy a gyógyítás varázslattal javítson valamit a törött lábam állapotán, én is becsatlakozok a gyógyításba – korábban úgy sem csináltunk még ilyesmit, legalább most ezzel is találkozik, másfelől meg így azért hatékonyabb… Meg nekem se kell újratörni a csontjaimat, amiért esetleg rosszul forrtak vissza azok az elmozdult kis darabkák… Aztán jöhet a sínbe tétel, úgy tűnik, ez már megy a lánynak, mint a karikacsapás! Viszont nagyjából eddig is tartott, ugyanis amikor meghallom, az ötletemre hogyan reagál a kedvenc tanítványom, egy pillanatra a vér is meghűl az ereimben. Talán még kicsit le is sápadok. Te jó ég… Hirtelen szóhoz sem jutok a döbbenettől, csak pislogok megszeppenve, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy mit hallott. -De… de… -próbálnék közbeszólni, de úgy tűnik, hiába, mert nem igazán hatja meg a helyzet. -Alice… Ha le mered venni a kabátod, akkor meg én foglak megverni. Eszedbe ne jusson ilyen ítéletidőben, érted?! –szólok rá én is szigorúan, aztán csak idegesen szusszanok egyet. Na jó, úgy tűnik, ez bonyolultabb lesz, mint hiszem – Ez így nem lesz jó… Én akkor is azt mondom, az lenne a legbiztosabb, ha valamit mankónak tudnék használni, és akkor rád támaszkodva talán elbicegnék addig. Jó, nem fog jót tenni a lábamnak, de annyira nem súlyos, hogy ha hazajutunk, ne tegyem helyre minden gond nélkül, megfelelő felszereléssel. Vagy vitázhatunk itt amíg meg nem fagyunk, vagy ide nem ér az erősítés… -sóhajtottam, aztán a kezembe temettem az arcom. Miért kellett ilyen bénának lennem? Komolyan, nem én lennék… Gondolatban ismét végigpörgetem az általam ismert varázslatokat, hogy ha már jelzőrakéta pont nincs nálunk, esetleg nem tudnék-e valami úton-módon jelezni a többieknek, hogy merre vagyunk… A lámpás jó lenne, csak ilyen távnál azzal se sokra megyünk, akárcsak a hőlátással, az is inkább a mentőcsapatnak lehet hasznos… Vagy a medve lelkét megidézve erősebb lehetnék, jobb állóképességgel, de… az sem az igazi. Így nem megyünk semmire, nekünk pedig indulni kéne, így aztán ha segít Alice, ha nem, én elkezdek feltápászkodni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Tudom, hogy nem szokásom így fenyegetőzni és nem is szerettem volna, főleg Abievel szemben nem, de ismerem már annyira, hogy tudjam ő is ugyan olyan makacs beteg, mint én akinél jobban hat a kemény szó, mint a kedves. Nem lepődöm meg azon, hogy nem tetszik neki az ötlete. Igen tudom nem a legjobb, de annál sokkal jobb, hogy még jobban megterheljük a lábát. Neki most pihentetnie kellene. Lehet, hogy a mankó segít, de a lejtőn veszélyes lehet így lemenni neki. A végén megint megcsúszik és akkor már nem csak egy törött lába lesz. -De nincs más választás Abi! Maximum megfázom, tüdőgyulladást kapok, amit könnyen tudsz kezelni. Az nem olyan vészes, mint egy törött láb!...Esetleg akkor csinálj megint olyan burkot. Meg tenném én, de ha minden igaz az még erős nekem!-Emlékszem mikor megpróbáltuk Velkannal közösen megidézni az ezüst nyilat...Rosszul is lettem tőle és most nem hiányzik az, hogy beájuljak itt neki. Mikor elkezd mocorogni, hogy majd feláll kezem ráteszem a vállára és visszafelé nyomom. Nem állhat fel. Most komolyan még jobban tönkre akarja tenni a lábát? Miért ennyire makacs? Én csak jót akarok neki, segítenék, hogy a későbbiekben ne szenvedjen annyit. De mint aki fel sem fogja a dolgokat. -Abi maradj nyugton! Nem viccelek!-Azzal le is veszem a kabátom, amit ledobok kiterítve a földre, hogy lássa komolyan gondoltam a dolgot. Tudom, hogy nem a legjobb megoldás és enyhén szólva hülyén fog kinézni, de mégis mi mást lehetne ilyen helyzetben csinálni? -Segítek átülni. Oké tudom fura a dolog, de Abie most komolyan!? Van jobb megoldás? Nem a mankó nem az! Basszus mi van ha megint megcsúszunk a lejtőn...Nem tudom mit kezdjek veled, ha nekem itt elájulsz. Kérlek ne ellenkezzél. Minél előbb kiérünk az útra annál korábban magunk mögött tudhatjuk a dolgot...Hamarosan itt lesz a segítség és végre hazamehetünk! De vitatkozhatunk tőlem itt még egy sort. Nem az én lábam van eltörve!-Várok még egy picit és ha végre elfogadja a dolgot akkor átsegítem őt a kabátomra. Ám mielőtt elindulnánk az egyik hátizsákot a hátamra veszem, a másikat neki adom és még pár zacskó fagyöngyöt is összeszedek. Ha már miattuk kerültünk ilyen helyzetbe ne menjünk már haza üres kézzel. Ha ő is készen áll megfogom a kabátom ujját, megfordítom őt, hogy háttal legyen nekem, majd szép lassan oldalazva elindulok a lejtőn. Eddig nem éreztem túlságosan, de ahogy elindulok megint belenyilall a fájdalom a bokámba, de egy mukkot sem szólok e miatt. Majd ha Abie biztonságba kerül foglalkozom magammal is, de addig ő a fontosabb.
