Szemet forgatva, mélyeket sóhajtva ácsorgok az előszobában, mint valami kisgyerek aki előtt az anyja fakanállal, csípőre tett kézzel ácsorog és fennhangon ordít vele, amiért felszólítása ellenére belefeküdt a sárba, majd végigcsámpázott mocskos csizmával a tisztán mosott nappaliban. Mindig is tudtam, hogy Shannon rejt magában valamit, ami sokkal akaratosabbá és rémisztőbbé teszi az egész lényét, mint amilyen én magam valaha is lehetek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki megállás nélkül szórja rám a szitokszavakat, mintha legalábbis megátkozni akarna. Mert tény, nem állok túl messze attól, hogy örök életemre egy csúf varangy bőrébe zárjanak, köszönhető ez a tündér arcú lánynak, aki egy vasorrú bába szerepét átvéve ácsorog előttem és hozza a tudtomra, mennyire utálja, ha hajnalban állítok haza nem kifejezetten józanul. Bevallása szerint ő akkor aludni szeretne és nem azzal foglalkozni, hogy hideg zuhany alá tegyen, amire nem mellesleg meg se kértem. Nem kértem meg, hogy játssza el a jól nevelt feleséget, amiért ketten élünk egyházba ráadásul úgy, hogy elvileg "mostohatestvérek" vagyunk, bár távol álljon tőlünk ez a fogalom. Nem teszünk eleget neki, így ezt a kifejezést nem is használjuk. - Elmehetek végre? - érdeklődök egy halk torokköszörülést követően. Hangom lejtése hasonlít az engedélykéréshez, ami megint csak furcsa. Kezdem érezni, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor megharaptam... amilyen békés, jószívű lányka volt előtte, most olyan repülő seprűre illő. - Csak menj! - sipítja, én pedig hátra hőkölve nyúlok a kilincs után és már itt se vagyok. Hangosan prüszkölve a szebbnél szebb szavakat végtatok át az apró hátsókerten, majd tűnök el olyan gyorsan a kert végében elnyúló apró erdőben, amilyen gyorsan megjelentem. Pár másodperc elteltével már érzem a közeledő farkas első csapásait, dühét és keserűségét, csalódottságát. De annál inkább a megaláztatását, amiért az az ember, ez esetben farkas torkolta le, aki tulajdonképpen az ő teremtménye. Mind emellett nem szokása fejet hajtani másoknak, de tekintettel arra, hogy ki volt a másik fél, így érthető. Talán Shannon az, akinek még akkor is megtudna hajolni, ha egy falkában lennének és magasabb rangú lenne a lánynál. Így pedig végképp. Egy halk sóhajt követően bújok ki új ingemből,- az Istenért se hagynám, hogy széthasadjon,- majd rejtem el az egy fa tövében. Cipőmet menet közben vetem le és pakolok rá még az őszről itt maradt avart, röpke tíz, tizenhárom másodperc elteltével pedig Wadenek már nyoma sincs. Illetve... ezt így nem mondanám, elvégre az utóbbi időkben kiderült, az az igazi Wade, akit farkasként ismerhetünk. A fehér jószág, ez esetben én, halkan, nesztelenül indulok el abba az irányba, ahol pár nappal ez előtt is járt. Igaz alig töltöttem el egy óránál többet ott, mégis biztos vagyok benne, most jobb lesz nekem ott, mint itt. Nincs szükségem arra, hogy Shannon pár óra, rosszabb esetben pár perc elteltével a keresésemre induljon. Mind emellett biztos vagyok benne, előző alkalommal hagytam ott egy-két ruhadarabot, amit jobb lenne hazahozni és kimosni. Csörtetve a fák és bokrok között érkezek meg a megadott helyszínre. Arany szemeim először felmérik a környezetet, hosszas szimatolást követően sikerül csak teljes mértékben megnyugtatnom magam, hogy rajtam kívül nincs itt senki. Még.
*Nem igazán szoktam a teliholdakat leszámítva az erdőben kajtatni. Engem már annyira nem hoz lázba, hogy bundát ölthetek, hogy vadászhatok. Persze, amikor benne vagyok, akkor élvezem, de annyira már nem képezi a napi rutint, mint mondjuk akár egy olyan száz évvel ez előtt. Mindenesetre a mai napot követően, ahogy a kormánykeréken dobolok, a rádió halkan szól a kocsiban és éppen hazafelé tartok... hát legyen. Lekanyarodok a síparadicsom felé vezető útról és a város külső része felé veszem az irányt, meglátogatom az erdőket. Igazán fel sem derítettem még a terepet, pedig már majd' fél éve itt élek. Talán abban bízok, hogy összefutok Zephyrine-nel újfent, de egész biztos vagyok benne, hogy ez nem fog újra bekövetkezni. Ettől még bennem motoszkál a dolog. Egy szimpatikus földutat nézek mi magamnak, mely letér a főútról és ameddig tudok, az ősöreg platós jeep-pel be is hajtok a fák közé. Ott aztán lefékezem a járgányt, kényelmes tempóban kiveszem a slusszkulcsot, kiszállok és elrejtem a kerék mögött. Mivel nem lesz zsebem, ahol tarthatnám, így muszáj elrejteni, nem akarom, hogy megint ellopják, mint anno. A ruháim levételét sem sietem el. Szépen összehajtogatom és a platón helyezem el. Sehonnan sem látnak rám, de még ha valaki látna is, az se zavarna, hiszen több mint háromszáz évnyi teliholdat végigmeztelenkedtem. Ilyen irányú gátlásaim már nincsenek. Majd, amikor mindennel megvagyok, elsétálok a kocsi mellett az erdő irányába, de az első fa mellett már négy lábon lépdelek el. Újra az a megtermett szürke, rajzos farkas vagyok, aki egykor egy falkát vezetett, akitől féltek és akit tiszteltek... és ez jó. Mélyen leszívom tüdőmbe az erdő szagát, szinte egyből érzek is valamit, de ebből a távolságból még nem tudnám megmondani mi az, így hátsó lábaimmal elrugaszkodok és úgy lövök ki, mint a puskagolyó. Szinte hasítom a levegőt, ahogy keresztülszelem az erdőt, lábaim dobogásával sem törődök, hiszen még azt sem tudom pontosan, hogy akarok-e vadászni. Most már egész biztos vagyok benne, hogy egy másik farkas is van itt. Megyek a szag után, érdekel, hogy ki tölti még itt a szabadidejét. Főleg, hogy ez relatíve semleges terület. Ahogy közeledek, abban egész biztos vagyok, hogy jóval idősebb lehetek nála. De már nem kölyök... és hím... és nem ismerem. Bár ez nem zárja ki, hogy betolakodó, de nem érzem rajta Castor bandájának szagát. És végül, olyan száz méteres távolságból meg is pillantom. Valószínű, hogy már ő is felfigyelt rám, de ha nem, akkor a fénylő sárga szemeimmel azonnal elárulom magam... szándékosan.* ~ Mi járatban? ~ *Hangzik teljesen higgadt kérdésem a fejünkben.*
Furcsa érzés azzal a tudattal élni, hogy képes vagyok egy nőnek behódolni. Ez az egy tulajdonságom az, amit még a farkas is tiszteletben tart. Érdekes mi? Minden, amitől egykoron ember voltam, illetve, azt mondhattam, hogy ember vagyok, az most nincs, helyette minden más van, ami megtagadja tőlem ezt a létet. Csupán ez az egyetlen egy dolog van, ami megmaradt nekem... a nőknek való fejet hajtás. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, az, hogy tiszteletben tartom a másik nemet, vagy egyszerűen nincs kedvem velük konfliktushelyzetbe kerülni, bennem mégis furcsa érzést kelt. Hülye nyápic, nyáladzó csahos kölyöknek érzem tőle magam, aki képes első szóra ugrani, vagy épp visszahozni a labdát. Miután megkapom a fejmosást, elhagyom a házat majd a kert végén húzódó kerítésre felhúzva magam, guggoló helyzetből leugrok a kemény talajra, és anélkül, hogy megállnék, hogy visszanézzek, csak megyek tovább gyilkos szemekkel, sértett arckifejezéssel egészen addig, míg meg nem érzem az egyre erősödő farkast. Ekkor átadom magam neki és már négy lábon vágtatok tovább egészen egy, az erdő közepén húzódó tisztásig. Fogalmam sincs, hogy mennyit futhattam, de biztos vagyok benne, hogy ez űzött vad kinézetét kelthettem abban, aki esetlegesen látott. Legyen az ember, farkas, mókus, akármi. De legalább biztosak lehetnek benne, nem akarok nekik ártani. Halkan lihegve teszek pár suta lépést miután megállapodok egy csinosabb bokornál, amit körbeszimatolok. Nem érzem a ruháim szagát, pedig biztos vagyok benne, itt hagytam őket. Ennyire azért nem hülyülhettem meg. Szorgosan róva a köröket keresem a szagomat, amit jelen pillanatban most a ruhák személyében tudhatom, mígnem felfedezem azt, csak egy kicsit messzebb annál, mint amire emlékszek. Arany szemeim egy ideig csak pásztázzák a környéket. Érzek tőlem nem olyan messze egy nálam jóval idősebb farkast, viszont azt nem érzem, hogy olyan közel lenne. Ezt a tévedést csak akkor tudom elkönyvelni magamban, mikor megpillantom a méretes szürke ordast. Egy ideig csak állok a fa mellett, lehajolva méregetem ezzel is jelezve neki, nincs semmi hátsószándékom. Feltudom mérni az erő és a tapasztalati különbségeket is közöttünk. Idősebb, több tapasztalattal rendelkezik, és valamivel erőteljesebb is nálam. Nincs kedvem arcoskodni. Mind emellett tiszteletben tartom az itt élő farkasokat, elvégre új vagyok itt, nincs mire felvágnom, nincs mibe beleszólnom még akkor se, ha ezt az igazi, vad énem ellenzi. Ahogy meghallom a fejemben a hangját, először hátra hőkölök. Már olyan régen nem volt szerencsém farkashoz úgy, hogy telepatikusan is beszéljek vele, hogy először szinte kellemetlenül érint a helyzet. Olyan érzés, mintha valaki kutakodna benne. ~Gondoltam visszajövök a ruháimért... bár... mondhatnám azt is, hogy nők~ Sóhajtom elégedetlenül, majd megrázva magam, lepereg rólam néhány kósza falevél. Ezt követően teszek pár bizonytalan lépést az ismeretlen ordas felé ezzel is feltüntetve "ismerkedési" szándékaimat.
