Az ajtó hangos csattanással vágódik be és egyszerre ijesztő csönd ölel körbe, a legkevésbé sem megnyugtatón. Galád, álnok némaság ez, mely bár vállamra teríti leplét, mégis arra várva les elő vállaim mögül, hogy mikor fojthat meg... de úgy istenesen. A szélvédőben tükröződik képem és évtizedekkel idősebbnek tűnök riadt, értetlen tekintetemmel, mint amennyiként alap esetben reggelente a fürdő tükréből visszanézek magamra. Mi a francot műveltél, te nő...?! Már nem Őt hibáztattam - talán eddig sem Ő volt igazi oka a bosszúságaimnak, csak rajta csattant a dolog, rá vetítettem ki - hanem magamat és szívem szerint bárki elé odaálltam volna, hogy öljön meg, ha ezzel megakadályozhatom annak bekövetkezését, amitől rettegek. Ironikus nem? Én, a tudományok embere... lebénul valami hülye babonától! Szánalmasnak éreztem magam és egyben elesettnek. Gyengének és csalódottnak magamban. Ahogy a kocsi fényszóróinak fényében látom, hogy felém tart - nem, nem az anyósülés felé - igyekszem összeszedni kissé magamat, hogy higgadt fejjel álljam majd szavait. Biztosan magyarázatot fog követelni a dologra. Ki nem hagyná... És lőn: a kocsi ajtaja kivágódik, a hideg szél betüremkedik a csend mellé, közelsége pedig egyenest torkom után kap, fojtogatón. Ajkaimra nehezen jönnek ugyanis szavak, de nem is szükséges megszólalnom - megteszi ő helyettem. Minden egyes szava késszúrás a hátamba, mégsem tekintek rá, a tükörképemet bámulom meredten... Farkasom mintha kajánul elmosolyodna, izgatottan köröz "ketrecében". Hát ezt akartad? Erre ment ki az egész?! Persze, hogy nem gondolom, hogy csak nekem nehéz a dolog. Neki is az, hogy a fenébe ne lenne? De miért kell ezt ki is mondani... miért nem tudtam lakatot tenni a hülye számra és ellátni, majd hazamentünk volna és minden ugyan úgy maradt volna, mint eddig. Tökéletes nyugalomban! Egy percig se mondtam, hogy csupán én szeretem, nem is gondolom így, de várjunk csak... A vészjelzők őrült sebességgel riadóztattak elmémben, ahogy rá emeltem tekintetem. - Caleb, ne... ki ne... - késő. Kimondta, én pedig megadóan hunytam le szemhéjaimat, engedve a mindent felülíró, zsigereimig hatoló érzésnek, amit a szó magával hozott. Rég érzett, édes érzés, mégis valahol újszerű. Ezzel együtt a kétely magjai is virágot bontottak bennem, az aggódás termékeny talajából hajtva elő. Átható, mégis fagyosan szürke tekintetem az övét fürkészte, miközben veszettül pihegtem, levegő után kapkodva. Pedig nem is futottam... mégis ki akar szakadni szívem a helyéről és kirepülni az éteren is túlra, hátha ott majd nem érheti el ez a... fenébe is! Amennyire akartam az egész lényét, éppen annyira tartottam is a dologtól. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de reméltem, kevésbé vészterhes időszakban, amikor minimálisabb a veszélye annak, hogy miattam veszítse életét. Hülyeség lenne? Talán, én mégis babonásan ragaszkodtam ehhez a megállapításhoz - kettőnél már bejött. Fogalmam sincs, hogy kerülök ki a kocsiból - egy pillanat töredéke az egész - már csak a karomba maró fájó, szorító érzés és a hátam hideg, fémes felülethez való koccanása van csak. Mint valami rongybaba, oly engedelmesen simultam Calebhez, tenyerének érintésébe, s ajkaim mohón vesztek el az övében. Ha nem tartana biztosan karjai közt, akkor tuti, hogy összecsuklanának lábaim a kétely és a csók közepette felszabaduló elemi erők hatására. Mintha csak össze-összecsapnának fejem felett a hullámok, úgy merülök el újra csókjaiban, anélkül, hogy igazán ellenkeznék. Noha próbálkozom ezzel, levegőért kapó tüdővel, mellkasába, nyakába marva ujjaimmal vagy épp ajkaiba harapva, csak eresszen el! A szélsőséges érzések kellemetlenül feszítik szét mellkasomat és én egyszerűen úgy érzem, képtelen vagyok megbirkózni velük. Nem ma, nem most, egy ilyen kiállhatatlan nap után! Sötét tekintete izzó parázsként "éget", ahogy találkozik pillantásunk. Elmosolyodom a megjegyzésére halvány mosollyal, mely rám annyira jellemző: mintha csak képzelte volna az ember... már ott sincs. - Szállj be a kocsiba, hazaviszlek. - súgom, immáron komoly, határozottabb, mégis békülékeny - kissé talán keserédes - hangon. - Kérlek...
Nem számít már... Ha nem mondom ki, ha nem mondja ki, akkor is ez van. Kár is erőltetni, és tiltani. Önmagunk felé, bármi felé... Belekerültünk ebbe az egészbe, és úgy fest, csak egyre mélyebbre szakadunk a súlya alatt. Az, hogy nem beszélünk róla, sajnos nem jelenti azt, hogy nem történik meg. Mindemellett, egy percig se bántam, még akkor sem, mikor végre sikerült összeraknom az agyamat, és két levegővétel között visszajátszani az elhangzottakat. Nem, most is úgy gondolom, hogy nem kellett volna. Nem azért, mert ne így lenne... hanem mert ez által nem csak ő, de én is sebezhetőbbé válok. Kettős érzés kerített hatalmába, és még akkor sem szűnt múlni, elpárologni, mikor ajkaim lecsapva az övére vesztem el néhány pillanatra. Nem akartam gondolkodni, nem akartam beszélni... Csak a közelében akartam lenni, ami megint csak ellenmondása önmagamnak. Azt hiszem, szükségem lesz pár napra... Nem gondolkodni, csak lenyugodni... A csókunk végül kettévált a sötét éjszaka borongós leple alatt, és ideig-óráig nem akartam volna még csak megmozdulni se. Mégis arra kért, szálljak be, én pedig állkapocs csattogva zártam össze ajkaimat, és hajoltam el tőle végleg. Ujjaim finoman engedték el derekát, hogy ellépve, meginduljak az anyósülés felé. Tenyerem a mellkasomat és vállamat átívelő textilre simult, ahogy sikeresen beerőszakoltam magam a kocsiba. Tekintetem fátyolos volt, ködben derengő, ahogy egyetlen pillanatra felvezettem azt Hartra. - Menjünk... - nyögtem a fáradt levegőbe, fejemet hátradöntve, hosszasan pásztázva az autó plafonját. Az úton nem igen szólaltam meg, jobbnak láttam, ha a csendbe burkolózva várjuk meg míg megérkezünk. Egyszerre izzott és fagyott meg a pára körülöttünk, és nem igazán akartam ennél jobban is felkavarni. Erőm sem volt hozzá igazán... A hotelbe merev, acélos tartással léptem be, és csak Ems ajtajánál pillantottam újra rá. Szemeimben keserűséggel vegyített értetlenség bolyongott. Végül mégis haloványan elmosolyodtam, noha csak alig néhány pillanat erejéig. - Majd találkozunk... - suttogtam csupán, majd amint megbizonyosodtam róla, hogy csak ketten vagyunk a folyosón ajkaihoz hajoltam. Ujjaim tincsibe kaptak, és rövid, mégis szenvedélyes csókot követeltem tőle. Néhány szívdobbanásba telt, talán meg sem történt, és már hátat fordítva Hartnak indultam meg a saját szobám irányába...