Már épp visszakontráznék a kisasszonynak, hogy azért álljon meg a menet, azért egy tüdőgyulladást sem két csettintés meggyógyítani, legyen az ember orvos, vagy akár gyógyító… De ahogy hallgatom, milyen elszántan próbál visszatartani attól, hogy még nagyobb kárt okozzak magamban, csak idegesen szusszanok egyet. Abba is hagyom a próbálkozást, hogy felkeljek, így csak visszahuppanok a fenekemre, a hóba. Nem rá haragudtam, csupán magamra, hogy itt hisztizek meg nehezítem a dolgát úgy, hogy közben egyre inkább ellenünk dolgoznak a körülmények… a hideg, a hó, a közelgő sötétség… Ha kicsit együttműködőbb lennék, lehet, hogy már vissza is értünk volna a sétányra. Így meg? Még mindig itt vagyunk, miközben lehet, hogy a felmentő-sereg lassan megérkezik, és várnak ránk. Mondanám, hogy nem tehetek róla, orvos vagyok… mindig is nehezen viseltem, ha én kényszerülök a beteg szerepébe, de… a keserű valóság az, hogy de, erről csakis én tehetek, senki más. -Rendben. –bólintok kényszeredetten Alice szavaira. Igaza van, akár még nagyobb baj is történhet velünk… Nem mint ha így nem, de… akkor is –Ne haragudj… Nem is értem, mi ütött belém. -kérek bocsánatot tőle – És köszönöm… a segítséget. Ha már ennél a verziónál maradunk, akkor nem nehezítem tovább a dolgát, elfogadom a segítséget, hogy átülhessek a kabátjára, igaz, még mindig olyan kínosan érzem magam miatta, hogy míg ő ilyen hidegben kabát nélkül erőlködik miattam, addig én csak ülök és… „lógatom” a lábamat. Ha már mást nem nagyon tudok tenni, legalább a fagyöngyöt fogom én, meg ha nem túl lejtős a terep, akkor az ép lábammal én is tolom magam. Nem sok, de a semmitől talán több. Ha meg lejtősebb terep, akkor igyekszem fékezni, nehogy meginduljunk mindketten lefelé, más se hiányzik, mint még egy találkozás egy fenyővel. Persze azt csak a vak nem venné észre, hogy azért nála sem a legjobb a helyzet. Valahol végtelen hálát érzek most iránta, hogy még így sebesülten is inkább velem foglalkozik inkább… Pedig neki sem lehet olyan kellemes. -A lábad… Ne álljunk meg pihenni? Ha gondolod, akkor megnézem, hátha rendbe tudom hozni. –felelem, mikor már egy ideje haladunk. Tény, hogy így még több időt veszítenénk el, de utána valószínűleg gyorsabban is tudnánk haladni. Azt persze nem tudom, hogy ilyen távon ez mennyire érné meg, a plusz gyorsasággal be lehetne-e hozni a gyógyításra fordított időt, de azt sem szeretném, ha az ő állapota romlana, miattam. Ó, csak jussunk vissza az egyetemre…
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én sem szerettem volna így beszélni vele. Ő lenne az utolsó, akivel így mernék beszélni, de amilyen makacs tudom, hogy csak ezzel tudom elérni a célom. Én is ugyan ilyen rossz beteg vagyok és biztos vagyok benne, hogy fordított helyzetben is ugyan ez lenne. Majd ha ennek az egésznek végre vége és a lába is meggyógyul első dolgom lesz, hogy áthívom őt egy bocsánatkérős vacsorára. -Nem haragszom rád Abie! Ha az megnyugtat én is ugyan így reagáltam volna a helyedben. Ismerős érzés. Én sem szeretem, ha ennyire tehetetlenné válok. Borzalmas egy érzés, de hidd el hamar túl leszünk ezen az egészen és később, majd egy jót röhögünk rajta!-Még elő is veszek egy biztató mosolyt. Nem szeretnék vele összeveszni. Mind a mellett, hogy remek mentorom egy nagyon jó barátom is, akit nem szeretnék elveszíteni ilyen ostobaságok miatt. A megoldás nem tökéletes, de hasznos. Végül sikerül átültetni őt a kabátomra és már indulhatunk is le a lejtőn. Igazából olyasmi, mintha a szánkón húznám. Külső szemmel biztosan idiótán nézünk ki, de most nem pasikat akarunk felszedni, hanem el akarunk jutni az ösvényre ahol már nagy eséllyel várnak ránk. -Köszi Abie, de rendben vagyok! Nem fogunk miattam megállni.-Az ő baja továbbra is sokkal súlyosabb, így elsőbbséget élvez, mind az enyém és ez így is van rendjén. Mikor betegeket hoznak a rendelőben akkor is előbb ellátom a súlyosabbakat és csak utána jönnek azok, akik vagy csak az átlagos kivizsgálásra jönnek, vagy kisebb gondokkal küszködnek. Mindig fel kell állítani egy fontossági sorrendet, ahogy most is. A lejtőről végül leérünk és amilyen jól indult a dolog most annyira be is lassul. Egyenes terepen nehezebb húzni őt, de nem adom fel! Nem akarom, hogy végül a lábára kelljen állnia. Nem tenne jót neki és ezzel ő is nagyon tisztában van. Idő közben megérzem a ruháim alá bemászó hideget. A bőröm libabőrőssé válik, de nem állok meg. Minél hamarabb odaérünk annál hamarabb kerülhetünk valami meleg helyre. Vagy egy fél órája sétálhattunk, mikor végül leállok egyet pihenni. A karjaim, lábaim elfáradtak, teljesen átfáztam és ahogy egy erősebb szél érkezik egy hidegrázás után egy szép hangosat tüsszentek is. Nah ennyit arról, hogy megúszom betegség nélkül. De még mindig azt mondom, hogy inkább ez, minthogy Abi lábba rosszabb állapotba kerüljön. -Már nem lehetünk messze!-Bár lassabban haladunk mint odafelé, de emlékeim szerint a lejtő nem volt olyan távol az úttól.
