Gyászos nap a mai, hogy kettőnk közül jelenleg én bíztam inkább mindabban, amit a Testvéreinkkel létrehoztunk, s nem ő. Ám mit tehettem volna? Adjak további tápot mérgezett gondolatai talajának? Nem segítene, csak még mélyebbre zuhanna a kétségbeesésben, talán engem is megpróbálna magával rántani. Pofon jut osztályrészül neki segítően felé nyúló mancs helyett. Ez az én segítő jobbom, ez az én józanító pofonom, a konokság, amivel a múlt azon részébe kapaszkodok, ami jó volt, amit vissza kéne hozni, megőrizni valahogy. Egy pillanatnyi értelem és tisztánlátás, ami felvillant a tekintetében, ennyit értem el csupán, ez viszont nekem elég bizonyítékul szolgált ahhoz, hogy tudjam, a Testvérem még veszett el. Közel áll hozzá, talán közelebb, mint életében bármikor, de még van visszaút, lennie kell - ha nekem jutott, ha nekem lehetett, akkor mindenkinek. ~ Ugyanezt mondogasd magadnak is, fivérem ~ vágtam vissza mártíromságom említésekor, tovább azonban nem feszegettem. ~ Már úgyis tudod. Ott a hídon, ködös bódulatomban elárultam magam, s közelebb értek egymáshoz kívánságaink mint előtte bármikor. Most azonban... ugyanakkora szakadék tátongott közöttünk, mint évszázadokkal ezelőtt, s ahogy én nem voltam hajlandó engedni neki, úgy ő sem húzódott félre, hogy csendben tűrjön ezúttal. Egymás Álmait fenyegetjük, a másik egyensúlyát, békéjét a sajátunké érdekében, mert mindketten meg vagyunk győződve róla, hogy a sajátunk az előrébb való, a jogosabb követelés. Mindkettőnknek alanyai jogai vannak e kölyök fölött, így rá lettünk kényszerítve, hogy erővel szerezzünk érvényt a sajátunknak - egymás ellenében. Köztünk nem létezik béke... Amikor ezt kifejeztem jobbja kitépésével nem gondoltam, hogy szinte pecsétet nyomok visszás viszonyunkra. Hogy visszaforgatnám-e átkos szavaimat, ha tudnám? Nem. Gyengeség volna, amit nem engedhetek meg magamnak.
A fiúnak ugrottam, magam alá tepertem, úgy löktem elméjébe szavaimat, amikre a kapott válasz... Energiáim a neveletlen kölyökbe kapnak, úgy rántottam elő belőle a fekete farkast, mintha alig egy-két hetes apróság volna, hogy aztán ugyanilyen módon kezelve marjába kapjak, s annál fogva hajítsam pár méterrel arrébb. Fehér, ezüst és fekete színekben játszó bundám felborzolódott, ahogy szinte fojtón fogtam körbe őt energiáimmal, rázúdítva minden erőmet. Két Alapító marakodik fölötte, s így se tudja, mikor bölcsebb hallgatni? Kezdem csodálni, hogy eddig életben maradt. ~ Ne bőszíts, Naturalak, hidd e, nem akarod kivívni a haragomat! ~ közöltem vele, ha már a jelek szerint önmagától ezt eddig nem érte fel ésszel. Mordultam még egyet felé, majd Kilaunra irányítottam ismét minden figyelmemet. Rávicsorítottam. Mi az, hogy nem lehet olyan apa, akire felnézhet a fia? Mi az, hogy előre temeti a még el sem kezdett csatát? Dühített a hozzáállása, a saját maga ledegradálása, teljesen mindegy, hogy volt alapja, vagy sem. Ne merjen jogot adni másnak arra, hogy kevesebbre tartsa, mint ami, ne süllyedjen még mélyebbre annál, mint ahol van! Számomra nem fontos... Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy használja végre a szemét, s vegye észre, hogy egy "számomra nem fontos" utódért készülök megvívni. Ellene. Az egyik Testvérem ellen... Gyalázat.
Körbevett, s nekem első gondolataim közé tartozott a "több Kilaunnal több probléma". Eggyel is elég volt boldogulni, zavaros lelki világát lecsendesíteni, nem hogy tucatnyival! Nekem esett, nem várt, éreztem az agyarak okozta sebet, orromba tódult vérem szaga, miközben tudatom dacolt mindazzal az ingerrel, ami a testemet érte. Hiszen ő nem ilyen gyors, képtelen megsokszorozni magát, s mégis hiába volt mindezen tudás, a látszat, amibe taszított, túl eleven volt, túl valós ahhoz, hogy csak úgy, erőlködés nélkül figyelmen kívül tudjam hagyni. De melyik ő, melyik az igazi, köztük van egyáltalán? Kihasználja az illúziót, hogy igazi sebet is ejtsen rajtam orv meglepetésként? Hirtelen ért véget az illúzió, váratlanabbul, mint arra valaha számítottam volna, így meglepetésként ért az igazi, támadó Kilaun. Szánalmas teljesítményt nyújtok, ahogy nekem ugrik és a földre küldve megsebez. A fiát védő apa... Bárcsak megérne a Naturalak ennyit, bárcsak ne kéne mindkettőnknek. Valódi sebekből kicsorduló vér fémes szagát érzem, erőm a fivéremé után kap, de pusztán állkapcsára koncentrálódik, elveszem az erőt marásából, hogy véletlenül se téphesse fel torkomat. Javamra szóló, méretbeli különbségünket, ajándékomból fakadó erőmet is kihasználva lököm le magamról, hogy viszonozhassam iménti támadását, s amennyiben sikerrel jártam, újabb pofon éri, nagyobb, erősebb, mint korábban, amitől ha megingott vagy felborult, már vetettem is rá magam, hogy marjánál, oldalánál megráncigáljam - attól függően, melyik esett hozzám közelebb.
//A kocka végletes és utál engem... látszik, hogy Alignak dob. XD Dobás. //
Életem jelentős részében mindig erőszakkerülő voltam. A rombolás, a fájdalom sosem volt kiemelt helyen az eszköztáramban. Hazugság volna azt állítani, hogy a mai események változtattak meg mindent, hiszen mindenki tudja, hogy nincs így. De most van lehetőségem megvívni azt a csatát, amihez három évszázada túlságosan gyáva voltam. most jött el az ideje, hogy a gyermekemért harcoljak. Hogy milyen eszközökkel, az már nem számít. Kegyetlenséggel. Fájdalommal. Agyarral és karommal, csellel aljasul, hátulról támadva, akár a hiénák, és nem gondoltam volna, hogy a látszólag könnyen jött dicsőség ilyen egyszerűen a fejembe szállhat majd. Amikor először érzem Sangilak vérét karcsú pofámban szétáradni, megrészegít a siker, dölyfössé és óvatlanná tesz a véglegesnek tűnő fölény, hiszen (ha úgy tetszik) magaménak tudhatom az első vér kiontását. A súlyos pofon állkapocsrepesztő erővel térít észhez: nem nyertem semmit. Messze még a vég, és ostoba, tanulatlan kölyökként túlságosan hamar zsebeltem volna be már előre a győzelmet. Még van erőm és kellő fortélyom ahhoz, hogy különféle cselekkel őrjítsem meg öcsém józan, taktikus harcos gondolkodását. Eltűnök, hátulról támadok rá, kámforrá válva lopom el rendre Tipvigut képességét, sötétlilán kavargó füstfelleggel borítva be a Legerősebb elméjét, fullasztom vele torkát, csípem vele éles, karmazsin szemeit. Egészen soká bírom, még engem is meglep a rideg közöny, amivel újra és újra vért fakasztok a hím testéből anélkül, hogy a fenevad a legkisebb megbánást is tanúsítaná. De túlságosan hamar használtam fel erőm és ép elmém csodás-vérfagyasztó erejét. Feszítő szívdobbanás jelzi a percet, amikor a köd már csak délibáb, és minden, amit fivérem elméjére borítok nem több, mint színpadi kellék a vértől sikamlós táncparketten. Hörögve kapom véres pofám a Fiam felé, kétségbe esetten kapva a belőle sugárzó, maroknyi életerő után. Tudom, hogy képtelen adni belőle, de mégis, ha más nem is, hát a düh és a harag éltesse a szívemet. Nem adhatom oda a fiamat. Nem mondhatok le róla, még egyszer, soha többet, egyszerűen nem tehetem meg. Ostoba vagy, Kilaun... Milyen harcos volna, ha nem látná tisztán bizonytalan, erőt merítő töprengésem pillanatát? Kíméletlenül csap le, használja ki, hogy én még érzek, hogy vagyok annyira szentimentális, hogy itt és most engedjem, hogy átjárjon a nosztalgia. Fájdalmas szűkölések közepette, vergődve, mint a csapdába esett madárfióka, úgy próbálnék tiltakozni, hadonászni, míg a Legerősebb már-már nevetségesen egyszerűen kerekedik fölém, sértve, sebezve testem érzékeny pontjait. A fájdalom már nem érdekel: szabadulni akarok, mert tudom, hogyha nem teszem, akkor mindennek vége, újra veszítek majd, és megint nem leszek méltó a saját nevemre. Egészen biztosan ingereli a nevetséges küzdelmem, de nem tehetek mást. A képességem nélkül üres vagyok és csupasz. Nincs bennem elég elhatározás, a Szellemek nem adnak több erőt ahhoz, hogy használni tudjam, a Legerősebbhez képest pedig sorvadó tetem szikkadt izmaival büszkélkedhetek csupán. Bocsáss meg, Nikolaus... Az egyértelmű megadás jeleként ernyednek el a tagjaim Sangilak fogásában, ahogy a torkom fogja át hatalmas agyaraival. Lassan hagy el minden erőm: békésen, szinte szomorúan mondok búcsút testem hatalmasságának, hogy meztelen háttal feküdjek tovább a hóban, izzadt, mocskos, véres könnyekkel bámulva a végtelen eget, keresve, kutatva azt a konstellációt, amiben sorsom ilyen feketén lett megírva. Talán szólnom kellene, de egyetlen frázis vagy szitokszó sem fejezhetné ki kellőképpen azt a keserű rettegést, ami fogva tartja tajtékzó lelkemet. Vesztesként kell elkullognom a csatatérről, és ha volna még hitem az Égiekben, hát fohászra borulnék előttük, hogy csak ne tegye, csak ne bántsa a Fiamat. Nincs elég hatalmam ahhoz, hogy magam vessek gátat neki, a Szellemek megtehetnék, de azt hiszem, hogy náluk már minden lehetőségemet sikerült eljátszanom.
Nem ellenkezek. Némán veszek tudomásul mindent, amit parancsba ad, a szunnyadó és legyőzött farkas sem tehet egyebet, mint behódol az erősebbnek. Oldalra fordulva követem távozó sziluettjüket az erdő fái közé, Nikolaus alakja után nyúlva hullik a csatakos hóba sebzett karom, és amikor már az energiái tompa lüktetését sem érzem már, csak akkor kúszom el a Bölcs Hallgató törzséhez, hogy alá kuporodva keressek útmutatást és oltalmat a világ - és Sangilak - bántalmai elől.