Nem volt jó kedvem... A hó fájdalmasan ropogott a talpam alatt, ahogy Danával az erdő közepe felé tartottam. Állításom szerint: vadászni viszem. Ám kevésbé sem céltalan sétánk sorsa kevésbé sem ez lesz, mint amivel az elméjét részegítettem meg. Tegnap kaptam a hírt, ugyan nem mondanám, hogy konkrétan nekem címezték volna. Sőt, egyáltalán nem én voltam az illetékes, akihez az információknak áramolniuk kellett volna... Csak az a fránya fülem. Nem tudtam tovább sétálni a szavak hallatán. Előnyös jogomnál fogva mondhatom, hogy igenis, ezen tények elsődlegesen engem illetnek, hogy a tudomásomra kerüljenek, eddig mégis távol voltak tartva tőlem. Ezidáig... Az egyik csehóba hédereltem - rövid leszek... -, miután Hardyt elengedtem... utoljára. Mérges voltam, a dühömön pedig cseppet sem segített az, amit mindez után hallottam. Két őslakos korcs vitatta a heti hírek eseményeit, köztük a lányom nevét is részeg-ittas szájukra véve. A sztori egyszerű volt, velős... és kiváltképp hátborzoló. Már ami az én szőrszálaimat illeti. Most pedig...? Hosszú, álmatlan éjszaka után úgy döntöttem, hogy egyszer, s mindenkorra Dana fejébe vésem, amit eddig tanítottam neki. Mégis, mit képzel, hogy megtámad egy embert? Az ő pelyhedző tojáshéjával a seggén! És, ha mindez még nem elég... nem ám kinyírta volna, nem... Vérvonalunkat mocskolva be, hagyta rá a világra a "kölyköt". Mérhetetlenül dühös voltam, kár volna tagadnom, noha, ezen érzésekből cseppnyi kivetülést sem engedtem felé. Nem érezhette, még csak nem is tűnhetett fel neki, lévén, hogy kiállásom, modorom a régi volt. Addig, amíg meg nem fékeztük tompa lépteinket... - Állj meg. - szóltam egyszerűen és halkan. Zsebemből cigarettát rántottam elő, s szám ívéhez emelve gyújtottam meg. Felparázslott, és füstöt pöfögve a sötétedő éjszaka testébe halt el az égbolt felé szállva. - Vetkőzz, aztán alakulj át. Ahogy kell. - rá se néztem, hangom érdes volt ezúttal, és száraz, miként tenyerem is, melyből arrébb hajítottam a hozott sporttáskát. Oldalvást apró folyó csordogált, fagyott szilánkok között hömpölygött tovább a domboldalban. Csak szemem sarkából figyeltem a sodródó folyamot, amin töredéknyi faágak, megfakult, deres levelek úsztak, vonaglottak. - Igyekezz... - sziszegtem fogaim alól. Ajkaim márványosan íveltek, tapadtak a cigaretta szűrőjéhez, majd váltak el tőle. Lassan mozdultam, a nyakamba kapaszkodó sálat egyszerűen téptem le magamról, majd engedtem a havas föld testére. Ujjaim ezúttal már a torkomig felmászó cipzárt keresték, melyet lassú, csontot ropogtató fájdalommal kezdtem el lejjebb taszítani. Még egyet szippantottam, a gomolygó füst körbe járta arcom karimáját, sátáni port hagyva maga után. A cigit elpöcköltem, az pedig sisteregve adta át magát a "halálnak". Tartásom feszes volt, erős, szívem pedig nyugodtan vert mellkasom alatt. Ereimben a vér is fagyásnak kezdett, miközben ujjaim végén megült a dér. A levegő hideg volt, és csípős, ahogy egyik vállamat követte a másik, miként leoldódott rólam felsőm. A bordázott csizmám is és nadrágom is követte az elhulló ruhadarabokat, nem siettem. Danának ekkorra már teljes farkas pompájában kellett előttem díszelegnie, hisz erre intettem, kértem. Igyekezzék! Még most sem sejthette, mire készülök... várattam még az idő múló kerekét, hagytam hagy mozgassa meg izmait, csontjait szürkésre fakult barnás bundája alatt. Csak ezt követően rugaszkodtam el a földtől, hogy a következő pillanatban már én is hasonló "felszerelésben" ékeskedjek előtte. Közvetlenül előtte. A lendületem alkotta szél erőteljes volt, magában hordozta az ingerület skáláit. ~ Mit tanítottam neked?! ~ testemmel akaratosan magasodtam fölé, marom domborodón ívelt felfelé, ahogy azon a sűrű bunda is szálanként tüskésedett föl...
Jezebell furán ingerül volt már akkor is, amikor értem jött a hotelhez és ez az érzés nem szűnt meg létezni, ahogy az erdő szélén leparkoltunk a kocsival. Csak a szokásos kör... ugyan oda parkolunk, ugyan arra tartunk, a tisztás felé, ahol edzeni, tanulni szoktunk. Mégis más most a helyzet... Eddig felszabadító volt minden perc számomra, amit vele, a hoteltől minél távolabb tölthettem, ezúttal viszont a levegő vészterhes szikrákkal volt tele, s ólomsúllyal nyomta mellkasom a közöttünk beálló csend, a némaság, amit éreztem energiái felől. Se düh, se harag... egyszerűen semmi. Elképesztő, ahogyan csinálja, komolyan mondom! De nem kell farkasnak sem lenni ahhoz, hogy az ember olvasni tudjon a gesztusokból. Rá akartam kérdezni, mi a hallgatásának oka, mégsem mertem. Talán megtalálta azt, akivel le akart számolni, mielőtt engem kimentett Geertz-éktől? Hangjára megtorpantam és kérdőn fordítottam felé arcomat, tekintetét keresve, hátha onnét többet is megtudok. Az életem bostoni időszaka legalább arra jó volt, hogy megtanuljak olvasni az emberekből, azok legapróbb rezdüléseiből is. Az utasítását értettem ugyan, de első körben nem mozdultam, csak a felszólításra, mi szerint igyekezzek. Sosem utasított... ha nem is kért ugyan, a hangneme akkor sem volt ilyen megfoghatatlanul hűvös, kiismerhetetlenül érzelemmentes. Gondolatban persze azon agyaltam, mi lehet ennek az oka, miközben felsőm, farmerom, csizmáim lekerültek, végül pedig a fehérnemű is. Nem tekintettem felé, próbáltam a bennem egyre csak gomolygó kételyt is kizárni és ebben a farkasom segítségemre volt. Vadóc, szertelen egy teremtés ez, egy engedetlen kölyök, aki folyton azt sugallja: nem történt semmi baj, ne törődj semmivel... Tiéd a vadon. Tiéd a világ! Már egész jól ment az átalakulás folyamata, noha feleolyan gyorsan sem, mint Jezének, de van párszáz év előnye, szóval nem búslakodom ez miatt. Ahogy a bundás formát felvettem, kedvem lett volna futni pár kört a tisztáson, majd meghempergőzni a maradék hóban, így a tavaszi időszak közeledtével.... Mint valami hülye gyerek, komolyan mondom. Még jó, hogy emberként nem jutna eszembe ilyesmi és ez - alap esetben - kordában tartja a szeles kis kölyköt bennem. Halk, szusszanásszerű morgás közepette ráztam meg bundámat, jólesőn nyújtózva és bizony, mozdultam volna tovább, ha nem találom magamat szemközt Jezebell-lel. Satufékkel vetettem meg lábaimat, s ahogy fölém magasodik, mintegy ösztönösen "kushadok" le a földre, onnét pillantva fel rá értetlenül oldalra billentett fejjel. ~ M-melyikre gondolsz? ~ csendült hangom bizonytalanul, noha ekkor már sejtettem, csak azt nem tudtam kisakkozni, honnét tudhatta meg. És hogyha ő tudja, akkor Mr. De Luca is tudja talán és... hjajj, ne! Megkíséreltem oldalra "kitérni" a másik elől könnyednek szánt léptekkel. Mintha csak mehetnékem lenne. Volt is... futhatnékom!
