Hiányoltam némi madárcsicsergést, még így a tél közepén is, a dallamuk segített volna elütni a várakozással töltött időt, bár ez a rezzenetlen némaság is idilli, csupán Dante alig hallható lélegzetvételei törik meg. Ha elérzékenyülő típus volnék, mondhatnám, hogy édesdeden aludt, ám ez kiváltképp a körülmények miatt nem volna épp helytálló helyzetlefestés. És amíg én itt a nagy idillben untam a visszakapott életet, addig az Atanerk kétszázhússzal többszörösen körülvéve száguldozott felém. Kár, hogy nem láthattam sietségét, az is lehet, hogy honoráltam volna: elejtem Tipvigut előtt, hogy nem lajhárból készült az utódja. A pajzsomat visszazártam a korábban mutatott kétszáz(húsz) körüli korra, nyújtóztam egyet ültömben, megropogtattam karjaim, hátam, a múlton merengtem... Ideje volna befutnia. Én rendeltem magamhoz, mégis ha soká váratna, itt hagynám egy szó nélkül - bár ez aligha vetne jó fényt Sakarira, elég büntetés számára az öregedés, és a kakaókészletem feltöltése, nem teszem ki ennek is. Barkochbázni támadt kedvem. - Már bánom, hogy kiütöttelek, most mondhatnám, hogy gondolj valamire, de jelen "gondolataidat" túl könnyű megfejteni - sóhajtottam az unatkozók teljes drámai beleélésével, ahogy a kiterült hímre siklott unott tekintetem. Szinte megváltás volt érezni a felém nyomuló kis energiákat és a melléjük párosuló, jelenleg dühből meglehetősen sokat merítő életerőt. Ó, hát csak nem mérges valaki! Dehogynem, haragja és indulata mint láthatatlan óriás ölelték körül, csemege lett volna mindezt az adrenalint egyszerűen elnyelni, megfosztani tőle, mintha sose lett volna, ám messze nem ezért hívattam. - Pontosan az, aminek látszik - feleltem könnyedén -, összeismerkedtünk! - húztam nagy valószínűséggel további indulatra okot adó mosolyra a számat. Számonkérése, válaszkövetelése meglehetősen gyermetegnek hatott, ámbár mindazok után, amit hallottam, nem lepett meg, hogy ilyetén felbukkanásomat némileg... nehezményezte. Mindazonáltal hagytam, hadd beszéljen, nehogy nekem valami benne rekedjen és belülről eméssze fel, az sehová nem vezetne, ha agyvérzést kapna. Bár fennállt a veszélye az őrületnek, ahogy elnéztem. Ahogy kikacarászta magát, egy szempillantás alatt felpattantam, mellette termettem és baráti tockossal illettem - vagyis kapott egy olyan kokit, amitől biztosan elhasalt, de el nem ájult, két eszméletlen farkassal mi a fenét kezdtem volna? Miután földre került, egyből nyúltam is után, elkaptam a tarkójánál és annál fogva szegeztem a földhöz minden különösebb indulat nélkül. - Csihadj, mielőtt megfájdul a siránkozásodtól a fejem. Olyankor elég morcos tudok lenni, hidd el, nem akarod a saját bőrödön is megtapasztalni - mondtam oly természetességgel, mintha épp a hiányolt madárcsicsergésről csevegtünk volna. - Menjünk szép sorjában. Gondolom már rájöttél, de a rend kedvéért: én vagyok Sangilak, a Legerősebb. - Szinte súgtam a szavakat, hangomba a farkas csalt érces rezgést, ahogy ősi időket és erőket rejtő energiáim lassan megnövekedtek, valamelyest túlnőttek a hímén és szorosan körbevették azt. Nem fojtón, nem kihívón, csupán jelzésszerűen. - A továbbiakban pedig örvendenék, ha kevesebbet járna a szád és többet használnád a megfigyelő készségedet, menni fog? - kérdeztem már-már kedvesen, ami nem sokkal volt bizalomgerjesztőbb, mintha üvöltöttem volna sértett dúvad módjára. Ha jelezte, hogy kristálytisztán megértett, akkor elengedtem, amennyiben tovább kívánt kakaskodni, úgy maradt a testközeli élmény, én mindkét helyzetben el kívántam mondani, amiért hívattam. - A Bétád - nohát, szép eredmény, és én még nem is gratuláltam hozzá, inkább állkapcsát törtem... mondjuk kiérdemelte - megsértett, gondolom te sem néznél el tiszteletlenséget a kölykeidtől. Nem fog belehalni - zártam rövidre életben maradásának kérdéskörét. - Egyébként nem értem, mire fel ez az asszonyi jajveszékelés, vagy a halálosztás feltételezése - mintha ugyan nem ismerném a hírem... -, de ha még egyszer felhozod, a Szellemekre mondom neked, adok okot a királydrámára. Elcsépelt frázist használva: ezt halálosan komolyan gondoltam. - Megnyugodtál? - érdeklődtem, akár egy szakavatott pszichológus, akinek minden célja a páciens lelki békéje. Egyelőre kivártam, hogy képesek leszünk-e értelmesen végrehajtani ezt az impozáns találkozót, vagy hűnek kell-e lennem mindahhoz, amit vélhetőleg utánanézés útján megtudott rólam.
Nem csinál semmit, csak vigyorog. Néz, vigyorog, és ehhez már nem is kellene halljam a szavait, hogy kedvem támadjon tíz körömmel levakarni az arcát a helyéről. Ezt utálom. Ezt a pökhendi, feljebbvaló nyugalmat, amit ezek mind tanúsítani tudnak. Én itt mindjárt idegösszeomlást kapok, ezek meg csak mosolyognak! Hát hol élnek ezek? Vagy mi a szart szívnak? Mert ha eladó, akkor megveszem, tényleg. - A mi fajtánk általában verbálisan is képes megejteni az eféle gesztust... Nézek végig rajta becsmérelve. Nem vagyok rasszista, de ebben a helyzetben minden ilyen megjegyzés ezt hivatott sugallni, hát rém boldog vagyok. Minden esetre amíg ő bájosan mosolyog, én a képébe röhögök, lángolva a dühtől. Ahogy mozdul, mozdulnék én is, de egyszerűen ez valami vicc, hogy nem érem fel még így sem a sebességét. Akkora tockost ad, hogy három és fél évszázad állóképességét úgy húzza ki a talpam alól, mint Aladdin az atkás szőnyeget a hercegnő segge alól, én pedig a földön találom magam tőle. Hogy fájt-e? A legkevésbé sem. A tenyereimre érkezem, reflexből kifordítom a törzsemet, eltorzult, Bestiális pofával hörrenve rá a másikra. Nem vagyok a játékszered! Sem a tiéd, sem a többi haverodé. Ezt velük úgy-ahogy sikerült megértetnem, hát esküszöm az Égre, veled is meg fogom. - Igen, tudom, hogy kinek kellett volna lenned. Lököm fel magam, és nevetségesen kicsinek érzem magam - még úgy is, hogy kihúzom magam, és úgyégetik a saját hatalmam a bőröm, aár az ezüst. Fáj belegondolni, hogy ez a másokat összeroppantó erő számára csupán annyira zavaró, mint a dohányfüst. Az ő energiái lassan, dagályként feszülnek nekem, nem túlságosan, ám a fekete dögnek már ez is épp elég ahhoz, hogy le akarja rázni magáról minden cseppjét, akár a vizet. De nem megy, képtelen rá, és ez még mindig elkeserít. Még mindig nem tanultam eleget. - Tökéletesen meg tudom érteni. - jegyzem meg, ámbár azt már az ő megítélésére bízom, hogy Dante sértegetését vagy a megrendszabályozást támogatom ilyen nagy egyetértéssel - Most te sértegetsz engem. Talán nekem sem kellene tűrnöm ezt a hangnemet a saját városomban. És nem, nem nyugodtam meg, Sangilak. - ha már kérdezte - Nézzük csak... - húzom össze az eltorzult pofa szemöldökeit, ha lehet ég ilyesiben gondolkodni - Jogot formálsz az utódaidra: stimm. Jogot formálsz a szemmel tartásomra: stimm, bár ez esetben javaslom, hogy fuss egy kört a Jégviharnál a kérdéskörben. Mi van még... Ja! Igen. Nem célod ártani sem nekem, sem a falkának, amíg mindent úgy csinálok, ahogy te akarod. Vagyis ahogy te is akarod. Másegyéb, vagy esetleg hazavihetem a bajtársamat?