*Érzékelem, hogy nem akar megtámadni, hiszen a tartása és az érzései, amiket ki tudok szagolni kor- és tapasztalatbéli fölényemnek köszönhetően, nem ezt sugallják. Jó, mondjuk a környéken elég kevés farkas van, aki nekem merne ugrani, pedig nem vagyok egy akkora harcos, mint amekkorának gondolhatnak ennyi év után. Mindegy is, tiszteletet parancsolón nézek szembe a fehér bundással, kicsit hasonlít a fiamra így átváltozva, még korban is hasonlóak lehetnek, ahogy érzem. Majd megemlítem Dustinnak, hátha tud valamit kezdeni az információval. Amúgy ez a tartás, amivel a másikkal szemben állok még alfa koromból maradt rajtam. Nem vagyok én itt senki, mégis játszom a helyi nagymenőt... de hát száz év nem repülhet el nyomtalanul, továbbra is elvárom a nekem kijáró minimális tiszteletet, akármilyen múltat is hagytam a hátam mögött. Mondjuk a válaszát nem igazán tudom hova tenni. Az első felével nincs bajom a második felét, meg inkább ignorálom. Ez még nem az a pont, hogy őszinteséggel kelljen megtörni a kettőnk közti jeget. Sőt... igazából a ruhája sem érdekel.* ~ Falka? ~ *Kérdem, mintha csak mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy kicsit vallatom. Végül is ő itt az új, szóval lényegében... mi sem természetesebb annál, hogy vallatom. Bár ugyanezt megtettem Liuval is, amikor én voltam itt az új legény, szóval... ez van. Tisztában vagyok vele, hogy ellenszenvesnek, szófukarnak tűnhetek, de speciel nem érdekel. Ha a srác itt szándékozik letelepedni, akkor előbb-utóbb úgyis rájön, hogy egyébként sem vagyok sokkal kedvesebb. Túl vagyok én már azon, hogy megpróbáljak másoknak megfelelni. A felém közeledő léptek láttán én is megindulok, de nem egyenesen felé. Szépen egy körívet kezdek el bejárni, hogy mindig ugyanolyan távolságban maradhassak tőle. Amíg nem tudom, hogy ki fia-borja, addig jobb ez a biztonságos távolság. Persze beleszimatolok a levegőbe és meggyőződök arról, hogy egyedül van.*
Amilyen higgadt voltam pár perccel ezelőtt, olyan zavart vagyok most. Rég nem volt szerencsém nálam jóval idősebb farkashoz ez pedig most kifogott rajtam. Pedig én csak a ruhámért jöttem vissza és a magány reményében. De míg a ruháimért is meg kellett küzdenem, elvégre nem ott volt, ahova emlékeim szerint letettem, mind emellett nem is vagyok egyedül, mely cseppet most zavar, de megbékélve a helyzettel, beletörődően lehajtom a fejem. A farkas még messzebb van tőlem, a tisztás egy másik oldalán, de tisztán érzem a jelenlétét. Az elmúlt hatvan-hetven év alatt, csak nagyon kevés hozzám hasonlóval találkoztam, egy ideig azt hittem, teljesen eltűntek és egyedül maradtam mint túlélő. De végül egy nagyobb csapat ordas meghazudtolt, így el kellett dobnom magamtól ezt a megállapítást is. Oroszországban bukkantam a csapatra, ám nem akartam belefolyni agresszív viselkedésükbe, így tovább álltam. Lehet, hogy én is hasonló vagyok, arrogáns és agresszív, de hosszú távon nem jártam volna jól velük már csak azért se, mert sok hasonló természetű ember nem fér meg egymás mellett főleg akkor, ha Vérfarkasok. Ahogy leszegett fejjel kilépek a tisztásra, szembe fordulok a nálam nagyobb farkasra, majd végigmérve azt állapítom meg, nem lenne szerencsés belekötni. A kérdésre melyet fejben intéz hozzám, először hátra hőkölök, majd egy idétlen választ is adok, amit talán nem kellett volna elsütnöm, de tényleg ebből a célból jöttem ide. Ruha keresés és egy kis szabad tér biztosítása ha már egy nőnemű egyed sikeresen kikészített. ~Falka? Nekem, mint olyan már rég nem létezik... nem valami kellemes, ha az Alfa a fater... egyedül vagyok egy ideje.~ Hozom a tudtára egy halk hümmögés kíséretében, ami csupán egy elfojtott nevetés bizonyítására elegendő. Próbálom magam megemberelni, illetve megfarkasolni,- bár elég idétlenül hangzik,- így nem akarok óvatlan mozdulatot tenni, vagy arra utalót mondani, ami esetleg nem tetszik a másik félnek. Hátra csapott fülekkel lépek közelebb a farkashoz, behódoló testtartással és nézem végig, ahogy kilép ő is a tisztásra és egy körívet leírva körülöttem tartja meg a tisztes távolságot. Én pedig ugyan ezzel a behódolással forgok a tengelyem körül, mintha attól tartanék, hogy nekem nekem ugorhat, ami nem lenne valami kellemes. Arany szemeimben félelemmel vegyült kíváncsiság csillan, ahogy megtalálom az ő szemeit.
*Az elhangzó válaszon azért kissé meglepődök, bár ezt csak egyik megrezdülő fülem jelzi, ennyire futja az emberi gesztusrendszerből farkasalakban. Egyébként sem vagyok egy különösebben könnyen megérthető, vagy kiolvasható alak és még rá is játszok. Pedig egyszerűen csak nem szeretem kiteregetni a lapjaimat. Sárga szemeimmel fürkészőn figyelem a másikat szinte rezzenéstelenül, hátha érzékelem, hogy hazudik. Speciel, amilyen fiatal, simán tudnom kéne, ha hazudik, de úgy fest, hogy nem. Mármint, hogy igazat mond, és amilyen idétlen a válasz, ki is nézem, hogy ez az igazság. Bár azt nem igazán értem, hogy miért ne lenne jó, ha valakinek az alfa a faterja... Dustin sosem panaszkodott nekem, hogy rosszul érezné magát.* ~ Itt él kettő is. Nincs hely a kóboroknak. ~ *A hangom teljesen higgadtan cseng a fejében, egyszerűen tényt közlök, de még így is vészjóslóan hathat ez a borzasztó érzelemmentesség, amivel néha tudok beszélni. Nem tehetek róla, óvatos vagyok és bizalmatlan... és van egy sajátos stílusom. A behódolást azonnal felismerem. Ez kifejezetten imponál, kicsit arra emlékeztet, amikor annak idején én hódoltattam be a falkám tagjait. Mindenesetre megállok és hagyom, hogy közelebb jöjjön. Én nem teszek felé lépéseket, ha már hódol, akkor tegye rendesen. Belül pedig szórakoztat, hogy én még csak nem is tettem arra utaló gesztust, hogy ezt elvárnám, mégis elértem ezt a puszta kiállássommal. Kár, hogy ezt nem várhatom el, szóval végül meglepően emberi gesztussal az égre tekintek, majd ismét rá.* ~ Nem nekem kell behódolnod, egyenesedj fel. ~ *Vetem oda végül, kicsit talán a saját hozzáállásomba is belefásulva. Egyszerűen nem várhatom el, hisz mire fel... Nem akarom megölni, hisz nem ellenség, ő meg nyilvánvalóan nem fog próbálkozni ezek után. Jó érzés lett volna, de felesleges és nem is várom el.*
Nem kerüli el a figyelmemet, az idétlen válaszomra való reakciója, de nincs kedvem belemenni abba, hogy kivesézzem, mit is csinálok itt valójában, elvégre kit érdekel? Új helyen vagyok, két év elteltével, ki kell ismernem nem csak a környezetet, de az itt élő embereket és hozzám hasonló teremtményeket is. Így kénytelen leszek megszokni azt is, hogy minden ember, farkas, másként fog hozzám viszonyulni, ami nem meglepő, hisz elég faragatlan és szemét tudok lenni, és csak annak adom meg a tiszteletet, akit komálok. Akad, hogy néhány embert arcra ítélek meg, nem pedig természetre, de könyörgök, hogy a fenébe ismerhetnék meg valakit, ha egyszer arcra nem szimpatikus? Visszatérve a jelenbe válaszolok a következő kérdésre is. Lassan kezdem megszokni a fejemben visszhangzó hangot. Eleinte, mikor elkezdtem fejben kommunikálni társaimmal, azt hittem meghülyültem, még annak ellenére is, hogy annak idején Cole mondta, hogy ne lepődjek meg, ha hallok hangokat a fejemben, mert ez normális. Én pedig legszívesebben bevertem volna képét azzal a felszólítással, hogy jelen pillanatban semmi nem normális. Azt a jómadarat is fel kellene kutatni. Amint tudtomra hozza, hogy itt két falka is van, teljesen reakciómentessé válok. Csak állok összeszűkített szemekkel a tisztáson és próbálom rávenni magam arra, hogy tudjak mondani erre valamit, de semmire nem telik. Helyette a kóbor szó hallatán elégedetlenül hátra csapom a fülemet. ~Az a célom, hogy ne legyek "kóbor"~ A kóbor szót megnyomom, hogy éreztessem vele, nem vagyok kóbor, csupán eddig nem volt számomra megfelelő falka, ahova bevettek volna. Én pedig gondokkal küzdő falkákba be nem teszem a lábam, mert megint az lesz mint százhúsz évvel ezelőtt, mikor apám és Cole volt a falka élén. Azok voltak ám az élvezetes hónapok. Kicsit zavar, hogy semmi érzelmet nem rejt a hangja. Még abba is hamarabb beletörődnék, ha visszautasító és goromba lenne, de ez a színtelen, szagtalan természet, nem nekem való. Így egy fejrázást követően lépkedek közelebb hozzá, behódoló testtartással. Most inkább hasonlíthatok egy kölyök kutyára, aki újonnan került a családi házhoz, hol már tartózkodik egy idősebb hím kutya. Egy hím kutya, kinek el kell nyerni a tiszteletét és elfogadását. Az már jobban tetszik, hogy engedi, közelebb kerüljek hozzá, mikor aztán ismét megszólal, meglepetten pillantok fel rá. ~Tekintettel arra, hogy idősebb vagy, én pedig kis tacskó a környéken, értelmesebbnek tartom, ha megadom a tiszteletet.~ Magyarázom határozott hanglejtéssel. Tisztában vagyok vele, hogy a két falka közül egyiknek se az alfája, de a tiszteletet így is megérdemli. Aztán meg ne lepődjön, ha innentől kezdve bekattan valami a fejemben és úgy fogok viselkedni, mint egy veszett vad.