Éreztem a Danában dúló értetlenséget, ahogy próbált volna tapogatózni a vaksötétben. Ám minden próbálkozás kudarcra volt ítélve, vaskos páncélom mögül, csak hűvösségemet érezhette, semmi mást. Az érzéseim tompák voltak, noha kétségtelen: én tettem azzá őket. Mindent a háttérbe szorítottam, hiszen nem engedhettem meg, hogy a szeretet, amit a lányom iránt érzek, meggyengítsen. Eddig sem fordult elő velem, ezután sem fog... Bármennyire is mar legbelül a lelkem foszlányos kivetülése, meg kell tennem, amiért idejöttünk. Nem volt hát opció, hogy nem akarom bántani, hiszen a neveléshez sajnos ez is karöltve párosul. Most pedig túl messzire ment... Ráérősen hagytam őt, hagy érezzen rá a bestiára, míg én könnyedén oldottam le magamról ruháimat, együttesen gátjaimmal, és kemény, ezredéves láncaimmal. Aztán megtört a csend, testem kettéhasítva szelte át a levegőt, miként bőrömet már bunda övezte, arcom elnyúlva vált agyaras pofává, és miként mancsom a földbe marhatott, már erős karmok borították el talpaim, melyek vérzésig vájtak a puha, deres hóba. Ezúttal már bronzos-borostán íriszekkel fürkésztem Dana megremegő alakját, ahogy lassacskán tudatosulni látszott benne a felismerés, miért is vagyunk itt. Ennek jeles megerősítéseként szolgált, hogy toporgón lépett oldalra egyet, majd még egyet. Egyelőre hagytam, nem mozdultam utána, csupán fejem forgatásával követtem araszoló lépteit. ~ Gondolkozz... vajon melyikre? ~ fagyosan csapódtak le gondolataim, továbbra is kimérten, érdesen kúszva Dana elméjébe. A szívem még mindig nyugodtan lüktetett fel, csupán az ereimben sodródó vér zaja vált intenzívebbé, hevesebbé. ~ Kezdj el futni. Most! ~ igen, utasítottam, pedig valóban nem volt rám ez jellemző, eddig. Ezután sem óhajtom rajta gyakorolni, de jelenleg nem tudtam hozzá úgy viszonyulni, mint ezelőtt. Amennyiben rohamra intette lábait, úgy vártam még, hagy távolodjon, hagy nyugodjon meg zakatoló szívének dübörgése. Ha viszont nem... úgy felé dobbantottam egyet, erőszakosan, kényszerítően hatva lábaira. Eredj! Vártam... távolodó alakja hóport hagyott maga után, belengve a tisztás levegőjét. Ám, amint a kellő messzeségben tudtam őt, megfeszítettem izmaim, és olyan ingerenciát gerjesztettem magamban, hogy ésszel felfoghatatlan sebességgel eredtem utána. Fülemben vér dobolt, a szél több ízben tépte bundámat, ahogy dinamikusan rohantam át a koros, repedezett kérgű fák között. Prédaként üldöztem Danát, és csak hamar egészen közel kerültem hozzá. Éreznie kellett a mögötte felcsapódó energiáimat, amiket düh és harag vértezett fel. Közvetlenül mögötte rohantam, mígnem az egyik pillanatban elváltam a földtől, az oldalvást előttünk nyugvó fát célozva meg. Karmaim az ősidejű törzsbe vájtak, majd ahogy löktem el magam róla, jó pár kéreg felsikoltva szakadt le mögöttem. Dana alakja volt íriszeim kereszttüzében, eltéveszthetetlenül is, ahogy végül rávetődve löktem ki őt a lendületből, ezzel együtt pedig jó pár métert sodródtam vele a deres avaron. Magam alá taszítottam, ahogy a tempónk lassulni kezdett, karmaim pedig vállán át bordáiba martak, mintha csak elevenen kívánnám megnyúzni, összetörni csontjait. Agyaraim marja fölé, tarkójába kaptak, erőteljesen tépve meg az ott feszengő bőrréteget. A talajhoz vágtam, egész testemmel szorítva őt, satuba fogva ítélve őt mozdulatlanságra. Ha ficánkolt, fordult, úgy tépő fogaim torkának szaladtak, hogy esze ágában se legyen tovább próbálkozni. Nem szabadulhat... ~ Csalódtam benned... ~ rámorrantam, szemeimben kegyetlen tűz lángolt fel, ahogy erőszakosan megemeltem testét, majd újra a talajhoz vágtam. Nem voltam kegyes, sem finom... Olyan fájdalmasan, könyörtelenül vájtam belé karmaimat, hogy csoda volt, ha nem vonyít fel. Végül rántottam rajta egyet, egyenesen a legközelebbi fához vágva őt, hogy arról nyüszítve csapódjon az avarba... Fújtattam, torkomból újabb és újabb síron túli morgás szakadt fel, ahogy felé indítottam lépteimet...
Az igazság az, hogy már nem kellett gondolkoznom. Pontosan tudtam, mire, mikre céloz és talán azt sem kellene firtatnom, hogyan jött rá ilyen gyorsan. Ez egy kisváros, ő pedig a legjobb kém, akit csak ismerek. Nem mintha olyan sok kémet ismernék... Kissé meglepetten hegyeztem füleimet, ahogy rá pillantottam, felé fordított képpel. ~ Nem fogok elfutni! ~ némi felháborodás csendül hangomban. Futottam már eleget a problémáim elől az életben, remekül művelem a dolgot, de ezúttal nem vagyok hajlandó - sem elvont sem tényleges értelemben - eleget tenni ennek. ~ Beszéljük meg Jez, én... meg tudom magyarázni! ~ Nem, qrvára nem tudom, de legalább megpróbálnám, minden ész érv hiányának ellenére is. Ám hangja ekkor már fenyegető morgással vegyült, én pedig jobbnak láttam nekiiramodni... Ruganyos, könnyed haladásom ellenére, mintha mázsás súlyok húzták volna lefelé lábaimat, melyeket a csalódott dac, az önvád és némi sértettség, na meg csipetnyi, édes fűszerként szolgáló félelem hajtotta. Nem tudtam hová és merre futok, csak azt, hogy ő nem fog megvárni a tisztáson. Utánam fog iramodni és esélyem sem lesz ellene, akármire is készül. Nem is akarok küzdeni ellene, azt hiszem... Jogos a haragja, még ha nem is hajlandó megbeszélni a dolgot átlag emberek módjára. Hanem ahogy rám vetődik, karmai húsomba marnak, úgy szakad fel belőlem egy elhaló nyüszítés és jön elő az életösztönöm. Hát hülye vagyok én? Persze, hogy küzdök a saját igazamért, akár tetszik az neki, akár nem! Ennek megfelelően igyekeztem szabadulni, fogást találni rajta... de még mindig ő volt a mester, én pedig a tanítvány, akinek esélyem sem volt - és nem is lesz még jó ideig - ellene. Fájdalmas nyüsszenéssel "adom meg" magamat, ahogy torkom a fogai közé kerül. Pofámon a torz, dacos vicsor nem szűnik ugyan meg, de enyhülni látszik... ~ Sajnálom. ~ préselem ki a gondolatot, mely csupán olyan szinten őszinte, hogy nem akartam csalódást okozni neki. Testem a fagyos földnek csapódik, így - mily meglepő - nem tudom folytatni a gondolatmenetet. Azért teszek egy próbát... ~ Sajnálom, hogy csalódtál... de azt egy percig sem, hogy nem hagyták, hogy széttépjem azt a lányt! ~ morranok és próbálom kitépni magam karmai, mancsai szorításából. Megkönnyíti a dolgomat, amikor az egyik közeli fa törzsének vág. Nagyot nyekkenve, felszakadó nyüszítéssel csapódok oda, hogy úgy érzem, menten beszakad a tüdőm, törnek a bordáim... Morgására megfeszülnek izmaim, ahogy pedig közelít, úgy tápászkodom fel és kísérlek meg elrugaszkodni az útjából... Ha sikerülne, biztosan nem állok meg nézelődni: újra nekiiramodok, ezúttal vissza a patak, a ruháink felé.
Nem volt mit megbeszélni... Nem érdekeltek az indokok, sem az hogy hogyan történt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy megtörtént, hogy felelőtlenül cselekedett, és hogy szabadjára engedte a farkast. Teljesen lényegtelen volt hát az ok-okozati viszony. Testem vadul szelte az erdőt, kitartó rohamot űzve Dana után. Ő pedig csak futott, tán menekült, mancsa alatt roppant a talaj újra, és újra... Hívogatóak voltak a hangok, az erdei neszekbe felvert féktelen iramnak zaja. Pillanatok műve volt csupán, ahogy magammal sodortam, a földbe ékelve őt, fájón marva meg bőrét, s húsát egyaránt. Nem éreztem lelki fájdalmat, most nem... Csak a dühöt, ami minduntalan ott tombolt mellkasom alatt. Hangja felzendült elmémbe, és egy másodpercre meg is állnék, ha nem kezd el ficánkolni. Így azonban ösztöneimet követve kaptam torka után, jelezvén, hogy ameddig én azt nem mondom, ő nem fog alólam menekülő útvonalat találni magának. Aztán a fához vágtam, olyan erővel, amit csak megérdemelt a tettét követően, és az sem tudott meghatni, hogy szűkölt nyikkanással végezte a talajon. Most nem... Ugyan szavai tudatosultak bennem, de helyzetén mit sem segített. Nem sajnálja? Ha már neki kezdett, hát fejezze be! Ha már engedett a bestiának, ám legyen! De életben hagyni, felelőtlenül egy kölyköt? Egy kölyöknek?? Egyre jobban felpumpálódott bennem az adrenalin, az pedig csak tetőzte, hogy ennek az egész esetnek több szemtanúja is volt, mint azt gondoltam. Ha nem küldi felém a meggondolatlan szavakat, talán még hagyom is futni, kicsit regenerálódni, így viszont miként érzékeltem, hogy mozdulna, azonnal nekivetődtem, elkapva hátsó lábainál. A csontok fájdalmasan reccsentek meg, ahogy pofám köré keringőzött vérének felserkenő folyama. Állkapcsom, agyaraim nem engedték el, helyette megrántva őt a levegőbe hajítottam újra arrébb, mintha csak egyszerű rongybabát dobálgatnék, vagy finnyás módon ízetlen belsőségeket. Haragom tovább nyúlt, miként a fölénk magasodó Hold fénye is. Mielőtt felállhatott volna, sántán, és félszegen, megint nekilendültem, vállammal lökve fel őt, egyenesen egy újabb fához csapódva. Mélyről felszakadó morgással estem neki, kitépve vállából is egy nagyobb darabot, ahogy karmaim újfent bordáján martak végig. Kis híja volt, hogy nem nyúzom le onnan a szőrét s bőrét egyaránt, ahogy éles, vaskos karmaim végigszántottak rajta. Vére illatozón szökött az orromba, elvégre ezúttal már ezernyi helyről kiserkent belőle. Újra csontját törtem, ezúttal mellső lábát véve célba, így rántva ki alóla a talajt végképp. Még mindig indulatosan tombolt bennem a harag alkotta fékezhetetlen impulzus löket, és csak akkor lelt rám a megnyugvás, mikor már torkának indultak vérmes agyaraim, először pofáját szorítva össze, majd kapva rá a légcső vonalára, hogy végleg kitépjem azt onnan. Borostyán cirkás íriszeim az övébe szaladtak, ezt követően pedig megrendíthetetlenül is belefagytam a pillanat tört részébe. Pupilláim kiszélesedtek, a szívem irama ezúttal ritmizálatlanná vált, totál sikerült szét esnem agyban. Még nem eresztettem, pofájába fújtattam, többször is. Emlékek törtek fel bennem, az első perceké, mikor megismertem... Hát mi a francot csinálok most?! Megmentettem, kölykömmé fogadtam, és én oltanám ki életét? Nem... Elengedtem hát, feje erőteljesen koppant az avarhoz, ahogy forró lélegzetem sűrű felhőt képezett körülötte. Nem tudtam őt sajnálni azonban, nem a kegyesség vágódott belém... Tévedésbe nem illendő esnünk, ezen a kárhozott órán. Más munkált bennem, egészen más... A szeretet. Hiszen valóságosan, szívből szerettem, ahogy csak egy anya képes. Még akkor is, ha nem érdemelte meg. Lekuporodtam mellé, szemhéjaim fájón, keserűen szűkültek össze, ahogy homlokomat szájának ívéhez nyomtam, testemmel pedig félig takarón bújtam hozzá. Nyelvemmel óvatosan nyaltam meg képét, majd vezettem azt át csorgadozó vérére, lába mentén. Nem ízleltem, csupán csillapítani akartam a vérzést, gondoskodón, szeretőn; míg végül államat finoman nyakára fektettem, újabbat fújtatva magam elé. ~ Ne csinálj ilyet többet... könyörgöm. Dana... ~ fülébe szökő gondolataim kínban vergődtek, szinte sírtak minden elhagyott betűt követően. ~ Annyira szeretlek, te idétlen, felelőtlen kölyök... ~ sóhajtottam, fejemet minduntalan nyakába préselve, bújón, óvón, féltőn - tán önmagamtól is -, halk morgások közepette...