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést. Egyelőre. Más dolgok élveztek prioritást, így azok szerint cselekedtem, bár ha összeziláltam volna a sorrendet, annak se örült volna jobban, ehhez nem fért kétség. Leterítem, bár hanyatt fordult, hát ha a torkát szívesebben adta, mint a tarkóját, ám legyen, így légcsövét részesítettem nem túl finomkodó kezelésben. Miután lekocogtuk az első köröket, eleresztettem és visszatelepedtem eredeti helyemre, ahonnan reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd szöcske módjára mindig felpattannom és lekevernem egyet-egyet. Kinek kellett volna lennem... megvakartam az állam. - Az lettem, akinek lennem kellett - mondtam végül mintegy beletörődő nyugalommal. - A Szellemek így rendelkeztek velem, veled pedig úgy, hogy most az ősi föld Atanerkje vagy. Ettől függetlenül... - a következő pillanatban ismét a földön kötött ki, mivel pár másodperce fizikai erejének jelentős részét elragadtam tőle. Tekinthette elismerésem jelének is, hogy demonstráltam rajta a képességemet, nem sok élő mondhatta el ezt magáról. - Nem tűröm, hogy az ifjak az orrom alá dörgöljék. Hagytam felkelni, elég egy földön fetrengő a közelben, hogy utána a kétértelmű megjegyzésért újból ugyanott köthessen ki. Nagyot sóhajtottam, és örültem, hogy a nevelése se most se máskor nem volt a feladatom. Borzasztóan nyakas és büszke, nem is tudom, ezek a ketten kikre ütöttek... - Tessék, akkor torold meg a sértést, Atanerk! - mordultam rá. - Torold meg ha tudod, vagy hallgass! Karmazsin szemem rávillant egy pillanatra. Ha utánam járt, tudhatta, hogy azt fogadom el, aki legyőz, bármilyen formában: versengés, erő, dominancia önmagunkért és másokért. Törjön meg és onnantól folytathatja ezt a szájalást, szavam nem lesz ellene, addig azonban elvártam, hogy az ilyen megjegyzéseit lenyelje, vagy mással ossza meg. Elkezdte sorolgatni a Testvéreim igényeit, amit unottan hallgattam, a térdemre könyökölve, úgy figyeltem a szónoklatot. Magamhoz képest kifejezetten sok türelmet tanúsítottam a mai napon, nutellát is kérhettem volna a kakaó mellé. Amikor elhallgatott kissé felvontam a szemöldökömet, mintegy néma kérdés gyanánt, hogy befejezte-e, vagy akadt esetleg valami. További hallgatás esetében újfent én jártattam a számat, sorba véve a pontokat. - Nekem nem kell jogot formálnom, adva van, értelmetlen tovább formálgatnom. Elismerem, nem vagy nyeszlett, de akad nálad jobb nézegetni valóm és őszintén megvallva teljesen feleslegesnek érzem, hogy még én is utánad loholjak, mikor rajtam kívül még legalább öten ugyanezt teszik. - De, majd minden Első az Atanerk hátsó feléből fog kikandikálni. - A versenyfutásokkal amúgy felhagytunk még pár száz éves korunkban. - Leheletnyi nosztalgia... - Célom ártani mindazon utódaimnak, akik nem méltók a farkas ajándékára, ha a falkádban sejtésed szerint van ilyen, az sajnálatos módon meg fogja sínyleni a jelenlétem. Akikkel találkozom, azokat fel fogom mérni, de gondolom tudod, hogy egyszer sem nyertem el az Év Apája díjat, nem szándékozom rájuk telepedni. Arról pedig, hogy mit csinálsz, vagy mit nem... Ha más nem is, Tipvigut biztosan támasztott veled szemben elvárásokat, a többiek felől is akad tippem, információm, emellett tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen dróton rángatott bábnak lenni egy hatalmasabb mancsa által. Semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy roncs váljon belőled a ki tudja hányadik óhajom miatt. - Egyébként is akadt, akit az óhajaimmal elhalmozzak. - Tudom, hogyan lett ez a föld a tiéd, és nekem ennyi elég. - Igaz, hogy eleinte nem repestem a tudattól, ám ahogy mondtam: akit aminek szánnak a Szellemek, azzá lesz. Sok időmbe telt, de sikerült elfogadnom. - Ismerem a mérget, amit szép sorban mindenki lenyelet veled, a hatását, amikor a téboly közelébe jutsz és pont azzal zilálsz szét mindent magad körül, hogy egyben akarod tartani... - Hangom monoton, tekintetem pár másodpercre a semmibe révedt, messze ettől az időtől, bár térben nem zarándokoltam képzeletem segítségével távoli vidékre. - Nem a mérget ajánlom, amit már úgy nyelsz, hogy talán fel sem tűnik, hanem együttműködést.