*Meg se fordul a fejemben, hogy esetleg lehet olyan farkas, aki még nem barátkozott meg a gondolatok útján való kommunikációval. Hiszen alapesetben mindenki falkában kezdi, vagy legalább is későn oda keveredik és bizony falkán belül még emberi alakban is megesik, hogy így a célszerűbb beszélgetni. Mindegy is igazából, nem érdekel különösebben minek tudhatom be azt a kis zavarát, valószínűleg lényegtelen. A válasza hallatán szusszantok egyet. Legalább haladunk valamerre, bár azt akkor is furcsának tartom, hogy a "kóbor" jelzőhöz túl öntudatos, de behódolni nem. Vagy csak én értem félre, de speciel nem szándékozok rákérdezni. Nem érzem szükségét, hogy meg akarjam ismerni a másikat. Mindenesetre a kijelenésére egy apró, alig észlelhető bólintással válaszolok.* ~ Úgy vélem az lenne az ildomos, ha először a helyi falka alfáját keresnéd fel. ~ *Csak egy baráti tanács ugyanolyan színtelen hangon, mint eddig. Értse úgy, ahogy akarja. Sajnos nincs hozzám használati utasítás, pedig néhányan biztosan hasznát vennék. Amúgy miért az őslakosokat? Mert oda tartozok és más esetben meg kéne kicsit csócsálnom a srácot, amit valljunk be őszintén, nem szívesen tennék, mert alapvetően nem az én tisztem példát statuálni. Mondjuk Shane biztos nem dicsérne meg, ha hagynám, hogy a másik falkához menjen először, de szerintem pontosan tudja mennyire alulmotivált vagyok az élet majd' minden területén. Figyelem ahogy felém kúszik, rég volt ilyen, kicsit talán nosztalgikus érzés is, de speciel nincs rá szükségem. És még nekiáll problémázni is azon, hogy megalázkodhasson. Én meg aztán nem vagyok egy vitás fazon, legyen meg az akarata. Odamegyek hozzá, lehajolok kissé ráharapok a grabancára, majd fordulok és egyszerűen visszaügetek oda, ahol eddig voltam. Tiszta rutin, tiszta formaság, amit a lehető legkevésbé dramatizáltam túl. Ugye, hogy nem olyan nagy cucc behódolni?* ~ Örülsz? Megadtad a tiszteletet olyasvalakinek, akiről azt sem tudod megérdemli-e. ~ *Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy megfeddem, hiszen erről szó sincs. Csak egyszerűen felvázolom neki, hogy mi is történt ebben a fél percben, de nem áll szándékomban eldönteni, hogy jó, vagy rossz dolog, ami itt történt. Ezzel gondolkozzon el csak szépen ő maga.*
Egyáltalán nem szoktam hozzá a fejben való beszélgetéshez. Illetve, ezt így nem mondanám, mivel annak idején rengeteget beszéltem farkasokkal ilyen módon, viszont ennek már közel negyven éve... ha jól számolom. Shannonnal nem ez a beszélgetési módunk tekintettel arra, hogy nem szeret átváltozni, mikor pedig emberként is megszólalok a fejében, rögtön a torkomnak ugrik, hogy megijesztettem és hagyjam, mert fáj tőle a feje. Én pedig szófogadóan eleget teszek a kérésének, mert nem szeretek vele állandóan civakodni. Megállapítására elkomorodok, majd egy pillanatra le is ülök a földre, hogy átgondoljam. Honnan az Istenből szedjem elő az alfát? Egyáltalán, honnan tudjam, hogy a hegy melyik pontján tartózkodik éppen? Jó, ezeket szag alapján kitudnám nyomozni, viszont azt nem szeretném, ha megcsonkítanának, mert elvileg "kóbornak itt nincs helye". Zavaros. ~ Ez legyen az én gondom... de ha elvezetsz hozzá, nem bánom, legalább túlesek rajta ~ Reagálok végül szóban is, majd megemelem magam és ismét megközelítem farkastársamat. Mind emellett többször felmerül bennem a kérdés, hogy miért pont a helyi farkasfalkát keressem fel először? Mi van, ha nem őket akarom megkeresni, hanem a másikat? Miden esetre még én se tudom, melyikkel akarok először tárgyalni, annyi biztos, hogy időm lesz megismerni mindkettőt. Lassan, óvatosan, meghajolva kúszok közelebb hozzá, miközben fejem felfelé ívelve felé fordul. Szemeim az övét keresik, mintha azt próbálnám meg kiolvasni belőle, hogy mikor akar nekem támadni, vagy itt hagyni. Igyekszek neki megadni a tiszteletet, elvégre idősebb, és nyilván köze van az Őslakosok falkájához. De végül még neki áll feljebb, így ráharap a nyakamra, mire értetlenül hátra hőkölök. Megrázom a fejem, majd kíváncsian fordulok utána. ~ Hát, ha tegyük fel a falka nem is adja meg neked, mivel... mit tudom én, csináltál valami hülyeséget, attól én, mint idegen "behatoló", megadhatom neked nem? De nem baj, legközelebb nem teszem meg ~ Fordulok el tőle, miközben elkezdem felmérni a környezetet, ha eddig már nem sikerült megtennem. Többször megrázom a fejemet, az előbbi harapás miatt, bár nem mondhatnám, hogy olyan erősre sikeredett, ennek ellenére még is sikerült hatást gyakorolnia rám. Abból a szempontból igaza van, hogy nem tudhatja előre senki, kinek kell megadnia a tiszteletet vagy kinek nem, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy jobb előbb megalázkodni, majd utána játszani a nagyszájú beképzelt kölyköt.