Minden izmom pattanásig feszül - nincs időm a Jezebell által megtépázott, a fának csapódott oldalamat fájlalnom -, aztán egy pillanat sem kell, amint felém lépne, rugaszkodom el... Esélyem sincs. A csontom fájdalmas reccsenéssel adja meg magát beharapóm állkapcsa szorításának. A fájdalomtól felvonyítok, mellső mancsaimmal kapaszkodót keresek, de csak a jeges talajba vájnak karmaim apró vájatokat sietős, kapkodó mozdulattal, mintegy menekülőn... és teljességgel hasztalanul. Ahogy átvetett magán, mintha csak egy megunt játék, egy hasztalan rongybaba lennék, igyekeztem talpra érkezni, ám ennek meg az lett az eredménye, hogy a fájdalom pengeként hasított lábamba, ezzel együtt elmémbe is... azt már fel sem fogtam, hogy mikor mozdult újra felém Jeze, csak a gyémántos jégkérges fa törzsének fagyos jelenlétét, mikor belé csapódtam. Mintha csak sziklának vágódtam volna, olyan volt. Csoda, hogy a bordáim, gerincem nem roppant ketté. Sárgán villanó tekintetembe fájdalom költözött az iménti dac mellé, ahogy mellső lábaival a földnek szegez, húsomba vájva karmaival. Az inak, az izmok fájdalmasan rándulnak meg, amikor vállamból kimar egy jókora darabot, s torkom mélyéről nyüszítéssel keveredő, szívszaggató morgás tör fel. Sosem voltam arról híres, hogy könnyen megadom magamat: most is próbálok újra meg újra kiszakadni szorítása alól, de csupán azt érem el, hogy a levegő kiszorul tüdőmből, így mikor már mellső lábamnak csontja "sikolt fel" megadóan, csak néma, hápogás szerű hang hagyja el számat. Torkom felé kap, érzem, ahogy légcsövemet érik hegyes, éles agyarai. Fogalmam sincs, honnét, hogyan sikerül azt az éles, szívet tépően fájdalmas nyüsszenést előcsalnom amit ekkor hallatok. Tekintetem elkapja az övét, íriszeiben elvakult, haragos tűz ég és szinte lyukat perzsel az enyéimbe. Kész, vége. Ennyi volt. Meghalok, mert életben hagytam egy másik embert... minő dicső, kár, hogy fene se tud róla és aki meg igen, nem igazán értékeli mindezt szemmel látható módon. Megadón hagytam fel mindenféle próbálkozással már jó ideje, s ezúttal szusszanva még szemeimet is lehunytam, mert egyszerűen képtelen voltam a szemei közé nézni... csak... csinálja már! Szorítása enyhül, elenged én pedig fel sem ocsúdva a meglepettségből, mintegy ösztönösen kapkodok levegő után, de rá kell jönnöm, hogy ez nem a legjobb dolog. A bordáim fájnak, minden lélegzetvétel szúr és több sebből vérzek... legalább a hó, a fagyos talaj ad némi enyhet. És Jezebell testének hője, ahogy mellém fekszik. Nem, még mindig nem fogom fel igazán, hogy mi történik. Valahol ott ocsúdok ki meglepettségemből, amikor a fájdalom a lábamba szökik, ahogy nyelvével finoman érinti a másik farkas. Elhaló nyüsszenéssel rántom el sérült testrészemet, de aztán rájövök, hogy butaság. Nem akar bántani. Tompa szusszanással csapom hátra fejemet, elnyúlva a hideg talajon, miközben Jeze szuszogását hallgatom, testének melege fűt, sálként s takaróként ölel körbe. Szavai őszinte meglepetésként értek. Bár volt már szerencsém a beharapómhoz érzelmesebb pillanatában is, de az utóbbi időkből inkább a kemény kezű tanító, a kiakasztó lakótárs, a "semmit meg nem engedő", mindent túlreagáló nőstény maradt meg. Ráadásul... még egyik szülőm sem mondta ilyen őszintén - a szülőanyám egyáltalán nem - hogy szeret. Egy pillanatra talán még az ütő is megállt bennem, ahogy visszhangot vert elmémben ez a szó Jezebell fájdalmas, elkínzott és mégis szeretetteljes hangján. ~ Én... elvesztettem a fejemet, sajnálom. ~ Sírtam testi és lelki kínoktól fáradt, elgyötört hangon. Szerettem volna tudtára adni, hogy ő is fontos a számomra, hogy mennyire sajnálom, hogy képtelen voltam uralkodni a farkasomon, pedig már olyan jól ment, hogy megbízott bennem és elengedett egyedül a városba... hogy nem akartam csalódást okozni. Ilyen szavak után pedig főleg nem szeretnék a jövőben. Soha. ~ Mindent meg fogok tenni, hogy ne forduljon elő többet ilyen. ~ szusszanok a nyakába, felé fordított fejjel, már amennyire a helyzetünk engedi. ~ Csak... vigyél haza. Fázok. ~ húzódik valami torz, halovány mosolyféle véremmel áztatott bundás képemre. Mintha a hideg lenne a legnagyobb fájdalmam jelenleg.
// Ezt meg, mert vagy hússzor lement a reag vége alatt: https://www.youtube.com/watch?v=5K4PGpXsOAI //
Sajgó, nem mutatott fájdalom járt át, miként Danához bújtam, minden szeretetemet elengedve felé. Ritka, és tőlem annyira idegen ez az érzés... Na, nem a szeretet, hanem, hogy azt egyáltalán kimutassam. Most mégis, talán először tudtam ennek súlya alá rogyni, miként íriszeimben lelkének minden rezdülése megelevenült. Sosem tudnék vele végezni, azt hiszem ez tette nyilvánvalóvá számomra. Talán ő az egyetlen... Ha logikus magyarázatot akarnék rá keresni, mindenképpen azt tudnám mondani, hogy azért van így, mert a kölyköm, az enyém, még akkor is ha ez már túlontúl birtoklón is hat. Ahonnan én jövök, ott ez volt a norma, más életvitel volt, más értékek szerint éltünk... Tiszteltük az idősebbeket, akárcsak a fiatalokat, óvtuk egymást, akár az életünk árán is... és bizony, ha fegyelmezni kellett, akkor azt is eképpen végeztük. Most mégis, a szívem szakad bele, ahogy nem csak látom a kínt rajta, de érzem is... itt lappang minden inamban, lélegzetemben, elmúló szívverésemben. Szavaira majdhogynem fájdalmasan felvonyítottam, keserű a perc, szaggatva marja át minden porcikámat. Még sem bánom, amit tettem, hiszen megérdemelte. Csak ez a szív... ez a fájdalomtól verdeső anyai szív ne volna ilyen heves, ilyen erőszakos a mellkasom alatt... Csupán szusszantam, láthatatlan könnyekben verdeső sajnálatára. Én is sajnáltam... de szavakba nem öntöttem, hisz nem tehettem. Így is túl sokat engedtem ki magamból, és félő, hogy a végén tán nem értené a lényegét annak, miért bántam vele így, ahogy. ~ Tudom, kincsem. ~ fújtattam még egyet, ahogy arasznyira elemelkedtem tőle, hogy rám pillantó íriszeit elkaphassam. Újabb szavaira azonban már négy lábra álltam, utolsót bújva homlokához sajátommal. ~ Alakulj vissza. Fájni fog, de aztán hazaviszlek. ~ illetve majdnem haza... Már hátat is fordítottam neki, sebesen szelve magam alatt a visszautat ruháinkhoz, majd azokat pofámba harapva, táskástul, mindenestül a tisztás szélében pihenő kocsihoz hajtottam lépteimet. Nem volt egy csoda járgány, még ha annak is tűnt, az angol gyármány miatt, de nekem épp megtette a fekete lakk, és ablakok, melyek körülövezték a pár éves Bentley-t. Csak ekkor alakultam vissza, néhány ruhadarabot visszaerőszakolva magamra. Az autót sietve rántottam fel, a motor pedig pillanatok alatt felbőgött. Nem is volt kérdés, hogy néhány röpke másodpercet követően már Dana felé robogtam, átvágva bokron, ágakon, mindenen, ami a kocsi útjába került. Végül leparkoltam és sietve ugrottam ki, egyenesen Danához rohanva. Két karomba kaptam őt, óvatosan, majd finoman a hátsó ülésre fektettem, betakarva őt egy - a csomagtartóból előhalászott - pokróccal. - Az orvosiba viszlek. - azzal már ki is pörögtek a kerekek, és meg sem álltam a Hotel orvosi szobájáig vele...