Meg-megzavart bosszantó légy módjára zümmögő illúzióival, ám érezhetően fáradt, s miután a délibábjai nem segítették többé, elszállt eddig maradt reménye, esélye. Az előny, amit kovácsolt, elfogyott, én pedig így tudtam fordítani, fölébe kerekedni és a felkavart, vértől vöröslő-latyakos hóra küldeni. Fizikai ereje az enyém nyomába se érhetett, kétségbeesett próbálkozásai lágy szellőnek tűntek masszív, robusztus testemen. Add fel és bukj el. Ismét... Elégedettségem elegyedett csalódottságommal, dühömmel, ami egyaránt szólt az apának és a fiúnak. nem érdemled meg, Testvér, hogy az örökségem nemzőjének nevezd magad. Nem érdemled meg Naturalak, hogy a Testvérem vére csörgedezzen benned. Mikor lett nekem tisztem ilyesmikben ítélni? Ilyesmi beleszólni? Miért lett? És miért nem vagyok képes lemondani róla, hagyni, hogy fogja, vigye őt őrületében, ringassa tékozló apaként, ahogy talán én is tenném ennyi év után a sajátjaimmal, bűnbánattól fuldoklón. Eleresztettem Kilaunt, elléptem a vereséget szenvedettől és a trófea felé indultam súlyos léptekkel. Ő nem az én vétkem, aki Teremtette, az viszont igen. Visszanéztem az Álmodóra. Elevenen élt bennem az elmúlt pár perc minden pillanata, a kihívás heve, a támadások sora, az a tébolyult védelmezési, megszerzési szándék. Mordulva vicsorítottam rá kurtán, mint arra, aki egyszerűen nincsen tisztában a korlátaival, hogy ilyen ostobaságot tesz. Dühös voltam rá és tudtam, hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a jeges víz alá bukva jön majd az igaza szenvedés, a valódi kétségbeesés. Visszaváltoztam, felöltöztem, majd esélyt hagyva szökésre martam el a Naturalaktól a fizikai erejét, épp csak annyit hagyva, hogy eszméleténél maradjon, meg e haljon, de moccanni se legyen képes. A marjánál ragadtam meg, hogy tényleges zsákmány módjára húzzam magam után havon-mocskon át. Üzenet az apának: hozzám tartozik. Üzenet a fiúnak: azt teszek veled, amihez csak kedvem tartja. Örömmel felvilágosítottam volna, hogy mégis mit "köszönhettem" neki a felbukkanásával, a viselkedésével, ám magamba fojtva az egészet forrtam a haragtól.
Hazavittem, mit sem törődve a farkasok kíváncsi-értetlen pillantásival, szaglászó közeledésükkel, Nagojutnak is csak szűkszavúan számoltam be a történtekről és meghagytam neki, hogy ha távol is vagyok, ne engedje sehová a hímet. Ami viszont ennél is fontosabb, Kilaun a ház közelébe sem jöhet. Ezek után felhívtam Yee-t, jobb, ha minél előbb értesülést szerez, emellett megkértem, hogy amennyire teheti, legyen a Fivérünk közelében. Ez a Naturalak sokkal több kárt okozott benne, mint azt legmerészebb álmaimban feltételezni mertem volna, és ez bőszített fel igazán. Miatta hívott ki, miatta kellett megvernem, miatta ástuk ki újfent a nemrég némileg eltemetett csatabárdot, s ha ez így folytatódik, attól tartok miatta lesz oda örökre köztünk a béke. És neki erről fogalma sincs, mit sem sejtő, dölyfös gyermek módjára duzzog sértett büszkeségében. Emlékeztetett magamra egy régi korban - csakhogy azok az idők elmúltak.
//Házirend, kedves Márkuszka: a felügyeletem mellett heti max egyszer láthattad apádat rövid időre. Mindkettőtök jó magaviselete fejében - ezt úgy veszem a kiesett idő miatt is, hogy megvolt - rém ritkán, de megeshetett, hogy egyedül mehettél el hozzá (ilyen esetben drága atyádnak megüzentem, hogy Holly környékén sertepertélek, csak a biztosíték kedvéért). Ha a háznál lévő farkasokat bántottad, Nagojut osztott ki, aztán én is, mert megsértetted. Ha szemtelenkedtél, tőlem kaptál. Vadászni elvittelek - nem szívjóság, de már így is többször hívom szerintem Shane-t apró-cseplő háztáji dolgok miatt, mint az egészséges volna az idegeinek. XD Az Abi-Kila esküvőre pedig nem mentünk. Azt hiszem ennyi, kérdés esetén fellelhető vagyok. És köszönöm szépen a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! //
A két Bestia harca fagyos hidegséget hozott magával, őrületem szikrája lángba borította elmémet. Nem moccantam a helyemről, ahová vetettek, de az arcomra lassanként rideg vigyor suhant fel. Látva az értem küzdő hatalmas Szörnyetegeket eluralkodott bennem a gyilkolási vágy fenséges érzete, s legszívesebben az égre nevettem volna. Ha van Isten, akkor lássa hát a művét. Vagy Szellemek... Faszomat belétek! Nézzétek meg, milyen csodálatos az élet iróniája, harc heve, a szeretet, a gyűlölet, megvetés harmóniája. Látom az eladást és élvezem a műsort. A szenvedő apát, aki féreggé tett, látom a Nagyapát, akinek dühe és szánalma keveredik és végigkaristolja a hátam, mély szakadást hagyva a bőrömben, a Farkasomban. És élvezem, pislogni is elfelejtek harcuk táncát magamba iszom, mohón iszom magamba az energiákat és elégedett gúny hulláma folytogatja a torkomat, ahogy visszatartom a nevetést. Halált akarok, már nem számít semmi, a színdarab drámája, kivitele, semmi sem érdekel. Csak fürödni akarok a pillanatban, hallgatni elmém vihogását és megfulladni a káröröm és gyűlölet édes-keserű óceánjában, miközben ez a két szánalmas teremtmény kiolt valamit a másikban. És ekkor hirtelen felszakad minden, a függöny lehull, s apám fáradt teste elhull a hóban. Csönd telepedik mindenre. Minden elhallgat. Csak én maradok ott, ahogy térdelek, és a hóban fekvő apám. Nem marad semmi. Csak ő és én. S a szívembe facsaródó, hatalmas lavina, ami betemet. Úgy zuhan rám, hogy megint megtörök. A vállaim előre esnek, ahogy Apám hullámai értem nyúlnak. Csak nézem őt, s egy pillanatra megszakad a szívem. Farkasom kapuját nyitni akarom, kinyitni előtte, a rácsokba markolok, és vigyorom lassacskán lefoszlik, hogy vonásaim elsimuljanak. Kinyújtja felém a kezét, hogy lelkem rácsai előtt térdre roskadjak... S arcom ekkor elfordítom róla, a rácsok még inkább maguk közé zárnak. Eltépek tőle mindent, s semmit sem nyújtok, elhúzódom a kereső hullámok elől. Vesztettél. Újra, ismét elbuktál! Nem, apám... Nem csak, hogy elbuktál a testvéred előtt! Elbuktál az én szememben is. Elvesztetted azt a harcot, amit Értem vívtál! Ha itt döglessz meg a semmi közepén, még az is jobb, és elviselhetőbb, mint az, hogy a szánalmas vergődésedet kell lássam! Talán akkor... Akkor megváltottad volna a bűnödet, de te... Ennyi lennél? Nem, te többet mutattál! Amikor a szajhádért küzdöttél elvesztettél minden kontrollt, számodra semmit se jelentett akkor se élő, se holt! De mikor a Fiadról van szó... Egyszerűen feladod? - Ennyi? - röhögve, megvetően köpök a hóba. - Igaz... Nincs mit csodálkoznom ezen. Nem ellenkezek a győzött akarata felett. Mint valami szutykos kurvát, úgy vonszol maga után, energiáimtól megfosztva, megkötözve a lelki béklyókban hullok a hóba, nem ellenkezek, de a tartásom és Farkasom morgása elárulja, hogy valami éget és nem enyhül a fájdalom. Éget belülről a tudat. Egy pillanatra se emelem le legyőzött apámról a tekintetem. Vonásaim nem árulnak el semmit. Elindulok a hóban, vonszol maga után a győztes, mint valami megérdemelt kutyajátékot. Szégyen és megvetés érzése keveredve folytogat. Apám íriszeibe bámulok. Vesztettél... Ahogy kinyújtja utánam a karját, egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom, de ahogy jön, el is múlik az érzés. Lehunyom a szemem. Nem. És beleég az elmémbe a legyőzött, megtört apám képe, ahogy utánam nyúl. És én, nem nyújtom felé a kezem. Hiszen, ahogy évszázadokkal ezelőtt tudatosult bennem, most is előtör a gondolat. Nekem sose volt apám. Egy apa, nem hagyja cserben a fiát...
---
A fejem koppan a padlón. Mint egy rongybaba, egy esetlenül összeeszkábált marionettbábu, úgy fekszem a szoba közepén, félig meztelenül, mocskosan, lélekben összemarcangolva. Érzem a felkavart hullámokat, de lassacskán elcsendesedik minden. Nem tudom megállapítani pontosan, mennyi idő, de elhallgatnak. Lassan, neszekként suttognak, s végül már csak arra leszek figyelmes, hogy az éj fényei világítanak be az idegen szoba ablakain. Sokáig mozdulatlanul fekszem. A Farkasom energiái tompán lüktetnek, mint egy friss, mély vágású seb a bőrömön. A harag érzete fortyog mélyen, de most azt se érzem többnek, egy apró, gyertyalángnak. Csend. Éjjeli, halálos csend. És ebben a csöndben ekkor, mint egy sokszpor levetített moziműsort, látom lelki szemeim előtt a nap eseményeit, s újra élem az érzeteket, újra elöntenek a kínzó gyötrelmek. Kecses mozdulattal szorítom le a füleimet. Hallom apám suttogását emlékeim mélyéről szólni. Hallom Sangilak tipró szavait. Beleordítok a néma csendbe, ahol a gyűlölt árnyak rám várnak. A padlóba verem öklöm, ami megreped. Felszegem a fejem, s felkelek a földről. Lassan, de biztos léptekkel megyek oda az ablakokhoz. Elmosolyodok, s kuncogni kezdek, ahogy felnézek a Holdra. A kuncogás vihogásba megy át, ami kacajba, aztán ahogy erősödik, nevetés, vicsor és fuldokló, görcsös hahotába. A csend mégis ott telepedik a lelkemen. Újra itt vagyok. Felébresztettetek, és többé nem engedem, ezt a gyalázatot! Soha többé! Nem menekülhettek, ahogy én sem menekülhetek. Nevetésem kettétöri az éj csöndjét, de mégse tud velem nevetni senki. Még maga a Hold sem...
