Olyan pofont kapna, hogyha tudnám, hogy sajnál, hogy lecsavarodik a feje. A nénikéjének a rég elaszott, vasporos térdkalácsát sajnálgassa, azt! De amit nem tudok, az nem is idegesíthet fel, szóval addig jó neki, amíg homályban marad a belső véleménye. - Annyi benned a humorérzék, mint szarban a C-vitamin! – nevetem el magam. Felciccenek, csúfondárosan elcsücsörítem ajkaimat. Őszintén nem értem magam. Mit veszkődök vele? Vannak dolgok, amik nem változnak, akkor sem, hogyha nyilvánvalóan klasszisokkal finomabb a jelleme, mint lehetne. De a bunkó az bunkó a szememben, s az én skatulyáimból nehéz kimászni ám. Nem, mintha úgy érezném egy percig is, hogy ezért pedálozik. - Nem okozna gondot, de cipekedjen helyetted az, akinek hat anyja van. – jegyzem meg hanyagul, ezzel mintegy tudomására hozva, hogy az előző kérdésem szigorúan udvariassági jellegű volt, nem gondoltam komolyan. Ajkaimon kedves mosoly ül, nem lehet egy szava sem, ha valaki kívülről szemlélne bennünket, akkor azt hihetné, hogy egy angyal beszélget Claudedal. - Te aztán sosem vagy egyedül, igaz? – teszem fel az első hallásra piszkálódásnak szánt kérdésemet, de láss csodát – illetve hallj! – őszinte érdeklődés hallik ki mindebből. És talán egy cseppnyi felebaráti sajnálat is. Szerény véleményem szerint baromi rossz lehet, hogy folyamatosan duruzsolnak neki a szellemek. Én tuti rühellném! Kinevetem. Muszáj. Legalább most vette a lapot aranyozás ügyében. - Inkább hívok neked valakit hozzá a homokozóból. – vonom meg a vállamat. Ha kell neki segítség, akkor megragadom a fa egyik végét, én indulok előre. A fene fogja követni. Én hímet csak egyet – na jó, többet, ha minden vezető testőrt, a bétát és egyebeket az alfán kívül beleszámolom – követek, s az határozottan nem Claude.
- Miért, próbáltad? – kérdezek vissza élből, vigyorogva. Érdekes a párosítása a két dolognak. A fenyőre nézek. Viszem akkor egyedül, nem gond, de hogy ezt visszakapja, az is fix. - Akkor itt marad. Néggyel le vagyok maradva ezen a téren. – szusszantok egyet. Nehéz eldöntenem, hogy most ugrat, együttérez, vagy csak szivat. Mégis együttérzést érzek ki a hangjából. - A felelősséggel ez is jár. – felelem szelíd és egyben szomorú mosollyal. Néha nagyon ki tud meríteni mindez. ~ Jáh, ezt a mosolyt! Még! ~ valódi rajongást hallok Aki felől, magamban meg izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon. Gonosz tud lenni néha, de nem rossz indulatból. - Nem kell, kösz, egy jelentkezőm már van. – vigyorgok rá, hogy kit is gondolok a homokozóból. Éppen, akire vigyorgok, ki másra? Hagyom, hogy előre menjen és mivel előre megy, értelemszerűen a fa neheze neki jut, én a közepe, vége felé állok be, ahonnan már ki is látok, miközben megyünk. - Ha ennek örömére ledobod, előtte szólj, kösz! – nem szeretnék belegyalogolni olyanba, amibe nem kényelmes belesétálni.
Rólam alapjáraton mindenkinek nehéz eldönteni, hogy ugratom-e vagy sem. Persze nem azért, mintha erre direkt rájátszanék, egyszerűen csak ilyen vagyok, s nem szívesen változtatnék a zsigereimbe ivódott jellememen. A nem is tudnék az erős túlzás lenne, hiszen szerintem mindent lehet, csak akarni kell, de ugye amit nem akarok, annak nyögés lenne a vége én pedig nem nyögök. Akkor sem. Nem az a nő vagyok egyszerűen. - A felelősséggel sok minden jár. Momentán a szád. Vonom meg a vállamat. Nem vagyok én undok, csak éppen nem szeretem, hogyha valaki a felelősségről panaszkodik és nyivákol, főképpen mert eszi, nem eszi, nem kap mást. Nekem sose volt ellenemre semmi, ami a testőrségemből fakadt, ha így lenne, akkor nem akartam volna sose ilyen magasra kerülni. Mert magasan vagyok, szerintem mindenképpen, s ezt élvezem. Már csak azért is, mert így elmondhatom magamról, hogy hasznom van, ha meg hasznom van, akkor van mire hegyes legyen a nyelvem. A híresztelésekkel ellentétben potyára nem szoktam jártatni a szám, csak akkor fenem valakin a nyelvemet, hogyha az tökéletesen jogos, s mindkettőnk helyzete nem csak, hogy megengedi, de meg is kívánja. - Hol harapjak beléd? Vonom fel szépen ívelt szemöldököm a megjegyzés hallatán. Persze a kérdés költői, ez érezhető abból is, hogy farkasom totális nyugalommal heverdez pajzsom mögött és abból is, hogy minden energiám laza nemtörődömséget sugall, nem igazi indulatot. Felnevetek. - Hol lenne abban az élvezet, ha előre szólnék, mondd? Villan némi pimasz-fenyegető él hangomban. Ennek ellenére nem dobom le semelyik méteren azt a fát, a számból nem szokásom feneket csinálni. Viszem, ameddig kell, s mielőtt elköszönnék Claudetól még feljegyzem a kéménybe korommal, hogy tartozik nekem, s ne felejtsem el behajtani. Leah Amalia nem segít viszonzás nélkül, ezt jó, hogyha a magányos is megjegyzi egy életre. - További szépeket! Köszönök el tőle, s libbenek tova, sürgős jelentenivalóimat megosztani az Alfával. Rendben van, hogy nem rengettük meg a világot, s nem fog megszakadni a sok kapott információtól, de ki a kicsit nem becsüli.. ugyebár..
//Úgyszint köszönöm a játékot! Folytatásra bármikor vevő vagyok //
Belém mar a méreg. Belém mar a félelem, el szeretnék futni. Elmenekülni. Visszatérni a ledönthetetlennek hitt mélységekbe, az elegáns kis valóságomba, az álcámba, ahol én parancsoltam, ahol nem én szenvedtem, hanem más volt nyomorúságos kétségbeesésem áldozata, ahol én zabáltam, s nem az én érzéseimet zabálták. Ahol én adtam meg a kegyelemdöfést, s nem saját magamba mártottam a halálos tőrt. Az érzések fekete óceánja mégis fullasztóan elnyel. Nem... Nem akarom. Esdeklően, rettegve szorítom, ölelem magamhoz, az sem érdekel, ha elroppantom a derekát, csupán érinteni akarom, s ebbe minden érzésem beleölöm, a bánatom, a keserűségem, a viharom, a tomboló haragom, s az évszázadok alatt elfelejtett, s eltemetett gyermekként plántált szeretetemet, melyet a családom iránt éreztem. Az eltört tükördarabokat apránként rakom össze. Ott vagyok benne, ott élek bennük. S a Farkasom is ott köröz, és elfordulok vértől mocskos képemtől. Nem bírom elviselni. Felpillantok apámra, látom a zavaró villanást. Lehunyom a szemem, mit sem törődve a dologgal, csak hagyom, hogy mélybe húzó kezek óvatosan magukkal ragadjanak, átöleljenek. S ekkor térek magamhoz, szavai visszarántanak a valóság színhelyére, de ugyanúgy térdelek, s ölelem, kapaszkodok derekába. Homlokom hasához nyomom, csak a megnyugtató közelség az, ami nem engedi, hogy felpattanjak. Mély űrt érzek, de a hullámai betömködik mindezt, elcsitítja viharos óceánom hullámait, helyébe békés szigetet ígér, hűs szellővel, örök boldogsággal. A szavak mély sziklaként esnek bele forrongó szívem mélyébe. Már nem menekülhetek. Nem is akarok... Már nincs miért. A Bestiám vicsorog, de kushadásra intem, s helyette hullámaim belefonódnak apám érzéseibe. Mindent rá bízok. Igen. Még inkább megszorítom, ahogy megérzem, mire készül. Nem baj... Semmi baj. Ölelem, s nem eresztem,s ugyanilyen magabiztosan fonódnak köré érzéseim. Ahogy érzem magamra fonódni ujjait, szemébe próbálok tekinteni, s csuklóira fonódnak kezeim. Nem szorítom. Csak fogom. Kapaszkodok. Nem fog fájni... Tudom, hogy... Nem lesz baj. Elhiteted a boldogságot. Hát add meg. Percekig tekintünk így egymás szemeibe, mégis évszázadoknak tűnnek. Letisztul a lelkem, míg így tart. Elhiszem, hogy van Menny. Hogy létezik megbocsájtás. Hogy valóban szereti a Fiát. De ahogy görcsbe rándul, elillan a varázs. Megszakad, s úgy ereszt el, mintha épp most adott volna egy hatalmas pofont. Hazudsz... Megrökönyödve esnek előre a vállaim, s kezeim lehullnak testem mellé. Elfordítom róla a tekintetem. És én vagyok gyáva? Hát ÉN vagyok GYÁVA??? Ökölbe szorul a kezem. Tessék... Íme a kegyetlen valóság, Nikolaus. Nincs menekvés. Nincs rövidebb út. Nincs semmi. Érzem, mint szivárog bele elmémbe, a lelkembe, szívembe az idősebb Farkas. Az Első Farkas. Hideg fut végig a testemen, s ahogy megbéklyózza a Vadamat, önkéntelenül is felnyögök. Megemelem a kezem, a torkomhoz kapok, mintha fulladnék. Elszakít a Bestiámtól, mintha elnyelné előlem. Megtiltja számára, hogy óvjon engem. Előre görnyedek, ököllel a padlóba verek, minek következtében átszakad a fa vaskos anyaga. Hiba... Mire fölocsúdnék, már megragad, és visz is magával, mint egy könnyű, olcsó kis játékszert. Kapálózni kezdek, üvölteni akarok, de elhallgattat, a szám sem vagyok képes kinyitni. Próbálok bármibe megkapaszkodni, de erőnek erejével visz tovább. A hideg kinti levegő megcsapja a bőröm, s a fehérségbe borult táj sem ad vigaszt mindarra a csalódott fájdalomra, amit érzek. Elárult... Megint... Még próbálok ellenállni egy darabig, de rá kell jönnöm, hasztalan. Nem vehetem fel egy Ilyen Farkassal a versenyt. Hát ő volna? Ő volna Kilaun? A Farkassá vált Fiú? Ő a Hősöm? A példaképem? Akivé válni akartam? És tényleg... Valóban ezt akartam? Ilyenné akartam válni? Testem mély csíkot húz a hóban. A hideg józanít, s kisidő múlva felnézek az éjszakai égre. Ragyogó fénypontok csupán. Mégis nevetnek, fogalmuk sincs e lenti világ borzalmairól. Ők csak nevetnek, mert nem adatott más nekik. S elhull közülük egy, csak akkor... Csak akkor dermednek meg egy pillanatra. Ha én elhullok. Te Atyám, vajon meddig dermednél meg az Idő Óceánjában? Meddig kínozna mindez? Egy pillanatig csupán, s aztán folytatnál mindent úgy, mint rég? Vagy örökre hordanád az űrt magadban, a fájdalmat, amit most el kell viselned Vérőrületemtől? Vagy csak néha hagynád, hogy álmaidban újra megöleljelek? Mély levegőt veszek, a hideg elűzi a kérdéseket. Elrejti előlem a jövő sötét rejtelmeit. Nem harcolok. Nincs eszköz a kezemben, egy Teremtő ellen. Nincs eszköz a kezemben, Apám ellen. Nem tudom, meddig vonszolhat így. Óráknak tűnik. Egyre kietlenebb, némább helyeken húz végig. Csak az erdő követi nyomainkat. Fenyő illata tolul az orromba, s mire újra felpillantok, egy hatalmas törzs mellett állunk meg.