A lépcsőket sietve szeltem, nem foglalkoztam jelenleg a lifttel és egyebekkel. Dana két karomban feküdt, még mindig a pléd ölelésében, mialatt tán nyugtató szavakkal is bombáztam őt. Én okoztam a kárt, és most épp úgy aggódom, mint ahogy majdnem darabokra téptem őt. Félelmetes kontraszt... De azt hiszem, ezzel már együtt kell élnem, ameddig ő is lélegzik.
// Szerintem lehetne úgy folytatni (ha van kedved még ), hogy már összeraktak az orvosiban, és bemegyek megnézni 1-2 órával később. Szóval akár mehetne is a kövi reagod oda :$ ^^ //
A tél szép lassan kezd elmúlni, igaz így sem mondhatjuk azt, hogy tombol a hőség, de legalább a hó már olvadozik és újra feléled a természet. Ilyenkor a legjobb elmenni az erdőbe és jó nagyokat sétálni, vagy akár futni is. Természetesen ilyenkor nem egyedül vágok neki a hatalmas erdőnek. Jacket is viszem magammal, hisz neki is kell a mozgás, nah meg mellette azért biztonságban érzem magam. A legtöbb ember tartózkodik tőle és inkább jó messziről elkerüli. Kinézetre valóban ijesztő, mivel egy harci kutyáról van szó, de igazából egy igazi bárányka...Imádnivaló egy kutya, de addig jó, míg félnek tőle. Ahogy az erdőbe érünk leveszem Jackről a pórázt és hagyom hadd szaladgáljon szabadon. Sokszor belém kötöttek már azért, hogy miért hagyom, hogy elkóboroljon mellőlem ez a fenevad, de őszintén szólva mások véleménye nem igazán izgat. Nem ismerik Jacket úgy, mint én. Persze azért ügyelek arra, hogy senkit se zavarjon meg, vagy ha valaki nagyon megijed tőle akkor megfogom a nyakörvénél fogva. Mellesleg meg eddig senkit sem támadott le ok nélkül. Nem tudom, hogy mióta sétálhattunk, de arra felfigyelek, hogy Jack megáll és erősen koncentrál egy irányba, majd halk morgásba kezd. Próbálom megtalálni, hogy mit is néz, de én csak fákat és bokrokat látok...Biztosan csak egy őz, vagy valami kisebb rágcsáló. -Hé Jack gyere ide!....Nem hallod? Jack Hozzám!-És a jó öreg megsüketültem jelenet. Miért is csodálkozom el ezen? Közelebb sétálok hozzá, majd megsimogatom a buksiját, de ő fel se figyel rám, csak morog, majd egy ugatás után futásnak ered és betámad egy bokrot. -JACK!-Utána szaladok, de már nem látom őt és a sűrű növényzet miatt nagyon tovább nem is tudok menni. Csak imádkozni tudok, hogy ne essen semmi bántódása.
Szükségem volt a levegőre és egy kis vadászatra. A telihold itt volt a nyakunkon, volt a párommal is egy kisebb összezörrenésem, és még Castorral is egy kisebb erőfitogtatás, mikor befogadott minket a falkába. Az elmúlt időszakban így nem volt időm kicsit kiszabadulni és kiengedni a gőzt, mivel bármilyen nyugodt is az alaptermészetem, bennem is forr a düh és atöbbi is, amit jól tudok kezelni, de előbb utóbb ki kell engednem magamból. Ráadásul van feladatom is, és ahhoz nem a hotelben kell ücsörögnöm, Rose is dolgozik ma az Upperben, így végül is, egyszerű volt a programom. Ki a szabadba, váltani, megmozgatni magamat, és közben felmérni a terepet is, hátha bele akadok egy őslakosba. Akkor legalább a fejével mehetnék vissza Castorhoz, hogy tessék, itt is van az első zsákmányom, és jöhet a plusz pont. Odakint nem vacakoltam sokat, a megszokott oldaltáskámba gyűrtem bele a ruháimat, és rejtettem el, hogy ne találhassa meg akárki, és ne nyúlják le a cuccaimat, a mobilom kikapcsoltam, és a ruháimba csavartam, mielőtt még begyömöszöltem volna a motyóm a táskába. Aztán a földre kuporodtam és váltottam, elsőnek bevetettem magam a fák közé, nem mintha nem ott lettem volna eddig is, de elindultam az erdő mélye irányába. Majd lassítottam, és végül lépésbe váltottam, a földet szimatoltam, és a levegőt. De az erdőn és a benne élő vadakon túl semmi mást nem éreztem. Valamennyivel később egy nyulat vettem űzőbe, de csak játszadoztam vele, nem öltem meg csak elkaptam és utána eleresztettem, hogy újra a nyomába szegődhessek és elkaphassam. Tudom, szemét ez a játék vele szemben, hiszen ő nem tudja, hogy épp nem az életét akarom, de ilyen hangulatom volt. Jó ideig szórakozom szerencsétlen párával, mikor ráunok, és elengedem, én pedig leülök a földre és lihegve tekintek körbe. A fák és az egész most békés és nyugodt valamerre hallani a madarakat, de a közvetlen közelemben mindegyik némán figyel, pedig most nem is vagyok veszélyes hangulatomban. Nyújtózok egy hatalmasat, megnyalom a pofám és visszaindulok a ruháim irányába. Kutyaugatás üti meg a fülem, mikor már emberként állok és épp a ruháim rendezem, hogy felöltözhessek, az állat hangjára megszaporázom a mozdulataim, felkapom az alsóm, és a farmerem annak a tetejére,e kellett nekem gombost venni fel!? Gyorsan összezárom, majd az övet is a helyére teszem, aztán felveszem a zoknim, és a lábbelijeimet, a felsőm is ott van, már a kezemben mikor feltűnik előttem a hatalmas masztiff. Az állatra vicsorgok, és nem emberi hangon morgok rá, majd elhallgatok, ahogy meghallom az emberi neszeket, és inkább azzal foglalkozom, hogy a hosszú ujjú felsőm vissza tudjam venni, de Murphy törvénye szerint teljesen össze van gabalyodva. A végén ki kell csapjam, hogy normálisan legyen, bár ez az ebnek nem tetszik.
Az ugatást továbbra is hallom és minthogyha egy emberi hang is csatlakozna hozzá. Akkor ezek szerint nem egy vadról van szó. De vajon miért ugatja meg így, ha csak egy ember? Nem szokása csak úgy letámadni másokat. Semmi kedvem sincs a dzsindzsáson átgázolni, de úgy érzem, hogy ezt most nem tudom megúszni, így egy mély levegővétel után fogom magam és követem Jacket. Nem egy egyszerű menet, de sikerül átjutnom a „túloldalra”. Közben persze folyton csak szitkokat szórok a kutyára, amiért rákényszeríttet erre. Nem normális ez a dög. -Jack, ha még egyszer ezt műveled velem komolyan mondom soha többé nem viszlek el sétálni!-Az utolsó bokron is sikerült átküzdenem magam és végre Jacket is megpillantom ismét. Viszont nincs egyedül. Egy idegen fiatal és igen helyes férfi áll előtte félpucéran? Ez normális? Oké, hogy lassan itt a tél vége, de azért harminc fokok sincsenek, hogy így mászkáljon. -Öhm elnézést! Nem akartam megzavarni...bármit is csinált itten! A kutyám nem komplett. Általában nem ugatja meg csak úgy az embereket, nem tudom mi mehetett az agyára. De nem is zavarom Önt tovább!-Szép kidolgozott felső test...Csak ne cikázni annyi rossz gondolat a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mégis mit művelt itt. -Jack gyere!...Jack a füleden ülsz? Indulás!-És lássanak csodák le se sz*rja a fejemet. Jobban izgatja őt az idegen. Nah ilyenkor mit csinál az ember? Rátehetem a pórázt és elkezdhetem ráncigálni, de ha egyszer megmakacsolja magát én nem fogom tudni elhúzni, sokkal erősebb nálam...De egy próbát azért megérdemel a dolog. -Na jó van Jack! Nem fogunk itt egész nap álldogálni és arra várni, hogy mikor vagy hajlandó elindulni.-Odasétálok mellé és könnyed mozdulattal fel is csatolom a pórázt, amit azonnal el is kezdek húzni, de meg se moccan. Mi ütött ebbe a kutyába? Mi van ebben a férfiban ami ennyire érdekli őt? -Ne haragudjon! Komolyan nem tudom, hogy mi a baja. Nem szokott így viselkedni!-Nah most légy okos Grace. Mi a jó francot kezdek ezzel a döggel? Nem hagyhatom itt, a végén még valaki lelövi nekem. De utálom ilyenkor azt a buta fejét.