// Köszönöm, hogy megvártatok, egy élmény volt! Várom a folytatást! //
Mikor is volt utoljára, hogy csak úgy kedvtelésből nekiindultam volna a hegyeknek? Félek nagyon régen. Hegyimentőként nem nagyon van meg az az luxus, hogy ne csak magáncélból járkáljak idekint. Ráadásul ha kint is vagyok, előbb utóbb be kell mennem, felvenni a szolgálatot... necces mi? Na mindegy, most nem állt ez fenn. Szabadnapom volt, kivételesen pedig nem valakinek a társaságában szándékoztam eltölteni. Nem, ne értsétek félre, nem volt egyik hozzám közelállóval bajos a kapcsolatom, csak hát... tudjátok, olykor szeretnek még a farkasok is elvonulni kicsit. Most pedig úgy döntöttem, oké, most kicsit magamnak leszek idekint. Már reggel elindultam, hogy bevegyem magam az hegyekbe és szívjak némi hegyimentősditől mentes friss levegőt. Hosszú ideje bandukoltam már a hegyekben, amikor megérkeztem az egyik magasabb sziklafalhoz. Felpillantottam a kb kétszáz méterrel fentebb levő sziklapárkányra és úgy döntök, hogy oké, ez megteszi. Elővettem a mászó felszerelésemet és nekiálltam menni felfelé. Persze nem bíztam a véletlenre, tudtam jól, mennyire kiszámíthatatlanok tudnak lenni a sziklafalak. Volt nálam biztosító kötél, melyet időről időre rögzítettem egy-egy sziklafalba beleállított tartóba, mielőtt tovább haladtam volna. Így haladtam felfelé folyamatosan, méterről méterre haladva. Annyira koncentráltam a feladatomra, hogy csak néha zökkentem meg, ilyenkor is hátrafordultam, hogy gyönyörködjek a mögöttem, pontosabban alattam nyíló kilátásban. A távolság viszont elfogyott idővel, ahogyan feljutottam a párkányra. Egy fás terület fogadott odabent. Üldögéltem egy darabig a párkányon, a mélybe lógatva a lábaimat, mielőtt felálltam volna, hogy beszedjem a kötelet. Már éppen a táskámba gyömöszöltem volna a kellékeket, amikor megálltam. A friss levegő egy illatot hozott felém, aminek hatására a fák közé néztem. Összevontam a szemöldökömet, ahogyan fürkészni kezdtem a távolt. Volt valaki rajtam kívül a környéken... valaki odabent a fák között... s nem éreztem a falka szagát. Végeztem a maradék teendőmmel, majd talpra álltam és bevetettem magamat a fák közé, egyenesen az szag forrása felé haladva. Feltett szándékom volt kideríteni, ki mászkál ilyenkor idekint, a falka területén.
//400. ^^ //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Soha nem voltam normális, legalábbis a legtöbb ismerősöm szerint, vagy néha elég volt csak az ismeretlen emberek arcát megnéznem, mert mindent elárult. Tény, hogy talán őrültebb vagyok a kelleténél, de ennek köszönhetően tele van az életem kalandokkal. Nem hiszem, hogy sok ember eltűnne hónapokra a hegyekben, vagy a Yakuzával akarná összeakasztani a nem létező bajuszát vagy éppen „csak” kötelek és biztosítékok nélkül mászna néha hegyeket. Tisztában voltam mindig is azzal, hogy nem vagyok halhatatlan, illetve hogy az én csontom is pontosan úgy eltörhet, mint egy egyszerű emberé. Legfeljebb gyorsan gyógyulok. Bár ez attól is függ, hogy melyik alakban várom ki azt. Most se volt másképpen, mert lehet nem volt a legjobb idő, de még mindig tökéletes volt egy kisebb kiruccanáshoz a hegyekbe. Pár napja érkeztem még csak a városba, de a hegyek gyönyörűsége egyből magával ragadott. Na, meg a bennem lakozó kalandvágy is, így hamarosan már csak azon kaptam magamat, hogy a megfelelő öltözetben és egy hátizsák kíséretében az ismeretlent hódítom meg. Volt egy fura érzésem a hellyel kapcsolatban, hogy ez is talán tilos a „vendégek” számára, mert falkaterület, de még ez se volt képes leállítani, mert a hely gyönyörűsége egyszerűen beszippantott. Mosolyogva pillantottam körbe és a lábaim alatt heverő szépségre, majd ezek után lassan elindultam egy erdősebb rész felé. Lassan haladtam, mert egy dolgot megtanultam, hogy jobb óvatosnak lenni, mint váratlanul csapdába esni, sétálni. Nem tudom mennyi ideje lehettem már úton, amikor egyre erősebben kezdtem érezni egy ismeretlen farkas illatát. Miután megálltam, lassan pillantottam körbe és próbáltam minden apró neszre figyelni, hogy rájöjjek merről is várható az idegen, majd hamarosan meg is pillantottam a sziluettjét. Szia! – köszönök előre és egy pillanatra még a kezemet is elemelem a testem mellől, hogy lássa semmi ártószándékom nincs. Főleg akkor nem, ha a megérzésem jó volt és a falkaterületére tévedtem, s ő pedig a falkához tartozik.
Lesz még jobb is!
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
El nem tudtam képzelni hirtelen, hogy kinek juthatott még eszébe rajta kívül ilyenkor kijönni a hegyekbe. Aztán rá kellett jönnöm, hogy azért ennyire ne legyek már egoista, ami az ötleteim kizárólagosságát jelenti. Bőven lehet másnak is olyan sütnivalója, hogy bevesse magát a hegyekbe némi egészségügyi sétáért. Főleg, ha farkasról van szó, akinek jóval nagyobb a kitartása és kevésbé sérül, mint az emberek. Na mondjuk ilyenkor kérdőjelezem meg azt, hogy valóban én élem-e meg a mindennapjaimat, vagy csak bent vagyok a matrixban. Mindennapjaimat töltöm el úgy, hogy idiótákat vadászok a hegyekben, akik azt hiszik magukról, hogy ők a nagyokosok és nyugodtan mászkálhatnak felügyelet nélkül a számukra ismeretlen területen, mert látták a tv-ben, hogyan kell. Általában ezeket szoktam összeszedni a fákról, pontosabban ami megmarad belőlük... és akkor még igyekezzek nem belezabálni a tetemekbe, mert még meg akarják vizsgálni a korbonckokok, vajon mi okozta a halálukat. Banyek, mi okozta vajon, az emberi hülyeség. Mindegy. Bevetettem magam az erdőbe, hogy felkutassam ezt az újabb lelkes túrázót. Bár nem éreztem vérszagot a levegőben, amiről tudtam arra következtetni, hogy nem sérült meg... s ha ilyen magasra feljött anélkül, akkor valószínűleg érti a dolgát. Ennek kimondottan örültem, mert nem akartam a szabadnapomból is munkanapot csinálni. Hiába, vannak olyan munkák, melyek könnyen válnak a hétköznapok alatt is élessé. Szóval bevetettem magam a fák közé, hogy megkeressem a forrást. Meglepő, de nem tartott sokáig, az illető ugyanis nem kezdett elmozogni, mikor megérzett engem. Legalább is gondolom, hogy pajzsom fele mögé megérez azért. Egyre erősebben érzem a forrást, ahogyan közeledek az epicentrum felé. Majd kilépve az egyik fa mögül észrevettem a módfelett jól felöltözött nőstényt. - Hali - köszönök vissza. Most vagy én találkozok túl gyakran bunkó magányosokkal, vagy tényleg elég szívélyes részéről a köszöntés. Mindegy, én annak csak örülök, hogy ha normális személyekkel hoz össze a sors. Főleg ha egyből jelzi, hogy nem akar balhét. Nem mint ha feltételeztem volna, elvégre nem nagyon éreztem semmi ártót amúgy se az irányából. - Mi járatban errefelé? Közben igyekeztem minél többet kivenni az energiáiból. Azt azonnal észrevettem, hogy a jelek szerint jóval fiatalabb nálam. Pontosan nem tudtam megmondani, mennyivel. Bár igazából ez azt is jelenti, hogy eléggé van vér a pucájában, ha fiatal kora ellenére mer mászkálni Fairbanks-nél, még ha éppenséggel nem a város közepén vagyunk.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Soha se értettem az embereket, hogy miért csak ábrándoznak a dolgokról és miért nem emeli meg a feneküket a csinos és kényelmes kanapéjukról, hogy megtanulják azt, ami a hobbijukhoz, a szenvedélyükhöz kell és utána belevessék magukat az álmaikba. Sokszor hallottam már én is, hogy ne álmodozz annyit, mert az álmok soha se válnak valósággá, de szerintem ez a világ egyik legnagyobb tévedése. Egyszerűen nem elegendő megálmodni és elképzelni, hanem tenni is kell azért, hogy akár az álmainkban „éljünk”. Viszont az is tény, hogy a mai világban eléggé másabbak az értékrendek és az is, amit a szórakozás alatt értenek, de ez meg már nem az én dolgom. Sok mindenről álmodoztam én is régen, de végül szép lassan az álmait elkezdtem valóra váltani. Ennek köszönhetően lehetek most is itt, hiszen ha csak ülök és sírok azért, hogy milyen jó lenne hegyeket mászni, akkor nem lenne lehetőségem élvezni az elém táruló látványt és nem lenne az életem se tele kalandokkal. Ahogy mondani szokás az ember holtig tanul és minél több városban, vagy országban fordultam meg, annál több minden ragadt rám és annál inkább kezdett kibővülni a látásom is, hogy milyen a világ és mennyire színes, mennyi érdekes dolog vesz körül. Sokan csak elsétálnak mellettük, nem látják meg a természet szépségét, pedig igazán rabul ejtő tud lenni. Hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben megálltam és a kilátásban elvesztem, egészen addig, amíg egy ismeretlen illat ki nem zökkentett. Türelmesen várok arra, hogy meglássam az illetőt. Minden érzékemmel erre koncentrálok, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor akarna valaki megtámadni. Bár, ha olyanról lenne szó, akinek egyszer a tyúkszemére léptem, annak az illatát megismerném. Nem bunkóságból köszöntem Szia-val, hanem egyszerűen csak ilyen vagyok. Nem igazán tudok hivatalos lenni, az túlzottan merev. Igen, azt hiszem a hivatalos dolgokkal kapcsolatos érzésemet, vagyis azt, hogy milyennek tartom azokat eléggé kifejezi, de az se kizárt, hogy amiatt van, mert szabadságmániás vagyok… voltam… Fene tudja. Kirándultam, elragadott a hegy hívogató szava. – mondom neki könnyedén, de nem mozdulok meg. Nem igazán akarom azt, hogy esetleg nekem rontson. Sose lehet tudni, hogy éppen mikor milyen őrülttel hozz össze a sors. Esetleg valami szabályt szegtem azzal, hogy túrázom, vagyis hogy betettem ide a lábamat? – kérdezem tőle óvatosan és sokkal kedvesebben, mint az előző válaszomat. Egyébként Rose vagyok. – mutatkozom be kicsit füllentve, hiszen a nevem egy része tényleg Rose, de nem fedi még se a teljes igazságot. A kezemet ostobasság lenne kinyújtani, hiszen van köztük pár méter, így a kézfogás szóba se jöhet. Viszont, amíg nem bízom meg valakiben, addig ritkán szoktam elárulni a teljes nevemet. Na, meg szerintem ez nem a Taigetosz, ahol emiatt esetleg lelöknének.