-Én sem rád, Alice, ne értsd félre… Csak az van, amit mondtál, nehezen viselem, ha orvos létemre én kerülök a beteg szerepébe. –böktem ki szűkszavúan, és akkor még finoman is fogalmaztam. Azt hiszem, ha nem lennének ennyire rosszak a külső körülmények, biztos, hogy még ennél is nehezebb eset lennék, mint amit most produkálok. A mosolyra én is hasonlóan reagálok, és még egy halk „köszönöm”-öt is kap tőlem kis tanoncom, miután már a rögtönzött szánkón csücsülök. Azt hiszem, még egy párszor meg fogom köszönni neki, csak érjünk haza, és legyünk túl ezen az egészen! Elindulunk, én pedig hiába tudok, ahogy segítek, nem túl sok, ráadásul mellette szinte folyamatosan dolgozik bennem a lelkiismeret-furdalás is – amiért Alice miattam fog lebetegedni, amiért még a lábát sem hagyja meggyógyítani, amiért belerángattam ebbe az egészbe, ahelyett, hogy inkább otthon gyakoroltunk volna valamit… A tüsszentésére egyből felkaptam a fejem, majd neki is láttam, hogy kibújjak a kabátomból, a lány felé nyújtva. Számoltam azzal, hogy megint ellenkezni fog, így aztán mielőtt még visszakozhatott volna, már mondtam is a magamét: -Alice, azt se szeretném, ha miattam fagynál át teljesen… Mást nem akkor legalább egy darabig legyen rajtad, amíg átmelegszel valamennyire! Én úgy is csak itt ülök egy helyben, összegubózva, kevésbé vagyok kitéve a szél erejének. –győzködtem határozottan, közben pedig vertem a fejem a képzeletbeli falba, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! -Remélem is, hogy nem vagyunk messze… ahogy azt is, hogy nem kell majd sokat várnunk a többiekre. Mondjuk azt esélyesebbnek látom, hogy ők fognak ránk. –feleltem, majd újra körbepillantottam, közben azonban kezdett úrrá lenni rajtam a bizonytalanság. -Nem akarom az ördögöt festeni a falra, de… biztos, hogy erre jöttünk? Csak mert nem tűnik ismerősnek… Bár lehet, csak a hóvihar miatt. –vagy hogy most a másik irányból látom a dolgokat, de ezt túl „szőke nős” lett volna beismerni, így aztán gyorsan hátra is pillantottam, ellenőrizni, hogy úgy ismerősebb-e a kép… de az sem annyira. Igaz, ez még semmit sem jelentett, pocsék tájékozódási képességgel „áldottak meg” az égiek.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A tüsszentésemre azonnal leveszi magáról a kabátot. Természetesen nem vagyok hajlandó elfogadni azt. Én legalább mozgok, de ő ül. Az sokkal veszélyesebb és lehet, hogy Abi nem egy nagy darab nő, de én sem vagyok valami erős, így könnyen kifáradok, kimelegedek a húzásában. -Abi ez nagyon kedves tőled, de nem fogom felvenni. Te ülsz, alig mozogsz...Én legalább mozgok, sétálok. Hidd el még pár perc és már nem fogok fázni. A pulcsim elég meleg. Vedd vissza. Nem hiányzik az is, hogy megfázz, vagy tüdőgyulladást kapj.-Meg sem állok, vagy fordulok hátra, csak megyek előre és próbálom megtudni, hogy merre is kell tovább menni. Megjelölhettük volna valamivel az utat, hogy könnyebb legyen visszatalálni, de ugyebár utólag az ember sokkal okosabb. -Remélem ha megérkeznek legalább felhívnak minket.-Vagy én biztosan ezt tenném, ha kiküldenének, hogy megkeressem a munkatársaimat. Viszont ezen nem agyalok sokáig. Abie következő kérdése megállít és bizonytalanná tesz. Eddig biztos voltam benne, hogy jó irányba megyünk. Miután megálltam elengedem őt és teszek pár lépést, hogy úgy nézzek körül. A hajamba túrok, ahogy rájövök, hogy bizony igaza van. Csöppet sem ismerős ez a hely. -Ezt nem hiszem el! Várj meg itt Abie! Előre sietek...Ha jó irányba mentünk akkor pár perc múlva el kell érnem az utat, ha futok...Sietek vissza ígérem!-De persze azért nem hagyom az út közepén, így odaviszem egy fához, hogy legalább a hátát neki támaszthassa. -El ne mozdulj rendben!?-Ha bólogat, vagy igent mond akkor már magára is hagyom és elkezdek futni abba az irányba amerre tartottunk. Körülbelül öt percig futhattam, de semmit nem találtam. Még kiabáltam is, hogy hátha meghall valaki, de nem jött válasz. Érzem, hogy kezdek kiborulni. Eltévedtünk a hibámból! Nem figyeltem elég jól! Hülye, hülye Alice! Visszafutok Abiehez, majd a telefonomért nyúlok, hogy ismét felhívjam Willt, de nem jelez térerőt. -Ez remek! Nincs térerő! A francba!-Elteszem a telefonomat, majd előveszem az iránytűt és a térképet. Legalább megpróbálom körülbelül betájolni, hogy merre is lehetünk. Merre kellett volna mennünk. Pár perc némaság után végül leguggolok Abi mellé és neki is megmutatom a térképet. -Ha jól számolom körülbelül itt lehetünk...Nekünk erre kellett volna menni. Biztosan nem vettem észre a kanyart! Átvághatunk itt, de ahogy látom nem túl járható. Túl sok a bokor...Szóval csak annyit tehetünk, hogy idáig visszamegyünk...Ott meg majd a reményeim szerint megtalálom a jó utat.-Visszafelé még könnyebb lesz menni. Elég nagy nyomott hagytunk magunk után és a hó még nem tüntette el. -Sajnálom Abie, ez csak is az én hibám. Nem figyeltem eléggé!-Mielőtt visszaindulnánk szusszanok egyet. Iszok pár korty teát és ahogy sikerült összeszednem magam már meg is fogom a kabát ujját és ha Abie is benne van már el is indulunk visszafelé. Ha minden igaz egy húsz perc és visszatérünk ahhoz a bizonyos lejtőhöz.