Perceim lennének, hogy meggondoljam magam, de nem teszem. Gyáva voltam, képtelen lennék együtt élni azzal a tudattal, hogy a fiam életének lángját úgy fújtam el, mint egy közönséges gyertyát. Ámbár ő ennek nincs tudatában, ahhoz mégis hatalmas bátorság kell, hogy megtegyem azt, amire készülök. Hogy elragadjam őt a Legerősebbtől. De ha mellénk állnak a Szellemek csak most az egyszer, talán utoljára, akkor soha nem fog tudni arról, hogy ez megtörtént. Nem beszélünk róla, úgy teszünk majd, mintha ez mindig is így lett volna, nem megyünk bele abba a parttalan vitába, hogy Nikolaus kinek milyen tekintetben tartozik hűséggel vagy elszámolással. Épp elég nekem, hogy a lányom az övé a maga kifacsart módján, de a fiamat már nem adom. A várost már rég magunk mögött hagytuk, biztos távolba érve elengedem hát az elméjét: rikoltson, kiáltson, könyörögjön. Tegye azt, amihez csak kedve van, búcsúzzon el az életétől, amíg még megteheti. Senki sem mondhatja, hogy nem adok neki elég időt a gyászra. Ideges feszültség ül meg a gyomromban, ahogy a hegyvonulatok hatalmas feketesége egyre büszkébben és parancsolóbban rajzolódik ki előttünk. - Nézd, Fiam! Ott vannak a hegyeid! Látod? Elhoztalak. Megígértem, hogy egyszer majd megmutatom neked. - nevetem el magam, ámbár nyoma sincs az önfeledt beteljesedésnek, csupán félelemmel vegyes, zavart őrületnek, amitől teljesen természetessé lesz, hogy ilyen kedélyes párbeszédet kezdeményezek vele - Kár, hogy most annyira nem látszanak. De majd reggel megnézed őket úgy igazán, mit szólsz hozzá? Az sem zavar különösebben, ha nem felel, sőt, ellenkező válaszát is elengedem a fülem mellett, hiszen bármit is mond most, az percek múlva már nem fog számítani. Azonban néhány méterenyire a látóteremben már kirajzolódik a Bölcs Hallgató, a hatalmas, messze eső fenyőfa, a legjobb barátommal közös emlékhelyünk, a legszentebb hely nekem ezen a világon. - Megjöttünk! - lelkendezek kissé, de a fáig még elhúzom, mielőtt elereszteném a ruháját - Emlékszel még a Bölcs Hallgatóra? Ő az! Bemutatom őt a fának, és ha megejtettük a kötelező köröket, nagyot lélegzem. Izgatottá válok, mint egy vizsgázni készülő gyermek, miközben már az inget gombolom le magamról. - Még egy történetet elmesélek neked, amíg búcsúzol. - közlöm vele, aztán fel és alá járok előtte a hóban, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, kissé zavartan, de eléggé magamnál lévően ahhoz, hogy felfogjam: hideg van. - Sosem hazudtam neked. Minden, amit tőlem hallottál, igaz volt. Én vagyok a Fiú, aki Farkassá változott, az én kezemet harapta meg maga Atyám, a legendás Tupilek. Tizenkét testvéremmel születtem ezen a földön, itt varrták a bőrünkbe ezt. - fordulok meg, hogy láthassa a lapockámon feketéllő kör alakú tetoválást - Itt fogtunk össze és öltük meg közös erővel a zsarnok Alignakot, a Hold Istenét. Itt ért olyan varázs, amivel megkaptam Matthäus testét, és innen hajóztam át Európába, az ősi kontinensre, ami csak annyira ősi, mint amennyire ez az. Na már most... Van az a dolog az Alapítói életvitellel kapcsolatban... - dörzsölöm meg kissé az államat, mintha csak keresném a szavakat, megtorpanok, aztán hirtelen lendülettel folytatom tovább a sétámat - Egy: nem mondhatom el, ki vagyok! Kettő: kötelességem gondoskodni a leszármazottaimról, büntetni és jutalmazni őket érdemeik szerint. Három: ha nem így teszek, a Szellemek büntetést rónak ki rám. Várj, kérdezek. - emelem fel a mutatóujjam, és kicsit közelebb hajolok Nikolaushoz - Tudod-e, hogy ki vagyok valójában? Igen! Bár hivatalosan nem mutatkoztam be, de legyen igen. Gondoskodtam-e bárkiről rajtatok kívül? Nem! Kiróttak-e rám büntetést a szellemek? Még szép, hogy ki! És itt kerülsz a képbe te, a húgod és az édesanyád. - megállok újfent, orrnyergem ujjaim közé fogom, azt hiszem, hogy megint nagyon fog fájni a fejem, de most nem érek rá ezzel foglalkozni - Amikor németföldön éltünk, akkor a sok ostoba halandó egymást ölte a térségben is. Farkasok, olyanok, mint amilyennek te vallod magad, ártatlan emberek vérét ontották. Mit kellett volna tennem? Hát persze, hogy az élre állni és lemészárolni minden vétkest! De mit tettem? Tíz évig éltem anyád mellett, mellettetek, fülemet, szememet befogva. Oldja meg más, nem igaz? Én is ezt gondoltam. De az Őrzők vezető harcosa eljött értem. Dárdát hajított a vállamba és felszólított, hogy térjek eszemre, ők már elvesztettek mindenkit, csak én voltam az, akinek még az egész családja életben volt. Azt mondta, hogy menjek el, tegyek rendet, addig vigyáz majd rátok. A nászi ágyamat véreztem össze, és ezt ti mind végignéztétek! Elvette tőletek az utolsó emlékeket is, én pedig úgy voltam vele, rendben: mit számít? Sietek, megjárom hamar, és akkor ők is befogják a szájukat én pedig boldogan élhetek, amíg meg nem... Nos, hát amíg meg nem. - nevetek fel keserűen - Hol is hagytuk abba? Igen! Tehát... Négy: nem tudok meghalni. Odaértem a csatatérre, és ki tudja, hány darabra szakítottak azok a nyamvadt ágyúgolyók! - teljes erővel ütök bele az egyik közeli fa kérgébe, megroppan belé az egész törzs - Egész egyszerűen fogtam magam és megdöglöttem a sárban, hogy aztán százötven évvel később valami halandzsázó, fekete népség támasszon fel a Dél-Afrikai semmi közepén! Kerestelek én! Hát rohantam, Nikolaus. De már nem voltatok sehol! Hogy lettetek volna? Én is azt hittem, hogy meghaltatok egytől egyig, és mégsem vettem a bátorságot, hogy akár csak egy napig feladjam a reményt, hogy egyszer majd jóvátehetem... ezt itt! - mutatok rá, a sebesüléseire és úgy az egész állapotára - Szóval... Idegesen törlöm ki az időközben felgyűlt könnyeket mindkét szememből, aztán nagy levegőt véve megállok előtte, finoman ejtem le a pajzsom. Érezze, kóstolja meg a nyolc évszázadot megélt erőt, minden hatalmam tálcán kínálom neki, ami egyszerre kelthet benne félelmet, csodálatot... Még a fejem is büszkén szegem fel lila szemű farkasom által. - Én vagyok Kilaun, az Álmodó, Tupilek gyermeke. Engem tett Rémálmodóvá a világ, én adok és én veszek el minden óhajt és vágyat minden élőtől. Elveszem tőled azt, amit Sangilak adott, és olyan hatalmat kapsz cserébe, aminek nyomába sem ér az izmaid munkája. Fiammá teszlek, vér leszel a véremből immáron végeláthatalanul. Érezd magad megtisztelve, évszázadok óta nem kapott senki ekkora elismerést tőlem. Mindössze egyetlen pillanat, egy pislantásnyi idővel később már teljes farkas alakom krémjében tündöklök előtte, hogy halk, öblös morgással leheljek párát az arcába, tekintetét bűvölve saját, fekete kontúros, ametiszt szemeim pedig álomködként telepednek a zaklatott lelkére. ~ Huss-huss, ég a tűz, ragyog a láng; félned nem kell, áldást hozni jött... Huss-huss! Felfal a Hold, megáld: végzeted... ~ Apró szünet, egy utolsó, vészterhes pillanat, amiből az egész világot kizárom: csak mi ketten vagyunk, a Fiam és én ebben a végtelennek tűnő szünetben. ~ ...megpecsételődött. ~ Hatalmas, gyilkos pofám kíméletlen harapásra tátva mozdulok felé, hogy elvegyem, amit már három évszázada a magaménak vélek, amit már akkor meg kellett volna tennem, de a halálom megakadályozott benne.
Úgy furakodott be a bőröm alá, mint apró férgek ezrei a bomló hullába, s legalább ennyire volt kellemes érzés. A feszültség, a lassan növekvő, enyhülni, csitulni nem akaró nyugtalanság lassan napok óta velem volt, kísérte minden léptem, mintha levakarhatatlan árnyékom utánfutójául szegődött volna. Valamit súgtak a Szellemek, az ösztön adrenalinban dúskált bennem, második éjjel pedig úgy vágtam neki az erdőnek, mint akit űztek. Nagojut két farkasa utánam szegődött, ám haragosan felcsapó energiáim eltántorították őket, s ha követtek is, nem láttam, nem hallottam őket. Gyorsabban, hamarabb, nagyobb sietséggel... Úgy mart a késztetés, mint ahogy annak idején én kergettem saját szándékaimtól hajtva a Saaristo testvéreket hazám földjére, hát a sietség most engem sürgetett. Hátborzongató érzés kerített hatalmába, balsejtelem, ami arra sarkallt, hogy magam mögött hagyjam emberi alakomat és hatalmas testű farkas képében szeljem át az erdőt. Óvatosságomat is figyelmen kívül hagytam, nem törődtem azzal, ki láthat meg, ki figyelheti ki tekintélyes méretű nyomaimat. Loholtam, amerre csak a lábaim vittek, amerre a fák súgták, hogy menjek, ők tudták már, amit én még nem. Utolért a múlt, utol az átok, ami elől sem az elszenvedő, sem az azt világgá üvöltő nem menekülhetett.
Ismerős energiák, bár az egyikhez még sose volt korábban szerencsém, mégis... És Kilaun... Pajzsom úgy hullik le, mintha sose tanultam meg volna magamra ölteni, elrejteni igazi valómat a világ elől, energiáim a Testvérem felé kapnak, gyorsabban suhannak, hamarabb elérik, mint én, és ha lehetőségem van, hirtelen rántom ki lábaimból a lendületet, az erőt, ne vetődjön, ne mozduljon, ne harapjon! Ha volt hozzá helyem, az utódom és Kilaun közé álltam, csak ekkor engedtem szabadulni a hímet a szorításomból. A sietségtől még ziháltam, oldalam szaporán süllyedt emelkedett, nem nekem való e vágta, Tipvigutnak sokkal inkább sajátja. Rámordultam a fivéremre, egyelőre nem támadón, csupán figyelmeztettem. ~ Őt nem! ~ küldtem felé gondolatban, miközben nyolcszáznál is több évet felölelő energiáim vörös vibrálással kavarogtak körülöttem, karmazsin szemem a másik ibolyaszín íriszeibe merültek. A tiltás előbb "harsant", mint ahogy a tényleges felismerés megszületett volna, ám amint ez bekövetkezett, lábaim enyhén megremegtek egy elsuhanó pillanatra. Megdöbbentett a hasonlóság, már csak azért is, mert nem gondoltam, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beléjük botlom. Erős, robosztus fám rothadó ágába... ha ugyan valóban fogott az átok. Ne légy naiv... - súgta a harmatgyenge, éjjeli szél. ~ Ohanzee fia vagy? ~ förmedtem a hozzánk képest gyermek hímre, kérdésemet pedig Testvérem elől se titkoltam. Tudtam a választ. Éreztem, benne volt minden kósza energiafoszlányban, mégis kellett, hogy kimondja. Évszázadokig ringathattam magam abban a hitben, hogy talán megrettent annyira, hogy nem mert többé teremteni, hogy akit esetleg addig bemart, azzal is végzet, elvágta valahogy a vonalat. Nem tette... Kilaunt néztem, mégis az örökségemet figyeltem. Választ vártam, ellentmondást nem tűrően.