Igyekszem az öltözködéssel, kereket oldanék, de azok csak a nyomorult kutya jönne utánam, és akkor bántanom kellene, amit nem akarok megtenni. Mivel csak egy eb, nem rossz szándékú, és körülbelül az összes kutya így reagál rám, nem bírjuk egymást. Érzik rajtam a farkas szagot és a dominánsabb ebek, szeretnek össze acsarogni velem a legtöbb esetben, ez a dög se vette a lapot, hogy velem rossz ordasra tett, de most nem érdekel, haladok az öltözéssel és fél szemem a kutyán van, közben fülelem a gazdája hangját, aki már itt van a közelben. Fenébe is, már! Elrendezek mindent, már csak a felsőm és a dzsekim van hátra, mikor a nő oda ér hozzánk, pont akkor csaptam egyet a pólómon, hogy egyenesben legyenek már az ujjai a gubancolódás helyett. A nő felé fordítom a fejem, de fél szemem a kutyáján van a dzsekim, és az oldaltáskám ott van a lábam mellett ledobva a földre, a kezemben a fekete hosszú ujjúm. - …. tüske… - bököm ki, és a szúrós bokorra mutatok magam mellett. – Bele akadtam, és kiszedtem azt a vackot…- Mondom a nőnek, és közben természetesen viselkedek, és még egy képzeletbeli kis tüskét, le is szedek a pólómról, aztán rendbe rakom és visszaveszem szépen. A farmerom csípő szabású, szóval a hasamból eleget lehet látni, és azt is, hogy nem éppen az az alkat vagyok, aki egész nap a tv előtt punnyad, de nem szándékozom sokáig villogtatni a kockás hasamat. Közben a kutya minden mozdulatomat megmorogja. Elrendezem a felsőt, aztán lenyúlok a dzsekimért, és kicsit megrázom, amire a kutya már mozdulna, de ekkorra már ott van a gazdája, aki pórázt tesz rá. Visszaveszem a dzsekim, és a sálam is a nyakamba akasztom, mintha szükség lenne rá, holott nekem, mint vérfarkasnak nem szükséges az ilyen, de adni kell a látszatra. - Tudja, allergiás vagyok erre a vacakra… - Magyarázom a nőnek, és olyan arcot is vágok, mintha valóban az allergiás reakcióktól tartanék. Aztán gyorsan végig gondolom, hogy a kutyával kapcsolatban is mondanom kellene valamit, hogy a kételyeket elmossam a nőben és ne agyaljon tovább rajtam. - Nézze semmi gond, nekem is van két keverék kutyám, gondolom, árad rólam a szaguk… volt már ilyen, hogy más kutyája megmorgott emiatt, tekintve, hogy az enyémek nekem dörgölőztek mielőtt eljöttem otthonról sétálni. – Vágom ki magam ezzel. Remélem, arra nem kérdez rá, a kutyák miért nincsenek akkor velem, ha sétálni jöttem, de ha igen akkor majd arra is kitalálok valamit. Mondjuk, nincsenek beoltva veszettség ellen… vagy valami. Nézem ahogy küzd a nő a kutyájával, és közben nem mozdulok, masztiff áll velem szemben, nem kicsi a súlya, és nem akarom ingerelni lazán elrántaná a gazdáját, és akkor lennék gondban, mert nem fogom hagyni magam a kutyával szemben. Szóval inkább kivárok, és lassan cigit veszek el a zsebemből, a fogaim közé harapom, a dobozt visszateszem az oldaltáskámba, és gyújtóért nyúlok. Rágyújtok a cigimre. A legtöbb kutya nem szereti a cigi füstöt.
Felvonom egyik szemöldököm ahogy elkezdi magyarázni, hogy miért is álldogál itt félpucéran. Engem aztán hidegen hagy a dolog. Nem kell magyarázkodnia. Azt csinál amit csak akar. Tőlem még pucéran is rohangászhat, ha ahhoz van kedve. -Oké!-Mégis mit mondjak erre? Hogy jaj te szegény..És ugye nem szúrt meg nagyon téged? Áh szóval még allergiás is. Na ugye nem itt fog nekem elájulni, vagy fuldokolni? Én aztán nem vagyok orvos, hogy megmentsem az életét, de a jelek szerint semmi baja. Az viszont jobban aggaszt engem, hogy Jack miért viselkedik így vele. Még más kutyás gazdit sem szokott megmorogni. Lehet, hogy van valami a táskájában, aminek az illata nem tetszik neki? Aztán kiderül róla, hogy valami drogos fickó -Az lehet, de Jack nem szokott megmorogni, ugatni másokat. Elég nyugodt egy kutya. Esetleg valami étel van Önnél?-Még ezt tudom elképzelni, bár akkor sem értem, hogy miért kell ilyen agresszíven reagálni rá, inkább akkor farkcsóválva kéne hízelegnie. A ráncigálás továbbra sem hat nála. Mint egy szikla úgy áll ott. Ember legyen a talpán akinek sikerül elmozdítania őt onnan. Legszívesebben elája nyúlnék és a karjaimba venném, de ahhoz nem vagyok elég erős. Nem tudnám felemelni és lehet, hogy ki is ugorna a kezemből, hiszen ez nem egy öleb. Éppen azon kezdtem el agyalni, hogy szólok a férfinak, hogy menjen el és meg kikötözöm egy fához Jacket és várok vele vagy fél órát, hogy ne rohanjon utána, amikor egy nagyot ránt a pórázon, ami azonnal kiesik a kezemből és még erősebben morogva támadja le Jesset. Túl gyors ahhoz, hogy elkapjam a pórázt, de ami még megnehezíti a dolgot az, hogy a rántásnak köszönhetően a földön landolok.
A kutya szünet nélkül morog rám. Nem volt időm helyre tenni, hogy befogja, és ne morogjon, mivel a gazdája megérkezett időközben. Viszont valamit muszáj lesz tenni, vagy el kell innen sunnyognom rövid időn belül vagy valami mást kell, kitaláljak, mivel a kutya cseppet sem barátságos pillantásokat vet rám, a fenének kell dominánsnak lennie?! Mindig ez történik, ha olyan ebbel futok össze, ami éppen a dominánsabb fajtából való, és nem hátrál, meg még össze nem akaszkodik velem. - Nem, kaja az nincs nálam. de mindig ez történik, ha egy domináns beállítottságú ebbel futok össze. – Ez nem is hazugság és csak fél igazság. De nem akarok a dologba jobban belemenni még véletlenül sem. Ahogy elnézem, ez a csepp csaj nem sokra megy ezzel a hatalmas ebbel, márpedig ha ez a masztif kitépi magát a csaj kezéből, akkor nem fogom hagyni, hogy megharapjon, de nem is ölhetem meg, mert akkor a csajjal is minimum végeznem kellene, mivel nehezen tudnám neki kimagyarázni a dolgot, és a végén a rendőrséget küldené a nyakamba. Mozdulnék, hogy elmegyek, mikor a kutya kitépi magát a gazdája markából, és rám veti magát. Reflexből cselekszem, és nyúlok a kutya után, vagy inkább érte. A lényeg, hogy elkapom a nyakörvét, és rántok rajta egyet, majd villámgyorsan letaszítom a földre és vetem rá magam, elkapom a nyakánál a bőrt, és belevájom, az ujjaim rászorítok, mintha harapnám, és közben a földre szorítom erősen, de arra odafigyelek, hogy ne tegyek benne kárt, közben én is felmordulok. Egyértelműsítem a kutyában azt, hogy kettőnk közül én vagyok az aki feljebb áll, és nem érdemes velem tökölnie tovább. Leszorítom a földre, és én is morgok, majd abba hagyom, ahogy a kutya megadóan felnyüszít, remélem, hogy a csaj a morgást a saját kutyájának tudja be. Még egy pillanatok tartom az ebet, utána felkelek és elengedem, had menjen csak vissza a gazdájához, innentől nem lesz vele gondom, tudja ki a góré kettőnk közül. A csajra vetek egy pillantást még megigazítom a dzsekim és a táskámat.