Azt hiszem, hogy félreértette a helyzetet. De persze megteheti, hogy gunyorosan azt hiszi, hogy szeretném, ha inkább a torkomnak zuhanna neki. Ám erre rácseszett, mivel ő hiába kapaszkodik a torkomba, én sem maradok tétlen. Szerencsétlen ölyökkutyaként vergődve ugyan, de mégis ficergek a szorításában, a szívem heves pulzálásai egyik pillanatában már minkét kézfejem sötét bundás, karmos mancs, ami úgy tépné, szaggatná a hím ruháját, húsát és izmait, mintha papírvékony selyemből volnának. Voltaképpen ennek, és dühödt kaffogásomnak csak az vethet véget, hogy ismét a földön találom magam. Annyira sem méltat, hogy szembe nézzen velem, egész egyszerűen visszasétál a kényelmes kis ülőhelyére. Ha nem tudnám, hogy az esélytelenek nyughatatlanságával indulnék ellene, úgy egészen biztosan utána vetném magam, de így nem marad más, mint egy négyézlábas, cseppet sem méltóságteljes testhelyzet felvétele. Rohadj meg. Az lett, akinek a Szellemek rendelték. Aha. Én azért nem veszem be ezt a dajkamesét, mert nekem nem kellett senki támogatása ahhoz, hogy az ősi földjét uralhassam. Nekem megvolt hozzá az erőm. A természetfeletti a gyengék bukásának takarója, remélem, hogy ezzel ő is tisztában van, vagy ha nincs is, hát legalább kapizsgálja a vörös tekintetek fényéből. Ó, hogy a kurva anyádat! Remélem csuklik abban a kibaszott Szellemvilágodban, ha már ennyit emlegetem! Éppen csak felállnék, amikor a tagjaim egyszeriben megszűnnek funkcionálni és összezuhanok az erőtlenségtől. Megint félek. Bassza meg, újra félek, mert megint képtelen vagyok uralni a testemet, pontosan úgy, mint akkor, amikor a Jégvihar dobása által zuhantam a szakadék felé. De ez nem tűnik olyan végtelenül hosszúnak. Ebben nincs merengés. Ebben tömény gyűlölet lakozik, amiért mindegyik más módon, más trükkökkel képes áthatolni testem és lelkem védőbástyáin. Amint lehetőségem lesz rá, én bizony talpra ugrom. Nem fogok többet feküdni a földön előtte. Én felállok, felette állok - valamilyen értelemben igen, akkor is, ha ezt nem bírja feldolgozni. Úgy látszik, hogy nehezen megy neki ez a feldolgozás: újra eljátsza velem ugyanazt. De minden trükk csak egyszer szép: bármennyire ijesztő, bármennyire borzasztó és fájdalmas a fizikai sorvadás érzete, ezúttal már nem félek. Csendben adom át magam neki, a hatalmának és egész egyszerűen hagyom, hogy véget érjen. Aztán felkelek: újra. És ha kell, akkor még ezerszer megteszem, amíg van hozzá lábam. - A Szellemek mindenkit a helyükre tettek, ezt mondtad. - idézem fel pökhendi módon a szavait, amikor arra utasít, hogy toroljam meg a sértést - Nos, Sangilak... Lehet, hogy képes vagy bizgerálni a micsodáddal - értsd: elszívni az erőm a képességeddel - , de az erődtől és a hatalmadtól bukott vezetőként nem lesz több hitele a szavaidnak előttem, mint bármelyik más kóborló Infamiának a világon.
HA már felvetette az ötletet... Én ugyan nem fogok hallgatni. Engedélyt adott a beszédre, a megtorlásra. Éltem vele, és többekkel ellentétben egy fikarcnyi megbánás vagy félelem sincs bennem, mert igaznak érzem a szavaimat. Ő egy hazugság a szememben, ha azt vesszük. Nem a Legerősebbek, hanem az Infamiák vezetője, és ezt világ életemben gylöltem. Aki elbukott vezetőként, az ne is éljen. Kifakadok, elhallgatok, befejeztem. Minden, amit utána hallok tőle, sajnálatra ad okot. Sajnálom, hogy együtt tud velem érezni. Bánt és sért, hogy azt hiszi, hogy osztozhat a problémáimban. Gyötör a beismerés, hogy ez a valaki talán hasonlatosabb lehet hozzám, mint bármelyik másik, hiszen... Szóról szóra írja le a problémáim, az érzéseim, utálom, hogy nyitott könyvnek kell érezzem magam előtte és észre sem veszem, hogy befejezi, amikor elhallgat. A farkasommal valami fekete-vörös posztóba csavart ál-valóság tetején himbálózunk, én pedig úgy bámulom Sangilak cipőjét, mintha valami csoda volna. Kicsit arrébb telepszem. Rossz, hogy már nem beszél. Dante mellé érek és én is leülök a földre, sőt, inkább lerogyok. Az egyik kezem a Béta vállán pihentetem és megnyugszom, hogy lélegzik. - Te is hazudtál? - teszem fel a kérdést rekedten, még akár gondolatban is - Te is ostoba szabályokat hoztál a hazugságaid miatt? Te is átverted napról napra azokat, akiket szerettél? - hiszen azt mutatja ismer engem, ismeri a lényem azon részét, amelyik keserves kínban fetreng lassan egy éve - Milyen volt a Vörös Hold? Milyen volt megélni, hogy úgy élsz, hogy azt hiszed, nincs nálad erősebb és hatalmasabb a világon, aztán a semmiből felbukkan az Ősöd és elvárásokat támaszt? Bosszút áll? Nekem te... Ti... Minden egyes nap elhozzátok a Vörös Holdat. Tizenháromszor.
A vergődése és a karmolászása nem hatott meg, szereztem már sebet, nem egyet, nem kettőt, ezzel a reménytelen kapálózásával inkább saját magát teszi nevetségessé azáltal, hogy képtelennek tűnik felmérni, mikor bölcsebb nyugton maradni. Visszakézről kapott még azért egy pofont, pusztán azért, hogy tudja, nem tartottam okosnak az előbbiért, s ezért kapta a kölyköknek kijáró gesztust. Láttam és éreztem rajta a gúnyt, a hitetlenséget, összehúzott szemmel figyeltem minden erre utaló rezdülését, de nem avattam be többe. Ő nem járta meg azt, amit én, neki fogalma sem volt róla, s ha elkezdenénk feszegetni a saját életének húrjait, megakadhatnánk azon részleteken, mint a farkas elbírása, vagy akárcsak az ide kerülése. Aligha vágyott önszántából a fagyos Alaszka keblére Chicago után. Mindenki az lett, aminek lennie kellett. Fellobbant félelmének íze már nem töltött el azzal az elégedettséggel, amivel Ohanzee-é és a törzséé, a félelem nem cél volt már, hanem eszköz, pillanatnyi felvillantás, olcsó trükk, semmi több. Második földre kerülése néma. Helyes. Örültem, hogy saját szemmel is meggyőződhettem arról, amiről eddig csak hallhattam. Az viszont sajnálatos, hogy továbbra sem sikerült megtanulnia, mikor ildomos hallgatni. Egész testemben megfeszültem, vörösbe váltott szememre súlyos árnyék telepedett a hanghordozásától, a szavaitól, a jelentésüktől. Felemelkedtem. Már megint, ismét miatta és ez jelenleg bosszantott. Tekintetemet az övébe fúrtam, ezalatt pedig lehetőségek hada cikázott bennem: megnyomoríthatnám a bétáját, valóban elvehetném tőle, megszégyeníthetném őt, elmorzsolhatnám egész fizikai valóját, azzá téve, ami igazából - porszem, semmi. Akárcsak annyi kódorgó élet ezen a világon. Egyiket se tettem. Nem ezekért jöttem, nem azért, hogy tönkre tegyek egy falkát, lefejezzem és oktalanul tönkretegyem, megöljem örökségem egy tagját. Elméjébe furakodtam, ha pajzzsal próbált félrelökni, hát összezúztam mentális védelmét, mint egy olcsó kártyavárat, hogy nyers valójában lökjem tudatába a Felfoghatatlant. A semmi és a minden összeért azon a helyen, zsibongott tejfehéren ködlő üresség, mégis néma volt minden, üvöltés szándéka, ami a torokra forrt, de nincs is torok. Nincs semmi, te sem vagy, csak egy emlék, miközben körülötted őrjítő táncot jár megannyi nyughatatlan, téged meghaladó erő, amikhez örök élet se lenne elég, hogy megértsd. Nem szabadulhatsz, nincs akaratod, belesüppedsz a fullasztó ürességbe, ami ugyanúgy ölel körbe, mint ahogy belülről marcangol és te nem tudod, mikor szabadulhatsz ebből. Büntetnek, vétkeztél, de nem tudod, mikor bűnhődsz számukra elehet, mikor ér véget, mikor szabadulsz, létezik-e vég ebben a puszta semmiben? Rázúdítottam az egészet, azt, amiben nem hitt, azt, ami engem feloldozott, hogy a kábulat utolsó pillanataiban érte nyúljak, szétfeszítsem száját és kitépjem nyelvét, majd félrehajítottam, mint egy koncot. Semmit sem mondtam, semmit sem bizonygattam, ha nem értett, ha nem sejtett, akkor a szavak is hasztalanok.
