Hát ez meg milyen játék? Amikor először megfordul hirtelen, én is fékezek, és próbálok igazodni hozzá. De aztán jön az utasítás, hogy csak fussak egyenesen. Az első pár alkalom még ok, meglök, belém kap, mindent csak játékosan. Ezzel nem is lenne gond. De a támadások egy jó részét egy oldalugrással, vagy egy ritmusváltással ki lehetne kerülni, és roppant nehezen állom meg, hogy ne tegyem. Persze lehet, hogy nem így értette azt, hogy fussak csak egyenesen, nem szó szerint. Már megint a kommunikációs problémák ... De legalább jó tudni, hogy elfutni tényleg nem érdemes az idősebbek elől, az ember csak magát teszi nevetségessé, mert úgyis utolérnek, és kész. Még jó, hogy nincsen tétje ennek a "csatának". A mozgás persze jól esik, és amíg nem éppen Castor valamelyik támadása után nyerem vissza az egyensúlyomat, akkor élvezem a nyargalást a fák között. Aztán odaérünk egy meredélyhez. Felpillantok, aztán megérkezik Castor mellém, és nekiindul felfelé. Ebben én vagyok előnyben, abból a szempontból, hogy könnyebb vagyok, jobban elbír a terep. Vagy jó három méterrel odébb kezdek mászni, hogy ne zavarjuk egymást. Nincs arra szükség, hogy az egyikünk által elszabadított kő- vagy földdarab a másikat találja el. Mondjuk, mire itt felérünk, ki fogok dögleni rendesen, az biztos.
Ez a mászás valóban erőt próbáló és fárasztó. Ennek ellenére úgy veszem észre, hogy mind a ketten álljuk a (szó szerint) sarat, és hol gyorsabban, hol lassabban, de haladtunk felfelé. Fogalmam sincs, mennyi időbe telt a dolog, de minden tagom égett, amikor fellöktem magam, és megállhattam végre a szilárd talajon a saját négy mancsomon. Lihegtem, lihegtem, de úgy gondoltam, hogy ennél lehetett volna sokkal rosszabb. ~Gyere, gyere, ne állj meg!~ És már ügettem is tovább. Persze, edzhet az ember egyedül, de akkor még mindig esély van arra, hogy pihen, lecsalja a dolgokat. Az edzés és a futkorászás más. Már jó messzire kerültünk a táskától, és egyre messzebb haladtunk. A célállomás egy viszonylag széles patak volt, ami az egyre melegedő időjárásnak köszönhetően már vígan csobogott. Belevetődtem, és rántottam magammal Liut is. ~Jó volt?~ Kérdeztem tőle, miközben úgy nyeltem magamba a vizet, mintha most innék először. A bundám teljesen átázott, de jól esett a hideg. Megfázni nem fogok, akkor meg nem mindegy? Dehogynem. ~Szólj, ha kifújtad magad, mert te vezetsz vissza.~
A vége felé nem csak a kimerültség kínzott, hanem a félelem is. Magasan vagyunk. Hiába tudom, hogy most más a testem, hogy erős, ellenálló, és regenerálódik, 25 év beidegződéseit nem lehet pár órányi farkasléttel átírni. Mert hiába változtam át már hónapokkal ez előtt, igazán farkas még csak pár óráig lehetettem. De mivel visszafordulni sokkal macerásabb lenne, így nincs más hátra, mint előre. És ha azt hinném, hogy a tető a végcél, akkor csalódnom kell. Már csak a makacs kitartás visz előre, a szemem előtt sötét karikák táncolnak mire elérjük a patakot. Nem is veszem észre a mozdulatot, amitől a patakban kötök ki, és összerándulok a hidegtől. Magamhoz térít, és tudom, hogy minden rendben van, de tényleg ki vagyok purcanva. ~ Vissza?! Te jó ég! Tényleg még vissza is kell menni! Kimászom a partra, és kiterülök, mint egy béka, nem mint egy farkas. De vizes bundával hideg van. Még szuszogok egy kicsit, de aztán feltápászkodom, és kirázom a vizet a bundámból. Az sem zavar, ha drága apám is kap a zuhatagból. Ez a minimum. Aztán visszazuttyanok újra, és lihegek. Semmi kedvem nekiállni a visszaútnak, de hát ott a cuccunk. És az még csak az első fele, mert a tisztásig is gyalogoltunk egy jó adagot. Ma biztos nem kell engem altatni, ha végre hazaérünk. ~ Jó tudni, hogy ilyet is tudok. De most nagyon ki vagyok dögölve. ~ felelem Castornak az igazságnak megfelelően. S míg fizikailag még roncsnak érzem magam, a lökött kölök odabenn Castor fülét fixálja, és meg akarja rágni. Ezt már el se akarom hinni. Inkább lesunyom a fejem, és a szemeimet eltakarom a mancsommal.