Hevesen kalapál a szívem. Minden érzékszervem kiélesedik, minden figyelmemet köré zárom. A csillagok úgy ragyognak, mint Bestiám szemei egy vadászat idején. Nem keresek támasztó hullámokat, nem kapaszkodok elnyomott Farkasom oltalmába. Üres vagyok, hideg dübörgéssel kopog a szívem a mellkasomban. A dobhártyám lüktet. A hideg felborzolja érzékeimet, és mégse ellenkezek. Nem tudok. Vagy már talán, nem is akarok. Azt várom, mikor lesz vége e nyomorult, ócska színdarabnak, melyet életnek nevezek. A Bestiám mar belül, éget, mindent próbál elkövetni, hogy ellenálljon a közelgő végnek. Itt az idő, öreg barátom... Nincs tovább... Feladni? Mit tehetnék? Mondd, Mit tehetnék? Halkan kuncogok, ahogy tovább húz a hóban. Esdekelnem kellene? Az első szavakra feltekintek a hegyek felé. Összeborzolja tincseimet a szél. Hallom nevetését, de nem tűnik fel, vagy nem törődök a furcsa hangsúllyal. Mosolyogva nézem egy ideig a csúcsokat, aztán elfordítom újra a tekintetem. Ők se állnak örökké. Ők is leomlanak majd. Eltűnnek egyszer, s vége lesz mindennek. Örökre, vége. Mikor elengedi a ruhámat, esetlenül dőlök el a hőban, de szemeim a fölém magasodó, hatalmas ágakra terelődnek. Elveszek a távlatokban, elképzelem, ahogy felfelé repülök. A hó eltemet mindent, eltemeti az én mocskomat is. Aztán egy hirtelen mozdulattal ülök fel, s szembe fordulok a Bölcs Hallgatóval, s ingétől megszabaduló Atyámmal. Az én ingemből se maradt sok, egy könnyed mozdulattal szabadulok meg a rongytól, s hajítom félre. A hidegtől libabőrös leszek, lassan fújok ki egy pára felhőcskét, de íriszeim mindvégig Apám mozdulatait követik. A Bestiám felborzolt szőrrel, feszült félelemmel várakozik, míg én nyugodtan törökülésbe helyezkedek, s mosoly fut fel arcomra. Búcsúzok? Ez meglep, mégse ráz meg a tudat. Csak a fájdalom, az utolsó kétségbeesett szálak ragadnak magukkal, miközben másik énem, aki követte a kicsi Nikolaust a koporsóból, kezd hátat fordítani a Bestiának, aki kapálózik, őrjöng, rácsainak nekifeszülve próbál szabadulni börtönéből, hogy szabadulhasson. S ekkor, a mesék újra életre kelnek. Dübörgő szívem ritmusa a dobok hangja, s leki szemeim előtt látom, ahogy a Farkassá vált Fiú rohan a fák között... Látom felemelkedését, látom álmait megelevenedni, látom, miként osztozik Testvéreivel ezen az áldott átkon, miként semmisülnek szét a világaik, mikor Teremtőik ellen fordulnak... Hallom a kiáltásokat, a mélybe nyúló, mély hang újra elszédít, újra csak hallgatom a szárnyaló történetet a Farkassá vált Fiúról, aki lenni akartam. Akire mindig vágytam, hogy azzá lehetek. S most itt áll előttem, férfiként, megtört Apaként... Vérvonal Teremtőként. A felismerés nem hideg zuhanyként ér, valahol talán sejtettem, de nem... Így, hogy az arcomba kapom az információt, mégis hihetetlennek tűnik. De igaz. Tényleg igaz volna? Nem hazudik. Nem érzek ilyesmit, a Farkasa ereje pedig. Ilyennel még sose találkoztam. A halálának történetére újra erőre kap bennem a Bestia. Mintha csak tűvel kezdene el kínozni, és mégis, minden figyelmemet rá szentelem, minden egyes idegszálam rá összpontosul, testem miatta tűri a fagyos éjszaka csontig ható hidegét. Esélyt adok arra, hogy meghallgatom. Esélyt adok... Hogy utána mi történik velem? Már nem számít. Hallani akarom a mesét! Hallani minden szavát, elnémított Bestiám morgását se veszem tudomásul. Úgy iszom szavait, mint annak idején, gyermekként. Úgy égnek belém a szavai, mint ahogy a 10 Parancsolat égett bele Mózes kőtábláiba. Nem tudok meghalni... Kilaun, az Álmodó... Az Én... Apám! Döbbenten nézek rá, ahogy a fába vágja a kezét,majd szavaival kísérve rám tekint. A térdeimen pihentetem kezeimet, de képtelen vagyok arra, hogy elfordítsam róla szemeimet. Farkasom lankadatlanul tombol, ő viszont mintha megszűnt volna számomra. Ott zsong, ott üvölt. Ám a mesék, gyermekkorom szépségének maradéka rabul ejtett. Eszembe jut könnyeire, hogy én is ezt pár órával ezelőtt. Érte. Ő is értem könnyezik? A szavaira, melyeket ezután emelt fővel elmond, kihúzom magam akaratlanul is, s térdre tornászom magam. Büszkeség fog el, s most hallom csak meg Farkasom kiáltását. Dübörögtetik lelkem pallosát a szavak, s hagyom, hogy átjárjanak, magukkal ragadjanak, talán egyenesen a Halál torkába taszítsanak. De nem számít, mintha elvarázsolnának, magukkal ragadnak, és nem eresztenek. Félelem, és büszkeség keveredik bennem, s szakítja szét a bensőmet. A hatalmas Farkas láttán kitágulnak a pupilláim, a Fenevadam remegve próbál szabadulni, érzem, hogy támadna, védekezne, bármit megadna azért, ne lássa ez a Fenséges Bestia. Újabb halovány felhőcske szűrődik ki ajkaim közül, s megremegek, ahogy felnézek Apám lila szemeibe. Kitárom a kezeimet. A lelkem háborgása halkan csitul el, hullámai körbefonnak. Félek? Igen. Nyugodt vagyok? Igen. Felkészültem? Erre ki tud felkészülni. Verse belehatol az elmémbe, átjárja a vénáimat, belopózik minden porcikámba, átveszi felettem az irányítást. Ölelj meg, és add meg a végzetem... Szinte pofán csap a következő pillanat. A lendület hátra visz, s hátam a hó hidegébe süpped, mire feltekintek, s mint valami kómás álomból, felébredek, a Bestiám pedig szinte örömtáncot lejtve, mégis fenyegetően morogva a két hatalmas Farkas felé fordul, és védelmezőn körbe fon. Az előttem álló, ismeretlen Farkas sokkal hatalmasabbnak tűnt Apáménál, legalábbis robosztusabb volt, mint bármelyik Farkas, akivel eddig valaha is összeakadtam. Gyors mozdulattal tápászkodtam fel, s igyekeztem pár lépést hátrálni a két egymással farkasszemet néző Szörnyetegtől. Az idegen hang csattanva visszhangzott a koponyámban, amire Bestiám ínyén még jobban felszaladt a bőr. Összezavarodtam. Mi folyik itt? Mi ez az egész? Bestiám arany írisze belefolyt a szemeimbe, s ez erőt adott. Elszállt a kétely, Marcus, ideje hogy észhez térj! Leráztam magamról az eddigi tétlenséget. Felébredtem. Nem voltam rab. Nem érdekelt semmi. Gonosz mosoly suhant fel szám sarkába, s az a büszke tartás, mely apám szavai alatt is megmutatkoztak rajtam, ugyanúgy látszott most is. Felszegtem az állam. ~ Ohanzee kölyke vagyok. - válaszolom higgadt, mégis magabiztos hangsúllyal.
A helyzet minden idegtépősége, fáradtsága, félelme és könyörtelen nosztalgiája mellett mégis a réginek érzem magam. Hiába Michael testének ujjait morzsolom, hiába az ő testének kezeivel gesztikulálok olykor elég hevesen a mondanivalómat megsegítendő, újra megkapom azt a csodálatot, azt a már-már hipnotikus figyelmet, ami egész életemben elégedettséggel töltött el. Ezért is akartam Mesélő lenni, hogy az én történeteim nyűgözzenek le másokat. Ezért vállaltam el Luther King szerepét, mert a modern híradástechnikai eszközök lehetővé tették, hogy ne csak az előttem duzzadó, végtelen tömeg csodáljon, hanem az állam, az ország, sőt: a világ is. És most itt vagyok. Újra mesélek a fiamnak. Szomorú mesét, olyat, amiben a hősnek nem jár boldog vég, ahol a harcos nem bátran, hanem inkább eszét veszve harcolt az őt ért csapásokkal. Ő pedig úgy figyel rám, ahogyan azt illik. Ahogyan azt tette mindig, még halandó életében. És ez jó, ez erőt ad, bizonyosságot, hogy valóban megtörtem. Megnyugtat, hiszen nem kell tovább kínozzam, megadta magát, behódolt létem és nagyságom előtt, elfogadott Apjának és tudom, ha most egy csapásra eltűnnék, hiányt és vágyat hagynék hátra sorvadtnak vélt lelkében.
Meg sem fordul a fejemben, hogy rászóljak: kár térdelnie. Vezekeljen csak, majd ha ezen túl leszünk, akkor majd a keblemre ölelem, egyenlőbb félként kezelve üdvözlöm majd a családomban, amit már nem lesz képes meghazudtolni. Erőm és farkasom alakja hosszú pillanatokig játsszik vele: ússzon bennük, merüljön el, kapjon kóstolót abból, hogy mit adok neki, hogy a sok rossz mellett végre valami jót is örökölhessen tőlem. Mohó vágyamra szájféket rakva rántom vissza a cselekvést, hallgatom inkább szívének ütemes ritmusát, lényeg pulzáló ismerősségét köszöntöm és egyben búcsúzom is tőle, hiszen alig egy perc múlva ez majd mind eltűnik. Csontig hatol a beavatási vers minden szava, most először érzem feleslegesnek és időpocsékolásnak. Már úgyis tudja, már úgyis ismeri, jobban és szebben, mint bárki a világon. De az ősi hagyománnyal nem vagyok hajlandó szakítani. Végigmondom, hogy aztán megpecsételődjön mindkettőnk sorsa.
Úgy bukok hasra, hogy az állam port kavarva csapja fel a befagyott havat. Nem gondolkodom, nem keresem a miérteket, a pillanat tört része alatt borzolom fel tarkóm bundáját, de talpra állni vagy mozdulni képtelen vagyok. Újabb hóport ver arcomba a medvefarkas sebes és királyi jötte, én pedig prüszkölve felelek figyelmeztető morgására. Nevetni akarok. Roppant vágy szorítja satuba a szívemet, amiért újra megtörténik. Látod, Fiam? A Szellemek már csak így működnek. Semmit sem adnak oda csak úgy, amire igazán vágyom. Soha. Semmilyen körülmények közt. Ahogy az öcsém hatalmát kifújja húsomból a szél, már talpra is állok, mély éneket hörögve fel a torkom mélyéről, ahogy fel és alá járkálok Sangilak alőtt, széles teste vonalain át Nikolaust kémlelve. Mi az, hogy őt nem? Nem inkább őt sem, Testvér? ~ Még úgy kettő percig. ~ Üzenek hát én is vissza sem öcsém, sem fiam elől nem tartva távol a gondolatot. Porkavaró, bezárt vadéra emlékeztető járkálásom nem akar szűnni. Nem akarom elkezdeni ezt még egyszer. Képtelen vagyok újra harcba vonulni a fivéremmel, fáradt vagyok és a lelkem mélyén megnyugvást találtam annak okán, hogy megjelent a boltom megnyitóján. Boldog voltam. Elégedett. Tiszteletet éreztem iránta. Erre most ide jön, és nekem el kellene dobnom csak azért, mert már megint úgy hozta a balsors, hogy a gyermekem az ő vérét szolgálja? A lila ködben lassan ver szöget a meghökkenés. Ismerem Őt. Hallottam a róla szóló legendákat, ám ez a történet is olyan, mint az összes többi. Krónikások jegyzete, meg-megtoldva színes, mesei elemekkel, ki tudja, mi igaz belőle és mi ámítás. Most emelem csak magasba a fejem, már nem a havat szaglászom. ~ Öcsém, nagyon kérlek, ne kezdjük el még egyszer ezt a régi játszmát. ~ - lépek előrébb valamelyest - ~ Add őt nekem. Elveszem tőle léte fájó emlékét. Nem akarlak megsérteni, ha kell, vigyél egyet az enyéim közül, ha ez az ára. Megfizetem. ~ Nem is tudom, hol hagytam a maradék eszemet, hogy próbálok szép szóval hatni rá, bízom abban, hogy talán sikerrel járok. Sikerrel járhatok? Fogalmam sincs. Aggodalom kékíti el a tekintetem.
A fia. A kölyke. Lábaim mintha gyökeret eresztenének, a tudat letaglóz, mintha saját erőm béklyójába keveredtem volna, s hiába követtem Kilaun mozgását a tekintetemmel, lestem éberen minden rezdülését, a felcsendülő válasz szinte teljesen megbénított. Láttam magam előtt a sziú indiánt, a kisfiút, aki minden félelem nélkül nézett fel a karmazsin szemű farkasra, majd a Harcos Árnyékát, ahogy rettenet lappangott a sötét szempár mélyén. Árulóm lett, gyilkosom, s még így is őt tartottam legtöbbre gyermekeim közül. ~ Fogalmam sincs, hogy a Szellemeknek miféle játéka ez velünk, hogy mindkét vér szerinti gyermeked az örökségem része, Kilaun. De nem engedhetem őt sem, őt kiváltképp nem. A lánya után talán még élt is volna bennem némi irgalom, késztetés arra, hogy fiát átengedjem neki, Ohanzee kölykét, az ő ágát azonban senkinek sem adtam volna, semmilyen körülmények között sem. Az én vétkem, az én bűnöm, az én vezeklésem. Láttam fivéremen, hogy felismerte a nevet, hogy sejti jelentőségét, s tudtam, hogy meg kell vele értetnem, miért átok e helyzet mindhármunkra nézve, olyan patt helyzet, amiből csak úgy szabadulhatunk, ha valamelyikünk elhullik. Nem akartam az lenni, aki egykor voltam. Felhorkantam ajánlatára. ~ Ők a leszármazottaink, fiaink és lányaink, nem áruba bocsátható marhák, akiket adunk-veszünk egymás között, mint kufárok a portékát! ~ mordultam, érkezésem óta először haragosan. ~ "Éld meg néped végnapjait, fiaid halálát, véred iszappá válását, éld meg ezeket és szenvedj, de meg ne halj, átokverte senkiként bolyongj, mint a kísértetek! Nyugalmat és menedéket ne lelj, feloldozás, megbékélés nincs számodra, ne legyen, míg én fel nem oldalak, Ohanzee!" ~ Több mint négy évszázados átok, amit csupán egyszer mondtam el eddig, mégis minden szavára, s még a hangsúlyra is emlékszem. ~ Halálra ítéltem a vérem egy ágát. Sose adtam meg neki a feloldozást és sejtelmem sincs, mennyire burjánzott el az iszapos vér. ~ A boldogság vagy az elégedettség legcsekélyebb szikrája sem mutatkozott bennem, átokverte volt Ohanzee, saját átkom emléke üldözött engem is. ~ Tudom kell.