*Türelmesen kivárom, amíg végiggondolja, hogy a kijelentésemből egyenesen következik, hogy én tudok neki segíteni, máskülönben nem ajánlgatnám. Vagy igazából mehet a másik falkához is, de abban sem nem segítek, sem nem hagyhatom hivatalból sem épen. Bár, amilyen harcias vagyok, lehet még hagynám is elmenni, bár Shane-től azért még én is tartok, márpedig gyanítom az ilyesmi azért kiderülne. Szóval várom a srác részéről az isteni szikrát, ami végül ki is pattan.* - Most nem fogok veled elszaladni addig, ha nem gond, de ha visszaváltoztunk, adok elérhetőséget... Megfelel? *A kérdést némileg késve teszem hozzá, hiszen a kérdő tekintet farkasalakban nagyjából pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik tekintet. Tán egy kicsit oldalra billentem a fejem, de ennyi. Szóval biztos, ami biztos szóban is visszakérdezek. Egyébként is macerás lenne innen elszaladni a síparadicsomig. Nem is egy utat kéne keresztezni és hiába tűnünk mezei farkasoknak, nem én leszek az, aki esetleg kiváltja a vadászidényt, arra való tekintettel, hogy túlságosan közel merészkedünk a lakott területhez. Majd szépen elmegy a srác emberként, nem vagyok én se gardedám, se mentor. Elég a saját fiamra figyelni, amilyen idióta biztos most is valami zűrbe keveredik. Amúgy a harapás nagyrészt jelképes volt, mint ahogy a behódoltatás is csak egy jelképes gesztus, amit egyébként baromira túlértékelnek, még ha egy alfa egójának nagyon jót is tesz. Én már csak tudom. Mindenesetre a srác magyarázatára már megint sikerült felettébb emberien az égre emelnem tekintetem. Most komolyan nekiáll vitázni.* - Vitatkozni akarsz, vagy vadászni? *Kérdem nemes egyszerűséggel. Nem tud felhúzni, ahhoz azért jóval több kéne egy okoskodó kölyöknél. Jó, nem kölyök, de hozzám képest még jócskán az. Mindenesetre én a vitát lezártnak tekintem onnantól kezdve, hogy behódoltattam, bármennyire is rutinból és kényszerből tettem. Most pedig egyszerűen elügetek mellette, bizony szimatot fogtam méghozzá tőlünk nem is olyan messze. Nem szólok, hogy kövessen, de azt sem mondom, hogy ne. Be kell valljam, hogy a vadászat eleve egy csoportos foglalkozás farkaséknál, szóval ha csak nem üregi nyúlra hajtok még jó is lenne, ha jönne a másik, de speciel rábízom. A tisztás felénél, az erdős rész határvonalánál torpanok meg és húzódok be a rekettyés mögé. Az bizony egy őz.*
Néha idegesen dobbantok egyet, mintha legalábbis egy bak nyúl lennék, aki be van zárva egy apró ketrecbe, hol nem érzi magát kényelmesen. Karmaim többször belemélyednek a puha talajba, olykor-olykor olyan mozdulatot is teszek, mintha bármelyik pillanatban elillannék egy puskagolyó gyorsaságának megaláztatásával. De végül soha nem teszem meg, helyette engedelmesen ácsorgok, szórakozott arckifejezéssel, melyre csillogó szemeim utalnak és füleim hegyezése. ~ Nem is mondtam, hogy most azonnal. Nekem az is megfelel, ha egy alkalommal elmagyarázod hova menjek, onnan talán szimat alapján is menni fog. Ha meg nem, akkor tévedtem ~ Gondolatban még a vállamat is megvonom. Tulajdonképpen nem hajtok azért, hogy mihamarabb megtaláljam az adott falkatagot, ezen esetben az alfát. Még alig jártam be Alaszka területét, még nem ismerek mindent és mindenkit, így időm mint a tenger. Az apró vita közben feltűnik, hogy a farkas az égre tekint, mintha ezzel is azt mondaná, "hülye vagy te gyerek!". Én pedig értetlenül, fújtatva rázom meg a fejem, majd megrázva magam levágódok a földre mint egy gőgös gyerek. Hátracsapott fülekkel, előre szegett fejjel figyelem a másik jószágot, ahogy az távolodni kezd tőlem. Annak idején volt egy lovam, aki hasonlóan viselkedett, mint most én. Ha nem tetszett neki valami, fogta magát és letette a földre a hátsóját, így körülbelül lehetetlennek bizonyult, hogy a több mázsás állatot megmozdítsam. Így kénytelen voltam felmondani a tervemmel, miszerint kilovagolok vele az erdőbe vagy egy nagyobb mezőre. Persze egy farkast nyilván könnyebb megmozdítani, bár erre nem lesz szükség. Kérdésére kihúzott háttal ülök tovább, majd hegyezve a füleimet meghallom az állatot, mely tőlünk nem is olyan messzire, óvatosan, kecsesen lépked a magas aljnövényzet között odafigyelve arra, ne keltse fel más állatok figyelmét. Beleszimatolva a levegőbe, meg érzem az illatát, így csillogó szemekkel, farok csóválva állok fel és indulok el az idősebb farkas után. Ám ahelyett, hogy követném, egy másik útvonalon indulok el, nem is olyan messze tőle. A szél pont a gyámoltalan őz felől fúj, így a szerencse ez úton is nekünk kedvez, így annak esélye sincs arra, hogy megérezze a mi szagunkat. A gyenge széllel szemben haladva, az idősebb farkasra pillantok. Odafigyelek arra mit csinál, elvégre minden olyan farkas, aki egyszer falkában volt, vagy jelen pillanatban van, figyel a másikra. Az aljnövényzetben, óvatosan lépkedve próbálok az őz mellé, majd ezt követően elé kerülni. Fehér bundám miatt apám úgy vélekedett, hogy nem leszek szerencsés vadász, és hamarabb fog egy ember elejteni, mint más társamat. De ez téves információ volt. Lehet, hogy feltűnőbb vagyok nyílt terepen, de mivel nem vagyok egy hatalmas egyed, gyors is vagyok. Mind emellett logikával is rendelkezek, szóval nem kell félnem. Leszegett fejjel haladok előre, lassan elérem az őz száznyolcvan fokos látószögét, ám ahelyett, hogy megrohamoznám, inkább arra várok, hogy az idősebb farkas kezdje meg a "rohamot". Túlságosan jószívű vagyok...
*Meg kell állapítanom, hogy igazából nem is mond hülyeséget. Hiszen elég ha útba igazítom, utána ott már úgyis belebotlik valami farkasba, akitől tovább jusson Shane-hez. Talán mégsem olyan keményfejű a srác, mint amennyire gondoltam, de messzemenő következtetéseket így sem vonok még le azért. Mindenesetre kicsit megmozgatom egyik fülemet, miközben gondolkozom, mintha csak rászállt volna valami.* ~ Síparadicsom. A hegyen már elég hamar ki fogod szagolni a farkasokat. Keresd majd Shane-t. ~ *Akkor én meg is tettem, ami tőlem tellett és még csak meg sem kellett erőltetnem magam. Azt hiszem így idősebb koromra a egyszerű és egyben nagyszerű megoldások híve lettem, de azt hiszem ennyi év után megtehetem, hogy egy kicsit kényelmes vagyok. Amúgy teljesen hidegen hagy, hogy lecövekelt, vagy sem. Én mindenképp megindulok a szag irányába, ami feltehetőleg a feltámadó szellőnek köszönhetően csapja meg az orrom. Szóval elügetek mellette, ha meg van esze, akkor jön velem. Ha ne, nem. Viszont megint csak nem kell csalódnom, hiszen érzem, hogy nem sikerült eltávolodnom tőle igazán, jön ő is, csak nem az általam kijárt ösvényen. Így se rossz. Meglapulok az említett bokor mögött, izmaim megfeszülnek, szinte ugrásra készen lesek ki a föld közeli ágak között. Érzem a másik jelenlétét, szinte érzem ugyanazt a feszült várakozást irányából, ami belőlem is árad, így elkönyvelem, hogy ezt a vadat közösen fogjuk elejteni. Így már csak a megfelelő pillanatra van szükség, ami számomra egyértelmű, hogy az én belátásomra van bízva.* ~ Most. ~ *Hangzik el a fejünkben, de még ott is csak halkan, mintha attól tartanék, hogy kihallatszik. Hát na, a vadászat feszültsége hozza ezt magával, agyban már ugrok. Végül gyakorlatban is, szinte rögtön, amikor kiejtem a szó utolsó betűjét. Öreg farkas, nem vén farkas, ruganyosan vetem neki magam az őz nyakának, egyből bele is mélyesztve a fogaimat. Szerencsétlennek ideje sincs reagálni az eseményekre, ám a lábairól így egyedül nem tudom ledönteni még. Ahhoz túl izmos jószág.*
Óvatosan vezetem rá az alakot arra, hogy nem kell elvezetnie oda, elvinnie, csak elég, ha szóban eligazít, onnantól pedig menni fog vagy emberként, vagy farkasként. Ahogy a másik farkas elmondja, hogy merre kell mennem, összehúzott szemekkel próbálok koncentrálni a hallottakra és arra, hogy azután is a fejemben maradjon az útbaigazítás, amint visszaváltozok kétlábúvá. Ezután viszont alig telik el pár perc, a másik alak mintha valami kiszagolt volna, elindul egy adott pont felé. Én egy darabig még tollászkodok egy helyben, megvakargatom a fülem tövét, megrázom magam, megmosdok és csak azután indulok el az őz szagának irányába, mintha ez legalábbis egy rituálét, egy mosdást igényelt volna. Lassan, enyhén lapítva indulok el az állat irányába, persze oldalról, minél nagyobb kört leírva, hogy az még csak véletlenül se vegyen észre. Hallani talán meghall, de nem lesz ideje elmenekülni főleg úgy, hogy ketten vagyunk. Szememet le se veszem az ártatlan őzsutáról, mely lelkesen lakmározik, mikor pedig egész közel érek hozzá, megpillantom a másik farkast is a bokorban lapulni. Kíváncsi pillantást vetek rá, majd megnyalom a számat, amint visszapillantok a kecses őzre. Ahogy fejemben megszólal, mint egy szórakozó, játszadozó kutya, megrázom a hátsófelemet, majd ahogy ő, úgy én is előugrok a bokorból. A köztem és a két állat között lévő távolságot egy nagyobb szökkenéssel átszelem, majd mellső lábaimnak karmait belevágom az állat farába, mire az még rúg egyet-kettőt, minek egyikét telibe is kapom, de nem foglalkozva ezzel, szorítom az állatot. Egy határozott harapással megkeresem a gerincét teste felém eső részénél, majd rászorítva arra érzem, amint ketté törik. Az őz nem tud többet kapálózni, hátsó lábai ernyedten hullanak alá vele együtt, így mind a hárman megbotlunk. Felbukni nem tudok, mivel hátsó lábaim a földet marják akárcsak az egyik mellső, így csak ellépek az állattól míg megvárom, hogy a másik farkas megfojtsa. A kegyetlen részét soha nem szerettem... bár, ha azt vesszük, most én volt a kegyetlen azzal, hogy szerencsétlennek eltörtem a gerincét. A számat nyalva figyelem, ahogy a szürke farkas ténykedik az állat körül.