Mulattató, hogy sikerült Liut így lefárasztanom. Megmozdul, aztán kidöglik, és így tovább. Jó, én is érzem, hogy sokat mentünk és jöttünk, de ennek ellenére a visszaút még menne. Én egyáltalán nem fázom, és amikor Liu kikecmereg a vízből, én is megyek utána. Megrázza magát, hát viszonozom én is a "támadást". ~Sietsz valahova? Mert én nem... Ráérünk.~ Nyugtatom meg. Na jó, nem fogom a hátamon visszacipelni, de lényegében időnk az még van. A szél nem hoz felénk semmifél idegen, vagy veszélyt jelző szagot, így hát nyugodtan trappolok oda Liu mellé. Bármilyen fáradt, a farkasa még mindig zsizseg. Aranyos... Hát, ezt sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen irányú gondolataim támadnak... ~Naaaa, gyere ide, te kajla!~ Hatalmas mancsommal megragadom Liu fejét, és odahúzom magamhoz. Aztán lehajtom a saját fejemet, és a homlokomat odadörzsölöm az övéhez. Aztán lehuppanok mellé a földre, és hanyatt vágódom. "Gyere, tessék, itt vagyok, szedj szét, de ezt ne mondd el senkinek" testhelyzet, mint a természetfilmekben. Tény és való, hogy amióta átharaptam Liut, azóta egész más érzelmeket táplálok az irányába. Tehát, még az sem lehetett elképzelhetetlen, hogy úgy játsszak vele, mintha valóban egy maroknyi kölyökkutya lenne.
Mikor Castor közelebb jön, és hozzám dörgöli a fejét, halkan felnyüszítek. Ebben a kis hangban benne van minden. A kölyök vágyódása az érintés után, az én vágyódásom a szüleim után, akikkel alig lehettem együtt, az elmúlt hónapok kínjai, amikor egymást gyűrtük egy felelőtlen őrült miatt, a szégyen, amiért elcsípte ezt a fülcincálós gondolatomat is, és még sok minden más. De aztán hanyatt vágja magát, és innentől nincs visszaút. A következő pillanatban már ugrom is, és "leteperem". Jó hát amúgy is a hátán van, de akkor is. De nem rágom meg még sehol, se fülét, se farkát, csak egy jelzett támadás, egy ugrás, és már el is ugrom. A fáradtságnak nyoma nincs, legalábbis a lelkit elfújták. Az izmok sajognak, de ugyan kit érdekel? De amint elugrottam , újra közelítek, és most már megcélzom a fülét, de nem fogok megsértődni, ha nem tudom elkapni, sőt ... sose szerettem a könnyű győzelmeket. Egy egészen kicsit morgok, csak a harci kedv miatt, de azt hiszem ilyen jókedvű morgást elég ritkán lehet hallani.
És tényleg bejött, végre elengedte magát, és túllépett a gátlásain. Játékosan rám ugrott, aztán tovább, majd visszatért, és be találta célozni a fülemet. Először elhajoltam tőle, és mindenféle bántás nélkül tenyereltem bele puhán az arcába, eltolva magamtól kissé. De aztán eleresztettem, és újra felkínáltam magam, aztán ha nagyon akarta, ám legyen, megkaphatta a fülemet-farkamat. De aztán feltoltam magamat, és ha partner volt benne, akkor egy röpke birkózásba kezdhettünk, ahol már én sem voltam rest bele-bele kóstolni a fülébe, vagy a pofájába. Nekem is jól esett kicsit kikapcsolni, nem törődni azzal a sok teherrel és rosszindulattal, ami mostanában lépten-nyomon utolért. Liu már a gyermekem, többek között a jövőm is benne van. Kaptam egy újabb lehetőséget? De vajon elég jó leszek ahhoz, hogy éljek is vele? Szerintem ez a kölyök már most többre hivatott, mint én valaha is leszek, bármennyire fáj ezt beismerni. Fogalmam sincs, hogy két-háromszáz év múlva mit követel majd meg a világ a farkasoktól, és hogy ebbe a képe Liu mennyre fog beleilleni. De a felelősség az enyém, hogy olyanná formáljam, aki velem ellentétben hamar képes alkalmazkodni, és megállni a lábán. ~Büszke vagyok rád, Liu.~ Mondtam neki, amikor úgy tűnt, hogy a játék alább hagyott kissé. Aztán felkeltem, és a visszaút irányába fordultam. ~Szerinted vissza tudsz találni a cuccainkig, Szimat Mester?~ Hecceltem egy kicsit, aztán ha ő jónak látta, akkor felőlem indulhattunk is.
Hát ez nagyon jó volt. Nem is tudom, éreztem-e már ilyen felhőtlen boldogságot valaha, mint most. Castor egyszer megpróbált eltiltani a családomtól, s nem ért el vele semmit. Most mérföldeket távolodtam tőlük, vagy tán fényéveket. Még mindig kész vagyok az utolsó leheletemig támogatni őket, de már tudom, hogy máshol és másokkal is boldog lehetek. Imádtam ezt a birkózást, ahogy megtapasztalhattam az erejét, de csak szelíd formában. Én is bevetettem mindent, hogy borsot törjek az orra alá, de ugyanúgy visszafogtam magam vadságban, csal technikailag adtam bele mindent. Ez így volt jó. Aztán amikor kissé visszavonulót fújtunk, valami olyasmit mondott, amivel végképp meglepett. Hogy én hogy pedáloztam ezért az elismerését nemrég még! És mit kaptam helyette! Még visszaemlékezni is szörnyű, mennyire magamba csúsztam tőle. Aztán lemondtam róla. Úgy véltem, hogy ezt én soha nem fogom megkapni, és már azt is pozitívumként kell felfognom, hogyha nem kapok szidást. S most? Hirtelen és ösztönös mozdulattal képen nyaltam válaszként. De ez volt a minimum, ami ezért járt. ~ Remélem, sikerül úgy élnem, hogy mindig az lehessél rám. Amint felvetette a visszatérés gondolatát, elfogott a futhatnék újra. A fáradtságnak nyoma nem volt, de azt hiszem az előbb virtuálisan úgyis szárnyaim nőttek. ~ Szimat? ehhez nem kell szimat ... TUDOM hol vannak a cuccaink. A zsigereimben érzem. ~ feleltem magabiztosan, és mint a nyíl indultam meg visszafelé. S egészen a meredély szélig nem is volt gond. Ott aztán megtorpantam. ~ Ezen hogy jutunk le?! Számomra ez technikailag megoldhatatlannak látszott. De biztos van megoldás, csak nem ismerem.