"Somebody shine a light I'm frozen by the fear in me Somebody make me feel alive And shatter me So cut me from the line Dizzy, spinning endlessly Somebody make me feel alive And shatter me! If I break the glass, then I'll have to fly There's no one to catch me if I take a dive I'm scared of changing, the days stay the same The world is spinning but only in rain If I break the glass, then I'll have to fly There's nobody to catch me if I take a dive I'm scared of changing, the days stay the same The world is spinning but only in rain (Only..)"
Vége, hamarosan mindennek vége. Rajta! Féken tartott Bestiám ellenem fordul, megmozdul a bőröm alatt, mégis ellent állok akaratának. Elvesztettem a hitem mindenben, s úgy tűnik ez lehet csupán az egyetlen kiút számomra ebből az őrületből. Ha most hagyom, hogy elnyeljen apám álmoktól terhes lila tengere, akkor megpihenhetek. Igen, ezt hiszem. Mert amikor megpróbálta kioltani az életemet, akkor is ezt éreztette. Megpihenhetek. A világ megszűnik nekem, béklyóba csavarva lelkem és szívem készen áll az elkövetkező pillanatra. Hideg fut végig a hátamon. Visszatartom a lélegzetem is, ahogy közelebb lép hozzám a hatamas Fenevad, és úgy érzem, hozzá képest csupán egy semmit mondó porszem vagyok ezen a fehér, varázslatos tájon. Elbűvölt? Megbabonázott? Nem... Érzem, hogy már nem olyan kényszeresen tart rabláncon. Én vagyok az, aki kitárja karjait, aki úgy néz fel rá, mint egy ifjú Harcos, sutba dobom a büszkeségem, és megadom magam egy Első hívásának, a parancsának. Nem, nem ez a jó szó. Megadom magam Apám kérésének. Annak az ellenállhatatlan hívó szónak, amire 314 nyomorult éve várok, amit elutasítottam, megvetettem, melyre gombóc alakul ki most a torkomban, amire a Bestiám Rettegése a válasz, s az én nyugodt mosolyom, és a Nikolaus szemeinek ragyogása, mely újra remélni mer. Félek. Félek elveszíteni a Farkasom. Hisz hová lesz majd az ő óvó őrülete, mindenkit térdre kényszerítő Éhsége? Hová lesz majd akarata? Vagy ezek... Bennem maradnak majd? Hisz... Én tápláltam mindezt. Belőlem eredtek. A bennem nyomorba döntő múlt és fájdalom okozta az én, s a Bestiám felemelkedését. De ezeken már kár rágódni. Már mindegy. Csak Törj össze! A két Farkas összecsapása vadul ránt ki a pillanatból, mintha a kitépnének az ölelő karokból, melyek óvón maguk közé zártak, még ha csupán egy rab voltam. A hideg újból az érzékeim mélyére hatol, s a kavargó érzésekből csak a Bestiám fekete, gomolygó jelenléte az, ami utat mutat. Vonásaim megkeményednek, bástyáim újra ott állnak a belső réteg alatt. A Farkasom újra uralkodik, és most nem fog többé hanyatt borulni. Elveszi, ami jár neki. A mentális hangok cikázva szakítják át elmém gondolatait. Szemeim hol a mereven álló Farkast, hol Apám fel-alá járkáló alakját méricskéli. Nem tetszik, ahogy rólam beszélnek. Nem tetszik, hogy alkudoznak rajtam. Nem egy kofaárus portékája vagyok. Minden esetre kihívásnak érzem, és elégedettség tölt el azon gondolatra, hogy mindkettő igényt tart a szellememre. Apám indokait tudom, elvégre a Fia vagyok, s a nemrégiben elkövetett erejét megérezve világosan a tudtomra adta, mit akar tőlem. De vajon mit akarhat a másik? S a választól földbe gyökerezik a lábam. Mintha kitépnének újból egy darabot belőlem. Már így sem marad sok, de megborzongok az Átok szavaitól. Ohanzee elmesélte, de sosem vettem komolyan e szavakat, ám így... Rajta kívül csak egy Farkas ismerhette e strófákat, az, aki kirótta Beharapómra. S az nem más, mint a Muszklik Atyja, a Legerősebb Teremtő... Sangilak. Ez nem lehet. Miért ne lehetne? Apád, Kilaun, hát akkor? Sangilak a képességed eredete, a mag, akinek köszönheted hatalmas erődet. A gondolatok kavarogva cikáznak bennem, és magam sem tudom miért, de a két Farkas felé lépek. Látni akarom a felmenőimet, látni a szemüket, az álmaimat eltiprókat, az engem összetörőket, a gonoszságukat, az őrületüket, amiket ők még rejtenek, de én már magamban hordok, és vállalok. Nem, ezt egyikük se tilthatja el tőlem, szemben akarok állni velük! Bármennyire is arra vágyok, hogy eltűnjek innen hirtelen, valahogy a tisztelet, vagy talán a Bölcs Hallgató teszi ezt velem, ahogy suttogására megremegnek ágai. Ez késztet maradásra, ez késztet arra, hogy tovább közeledjek a két Bestia felé.
Dühösen dobban mellső mancsom a hóba. Játék, igaz? Sírni tudnék, üvölteni tudnék, de nem teszem. Bent reked minden, ami kikívánkozna. Az ellenkezés, az ellenérzés, a tiltó szavára való kaffogás. Mit tehetnék? Hogy harcoljak megint ellene, amikor többé már nem akarok, amikor tudom, hogy nem tudnám őt legyőzni? Fáj a lét, égetnek a karmazsinvörös szemek. Kétségbeesetten járok hát, mert máshova nem tudok menekülni, csak ebbe a néhány méterbe, amit saját területnek nyilvánítottam. Felszűkölök égető kínomban. Hirtelen haragja összecsattan az enyémmel. Nem az ő határait kívánom feszegetni, Őket gyűlölöm, Őket átkozom megint most is, mint mindig. Nem a Te hibád öcsém. Nem téged gyűlöllek. ~ Mi alkottuk őket! Mindet! ~ - robban bele féktelen ellenkezésem mindkettejük elméjébe - ~ Mi fertőztük meg a világot gyilkosokkal, árulókkal, erőszaktevőkkel! Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki zátonyra futott? Mit számít, gyilkost gyilkosért, egyik sem különb a másiknál! ~ Szégyellnem kellene magam. Soha többé nem lenne illendő tükörbe néznem. Belém fúrta magát a Fiamat éppen csak elhagyó kérlelhetetlen őrület férge, a szemfedő, ami nem enged láttatni semmit sem a világból, csupán azt, amit a jelenlegi érdekeim megkívánnak. Kikerekednek a szemeim az átkos szavak szólama hallatán. Nem, az nem lehetséges, hogy a fiamnak bármi köze legyen ahhoz, hogy az egyik elfajzott kölyke mocskát legyen hivatott feltakarítani! Hát mit ártott ő neki? Mit vett el tőle, miért a sziú vétkeit akarja pont rajta számon kérni? Tudnia kell? Mit akar tudni? Azt, hogy az átka működött? Hogy a Fiam a saját árnyékaként élt egészen ma estig? Én adtam neki feloldozást. Én fogom megváltani őt, és kiragadni ebből az egészből, ez nem lehet másképp, eleget szenvedett, megszolgálta az idejét. Ezt tudd, öcsém, ne mást. És mégis, valahol a józan eszem leghalkabb, legfélszegebb suttogásai vérrel írják lelkem vásznára, hogy ez mind kevés, elfogadhatatlan a számára. Azt, hogy a fellépése jogos. De miért? Az én jogaimmal mi lesz? Megint én hódoljak be, én számoljam fel a saját jogaimat csak azért, mert Sangilak úgy gondolja, hogy még mindig csak úgy elsöpörhet vagy háttérbe szoríthat? Ezt akarjuk. A fiam is és én is. A lányom más, ő irtózik mindattól, ami én vagyok, soha nem akarna farkasként is a gyermekemmé válni, tudom. És éppen ezért fáj, zavar össze, bolondít meg jobban az, hogy az elsőszülöttem készen állna rám, hogy tudom, érzem: ő is vágyik minderre. Szabad akaratából. ~ Egy lépést se tovább! ~ - rivallok rá a közeledő fiúra, karcsú mozgással lépnék elé, hátamat fordítva felé, tekintetemet a Legerősebbnek ajándékozva. ~ Majd én iszappá teszem. ~ - üvölt belőlem az elkeseredés - ~ Úgysem vagyok egyéb, mint nyolc évszázad sorozatos hibája. A kezdetektől fogva lenéztetek, semmibe vettetek a véremmel együtt, sosem vettetek komolyan, nem féltetek tőlem! Nem elég romlás ez egy olyan nemes vér számára, mint a Tiéd? ~ - nagyot nyelek - ~ Miért... miért nem... ~ - apró lépést téve lépnék közelebb a nálamnál sokkal nemesebb szörnyeteghez - ~ Miért nem tudsz egyszer az életben könyörülni bárkin, Testvér? Miért kívánod nekem azt a sorsot, amit magadnak kovácsoltál az elsőszülötteddel? Miért nem tudsz csak egyszer is... ~ - fáradtan marad félbe a mondat - ~ Sajnálom. De nem hagyhatom magára még egyszer. Téged egy átok, engem az esküm kötelez. Talán az lenne a legtisztességesebb, ha megküzdenénk érte. ~ Villan tekintetemben az őrült elhatározás. Nevessen csak. Szánjon csak. Hidegen hagy a véleménye és az is, ha újfent nem lát bennem mást, csak egy hatalmas csalódást, aki megcsúfolja saját eredetét. De a kihívás él, még akkor is, ha a biztos bukásba gyalogolok bele általa. Akkor is, ha nem vesz komolyan, ha már a feltételezésért is megvet majd, nem hogy egyáltalán megfontolja a dolgot.