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hümmögtem magamban egyet, mikor meghallottam, hogy mi járatban van a környéken. Nos igen, igazából ezen nincs miért meglepődni. A bennünk levő fenevadak visszavágynak oda, ahonnan származnak. A vadon csábító hangja... de igazából ezen nincs meglepődni, főleg az időseknél nem, akik egy régi világban nőttek fel és szocializálódtak. Én már emberként is rengeteg időt töltöttem Európa erdeiben, otthonosan mozogtam a fák között. Ami pedig a hegyet illeti... nos, az a tény, hogy egykoron megmásztam a Himaláját, az eléggé jó indok arra, miért vagyok állandóan idefent. - Nem csodálom, hogy nem tudtál ellenállni. Alaszka vadonjainak megvan a maga bája. Mint fentebb említettem, semmi kedvem mások darabkáit összeszedni a hegyről a szabadnapomon... de ahhoz meg pláne nincs kedvem, hogy nekiálljak pörölni másokkal, szóval inkább félreraktam a vérmes énemet. Meg őszintén, minek játsszam meg itt a nagy 300-as macsót? Teljesen normálisan viselkedett eddig, a felőle érzettek se árulkodnak hátsó szándékról, szóval miért ne legyek én is normális ezen a bizonyos júliusi napon? - Nem feltétlenül, bár már átlépted a határt. Mondjuk még a vadonban vagyunk - oké, az se feltétlenül jó, ha magányosok járkálnak kényükre kedvükre a területünkön, de azért mégse a városban feltűnősködik; elvégre Julia-t se marasztaltam el, mikor összetalálkoztunk odakint. - Részemről a szerencse Rose, Nicholas vagyok. Mond csak, ismert vagy előttünk? Jobb tisztázni ezt már rögtön az elején, mert ha nem, akkor akár tetszik, akár nem, de át kell mennem "hivatalos" személlyé és lefutni a kötelező köröket. Hiába, Castor komolyan veszi az ilyesmit és nem most fogom elkezdeni kétségbe vonni az utasításait, igyekszem is betartani, ha már egykoron a falkának én jelentettem a magányos farkasokról, mikor még én is az voltam és nem történt meg az egyesülés... bááár... najó Nicho, most pont te beszélsz? Tudok Atyámról, Yee-ről meg még a többi alapítóról, mégis tartom a számat. Hiába, mindenkinek megvan a vaj a füle mögött, nemigaz? - Merre visz az utad? Lehet nem ártana még fentebb körbenézni. Ki tudja, talán egyezik az útvonal és nem egyedül fogok tovább menni ezen a hegyes terepen. S ez alatt ki tudom puhatolózni, miféle nősténnyel van dolgom... miféle kóbor nősténnyel.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Továbbra se engedem el őt a pillantásommal. Nem mondom azt, hogy könnyedén barátkozom idegenekkel, de történtek már csodák. Ahogyan az élet azt is bebizonyította, hogy egy ártatlan pofi mögött akár maga az ördög is meglapulhat. Talán kicsit túlzás ezt gondolnom, de szerintem résen lenni sose árt. Még akkor is, ha jelen pillanatban nem érzem azt, hogy ártó szándéka lenne. Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen sok helyen megfordultam már ennyi idő alatt is, de még sose láttam ehhez hasonló helyet és szépséget. Ez a táj teljes mértékben képes magával ragadni egy embert és egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy akár több napra is el tudnék tűnni ebben az erdőben és bebarangolni minden egyes apró szegletét. Ennek köszönhetően egy-két régi emlék jut az eszembe, amikor még simán magam mögött hagytam a civilizációt, akár hetekre is. Nem akartam bajt okozni azzal, hogy idejöttem. – mondom sietve. Most tényleg próbáltam jól viselkedni és megállni azt, hogy bárkivel is összeakasszam a bajszomat. Nem voltam sose angyali teremtés, de meglepő módon egészen jól ment eddig ez a jókislány dolog. A farkast semmiképpen se engedném itt ki, de gondoltam, ha emberi alakban vágok felfedezni az ismeretlent, akkor talán az nem annyira nagy baj. Csendesen hallgatom őt, miközben továbbra se fordítom el a fejemet. – Igen, tudnak rólam. Így nem kell hivatalosba átmenned, s egyébként örülök a találkoznak. – mondom neki egy barátságos mosoly keretében. Elvis már vázolta a dolgokat, de szerencsére nála még nem kellett döntenem. Egyelőre nem is tudnék, de érzem, hogy valakit a falka hamarosan a nyakamra fog küldeni, hogy végre megszülessen a döntés. Az utolsó kis hozzászúrást barátságosan mondom és egy kedves mosoly keretében. Nem terveztem meg előre az útvonalat, mert abban nincs semmi izgalom. Szeretek csak úgy neki vágni az ismeretlennek. – mondom neki könnyedén. Lehet, hogy sokan emiatt furának gondolnak, de nem ismernek, így túlzottan nem szoktam az ilyen dolgokkal törődni. Na, meg azzal is tisztában vagyok, hogy tényleg az vagyok. De ha jól gondolom, akkor te jól ismered ezeket a hegyeket, így esetleg van valami tipped, hogy merre érdemes menni? – kérdezem tőle mosolyogva és most már talán annyira nem is tartok tőled. Nem olyan falkatagnak tűnik, aki túlzottan ne kedvelné a kóborokat, így azt hiszem nincs mitől tartanom. Illetve ha tényleg nem csal a megérzésem, akkor még jól is jöhet az, hogy valaki segít az itteni tájékozódásban. Mert egy lehet, hogy gyönyörű, de ugyanakkor nagyon is veszélyes, de arra meg részben ott van a „belső csipogó hang”.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az újabb szabadkozást hallva már oldalra döntöm a fejemet, halvány mosoly jelent meg az arcomon pár másodperc erejéig. Ajjaj, kislány, most mihez kezdjek veled? Ennyire marcona lennék? Mondjuk valószínűleg nem vagyok valami szívderítő látvány. Jégcsákány, kampó, nagydarab testalkat, nem is beszélve arról, hogy érezhetően jóval idősebb vagyok még így félpajzson is... aha, asszem értem. - Nana, annyit emlegeted ezt hogy a végén még tényleg megfordul a fejemben az ellenkezője. Kivel találkoztál amúgy? Csak a bizonytalan bizonygat, szokás mondani, ezt pedig még lehet mondani jópár dologra mellette. Többek között az ilyesmire is. A szerencse az, hogy nem éreztem úgy a nő kapcsán, mint ha valami rosszban sántikálna. Hiányzik az a jellegzetes mögöttes szándék érzete, amit általában a tetten érteket veszi körbe... arról nem is beszélve, hogy ha tényleg sántikálna valamiben, valószínűleg ne ma hegyekben akadnék rá, kilométerekre a várostól, hanem tényleg a város utcáin császkálva. - Az esetek többségében ilyenkor szoktam csóválni a fejem... de a jelek szerint te legalább tudod, hogyan mennek a dolgok a hegyekben - jegyzem meg a felszerelésére pillantva. - Szóval nem utolsó ötlet ez a találomra való haladás. Az átlag turista, akivel itt találkozok, általában feleannyi felszereléssel vág neki egy ilyen útnak, mint amivel menni kellene egyáltalán. Mondjuk én már nem is tudom, minek lepődök meg rajtuk. Évek óta szórakozom azon, hogy a hegyeket járom és potenciális öngyilkosokra vadászok, akik még nem is tudják magukról, hogy azok. A nőstény legalább jól fel volt szerelkezve és nem kellett belemennem a szokásos szájtépésbe. Akikről látszik, hogy tudják, mit csinálnak, azokat nem szokásom zrikálni. - Nos, ismered a mondást gondolom a magas hegyekről - fejemmel a további magaslatok irányába bökök. - Minél magasabb, annál szebb. Van kedved utánajárni? Egyszerű invitálás, addig talán meg is tudhatok róla pár dolgot még... viszont bujkált más dolog a hangomban... némi kihívás az irányába. Na, van merszed?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem értem, hogy a falkatagok miért ennyire gyanakvóak ilyen téren. Szerintem ezt már lehetne lassan szakmai ártalomnak is nevezni, hogy mindenki felvilágosítást akar adni. Szerintem egy embert nem akarnak ennyien felvilágosítást adni a szexről, mint amennyien nekem akarnak a falkáról és a többi hozzákapcsolódó dologról. Már az arckifejezéséből sejtettem, hogy hamarosan valami hasonló kérdés fogja megcsapni a fülemet. Megvárom amíg befejezi, majd egy kisebb sóhaj hagyja el a kezeimet. Ezek szerint nem hiszel nekem… - szólalok meg kicsit csendesen, majd kíváncsian fürkészem az ismeretlen hímet. – Elvis Dunway, már elmondta a szükséges dolgokat. – válaszolok neki egy kisebb hallgatás után. Nem szeretek csak úgy nevekkel dobálózni, de mivel látom, hogy nincs más választásom, így egyszerűen csak kimondom a régi ismerősöm nevét, akit persze én még teljesen más néven ismertem meg Oroszországban. Akkor valószínűleg a hegyekben dolgozol, esetleg hegyimentős vagy? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen eddig életem során csak olyan személyektől hallottam ezt, aki ebben a környezetben dolgozik és nap, mint nap megtapasztalja azt, hogy milyen ostobaságokra képesek az emberek. Mennyire felelőtlennek és milyen mértékben képesek kísérteni a halált. Én nem tartoztam ezek közé, vagyis részben igen, hiszen szerettem én is néha megkísérteni a halál angyalát, de most eszem ágában se volt, mert részben pontosan tudtam, hogy mit csinálok. Egyedül a tájat nem ismertem, de már nem ez az első túrázásom, sok hasonló helyen megfordultam már. – Igen, tényleg tudom és néha tényleg jó kicsit spontaneitás. – válaszolok neki barátságosan, majd újra a tájat fürkészem és szinte az ereimben érzem azt, ahogyan a természet, az ismeretlenség hívogat. Naná, a világért se hagynék ki egy ilyen lehetőséget és társaságban mindig jobb egy ilyen út! – fordulok felé újra, s ha időközben elindultunk, akkor tartva a tempóját követem őt. Egyáltalán nem haboztam a válasszal, hiszen nem azért tettem már meg ezt az utat, hogy most forduljak vissza, illetve egy kisebb kihívást is hallottam a hangjában. Én pedig szeretem meglepni az embereket, farkasokat, a kihívásokat meg egyenesen „imádom”. Akkor te ismered eme hegyek minden apró kisszegletét? –kérdezem tőle kíváncsian és közben azon gondolkozok, hogy vajon a szabadidejét miért itt tölti el? Sok borzalmat láthatott itt, illetve a munkája is valószínűleg ehhez a tájhoz köti őt és az emberek szeretnek kiszakadni a hátköznapi közegből, ha lazításra vágynak.