Beszélni kezdtem. Alapjaimat tekintve ugyanaz voltam, mint hajdanán, s mégis, a hosszú évszázadok óta nyúló leckék sora megérett bennem, a heves Harcos pedig engedte a túl sokat is megélt élőholtat előtérbe jutni. Voltak hibáim, vannak és biztosan lesznek is, ám ez nem jelentette azt, hogy ahogy az ellenséggel, vagy bárkivel szemben kiálltam, ha kellett, hogy ne tudnék saját magammal, a körülöttem alattomosan sompolygó démonokkal is szembenézni, láncot vetni rájuk. Négy évszázadon át pusztítottam, leromboltam mindent magam körül, felégette az összes vidéket magam után, ahol csak megfordultam. Most pedig, hogy holtomban törlesztettem, ideje volt életemben is hasonló lépést tennem. Sejtelme sem volt, mekkora feladat ez, mekkora teher, főleg úgy, hogy itt élnek körülöttem azok is, akik velem együtt élték át a bukásomat. Nekem pedig emelt fővel kell közöttük járni. Mert ha én nem teszem, a Legerősebb, akkor ki? Elhallgattam, egy darabig ő sem szólt semmit, habár ezek után legfeljebb gondolatban tudott elérni. Hagytam elegendő rést a pajzsomon, hogy ne okozzon problémát, és egyenletesen lélegezve, szívem erőteljes, nyugodt ritmusára figyelve türelemmel vártam. - Hazudtak és hazudtam, eltaszítottam és eltaszítottak - feleltem ma már belenyugvással. Szavaira kissé megereszkedtek a vállaim, mert nevetségesen pontosan emlékeztem nem pusztán a Vörös Holdra, hanem létem hajnalára is. - Atyám tébolyultan óvta és szerette hatalmát, átgázolt rajtunk, a gyermekein, a falkáján és ezért ellen fordultunk. A falka kitaszította az Atanerkjét, még a széthullás árán is. A falkád a tiéd, te az övék. Amíg ők elismernek, addig vagy Atanerk, addig vagy számunkra is hasznos, hogy a praktikusság nyelvére fordítsam azt, amit nem ennek kéne uralnia. Alignak és Tupilek életet adott nekünk, így habár elárultam őt, amíg élek a Teremtőm marad, s ezért tisztelem az emlékét. A Vörös Holdnak intő jelnek kell lennie mindnyájunk számára: mindig van nagyobb, mindig van erősebb, és aki ezt elfelejti, aki önnön hatalmától megrészegülve basáskodik mások felett, az az ő sorsára jut. Ez a Szellemek üzenete, Atanerk. Nekünk és neked. Pár másodpercig eltűnődve szemléltem őt, majd lassan féloldalas mosolyra húztam a számat. Nem volt benne igazi vidámság, sokkal több keserűség színezte, mint kellett volna. - Ez a te próbád, mi Tizenhárman. Ez a te lehetőséged, amit a Szellemektől kaptál, és lehetsz továbbra is hitetlen, ám lásd be, elég sok véletlen és egybeesés kellett ahhoz, hogy pont ezekben az években és itt lyukadj ki. - Nem volt irigylésre méltó a helyzete, s nem kívántam úgy a krónikákba vonulni, mint az Alapító, aki hozzásegítette a csodával határos módon egyesült falka Atanerkjét az őrüethez.
Csupán egyetlen pillanatom marad arra, hogy felmérjem, pontosan mi fog következni. Még visszhangot vert fejemben a saját gondolatom utolsó taktusa, amikor az energiák lázas felháborodással hasítottak léket ép eszem falai közé. Mindennel, ami élő bennem, úgy tiltakozom a kéretlen élmény ellen, ám mielőtt elmerülhetnék ebben a dacos ellenállásban, már nem vagyok. Nincs én, nincs mi, nincs Bestia. Csak egy soha el nem kiáltható segélykérés marad a ködben, a lét céltalansága, a végső üresség, kérdések százai nyomják testetlen koponyám, de a válaszokat elnyomja a csend erőteljes jelenléte. Semerre sincs semmi, csak az elérhetetlennek tűnő megváltás hazugsága, ezt akarom hinni, mert olyan nincs, hogy ne legyen semmi választásunk. Semmi esélyünk. De nem mozdulok, nem mozdulhatok, és ez jobban fáj, mint minden sebesülés, amit valaha szereztem. Mit számít a veszteség, mint számít a lélektépő viták hada a szeretteimmel? Hiszen ami vár, az sokkal rosszabb lesz. Ha ilyen a Halál, akkor nekem is az kell, ami nekik van. Örök élet. Tíz körömmel kapaszkodom a kemény hóba, alatta a sárba, szabadulnék, biztonságot adna a rideg valóság, és még hálás is vagyok azért, hogy a nyelvem kitépésekor olyan nüansznyi dolgokat juttat eszembe, mint például Duncan és Patrisha. És hogy egyúttal valós, tapintható fájdalom kiváltotta üvöltés zengi be az erdő békéjét, vér bugyog, én előre bukok, hogy ne fullasszon halálra, fesse feketére a havat a fémes nedű.