~Nem kételkedek benne...~ Feleltem őszintén, mert tényleg így volt. És éreztem rajta, mennyire boldog, és ettől valamelyest én is az lettem. Aztán kissé lelohasztott a gondolat, hogy újabb lépés a pudingság felé, de kit érdekel? Na jó, engem... Sóhaj. Gondolatban felnevettem, amikor ennyire határozottan és magabiztosan jelentette ki, hogy tudja, hol vannak a cuccaink. Meg is indultunk, aztán elakadtunk a "falig", amit megmásztunk. Először kérdőn néztem rá, aztán lenéztem. Nem is olyan vészes... ~Hát, ez egy nagyon jó kérdés...~ Bíztam Liu reflexeiben, és technikájában, de ez most egy újabb lecke lesz. Mit tehet meg a farkas halandó testben, és mit farkasként? Hogy ezt élethűen prezentáljam, mögé léptem, és egy jól irányzott lökéssel egész egyszerűen... Lelöktem a falról. Aztán utánaugrottam, és a földön egy precíz gurulva tompítással végül megálltam a mancsaimon. Fájt-fájt, oké, de élek, semmi bajom nincs, ez meg elmúlik, mire visszaérünk a cuccokhoz. ~Láttál már repülő farkast?~ Kérdeztem gondolatban nevetve, és reméltem, hogy nem esett baja, legfeljebb egy kicsit durcás.
"Hát, ez egy nagyon jó kérdés" Éreztem, tudtam, amikor ezt meghallottam a fejembe, hogy Castor tudja rá a választ, és éreztem valami galád felhangot valahol hátul, nagyon halványan. amikor belépett a hátam mögé már pontosan tudtam, hogy le fog lökni. Esélyem nem volt reagálni bármit is, amitől fenn maradhattam volna, de ha lett volna mód elkerülni a zuhanást, akkor sem szegülök ellen. Pedig a jeges rémület mart belém, és a szívverésem, is kihagyott egy pillanatra. Az emberi felemben azonnal az villódzott, hogy most meghalok. A farkas csak simán kíváncsi volt, és futni akart tovább. És volt ott egy harmadik fél, aki simán, szárazon megfigyelt és elemzett. Mindig is ott volt, már évek óta ismerem, és használom is őt, bármi is legyen, de ilyenkor rohadtul tudom utálni. A harmadik fél átadta a farkasnak a vezénylést, pedig roppant ritkán avatkozik be, és míg az emberi felem félig meghalt az ijedtségtől, addig a farkas tompított, gurult, és ... a végén kiterült, mint egy gyalogbéka, majd így csúszott még a földön mély árkot vájva vagy egy métert. Elhagytam pár bőrdarabot innen onnan, ezt éreztem, és az egyik ujjam (karmom?) a bal kezemen fura szögben állt, a harmadik fél a reccsenést is akkurátusan feljegyezte. Egy pár pillanatig feküdtem ott, mint aki attól fél, hogy ha megmozdul, akkor beomlik alatta a föld, és még zuhanni fog tovább pár emeletnyit, de mindhárom felem (hogy lehet félből az embernek három?) tudta, hogy ez nem így van. ~ Au. ~ jegyeztem meg szerényen jelezve, hogy minden fájdalmam és rémületem ellenére értem én a tréfát. Aztán nekiálltam összekotorni magam. Az első pillanatokban eléggé gyászosan ment, de végül talpra kecmeregtem. A félreálló ujj zavart a rendes állásban. ~ Ezt vissza tudod rakni? ~ nyújtottam oda Castornak. Tessék, apu, bibis lett, csinálj vele valamit! Jam, a szülő feladatai ...