*Hát nekiesek az állat torkának. Szívesen hagyom a farát a srácnak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezek a jószágok előszeretettel rúgnak. Miközben a gigáját harapom, bennem jóval kevesebb kárt tud tenni. Úgy kapaszkodok állkapcsommal az állat nyakába, mintha csak szájzárat kaptam volna, mellkasomból mély morgás szabadul fel a "harc" hevében. Kicsit olyan lehetek, mint egy kölyökkutya, aki nem akarja elengedni a játékát. Márpedig az őzike is kalimpál rendesen, amíg el nem dől. Én meg dőlök vele és csak feltételezni tudom, hogy a srácnak köszönhetően kerültünk földközelbe, hiszen konkrétan mással vagyok elfoglalva. Nem fogom pontosan felmérni a helyzetet. Mindenesetre szinte már fekszem, ahogy továbbra is a nyakát szorongatom, csak a faromat nyomom ki kissé. Érzem, ahogy egyre kevésbé mocorog, néha kicsit meg is rázom, hogy lássam, tényleg teljesen élettelen-e. Végül kipurcan szegény pára, a tápláléklánc áldozatává válik én pedig szépen elengedem. Nyakamnál a bundám vértől csutakos, de ez egyelőre nem zavar, pusztán érzem, hogy összetapad a szőr. Majd szépen letakarítom magamról, de mivel enni is szándékozom az állatból és azt nem késsel-villával fogom tenni, így ráér még. Viszont most leülök szépen a tetem mellett és rátekintek a másikra.* ~ Közös zsákmány és nincs kedvem erőt fitogtatni, szóval...~ *Fejemmel alig láthatóan az állat felé bökök, jelezvén, hogy essen neki nyugodtan. Én csak akkor szándékozok elkezdeni enni belőle, ha másik már nekikezdett. Hátha vannak különleges igényei, mert nekem aztán édesmindegy, a rágósabb felével is nagyon jól megvagyok. A társalgás meg nem erősségem, gyanítom észrevette, így speciel nem töröm magam, hogy a vacsora mellé valami jó témát is feldobjak.*
Hagyom, hogy az idősebb farkas essen neki az őz torkának. Soha nem szerettem azt a részt, mivel nem csak emberként nem eszem meg a csirke nyakakat, de farkasként se az elejtett áldozataimét. Mindig megjelenik előttem az undorító nyelőcső, amitől kiráz a hideg. Már csak az a kérdés, hogy akkor a máj, a szív és a hasonló belsőségeknek miért nem mondok nemet? Mindegy, ez most lényegtelen, a fő az, hogy határozottan rugaszkodok el a földtől és harapok rá az állat farára. A gerincet egy határozott csapással töröm ketté, ami földre viszi az állatot, így a másik farkast is. Az őz végül is, első sorban a torkára mért harapás miatt döglik meg, de ez nem meglepő. Soha nem szerettem megölni az áldozataimat. Mindig rossz érzéssel töltött el, ha meg kellett ölnöm egy nyulat, vagy ez őzt. Az olyan volt, mintha egy emberi személyt tüntettem volna el a föld színéről, elvégre amilyen emberi, olyan állati is vagyok. Lehet, hogy ragadozó, de a húsevő emberek se ölik meg vegetáriánus társaikat, nem igaz? Helyette csak maradok az állat megsebzésénél, annál, hogy a földre tudjam küldeni még akkor is, ha annak komoly ára van, olyan, amilyen a mostani is. Szerencsétlennek eltörtem a gerincét azután, hogy egy jókora rúgást mért a mellkasomra, de szerencsére ennyivel megúsztam. Amint az állat megdöglik, az idősebb farkas el is lép mellőle majd helyet foglal. Ezt követően megszólal a fejemben, mire kíváncsi tekintettel meredek rá, amit egy vidám fejrázás követ. Lassan megkerülöm az állatot, alaposabban szemügyre veszem. Megpróbálom megállapítani, hogy mennyi idős lehet, hogy rágós-e, vagy porhanyós. Így, mikor sikerül döntenem, megcélzom az állat jókora combját. Feltépve a bőrét, először eltávolítok egy nagyobb darab szőrős részt, amit nincs kedvem megenni, majd nekikezdek a szín húsnak, melyen egy csepp zsír sincs. Micsoda kiváltság, nem? ~ Azért nem sírt volna a szám, ha pörköltet csináltunk volna belőle~ Jegyzem meg lelkesen két harapás között.
*Nekem nincs különösebb problémám a gyilkosság gondolatával, főleg hogy egy állat megöléséről van szó. Speciel éppen eleget teszünk állatias ösztöneinknek és még a táplálékláncot is betartjuk, szóval kétlem, hogy bármi elítélendőt csinálnánk itt. Mindegy is igazából, az a lényeg, hogy az őz egy utolsó rázkódással végül kileheli a lelkét és ez annyit jelent, hogy kaja-idő van. Érdeklődőn figyelem, ahogy a fiatal srác kiválasztja a neki tetsző részt. Valahogy sejtettem, hogy a combjánál fog kikötni, talán épp ezért is voltam ilyen készséges, amikor ráhagytam a döntést. Annyi kölyköt pesztráltam már, hogy írásba is adhattam volna a másik választását. Bezzeg én tudom mi az igazán jó, így szépen neki is állok a kissé küzdelmesebb és inasabb melle húsának, hogy hozzájuthassak a belsőségekhez is. Vicces arra gondolni, hogy kölyökkoromban emberi felem milyen undorítónak is találta a nyers hús fogyasztását... hát, itt a bizonyíték, hogy mindent meg lehet szokni, csak idő kérdése. Fejem ki sem emelem a az éllatból, amikor elhangzik a kijelentése. Szere csére a gondolatbéli kommunikációnak nem feltétele, hogy ne legyen tele a farkas szája.* ~Ha marad belőle, felőlem elviheted.~ *Jegyzem meg nemes egyszerűséggel. Speciel nekem nem lenne kedvem vele foglalkozni, sokkal melósabb lenne elkészíteni a vadon fogott állatott, mint a boltban vettet. Viszont ha már így közösen eszünk és lényegében csak a táplálkozás hangja töri meg a csendet, akkor végül is belefér, hogy egy kicsit érdeklődjek.* ~Hogy hívnak és mi hozott épp Fairbanks-be?~ *Nem hangzik úgy, mintha vallatnám, csak egy egyszerű kérdés. Nem mintha félnék a csendtől, speciel szeretem is, de ha tényleg az a cél, hogy a mi falkánkhoz csatlakozzon, akkor nem árt nyitnom. Hát tessék. Közben természetesen marcangolom tovább az állatot.*
Az őz keservesen rúgkapál, hogy szabadulni tudjon, de olykor még egy farkast se tudnak lerázni, nemhogy kettőt. Szóval szerencsétlen jószágnak esélye sincs a menekülésre, vagy arra, hogy esetlegesen megtudjon minket tántorítani. Mi inkább határozottan törünk előre és előre, hogy az állat elpusztuljon, mi pedig... megegyük! Ahogy az őz kimúlik, megrázom magam, hogy a gyilkosság mocskát valamilyen szinten messzebb tudhassam magamtól. Mintha legalábbis segítene valamit a bunda felborzolás és az egész testem megrázása. Semmivel nem jobb, de ez lényegtelen. Ezt a műveletet követően teszek pár hátráló lépést, jelezvén a másiknak, hogy én tökéletesen ráérek, így ha gondolja kezdheti ő. Bár inkább sejteti azt a mozdulatsorom, hogy nem tudom mit csináljak. Elinaljak, vagy maradjak és egyek pár falatot, ha már elejtettük szegényt. Mikor a fejemben meghallom a másik farkas hangját, valamiféle hálának nevezhető emberi tulajdonság kezd el égni a mellkasomban. Eddig ahány helyen jártam, meg kellett küzdenem azért, hogy egy farkas valami ehhez hasonlót mondjon. Lehet, hogy olykor túl heves voltam, amiből az utóbbi időkben sikerült tanulnom, de soha nem voltam olyan agresszív, hogy bárkinek falat kellett volna felállítania magában velem szemben. Így a helyzethez illő lelkesedéssel, leszegett fejjel battyogok oda az állathoz. Teszek egy kisebb kört körülötte, hogy alaposabban szemügyre vegyem a részeit, hogy mivel is kezdjek el foglalatoskodni. Épp ezért kötök ki a combjánál, mely bár nem olyan nagy, hogy teli legyek tőle, de annyira elég, hogy valamelyest csillapítsa az éhségemet, melyet mind idáig nem is éreztem. Ahogy meglátom, hogy mire készül a másik, undorodó pillantást vetek az elejtett zsákmányra, majd ugyan ezzel az undorral hátrálok el tőle. Egyre inkább él a farkasomban az ember is, mint ahogy az emberben a farkas. Talán ennek köszönhető az is, hogy pillanatok alatt elmegy a kedvem a nyers hústól. Eltüntetve pár szőrcsomót a szám széléről és a nyelvemről, arrébb ballagok és egy halk fújtatással ledobom magam a földre. ~ Nincs rá szükségem, de azért kösz. ~ Válaszolok, miközben mancsaimról elkezdem eltüntetni a rátelepedett vért. Az idősebb farkas által feltett kérdések viszont meglepnek, így félbe hagyva a mosdást, felé fordulok. ~ Wade vagyok, és kérlek szépen az, hogy egy őrült hibát követtem el, amit leginkább a menekülés tud elfeledtetni. És emellett már annak idején több farkastól hallottam, hogy itt Alaszkában több, hozzám hasonló "teremtmény" él, így gondoltam ez lesz a legjobb ~ Vonom meg képzeletben a vállam, majd szépen lassan visszatérek a lábam tisztításához. ~ És ha már ilyen szépen összefutottunk és még zsákmányt is ejtettünk, akkor.... benned kit tisztelhetek? ~ Érdeklődök én is.