-Alice… reménytelen vagy. –sóhajtottam, de már rájöttem, hogy itt és most felesleges lenne vele ellenkezni, legalább olyan makacs, mint én, így aztán a hátamra kanyarítottam a kabátomat. Ki tudja, lehet, hogy meggondolja magát közben, rájön, hogy fázik, vagy ilyesmi, és hajlandó lesz elfogadni a segítségem. Persze aztán naná, hogy én kezdtem el fázni… Egy darabig még csak azért is, dacból, duzzogva gubbasztottam a kabáton, Alice mögött tovább szánkózva, erősen próbálkozva azzal, hogy figyelmen kívül hagyjam a hideget – kevés sikerrel. Így aztán nem telt el sok idő, és kénytelen-kelletlen mégiscsak visszavettem. Igaz, az sem sokat használt, akármennyire is gubóztam össze, vagy dörzsölgettem a karomat, csak nem akartam átmelegedni. Sőt… lassan már a kezem és a lábam is kezdett átfagyni, engem meg rázni kezdett a hideg. Közben pedig csak egyre esett a hó, süvített a szél, egyre inkább sötétedett, én pedig azt sem tudtam, hogy merre járunk. -Te… milyen nyelven beszélsz, mert egy szót se értek. –pislogtam bágyadtan a lányra, a szavaimra válaszolt valamit, de a szél zúgása, a fejem zsongása… még csak nem is hindiül beszélt, így már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán nekem címezte, de azért jó turistához illően csak nagyokat bólogattam a szavaira. Peeeersze, persze… biztosan, kár, hogy nem értem, miről beszélsz, de neked ezt úgy sem kell tudni, nem igaz? Mint ha épp a Himaláján túráznánk. Azt hiszem, mondani sem kell, ahogy Alice eltűnt a hóviharban, én se bírtam tovább a fenekemen maradni. Az túlzás, hogy felpattantam, törött lábbal érdekes mutatvány lett volna, de valahogy csak lábra álltam, hogy aztán fától fáig botladozva induljak meg valamerre, amerre a megérzéseim visznek – azaz a lehető legrosszabb irányba. Azt nem tudom, hogy mennyi idő, mire a lány visszatér, az viszont biztos, hogy túl messzire nem jutok ez alatt, viszont sikeresen a távolban, hacsak nem csal a szemem, egy kis erdei faház lapul a fák között. Mielőtt azonban még célba érhetnék, kivitelezek egy nem várt hasra esést, miután kiderült – a hótakaró alatt, ahol nem láthattam, egy eldobott üdítősflakon lapul. -Te olyan ritka szemét vagy, hogy szelektíven kellene gyűjteni. – szidom azt a darab műanyagot, meg azt aki elhagyta, meg aki gyártotta, meg egyáltalán feltalálta… amikor meghallom Alice hangját. -Nincs térerő? Próbáld ezzel! –nyújtom felé a flakont lázasan csillogó tekintettel, mint ha nem is egy darab szemét, hanem a saját telefonom lenne. Aztán csak hallgatok, hallgatok, hallgatok, de igazából már a második mondat után elvesztettem a fonalat, így csak eldőlök a hóban, mint valami gondtalan óvodás, hogy csináljak egy hóangyalt – igaz, csak kézzel, lévén a lábamat ha akarnám se nagyon bírnám mozdítani. Végül aztán csak úgy maradok, mozdulatlanul, a hóban fekve, miközben a között átsejlő csillagokat bámulom, közben pedig elmerengve mesélni kezdek: -Az ilyen szemeket be kellene tiltani. Vagy hozni kellene egy törvényt, hogy az ilyen szép szemű fiúknak kizárólag napszemüvegben szabad megjelenniük. Te mit gondolsz, Alice? Kék, barna, vagy zöld?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Lehet, hogy reménytelen vagyok, de úgy vélem egyszer még meg fogja nekem köszönni mind ezt. Most nem hagyhatom, hogy ő irányítsa a dolgokat. Lehet, hogy ő a mentorom, de jelen pillanatban csak egy beteg, akiért felelős vagyok. Ezért is rémiszt meg annyira, mikor értetlenül pislog rám. Milyen nyelven beszélek? Valami itt nincs rendben! -Abie mégis mi a gond?-Pillantok le rá, majd közelebb hajolok és kezemet a homlokára helyezem. Érzem, hogy a bőre melegebb a kelleténél. Remek! Már tényleg csak ez hiányzott. -Csak annyit kérdeztem, hogy miért csíp a sampon, amikor nincs is keze, és nem is méhecske?-Úgy tűnik most már bármit is mondok neki vagy nem érti meg, vagy egyszerűen meg sem hallja. Elég nagy stressz érhette most a testét és be is kacsolt a védekezés. Nekem meg minél előbb el kellene őt juttatnom egy rendes orvoshoz, de egyedül nem megy olyan könnyen. Mikor visszajövök a kis „kocogásomból” egyenesen ahhoz a fához megyek, ahol Abiet hagytam, de ő eltűnt. A kabátom árván fekszik a hóban. A szívem vadul kezd el kalapálni és azonnal el is kezdem keresni az elveszett beteget. Szerencsére nem kell sokáig keresnem. Pár méterrel arrébb a fák között meg is találom a hóban fetrengve. Ez komolyan mondom nem normális. Érzem ahogy kezdek egyre jobban kiborulni. Sok mindent el szoktam viselni, és sok mindent kibírok, de ez a mai nap már nekem is kezd sok lenni. Csoda, hogy még nem sírtam el magam. Hezitálás nélkül rohanok oda hozzá és mikor pont belekezdenék a mondatomba rájövök, hogy igazából már teljesen mindegy mit mondok neki. Minek mondjam neki, hogy bizony igaza volt és nagyon is eltévedtünk hála nekem, ha ebből semmi nem ért meg? Megfogom a felém nyújtott szemetet, majd hogy örüljön a nagy gyerek úgy teszek, mintha megpróbálnék telefonálni. -Ezzel sem érem el őket! De Abi miért vagy a hóban? Csak nem pisilni akartál? Mert ha gondolod, én tudok vécépapírt adni...ingyen is.-Rántom meg a vállaimat, majd lehajolok hozzá, hogy megpróbáljam felállítani. Nem kellene több időt a hóban töltenie, mert csak még betegebb lesz. Viszont mint egy makacs öszvér nem segít nekem és egyedül meg nem tudom felhúzni őt. Nincs meg hozzá a kellő erőm. -Abi kérlek! Csak még jobban lebetegszel, ha a hóban maradsz! Ki fogják tekerni a nyakam, amiért nem vigyáztam jobban rád...Igaz mindenre tudok magyarázatot találni, legfeljebb nem stimmel...Mert miért is voltam olyan ostoba, hogy itt hagytalak téged arra a pá percre?-Tudhattam volna, hogy nem marad nyugton a fenekén...De hogy ennyire ostoba legyen ő is. Mégis mit képzelt? Egy pillanatra felállok és ahogy megteszek pár lépést ismét megérzem a bokám. Eddig nem foglalkoztam vele, hiszen voltak nagyobb gondjaim is (és még mindig vannak is), de ahogy próbálok mindent átgondolni alaposan a fájdalom megint végigszalad a lábamon. A futás ostoba ötlet volt a részemről, de most már minden perc, másodperc számít. A kérdésére nem válaszolok csak fel-alá mászkálva próbálom leküzdeni a könnyeimet, lenyugtatni magam. Az egyik pillanatban ahogy a fák közé nézek észre veszek egy házikót. A remény ismét felgyullad bennem. -Abi ott egy ház! Oda kellene mennünk! Hátha lakik ott valaki és tud majd nekünk segíteni!...-A cuccainkhoz szaladok, mindent a kezembe veszek, majd Abi mellé ismét leguggolok. -Nah gyere. El kell bicegned odáig. Segítek neked. Nem hosszú a táv.-Úgy érzem, hogy ez a szánkózásos dologba már nem fog belemenni, így maradok az ő ötleténél.