Mit csináljak, ez a jelenet kimondottan aranyos és vicces volt, így bár belül jóízűt nevettem, a külvilág felé csak "ugattam", de érezhetően jó volt a kedvem. Odabotorkáltam Liuhoz, leültem mellé, és megnéztem a harci sérülését. ~Ez semmi, ez csak egy kis karcolás!~ Jegyeztem meg, de aztán lehunytam a szememet, és visszaváltoztam emberré. Csapzott voltam, és koszos, de legalább vidám. - Na, add csak ide! Szóltam hozzá, majd ha átadta, akkor egy jól irányzott mozdulattal visszapattintottam a helyére. Nem mondom, hogy fájdalommentesen, de a tőlem telhető leggyorsabb és legkíméletesebb módszerrel. Eb csont beforr, nem lesz tőle komolyabb baja. - Azért jó volt, nem? Néha kicsit meg kell őrülni, hogy túléljük ezt a világot... Magyaráztam a kis hadi rokkantnak, majd megsimogattam a nagy fekete fejét. Aztán újra visszaváltoztam, de éreztem, hogy már farkasként kell visszamennem a kocsihoz, különben elalszom vezetés közben. ~Szerintem húsz perc, és visszaérünk, aztán süvítünk vissza a hotelbe. Jövő héten megint kijövünk, jó?~ Kérdeztem ösztönzően. Kijönnék én holnap is, de egyszerűen annyira el vannak rontva a napjaim, hogy örülök, hogy végre egy szabadnapot össze tudtam seperni magamnak.
Nem zavar,t hogy jót szórakozik rajtam, és amikor kérte, teljes bizalommal nyújtottam az ujjamat, aztán egy hang nélkül tűrtem a kezelést. Ezek tényleg semmiségek, ennyi fájdalom egyszerűen nem számít, még ha minden pillanatban érzem is, akkor sem zavar. Már kiskoromtól megtanultam együtt élni a fájdalommal, ami sérülések és izomlázak formájában gyakori társam volt. Nem tekintettem ellenségnek vagy mumusnak. ~ Igen, nagyon jó volt. Az első alkalom, amikor tényleg fesztelenül voltunk együtt, és Castor elfogadott a hibáimmal együtt is, kissé tökéletlennek, amilyen voltam. Mert tökéletes senki sem lehet, akárhogyan is törekszik rá. Arra, hogy jövő héten megint jövünk lelkesen lihegek egyet, aztán megperdülök, s mintha nem is estem volna az előbb egy hatalmasat, megint megindulok a holmijaink felé. Most már azért nem nyargalok olyan eszeveszetten, egy stabil, egyenletes tempót veszek fel, de úgy találom meg az utat, mintha zsinóron húznának, és tényleg nem kell szaglásznom hozzá. Ha háromszöget írtunk volna le, akkor is odatalálnék. Van benn egy iránytű a fejemben, ami mindig egy kérdéses pont felé mutat. Nem tudom másként leírni, de ott van és működik. Eddig életem során alig párszor sikerült valaminek becsapnia. Így aztán rövidesen a holmink mellett állok meg.
Csak bólintottam, amikor kimondta, hogy jó volt. Nekem is jó volt, kár lenne tagadni. Nagyon remélem, hogy nem kavar be semmi, és a jövő héten valóban tudunk ismételni. Fáradtan, de töretlen lelkesedéssel cirkáltunk vissza a cuccainkhoz. Az utolsó lépéseket már két lábon teszem meg, magamra kapok pár ruhát, de közben persze fél szemmel figyelemmel kísérem, hogy Liu rendben vissza tud-e változni. Ha nem megy, hát segítek, bár szerinem a farkasa van annyira elégedett, hogy nem kell különösebben megharcolni vele, hogy vonuljon vissza. Pakolni kezdek, én is érzem a tagjaimban, hogy megdolgoztattam magam, de nekem is jól jött, hiszen nem árt, ha rendesen kondiban tartom magamat. - Csak el ne aludj a kocsiban... Mondom Liunak mosolyogva, majd a vállamra vetem a sporttáskát, odalépek mellé, és a szabad kezemet átvetem a vállán. Ha nincs ellene kifogása, akkor így, összekapaszkodva indulhatunk el az autóm felé. Onnan szerencsére nincs már sok hátra, és vár a hotel. Első körben azt hiszem, hogy veszek egy forró zuhanyt, aztán felzabálok egy nagy tányér húst. Igazából nem csak Liura, hanem magamra is büszke vagyok. Hogy betartottam az ígéretem, és rászántam magam, hogy segítsek a kölyöknek. A mai nap pedig tényleg telt olyan jól, hogy a következő alkalommal már nem lesz szó "rászánásról". Ahogy mindkettőnk ideje engedi jövünk, és kész.
Az alakváltás megy, legalábbis nem kell nagyon rákészülni. Még mindig lassú, és fájdalmas, de az indítással nincsen gond. De utána az öltözéssel ... amikor a nadrágomba bújok bele, majdnem eldőlök a fáradtságtól. De azért felküzdök magamra minden cuccot. - Ezt nem merem megígérni. - felelem halkan nevetve. - Szerintem most állva is tudnék aludni. De azért elindulunk visszafelé. Castor magához húz, és én tényleg úgy érzem, hogy álmodom. Dehogy tiltakozom miatta! Minden másodperc gyógyír azokra a sebekre, amiket még ott a tornateremben, meg a benzinkútnál szenvedtem el. Már eddig sem nehezteltem miattuk, de ettől még valahol mélyen ott hordoztam magamban a fájdalmat. De most ezek a rejtett sebek is lassan eltűnnek. Eddig is hű voltam a falkához, és Castorhoz, kötelességből, mert így neveltek. De most tűzbe mennék már érte.