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Felvontam a szemöldökömet. - Ha nem hinnék neked, elhiheted, hogy nem lennék ennyire civilizált - viszont tekintettel arra, hogy nem érzékeltem még hazugságot a nőstényből, nem volt okom keménykedni. - No és jutottál valamire azzal a lükével? Tekintettel arra, hogy én csupán falkatag voltam, nem igen volt rálátásom arra, mi a kóborhelyzet. Castor kapja meg a jelentéseket, a lehetséges megjegyzéseket, nem pedig én, szóval mondhatjuk, hogy ilyen téren sötétben tapogatózom. Mindenesetre úgy tűnik tényleg nem lesz szükség a szokásos pofavizitre. Talán Elvis néha szédültebb a szükségesnél, de nem lehet rá mondani, hogy nem látja el a kötelezettségeit... még ha a maga sajátos módján is teszi. Remek, akkor nem kell faggatóznom, mint egy új kóborral. - Aham, telitalálat. A helyieknél dolgozok, de jelenleg éppen szabadnapom van... szóval tégy egy szívességet és ne zúzd össze magad. Lehet ezt venni jótanácsként is, de valahol motivált az is, hogy nem akartam ma még csak a munkám közelébe se menni. Megmondtam Sarah-nak is, néha nem árt egy kis áramszünet... akár ilyen, akár olyan értelemben. Szóval nem, tényleg nem akartam ma dolgozni. Persze ha úgy alakul szolgálatba állok, csak hát... na, hagy legyek már ilyen téren én is lusta olykor így jópár évet követően. - Naja, ha már a természet is spontán alakult ki, akkor tiszteljük meg azzal, hogy spontán fedezzük fel. Kicsit most úgy érzem magam, mikor még kóbor farkasként jártam a világot és csak ténferegtem jobbra balra, így fedezve fel a körülöttem levő világot. De hívogat, hogy megint csak úgy kirohanjak... najó, azért még durva, hogy évek óta falkatag vagyok és még mindig ilyen gondolatok kerülgetnek. - Rendben van, akkor már csak egy kérdésem van: bevállalod a sziklafalat? Mondjuk úgy, ma nem azért indultam el, hogy lazán sétálgassak. Abban hol van a kihívás? Azt mindenki meg tudja tenni, akinek nincs valami mozgáskorlátozása. Az, hogy mindezt mászva tegyem meg, na az már a nem mindennapi kategória. Valahol stresszmentesítés, valahol szintentartás, sok magyarázatom lenne rá, miért is így közlekedek. - Naja, mondhatjuk. Volt időm megismerni a területet, miközben elhagyott fejeket és testdarabokat gyűjtögettem össze.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elnézést kérek Mr. komorság. – szólalok meg egy lemondó sóhaj keretében. Nem gondoltam volna, hogy ezt a témát ennyire mellre szívja. Majd a kérdését hallva most nekem szökik kicsit feljebb a szemöldököm. – Igen, jutottam, hiszen régebb óta ismerem. Csak egy időre nem tudtam, hogy merre ette őt a fene. – szólalok meg egy kisebb vállrándítás keretében. Nem fogok mindenkit beavatni abba, hogy Elvis és én 4 évig együtt éltünk még Oroszországban, ahogyan abba se, hogy annak a lükének köszönhető az, hogy ma még mindig boldogíthatom a világlakosságát és éreztem a szellő simogatását. Fogalmam sem volt arról, hogy kinek jelentenek, vagy miként zajlik ez a dolog, hiszen sose éltem falkában, még kölyökként se. Utána meg pláne nem akartam senki társaságát se. Egyedül Blake volt az, akit elviseltem, hiszen ő segített nekem abban, hogy lecsillapodjak azokban a zűrzavaros napokban. Nem állt szándékomban, mert nem vágyom arra, hogy bárki is eljátssza nekem a hőst. – szólalok meg egy apró mosoly keretéből. Azt már a lüke megtette és 4 évig maradtam mellette. Érdekes dolgokra képes az élet, pedig akkor se akartam elfogadni azt, hogy szükségem volt a segítségére a felépüléshez. Mondjuk azt, hogy kicsit makacs vagyok és szeretek egyedül túljutni a dolgokon, kijutni a bajból. Tetszik az szemléleted ezzel kapcsolatban, kevesen vannak, akik értékelik a spontaneitást. – hiszen a legtöbben tényleg minden egyes másodpercüket megtervezik. Nem értem, hogy így miként lehet élni. Én biztosan nem bírnám azt, ha meg lenne szabva, hogy melyik percben mit kell csinálnom. Szeretek sodródni az árral és minden helyzetben megtalálni a lehetőségeket. A kérdését hallva pedig nemes egyszerűséggel csak bólintottam. Még szép, hogy benne vagyok. Semmi jónak nem vagyok elrontója. Miért lettél hegyimentő? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem lehet mindig könnyű ez a munka. Mindegy, hogy ki mennyi ideje csinálja. Lehet, hogy néha megmenthetjük az embereket, de szerintem meg borzalmas dolgokat is láthatunk közben. Nos, merre megyünk? – kérdezem tőle kíváncsian, s ha időközben elindultunk, akkor tartom a lépteit és mellette sétálok. Régóta élsz itt? – szegezek neki egy újabb kérdést, hiszen attól még, hogy ismeri a hegyeket, eme helyet és még falkatag is nem jelenti azt, hogy régóta tartozik közéjük.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát ezt nem bírom ki... - Elnézés megadva, Mrs Szabadkozó - nevetem el magam, mert valahol eléggé abszurd már ez az egész. - Miért nem lep meg hogy ismered azt a nagy csavargót... Voltunk páran a falkában, akik bejárták az egész világot szinte, mielőtt megállapodtak volna Fairbanks-ben, egy élet vándorlása után. Elvis ez a fajta volt, akárcsak én. Nyakunkba vettük egykoron a világot, miért is ne alapon, hogy aztán meglássuk, milyen nagy is... majd kezdjen el egyre szűkebbé és szűkebbé válni, míg végül elég lesz az egészből egy időre és leülünk valahol. Szép dolog is a vándorlás, utána nagyon nehéz megállni... főleg, mikor időről időre felpezsdül az ember vére, hogy meginduljon megint, ha másért nem azért, megnézze, mennyire is változott meg egy adott táj. Valahol ennek az érzésnek a levezetése vezetett oda is, hogy most kijöttem a hegyekbe. - Miért néz engem mindenki hőstípusnak? - csóválom meg a fejem elgondolkozva. Pár héttel ezelőtt Lili tett utalást erre, most meg Rose, talán tényleg kellene valami ilyen pályára lépnek? Aha, persze, majd nekiállok zöld hacukában meg íjjal a kezemben ugrálni tetőről tetőre és lövöldözöm le a rosszfiúkat az éjszakában... pfff.... remek, ez a baromság meg mégis honnan jutott eszembe? Meg amúgy is... én nem vagyok hős. - Ha veszélyes életet élsz nem árt, ha tudsz rögtönözni - vonok vállat. Főleg ha illuzionista vagy és hirtelen kell kitalálnod, milyen illúziót szórj a másikra... na igen, tudni kell mit kell megragadni ilyenkor. - Régebben katona voltam, majdnem egy életen át, szóval az otthonülős meló nem játszott... aztán gondoltam keresek valamit, amihez felhasználhatom a hegymászós tapasztalataimat. No és te mivel keresed a kenyered? Nem a legkörmönfontabb válasz, de valóban így volt. Kellett egy munka, mikor ide költöztem, így hát megkerestem az elsőt, ami szóba jöhet és még lehet benne egy kis izgalom is. Vicces amúgy, hogy nem a rendőrségen kötöttem ki végül, de akkoriban eléggé nehezen tudtam volna a jó öreg emberevő Nichot elképzelni mint bűnvadász... na már megint ez. Mikor megkérdezi, merre tovább, én csak előre mutatok... egyenesen egy égbe nyúló sziklafal felé. Lássuk mennyire bevállalós a kicsike. - Már évek óta. Te meg Anchorage-ből vagy megrögzött erdőlakó vagy?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Az új becenevem elnevetem magamat és kicsit még a fejemet is megrázom, hiszen jelenhelyzetben eléggé találó. Nem szoktam így viselkedni. Talán ez a hely olyan dolgokat hoz felszínre, amikről azt se tudtam, hogy lakozik bennem. Szerintem, ha egyszer valaki találkozik vele, akkor utána soha többé nem tudja elfelejteni. Na, meg méterekről felismerni a nagyra nőtt gyereket. – szólalok meg mosolyogva, hiszen ez szerintem tényleg így van. Azt meg senkinek se kell tudnia, hogy mennyi mindent tudok Elvis-ről. Évek alatt az ember szinte minden apró dolgokra rájön az illetővel kapcsolatban. Bár az is tény, hogy sose gondoltam volna azt, hogy egyszer falkához fog csatlakozni. Ő is szabadság mániás volt, meg szeretett a saját maga főnöke lennie, de szemmel láthatóan itt is megtalálta a számításait. Legalábbis azok alapján, amiket mesélt másra nemigen tudok gondolni. –Esetleg barátok vagytok?– fordulok a farkas felé érdeklődve. Ha akar, akkor válaszol rá, nem fogom faggatni erről. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy a [strik]dilinósnak[/strike] akadnak-e barátai itt. Hmm, talán mert olyan alkatnak tűnsz, de akkor nem vagy az? Vagyis részben az vagy, hiszen hegyimentős vagy, így akár tetszik, akár nem hős vagyok. – s közben néha-néha elmerülök a gondolataimban. Mindenki valamilyen mértékben hős, de azért arra valahogy sose vágynék, hogy álruhát öltsek magamra és megmentsek boldog-boldogtalant. Ennyire önzetlen se vagyok. Megtanultam a leckét, hogy jobb óvatosnak lenni és jobb nem mindenkiben megbízni, s elhinni minden egyes szavukat. Majd pedig bólintok arra, amit mond, mert valóban úgy van. Ha veszélyesen élsz, akkor nem árt, ha gyorsan pörögnek az agytekervényeid, mert néha az életed múlhat rajta. Milyen katona és hol? –csapok le rá egyből, hiszen én is megéltem a háborúborzalmat is és annak köszönhetően mélyültem el kicsit az orvoslásban is, de annak is már jó ideje. – Fényképezni szoktam, s eladom a képeimet, vagy csak elszegődöm valamelyik lap mellé. Ott van még az asszisztensi munkák, illetve még bárokban is szoktam munkát vállalni. Meg rövid időre ápolóként is dolgoztam. – teszem hozzá kicsit halkabban, mert hivatalosan sose voltam az, vagyis nem a mai értelemben. Én a háborúban szolgáltam és mentettem meg az emberek életét. De legszívesebben talán gyerekekkel foglalkoznék vagy esetleg nyitnék egy saját kis cukrászdát. Szeretek sütni és főzni is. Régebben meg imádtam a kicsiknek menedéket adni, vigaszt nyújtani a vészjósló időkben. Felpillantok arra a hegyre, amire mutat, majd kicsit szaporábban kezdek el haladni a kiszemelt cél felé. Nem most fogok visszavonulót fújni. Mindig is szerettem hegyet mászni, elveszni az erdőben és felfedezni azt, hogy milyen a világ a városokon, a civilizáción túl. Erdő lakó vagyok, aki arra vár, hogy ártatlanlelkeket rabolhasson el. – szólalok meg komolyan, de végül elnevetem magamat. – Nem Anchorage-ben lakom, de onnét keveredtem ide, viszont ott is csak rövid ideig tartózkodtam. Elgondolkoztam, hogy csatlakozom esetleg egy falkához és idesodort az északi szellő. – nézek rá játékosan, miközben egyre közelebb érünk a kiszemelt hegyhez. S van olyan dolog, amit érdemes tudni erről a helyről. Esetleg elkerülni messzire bizonyos helyeket? - faggatom tovább kíváncsian. Szeretek minél több tudásra szerttenni, meg azért óvatosnak se árt lenni. Főleg, ha a falkáé szinte minden.