2013 szívás... Most, hogy túljutottunk a maja naptár végén, és megtörtént minden, ami megtörtént, kicsit azt kívánom, bárcsak vége lett volna mindennek... De ezt már megint a kibaszott depresszióm sulykolja belém, meg az alattomos emós világfájdalom, aminek akkor se adom át magamat újra, ha rám szakad az ég. Gyanús, hogy ez már úgy egyébként is megtörtént, és megint csak illúzió az, hogy a saját magam ura vagyok. Ha így lenne, akkor most az Upperben tologatnám a számlákat, meg a standlapokat, nem pedig itt a tisztáson fojtanám le a mai nap második szarvasbikáját. Kellett neki elém vágódnia, hát vessen magára... Már két napja annak, hogy magam mögött hagytam a "civilizációt", és farkas bundában járom az erdőt, vadakat ölve, ha el-elkaptak a gyilkosabb indulatok. Sokkal könnyebb ez így... Mármint farkas bundában. Nincsenek táblák, amik előtt meg kell állni, nincsenek ajtók amiket az orromba csapnak. Csak a farkasom van, a természet, meg én vagyok. Lehet, hogy ez lesz az új heppem, csak előbb az emberibb oldalammal kell kezdenem valamit. Kezdetnek megtenné az is, ha elfelejtenék mindent. Toddot, Castort (és legfőképpen őt) azt, hogy mit tett, és hogy még csak nem is zavartatja magát azoktól, mert tök természetesre vesz mindent. Utolsó alkalom volt, hogy úgy lekezelt. Megfogadtam már korábban is ezt, tudom. Még az előtt, hogy megerőszakolt (ma már nem is akarok abban a szalmaszálba kapaszkodni, hogy Todd szállta meg őt... Ugyan már! ), vagy mielőtt megint belém törölte volna a lábát azzal a hideg közönnyel, mondván, hogy a nő erre való... Ha csak fele olyan könnyen lépnék tovább, mint ő, akkor én egy rohadtul boldog ember lennék. És ott van még a kölyök is... Áhhh! Rá most még gondolni sem akarok. Túl sok volt ez már nekem, meg kib*szottul tömény. Ha már annyi sz*rt le kell nyelni, miért nem lehet azt kis mennyiségben adagolni, háh? Nem túl kicsikben, csak akkorában, hogy meg tudjam emészteni mielőtt a pofámba kapnám a következő adagot is. És ha már az igazságtalanságnál tartunk: miért van az, hogy a rohadékok élik még világukat? Miért nem látni egyet se nyomorult, szörnyű kínok között? Mindig az olyanok szívnak, mint én meg ez a szarvas, ami éppen most lehelte az utolsót fogaim között. Szinte már undorodva köpöm ki az állat tokát, minek feje élettelenül süpped a hóba. Túl könnyű volt ez így, ezért pedig dühös vagyok erre a szarvasbikára. Küzdelem nélkül adta fel a nyomorult, nem hörgött, nem vergődött, csak feladta... Miközben feltépem a tetem hasfalát, és marcangolni kezdem, sikerül levonni a párhuzamot is az állat és saját magam között. Jelenleg mindkettőtől hányingerem van.
Egyszer fent egyszer lent, szokták volt mondani, és hogy én most hol is tartok ebben a kusza világban az egy nagyon jó kérdés. Magam sem tudom a választ. Lent is és fent is lennék. Kóborként inkább lent voltam a mocsokban, most pedig inkább fent vagyok ha a koszt nézzük. Mondjuk úgy könnyű tisztának lenni, hogy a farkas tesója az alfa. Nincs semmi gondom. Meg van mindenem egyet kivéve. Ami nem más mint a szenvedély. Igen, az hiányzik nekem. Sokan az elsöprő vágyat értik ez alatt és én is, de amíg mások bele másznak egy viharos kapcsolatba, addig én vágyakozom a harc után. Máshogy működöm, mint a többi farkas, mert más az értékrendem. A legtöbben megelégednek egy harmonikus kapcsolattal, amitől nekem a gyomrom is forogni kezd. Én nem ilyen vagyok, engem hajt a vérem, a harc után. Nem csoda, hiszen vegyük alapul, hogy egy katona vagyok, egy igazi harcos és nem mellesleg egy De Luca. Azt hiszem ez így van rendjén csak hát vannak gátak az életembe. Az első és legnagyobb hogy betolakodó vagyok, ami csak annyit jelent, hogy kötnek a szabályok, bár még így is összetehetem a négy mancsomat, mert a tesó nagyon elnéző velem. Ezt persze nem akarom kihasználni, de vannak pillanatok.......sok olyan pillanat mikor nem tudom magamat visszafogni. Talán egyszer megkér, hogy hagyjam el Őt, a viselkedésem miatt, ami nagyon fog fájni, de megteszem, mert tudom, hogy sokáig úgysem húzom a folytonos kilengéseimmel. Ezeken gondolkodom, miközben sétálok az erdőben. Itt legalább nem fülelnek és senki nem tudja, mi jár a fejembe. Az orromat megcsapja a vér szaga, mely egy szarvasból származhat. Nem csak az kúszik a nyílásomba, hanem még valami. A fejem azonnal felkapom, mert megérzem a vérem, még akkor is ha nem tiszta. Tehát a tesó nem lehet, csak is az ivadéka. Jó régen találkoztam vele és ez nem véletlen. Nem indult valami jól a kapcsolatunk, helyesbítek, nagyon jól indult. Érdekes harc volt és egy igazi küzdő szellem. Meglátogassam vagy sétáljak tovább? Biztos vagyok benne, hogy már érzi a szagomat és nem fogom meglepni. A fekete farkas felé veszem az irányt és ha már így összefutottunk ~Milyen kellemes meglepetés, hogy ott ahol még a madár sem jár egy farkast találok. Nem gondoltam volna, hogy idén összefutunk~ Jóóóóó, nem sok esélyt láttam arra, hogy tényleg tudjuk egymást kerülni egy egész évig, hiszen egy falkában vagyunk, bár azért reménykedtem, hogy nem kell elviselnem a kisasszony gyűlöletét még egy darabig. Tulajdonképpen nem is igazán tudom, miért táplál irántam ilyen érzelmeket. Az egy dolog, hogy alul maradt, de ezen kívül nem ártottam neki vagy igen? Nem emlékszem rá vagy csak öregszem. Közelebb lépek hozzá, de nem fenyegetően és megtartom a tisztes távolságot. ~ Azt csiripelték a madarak, hogy nem vagy a közelben~ Valóban ezt az infót kaptam, de az informátor tévedett, mert itt van. Csak tudnám mitől ilyen koszos a bundája. Persze eszik és az kosszal jár, de pár bogáncs mit keres a bundájában, azt nem tudom. Engem biztosan zavarna.
Még néhány percig falatozok nagy békességben, mikor megérzem a másik farkas jelenlétét. Nyitok is a pajzsomon, hátha elcsípek egy kósza gondolatot tőle, amitől majd beazonosíthatom. Kell ez, és két lélegzetvétel a bundámba kapó szélből ahhoz, hogy felismerjem Raffaellot. Érzékeimet a hímre szegezem, de nem hagyom abba az evést. Ez a préda az enyém. Felejtős, hogy osztozzak rajta bárkivel is. Raffaello röpke habozás után úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és bár tőlem tisztes távolban áll meg, én hátra csapott fülekkel nézekk ki rá oldalt, majd mordulok rá, hogy ott is maradjon. Gondolatai hallatán azonban abbahagyom az evést. Megnyalom a pofámat mindkét oldalán, az agyaraimról is lekóstolom a vért, aztán egész testtel fordulok a hím felé. Farkamat magasan tartom, füleimet hasonlóképpen. Nem vagyok az alárendeltje, nem is teszek hát behódoló gesztusokat. ~Háh! Akkor nem csak az én évem indult szarul. Remek!~ visszonzom az üdvözlést maró gúnnyal, iróniával. Most inkább csak magam irányába, bár azt se venném a lelkemre, ha a másik félreérti. Elvégre ezt diktálná az ismeretségünk is már ha azt nézzük, hogy ki nem álljuk egymást. ~Kamu. Egy ideje itt vagyok. ~ Mármint Fairbanksben itt és az erdőben is itt. Azt viszont nem tudom, hogyan értette ezt. Még az előző távozásra, vagy már meg azt pletykálják, hogy megint elmentem? Mindegy is. Most feleltem mindkét verzióra. ~ Mondd csak, mi szél hozott erre? Akarsz futni még egy kört? Netán most meg is ölsz?~ gondolataimból inkább cinizmus süt, mintsem indulat, vagy harag. Egyébként meg valahogy annyira természetes már, hogy Raffaello a bajt keresi, így azt is biztosra veszem, hogy okkal, céllal jött ide. Gyanakvó résre szűkülnek szörnyetegem vörös szemei. ~Részemről rendben van, csak hagyjuk ezt a puhatolózást. Még a végén elhiszem, hogy egészen... emberi vagy.~ - képtelen vagyok normális hangnemben beszélni hozzá. Lehet, hogy ő már el is felejtette, hogy milyen kapcsolatot ápoltunk mi korábban, de én nem. Keserűen jegyzem meg magamnak, hogy a laza memória nyilván valamiféle de Luca sajátosság lehet.