Nem gondolhatta komolyan iménti szavait, bírtam és hittem, hogy egy nyugodtabb percben, amikor elméje tisztább belátja majd, micsoda kétségbeesett sértés hagyta el a száját. ~ Akkor öljük meg mindet ~ feleltem csendesen, riasztó nyugalommal. ~ Ha mind gyilkos és erőszaktevő, ha egyik se különb, akkor gyere Testvér, kövess, hogy együtt irtsuk ki mindazt a csodát, amit a Tizenhármak létrehoztak. Tépjük szét közösen, elsőként a fiadat. Hol vagy, Kilaun? Hol van az Álmodó a csodás meséivel, amiket a törzs minden tagja bármikor könnyedén felidézett? Érzem hátam mögött a mozgolódást, hogy a gyermek kíváncsisága feléledt, ahogy tudatát elérte a felismerés. Szeretném lehunyni pár másodpercre a szemem, ám félő, hogy Kilaun kihasználná a kínálkozó alkalmat jelen helyzetünkben. Mihez kezdjek veled, Testvér? Hogyan segíthetne Yee? Miért omlasz össze újra és újra, mint egy kártyavár? Rárivallott, nem hagyta, hogy a fiú közelebb jöjjön, s ebben nem akadályoztam meg, valóban bölcsebb távolságot tartania mindkettőnktől, kiváltképp, mikor épp sorsa felett döntünk. Akárcsak annak idején az én fejem fölött a Szellemek. Ugyanolyanok vagyunk, ugyanazt űzzük, csupán kisebb léptékben. Karmos mancsom felé lendült, felé kapott, hogy egy irdatlan erejű pofonnal jutalmazzam saját magáról alkotott véleményét, ha nem tért ki. Sorozatos hiba... Mit képzel? Hogy az én Testvéreim között létezhet ilyen? Volna ilyennek létjogosultsága? Taposná még az ősi földet? Régi gőg és büszkeség parazsa izzott fel rövid időre. ~ Nem fogok versenyre kelni veled bűnökben és korcsosulásban, Kilaun, mindketten tudjuk, mennyire kevés a különbség lenéző és lenézett között. ~ Düh rezgette a hangomat, elég volt az önsajnálatból, az önmarcangolásból, ne tegyen úgy, mintha a fián kívül senki más nem létezne ezen a világon már számára, mert ez hazugság volna. ~ Én nem könyörülök, mert nem könyörülhetek és mert nekem se könyörültek ~ feleltem szárazon, de határozottan, s hagyom, hogy a fiú is halljon minket. Okulj, talán még nem olyan késő. ~ Az egyetlen vagyok, aki könyörtelen lehet, Kilaun, mert engem szántak annak, aki nem roppanhat össze a súlya alatt. Meghozhatok és meg is kell hoznom olyan döntéseket, amikre más képtelen, mert nem elég erős, mert fél, mert van veszítenivalója és ezt képes szem előtt tartani. Ezért voltam én a felbujtó. Lehetek irgalmatlan, csupán a célt és a szándékot kell tudnom, értelmetlen és öncélú kegyetlenség nem lehet mozgatóm. ~ Egyetlen kívánságom van, Fivérem. Mindig is csak egy volt... A kihívásra felszegtem a fejem, végigmértem az Álmodót, ám helyette utódom felé lendültem hirtelen. Nem volt bennem gyilkos szándék, se fenyegetés, levittem lábáról az ifjút, ha Kilaun vak félelmében meg nem állított valamiképp. Hatalmas mancsomat a mellkasára tettem, úgy szegeztem a földhöz, pofám alig arasznyira volt az övétől, energiáim izzó vasként perzselték magamhoz képest nyeszlett kis farkasát. ~ Alignak és Tupilek gyermekei fognak ölre menni miattad, érted. A legnagyobb kegy, amiről az Örökség egyetlen tagja sem merészel álmodni, így azt ajánlom, jól jegyezd meg minden pillanatát, mert még egyszer nem leszek hajlandó érted sem az ő, sem más Testvérem vérét ontani. ~ Kissé ránehezedtem egy pillanatra, kiszorítottam tüdejéből a levegőt, talán csontja is repedt, többet azonban nem ártottam neki. Eltávolodtam tőle, méltatlannak éreztem hozzánk ezt a kakaskodást, a kihívás azonban kihívás, én pedig egyik elől sem szándékoztam megfutamodni. Komor haraggal álltam meg Kilaunnal szemben, tőle pár méterrel, s csupán szemem egy apró villanásával jeleztem, hogy amikor jónak látja, belekezdhetünk.
A parancsszóra égtelen harag gyúlik bennem. Még ha óvásból is kapom, akkor is dacosan lépek egyet még, mielőtt végül megállnék. Nem szolga vagyok, nem egy kisfiú, hanem egy jó kort megért hím, és hiába jóval idősebbek, hiába tekintélyt parancsolóbbak bármilyen más Farkasnál, azt én döntöm el, hogy látni akarom-e őket, vagy sem! Mégiscsak a felmenőim, mindketten. A mentális hangokra belső, őrült, összekucorodó énem, aki valószínűleg, ha ember volnék, egy zárt osztály gumi szobályában, kényszerzubbonyban tengetné napjait, kapargatja belülről lelkem falát, s Bestiám önelégült vicsorral figyeli a jelenetet. Magamra ismerek Apám kétségbeesett szavaiból, és ez elszorítja a szívem, de az arcomra nem vetülnek ki érzéseim. Megráznak az elhangzó szavak. Mi fertőztük meg a világot gyilkosokkal, árulókkal, erőszaktevőkkel! Én is csupán egy vagyok ezek közül. Én is csupán ennyi vagyok, és látod. Nem hiszed el saját szavaidat, mert az az aprócska tény előtted lebeg, hogy én, a Fiad vagyok, ezek közül a mocskok közül. Saját magadnak mondasz ellen. Össze fog törni a világod... Sangilak szavaira azonban elvicsorodok, fagyos harag csapja fel az őrület lángjait. Azt a tisztet Apámra bíztam, hogy vegye el az életem, nem dobálnivaló cím az, hogy csak úgy átengedje akárkinek. Még ha ez az akárki esetleg a Vérvonal Nagyapám, s valószínűleg képes is lenne megkönnyíteni a dolgot. Az, hogy az Apám megtört, még nem azt jelenti, hogy mindenki másnak is sikerül. Sőt... Eddig Soha, Senkinek nem sikerült, csak neki. Neki azonban a legmélyebb bugyrokig elért a keze. Ahol megölt, majd feltámasztott... Hálásnak kellene lennem. De nem tudom, mit érzek. A Bestiám haragja, elnyom minden más érzetet. A pofonra, akaratlanul összerándulok, ahogy Apámat érik a súlyos karmok. Újra kiegyenesedek, nem mutatom, a sajnálatomat, a szánalmamat. Nem. Ő látott ugyanígy kétségbeesve engem. Nem... Nem tehetem. S mégis, a szemem villan rá, nem akarom ilyen állapotban látni őt. Dühös vagyok, mert elgyengített, mert térdre kényszerített, rabláncra kötött, és akármennyire kapálóztam ellene, feltépett minden lehetséges sebet, pajzsot, falat, csak hogy hozzám férhessen. Semmit sem tisztelt, és ezért újra földbe döngöl a gondolat. De nem tagadhatom meg, hogy Matthäus, az Apám, az abban a Farkasban lakozik, aki most értem küzd. Aki Vérvonal alapítóm ellen fordul, a Testvére ellen fordul. Homlokomra teszem a kezem, próbálok józan ésszel gondolkodni. Nem hagyhatom, hogy az aprócska fiú, aki az Apjára várt éveken át, az súgja nekem, mi a helyes. Nem hagyom! A gondolatból a hatalmas hím súlyos sodrása térít magához. Meglepődni sincs erőm, ahogy rám nehezedik, kipréselve belőlem minden levegőt. Ráfogok a macsra, de alig érem át, pontosan úgy, mint Apám álomképében a kis Nikolaus az én torkomat. Halkan roppan valami, s a bordámba szúró fájdalom nyilal, de szemeimet nem veszem le a karmazsinvörös szempárról. Arany csillogású íriszeim dühösen villannak rá, s a szavak elborítják a tudatom. Megszorítom a mancsot, még ha ez számára egy kölyök szorításának számít is. ~ Nem kértem egyikőtöktől sem e MEGTISZTELŐ KEGY-ből. - szinte köpve dobom elméjébe e gúnyos, megvető szavakat. Értem? Hiszen az előbb még megakartak ölni. Dobálnak egymás között, mint valami kis labdát, marakodnak rajtam, mint két kis kutya kölyök. Nem, nekem erre nincs szükségem! Feltámadt haragom morgásra készteti még így is a megperzselt Fenevadat. Nem fogok könnyeket ejteni azért, mert nem tudnak szabadulni múltjuk árnyékától, mely mindkettőjük számára bennem testesül meg. Gyűlöletem felizzítom, unom a rabláncra vert Farkas szerepét, a megkushadó, esendő kölyök szerepét. Nem vagyok gyerek! Nem vagyok kölyök! Még akkor sem, ha nem képesek máshogy tekinteni rám.
You can't take this away from me You can't relieve these demons You can't make this OK for me You're ones who caused these feelings
I apologize for what I'm about to do I tried to sympathize But at the end of the day You brought this on yourself
Sangilak szavai - ha lehet - még nagyonn nyugtalanságra gerjesztenek. Úgysem beszél komolyan, ezt még akkor is tudom, ha éppen a fiam halálával példálózik. Megtenném. A Szellemek látják a lelkemet, ebben a pillanatban képes lennék cafatokra szaggatni mindent, ami egykor fontos volt. Álmaim, vágyaim mind-mind a kölykeimben öltöttek testet, esélyt adtam nekik a túlélésre, akartam, hogy adjanak valamit a világnak. Mit adtak? Semmit! És én mit adtam? Csak elveszek, tönkre teszem a világot magam körül. Démonok és fantomok árnyékait veti vissza felborzolt bundám, mély, ragacsos a körülöttem kavargó kudarc, gyomrokat feszítő, hányingert keltő. ~ Csodát... Hát persze. ~ Túl sokáig voltál halott, öcsém. Üvegablakon át szemlélted csupán, hogy mi maradt a világból. Talán szerencséd volt, még nem volt időd ráébredni arra, hogy ez az egész nem más, csak a beleinél kifordított gúnya az egykori csodának, ami valahol akkor ért véget, amikor úgy döntöttünk, Tizenketten, egybehangzóan, hogy Alignak után Sangilakot is megöljük egy kicsit. Megölünk belőle egy darabot azzal, hogy porrá törjük az Álmait, elhagyjuk őt, vissza sem nézünk hozzá, és hagyjuk, hogy a saját fia árulja el. Hogy meghaljon a porban, mint mindenki más. Fiam nyugtalansága, fekete ordasának elégedetlen kaffogása csak tovább hergel, hátrakapom hát a fejem, hogy még egy utolsó, parancsoló morgással fogjam be a száját: nem a fiamét, a gyilkosét, akit Sangilak fia plántált belé. A pofon hirtelen ér, váratlanul sérti fel világos bundám alatt a bőrt, recés szélű hegekkel karistolva végig a pofámat. Józanít, akad néhány tiszta pillanatom, ami nem engedi, hogy gondolkodás nélkül megkíséreljem ezúttal én letépni a kart, ami magamhoz térített. Talán érzi is, talán néhány árnyalatnyival világosabb színt öltenek íriszem az összeszorított szemhéjaim mögött. ~ Nem kell közösködj, Sangilak, de hagyj fel ezzel a mártír szereppel, egyikünknek sem könyörült soha senki! Hiszen még egymásnak is képtelenek vagyunk kegyelmet mutatni... ~ Legalább mi, akik mindannyian tudjuk, hogy bár a világ minden hatalmát hordozzuk, mégsem vagyunk többek, mint a láthatatlan világ játékszerei. Legalább nekünk össze kellene tartani. Közös menedékre lelni, módot találni arra, hogy véget vessünk ennek az átkos létnek. De nem, újra fontosabbá válik az önös érdek, és ha eszerint játszunk, hát én sem fogok visszavonulót fújni csak azért, mert az öcsém úgy véli, hirtelenjében Tupilek összes bölcsességét is magába szopta Alignak harcias hevülete mellé. ~ Senki sem hatalmazott fel arra, hogy a kezedbe vedd a sorsunkat, Sangilak! Az idő mindent megszépít és nemessé tesz, de ne élj abban a vak tudatban, hősi áldozatot hoztál értünk azzal, hogy te voltál a felbújtó. ~ - idegesít, hogy már megint ő akar lenni a középpont, a legfényesebben tündöklő csillag, akinek lépteit mindenki áhítattal figyeli. Szegény, szegény Sangilak, mit el nem kellett viseljen csak azért, mert kegyeskedett rokongyilkosságra sarkallni a Tizenkét birkából álló nyáját, tisztelegjünk hát emléke előtt - ~ Ahogy Te semmibe veszed az én kívánságomat, úgy én sem égek tudni a tiedet. ~ Vádolom, hát persze, hogy vádolom! Minden az ő hibája... Ez is, a gyilkosság is, az is, hogy Alignakkal együtt az én Atyám is rothadó, féregrágta testként végezte. Az is, hogy képtelen elviselni a bukást, hogy átkot köpött saját fiára, annak fiaira, az én gyermekemre. Nem lehet nemes, nem tudok felnézni rá, teljesen elfeledtem azt a végre felépült békességet, ami létével és személyével kapcsolatban kialakult bennem. Mindent és mindenkit elfelejtettem, semmi sem fűt, csak a végtelen ragaszkodás Nikolaus felé, a kisfiam felé, aki nem lehet arra hivatott, hogy Sangilak szeszélye ítélje meg a holnapját. Látom a tekintetében, hogy elfogadja a kihívást, így csak aprón rándul györcsbe a gyomrom, ahogy a Fiamra veti magát, mégis érzem, még nem kell tartanom attól, hogy ártani fog neki. Jobb vagyok, jó vagyok: hagyom, hogy azt tegye, amit őseként jogában áll - még akkor is, ha őrületem, szívem szakad belé, ahogy tisztán hallom a csont nevetségesen könnyed megroppanását a fiam szíve felett. ~ Nikolaus! ~ Dörrenek rá szemtelensége okán. Én megszoktam, hozzászoktam, megtanultam kezelni: megtörtem, elvettem tőle minden harci kedvét, ismerem, hiszen ő az enyém. De Sangilak semmit sem tud róla, nem lát benne egyebet, csak a saját halálát, és nem hagyhatom azt, hogy mindössze ennyin álljon vagy éppen bukjon a megítélése. A Sorsa. Bármi legyen is az, amit Sangilaknak tudnia kell.