Egész nap olyan kedvtelen vagyok, így eldöntöttem hogy délután kimozdulok otthonról, és császkálok eyet az erdőben, arra úgyis régen jártam, vagyis hát a legutóbbi teliholdkor, ami meg már nem most volt. Lerakom a tollam a kezemből és kikapcsolom a számítógépem, felállok, kinyújtózom és elindulok átöltözni. Egy szakadozott farmert veszek elő a szekrény mélyéről, az erdőben úgyis koszos leszek, és elszakadnak a ruháim, akkor meg minek öltözzem túl a kérdést? Egy egyszerű szürke trikót veszek fel hozzé, és egy széles övet fűzök a nadrágba, hogy még véletlen se hagyon el menet közben. Bokáig érő magasított szárú edzőcipőbe bújok mellé, és egy tavaszias időkre szánt sötétkék inget veszek a pólómra, majd kilépek az ajtón és bezárom azt. Ellenőrzöm a szebeim, telefon, iratok, tárca, kulcs, zsepkendő. Behúzom a cipzárakat mindenhol, és laza kocogásba kezdek.
Később, pár perc múlva fokozom a tempót, és az erdő széléig meg sem állok, ott is csak lelassítok egy pillanatra, majd haladok tovább, fákat kerülgetve, kidőlt törzseket átugrálva. Gyorsabb és erősebb vagyok mint egy átlagember, de közel sem legyőzhetetlen, sőt... mintha ez a farkas dolog csak egy gyengeség lenne sokszor, nem értem miért van így, de nem is akarok most ezzel foglalkozni. Hajam szabadon, Jasonnel ellentétben én nem szoktam összefogni, csak akkor ha valami tárgyalásra megyünk Shayennel. Elgondolkodom egy pillanatra, így majdnem egy tökéletes hanyatt esést mutatok be, de még időben megkapaszkodok egy közeli fában, így nem esek el csak megcsúszok. A közeli tisztás felé veszem az irányt ahol van egy picike patak, ott megmosom majd a kezem. Leballagok odáig és a patak partján a puha és selymes zöld fűbe elheveredek, az ingem leveszem, mert melegem van és a fejem alá gyűröm kispárnának. Ez olyan nyugis hely, nem zavar senki, még a saját gondolataimat is hallom, nem úgy néha a városban...
*Más is van, aki az erdőt békés helynek találja és időnként el szokott menekülni a világ zaja elől ide. Méghozzá Anya ez az illető. Persze nem itt tölti minden szabadidejét, jó ha havonta egyszer kijön, de itt például remekül tudja gyakorolni a mágiahasználatot, de a meditálásban sem szokta senki megzavarni. Majd' nyolcvan év alatt elég sokat fordult a világ, de az erdő az teljesen változatlan és néha bizony szükség van erre a mozdulatlan változatlanságra. A fairbanksi busszal egészen a város határáig ment és onnan pedig sétált. Nem híve az autóvezetésnek. Ő az a fajta nő, aki nem való a volán mögé és ezt ő is pontosan tudja magáról. Természetesen nem öltözött túl, hiszen itt aztán nincs miért kicsípnie magát. Egy kényelmes szoknyát vett magára, amit hétköznap szinte sosem hord, hozzá pedig egy egyszerű, ibolyakék blúzt. Haja ki van engedve és pontosan azon a tisztáson ücsörög, ahova pár percen belül megérkezik a férfi. Már távolról meghallja a futó léptek zaját és erre szinte azonnal felkapja a fejét. A csendes erdőben nem kell hozzá kiélesedett érzékelés, hogy az ilyesmire felfigyeljen az ember. Így szinte azonnal felpattan és kiszalad a közeli fás részig, ahol aztán elrejtőzik egy vastagabb fa törzse mögött. Teljesen tisztában van vele, hogy két falka is jut erre az erdőre, így nem árt az óvatosság. Jobb az, ha senki sem tudja meg, hogy itt van. Persze nem tudja megállni, hogy ne nézzen ki a fa mögül, hiszen ki járhat itt, az ő helyén? A hanyatt fekvő férfit viszont nem ismeri fel. Nem ismer minden farkast betéve, főleg nem ilyen helyzetben. Mondjuk az a tippje, hogy őslakos lehet, ha pedig igaz, akkor valószínűleg nem is kéne nagyon mutatkoznia, hiszen ki tudja, hogyan viseltet a férfi a másik falka idehívása iránt. Jobb a békesség. Viszont amint elindulna az ellenkező iránya, hát persze, hogy sikerül egy gallyra lépnie, ami kellemetlen reccsenéssel tudatja hollétét. Ő pedig csak lehunyt szemmel szusszant... mintha csak valami rossz horror filmben lenne. Mondjuk még él a remény, hogy nem figyel fel rá a másik, vagy egyszerűen csak a békésebb fajtából való.*
Ahogy kiérek a tisztára, és kezet is mostam, utána csak elheverek a fűben, lehunyom a szemem és hallgatom az erdő neszezését, és a szél kellemes suhogását, de egy ismeretlen szagot is hoz, amit nem tudok hova tenni, de úgy döntök, szörnyű lusta vagyok ahhoz hogy ezzel foglalkozzam, ha ellenség, úgyis megtámad majd, ha barát, akkor minek izgassam magam nem? Már már éppen elszundítanék az idegen szag ellenére, ezen a puha békés helyen, mikor megreccsen egy gally nem is olyan messze tőlem, mire kipattannak a szemeim, és felülök, de úgy hogy a hátam belereccsen. - Ha úgyis itt vagy mért nem jössz elő? - kérdezem meg attól a valakitől, és lassan lábra kecmergek, hogy lássam ki jön majd elő. Figyelmesen körbenézek, és ugrásra készen állok, nem lehetek biztos benne hogy nem valami Betolakodó akar-e megtámadni és most csak kifigyelte mit csinálok, és arra vár hogy lankadjon a figyelmem. Közelebb lépek arra amerről a szagot érezni vélem, és várakozok. Vajon elő jön? Vajon ki lesz az ismeretlen?