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nicho céloz, talál és süllyed, úgy tűnik a beszólásaim még továbbra is hatásosak. Hát ha már kóstolgat a kicsike, akkor bizony visszakapja. - Óóó, az biztos - kuncogok. - Anno együtt harcoltunk a nyugati fronton, aztán itt újra összehozott minket a farkassors. Fura, nem lehet elég nagy a világ Pedig ha belegondolok, hogy mennyire eldugott helyen vagyunk amúgy! Kis szeglete a világnak, amely még őrzi javarészt az ősi arculatát, azt, ahogyan kialakult és erre szerencsére figyelnek az emberek is. Ha valaki megnézi az alaszkai népességi viszonyokat eléggé eltérő képet talál a többi területéhez az USA-ban, eléggé meg fog lepődni. S jól is van ez így. Nem nagyon voltam képben a farkasviszonyokkal Alaszkában, de arra esküdni mertem volna, hogy rengetegen vannak. Pont azért, amiért ennyire megmaradt a természet ezen a területen, vonzza a farkasokat, akikben mindig megvan a vágyódás a gyökerekhez... nabazdmeg, ez volt aztán a művészi megfogalmazás... meg aztán a suttyó megjegyzés, ami szépen semlegesíti az egészet. - Szóval szerinted elég pár évig viszonylag karitatív tevékenységet folytat feledteti azt, mit csinált a maradék háromszáz évben? - vonom fel a szemöldökömet. Kissé naiv gondolatnak tűnik számomra. Ahány embert én már a pokolra küldtem pusztán vérmániából, alaposan kimerítem a hős fogalmát. Szerintem még antihős se lehetnék, még jóindulattal sem... bááár... ki tudja, meg kell kérdezni erről egy szuperhős rajongót. Viszont nekem még a saját fiam vére is a kezemhez tapad, még ha véletlenül is öltem meg. Nos igen, tényleg nem vagyok hős... csak egy gyilkos. - Hol nem? Voltam milicista a függetlenségi háborúban, vöröskabátosként harcoltam Napóleon ellen, Honvédként küzdöttem a magyar szabadságharcban, német rohamosztagosként rohangáltam a nyugati fronton, voltam harckocsizó a Wehrmacht-ban, irtottam vietkongokat, repültem az iraki háborúban... van egy múltam, maradjunk annyiban. Meg persze ott voltak a kisebb tapasztalataim is a csatatéren kívül, de azok most nem játszottak. Azok sokkal inkább voltak saját, vérfarkas létre hajazó tapasztalataim, mint amikor belerohantam egy emberi háborúba. - Akkor te megtaláltad a békésebb útját a pénzszerzésnek, velem ellentétben. Bár azért néhány bár se életbiztosítás ha a pultoshölgy kedvéért mennek ölre. Hol voltál ápoló? Rose elég csinos nőnek tűnik, már amennyit így látok belőle a belőle a ruhák takarása mellett, azok pedig, akik sokat isznak, előszeretettel szeretik bizonygatni a legközelebbi szép nőnek, mekkora nagy kanok. Mire nem képes az emberrel egy két feles... főleg, ha nem vérfarkasok és a töredékétől fejre állnak. Azon meg nem nagyon csodálkozok, hogy az ápolót ilyen halkan mondja. Mennyi fennakadás volt ezzel korábban, te jó ég. - Csak aztán nehogy én zsákoljalak be - jön a visszavágás egy sunyi tekintettel együtt. - S melyikhez? A fairbanks-i kilátásban van? Valljuk be, ezt az információt nem ártana tudni. Főleg, hogy nekem ezután jelentést kell tennem, még akkor is, ha ismert farkasról van szó, a tervei pedig fontosak, ha érintenek minket. - Sose menj be úgy a városba, hogy nem tudnak az érkezésedről, vagy éppenséggel nincs veled valaki. Eléggé kellemetlen élményben lehet részed, ha hívatlanul állítasz be. Talán nem fogják hátsón billenteni érte, de hogy rövid időn belül megtalálja magának valaki, abban biztos vagyok. Mióta rendeződött a falkaviszony eléggé oda van figyelve a kóborlókra. Egységes határvédelem, nemde? - Van saját felszerelésed vagy nekem kell felvinni téged? - kérdezem, miközben odaérünk a sziklafal alá és felmérem a terepet. Nem túl egyenletes... tökéletes lesz.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Igen, a világ sose elég nagy. A lehető legváratlanabb pillanatban botlunk bele ismerősökbe. – konstatálom a dolgot, de ugyanakkor meglepődök azon, amit mond. Nem is tudtam, hogy ott szolgált, de az se kizárt, hogy az évek alatt egyszerűen csak elillant az elmémből, mint a sok „nem fontos” információnak vélt dolog. Mi se vagyunk képesek mindent megjegyezni, mindenki csak azt tartja meg az elméjében, ami a legfontosabb. S számomra voltak kedvesebb és kevésbé kedves, de fontos emlékeknek titulált gondolatok, emlékképek, amiket a mai napig megőriztem és olykor-olykor felelevenítettem. Vagy direkt, vagy csak bizonyos dolgokról egyszerűen eszembe jutottak. Szerintem nem a múltunk határozz meg örökké. Mindenki követ el hibákat, olyanokat, amiket nem lehet elfelejteni, nem lehet megmásítani, se visszacsinálni, de az a fontos, hogy tanultunk-e a hibánkból, hogy próbálunk-e túl jutni a dolgokon és szebb életet élni. Egy olyat, amit nem általunk okozott vérengzéseknek köszönhetően tarkítja vér a havat. – szólalok meg óvatosan, mert nem akarom feszegetni a határokat, de ha a múltamra gondolok, akkor pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az anyatermészetet a vér borítja és az illető semmit se érez. Öltem, nem is egyszer és nem érdekelt… akkoriban nem, de azóta megváltozott a világ, ahogyan én is és próbálok legalább úgy élni, mintha az a baklövés helyrehozható lenne, de a legfontosabb, hogy saját magunknak meg tudjunk bocsátani. Ami még nekem se sikerült teljesen, de talán egy szép napon menni fog, de addig még biztosan sok napkeltét és naplementét fogok látni. Azt látom, de azért remélem, hogy a sok háború és borzalom ellenére is vannak kedves emlékeid a múltadról. – s miközben beszélek a messzeségbe pillantok. A rossz és a jó dolgok mindig karöltve járnak, legfeljebb sok esetben csak az egyiket vesszük észre és végül elmerülünk abban. A kijelentésén elnevetem magamat, mert ismertem a kevésbé békésebb énjét is a pénzszerzésnek, de azt nem kell mindenkinek tudnia, hogy milyen illegális dolgokban vettem részt. Mondhatni igen, de nem teljesen. – rántom meg a vállaimat és közben mosolyogva pillantok rá. Nem szokásom csak úgy beszélni mindenkinek arról, amit tettem. Valaki mellettem volt akkor is, amikor éppen olyan dolgokban vettem részt, amiben egy úri hölgy sose tenné. – Úgy gondolod, hogy volt olyan, amikor ölre mentek értem? – kérdezek vissza kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, majd végül jókedvűen folytatom. - Akkor valóban nem veszélytelen, ha a pultos hölgy védtelen, de engem nem kell félteni. Remekül meg tudom védeni magamat, s az arra rászolgált uraságokat is vissza tudom ültetni a fenekükre. – nem mindig volt elegendő a személyzet ahhoz, hogy rendet tegyen. Engem pedig nem kell félteni, hiszen kaptam már jó pár pofont addigra. Na, meg annyira nem is egyszerű engem eltalálni. - A szülőhazámban, a II. világháborúban és utána még rövid ideig, amikor még ember voltam. – szólalok meg egy kisebb habozás után, mert nem éppen kedves emlékeket idéz fel bennem a dolog. De nem volt egyszerű azokban az időkben felnőni, de nem volt lehetetlen se. Sose fogom elfelejteni azt a pusztítást, ami ott zajlott. S miközben jókedvűen beszélgetünk, egyre közelebb érünk a kiszemelt helyhez, szinte repül az idő és örülök annak, hogy jó társaságom akadt. Ohh, az nem lenne olyan könnyű. – viszonozom a „sunyi” mosolyát, majd egy újabb tincset tűrök a fülem mögé. Vigyázz még a végén túl hamar fogsz megöregedni a kíváncsiságot miatt. – de ennél többet nem árulok most el. Nem érzem, hogy értelme lenne, mert még magam sem tudom, hogy itt van-e az a dolog, amit kutatok most már hónapok óta, vagy talán a létezésem óta, csak eddig fel se tűnt. Eddig megúsztam a dolgot és szerintem már tudnak arról, hogy itt vagyok a közös barátunknak köszönhetően. – válaszolok határozottan. Ha csúnya dolognak kell történnie, akkor mindegy mit teszek, mert megtörténne, de más okból. Mindennek megvan az oka. Leveszem a hátizsákomat és elkezdem elővenni a szükséges dolgokat. Azt hiszem megvan minden,amire szükségem lehet. – majd pedig miután végeztem visszahúzom a cipzárt és újra a hátamra veszem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Óóó, erről tudnék mesélni. Tanya, Sarah, Kate, Kilaun, Odette, Faye, Elvis… elég sokan köszöntek itt vissza nekem Fairbanks-ben a múltamból, mint ha csak szeretne engem az élet szembesíteni vele, milyen kalandos is a létem. Milyen sok fele mentem, mi mindent csináltam… hányakat hagytam hátra, olykor faképnél is. Hiába, ez voltam én régebben, még a vándorlásaim alatt. Csak akkor tudtam megmaradni a seggemen ha úgy éreztem, van miért haladni. De persze elég volt egy háború néha hogy a nyakamba vegyem a lábam és meg se álljak a csatatérig. Elcseszett egy mentalitásom volt, az már egyszer biztos. - Sajnos ez túlságosan egyénfüggő Rose. Ki mennyire lovallja bele magát a korábbi gyilkosságokba, öldöklésekbe, hagyja el az emberi valóját. Vannak, aki tudnak változtatni rajta, de egyesek örökre ott rekednek, tartás kérdése. Az elhatározás nem mindig elég, ha elhal az akarat és visszazuhannak. S lássuk be, évszázadok beidegződése nem olyan, ami egykönnyen kihal az emberből. Én még a szerencsésebb kategória voltam, igazából nem nagyon értem, hogy tudom tartani magam. Már a függetlenségi háború óta embervéren éltem részben, az elmúlt pár évben valahogy sikerült ezt a háttérbe nyomni. De ez nem jelenti azt, hogy eltűnt volna teljesen. Máig előfordul, mikor rajtakapom magam, hogy szemlélem a távolból a Síparadicsomba érkezőket, vajon melyiknek lehet a legfinomabb a vére. Vajon melyik őrzőt lenne érdemes megcsapolni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mindig megfordulnak a fejemben, mire eszmélek, hogy már megint min filózok. Hiába, vannak dolgok, melyek nem múlnak el. - Vannak, de gondolhatod, a háborúkon kívül is megtalálta a módját az élet, hogy harcoljak a létemért. A farkaslét