Csak töredéke jutott el a tudatomig annak, amit Alice magyarázott, abból pedig nem sok értelmeset sikerült összeraknom, lévén az összefüggést sem találtam meg közöttük. Sampon? Méhecskék? Ingyen? Én is kérek! -Már nem fázok. Melegem van… -szólaltam meg egyszer csak, még mindig a hóban feküdve, de aztán fel is ültem, hogy elkezdjem kigombolni a kabátomat, hogy kibújhassak belőle. Nem voltam elég gyors. Mielőtt megszabadulhatnék tőle, Alice már vissza is tér a cuccainkkal,és karon ragad, én pedig mint valami engedelmes gyerek, kivételesen szót fogadok. -Mézeskalács ház…? –kérdezek vissza, ahogy közelebb érünk, és ha eddig még nem jött volna rá, most aztán biztos lehet benne, hogy valami nagyon nincs jól. Az arcom teljesen kipirult, szinte folyamatosan ráz a hideg, és még félre is beszélek, nem gyengén… Azonban a házig csak sikerül elbotorkálnunk valahogy, még ha lassan is. Az ablakokon semmi fény nem szűrődik ki, így miután bekukucskáltam, és szinte semmit sem sikerült kivennem a sötétből, íz ajtóhoz bicegtem – csodák csodájára nyitva is volt, bár én olyan természetességgel indultam meg be, mint ha én laknék itt, és nem csak egy üres, erdei vadászház lenne. A kandalló mellé egy köteg fa bekészítve, az ágyon néhány takaró, egy apró konyha és étkező, mindez egy légtérben. Én magam az egyik székre rogyok le erőtlenül, szédelegve. -Alice… k..k…kérek szé…épen egy pohár vizet! –bököm ki dideregve, s ahogy ismét rázni kezd a hideg, szorosabbra húzom a kabátom. Mielőtt azonban a tanoncom ideérhetne a pohár frissítővel, előttem egyik pillanatról a másikra sötétedik el a világ, ahogy ájultan az asztalra borulok.
[Nekem itt most K.O., úgy terveztem, hogy már csak akkor ébredek fel, ha visszaértünk, pár óra múlva… addig max. nyöszörgök meg félrebeszélek álmomban Ha gondolod, akkor még írj egyet, aztán jöhet Kate, a megmentőnk *-* Amúgy köszöntem a játékot!]
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nah még csak az kellene, hogy elkezdjen itt nekem vetkőzni a mínusz (kis túlzással igaz) hatvan fokban. Lehet, hogy melege van, de nem a hőségtől, ami idekint tombol. -Abi nem veszed le a kabátodat! Te most lebetegedtél és hiába utálod ez azt kell tenned, amit én mondok. Nem érdekelnek a kifogásaid. Most nem a mentorom vagy, hanem egy beteg, aki csak egyre rosszabb állapotban van. Szóval ha nem akarod, hogy kiabáljak veled nyugodj le!-Ahogy ránézek kiolvasom a tekintetéből, hogy semmit semmit sem fogott fel abból, amit mondtam. Talán jobb is. A lényeg csak az, hogy rajta kell tartanom a kabátját és minél előbb melegebb helyre kell vinnem ezért is örülök meg a faháznak annyira. Bár nem tudom, hogy laknak e ott, vagy csak egy üres vadászház, amit szabadon látogathatnak az erre tévedő túrázók, vadászok, de mindenesetre sokkal jobb, mint itt kint maradni. Ha sikerül valahogy lenyugtatnom Abit egyedül akár vissza is mehetnék a jelölt útra, hogy végre hazavihessük Abit és véget vessünk ennek a borzalmas napnak. Kissé lassan igaz de végül csak elérjük a házikót, ami nagy örömömre nyitva is van. Természetesen egészen a székig kísérem a betegünket és csak az után nézek alaposabban is körbe. Amint megpillantom a takarókat máris kezembe veszek egyet, hogy Abigail hátára terítsem azt és mire végzek a mozdulattal ő már el is veszíti az eszméletét. Ez igazán kitűnő! Nem várhatott volna vele?...De nem baj, legalább így bátrabban itt merem hagyni egyedül. Az már biztos, hogy nem fog megszökni. Azért valahogy megpróbálom átcipelni az ágyra és kényelmesen lefektetni őt, hogy utána az összes takarót rá terítsem. A mobilomat előveszem, de még mindig nincs térerő. Nincs más választásom itt kell hagynom. Az ajtóban még egy pillantást vetek a betegre, majd becsukom azt és sietve indulok el a megbeszélt helyre. Így egyedül elég hamar odaérek és mikor megpillantom Katet megkönnyebbülök. -Istenem de jó, hogy itt vagy. Út közben eltévedtünk...Abi meg belázasodott, elég durván. Szerencsére találtunk egy faházat most ott hagytam őt, beájult. Minél gyorsabban el kéne vinni...Eltört a lába!-Ha jelez, hogy mehetünk is már mutatom is az utat. Összvissz húsz percig voltunk távol és örömömre mikor belépek a házba még mindig az ágyban találom a mentorom.