*Már egészen megörül neki, hogy a férfi nem foglalkozik a szagával. Mert persze eszébe jut, hogy akármennyire is halk és észrevétlen, a szagával nem tud mit kezdeni. De legalább azt érezheti rajta a másik, hogy nem farkas. Ami mondjuk még mindig nem biztos, hogy jó pont, attól függ, hogy ki az illető, akivel sikerült most egy helyre tévedni. Így hát amikor megindul és reccsen a gally... na akkor már szinte biztos benne, hogy ezt nem fogják szó nélkül hagyni és nem is téved. Persze ilyen szerencsétlen is csak ő lehet, de csak nem ismétlődik meg a Rowen-es eset, nem lehet az összes betolakodó olyan őrült pszichopata. Ő legalább is úgy tudja, hogy a többség normális. Szép lassan hát megfordul, mint a kisdiák, akit rajtakaptak valamiféle csínytevésen, majd szép lassan előre lépdel, hogy legalább a fát megkerülje, ami eltakarja. Most bezzeg nesztelenül és kecsesen jár, persze már nincs stresszhelyzet, hiszen lefülelték. Előbb kellett volna így elsétálnia.* - Nem ismerlek, inkább óvatos vagyok. *Szól vissza tettetett magabiztossággal. Közben persze igyekszik arcról felismerni az illetőt, hiszen ha más nem képről biztosan kellett látnia. De csak nem ugrik be a neve.* - Őrző vagyok, Anya Suresh. *Azt nem lehet mondani, hogy modortalan lenne, de közelebb egyelőre nem megy. Egyébként a mágiaérzékenysége bejelez, innen is pontosan tudja, hogy farkassal áll szemben. Abban bízik, hogy az ő bemutatkozása kiérdemel valami hasonlót a másik irányból.*
Figyelem, kissé oldalra dőlve hogy mi lesz itt, ki sétál elő a fa mögül, és őszinte meglepetésemre egy nő az. Méghozzá a szép nő fajtából. Alaposan végigmérem, hogy nincs-e nála olyasmi fegyver, amivel árthat nekem, de nem látok semmi ilyesmit. Csupán kecses karcsú alakot, markolnivaló csípővel, és figyelemre méltó domborulatokkal, amik olyan férfi szemet vonzóak. Hosszú lábai kifejezetten magassá teszik őt. Pislogok egyet, hogy ki lehet, de nem tűnik ellenségesnek, inkább csak óvatosnak, és ezt meg is mondja őszintén, amit nagyon jó néven veszek, legalább egy őszinte valakivel hozott össze a sors. - Én sem ismerlek, de nem foglak bántani ha te sem engem. Megegyeztünk? - szólok vissza, és lassan kiegyenesedek azért, hogy ne látszódjak kicsinek. Ha már ilyen viszonylag szép nagyra nőttem, hát használjam is ki nem? - Asher Maron, itteni farkas - viszonzom a bemutatkozást, és nem igazán zaklat fel hogy Őrző az illető, inkább az hogy eddig még sosem láttam errefelé, persze az is lehet hogy mint mindig, én járok rossz felé. - Itteni Őrző vagy igaz? - kérdezem meg, mert azért oké hogy nincs semmi bajom az idegenekkel, de ismerős alakkal mégis csak jobb lenne összefutni.