ilyen. Harcolsz vagy behódolsz, ölsz vagy meghalsz, sajnos nagyon ritka a harmadik út. Mikor magányosként járjuk a területeket, elkerülhetetlen, hogy néhány nagyképű, felfuvalkodott hólyag ne ugorjon nekünk és próbálja meg elvenni az életünket… vagy éppen bezárjanak téged olyan bűnökért, amiket amúgy el se követtél, de azért küzdj az életedért az elkövetkezendő évtizedekben, miközben várnak rád amúgy. Hiába, ez már csak ilyen, ezt kell szeretni… főleg akkor ne legyen egy rossz szava se az ember fiának, farkasának, ha önként megy bele a késbe sokszor. - Igen. Tán tévedek? – ne nézzenek már madárnak. – Helyes, egy farkas csak tudja megvédeni magát. Lehet kicsit nyers a véleményem, de valljuk be, nem éppenséggel tutujgatnivaló szeretetcsomagok voltunk. - Oh, akkor könnyen lehet hogy néhány kuncsaftot én küldtem hozzád az ápolósátorba – vakarom meg a tarkómat. Eléggé sikeresek voltunk a franciák ellen a blitzkrieg idején, szóval sosem csodálkoznék rajta, ha tényleg az én tankom lövege repítette volna Rose-hoz a nyúlbéla franciákat. - C-ccc, kis naiv. Sose gondold, hogy egyszerű a dolgod egy illuzionistával. A következő megjegyzésére viszont felvonom a szemöldökömet. Nofene. - Egy egyszerű „vacillálok” is elég lett volna – elég kitérő válasz volt arra, hogy tudjak következtetni. Minek kell mindig mindent bonyolítani? Mondjuk nő, mi a fenének lepődök meg ezen. Ráadásul nem is olyan egyszerű dolog az, hogy valaki csak úgy megállapodjon egy falkánál. Valljuk be, nekem se volt egy egyszerű meccs annak idején. A következő csak bólintottam, elvégre nincs mit hozzáfűznöm, én elmondtam, amit akartam. Felnéztem helyette a sziklafalra, hogy mégis mi vár ránk, miközben Rose előpakolta, majd ránéztem, mivel rendelkezik. Oké, úgy tűnik rendben lesz, de közben nekiállok matatni az övemre feltekert biztonsági kötélen, leoldva róla egy jópár méteres részt, majd a hevederes végét odanyújtom a nőnek. - A Himaláján megtanultam, hogy sosem lehetünk elég óvatosak. Azzal amint ráakasztottam a csákányomat a kezemre minden további nélkül nekiveselkedtem a falnak és elindultam felfelé. Ahogy elnéztem egy darabig még nincs jeges terület, de néhány méter múlva már szükséges lesz a mászókarom is.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A válaszát hallva egy újabb mosoly kúszik az arcomra, mert jó érzés látni azt, hogy nem csak az én múltam kelt életre itt, hanem másé is. Lehet, hogy ez önzőség, de tényleg mekkora volt az esély arra, hogy szinte minden múltban fontos szerepet játszó ember pont az isten háta mögötti városban fog összeözönleni. De legalább láthattam, hogy élnek még és még mindig viszonylag élvezik az életet. S már kíváncsian várom, hogy kibe fogok még itt belebotlani. Csendesen hallgatom azt, amit mond és nekem nem kell bemutatni azt az érzést, a tetteinknek a súlyát és az esetleges attól tartást, hogy újra megtesszük. A mai napig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt és miket tettem, kiket bántottam. Hallom a mai napig a sikolyukat, de örökké se lehet ebben élni, mert különben megbolondulunk. Lehet, hogy sose felejtjük el, de segíthet a jobb életben is, abban, hogy többé ne kövessük el ezeket a dolgokat. Ez valóban így van Nicholas, de gondolj arra, ha örökké a múltunkban élünk és örökké tartunk attól, hogy újra megtesszük azokat a dolgokat, akkor előbb vagy utóbb megkattanunk és akkor még szó se esett arról, hogy a jelent nem élvezzük, nem látjuk meg a jót. Talán nem könnyű kiölni, lehet hogy sose fogod elfelejteni, de részben a jelened alakítja a jövődet is és ha már nem ölsz úgy, ahogyan régebben tetted, akkor nincs minden veszve, nincs olyan, hogy valami menthetetlen. A szívedben és a fejedben dől el az egész. – nézek rá egy halovány mosoly keretében. Tisztában vagyok az önmarcangolás minden egyes fokával, ahogyan a démonok kísérésével is. Főleg úgy, hogy nem mondanám azt, hogy a lehető legjobb cimborák vagyunk a farkasommal. Sok minden beárnyékol minket, de ennek ellenére is küzdünk és nem hiszem, hogy ez hiba lenne vagy felesleges lenne. Legalább már nem bántok mindenkit, mint egykoron tettem. Lassan bólintok arra, amit mond, mert pontosan tudom, hogy mire gondol. S kár lenne erre több szót fecsérelni, mert mindenkinek megvan a saját keresztje és a saját harca is. Nem, nem tévedsz. – nézek rá mosolyogva, majd a mosolyom még szélesebb lesz a megjegyzését hallva. Ha tudná, hogy milyen helyzetekbe keveredtem, akkor fel se merült volna benne az, hogy nem tudom magamat megvédeni. Illetve a vérvonalam is a segítségemre volt. Ohh, szóval ellenünk harcoltál? – nézek rá egy kisebb fejrázás keretében, majd inkább megrántom a vállaimat, hogy hagyjuk ezt a témát. Nem éppen vidám és nekem se vidám emlékeim kötődnek ahhoz az időszakhoz, így jobb nem bolygatni. Naiv? Ezt se mondták még rám. – nevetem el magamat, mert aki ismer, az tudja, hogy nem igazán vagyok naiv teremtés. Tény, hogy szoktam ábrándozni, de semmi több. Felvonom a válaszán a szemöldökömet, de inkább kivételesen elharapom a nyelvemet. A pasik már csak ilyenek. Szeretik az egyszerű válaszokat, de ez egyáltalán nem írja le ezt a dolgot, ami ezzel kapcsolatban igaz, viszont bármennyire is nehéz megállom nem teszek már inkább semmilyen megjegyzést. Még a végén az alvó oroszlánt ébreszteném fel, ki tudja… Figyelem, ahogyan neki készül, mire én is elkezdek készülődni, majd pedig magamra csatalom a felém nyújtott részt is. Ezek után pedig várok, hogy elinduljon. Szóval tényleg nagy mászó vagy. Miket másztál még meg? – kérdezem tőle kíváncsian, majd pedig miután kellő távolságra ért elindulok én is, de ügyelve minden egyes lépésemre, mert semmi kedvem lezúgni most. Közben pedig néha a tájat fürkészem, hogy mennyire is szép és gyönyörű, de egy pillanatra se tennék óvatlan és meggondolatlan lépést. Most nem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halvány mosoly jelenik meg arcomon az okfejtését hallgatva. Hiába, nem kell ahhoz baromi öregnek lenni, hogy magvas gondolatokat fogalmazhassunk meg. Elég a korom fele is... vagy sokkal kevesebb is, ha valaki a megfelelő mennyiséget megissza. - Annak a lénynek, aki a jelenben a múltjában él, nincs jövője. Jól ismerem ezt az esetet. Rengeteg farkast vagy éppen embert láttam tönkremenni és kiégett hüvellyé válni emiatt az eset miatt. Valahogy nekem sikerült elkerülnöm, pedig mindig az árnyékomban látom azt, amit magammal hoztam - sóhajtok, de ezzel be is fejeztem az önbírálatot, minden konkrétumot mellőzve. - Mindenesetre tény, mostanában nem gyilkolok úgy, mint rég. Elvégre még egyetlen szárazra szipolyozott holtest sem került elő Fairbanks-ből van a környékéről... vagy csak túl jól csinálom? - vágok egy kissé merengő fejet. Talán jóval meggyőzőbb voltam, pontosabban megnyerőbb a viselkedésem, mint jópár évvel ezelőtt, de lehet valami riasztó abban, ahogy ezt könnyedséggel kimondom. Hiába, a múltam az a múltam és az a büdös nagy igazság, hogy kevés dolgot bántam meg vele kapcsolatban. Nagyon, de nagyon kevés dolgot, talán két kezemen, jóindulattal plusz még az egyik lábfejemen megszámlálható... és hát a gyilkosságok közül is elenyésző esett bele ebbe a kategóriába. Most őszintén. Attól hogy sajnálkozok felette még meg nem történtté tudom tenni? Főleg azok után, hogy szánt szándékkal vettem el életeket és nem csak "véletlenül". Nem, vannak dolgok, melyek nem változnak. - Na, úgy tűnik a megérzéseim a hölgyekkel kapcsolatban még nem kezdtek el kikopni. Mondjuk ezt hallva biztos lenne néhány személy aki eléggé elkezdene ezt hallva ellenérveket felhozni. Hát na, mindenkinek van valami szennyese. - Igen, Rommal parancsnoksága alatt ott voltam a dárda hegyében, ami belefúródott Franciaország szívébe Tán nem teljesen ildomos valakinek erről beszélni, aki ráadásul a jelek szerint még onnan is származik, már ha jól veszem ki a szavaiból. De hát ez van, vannak sötét oldalai az életemnek, de éppenséggel olyanok is, amire büszke vagyok. A tény, hogy a Sivatagi Róka parancsnoksága alatt szolgálhattam, az egyik ilyen volt. Azon kevesek egyike, mikor elfogadtam egy ember parancsnokságát... mert amúgy nem volt ritka az összetűzés részemről a tisztikarral. - Pedig eléggé olyan megnyilvánulás volt. Talán ha Nono lennék most öltenék rá nyelvet, de nem teszem meg... ez a metódus legyen csak az ő reszortja, már így is megfenyegettem párszor, hogy bekapom a nyelvét ha nem vigyáz rá... lehet hamarosan erre sor is kerül. Mindenesetre a közelgő percek letelte után már elindultunk felfelé a hegyen. Eléggé magabiztosan haladtam és az se zökkentett ki, hogy közben beszélnem kell. - Inkább hobbimászó vagyok. Annak idején át akartam menni Indiából Kínába, de útban volt valami domb, amit Himalájának hívtak. Nem volt kedvem kikerülni, szóval megmásztam és közben beletanultam a mesterségbe. Azóta gyakorlom és a munka során is nem kevés hasznát veszem... főleg, mikor sziklaormokról kell lehoznom a sok hülyét. Vagy ami megmaradt belőlük. Na és neked mi a múltad a magaslatokon? Időről időre lenéztem, hogy lássam, Rose még ott van-é, de igazából felesleges, elvégre se nem hallottam megcsúszást, se pedig a derekamon levő biztosítókötél nem rándult meg, így igen, még minden rendben volt... nekem viszont lett egy kellemetlen másodpercem, mikor megfogtam egy kiálló darabot és letört a helyéről. Pont húztam volna feljebb magamat és egy darabig fél kézzel lógtam le a sziklafalról, mire találtam egy stabilabb kapaszkodót. Hát igen, a hegymászás szépségei.