Mikor Will felhívott, hogy kéne egy kis segítség, legszívesebben felkiáltottam volna kínomban, hiszen semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy ma bármit is csináljak azon kívül, amit muszáj. Sőt, ahhoz sem mondhatnám, hogy sok kedvem volt, de a vizsgákra össze kellett készítenem a lapokat, úgyhogy kénytelen voltam csinálni valamit. A hívással azonban minden tervem úgy dőlt össze, mint egy ingatag kártyavár. Szitkozódtam is szépen, ahogyan azt szoktam, miközben felvettem és a Protektor nagyjából felvázolta, hogy mi a helyzet. Első körben nemet akartam mondani, arra hivatkozva, hogy nekem aztán dolgom van, és nem érek rá ilyenekre, de végül természetesen győzött a kötelességtudat. Miután megkaptam az instrukciókat, gyorsan összerámoltam egy táskába mindenféle holmit, felkaptam még legalább két réteg pulóvert, és már készen is álltam az indulásra. Mivel Kyle nem volt otthon, ezért hagytam neki egy üzenetet a hangpostáján, aztán kocsiba vágtam magam és a megadott túraútvonal felé indultam. A hó miatt nem volt a legegyszerűbb az odajutásom, ráadásul nem is tudtam végigmenni rajta, csak egy darabig. Onnantól kezdve úgyis kénytelen legyek gyalog folytatni az utat, amitől már előre rosszul voltam. Ennek ellenére, alig tíz perccel később már a hidegben baktattam előre. Időnként a szemem elé emeltem a kezemet, hogy jobban lássak, ezt leszámítva azonban a zsebembe rejtettem a meleg kesztyűkbe bújtatott ujjaimat. Nem is értettem igazán, hogy miért éppen a tél közepén éreztek késztetést arra, hogy kijöjjenek ide. Ráadásul gyógyítók, nem is csupán elhanyagolható láncszemek. Nekik tudniuk kellett volna, hogy miféle veszélynek teszik ki magukat, de erről majd később is ráérek kiselőadást tartani, ha már oda fogok érni hozzájuk. Még szerencse, hogy én annyira túlbuzgó tudok lenni időnként, hogy ezt a környéket már az ideköltözésem után felfedeztem. Mint ahogyan mindenfelé a város körül, már itt is jártam. Pont az volt a célom, hogy bármilyen elintéznivaló jöjjön is közbe, én el tudjak igazodni idekint is, akár a farkasok. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő telt el, mire feltűnt végre a felém közeledő alak. Valami azt súgta már korábban is, hogy jó irányba jöttem, ez pedig most be is bizonyosodott. Működnek még azok a női megérzések, úgy látszik. - Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan lehettetek ennyire felelőtlenek, hogy ilyenkor indultok el a hegyre! – forgattam a szemeimet, hangom mogorva volt. Tényleg nem szerettem, amikor gondolkodás nélkül döntött valaki. Lehet, hogy átgondolták ők… az útvonalat. Mást viszont egészen biztos, hogy nem, és ez felháborított. – Nem hinném, hogy sok értelme volt kockáztatni a testi épségeteket, és tessék! Pont a Gyógyítók vezetője betegszik le! Fantasztikus! – magyaráztam, miközben megindultam tovább. Sejtettem, hogy melyik ház lehet az, amiről beszélt. Nagy szerencséjük volt, mert a közelben több ahhoz hasonló nem akadt volna, amihez ilyen állapotban elmehetnek. - Menjünk! – mondtam végül, habár én már elindultam a magam lendületes tempójában. – Nem örülnék neki, ha kijönne addig, amíg mi távol vagyunk. Akkor aztán kereshetnénk ebben a hóban… - méltatlankodtam tovább, és a vezetése nélkül is szépen rátaláltam a házhoz vezető útra. Ha nem tudtam volna amúgy is, hogy merre találom, a lábnyomai elég könnyedén el tudtak volna navigálni addig. Mivel elég nagyokat léptem és gyors tempót is diktáltam, így kicsit hamarabb értünk a házhoz, mint amennyi idő alatt Alice kiérhetett elém. Még az sem zavart, ha kocognia kellett utánam, ugyanis ő mondta, hogy siessünk. Bár valószínűleg magamtól is így tettem volna. - Itt van a táska! – löktem le a földre, miközben Abi mellé sétáltam, amikor végre visszaértünk és még mindig ott feküdt. Ellenőriztem a hőmérsékletét, a pulzussal együtt. – Van benne egy termoszban forró főzet. Segíti a regenerálódást, meg hoztam fájdalomcsillapítót is – magyaráztam Alicenek, amivel csak annyit akartam, hogy hozza ide őket. És hogy honnan volt főzethez felszerelés? Nos, még korábban kaptam, de használni nem kellett. Inkább beáldoztam most egy ilyen krízishelyzetben ahelyett, hogy tovább tartalékoltam volna. Majd amikor a Gyógyító felépül, hálából készíthet nekem egy újat.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mikor megérkezem Katehez azonnal letámad engem. Megszeppenten pislogok rá. Nem mondom, hogy nincs a szavaiban igazság, de azért mi sem vagyunk olyan ostobák, hogy a legnagyobb viharban induljunk neki. -Mikor elindultunk még nem havazott, visszafelé ért el bennünket a vihar.-Válaszolom neki valamennyire nyugodtan. Talán nem most kellene ezt megbeszélni, mert én sem vagyok a legjobb állapotban. Sem fizikailag, sem lelkiekben. Rohadtul szégyellem magam, amiért eltévedtünk, amiért nem vigyáztam eléggé Abiere. Már rég a melegben lehetne, foglalkoznának vele, ha nem tévesztem el az irányt. -Nem állt szándékunkban kockáztatni. De egy napsütéses időben is bármi történhet az emberrel. Rosszul lép, megcsúszik alatta a kő és már esik tovább. Ez nem csak a havazás miatt történt.-Úgy beszél rólunk, mint két óvodásról. Nem mondom azt, hogy a legokosabb ötleteink egyike volt, de közben meg szükséges volt eljönnünk. A fagyöngyök nem maguktól kerülnek le a fákról és sétálnak el az egyetemre. De inkább nem folytatom ezt tovább. Nem akarok Katetel összeveszni, ez nem a legjobb hely és idő erre. Majd mindenki lenyugszik, amint Abie biztonságban lesz és normális körülmények között, majd átbeszélhetjük ezt az egészet. Végül csak elindulunk, bár Kate tempóját nem tudom tartani. A lábamban minden lépésnél végigfut a fájdalom a bokám miatt. Így lemaradok kissé, de érzékeltem, hogy nagyon is jól tudja, hogy merre kell mennie, így nem is izgulok a dolgok miatt. A visszaúton semmit nem mondok, de ő sem a legbeszédesebb. Nem is bánom igazából. Annyi minden kavarog most bennem, hogy rá most nagyon amúgy sem tudnék koncentrálni. Végül ismét a házhoz érünk és ő csak a földre vágja a táskáját. Azért ezt kedvesebben is lehetne. Nem vagyok egy szolga, vagy kutya…Mondjuk én még a kutyámmal sem bánok így. Lehajolok, hogy felvegyem a földről, majd figyelem Katet, de csak addig míg ki nem adja az utasításokat. Kiveszem a táskából a kért dolgokat, majd oda is sétálok az ágy mellé és átadom neki. Bár nem tudom mégis hogyan akarja megitatni Abievel a főzete, de ezt már rá hagyom.