*Na jó, ahogy a férfi végigméri az egy kicsit zavarba hozza. Le is tekint magára, hogy nincs-e rajta semmi különös. Speciel a hosszú szoknya tényleg nem egy átlagos viselet nála, csak otthon, vagy akkor viseli, amikor nem szándékozik emberek közé menni, de mondjuk ezt a másik nem tudhatja. Tehát semmi különös nincs rajta. Az persze tény, hogy egy kifejezetten szép teremtés, de az ebben rejlő lehetőségeket sosem használta igazán semmire. A kérdésre azért szélesen elmosolyodik, mintha csak őrült ötletnek találná, hogy bántsa a másikat. Talán mert az is.* - Már miért bántanálak? Én nem vagyok farkas. *Nem is igazán érti a dolgot, de inkább mulattatja. Valószínűleg még esélye is lenne Asher ellen, bár ezt nem tudhatja. Viszont az őrzők eleve nem támadnak meg csak úgy farkasokat, ő meg aztán főleg nem. Persze, ha okot adnak rá, akkor minden további nélkül, de alapjáraton a békés megoldások híve. A név hallatán azért már neki is beugrik, hogy egy őslakos farkasról van szó, aki, ha emlékei nem csalnak, akkor még fiatal is. Azért ez megnyugtató.* - Persze. Ritkán ruccanunk át egymás területére. Csak, ha nyomós okunk van rá. *Alapvetően mosolyogva beszél, főleg most, hogy már nem igazán tart a másiktól. Kicsit még közelebb is lépdel, csak hogy ne kelljen kiabálni. Nem számított társaságra, de a normálisnak tűnő beszélgetőpartnereket sosem hajtotta el. Olyan jámbor, mint egy ma született bárány... alapesetben.* - Nem gondoltam, hogy más is jár erre a tisztásra. Bár a jómúltkor láttam a közelben egy széttépett állatott, szóval számíthattam volna rá, hogy egyszer meglepnek itt. De amúgy mi járatban erre? *Teljesen kedélyesen érdeklődik, nemes egyszerűséggel csak beszélgetést kezdeményez. Egyébként jómaga is végignézi a férfit, de ebben valahogy nincs semmi olyan plusz, amit bele lehetne látni.*
Figyelem, ahogy a szoknya meglebben, de persze korántsem olyan értelemben, csak kicsit mozgatja a szél, de ennek a nőnek még ez is jól áll ahogy elnézem, olyan szerencsés alkatú hogy bármit vegyen is fel, az jólálljon neki. A mosolya kedves, megnyerő, legalábbis annak tűnik így első látásra, de nem bízom el magam, és én nem Jason vagyok hogy az első mosolyra bevessem magam és nyomulni kezdjek. Inkább a mosolyra én is felvillantok egyet, ami meg sem közelíti drága öcsikém karátos csajozós mosolyát, de hát ő ő, én meg én vagyok. - Az lehet, de épp elég gonosz történet kering az Őrzőkről ahhoz, hogy az ember illetve farkas ne kockáztassa azt a szép ordas szőrét - válaszolok neki, mert hallottam már olyanokról akikkel kibabrált egy őrző, bár annak is biztosan volt valami oka, nem tudom, ennyire nem mélyedtem bele a témába és csak egy kósza pletykaként hallottam a történetet. Nem a mi szűk falkánkon belül esett meg a dolog, de nem is bánom ami azt illeti. Kellene nekünk még ilyen bonyodalom, most örülök hogy elvagyok minden balhé nélkül. - Igen azért kérdeztem mert még nem láttalak itt, régebben sem pedig itt élek már egy ideje - vonom meg lazán és elegánsan a vállam, ezt nem kell túlragozni és értelme sem lenne. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, és úgy várakozom, és legnagyobb meglepetésemre közelebb is jön egy kicsit. Talán tényleg nem fog bántani. - Csak futni jöttem ki egyet, és hogy ne legyek otthon, az erdő ilyenkor olyan békés és csendes - mosolyodom el, és biccentek, bár én nem láttam azt az állatot, de lehet hogy valaki itteni volt, hiszen ez olyan nem is tudom milyen terület. Nem veszem magamra ahogy végigmér, hiszen nem sokkal ezelőtt én is ezt tettem vele. - Régóta itt élsz már?
*Azért a férfi válaszon nem kicsit szaladnak fel a szemöldökei. Még, hogy róluk gonosz történetek? Ez azért őt is meglepi, hiszen a farkasokról terjedő rémtörténeteknek azért valahogy jóval több alapjuk lenne és van is. Az őrzők csak a rendet tartják fent, de ezek szerint már ők is mitologikus szörnyeknek minősülhetnek.* - Én egyet sem hallottam. De szerintem legfeljebb rosszindulatú pletykák lehetnek. Nem az a dolgunk, hogy ok nélkül irtsunk titeket, mi csak a rend és az egyensúly megtartása végett vagyunk. *Aprón vállat von, nem szándékozik meggyőzni a másikat arról, hogy mi végre is vannak az őrzők, pusztán elmondja az ő álláspontját. Ha Ashernek tetszik, akkor elfogadhatja, de nem fogja ráerőltetni. Bár nem szokta szeretni ha ok nélkül elítélik, vagy neadjisten utálják, de meg tud barátkozni a gondolattal. Meg aztán Asher nem is úgy néz ki, mint aki különösen félne tőle, szóval a további őrző-propagandát megtartja magának.* - Én is itt élek egy ideje, de végül is nem ismerhetünk mindenkit, nem? De egyébként névről persze tudom ki vagy, ilyesmikben képben kell lennünk, mint sok minden másban is. *Magyarázza mosolyogva, így azért van némi előnye így a farkasokkal szemben. Viszont most, hogy úgy fest egész érdekes társaságra akadt, kicsit letekint maga elé, majd ismét fel a férfira. Persze közben hallja a kijelentést.