A Szellemek sem tudják már, mikor harcoltam a hatalmas farkas képében utoljára komoly tétért. Hogy én kihívni bárkit is? Ugyan. Sosem volt hozzá sem merszem, sem motivációm, mindig elég volt az idealista béke ígérete, ami végül sosem talált rám, de mire erre rádöbbentem, már kinőttem abból, hogy harcba hívjak bárkit is, akit meggyötörni óhajtottam. Csak egy csettintésembe került megszerezni, elvenni mindent. Távolabb sétálok kissé a párostól, lehajtott fejjel igyekszem számot vetni a lehetőségeimről, és arról, mihez fogok kezdeni akkor, amikor a véres sárrá vert hóban fuldokolva majd kegyelemért, a kegyelmünkért fogok könyörögni. Talán hivatkoznatnék a Nővérére. Megfordulok, felszegett fejjel pillantok Sangilak villanó vöröseibe, még egyszer utoljára páraködöt prüszkölök a pofám elé. ~ Nikolaus, bocsáss meg nekem, hogy nem lehetek olyan apád, akire felnézhetsz. Nem fogok nyerni, nem fogok hősként diadalt aratni, de bármi is történjék, tudnod kell, hogy teljes erőmből harcoltam érted. Legyen eszed Fiam. Sangilak nem fogja eltűrni azt, amit én, mert számára nem vagy fontos, nem úgy, mint nekem. ~
Egy pillanatra minden elsötétül, hogy aztán már sokadmagammal vegyem körbe Sangilak robosztus farkasát. Egyik pofámon sincsen seb, az energiáim nem azonosíthatóak be egy konkrét kiindulópontból: mindenhol ott vannak, és sehol sem igazán, mégis kötélként szorul Sangilak nyaka köré hatalmam fekete és sebzett kígyója. A kép vibrál, zsizsegve cserélek helyet magammal nem egyszer, mintha villogva teleportálnék egyik helyről a másikra. Sokan vagyok, sok feldühödött, gyermekért akaró Apa, akik egyszerre vetődnek rá a Legerősebb testére, valósnak tűnő sebeket tépve a húsába. Ezúttal nem várok túl sokáig tétlenül, hogy végignézzem a vergődését, hiszen ha azt gondolja, hogy ez csupán illúzió, talán azzal is tisztában lesz hamarosan, hogy a fájdalma sem valódi. Egész egyszerűen a torkának ugrom, mellső mancsaimmal hasítva a testébe, igyekezve rá-rátaposba a földbe döngölni őt, és legalább az első vér kitüntetését a magaménak tudni.
(dobtam a képességhasználatra itten, hogy ne legyek túl táp, de sikerült hatost dobjak xD itt megtekinthető minden feltétel)
Gyászos nap a mai, hogy kettőnk közül jelenleg én bíztam inkább mindabban, amit a Testvéreinkkel létrehoztunk, s nem ő. Ám mit tehettem volna? Adjak további tápot mérgezett gondolatai talajának? Nem segítene, csak még mélyebbre zuhanna a kétségbeesésben, talán engem is megpróbálna magával rántani. Pofon jut osztályrészül neki segítően felé nyúló mancs helyett. Ez az én segítő jobbom, ez az én józanító pofonom, a konokság, amivel a múlt azon részébe kapaszkodok, ami jó volt, amit vissza kéne hozni, megőrizni valahogy. Egy pillanatnyi értelem és tisztánlátás, ami felvillant a tekintetében, ennyit értem el csupán, ez viszont nekem elég bizonyítékul szolgált ahhoz, hogy tudjam, a Testvérem még veszett el. Közel áll hozzá, talán közelebb, mint életében bármikor, de még van visszaút, lennie kell - ha nekem jutott, ha nekem lehetett, akkor mindenkinek. ~ Ugyanezt mondogasd magadnak is, fivérem ~ vágtam vissza mártíromságom említésekor, tovább azonban nem feszegettem. ~ Már úgyis tudod. Ott a hídon, ködös bódulatomban elárultam magam, s közelebb értek egymáshoz kívánságaink mint előtte bármikor. Most azonban... ugyanakkora szakadék tátongott közöttünk, mint évszázadokkal ezelőtt, s ahogy én nem voltam hajlandó engedni neki, úgy ő sem húzódott félre, hogy csendben tűrjön ezúttal. Egymás Álmait fenyegetjük, a másik egyensúlyát, békéjét a sajátunké érdekében, mert mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a sajátunk az előrébb való, a jogosabb követelés. Mindkettőnknek alanyai jogai vannak e kölyök fölött, így rá lettünk kényszerítve, hogy erővel szerezzünk érvényt a sajátunknak - egymás ellenében. Köztünk nem létezik béke... Amikor ezt kifejeztem jobbja kitépésével nem gondoltam, hogy szinte pecsétet nyomok visszás viszonyunkra. Hogy visszaforgatnám-e átkos szavaimat, ha tudnám? Nem. Gyengeség volna, amit nem engedhetek meg magamnak.
A fiúnak ugrottam, magam alá tepertem, úgy löktem elméjébe szavaimat, amikre a kapott válasz... Energiáim a neveletlen kölyökbe kapnak, úgy rántottam elő belőle a fekete farkast, mintha alig egy-két hetes apróság volna, hogy aztán ugyanilyen módon kezelve marjába kapjak, s annál fogva hajítsam pár méterrel arrébb. Fehér, ezüst és fekete színekben játszó bundám felborzolódott, ahogy szinte fojtón fogtam körbe őt energiáimmal, rázúdítva minden erőmet. Két Alapító marakodik fölötte, s így se tudja, mikor bölcsebb hallgatni? Kezdem csodálni, hogy eddig életben maradt. ~ Ne bőszíts, Naturalak, hidd e, nem akarod kivívni a haragomat! ~ közöltem vele, ha már a jelek szerint önmagától ezt eddig nem érte fel ésszel. Mordultam még egyet felé, majd Kilaunra irányítottam ismét minden figyelmemet. Rávicsorítottam. Mi az, hogy nem lehet olyan apa, akire felnézhet a fia? Mi az, hogy előre temeti a még el sem kezdett csatát? Dühített a hozzáállása, a saját maga ledegradálása, teljesen mindegy, hogy volt alapja, vagy sem. Ne merjen jogot adni másnak arra, hogy kevesebbre tartsa, mint ami, ne süllyedjen még mélyebbre annál, mint ahol van! Számomra nem fontos... Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy használja végre a szemét, s vegye észre, hogy egy "számomra nem fontos" utódért készülök megvívni. Ellene. Az egyik Testvérem ellen... Gyalázat.
Körbevett, s nekem első gondolataim közé tartozott a "több Kilaunnal több probléma". Eggyel is elég volt boldogulni, zavaros lelki világát lecsendesíteni, nem hogy tucatnyival! Nekem esett, nem várt, éreztem az agyarak okozta sebet, orromba tódult vérem szaga, miközben tudatom dacolt mindazzal az ingerrel, ami a testemet érte. Hiszen ő nem ilyen gyors, képtelen megsokszorozni magát, s mégis hiába volt mindezen tudás, a látszat, amibe taszított, túl eleven volt, túl valós ahhoz, hogy csak úgy, erőlködés nélkül figyelmen kívül tudjam hagyni. De melyik ő, melyik az igazi, köztük van egyáltalán? Kihasználja az illúziót, hogy igazi sebet is ejtsen rajtam orv meglepetésként? Hirtelen ért véget az illúzió, váratlanabbul, mint arra valaha számítottam volna, így meglepetésként ért az igazi, támadó Kilaun. Szánalmas teljesítményt nyújtok, ahogy nekem ugrik és a földre küldve megsebez. A fiát védő apa... Bárcsak megérne a Naturalak ennyit, bárcsak ne kéne mindkettőnknek. Valódi sebekből kicsorduló vér fémes szagát érzem, erőm a fivéremé után kap, de pusztán állkapcsára koncentrálódik, elveszem az erőt marásából, hogy véletlenül se téphesse fel torkomat. Javamra szóló, méretbeli különbségünket, ajándékomból fakadó erőmet is kihasználva lököm le magamról, hogy viszonozhassam iménti támadását, s amennyiben sikerrel jártam, újabb pofon éri, nagyobb, erősebb, mint korábban, amitől ha megingott vagy felborult, már vetettem is rá magam, hogy marjánál, oldalánál megráncigáljam - attól függően, melyik esett hozzám közelebb.
//A kocka végletes és utál engem... látszik, hogy Alignak dob. XD Dobás. //
Életem jelentős részében mindig erőszakkerülő voltam. A rombolás, a fájdalom sosem volt kiemelt helyen az eszköztáramban. Hazugság volna azt állítani, hogy a mai események változtattak meg mindent, hiszen mindenki tudja, hogy nincs így. De most van lehetőségem megvívni azt a csatát, amihez három évszázada túlságosan gyáva voltam. most jött el az ideje, hogy a gyermekemért harcoljak. Hogy milyen eszközökkel, az már nem számít. Kegyetlenséggel. Fájdalommal. Agyarral és karommal, csellel aljasul, hátulról támadva, akár a hiénák, és nem gondoltam volna, hogy a látszólag könnyen jött dicsőség ilyen egyszerűen a fejembe szállhat majd. Amikor először érzem Sangilak vérét karcsú pofámban szétáradni, megrészegít a siker, dölyfössé és óvatlanná tesz a véglegesnek tűnő fölény, hiszen (ha úgy tetszik) magaménak tudhatom az első vér kiontását. A súlyos pofon állkapocsrepesztő erővel térít észhez: nem nyertem semmit. Messze még a vég, és ostoba, tanulatlan kölyökként túlságosan hamar zsebeltem volna be már előre a győzelmet. Még van erőm és kellő fortélyom ahhoz, hogy különféle cselekkel őrjítsem meg öcsém józan, taktikus harcos gondolkodását. Eltűnök, hátulról támadok rá, kámforrá válva lopom el rendre Tipvigut képességét, sötétlilán kavargó füstfelleggel borítva be a Legerősebb elméjét, fullasztom vele torkát, csípem vele éles, karmazsin szemeit. Egészen soká bírom, még engem is meglep a rideg közöny, amivel újra és újra vért fakasztok a hím testéből anélkül, hogy a fenevad a legkisebb megbánást is tanúsítaná. De túlságosan hamar használtam fel erőm és ép elmém csodás-vérfagyasztó erejét. Feszítő szívdobbanás jelzi a percet, amikor a köd már csak délibáb, és minden, amit fivérem elméjére borítok nem több, mint színpadi kellék a vértől sikamlós táncparketten. Hörögve kapom véres pofám a Fiam felé, kétségbe esetten kapva a belőle sugárzó, maroknyi életerő után. Tudom, hogy képtelen adni belőle, de mégis, ha más nem is, hát a düh és a harag éltesse a szívemet. Nem adhatom oda a fiamat. Nem mondhatok le róla, még egyszer, soha többet, egyszerűen nem tehetem meg. Ostoba vagy, Kilaun... Milyen harcos volna, ha nem látná tisztán bizonytalan, erőt merítő töprengésem pillanatát? Kíméletlenül csap le, használja ki, hogy én még érzek, hogy vagyok annyira szentimentális, hogy itt és most engedjem, hogy átjárjon a nosztalgia. Fájdalmas szűkölések közepette, vergődve, mint a csapdába esett madárfióka, úgy próbálnék tiltakozni, hadonászni, míg a Legerősebb már-már nevetségesen egyszerűen kerekedik fölém, sértve, sebezve testem érzékeny pontjait. A fájdalom már nem érdekel: szabadulni akarok, mert tudom, hogyha nem teszem, akkor mindennek vége, újra veszítek majd, és megint nem leszek méltó a saját nevemre. Egészen biztosan ingereli a nevetséges küzdelmem, de nem tehetek mást. A képességem nélkül üres vagyok és csupasz. Nincs bennem elég elhatározás, a Szellemek nem adnak több erőt ahhoz, hogy használni tudjam, a Legerősebbhez képest pedig sorvadó tetem szikkadt izmaival büszkélkedhetek csupán. Bocsáss meg, Nikolaus... Az egyértelmű megadás jeleként ernyednek el a tagjaim Sangilak fogásában, ahogy a torkom fogja át hatalmas agyaraival. Lassan hagy el minden erőm: békésen, szinte szomorúan mondok búcsút testem hatalmasságának, hogy meztelen háttal feküdjek tovább a hóban, izzadt, mocskos, véres könnyekkel bámulva a végtelen eget, keresve, kutatva azt a konstellációt, amiben sorsom ilyen feketén lett megírva. Talán szólnom kellene, de egyetlen frázis vagy szitokszó sem fejezhetné ki kellőképpen azt a keserű rettegést, ami fogva tartja tajtékzó lelkemet. Vesztesként kell elkullognom a csatatérről, és ha volna még hitem az Égiekben, hát fohászra borulnék előttük, hogy csak ne tegye, csak ne bántsa a Fiamat. Nincs elég hatalmam ahhoz, hogy magam vessek gátat neki, a Szellemek megtehetnék, de azt hiszem, hogy náluk már minden lehetőségemet sikerült eljátszanom.