Domináns? Nah ezen sosem agyaltam, mivel eddig még nem volt erre a viselkedésére példa. Lehet, hogy nem ártana megint elvégezni egy kutyaiskolát? Talán ebben is tudnának nekem segíteni, mert az erőmmel nem fogom tudni leállítani, de talán valamennyire irányítható ez a domináns vonala....Bár én ezekhez nem értek. Amint a földre kerülök, miután Jack kiszabadult a fogságából egy kisebb késéssel igaz, de talpra állok, hogy odasiessek a férfihoz és segítsek neki. De amint elindulnék végig nézem a jelenetet, amiben az idegen pasas egy gyors és határozott mozdulattal teríti a földre Jacket. Az állam is leszakad a jelenet láttán. Ezt mégis hogyan sikerült neki? Jack egy ideig még morog, majd inkább megadóan nyüszít egyet-kettőt. Gondolom megérezte, hogy bizony ő a gyengébb. Ahogy elengedik talpra ugrik és hozzám fut. Most már megbújik mögöttem, nagyon is látszik, hogy fél, de azért a pórázát megfogom. Egy kicsit megsimogatom a buksiját és végignézem a bundáját, hogy nem sérült e meg. Egy kis vérfoltot látok, de nem tűnik vészesnek. Nem is tudom mit csináltam volna, ha nagyobb sebe lenne. Miután a kutyáról meggyőződtem, hogy megmarad a férfira pillantok. -Ezt mégis hogyan csinálta? Ezt egy férfi sem tudta volna...-Főleg nem egy ilyen vékonyka. Lehet, hogy izmos volt és szép kocka hasa, de maximum egy nagy kopasz, kidobó férfiból néztem volna ki ezt a dolgot. És az a gyorsaság, amivel elintézte...Még pislogni sem volt időm. Ez nem emberi erő volt...ez valami más!...Nah szép Grace! Biztosan az ufók rabolták el mi? Csak annyiról van szó, hogy edzett egy férfi. Lehet, hogy a munkájához szüksége van a gyorsasághoz...Ki tudja az is lehet, hogy valami boxoló, vagy katona.
Egyetlen egy helyzet van, mikor szeretem, ha harapnak, de az ettől messze áll és nincs is itt egy vörös hajú nőstényfarkas, aki történetesen hozzám tartozik. Szóval, ez a helyzet nem az, amiben megtűrjem, hogy valaki belém mélyessze a fogát és esetlegesen elszakítsa az új bőrdzsekimet. A kutya a földön én fél térden mellette és a grabancába mélyesztem az ujjaim, és erősen fogom, akárha harapnám őt, morgok rá, és még jó, hogy a hajam képes takarni részben az arcom, mert így nem látszik a pofám, morgás közben, így lazán a kutyának is lehet tulajdonítani a dolgot. Majd mikor már meghunyászkodik előttem, akkor elengedem és hagyom, had menjen vissza a gazdájához. Gondoltam, hogy lesznek kellemetlen kérdései, de majd elintézem, kap majd valami kis mesét és rövidesen majd elfelejti az esetet. - Egy átlag, tévé előtt punnyadó biztosan nem. – Válaszolom, vissza miközben eligazgatom a dzsekimet, felveszem az öngyújtóm, ami kiesett a zsebemből, és eltaposom a cigim, ami a fűben landolt. Remek egy fél szál pihen az avarban, egy átkozott kutya miatt. Ezért is nem szeretem az ebeket, és ezért sem engedtem sosem Rose-nak, hogy beszerezzen egyet. Nem ez az első eset, hogy egy nagyobb kutya úgy van vele, akkor játsszuk le ki a góré. Amikor készen vagyok, és az öngyújtóm is visszasüllyesztettem a zsebembe és vissza becipzáraztam azt, felpillantottam, megnéztem a kutyát és a gazdáját is. Ha tovább pedzegeti, akkor bedobom a speciálisan képzett katona szöveget, de persze nem nyíltan csak utalok majd rá, eddig ez bevált, ha olyan helyzetbe keveredtem, ahol muszáj volt valami mesét kitalálnom arra, mitől vagyok ilyen gyors és pontos.
A férfi morgását nem tudom megkülönböztetni Jackétől, mivel nem is jut az eszembe az, hogy esetleg ő is átvált kutyába és megmutatja foga fehérjét. Amúgy sem hallottam még ennyire morogni Jacket, így még ez sem tud nekem segíteni a dologban, de talán jobb is így. Azt továbbra sem tudom felfogni, hogy hogyan tudta ilyen könnyedén a földre szorítani a kutyámat, de való igaz. Ő nem olyannak tűnik, aki naphosszat a tévé előtt ül és sört vedel. Gondolom sokat kondizik és talán még valami harcművészetet is tanult, de ez már nem rám tartozik. Jack sem sérült meg, csak a jelek szerint megijedt a férfitól, amin nem csodálkozom. -Nos még egyszer bocsánatot szeretnék kérni Öntől! Ha esetleg szeretne egy tetoválást keressen meg a Karen’s tetováló szalonjában és kap tőlem egyet ajándékba. Nagy, kicsi, színes, fefekete-fehér...Amilyet csak szeretne.-Ennyit csak megtehetek neki, hiszen mégis csak az Én kutyám támadt Ő rá. Még Karen is megértené, de ha nem akkor kifizetem majd én a tetoválást, ám ez már csak részlet kérdése. A lényeg, hogy neki nem kell foglalkozni az anyagiakkal, csak ki kell találnia, hogy ha akkor mit. -Jaj amúgy a nevem Grace!-Felé nyújtom gyorsan a kezem, majd ha elfogadja azt határozottan kezet rázok vele. Mégis csak tudnia kellene, hogy névileg kit keressen. Nah de tovább nem is akarom feltartani. Biztosan jobb dolga is van, mint megbolondult kutyákkal verekedni. -Viszlát!-Nem hiszem, hogy túl nagy felhajtást kellene csinálni a búcsúzkodásból. Jack azonnal megindul utánam. Már nem kell őt rángatnom. Mint egy jól nevelt kutya (végre) követ engem. Néha vissza-vissza pillant a férfira, de nem morog, vagy ugat már, csak nagy boci szemekkel figyeli őt, míg el nem tűnik a bokrok mögött.
És még a kedvesem csodálkozik, hogy nem akarok kutyát?! Megvan annak az oka, hogy miért nem akarok négylábú társat magunknak. Még akkor, sem ha velünk nőne fel az eb. Bár lehet, akkor más lenne a helyzet, de nem sok hangulatom van megpróbálni, és utána ezt eljátszani még otthon is. Jó persze hasznos állatok meg minden, de nem rajongok értük. A kutyát gyorsan leszereltem, és helyre tettem, most már tudja, ki a domináns kettőnk közül, és jobb, ha nem acsarog rám többet, különben hamarosan megmutatom neki a másik arcom. Na, jó, nem. A gazdája előtt semmiképpen sem fogok ennél jobban neki esni. Bár a farkasom nem ezen a véleményen van, ő ennél jobban elverné a kutyát. Elengedtem és felegyenesedtem én is, leporoltam a ruhám, és vissza felvettem az oldaltáskámat. Látom a nőn, hogy csodálkozik, de több vagy hosszabb magyarázatot nem adok neki, remélem, el is felejti majd az incidenst hamarosan. - Nincs semmi gond. – Válaszolom vissza, nem akarom ragozni a dolgot, így talán hamarabb merül a feledésbe, és nem fog sokat gondolkozni rajtam és azon, amit látott. A tetoválás elhangzására is válaszolok. – Kösz, majd meggondolom. – Udvariasan válaszolok, amúgy meg nem hiszem, hogy kihasználnám a dolgot. A tetoválás is csak olyan valami, ami megjelöl, és könnyebben beazonosíthatóvá tesz, ami valljuk be az én szakmámban cseppet sem nyerő. A felém nyújtott kezet elfogadom, és megrázom, a kézfogásom határozott, de nem nyomorgatom meg a nő kezét, nem áll szándékomban. Nevet illik mondani ilyenkor, így mondok is neki, de naná, hogy nem a sajátomon mutatkozok be. - Richard. – Egykori mentorom, és beharapó apám neve ugrott be elsőnek, így ezt adom meg a nőnek, amúgy sem lesz fontos később, hogy milyen nevet mondtam neki. - Viszlát! – Én sem ragozom túl a búcsút, és várok egy kicsit, hogy eltávolodjanak tőlem eléggé, akkor indulok csak el szintén a város felé, de némi kerülővel teszem ezt, és közben előkaparom a telefonomat, hogy megnézzem jött-e valami hívás esetleg? Végül Rose-t hívom, hogy benézek a munkahelyére, lesz egy kis beszélgetni valóm a főnökével.