* - Igen, én is ezért jöttem. Mármint, mert békés és csendes. Zavarna, ha maradnék? *Kérdi illedelmesen, kedves mosollyal, mert akkor bizony mutatna némi hajlandóságot arra, hogy leüljön. Pozitív válasz esetén le is teszi magát kecsesen a főbe, lábait törökülésben fonva össze, bár ez a szoknyától nem igazán látszik, mert azt meg nagy műgonddal igazgatja meg. A kérdésre kicsit oldalra billenti a fejét, ezen el kell gondolkodnia. Mármint nem is azon, hogy régóta él-e itt, mert arra egy egyértelmű igen lenne a válasz, de nem szeretné ennyivel letudni a választ. Végül azért csak megszólal a mélázásból újra Asherre tekintve.* - Lassan hatvan éve, kisebb-nagyobb megszakításokkal. *Mondja végül érdeklődőn nézve a férfit, hogy vajon mit is mond erre. A korát nem igazán szereti megmondani, ebből se nagyon lehetne kikövetkeztetni, de az már biztos, hogy idősebb nála. Ő csak azért nem kérdez vissza, mert van némi fogalma Asher korát is itt tartózkodását illetően.*
Látom hogy talán egy kicsit sikerült meglepnem a nőt ezzel a gonosz őrzős dologgal, de hát ha egyszer én ezt hallottam... A másik meg, hogy ez egy szóbeszéd, és fogalmam sincs mennyi belőle az igaz és mennyi a legenda része, de valamennyi biztosan. Tapasztalataim szerint a nagyobb része a kitaláció. - Jah azt tudom miért vannak az őrzők, de úgy tűnik elég népes az ellentábor akik nem kedvelnek túlzottan titeket. Nekem semmi bajom sincs egyikőtökkel sem, amíg nem bántotok szóval... És végül is az Őrzők is csak emberek, nem valami büntetésvégrehajtó tárgy vagy hasonló - fejtem ki én is a véleményem egyáltalán nem bántó hangsúllyal vagy éllel, csak egyszerűen így gondolom, nem vagyok előítéletes, mindenkinek megadom a lehetőséget, aztán ha eljátsza, már magára vessen, nem vagyok jó ellenség. Tökéletes némasággal viselem, és később csattan az illetőn a bosszúm, bár hál istennek nincs sok ellenségem, és azok sem ilyen kaliberűek. Barátból még kevesebb. - Ahhoz elég nagy ez a város hogy ne ismerjünk mindenkit személyes ez igaz. Ez nem fair, te tisztességtelen előnyben vagy velem szemben - persze ezt sem szemrehányásként mondom, elég sokan hallottak már rólunk mint Shayen örökbefogadott fiai, és Jason balhésabb mint én, én az üzletember vagyok. A kérdésére csak mosolyogva megrázom a fejem, dehogy zavar. - Dehogy zavar, a jó társaság sosem zavarja az embert - teszem hozzá és én is visszatelepeszem a fűbe, nem messze Anya mellett, és kinyújtóztatom magam, majd akármekkora udvariatlanságnak tűnik is, visszadőlök az ingemre. Kényelembe helyezem magam és úgy válaszolok neki. - 60 éve? Az nem kis idő, nem untad még meg ezt a várost? Vagy az ittenieket? - kérdezek tovább, ha már itt maradt és szóba áll velem, miért ne tegyem?
*Aprót bólint a kijelentésre, nagyon helyes, hogy Ashernek nincs baja velük, bár nem mintha bármit is szándékozna tenni, ha nem így lenne. Ettől függetlenül már a semleges véleménynek is tökéletesen tud örülni. Egyébként pedig vállat von apró mosollyal.* - Végül is nem azért vagyunk, hogy kedveljenek minket. Valószínűleg akkor elmentünk volna színésznek, vagy valami ilyesminek, ha erre vágyunk. De jó hallani, hogy akkor van aki még emberként tekint ránk. *Őszintén kiszélesedik a mosolya, hiszen tényleg ezt felejtik el sokan. Hogy ők is emberek és mekkora teher is van a vállukon. Hiszen a farkasok csak élik a kis világukat, vadásznak, meg falkáznak, de nekik meg folyton készenlétben kell lenniük, hogy eltakarítsanak utánuk, meg megvédjék a civileket. Halkan elneveti magát a tisztességtelen előny hallatán. Így egész aranyosnak hat, hiszen komolyan elszórakoztatja a kijelentés.* - Van, amit szeretnél tudni rólam? *Még mindig széles mosollyal kérdezi. Hisz, ha már a tisztességtelen előnyön változtatni nem tud, de lefaragni lehet. Feltéve persze, hogy azért érkezett a kijelentés, mert Asher-t valóban zavarja mennyivel kevesebbet tud róla, mint ahogy ez fordítva működik. Bizonyos határokon belül hajlandó beszélni magáról, ha meg olyan téma merülne fel, akkor azt a másik úgyis észre fogja venni. A választ kedves mosollyal jutalmazza. Ezek szerint az érzés kölcsönös, így helyet is foglal szépen a fűben. Mindenképp meg akarta várni ezzel a férfi engedélyét. Nem szeret bunkó lenni, de tud, ha muszáj. De speciel most igen kellemes társaságra bukkant, így ilyesmi meg sem fordul a fejében. Azért a kérdésen egy kissé elgondolkozni látszik. Ez igazából egy nagyon jó kérdés, de végül csak egyszerűen megcsóválja a fejét.* - Nem igazán. Szeretem a várost és az itteniek... az itteniek egyáltalán nem maradtak ugyanazok. Mindig van új generáció. De miért kérdezed? Talán te unod a várost vagy a helyieket? *Puszta érdeklődés. Az pedig kifejezetten rokonszenvesé teszi őt, hogy akkor is mosolyog, amikor nem. Szinte állandóan társul a barna, nyílt tekintethez a szája szegletében megülő kis ív, ami olyan, mintha folyton mosolyogna. Talán így is van.*
Kezdőlap