Nem ellenkezek. Némán veszek tudomásul mindent, amit parancsba ad, a szunnyadó és legyőzött farkas sem tehet egyebet, mint behódol az erősebbnek. Oldalra fordulva követem távozó sziluettjüket az erdő fái közé, Nikolaus alakja után nyúlva hullik a csatakos hóba sebzett karom, és amikor már az energiái tompa lüktetését sem érzem már, csak akkor kúszom el a Bölcs Hallgató törzséhez, hogy alá kuporodva keressek útmutatást és oltalmat a világ - és Sangilak - bántalmai elől.
Meg-megzavart bosszantó légy módjára zümmögő illúzióival, ám érezhetően fáradt, s miután a délibábjai nem segítették többé, elszállt eddig maradt reménye, esélye. Az előny, amit kovácsolt, elfogyott, én pedig így tudtam fordítani, fölébe kerekedni és a felkavart, vértől vöröslő-latyakos hóra küldeni. Fizikai ereje az enyém nyomába se érhetett, kétségbeesett próbálkozásai lágy szellőnek tűntek masszív, robusztus testemen. Add fel és bukj el. Ismét... Elégedettségem elegyedett csalódottságommal, dühömmel, ami egyaránt szólt az apának és a fiúnak. nem érdemled meg, Testvér, hogy az örökségem nemzőjének nevezd magad. Nem érdemled meg Naturalak, hogy a Testvérem vére csörgedezzen benned. Mikor lett nekem tisztem ilyesmikben ítélni? Ilyesmi beleszólni? Miért lett? És miért nem vagyok képes lemondani róla, hagyni, hogy fogja, vigye őt őrületében, ringassa tékozló apaként, ahogy talán én is tenném ennyi év után a sajátjaimmal, bűnbánattól fuldoklón. Eleresztettem Kilaunt, elléptem a vereséget szenvedettől és a trófea felé indultam súlyos léptekkel. Ő nem az én vétkem, aki Teremtette, az viszont igen. Visszanéztem az Álmodóra. Elevenen élt bennem az elmúlt pár perc minden pillanata, a kihívás heve, a támadások sora, az a tébolyult védelmezési, megszerzési szándék. Mordulva vicsorítottam rá kurtán, mint arra, aki egyszerűen nincsen tisztában a korlátaival, hogy ilyen ostobaságot tesz. Dühös voltam rá és tudtam, hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a jeges víz alá bukva jön majd az igaza szenvedés, a valódi kétségbeesés. Visszaváltoztam, felöltöztem, majd esélyt hagyva szökésre martam el a Naturalaktól a fizikai erejét, épp csak annyit hagyva, hogy eszméleténél maradjon, meg e haljon, de moccanni se legyen képes. A marjánál ragadtam meg, hogy tényleges zsákmány módjára húzzam magam után havon-mocskon át. Üzenet az apának: hozzám tartozik. Üzenet a fiúnak: azt teszek veled, amihez csak kedvem tartja. Örömmel felvilágosítottam volna, hogy mégis mit "köszönhettem" neki a felbukkanásával, a viselkedésével, ám magamba fojtva az egészet forrtam a haragtól.
Hazavittem, mit sem törődve a farkasok kíváncsi-értetlen pillantásival, szaglászó közeledésükkel, Nagojutnak is csak szűkszavúan számoltam be a történtekről és meghagytam neki, hogy ha távol is vagyok, ne engedje sehová a hímet. Ami viszont ennél is fontosabb, Kilaun a ház közelébe sem jöhet. Ezek után felhívtam Yee-t, jobb, ha minél előbb értesülést szerez, emellett megkértem, hogy amennyire teheti, legyen a Fivérünk közelében. Ez a Naturalak sokkal több kárt okozott benne, mint azt legmerészebb álmaimban feltételezni mertem volna, és ez bőszített fel igazán. Miatta hívott ki, miatta kellett megvernem, miatta ástuk ki újfent a nemrég némileg eltemetett csatabárdot, s ha ez így folytatódik, attól tartok miatta lesz oda örökre köztünk a béke. És neki erről fogalma sincs, mit sem sejtő, dölyfös gyermek módjára duzzog sértett büszkeségében. Emlékeztetett magamra egy régi korban - csakhogy azok az idők elmúltak.
//Házirend, kedves Márkuszka: a felügyeletem mellett heti max egyszer láthattad apádat rövid időre. Mindkettőtök jó magaviselete fejében - ezt úgy veszem a kiesett idő miatt is, hogy megvolt - rém ritkán, de megeshetett, hogy egyedül mehettél el hozzá (ilyen esetben drága atyádnak megüzentem, hogy Holly környékén sertepertélek, csak a biztosíték kedvéért). Ha a háznál lévő farkasokat bántottad, Nagojut osztott ki, aztán én is, mert megsértetted. Ha szemtelenkedtél, tőlem kaptál. Vadászni elvittelek - nem szívjóság, de már így is többször hívom szerintem Shane-t apró-cseplő háztáji dolgok miatt, mint az egészséges volna az idegeinek. XD Az Abi-Kila esküvőre pedig nem mentünk. Azt hiszem ennyi, kérdés esetén fellelhető vagyok. És köszönöm szépen a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! //
A két Bestia harca fagyos hidegséget hozott magával, őrületem szikrája lángba borította elmémet. Nem moccantam a helyemről, ahová vetettek, de az arcomra lassanként rideg vigyor suhant fel. Látva az értem küzdő hatalmas Szörnyetegeket eluralkodott bennem a gyilkolási vágy fenséges érzete, s legszívesebben az égre nevettem volna. Ha van Isten, akkor lássa hát a művét. Vagy Szellemek... Faszomat belétek! Nézzétek meg, milyen csodálatos az élet iróniája, harc heve, a szeretet, a gyűlölet, megvetés harmóniája. Látom az eladást és élvezem a műsort. A szenvedő apát, aki féreggé tett, látom a Nagyapát, akinek dühe és szánalma keveredik és végigkaristolja a hátam, mély szakadást hagyva a bőrömben, a Farkasomban. És élvezem, pislogni is elfelejtek harcuk táncát magamba iszom, mohón iszom magamba az energiákat és elégedett gúny hulláma folytogatja a torkomat, ahogy visszatartom a nevetést. Halált akarok, már nem számít semmi, a színdarab drámája, kivitele, semmi sem érdekel. Csak fürödni akarok a pillanatban, hallgatni elmém vihogását és megfulladni a káröröm és gyűlölet édes-keserű óceánjában, miközben ez a két szánalmas teremtmény kiolt valamit a másikban. És ekkor hirtelen felszakad minden, a függöny lehull, s apám fáradt teste elhull a hóban. Csönd telepedik mindenre. Minden elhallgat. Csak én maradok ott, ahogy térdelek, és a hóban fekvő apám. Nem marad semmi. Csak ő és én. S a szívembe facsaródó, hatalmas lavina, ami betemet. Úgy zuhan rám, hogy megint megtörök. A vállaim előre esnek, ahogy Apám hullámai értem nyúlnak. Csak nézem őt, s egy pillanatra megszakad a szívem. Farkasom kapuját nyitni akarom, kinyitni előtte, a rácsokba markolok, és vigyorom lassacskán lefoszlik, hogy vonásaim elsimuljanak. Kinyújtja felém a kezét, hogy lelkem rácsai előtt térdre roskadjak... S arcom ekkor elfordítom róla, a rácsok még inkább maguk közé zárnak. Eltépek tőle mindent, s semmit sem nyújtok, elhúzódom a kereső hullámok elől. Vesztettél. Újra, ismét elbuktál! Nem, apám... Nem csak, hogy elbuktál a testvéred előtt! Elbuktál az én szememben is. Elvesztetted azt a harcot, amit Értem vívtál! Ha itt döglessz meg a semmi közepén, még az is jobb, és elviselhetőbb, mint az, hogy a szánalmas vergődésedet kell lássam! Talán akkor... Akkor megváltottad volna a bűnödet, de te... Ennyi lennél? Nem, te többet mutattál! Amikor a szajhádért küzdöttél elvesztettél minden kontrollt, számodra semmit se jelentett akkor se élő, se holt! De mikor a Fiadról van szó... Egyszerűen feladod? - Ennyi? - röhögve, megvetően köpök a hóba. - Igaz... Nincs mit csodálkoznom ezen. Nem ellenkezek a győzött akarata felett. Mint valami szutykos kurvát, úgy vonszol maga után, energiáimtól megfosztva, megkötözve a lelki béklyókban hullok a hóba, nem ellenkezek, de a tartásom és Farkasom morgása elárulja, hogy valami éget és nem enyhül a fájdalom. Éget belülről a tudat. Egy pillanatra se emelem le legyőzött apámról a tekintetem. Vonásaim nem árulnak el semmit. Elindulok a hóban, vonszol maga után a győztes, mint valami megérdemelt kutyajátékot. Szégyen és megvetés érzése keveredve folytogat. Apám íriszeibe bámulok. Vesztettél... Ahogy kinyújtja utánam a karját, egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, de ahogy jön, el is múlik az érzés. Lehunyom a szemem. Nem. És beleég az elmémbe a legyőzött, megtört apám képe, ahogy utánam nyúl. És én, nem nyújtom felé a kezem. Hiszen, ahogy évszázadokkal ezelőtt tudatosult bennem, most is előtör a gondolat. Nekem sose volt apám. Egy apa, nem hagyja cserben a fiát...
---
A fejem koppan a padlón. Mint egy rongybaba, egy esetlenül összeeszkábált marionettbábu, úgy fekszem a szoba közepén, félig meztelenül, mocskosan, lélekben összemarcangolva. Érzem a felkavart hullámokat, de lassacskán elcsendesedik minden. Nem tudom megállapítani pontosan, mennyi idő, de elhallgatnak. Lassan, neszekként suttognak, s végül már csak arra leszek figyelmes, hogy az éj fényei világítanak be az idegen szoba ablakain. Sokáig mozdulatlanul fekszem. A Farkasom energiái tompán lüktetnek, mint egy friss, mély vágású seb a bőrömön. A harag érzete fortyog mélyen, de most azt se érzem többnek, egy apró, gyertyalángnak. Csend. Éjjeli, halálos csend. És ebben a csöndben ekkor, mint egy sokszpor levetített moziműsort, látom lelki szemeim előtt a nap eseményeit, s újra élem az érzeteket, újra elöntenek a kínzó gyötrelmek. Kecses mozdulattal szorítom le a füleimet. Hallom apám suttogását emlékeim mélyéről szólni. Hallom Sangilak tipró szavait. Beleordítok a néma csendbe, ahol a gyűlölt árnyak rám várnak. A padlóba verem öklöm, ami megreped. Felszegem a fejem, s felkelek a földről. Lassan, de biztos léptekkel megyek oda az ablakokhoz. Elmosolyodok, s kuncogni kezdek, ahogy felnézek a Holdra. A kuncogás vihogásba megy át, ami kacajba, aztán ahogy erősödik, nevetés, vicsor és fuldokló, görcsös hahotába. A csend mégis ott telepedik a lelkemen. Újra itt vagyok. Felébresztettetek, és többé nem engedem, ezt a gyalázatot! Soha többé! Nem menekülhettek, ahogy én sem menekülhetek. Nevetésem kettétöri az éj csöndjét, de mégse tud velem nevetni senki. Még maga a Hold sem...