Én ugyan nem megyek közelebb hozzá, mert az megint csak bonyodalmat okozna. Még a végén egymásnak ugrunk. Mondjuk, az nem lenne olyan rossz opció, ha jobban belegondolok. Egy kis harc, egy méltó partnerrel, jó testmozgás lenne, de nem áll szándékomban még harcolni, még akkor, sem, ha süt az utálat róla. Most sajnálom kéne, amiért szar az élete? Nem gondolom, mindenki magának a kovácsa. Valóban nem kaptam pontos infó, mert magam is látom, hogy itt van. Különös képen nem zavar a nőstény, egészen addig, míg nyugton is marad. Szavai azonban nem arra adnak indokot, hogy sokáig nyugton is fog maradni. A fejemet megcsóválom, bár nem úgy fest, mivel farkas alakban ez kicsit másképp néz ki. ~ Miért keresed mindig a bajt velem kapcsolatban? Miért unod az életed és azt sem értem miért provokálsz, minden egyes alkalommal mikor összefutunk. Én próbáltam normális lenni, mert jelenleg a falkában.....~ Elharapom a gondolatot, mert nem adok alá lovat. Nem kell tudni neki, mit is gondolok róla valójában, még a végén a fejébe száll. Soha nem mondanék neki olyat, ami elismerően hangozhat, mert nem érdemli meg az elismerésem, még akkor, sem ha rászolgált. Ilyet, a büszkeségem nem enged. ~ Tényleg nem értem, de talán nem is fogom soha. Az szeretnéd, ha megölnélek? Akkor miért nem kínálod, fel magad tálcán vagy az túl megalázó lenne? Harc nélkül elesni?~ Biztos vagyok benne, hogy azt válaszolná amint én is. Ez nem is kérdés, egy ilyen idős farkasnál. Nem gondolom, hogy bármit pozitívat is elhinne rólam, de nem is áll szándékomba neki bizonygatni bármit is. Edig is sejtettem, hogy haragtartó típus és erről most már tanúbizonyságot is tett. ~ Nos, ha már ilyen nyilvánvaló a szándékod, akkor nem adom meg az örömöt neked. Nem harcolok ma veled.......~ Kíváncsian fürkészem, hogy erre mit lép. Talán sikerült meglepni, de az is lehet, hogy ezt leplezni fogja. A fejemet oldalra billentem és figyelem egy darabig. Természetesen az elhatározás, amit hallott tőlem, nem betonba van verve, így ha tovább provokál, még az is lehet, megégeti a csinos kis bundáját. Ennek ellenére megindulok felé. Lassú határozott léptekkel közeledek és a tisztes távolságot csökkentem. Újfent kíváncsi lettem, erre mit lép, mert az előbb nagyon határozottan a tudtomra hozta, hogy álljak meg és ne tovább. Nos, csak egy farkas, aki alattam áll és ha akarok akkor bizony közelebb is megyek, mert ez a rész nem az övé. A bajt keresnem? Ezt döntse el mindenki. Talán nem vagy még is?
Hogy én keresem a bajt? ~ Ugyan már... Emlékszel a legutóbbira? Békülni mentem oda hozzád, erre te kiraktál. Most miért kéne higgyek neked? ~ A "Békülni", az erős túlzás, mert a büszkeségem még mindig nem heverte ki teljesen, hogy csúfos vereséget szenvedtem a farkas ellen ( ami egyébként nem is csoda, mert sokkal erősebb nálam, és tapasztaltabb a harc terén). Szóval, ha nem is terveztem igazi barátságot kötni vele, Castor miatt készen álltam tiszta lappal indulni Raffaelloval. Neki nem kellett, az ajánlatom pedig egyszeri és megismételhetetlen volt. Most mégis élne vele? Nem hiszem. Pont ugyanúgy gyűlöl engem (hacsak nem jobban) mint ahogyan én őt. ~... jelenleg szarban vagyunk. Tudom, hogy mi a helyzet a falkában...~ egészítem ki a mondatát, mert amiért nem látok a fejébe, csak erre a mondatzárásra tudok asszociálni. Pontosabban arra, hogy hamarosan rohadt valószínű, hogy mindannyian meghalunk. Castor megölte a másik falka exatanerkjét. Lehet, hogy minket motivál a vágy az életben maradásra, ám a hegyi falkát a bosszú fűti. Lássuk be, hogy ennél nincs nagyobb motiváció. Valószínűnek tartom, hogy miután elbukunk (mert így lesz), ki fogják végezni az összes életben maradt farkast a mieink közül. Még akkor is, ha netán akadna közöttünk olyan gyáva nyomorult aki hajlandó volna behódolni a rivális falka vezetésének. Habár ezt csak az újabbakról tudom elképzelni. Erről lenne szó? Raffaello-t is megcsapta már a halál szele, így megpróbálja... helyre hozni azt ami itt van? Nem, ez nekem túl valószínűtlen. Itt dögöljek meg, ha nincs valami hátsó szándéka velem, vagy a helyzettel. Ha az eddigi, vele kapcsolatos tapasztalataimra hagyatkozk, akkor csak erről lehet szó. ~Ezt fölösleges tovább ragozni. Tudod jól, hogy harc nélkül nem adnám meg magam. ~ kijelentek, nem kérdezek. Hát persze, hogy tudja. Miként arról is lehet már halvány fogalma, hogy mennyire vagyok lojális ha elkötelezem magam, hiszen anno éppen azért tépett meg, és harapta le a jobb vádlimat, mert nem árultam el neki Castor elérhetőségeit, hogy ő megölhesse... De most nem erről van szó. Dehogy is. ~Nem adod meg az örömöt, háh?! ~ horkanok fel. Jobb első mancsommal bosszúsan dobbantok a hóban. ~Akkor mondd, mégis minek vagy itt? Azt ne mondd, hogy minden hátsó szándék nélkül, mert azt nem fogom lenyelni.~ A farkas tesz felém egy lépést, ami igazán csak az után tűnik fel, hogy egy újabb figyelmeztető morgás szakad fel a torkomból. Ha támadni akar, hát támadjon, máskülönben nem engedem ennyire közel magamhoz. ~Figyelmeztetlek De Luca! Állj meg, vagy neked megyek!~ újabb morgást hallatok magamból, hangosabbat, hosszabbat, intenzívebbet az előbbieknél. Füleimet hátra csapom, fejemet lejjebb eresztem, mellső lábaimmal támadásra készen rogyasztok, bundám minden szőrszála az égnek mered. Ha nem lép be a privát szférámba, (ami az embereknél nagyjából a test körüli 10 cerntimétert jelenti, nálam viszont olyan harminc lehet,) akkor csak felé kapok a pofámmal, azt is inkább figyelmeztető jelleggel. Ha viszont bepofátlankodik a privát szférámba, a torkát kipécézve ugrok neki.