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Felesleges lenne a szavába vágni, hiszen tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy nem szabad a múltunkban ragadni, legfeljebb tanulhatunk belőle, de muszáj megpróbálnunk a jelenbe élni, mert az történik, amit ő is mond. Láttam már kissé elborult elméjű farkast én, s azt is, ahogyan elérte őt a halál szele, így csak bólintok erre az egészre. – Lehet az évek alatt profi lett belőled, de talán ezt egy régebben itt élőtől kellene megkérdeznek. – válaszolok csöppet se komolyan és mosollyal az arcomon. Figyelem őt, s próbálom megfejteni vagy legalábbis olvasni kicsit benne, de nem igazán megy. Azért ne bízd el magad, mert nem biztos, hogy mindig szerencséd lesz ilyen téren. – nevetem el magamat. Eleve nem mindig könnyű kiismerni engem, meg szerintem más nőt se. Eléggé szeszélyesek tudunk lenni és egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk teljesen más hangulatba kerülni, vagy néha igazán érthetetlenül reagálni bizonyos dolgokra. Nem olyan könnyű szerintem a női nemet megfejteni, de ez igaz a férfiakra is…. Szerintem erről jobb nem is beszélni. – reagálom rá talán kicsit túl gyorsan, de tényleg nem szeretnék erről beszélni. Egyszerűen nem menne. A hazámról van szó és gyerek voltam a háború idején, túl sok borzalmat láttam és sok olyan dologra emlékszem, amiket legszívesebben elfelejtenék. Így érthető, hogy nem akarok erről beszélni, főleg akkor nem, ha pont a másik erőt erősítette. Csak megrántom a vállaimat a szavaira. Nem érdekel, hogy ki néz naivnak, vagy ki gondol annak. Néha még abból is előnyt lehet kovácsolni, aki meg igazán ismer, az pontosan tudja, hogy egyáltalán nem vagyok naiv. De nem akartam most erről vitát nyitni. Jobb inkább békésebb vizeknél maradni, így elengedem a megjegyzését a fülem mellett. Akkor igazán izgalmas és nem éppen könnyű körülmények között tanultál bele a dologba. Sose értettem, hogy valaki miért kezd bele egy ilyen túrába, ha gőze sincs semmiről se. Nem csak saját, hanem sokszor mások életét is veszélyeztetik. – jegyzem meg könnyedén, hiszen tényleg annyira felelőtlenek az emberke sok esetben, de néha még a farkasok is. Mintha egyesek nem vennék komolyan azt, hogy attól még farkas pontosan ugyanannyira képes összetörni magát, mint egy egyszerű ember, vagy akár meghalni is. – Kíváncsiság, kihívás és hasonló, mint neked. Útban volt egy hegy. – válaszolok neki sietve. Nem akarok túl sokat elárulni. Ő lehet, hogy könnyebben cseveg idegenekkel, de én nem. Nem szoktam csak úgy megosztani a múltam darabkáit másokkal. Jobb néha titkolni, mert kisebb az esély, hogy utána az információval hátba támadnak. Hamarosan pedig elkezdünk mászni. Minden egyes „lépésre” ügyelek, mert nem szeretnék a mélységbe zuhanni, vagy csak lesérülni. Követem őt felfelé, de egy ideig csöndben maradok, hiszen inkább koncentrálok, mint sem eltereljem bárkinek a figyelmét. Amikor pedig megcsúszik akkor sietve pillantok fel. Minden rendben?! – kicsit talán aggódva cseng a hangom, de nem véletlenül. Összevagyunk kötve, meg nem szeretném azt se, ha kisebb törmelékek fejbe találnának. Figyelem azt, ahogyan újra talál biztos pontot a sziklán, s újra folytatjuk az utunkat. Ha pedig közben nehézség adódik, akkor ha idővel is, de túl jutok rajta, majd amint a hegyre felérünk csodálkozva pillantok körbe, hiszen ez gyönyörű. Wooow, ez festői... – s lassan körbe fordulok, mint aki nem hiszi el az, amit lát.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Vállat vonok. - Hajrá, szerintem nem fogsz tőle se mást hallani - jelenik meg kihívó vigyor az arcomon. Hiába, ami nincs arról tényleg elég nehezen lehet információt szerezni... főleg, hogy amikor eddig rám jött az ölhetnék, mindig inkább elmentem jópár kilométerre a várostól és ott éltem a dolgaimnak. - Áh, ha valamit idejekorán kiöltem magamból az idők során, az az elbízás. Évszázadokig vándoroltam, szerencsére a tapasztalataim nem tűntek el. Bár szó mi szó, a nők valóban kiszámíthatatlanok. Ez egy olyan alapszabály, amit minden egyes férfi megtanul, amint először kikezd velük... ráadásul amilyen balszerencsés módon ért véget az a bizonyos ivászat az O'Connorsban nemrég, hát azt hiszem, igen, talán mégiscsak megkopott valami bennem ha még a szeretett nővel se tudok úgy elleni, ahogyan szerettem volna. Oké, be voltam állva, mint az atom, de akkor is, ez valahol eléggé cinkes és ami azóta van... na, jó, Nicho, maradj a jelenben. - Attól még nem válik nem megtörténtté de oké. Nem volt nehéz rájönni, hogy éppenséggel nem a szíve csücske témába találtam bele, de hát ez van, más területen szocializálódtunk. Nekem így 351 éves fejemmel teljesen természetes volt a háborúról meg az ott történt dolgaimról beszélni, elvégre eléggé jelentős részt vettek el az életemből és bármennyire is szörnyű egyeseknek hallani ilyesmit, de megtaláltam ott, amit kerestem... igaz, megvolt az árnyoldala is, amikor a saját fiamat fojtottam meg a harcok alatt. - Az én életemre minden lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas - jegyzem meg, miközben éppen feljebb húzom magam. - Aham, értem. Kicsi a világ akkor, ha ugyanazok voltak a körülmények. Volt némi irónia a hangomban, mert már észrevettem, hogy nem egyszer elvágja a témákat, mikor róla lenne szó. Mondjuk miért lepődök meg, a farkasok jó része szereti megőrizni a dolgait magának. Lehet kicsit könnyen fecsegek a magam részéről, de az az igazság, hogy volt is miből. Rengeteg dolgot megéltem, sok az amolyan érdekes adalék rólam, elvégre az idős farkasoknak mindig akadnak történeteik. Ám úgy voltam vele, ezek még nem olyan dolgok, amik kritikusak lehetnek rólam. Sokkal inkább figyelmeztető lehet az, amit elmondtam a katonai múltammal kapcsolatban... mindezek után még életben voltam... és nem véletlenül... - Ja, megvagyok, csak kicsit mint ha instabil lenne. Mélyen belevágom a mászókarmot a sziklafalba, hogy biztosan megtartson, ha megint egy kézzel lógnék, majd felnyúlok, megtapogatva a felettünk levő közeget. Ráfogok az egyik kitüremkedésre, de az is a kezemben marad. Remek. - Ez így kicsit necces lesz, lehet kicsit oldalra kellene haladnunk és akkor szerencsét próbálni fentebb. Tényleg nem lenne jó lezuhanni, mert jó esetben viszem magammal a nőstényt és bár nem becsülöm alá az erejét, kérdéses, hogy meg tudna tartani. Rendes körülmények között biztos lennék benne, hogy át tudna dobni a válla felett, de sajnos a sziklamászásnál nem állóhelyzetben kell dolgozni. Mondjuk most meg jöhetne az a kérdés, hogy mit izgat engem, mi lesz egy random magányos farkassal, de mivel nem tett még semmi rosszat, nem is éreztem belőle a zárkózottságon kívül mást, nekem se volt okom úgy kezelni. Szóval innen oldalra, én ezt javasoltam... vagy rizikósan felfelé. - Ah, és akkor gondold el, hogy fentebbről milyen szép lesz. Ott már a magasabb fák se fognak bezavarni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Elmosolyodom a reakcióján, majd bólintok. Még az se biztos, hogy maradni fogok. Ha majd eldől, hogy mi lesz, akkor talán elkezdem felderíteni az itt élőket, hogy milyenek, de addig meg csak az számít, hogy ne lépjek a falka farkára és ne haragítsam magamra őket. Így nem fogok őrült kutakodásba és felderítésbe kezdeni, ha visszatérünk a városba… - Akkor legalább valamiben egyet is értük. – nézek rá egy kisebb kuncogás keretében, hiszen a férfiakat is nehéz kiismerni és néha igazán megfejthetetlennek. Az se kizárt, hogy van olyan pillanat, amikor ők még inkább bonyolultabb teremtések, mint mi, nők… Viszont az is tény, hogy egyik fél se tud a másik nélkül létezni, még akkor se, amikor igazán felhúzza a két nem egymást, de részben ettől szép az élet, ennek köszönhetően nem unalmas. - Tudom, hogy nem válik azzá. – jegyzem meg halkan, de akkor se akarok arra gondolni. Túl sok borzalmat láttam és ő már valószínűleg akkor se volt már gyerek, én viszont pont akkoriban nőttem fel. Nem a legszebb környezet volt egy gyerek számára, de legalább sok mindenre rájöhettem akkor. Ugyanakkor megtanultam azt is, hogy mennyire fontos a család, s milyen érzés az, amikor másokon segíthetsz és mekkora felelősséggel jár, de ennek ellenére is vannak bőven rossz emlékek. Olyanok, amik még akár most is képesek kísérteni, de megtanultam velük együtt élni, viszont ha nem muszáj, akkor nem beszélek arról a korról, se a tapasztalatimról, illetve véleményemről. - Sajnálom, de nem vagyok olyan, mint a legtöbben a társaink közül. Nem beszélek csak úgy magamról másnak, kivéve a barátaimról, de ők meg ismernek. – szólalok meg sietve, amikor meghallom az iróniát a hangjában. – Nem ellened irányul. – teszem hozzá egy kisebb csend után. Nem akarom, hogy magára vegye, de már sokszor megégettem magamat és minél kevesebben ismernek igazán, annál kisebb az esélye annak, hogy megütöm a bokámat, illetve ha meg valakinél úgy gondolom, hogy még barátok lehetünk, akkor természetesen én is bőbeszédűbb vagyok, de most valahogy nem megy. A válaszát hallva sietve pillantok körbe, hogy melyik irányba lenne célszerűbb folytatni az utunkat, mert szerintem egyikünk se akarna lezuhanni és összetörni magát, vagyis reménykedtem abban, hogy ő is így gondolja, még ha én csak egy idegen voltam. - Rendben, akkor menjünk arra. Te jobban ismered ezt a terepet, mint én. Valószínűleg nem akarod egyikünket se megölni. – jegyzem meg kicsit viccelődve, legalábbis nem komolyan. De tényleg nem láttam értelmét annak, hogy próbára tegyünk egymás szerencséjét azzal, hogy ugyanebbe az irányba haladunk és arra várva, hogy vajon melyikünk fog rossz helyre lépni, vagy kapaszkodni. Majd pedig elkezdtem követni abba az irányba, amelyikbe indult. Figyeltem minden egyes lépésemre és arra is, hogy éppen mibe kapaszkodom, hiszen nem akarom egyikünket se bajba sodorni. - Sokszor jártál már itt? Mármint sokszor másztad meg ezt a hegyet, vagy csak másikat? – kérdezem kíváncsian, hiszen biztos vagyok abban, hogy ennél még szebb is lesz, így nem is igazán érünk rá arra, hogy nézelődjünk, mert pillanatok múlva folytatjuk a mászást, de nem zavar, hiszen tényleg kíváncsian várom azt, hogy vajon milyen kilátás fog fogadni minket a csúcson. Egy pillanatra még az egyik lábam is megcsúszik, de szerencsére csak éppen hogyan, így sikerül még időben máshova raknom és megakadályoznom azt, hogy esetleg jobban megrántsam őt.
Kezdőlap