- Nem az a lényeg, hogy havazott vagy nem. Eleve havazásra állt az idő már korán reggel is. Nekem elhiheted, hajnalban már edzettem! – tettem hozzá, mielőtt még közbekotyogott volna, hogy ők már milyen korán elindultak. Ettől függetlenül a pillantásom mit sem változott, még mindig bosszúságot sugallt, és úgy néztem rá, mint egy gyerekre, aki valami hatalmas nagy butaságot mondott. Végtére is, hozzám képest tényleg gyerek volt, sőt, talán már a dédunokám is lehetett volna, ha jobban belegondolunk. Nem akartam jobban belegondolni! - Remélem nem gondoltad komolyan, hogy ezzel nálam bármit is elérsz – pillantottam hátra a vállam felett, miután megindultam előre, egyenesen a ház irányába. Nem ismert túl jól, így nem csodálom, ha teljesen mást gondolt rólam. Én sem ismertem túlzottan, de nem is nagyon mentem a tanoncok közelébe, ha rajtam múlt. Nem volt sokszor hozzájuk elég türelmem, csak ha nagyon muszáj volt foglalkoznom velük. Azt hiszem, hogy a jelenlegi pontosan ilyen helyzet volt, bár az szerintem mind a kettőnk számára egyértelmű volt, hogy nem leszünk puszipajtások. Ilyenekkel én amúgy sem rendelkeztem, ha már itt tartunk. – Ezzel csak magadat győzködöd, és igen, jó időben is megtörténhetett volna, de most nincs jó idő! És itt pontosan ez a lényeg! – magyaráztam tovább, ám a ház már így is feltűnt a látóteremben, ami kissé megnyugtatott. Annyira, hogy az sem érdekelt, hogy Alice lemaradt. Most nem miatta aggódtam, hanem a bent fekvő Abigail miatt. Mivel láttam, hogy nem volt túlzottan együttműködő, amikor rábíztam Alicere, hogy szedje ki a holmikat a táskából, amiket kértem, így összefontam a két karomat magam előtt, és felvont szemöldökkel bámultam rá. - Probléma van? – kérdeztem kissé idegesen, de hát alapvetően is ilyen volt a stílusom, ez azoknak nem okozott volna meglepetést, akik kicsit is ismernek már. – Tedd magad hasznossá! – indítványoztam, aztán már ténylegesen is a szőkeség felé fordultam, hogy megvizsgálhassam az állapotát. Eléggé tüzelt a homloka, ami nem volt túlzottan jó hír. – Köszönöm! – szóltam vissza félvállról, amikor megkaptam az általam kért dolgokat. Máris ügyes, gyakorlott mozdulatokkal járt a kezem. Nem vagyok ugyan gyógyító, de az efféle alap dolgokkal még én is tisztában vagyok. Szerintem nem is árt, ha szorult helyzetben egy harcos is képes ellátni egy lesérült társát, igaz? - Hé, Abigail! – ráztam meg óvatosan a beteg vállát, de csak addig, amíg valamennyire magához nem tért. Már ha lehet egyáltalán így nevezni az állapotát, amit kihasználva igyekeztem a szájába önteni valamennyit a főzetből. Persze arra is készültem, ha ez nem sikerülne zökkenőmentesen, de úgy tűnt, hogy sikerült lenyelnie, később pedig maximum majd beadom neki a gyógyszert is, ha jobban helyrejön. Addig aligha érzi a fájdalmat a jelenlegi állapotában. – Pakold el ezeket, el kell vinni a kocsihoz, a lehető leghamarabb. Mivel őt fogom vinni, így a táska rád marad, ha nem gond! – igaz, hogy Alicehez beszéltem, de nem néztem rá. Anélkül is pontosan tudtam, hogy hol van a helyiségen belül. Egyébként is, ha gond, akkor is neki kell majd hoznia, mert nem tartottam valószínűnek, hogy majd ő elbírja Abit. - Nos, indulhatunk? – egyenesedtem fel még utoljára, mielőtt a karomba vettem volna az eszméletlen testet. Óvatos voltam kivételesen, vigyáztam arra, hogy a lehető legjobban fogjam őt meg, és vihessem ki az autóhoz. Még jó, hogy egészen be tudtam jönni az erdőbe, máskülönben igencsak bajban lennénk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Inkább már nem mondok semmit a szavaira. Igen nem voltunk a legokosabbak, de nem értem, hogy miért kell rögtön leharapni a fejem. Úgy látom, hogy jobban járok, ha inkább némaságba burkolózom. Nem akarok veszekedni vele, különben is Abie állapota sokkal jobban aggaszt, mint most ez az egész téma. Már teljesen mindegy ezen rágódni, hogy miért jöttünk ki. Megtettük, mert kellett, mert nem gondoltunk arra, hogy végül itt kötünk ki. Nem szólok semmi még a házban a földre ledobott táskára sem, csak némán lehajolok érte, hogy felvegyem, de ő máris belém köt. Értetlenül pillantok rá. Most mégis mi rosszat tettem? Igen valóban nem tetszik ahogy velem beszél, ahogy csak így elém dobta a táskát, mint kutyának a csontot, de egy mukkot sem mondtam, mert most nem ez a fontos. -Nem nincs baj...Éppen azon vagyok!-Válaszolom neki röviden, ahogy a szemeibe nézek. Előveszem a kért dolgokat, majd át is nyújtom neki és csak figyelem, hogy mit csinál. Legalább ebből is tanulok, bár jobb lett volna más körülmények között, de ha gonoszan is hangzik, minden alkalmat meg kell ragadni. Azt hiszem legközelebb hasonló túra esetén én is viszek magammal főzeteket és egy kisebb elsősegély csomagot. Miután segített Abinek újabb "pranacsokat" oszt ki nekem. Csak egy "oké-t" nyögök ki, majd el is kezdek pakolászni. Cipelem én a hátizsákot Abiével és az enyémmel együtt, nah meg a zacskókat se felejtsük el. Igen nem vagyok hajlandó lemondani róluk. Ha Abienek sikerült ilyen állapotba kerülnie akkor legalább mondhassuk el, hogy "megérte". Miután mindent magamra aggatok csak bólintok egyet a kérdésére. Hátul kullogok utánuk. A táskák nem nehezek nincs is gond azzal, csak a lábam nem örül már annak, hogy ennyit terhelem, de még ki kell bírnia ezt a kis utat.