Manapság szokásom lett random helyekre mászkálni. Ami alapvetően nem lenne probléma, egyszerűen csak... Nem úgy kellene ezt csinálni, hogy az ember falkájának a nyakán ott csüngnek a betolakodók, őt meg már nem is védi a kölykökre vonatkozó kitétel, egy nagyobb ordas meg úgy lenyeli keresztbe, mint a nagymamát. Csak tudnám, hogy mit mondjak utána? Azt, hogy isten véled édes Piroskám? Áh, túl nagy klisé lenne hozzám. Ráadásul csak súlyosbítja a dolgokat, hogy nem tudom mivel elfoglalni magamat. Doktor Howard ki van ütve, őt látogatom, ahányszor az őrző átenged, aztán viszek neki kisebb dolgokat is. Semmi különöset, csak amit éppen kér. Ashleyt meg úgy kerülöm, mint a pestist. Mikor ott aludt Darrennél, kimásztam a tetőre, és ott töltöttem az éjszakát. Mondjuk hideg volt, Hannibál meg mintha röhögött volna rajtam, amikor visszamásztam. Rohadt kis dög... De már úgy a szívemhez nőtt az oposszum. Szóval az egyetlen lehetőségem Yetta, de mégsem lóghatok egy felnőtt nő nyakán egyfolytában, mert a végén még elkezdem anyázni, az meg szerintem egyikünknek sem hiányzik. Jó, nem úgy anyázni... Kedvelem Yettát, és a barátságát nem cseszném el a tőlem megszokott módon. Az utolsó lehetőségem meg Norina, de lássuk be, őt mégsem ugraszthatom ki a hotelből, hogy idejöjjön. Tudom, megígértem neki, hogy segítek, ahogy tudok, hogy mégse veszítse el az emberi és gyermeki oldalát... De mindennek ellenére mi mégiscsak ellenfelek vagyunk, ez a szomorú. Én mondjuk nem fogom bántani, és remélem, majd a vezetők is észhez térnek. Előbb-utóbb. Bár túl szép lenne békés megoldást remélni. Szóval nyakamba vettem az erdőt. Nem azért jöttem, hogy elsírjam a bajom valakinek, csak kijöttem a viszonylagos csendbe, nyugalomba. És sokadjára ugyan, de ismét megfordul a fejemben minden, ami az elmúlt pár hónapban történt, azóta, hogy a kilátónál találkoztam a lánnyal... Áh, istenem, elcsesződnek a dolgok szépen, lassan. Így csak leülök a fűbe a tisztáson, a pajzsom nem vonom magam köré, energiáimat hagyom szabadon áramlani. Vadat nem érzek a közelben, de hátha...
Sosem voltam az a folyton társaságot kereső ember. Szeretem, ha körülvesznek a barátok, a falka vagy a család, de nem lógok állandóan a nyakukon, mert nem érzem szükségét. Erre az elmúlt időszak a legjobb példa. Éreztem őket, hogy körülvesznek, mégis egymagamban jártam-keltem, vagy ücsörögtem a hálóm egyik sarkában, esetleg az egyik törzshelyem pultjánál. Sok volt ez az egész mostanában. Ingrid is elment, itt vannak ezek a s*ggfejek is, na meg Tonyra is egyre gyakrabban gondolok. Bár az ilyen búskomor gondolatok ellen remek megoldást találtam ki. Csak le kell mennem a városba, és ki kell nyitnom azt a nagy számat. Szörnyen kevés izomagyú parasztot érdekli, hogy nő vagyok, és hogy őket nem illik megütni. Kifejezetten undorító, hogy ilyen tuskók mászkálnak ezen a bolygón. Tegnap este is például... Valami idióta amerikai turista lehetett kettő szörnyen macsó haverjával, és persze elkezdte lökni a sületlen marhaságait. Egy csaj se vevő szerintem az ilyen dumára, maximum az aki már hulla részeg és fel se fogja. Én meg még úgy se... Na nem mintha, ittas lettem volna, éppen csak akkor kezdtem volna neki. Helyette meg inkább távozásra fogtam, de ez se volt nekik elég, hiszen utánam jöttek, annak ellenére, hogy egy csöppnyi pozitív visszajelzést se kaptak. De hát ugye én egy szörnyen higgadt teremtés vagyok... Egészen addig, amíg nem kezdenek el rángatni, mint egy rongybabát. Oké, lehet, hogy túl lőttem a célon azzal, hogy a pofonomtól elterült a pasi, de hogy jön ő ahhoz, hogy magához ránt, aztán megcsókol?! Mindennek van határa, kérem szépen... És ők nagyon csúnyán átlépték. Az mondjuk eléggé meglepett, hogy a másiktól én is kaptam szinte rögtön egy szép jobb egyenest, amitől kicsit elvesztettem az egyensúlyomat. Nem fájt túlzottan, ennél azért kaptam már életem során nagyobbakat, de elég váratlanul ért a dolog, akárcsak a farkasomat. Szinte rögtön felmordult és ki akart rontani, hogy átharapja a torkukat, majd a vérüket lefetyelje a bajkeverőknek, de hatalmas szerencséjük volt, hogy tartottam a feletteseimtől. Így maradt a szimpla verekedés, amit még tuti, hogy évekig fognak emlegetni, hiszen azért belőlem nem sűrűn nézik ki az emberek, hogy három felpumpált alakot leverek egy sötét mellékutcában. De hogy miért is volt olyan lényeges ez a visszaemlékezés? Azért mert az erdő eldugott ösvényein andalogva megéreztem Sammyt, és éppen felé tartottam. Eléggé kitárulkozott, így bíztam benne, hogy nem fogok megzavarni semmit. És mivel elég szemfüles a srác, hamar ki fogja szúrni,(ugyan, ezt csak egy vak nem venné észre...) hogy még mindig van néhány halovány zúzódás a nyakamon meg az alkaromon, ahol elrepedt a csont, és akkor a homlokomról ne is beszéljünk. Kemény fejű volt az a nagydarab kopasz, na... Mikor már majdnem látótávolságon belülre értem üdvözöltem őt szavak nélkül előre. ~Szia Sam! Csatlakozhatok, vagy tegyek úgy, mint ha itt se lennél?~ közben megpróbáltam kiakasztani a felsőm csipkés alját egy ágból, ami alattomos módon megtámadott itt a nagy gondolkozásba.
Szóval csak ücsörgök a magam kis fatönkjén, gondolkodom, mint Micimackó a mesében – Gondol! Gondol! Gondol! –, és próbálok nem elmorfondírozni azon, milyen hülyének néznének, ha most látnának. Jó, a falkatársaim miatt nem aggódok, de ha más meglátna... Mondjuk, ha valamelyik barom osztálytársam ilyen mélyre merészkedne az erdőben, akkor lehet, kitölteném rajta az eddigi évek szivatásait, és kicsit még jobban belekeverném a sűrűbe, mielőtt hazavezetem. Mert előbb-utóbb úgyis megtenném. Túl jó lélek vagyok ahhoz, hogy hagyjam őket szaladgálni itt... Viszont hamar megérzem, hogy valaki jön. A szél hozza a hírt, és már éppen belevetném magam az erdőbe, amikor megéreztem az energiáit. Ó, ő a falkatársam! Remek, akkor csak nem fog bántani... Sőt, örülök annak, hogy itt van. Az erdő nyugodt, a vadak nincsenek a közelben, csak egy bagoly figyel a felső faágról, de az pislogás nélkül. Pedig még nincs is késő. Szóval csak üldögélek ott, és várom, hogy Dotty megérkezzen. Vagy idejön, vagy nem. Ha szeretne, meglátogat, ha nem... Hát, álomba zokogni nem fogom miatta, de hiányozni fog a társasága. Igazán... formás hölgy. ~ Szia Dotty! ~ küldöm vissza gondolatban, és abba az irányba nézek, amerről jön. Egyből kiszúrom az alakját, és azt is, hogy valami nincs rendben. Te jóságos, ki hagyta ezt a nőt így helyben? De elrejtem a zavarom egy picit, amíg visszaküldöm az üzenet második felét. ~ Ugyan, én örülök a társaságnak. Megvárom, amíg hallótávolságon belülre ér, mielőtt ismét megszólalnék. Szeretek gondolatban beszélgetni, főleg ha tömeg közepén vagyunk egy másik farkassal, vagy valami koncerten. De az erdő csendjében olyan furának tűnik. Jó, lehet, csak én bonyolítom túl a marhaságokat. Mondjuk erről tudna beszélni jó pár ember. Ash, Doktor Howard, esetleg még Sue is... Jó, mondjuk ha az egyik falkatársam meglátnám a lány körül lézengeni, biztos bepánikolnék. Neki nem ez az élet való. – És mondd, ki volt az a szemétláda, aki... – Nem fejezem be, csak a véraláfutásokra bökök. Aztán, ha akarja elmondja, ha nem, akkor nem. Marha jó hallgatóság tudok lenni.
Kezdőlap
), hogy már összeraktak az orvosiban, és bemegyek megnézni 1-2 órával később. Szóval akár mehetne is a kövi reagod oda :$ ^^ //
//
//