Nem fáj már, ez csak egy nyelv. Érzem a szagát, felém fújja a szél. Dante mellett üldögélve és a vállát simogava nem akarok ránézni. Elég bajt hozott már az életben. És bár a kérdéseimet csak gondolatban vagyok képes feltenni, nem vagyokrest próálkozni és úgy tűnik, hogy célt értem. Fel-felköhögöm a vért néha, csak ez zavar, más nem. Szórakozottan nézegetem Dante testét, aztán egy mozdulat közepette tekintetem kérdőn Sangilakra vándorol. Ha nem fejezi ki a nem tetszését, úgy lassú mozdulattokal Dante sebeihez nyúlok, amelyik tagján kell, azon igazítok. mindezt az esélytelenek komótos nyugalmával teszem, mert azt hiszem, hogy a lelki fáradtságom a fizikai gyorsaságomra is ólmos hálót vetett. Vagy talán a hirtelen vérveszteségtől kábultam el, de az is lehet, hogy csupán az a baj, hogy túlságosan lefoglal minden, amit Sangilak mesél. Alkalomadtán el-eltöröm Dante csontjait, a kisebbeket főként. Végezetül a fejsérülését veszem szemügyre, megtisztítom a csontszilánkoktól ha kell, és bár szánalmas, de a levetett öltönyömmel kötök a fejére átmeneti turbánt. A fejét pedig a combomra fektetem, és ami jelenléte akad még a Bestiának, az mind őt öleli körbe. Gondoskodom az enyéimről. Akkor is, ha ez itt egy érzketlen gyilkológép vadállat. De az enyém, és nem mondok le róla soha. ~ Akkor ti mit kerestek itt? És miért csináljátok ezt velem sorra? ~ - emelem rá a tekintetem kétségbeesve, ahogy egy fiú faggathatja az apját, és talán ő sem tudja mindezekre a választ, mégis remélem, hogy képes megnyugtatni - ~ Az Új Élet, a Jégvihar, tele ultimátummal, pedig nem tudtok rólam semmit. Én építettem fel, én értem el a békét, én vigyázok mindenkire! Miért nem jó ez így nektek? Miért kell megölnöm a lányomat és miért kell az elődöm Szellemével vívnom? ~ - még mindig nem vádolom, de ezeket a kérdéseket eddig senkinek sem tettem fel - ~ Mikor mentek el innen... ~ - még gondolatban is halk, elkeseredett sóhaj csupán az elhaló kérdés, de válaszra sem igyekszem időt adni, mert szinte azonnal, kissé elszorult torokkal (válaszokkal vagy azok nélkül) terelem a témát - ~ Csak hadd vigyem haza... Tudod, hol találsz, látod... Ha hívsz, jövök. De hadd legyünk otthon. A családunkkal... Szeretnék még talákozni veled. ~ Nem itt, nem így, sőt, talán holnap reggel meg is bánom ezt az elanyátlanodott megjegyzést, de ki ő nekem? Senkim. Egy példa, aki azért van, hogy ne övessem. Taln tudhatja a válaszokat, nem csak ennyit: még többet. Nem vagyok a vére, nem támaszt elvárásokat. És amennyire meg akarok felelni az én Jégviharomnak, annyira szeretném elhinni, hogy talán találok egy olyan közeget, aki a világon mindenkinél jobban ismerheti azt, amin keresztülmegyek.
Felkiáltott, üvöltött, visszatért az életbe. Látod? Ilyen a születés... - Kiszakítottak minket a természet körforgásából ezzel az élettel. Számunkra nem létezik megbékélés, kivetettek vagyunk különlegességünkben közületek és a világból is - mondtam halkan, miközben visszasétáltam, ő pedig vérét köhögte a hóra, sötétvörösre festve ezzel. Hálás voltam ennek az átkos létnek, mert így visszatérhettem, így kaphattam esélyt a jóvátételre. Figyeltem, miképp tett-vett sután a fiam körül, törte újra csontját, hogy az némileg jobban forrjon össze, az első néhány után azonban rászóltam. - Hagyd. Ez az ő harca. - A szemébe néztem, s habár tekintetem halkan sugallta, hogy nem szeretnék ellenállást, mégis emellett... az előbbi után valahol bíztam benne, hogy megértett. Szükségem volt bizonyosságra, arra, hogy a saját szememmel lássam, rég volt felelőtlen beharapásaimnak születtek értékes gyümölcsei is, nem csupán rothadás és szégyen ülte meg minden ágam. Kegyetlennek tűnhettem, ám véletlen mondtam azt, amit. Tudtam, hogy számára fontos volt, fontosabb is, mint nekem, mert számára egyetlen Béta volt, nekem azonban több száz utódom, csakhogy ez most ilyen módon vált hármunk ügyévé. Láttam az erejét, a tudását, most már azt is, hogy jó kezekben van, de a felépülést egyelőre magának kell megvívnia. Éreztem a ragaszkodást, hozzájuk képest vén fejemmel már-már gyermekinek tűnt, s ha most az én szememen át láthatták volna magukat, talán első éveik ötlöttek volna fel. Mi is így óvtuk egymást. Hangja csendült a fejemben, nem ért váratlanul, számítottam rá a kérdéseire, a kétségekre. - Hívtak minket, nem magunktól érkeztünk - feleltem, hogy egy szikráját megadjam oly annyira áhított válaszainak. Nem láttam értelmét megtagadni a választ, kiváltképp azt követően, ahogy rám tekintett. Ezt az arcot soha nem láthatja a falkája, ha pedig e kevés felelet ebben segítséget nyújthat, megadom neki, mert csupán önös érdekem is ha nézzük: jobb szeretném egy egységes falka és egy rátermett vezető kezében tudni az örökségemet, mint egy instabil Atanerk imbolygó nyomában. - Mert te vagy az Atanerk - mondtam nemes egyszerűséggel. - Ők ugyanúgy biztonságban akarják tudni az utódaikat, mint én, a Jégviharnak pedig ugyanolyan joga van ultimátumot adni neked, mint nekem eltörni Dante csontjait és a harcmodorán keresztül megismernem. Kérdések, kétségek, amiket talán soha ezelőtt nem fogalmazott meg, nem mondott ki, de talán gondolatban is félve tette őket össze. Lejjebb engedtem a pajzsomat, majdnem teljesen felfedtem magam, ám energiáim féktelen vadságuk helyett ezúttal a megingathatatlan szilárdságot hirdették, hordozták magukban, kinyúltam a kölyköm felé, hogy így, míg még eszméletlen volt, véremként köszönthessem. Kíváncsian jártam körbe velük az Atanerket is, felmértem, majd elhúzódtam, mint a tenger ár-apálykor, semmi mást nem hagyva hátra, mint az erő érzetét, azt az erőt, ami nem izmokat és szétzúzott tárgyakat jelentett. Szellemként hűvös érintés volt, halk sugallat, ami többre, tovább és előre sarkallt, most szinte kézzel tapintható, de nem törtető, nem farkast kitépő. Tisztán éreztem, hogy melyikük tartozott hozzám, hogy kinek halk szűkölése csengett erőteljesebben, vert vibráló visszhangot. A másik idegen volt, csak a küzdelme fogadott ismerősként. - Ha a feladatunk véget ért, nem kell tovább kísértenünk. - Ennyit ígérhettem csupán, s ez is kevesebb volt valószínűleg, mint amennyit remélt, vagy amennyi megnyugtatta volna. Kérlelése várható volt, nyilván szerette volna minél előbb gyógyító kezek közé adni Dantét, s ezért kész volt bármit megígérni. Kívánsága volt az, ami pillanatnyi meglepettséggel töltött el, enyhén fel is vontam a szemöldökömet. - Vidd haza, de ne fedj fel se neki, se másnak. - Azt már úgyis tudhatta, hogy Sakari is ismeri létem titkát, így nem tettem említést a kivételekről. Felálltam, pár másodpercig csak csendben szemléltem őket. - Ha szükséged lesz rám, keresd teliholdkor a medve méretű farkas lábnyomait, azok elvezetnek hozzám. - Halvány mosolyra húztam a szám. - De ha a Szellemek szerint máskor kell megtörténnie a viszontlátásnak, akkor más időben fog megejtődni, méghozzá okkal. - Felvettem félretett dzsekimet a fatönkről, amire a harc előtt helyeztem, kissé leporoltam, majd magamra kanyarítottam. Felszínesnek ható, sablonos jó tanáccsal tudtam volna legfeljebb még ellátni, búcsúzni pedig nem állt szándékomban, mivel az csak akkor szokás, ha valaki a Szellemek útjára lép. Biztosan volt még kérdése, ám ha nem intézte felém egyiket se, akkor vettem rájuk még egy utolsó pillantást és magukra hagytam őket, különös békével a saját lelkemben, egy sziklaszilár erő lenyomatával az övékben.