Szerettem volna a lehető leghamarabb lerendezni ezt az egész ügyet, hogy Abigailt biztonságba szállíthassuk a lehető leghamarabb. Ez a lány még nem lett volna képes úgy ellátni, ahogyan szüksége lett volna rá, én meg nem gyógyító voltam, így szintén kiestem arról a listáról, ahová azokat írták volna fel, akik helyre tudják most hozni a lábát. A láza még talán le is fog menni, mire visszaérünk a városba, hála a főzetnek, amit sikerült megitatnom vele. A továbbiakban némán cipeltem a gyógyítók vezetőjét, és csak időnként lestem hátra a vállam felett, hogy biztos lehessek Alice jelenlétében. Nem mintha amúgy nem érzékeltem volna, hogy mögöttem jön, hiszen a hó is ropogott valamelyest a talpunk alatt. Inkább csak azt akartam látni, hogy nem esett-e el esetleg, vagy tud-e jönni a tempómban. Jó, abban nyilván nem tudott, de nem is vártam el tőle. Az azért még nekem is feltűnt, hogy valami nem stimmelt a járásával, de emiatt igazán nem akartam megállni, mert sok múlt most ezen. Még csak amiatt sem sajnáltam meg, hogy ráhagytam az összes táskát, hiszen nem voltak olyan nehezek. Máskülönben én is magamhoz vettem volna párat, ennyire még én sem voltam szívtelen dög. Csak egy kicsit. Ugyan jóval több időbe telt, mint a ház felé, de azért miután odaértünk a kocsihoz, én Alice felé fordultam, és megkértem, hogy nyissa ki a hátsó ajtót. Feltett szándékom volt ugyanis, hogy oda fogom befektetni a karjaimban tartott szőkeséget, a másik gyógyítót pedig közvetlenül mellé ültetem majd, hogy minden rendben legyen az út során. Egyébként is jobban szerettem, ha csak én ülök elől. Akkor semmi nem zavart túlzottan, csak ha belepillantottam a tükörbe és megláttam, hogy nem vagyok egyedül. - Te ülj be mellé hátra, amíg be nem érünk a városba! – mondtam ki végül az utasítást. Vehettük annak, hiszen idősebb voltam nála, és kijárt már csak a tisztelet is a korom miatt. – A táskákat meg majd én beteszem magam mellé… - fűztem még hozzá kurtán, és ha készült beszállni, akkor odaléptem mellé és elvettem tőle a holmikat. Ha minden rendben volt, még tettem gyorsan egy kört a kocsi körül, aztán beültem a volán mögé, a táskákat pedig hanyag mozdulattal löktem le az anyósülésre, hogy ne akadályozzon egyikünket sem. Olyan gyorsan vezettem be Fairbanksbe, amennyire a körülmények engedték jelenleg. Nem volt könnyű, és akkor még finoman is fogalmaztam, de sürgős esetet készültem bevinni az őrzőkhöz. Valamelyikük csak jártasabb lesz nálam ezen a téren, igaz?
// Köszöntem a játékot! //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Szótlanul ballagok Kate mögött a táskákkal. Egyáltalán nem zavar, hogy nekem kell cipekednem, sőőőt. Ha már ő viszi Abiet az a legkevesebb, hogy én minden mást. Azért egy embernél könnyebbek ezek a csomagok, csak sok van belőlük, de nem panaszkodom. Jelen helyzetben Abiegailnek sokkal több oka lenne a panaszáradatra. Eltörte a bokáját és sikeresen belázasodott. Mégis ki kívánna ilyet? Mikor a kocsihoz érünk fellélegzem és teljesen megnyugodom. Végre valahára itt vagyunk. Most már nagyon is látom azt a bizonyos fényt az alagút végén. Bár Kate jelenléte is megnyugtatott valamennyire, de már annyi minden történt, hogy további rémképek ugrottak elém azzal kapcsolatban, hogy hogy kerülhetünk még így is bajban, a cél előtt. Természetesen azonnal kinyitom neki az autó ajtaját és miután betette hátulra Abiet már kapom is a következő "prancsot". Csak bólintok egyet. Végül is teljesen igaza van. Jobb, ha hátul maradok a beteggel, bármi történhet út közben is...Bár remélem nem fog. A táskákat átadom neki és már be is ülök hátulra. Abie fejét az ölembe veszem és úgy tartom őt kicsit, hogy véletlenül se zuhanjon a két szék közé. Szerencsére Kate vezetésének köszönhetően azért elég hamar beérünk az egyetemre, ahol erősebb gyógyítók már rögtön kezelésbe is veszik őt, miközben én a folyosón várakozva járkálok fel-alá. Haza mehetnék, de nem tudok. Aggódom érte és amíg nem lesz jobban itt fogok maradni.
Ahogy az apró, fagyott patak mentén üldögélek, föl kell tennem a kérdést magamnak, hogy vajon teljesen megőrültem-e. Nem akartam a városba menni, de kellett egy ismerős hely, valami, amit már láttam, és ami segített rajtam egy hasonló helyzetben. Valami, ahol megtalálhatom annak a farkasnak a maradványait, aki összeszedte a bátorságát, hogy erőt merítsen a gyermekei elvesztéséből. Aki a haragot a gonosz elleni fegyverré tudta kovácsolni. Ahhoz a Megoldóhoz, aki felül tudott kerekedni önmagán és a béke iránti vágyán a nagyobb jó elérésének érdekében. Meg kellett találnom önmagamat. Amióta csak hallottam Arryck halálhírét, azt hittem, ebből nem fogok tudni fölállni. Hogy megint eljön egy 1600, az év, amikor levetkőztem azt, ki voltam. És féltem tőle. Nem akartam már tovább zuhanni abba a feneketlennek tűnő gödörbe, amiben az elmúlt évszázadokban csak lejjebb és lejjebb másztam. Azonban most ott van az… „unokám”, ha szabad így neveznem. Útmutatásra van szüksége, és ő nem olyan, mint Agatha volt. Nem tehetem meg, hogy a saját bajaimmal törődök. És akkor még azt sem tudom, miért vagyunk itthon. Ide akkor jöttem, amikor Alignak elvette tőlem három gyermekem. Itt leltem valamiféle… békét, ahol átgondolhattam, amit át kellett gondolnom. Hiányzott ez a hely, a maga csendes magányával és az elzártságával. Nem tudom, valaki tudott-e róla, mit jelent nekem ez a biztos kis menedék – ha valaki is odafigyelt, tudhatta, hogy hova tűnök. Sosem volt igazi titok. De soha nem is követtek, és ezért én hálás voltam. Ahogy elmém csápjait szabadjára engedem, óvatosan tapogatom végig a környéket. Lágyan érintem meg az élőlények elméjét, alig tudják, hogy ott vagyok. A pajzsom nem engedem le, csak annyi rés keletkezik rajta, hogy ezt megtehessem. De miért félnék? Nincs egyetlen farkas sem a közelben, ha pedig mégis azt érzem, lezárom ismét az elmém.
Kezdőlap
//
//