// Köszönöm, hogy megvártatok, egy élmény volt! Várom a folytatást! //
Mikor is volt utoljára, hogy csak úgy kedvtelésből nekiindultam volna a hegyeknek? Félek nagyon régen. Hegyimentőként nem nagyon van meg az az luxus, hogy ne csak magáncélból járkáljak idekint. Ráadásul ha kint is vagyok, előbb utóbb be kell mennem, felvenni a szolgálatot... necces mi? Na mindegy, most nem állt ez fenn. Szabadnapom volt, kivételesen pedig nem valakinek a társaságában szándékoztam eltölteni. Nem, ne értsétek félre, nem volt egyik hozzám közelállóval bajos a kapcsolatom, csak hát... tudjátok, olykor szeretnek még a farkasok is elvonulni kicsit. Most pedig úgy döntöttem, oké, most kicsit magamnak leszek idekint. Már reggel elindultam, hogy bevegyem magam az hegyekbe és szívjak némi hegyimentősditől mentes friss levegőt. Hosszú ideje bandukoltam már a hegyekben, amikor megérkeztem az egyik magasabb sziklafalhoz. Felpillantottam a kb kétszáz méterrel fentebb levő sziklapárkányra és úgy döntök, hogy oké, ez megteszi. Elővettem a mászó felszerelésemet és nekiálltam menni felfelé. Persze nem bíztam a véletlenre, tudtam jól, mennyire kiszámíthatatlanok tudnak lenni a sziklafalak. Volt nálam biztosító kötél, melyet időről időre rögzítettem egy-egy sziklafalba beleállított tartóba, mielőtt tovább haladtam volna. Így haladtam felfelé folyamatosan, méterről méterre haladva. Annyira koncentráltam a feladatomra, hogy csak néha zökkentem meg, ilyenkor is hátrafordultam, hogy gyönyörködjek a mögöttem, pontosabban alattam nyíló kilátásban. A távolság viszont elfogyott idővel, ahogyan feljutottam a párkányra. Egy fás terület fogadott odabent. Üldögéltem egy darabig a párkányon, a mélybe lógatva a lábaimat, mielőtt felálltam volna, hogy beszedjem a kötelet. Már éppen a táskámba gyömöszöltem volna a kellékeket, amikor megálltam. A friss levegő egy illatot hozott felém, aminek hatására a fák közé néztem. Összevontam a szemöldökömet, ahogyan fürkészni kezdtem a távolt. Volt valaki rajtam kívül a környéken... valaki odabent a fák között... s nem éreztem a falka szagát. Végeztem a maradék teendőmmel, majd talpra álltam és bevetettem magamat a fák közé, egyenesen az szag forrása felé haladva. Feltett szándékom volt kideríteni, ki mászkál ilyenkor idekint, a falka területén.
//400. ^^ //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Soha nem voltam normális, legalábbis a legtöbb ismerősöm szerint, vagy néha elég volt csak az ismeretlen emberek arcát megnéznem, mert mindent elárult. Tény, hogy talán őrültebb vagyok a kelleténél, de ennek köszönhetően tele van az életem kalandokkal. Nem hiszem, hogy sok ember eltűnne hónapokra a hegyekben, vagy a Yakuzával akarná összeakasztani a nem létező bajuszát vagy éppen „csak” kötelek és biztosítékok nélkül mászna néha hegyeket. Tisztában voltam mindig is azzal, hogy nem vagyok halhatatlan, illetve hogy az én csontom is pontosan úgy eltörhet, mint egy egyszerű emberé. Legfeljebb gyorsan gyógyulok. Bár ez attól is függ, hogy melyik alakban várom ki azt. Most se volt másképpen, mert lehet nem volt a legjobb idő, de még mindig tökéletes volt egy kisebb kiruccanáshoz a hegyekbe. Pár napja érkeztem még csak a városba, de a hegyek gyönyörűsége egyből magával ragadott. Na, meg a bennem lakozó kalandvágy is, így hamarosan már csak azon kaptam magamat, hogy a megfelelő öltözetben és egy hátizsák kíséretében az ismeretlent hódítom meg. Volt egy fura érzésem a hellyel kapcsolatban, hogy ez is talán tilos a „vendégek” számára, mert falkaterület, de még ez se volt képes leállítani, mert a hely gyönyörűsége egyszerűen beszippantott. Mosolyogva pillantottam körbe és a lábaim alatt heverő szépségre, majd ezek után lassan elindultam egy erdősebb rész felé. Lassan haladtam, mert egy dolgot megtanultam, hogy jobb óvatosnak lenni, mint váratlanul csapdába esni, sétálni. Nem tudom mennyi ideje lehettem már úton, amikor egyre erősebben kezdtem érezni egy ismeretlen farkas illatát. Miután megálltam, lassan pillantottam körbe és próbáltam minden apró neszre figyelni, hogy rájöjjek merről is várható az idegen, majd hamarosan meg is pillantottam a sziluettjét. Szia! – köszönök előre és egy pillanatra még a kezemet is elemelem a testem mellől, hogy lássa semmi ártószándékom nincs. Főleg akkor nem, ha a megérzésem jó volt és a falkaterületére tévedtem, s ő pedig a falkához tartozik.
Lesz még jobb is!
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
El nem tudtam képzelni hirtelen, hogy kinek juthatott még eszébe rajta kívül ilyenkor kijönni a hegyekbe. Aztán rá kellett jönnöm, hogy azért ennyire ne legyek már egoista, ami az ötleteim kizárólagosságát jelenti. Bőven lehet másnak is olyan sütnivalója, hogy bevesse magát a hegyekbe némi egészségügyi sétáért. Főleg, ha farkasról van szó, akinek jóval nagyobb a kitartása és kevésbé sérül, mint az emberek. Na mondjuk ilyenkor kérdőjelezem meg azt, hogy valóban én élem-e meg a mindennapjaimat, vagy csak bent vagyok a matrixban. Mindennapjaimat töltöm el úgy, hogy idiótákat vadászok a hegyekben, akik azt hiszik magukról, hogy ők a nagyokosok és nyugodtan mászkálhatnak felügyelet nélkül a számukra ismeretlen területen, mert látták a tv-ben, hogyan kell. Általában ezeket szoktam összeszedni a fákról, pontosabban ami megmarad belőlük... és akkor még igyekezzek nem belezabálni a tetemekbe, mert még meg akarják vizsgálni a korbonckokok, vajon mi okozta a halálukat. Banyek, mi okozta vajon, az emberi hülyeség. Mindegy. Bevetettem magam az erdőbe, hogy felkutassam ezt az újabb lelkes túrázót. Bár nem éreztem vérszagot a levegőben, amiről tudtam arra következtetni, hogy nem sérült meg... s ha ilyen magasra feljött anélkül, akkor valószínűleg érti a dolgát. Ennek kimondottan örültem, mert nem akartam a szabadnapomból is munkanapot csinálni. Hiába, vannak olyan munkák, melyek könnyen válnak a hétköznapok alatt is élessé. Szóval bevetettem magam a fák közé, hogy megkeressem a forrást. Meglepő, de nem tartott sokáig, az illető ugyanis nem kezdett elmozogni, mikor megérzett engem. Legalább is gondolom, hogy pajzsom fele mögé megérez azért. Egyre erősebben érzem a forrást, ahogyan közeledek az epicentrum felé. Majd kilépve az egyik fa mögül észrevettem a módfelett jól felöltözött nőstényt. - Hali - köszönök vissza. Most vagy én találkozok túl gyakran bunkó magányosokkal, vagy tényleg elég szívélyes részéről a köszöntés. Mindegy, én annak csak örülök, hogy ha normális személyekkel hoz össze a sors. Főleg ha egyből jelzi, hogy nem akar balhét. Nem mint ha feltételeztem volna, elvégre nem nagyon éreztem semmi ártót amúgy se az irányából. - Mi járatban errefelé? Közben igyekeztem minél többet kivenni az energiáiból. Azt azonnal észrevettem, hogy a jelek szerint jóval fiatalabb nálam. Pontosan nem tudtam megmondani, mennyivel. Bár igazából ez azt is jelenti, hogy eléggé van vér a pucájában, ha fiatal kora ellenére mer mászkálni Fairbanks-nél, még ha éppenséggel nem a város közepén vagyunk.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Soha se értettem az embereket, hogy miért csak ábrándoznak a dolgokról és miért nem emeli meg a feneküket a csinos és kényelmes kanapéjukról, hogy megtanulják azt, ami a hobbijukhoz, a szenvedélyükhöz kell és utána belevessék magukat az álmaikba. Sokszor hallottam már én is, hogy ne álmodozz annyit, mert az álmok soha se válnak valósággá, de szerintem ez a világ egyik legnagyobb tévedése. Egyszerűen nem elegendő megálmodni és elképzelni, hanem tenni is kell azért, hogy akár az álmainkban „éljünk”. Viszont az is tény, hogy a mai világban eléggé másabbak az értékrendek és az is, amit a szórakozás alatt értenek, de ez meg már nem az én dolgom. Sok mindenről álmodoztam én is régen, de végül szép lassan az álmait elkezdtem valóra váltani. Ennek köszönhetően lehetek most is itt, hiszen ha csak ülök és sírok azért, hogy milyen jó lenne hegyeket mászni, akkor nem lenne lehetőségem élvezni az elém táruló látványt és nem lenne az életem se tele kalandokkal. Ahogy mondani szokás az ember holtig tanul és minél több városban, vagy országban fordultam meg, annál több minden ragadt rám és annál inkább kezdett kibővülni a látásom is, hogy milyen a világ és mennyire színes, mennyi érdekes dolog vesz körül. Sokan csak elsétálnak mellettük, nem látják meg a természet szépségét, pedig igazán rabul ejtő tud lenni. Hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben megálltam és a kilátásban elvesztem, egészen addig, amíg egy ismeretlen illat ki nem zökkentett. Türelmesen várok arra, hogy meglássam az illetőt. Minden érzékemmel erre koncentrálok, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor akarna valaki megtámadni. Bár, ha olyanról lenne szó, akinek egyszer a tyúkszemére léptem, annak az illatát megismerném. Nem bunkóságból köszöntem Szia-val, hanem egyszerűen csak ilyen vagyok. Nem igazán tudok hivatalos lenni, az túlzottan merev. Igen, azt hiszem a hivatalos dolgokkal kapcsolatos érzésemet, vagyis azt, hogy milyennek tartom azokat eléggé kifejezi, de az se kizárt, hogy amiatt van, mert szabadságmániás vagyok… voltam… Fene tudja. Kirándultam, elragadott a hegy hívogató szava. – mondom neki könnyedén, de nem mozdulok meg. Nem igazán akarom azt, hogy esetleg nekem rontson. Sose lehet tudni, hogy éppen mikor milyen őrülttel hozz össze a sors. Esetleg valami szabályt szegtem azzal, hogy túrázom, vagyis hogy betettem ide a lábamat? – kérdezem tőle óvatosan és sokkal kedvesebben, mint az előző válaszomat. Egyébként Rose vagyok. – mutatkozom be kicsit füllentve, hiszen a nevem egy része tényleg Rose, de nem fedi még se a teljes igazságot. A kezemet ostobasság lenne kinyújtani, hiszen van köztük pár méter, így a kézfogás szóba se jöhet. Viszont, amíg nem bízom meg valakiben, addig ritkán szoktam elárulni a teljes nevemet. Na, meg szerintem ez nem a Taigetosz, ahol emiatt esetleg lelöknének.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hümmögtem magamban egyet, mikor meghallottam, hogy mi járatban van a környéken. Nos igen, igazából ezen nincs miért meglepődni. A bennünk levő fenevadak visszavágynak oda, ahonnan származnak. A vadon csábító hangja... de igazából ezen nincs meglepődni, főleg az időseknél nem, akik egy régi világban nőttek fel és szocializálódtak. Én már emberként is rengeteg időt töltöttem Európa erdeiben, otthonosan mozogtam a fák között. Ami pedig a hegyet illeti... nos, az a tény, hogy egykoron megmásztam a Himaláját, az eléggé jó indok arra, miért vagyok állandóan idefent. - Nem csodálom, hogy nem tudtál ellenállni. Alaszka vadonjainak megvan a maga bája. Mint fentebb említettem, semmi kedvem mások darabkáit összeszedni a hegyről a szabadnapomon... de ahhoz meg pláne nincs kedvem, hogy nekiálljak pörölni másokkal, szóval inkább félreraktam a vérmes énemet. Meg őszintén, minek játsszam meg itt a nagy 300-as macsót? Teljesen normálisan viselkedett eddig, a felőle érzettek se árulkodnak hátsó szándékról, szóval miért ne legyek én is normális ezen a bizonyos júliusi napon? - Nem feltétlenül, bár már átlépted a határt. Mondjuk még a vadonban vagyunk - oké, az se feltétlenül jó, ha magányosok járkálnak kényükre kedvükre a területünkön, de azért mégse a városban feltűnősködik; elvégre Julia-t se marasztaltam el, mikor összetalálkoztunk odakint. - Részemről a szerencse Rose, Nicholas vagyok. Mond csak, ismert vagy előttünk? Jobb tisztázni ezt már rögtön az elején, mert ha nem, akkor akár tetszik, akár nem, de át kell mennem "hivatalos" személlyé és lefutni a kötelező köröket. Hiába, Castor komolyan veszi az ilyesmit és nem most fogom elkezdeni kétségbe vonni az utasításait, igyekszem is betartani, ha már egykoron a falkának én jelentettem a magányos farkasokról, mikor még én is az voltam és nem történt meg az egyesülés... bááár... najó Nicho, most pont te beszélsz? Tudok Atyámról, Yee-ről meg még a többi alapítóról, mégis tartom a számat. Hiába, mindenkinek megvan a vaj a füle mögött, nemigaz? - Merre visz az utad? Lehet nem ártana még fentebb körbenézni. Ki tudja, talán egyezik az útvonal és nem egyedül fogok tovább menni ezen a hegyes terepen. S ez alatt ki tudom puhatolózni, miféle nősténnyel van dolgom... miféle kóbor nősténnyel.
Kezdőlap
//