Egészen furcsa belegondolni abba, hogy nekik is megvannak a maguk problémái, hogy talán nem csak azért rohadék az összes, mert élvezik. Hanem mert egyszerűen szar nekik. De ez nem jelenti azt, hogy bármiféle együttérzést képes lennék kicsikarni magamból velük kapcsolatban. Talán erőt és hatalmat ad későbbre a tudat, hogy ha máshogy nem, ezzel a végtelen élettel lelkileg ők is sebezhetővé válnak. Nem viselem túl jól, ahogy rám szól. Szeretnék ellenkezni, a Bestia is szeretne, mondván: semmi köze hozzá, hogy mit miért teszek, és ha én segíteni akarok rajta, akkor fogok is. De az ellenérzés hamvába holtan süpped vissza a mellkasomba. Eszembe jut, amikor azt mondta, hogy Dante túl fogja élni. Jelenleg most ez számít, és azt is tudom, hogy ő bármilyen fájdalmon képes túllendülni. De most, ebben a helyzetben nem akarom, hogy egyedül küzdjön meg ezzel az egésszel. Most nem csak Béta, nem csak barát: most a falka sérült tagja is, bármennyire legyen utánam ő a következő a sorban, akkor is felette állok és enyémnek érzem a felelősséget. Hívták őket. Gondolom - ezek után nyilvánvaló - a Szellemek nyomták meg náluk a csengőt. Felsóhajtok, hiszen minden hitetlenségem ellenére az évek alatt már másodjára működnek az ilyen erők a házam táján. Chicago csak egy apró falat volt ehhez képest, és egy gyors pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán megint el kell majd mennünk. Mint akkor. És ha nem akarok? Nem, tényleg nem akarok. Ha kell, akkor vigyenek el hordágyon, de nem fogom újra menekülve feladni a területemet, hogy egy új megszerzésébe haljak vagy éppen őrüljek bele. Biztonságban tudni? Amit eddig láttam, az mind pusztító volt és kéretlen. Attól kezdve, amit Jyotasna prezentált nekem és Emmának, hitetlenségem miatt kínozva mindkettőnk farkasát. Miss Belfort hívatlan vendégként harapta át Annabelle-t, a Jégvihar pedig... Ő már csak a Jégvihar. És duzzogjak bármennyire, majdhogynem ugyan azt tette, amit adott esetben én tettem volna Duncannel. Már ott van a gondolataim peremén, hogy visszakérdezzek, hogy jó, de akkor mi a feladatotok? A szemem felcsillan, de a kérdés odabent marad. Talán ő sem tudja. Nem tudják, de ha tudnák is, biztos nem osztanák meg velem. Talán a Jégvihar már rég beavatott volna, hiszen ő... Azt mondta, hogy elismer. A maga módján, a maga értékei szerint. Bólintok, jelezve, hogy értettem mindent, amit mondott. A kutakodó energiáknak nem állok ellen, nem akarok és nem is tudnék. Úgysem én érdeklem első sorban, és azt hiszem, hogy nem igazán találhatna már olyasmit, amit ne tudna egyébként is. Az elhatározás azonban gyökeret ver a szívemben: hazaviszem és minden rendben lesz. Nem tudom a mikéntjét, de úgy lesz, és talán nem is kell most mással foglalkoznom. Újabb hazugság, újabb parttalan vita. Mégis mit kellene mondanom, ha magához tér? Ő már nem az a fajta, akit csak úgy helyben tudna hagyni holmi jött-ment. Nem hülye. Csak néha szeret úgy csinlni, de nem az. Már most utálom az egészet, de nem tehetek mást, tovább hallgatok. Emma lehet csak a támaszom, senki más és ő sem teljesen, csupán annyira hogy elmondjam majd neki, találkoztam még egy alapítóval. ~ A Telihold a családomé. ~ Csak ennyi felelek, jelezve, hogy elég méretes társasággal szoktam olyankor közlekedni - a legutóbbi alkalommal is elég rizikós volt a hazatérésem és az arra adott magyarázatom, hogy miért kóboroltam el a falkától. De ha szerinte így vagy úgy kell lennie.... Akkor majd lesz valahogy. ~ Minden helyrejön, megígérem. Hallod? ~ Üzenem ezt már Danténak, ha nem is hallja, talán a farkasát képes lehetek elérni, buzdítva arra, hogy cselekedjen: építse fel a tudatát és gyógyuljon gyorsan.
Az ölembe kapom a meggyötört testet és úgy döntök, hogy a saját autómmal megyünk haza. Nem sokkal az övé mellett parkoltam le, de majd visszajövök érte vagy küldetek valakit, nem tudom. A hátsó ülésre fektetem, és amilyen gyorsan csak lehet, úgy hajtok vissza a hotelhez. Ha akad érdeklődő tekintet vagy szó az utolsó métereken, úgy csak gondolatban felelek. Régen edzettünk már. Sok a magányos kóbor a városban, kíváncsi voltam, hogy mit tudok kezdeni velük. Dante hagyta magát, mert azzal csesztetett, hogyha véletlenül megölne, az gáz. És eyébként is szar napom van, hagyjanak lógva, nem vagyok hajlandó szót fecsérelni senkire és semmire, holott az egész szám belseje úgy ég a fájdalomtól, akár a pokol bugyrai. A lakosztályába viszem, az sokkal kényelmesebb, mint az az apró betegszoba. Lefejtem róla a mocskos ruhákat, és egy lepedővel takarom le, engedem pihenni. Már most vérfoltos az ágynemű, és ez a tudat kicsinál. Csak meredek magam elé, fel sem tűnik, hogy miként szállnak el az órák a fejünk felett, és hogy mikor tér magához, de itt leszek, és úgy érzem, hogy nem is esne jól máshol lenni.