~ Békülni? Ez jó, mindjárt nevető görcsöt kapok tőled, Te nő!~Természetesen érezheti az iróniát, mert az úgy sugárzik a gondolatomból mint villany körte a sötétben. Ha nem ismerném, érezném ennyire a gyűlöletét akkor, talán, hangsúlyozom, hogy talán, el is hinném. Akkor nem békülni jött, csak egy kompromisszumot akart felajánlani a testvérem miatt. A békülés szerintem meg sem fordult benne, csak Carlonak akart enyhülést hozni. Ami egyébként egy szép gesztus lett volna, ha nem Taráról lenne szó. Talán annyira gyűlölöm, hogy nem veszem észre a jót benne? Mert nincs is, téma lezárva. Nem is ez a fontos most, mert semmi kedvem nincs Tara tetteit elemezni, vagy megbékélni és elfogadni, hiába csorog a családom vére benne, számomra Ő csak egy senki. Viszont szükség van rá és ezt Ő is nagyon jól tudja, hiszen most fejezte be a mondatomat. ~ sajnos jól látod~ Sóhajtok fel gondolatban, mert valóban szarban vagyunk és egyelőre nem sok jóval kecsegtet a jövő. Harccal, vérrel, vesztességgel és talán győzelemmel, bár ezt nehéz lenne, jelen körülmények között biztosan állítani. Tudtam, hogy harc nélkül nem adja a bundáját, de nem is akarom elvenni tőle, nekem másra van most szükségem. Amit képes megadni, hiszen tudok róla dogokat és ebben a helyzetben ez az erény, mert erről van itt szó, most nagyon is felértékelődött. Szóval nem, nem harcolhatok most vele, pedig lenne kedvem hozzá. Egyrészt, hogy ismét fájdalmat szerezek neki, másrészt elég jó harcos és nem az a fajta aki csak úgy feladja és behódol. Nem olyanok mint ezek a mostani tagok. Értem én, hogy erős vagyok, de attól még lehet verekedni. Talán nincsenek hozzá szokva a nyers harchoz, de más sem fog velük hímes tojásként bánni. Mindegy is, mert nem erről akarok vele beszélni. ~ Te mindig azt feltételezd, hogy hátsó szándékom van….jól van, már nem megyek közelebb. Ezt a harci kedvet meg tartalékold inkább a másik falkára, ha kérhetem. ~ Nem megyek közelebb és megállok, látom és érzem is az elszántságot, így hát meghagyom neki a teret, mert a végén tényleg nekem jön és akkor nem jutunk egyről a kettőre. ~ Hol is tartottam, jah, a hátsószándéknál, szóval igen, jól látod, most is van egy, bár lehet nem is az. Ami kell nekem tőled, hogy térj vissza a falkába és foglald el a helyed, mert mint mondtad szükség van rád, de nem csak a falkának, hanem Carlonak is. Hiába nem mondja érzem, mert ami köztetek van, az lehet, hogy gusztustalan, de kell neki a támasz ezekben az időkben. Nekem pedig az kell, hogy ha olyan lesz a helyzet feláldozd magad miatta. Tudom, hogy képes vagy rá, mert anno is megtetted.~ Igen, mikor megakartam ölni az alfáját, képes lett volna meghalni csakhogy védje és ez a hűség. Ilyen farkasok kellenek mellé, nem olyanok, akik elhagyják. Tudom, amit tudok és azt is tudom, ha eljön, majd az idő én nem fogom tudni megvédeni és ezért kell Tara, hogy mellette legyen. Érezheti, hogy egy láthatatlan valami nyúl felé. Nem más, mint a pajzsom. Nem kebelezem be, mert egy, lehet nem is tudnám, másrészt lehet, hogy támadásnak venné. Csak azt akarom, hogy lássa amit érezni fogok miközben hozzá intézem a gondolataimat. A lehetőség meg van, hogy bemenjen, de ez csak rajta áll, hogy él-e vele vagy sem. Ha belép, akkor érezheti a mélyről jövő szomorúságot és aggódást is, de nem csak azt, hanem azt is mennyire őszinte leszek. ~Szóval tedd félre a büszkeséged és minden mást is. Tudom, hogy nem egyszerű, de néha meg kell tenni egy jobb ügy érdekében. Ha ezt megteszed, biztosítalak róla, hogy ellened nem szövögetek terveket és ha kell megvédelek mindentől.~ Azt hiszem ez elég nagy felajánlás, mert ilyet csak egy farkasért tennék meg. Az pedig nem más, mint a vérem. Ha elfogadja, akkor ez a szám kettőre ugrik. Én mindig tartom a szavamat, főleg ha Carloról van szó és most csak is róla. Azért nem engedem be teljesen és csak azt engem érzi amit én is megosztanék vele. Nem kell, hogy mindent érezzen. Nem azért, mert titkos terveim vannak, csak nem akarom kiadni magamat neki, bár lehet meglepődne. Ahogy elmondtam amit akartam még hagyom egy percig „magamba” már ha bejött, de utána kizárom onnan. Jó gyorsan és megint felhúzom a pajzsomat. ~Nos, én elmondtam amit akarok, már csak a válasz érdekel~ Valóban. Dönthet többféle képen és én kíváncsian várom, hogy mire jut. Remélem, nem órákat akar gondolkodni, mert arra nincs időm. Van más dolgom is, amit el kell intéznem. Az időm pedig vészesen fogy. Hátra lépek egyet, hogy lássa, nem vagyok fenyegetés és bármilyen nehéz is, de tiszteletben tartom a zónáját, pedig legszívesebben bele gyalogolnék és harcolnák vele egy jót. Az erőmre szükségem van, hogy pontot tegyek a sorsomra, mely vészesen kísért.
// szintén nagyon sajnálom, hogy ennyit várattalak //
~Nem csak feltételezem, tudom, hogy így van...~ fejezem be Raffaello gondolatát a hátsó szándékok jegyében, miközben felé kapok, hogy jelezzem: rohadt közel jár ahhoz a határhoz, aminél közelebb már nem engedem magamhoz. Valamilyen szinten azért meglep, hogy végül megáll, nem provokál tovább, és hogy ezt még verbálisan is megerősíti. Meglep, és bosszant egyaránt, mert én máris felkészültem arra, hogy megküzdjek vele. - legyen akármilyen nagyképű is ez a kifejezés tőlem, aki sokkal gyengébb nála- Lazítok a testtartásomon, de továbbra is feszülten, éberen figyelek. Ugrásra készen. Hogy valóban hátsó szándékai vannak, az nagyon beteg módon engem még nyugtat is. Leülök a fenekemre, füleimet az ég felé hegyezem, fejemet kissé oldalt döntöm, így hallgatom tovább. Kezdhette volna rögtön ezzel, és akkor nem cseszi fel a vérnyomásomat sem az egekig. Ahogy felcsendül Castor neve, elcsapom tekintetemet a farkasról. Egy ízben azért, mert már megint gyűlik bennem az a mérhetetlen keserűség, amit az emléke, a puszta gondolata csal elő bennem, és amivel már egyébként is csordultig vagyok. Még a lélegzetvétel is fáj, vagy csak egy olyan egyszerű mozdulat, mint megtenni egy lépést a hóban. Vajon mennyit viselek még el? Nem kellene ennek múlnia idővel? Úgy tartják, a szakítás is olyan lélektani hatással jár, mint a gyász, a szenvedő fél pedig átmegy mind az öt szakaszán. A papírforma szerint az első szakasz mindig a tagadás. A "nem, ez nem történt meg". Tiszta sor. Legbelül éreztem, és tudtam, hogy vége van, mégsem fogadtam el. Azt gondoltam, hogy ez csak egy mosoly szünet, lerendezzük csendben a Todd dolgot, aztán folytatjuk ahol abba hagyjuk. A második szakaszba, a haragba azt követően léptem át, hogy Castor elutazott az öccsével. Gyűlöltem azért, mert inkább menekül a helyett, hogy megmondta volna a két szemembe, hogy nem érdekli mit tett velem, szarja le az egész Todd és szellem témát úgy ahogy van. Miatta mentem el Chicagoba is, mert "ha ő nem tesz semmit, akkor nekem kell megtennem". Haragudtam rá, akkor is mikor az őrzők megnyúztak; mikor megragadtam a saját véremet, a fiút, hogy megöljem, és csakis őt hibáztattam, gyűlöltem mikor vissza kellett jönnöm Fairbanksbe... Viszont úgy elvakított a harag, hogy észre se vettem mikor tettem még egy lépést, át az alkudozás fázisába. Még mindig reméltem, hogy lehet valami közöttünk a történtek ellenére, és esküszöm, félretettem volna az összes sérelmemet ha beleegyezett volna az én javaslatomba, de neeeem. Szerinte én nem érdemlem meg, hogy emberszámba vegyen. Tök mindegy, hogy nem így mondta, a lényege mindössze ennyi volt. Ezt követné az elfogadás, majd a beletörődés szakasza, de most, hogy elveszítettem a kölyköt is, az egész rendszer felborult. Castort hibáztatom mindenért. Sosem álltam még ilyen közel ahhoz, hogy őszintén meggyűlöljem. De úgy tiszta szívből, igazán. És most jön Raffaello is a maga javaslatával, ami már csak a hab a tortánra. Nem fogok pont vele beszélni róla. Nem beszélek én erről senkivel. Vannak dolgok, amik nem tartoznak másra, legfőképpen nem az ellenségemre, aki jelenleg pont társalkodó partnerem. Érzem, hogy egyre távolabb löki magától pajzsát a farkas úgy, hogy abba talán még én is kényelmesen elférnék, de köszönöm, nem élek a lehetőséggel. Mire végigmondja Raffaello, megfogalmazódik bennem egy igen fontos kérdés: Mégis mit képzelnek magukról ezek ketten? Nem is magukról, inkább csak úgy rólam. Én vagyok a "Wellcome" feliratú de Luca lábtörlő? Párszor valóban megesett, hogy félreraktam a büszkeségemet, az által pedig nyitott lettem a békességre is, de akkor még apróbb félreértésekről beszéltünk, most pedig sokkal komolyabb a baj annál, hogy anno megtett egy pénzsóvár francia szukát bétájának... nem, a jelenlegi problémák nem fognak megoldódni. ~ Ő világosan kijelentette, hogy semmi vagyok neki. Kérj hát meg erre egy másik szukát, olyat aki a te védelmedre is rászorul. Biztos akad pár ilyen a falkán belül is. Mindig is volt, s mindig lesz. Csak ezentúl nem én. ~ Hangzott a válasz, minek végén teljesen felvonom a pajzsomat, így pedig vak és süket vagyok minden további kommunikációra. Részemről vége a "beszélgetésnek".
Kezdőlap
:hug2: //