//Köszönöm szépen <333333 Dante, akkor téged árlak majd a szobádban tovább //
Igaz, magam különösebben nem izgattam magam a karácsony miatt – eddig se ünnepeltem különösebben, és nem is fogott meg annyira, hogy épp most kezdjem el – ennek függetlenül tiszteletben tartom, hogy mások igen. Connor, Naomi, és jó eséllyel Faye is, legalábbis a hálaadási vacsorából következtetve. Bónuszként még a szilveszter estét is meghagytam a fiataloknak, had töltsék együtt az év utolsó napjait. Új év, új kezdet, új lendület. Nem tudom, Connor tervezett-e bármit is az év első napjaira, mindenesetre unatkozni nem fog – én gondoltam rá. Egyik reggel telefont ragadtam, hogy közöljem, látni szeretném, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy ismeri azt az erdő mélyén húzódó, nagyobb tisztást, közöltem vele, hogy délután 2-re várom, majd el is búcsúztam. Elvégre lassan indulnom kell, hogy időben odaérjek… Ahogy a tisztáson várakozva megérzem az ismerős energiákat, már indulok is felé, hogy meggyőződhessek róla, hogy minden rendben van vele. -Szervusz, fiam! -köszöntöm, s ha elég közel érünk hozzá, akkor egy öleléssel is kifejezem, mennyire hiányzott az elmúlt pár napban, mint ha a finoman vibráló energiáim nem lennének elég árulkodóak számára, a farkasom is mennyire örül, hogy maga mellett tudhatja. -Remélem, kellemesen töltötted az év utolsó napjait. Mondd csak, sikerült megszokni a farkasodat? -távolodok el tőle, hogy egy kisebb sétára invitáljam a hófödte tisztáson. -Faye-jel és Naomival minden rendben? Az elmúlt pár napot a városon kívül töltöttem, volt némi elintézni valóm. -részben, részben pedig szánt szándékkal menekültem el abból a giccses, mézeskalács illatú rémálomból, majd világháborúra emlékeztető tüzijáték-parádéból, amit az emberek a két ünnep között a városban rendeztek. Csend, béke, nyugalom, a természet lágy ölén… hát nem sokkal kellemesebb, mint az a förtelmes ricsaj? Ha elmesélte, hogy mi hogy teltek a napjai, akkor végighallgatom, mielőtt némi hatásszünetet követően áttérnék egy némileg komolyabb témára. Nem könnyű… -Tudod, hogy beszélni szerettem volna veled… Van néhány dolog, amit nem ártana megbeszélnünk, mielőtt még végeláthatatlan következményei lennének.-kezdek bele lassan, újabb néhány pillanatnyi hallgatásba merülve, mire erőt veszek magamon, hogy közöljem a rossz hírt - Azt szeretném, ha a jövőben nem találkoznál többet Naomival. -jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Gondolom, nem fog rajongani a kérésért, épp ezért, ahogy tovább ballagtunk a friss havat taposva, felé fordítottam a tekintetem, várva, hogyan fogadja a hírt.
Még sosem volt ilyen jó évvégém. Meg év elejém sem, ugyebár: de ez adott. A mancsom is teljesen visszanőtt, bár még azért be kell járatni, de az nem baj. És az ebből fakadó örömöm siettet Mamushoz a tisztásra. Úgy örültem, amikor megláttam, hogy ő keres! Feltétlenül el kell meséljem neki, hogy Danny milyen jó arc, bár erre már biztosan magától is rájött. Nem nagyon szeretnék olyan romantikusan átszaladni a réten felé, de az utolsó pár méteren azért meg-megszökkenek a zöldikével együtt a viszontlátás örömére. - Szia!!! Úgy veszek el az energiáiban és az ölelésében, mintha egy pokróc lenne, vagy egy köntös. Az ő finom vibrálásába szinte szemtelenül csahol bele a zsibbasztó lelkesedés, mint valami elektromos kisülés, nem tudom. - Igen, nagyon! Képzeld el, Danny visszaírt nekem Spkype-on, és mondta, hogy majd feljön ide és összefutunk! Úgyhogy minden szuper, Zöldike is szuper. Nem is tudom, mikor volt ennyire szuper minden. - nevetem el magam - Te is jól vagy, ugye? Hiányoztál. - vallom be őszintén, bár szerintem ezt szavak nélkül is tudja - Ó. És sikerült minden? - érdeklődöm felőle, miközen az általa diktált iramban battyogok mellette - Persze, megvannak! Faye sokat dolgozik, Naomi pedig sokat tanul. Tökre lustának érzem magam mellettük, pedig minden nap vadászom szinte. Amikor nem, akkor meg azért nem, mert nem találok magamnak felügyeletet. Előfordul, hogy senki sem ér éppen rám, de azért én próbálkozom. - Képzeld, meghívtak egy ilyen... kölyök-buliba, lesz jelmez, meg minden. Már alig várom, biztos király lesz. Ugye szabad mennem? Na nem mintha kételkednék abban, hogy megtiltja, hiszen már annyit hangsúlyozta, hogy örül annak, hogy falkával élek, még ha nem is olyanban, aminek ő is a tagja. Nem lenne sok értelme annak, hogyha esetleg pont a közösségi izékből kellene kimaradnom. Végeláthatatlan következmények? Eleinte játékosan húzom ráncba a homlokomat. Gyorsan lefuttatom magamban a gondolatokat. Ki tudja, lehet, hogy létezik egy ilyen farkas-Biblia vagy mi a túr, amien vannak a Farkasistennek Angyalszárnyú farkasai, akik feltörik a hét pecsétet és elhozzák az Apokalipszist? Jézusom, tökre hülye vagyok. - Öööö... oké. Vaargatom meg a bajszomat, és azért kicsit persze félek is: legalább is felgyorsul a szívverésem, mert talán túl szép és túl jó volt az elmúlt pár hónap ahhoz, hogy ne szarjon bele valaki, szóval lélegzetvisszafojtva várom hát a folytatást. Az első pillanatokban csak a cipőm orrát bámulom, simán rávágnám, hogy oké, mintha nem is tudatosult volna bennem, hogy mit kért. Legyen csak oké, megteszem, de aztán legyen mindenki megint boldog. Aztán néhány, a "sokkot" követő pillanattal később... - Te most szopatsz. Még csak végig se gondolom, hogy milyen csúnyán beszélek, sőt, még fel is nevetek, mielőtt megtorpannék, és olyan arccal néznék rá, mint az ötévesek szoktak azokra akik közlik velük, hogy a Mikulás egy marketing-átbaszás. - Má-mármint milyen végeláthatalan k-következmények? Ez...ezt én nem értem, ez... nem, ez ki van zárva. A légzésem sebessége felvehetné a versenyt egy zaklatott hörcsögével, és ez bizony a zöldikének sem tesz túlságosan jót. Egyelőre azt sem tudom, hol áll a fejem azon kívül, hogy kissé bele is szédültem az információba. Ne nevettessen már! Biztosan tesztelni akar vagy nem tudom. Lehet, hogy az a lényeg, hogy megtudja, mennyire igazak az érzéseim? Hogy elbizonytalanodom-e? Bármi legyen könyörgöm, csak ez ne...
Connor irántam érzett lelkesedését látva és érezve, már előre elönt némi bűntudat azért, amire készülök ellene, de a Teremtés felelősséggel jár, akár tetszik, akár nem – vannak dolgok, amiket meg kell tennünk, essen akármilyen nehezen is. - Ó, ez nagyszerű hír. Majd szólnál, hogy mikorra tervezi a látogatását? Ami azt illeti, elég régóta nem találkoztunk ahhoz képest, hogy a „keresztanyja” vagyok. -csóválom a fejem Daniel érkezése hallatán, amikor pedig a farkasáról kezd lelkendezni, önkéntelenül is elmosolyodok. - Örülök, ha ilyen hamar sikerült megtalálni a közös hangot. -pláne, hogy egy átharapás igencsak megterhelő tud lenni idősebb korban is, hát még egy ilyen fiatal kölyök esetében. Úgy, hogy már nem az első eset volt. - Még nem teljesen, de már a nehezén túl vagyok. Még pár elsimítandó apróság, semmi vészes. -legyintettem a kérdésére, majd amikor közli, hogy lustának érzi magát, kérdő tekintettel vonom fel a szemöldököm. - Ha így érzel, miért nem teszel ellene? Ahogy látom, már a kezed is rendbe jött. -pillantok az említett testrésze felé, amikor pedig szóba kerül a kölyök-buli, még halkan fel is nevetek a kérdése hallatán - Egyébként, ha nincs, aki elkísérjen a vadászatodra, nyugodtan szólhatsz nekem is. Úgy is szeretném megnézni, hogy haladsz vele. -jegyzem meg vidáman. - Persze, hogy szabad, tudod, hogy szeretem, ha erősíted a kapcsolataidat a falkatársaiddal… feltéve, ha nem valami ostobaságon töritek a fejetek. Nem akarok olyasmit hallani utána, hogy felgyújtottátok a Farkaslakot, vagy bármi olyat csináltok, amiért később komoly büntetés jár. -fordulok felé aggódó tekintettel. Igaz, eddig nem adott okot a csalódásra, szeretném, ha a későbbiekben is megtartaná ezt a jó szokását. Úgy tűnik, kell némi idő, amíg nem csak a füléig, de a tudatáig is eljutnak a szavaim, így aztán szótlanul, türelmesen várok. És ahogy meghallom a káromkodását, tudom, hogy végre felfogta a szavak súlyát is… ami nagyszerű, ellenben a káromkodását olyan tekintettel jutalmazom, amitől még azt is megbánja, hogy kinyitotta a száját. -Olyannak ismersz, mint akinek nincs jobb szórakozása? -kérdezek vissza komoly tekintettel, amikor pedig hangot ad a bizonytalanságának, csak bólintok a szavaira. Majd újból várok… hátha magától is rájön, miről van szó, de úgy tűnik, hiába… Kénytelen leszek rávezetni az okokra, joga van hozzá, hogy tudja. - Ha leülnél, és nyugodt, higgadt fejjel végiggondolnád a történteket, magad is rájöttél volna. Reméltem, hogy a két ünnep között időt szakítasz ilyesmire, ha már annyi szabadidőd volt, hogy unatkoztál – de úgy tűnik, erre nem került sor. -feddem meg finoman, remélve, hogy tanul a hibájából, majd sorolni is kezdem a dolgokat. - Először is, a lány őrző, te pedig vérfarkas. Ami nem is lenne gond, hisz tudod, hogy szeretem, ha a két oldal félretéve az ellenségeskedést, képes együttműködni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyire nagy összhang kell, hogy legyen. Ha érted, mire gondolok… -hisz más összefogni, segíteni, erősíteni a másikat, és más, ha ez odáig „fajul”, hogy egymásba szeretnek. - Azt meg már nem is említem, hogy milyen tapasztalatlanok vagytok még mindketten. Ha legalább idősebb lenne annyival, hogy képes legyen kordában tartani a mágiájával… -csóválom a fejem - Mondd csak, Connor, mégis, hogy gondoltátok ezt az egészet? Mihez kezdetek akkor, ha valami történik és elveszíted az önkontrollt? Ha valami, hát az végképp nem hiányzik, hogy miattad legyen baja a lánynak. Sem az őrzőknek, sem neked, sem pedig nekem, a Teremtődnek, azok után, amit kapnánk. Itt az idő, hogy végre az edzéseidre is koncentráljuk, hisz most az a legfontosabb számodra. A szerelem… az meg ráér, bőven lesz rá időd ha már megtanultad, amit tudnod kell. Elég érthető voltam, vagy van még bármi hozzáfűzni valód? -álltam meg a sétában, amíg nem tisztázzuk ezt az egészet.
- Perszehogy! - lelkesedek, és már látom magam előtt a képet, hogy esetleg hármasban is talizunk, bár arról még lilám sincs, hogy pontosan hogy is néz ki Daniel, de a fantáziámban nagy, erős és piszkosul jóképű. Mert egy bátyó legyen ilyen. - Nem tudom, hogy miért. Valahogy sokkal nyugisabb, és normális, és erős is persze, nehezebb lefárasztani. - osztom meg vele az eddigi hetek tapasztalatainak összegzését, azt pedig egy mosollyal nyugtázom, hogy vele is úgy tűnik, hogy minden rendben van - Jóóó, de... - vágok vissza kamaszos durcával - néha azért pihenni is kell, nem? A testépítők is heti egy pihenőnapot beiktatnak. De ettől függetlenül akár ma is vadászhatunk, ha akarod. Ha már ennyire szeretne látni. Bár a leszúrt-dupla-struccbergert még nem gyakoroltam be, de majd fetrengek a hban, talán azzal leveszem a lábáról, ha mással nem is. Nem tehetek róla, muszáj vagyok felröhögni, ahogy elképzelem ezt a Farkaslak-felgyújtást. Mondanám, hogy nem ígérhetek semmit, de... - Tudod Anyu, a közösségi húzóerő sokat nyom a latba. - öltk nyelvet, mert még ha nem is én találok ki éppen valamit, szívesen részt veszek bármiféle idétlenségben - De igyekszem majd megülni a popómon és nem hozni szégyent Rád. Ezt mondjuk garantálhatom. Mert az igyekezet pontos mértékében és formájában csak nem kell megállapodnunk. Vagy mégis?
Ahogy az információk jelentéssé állnak össze a fejemben és kiszalad a számon a káromkodás, nincs erőm azzal foglalkozni, hogy hogyan néz rám. Most olyan, mint a nevelőnők. Megszoktam már az ilyet, és most nem érzem úgy magam, mint akinek az lenne az első dolga, hogy bocsánatot kérjen bármiért is, sőt. - Nem, de olyannak sem, aki olyanokat mond, hogy hagyjam el Naomit. Reszket meg a szám széle, mert ezt nem csak hallani és megérteni, de elismételni is szörnyű volt. A szívembe éles, szúró fájdalom költözik, az a fajta érzés, amit akkor érez az ember, amikor elhagyják. Régi ismerős, mégis új, mert ez más, Naomit nem úgy szeretem, mint Colint szerettem régen. - Mégis mi a fenéért kellett volna ezen gondolkodnom?! - fakad ki belőlem a kérdés, a mellkasomat szorítva hátrálok el tőle néhány lépést, mintha a szavai löknének, taszítanának el tőle - De én nem... mi nem is... - egyikünket sem érdekli, hogy mik vagyunk. Szeretjük egymást a magunk "kezdő" módján, de nagyon, és ez talán már akkor is így volt, amikor még ember volt. És hogy örültünk végül, hogy Őrző lett! Mert így nem kellett titkolóznom előtte többet - De ő sokkal gyorsabban fejlődik, mint én! Pár hónap és... - már képes lehet megvédeni magát, ha kellene és különben is - A farkasom sem... - akarja bántani, de Jyotsana még mindig erélyesen beszél én pedig kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. Megint. - De már nincs olyan! És nekik nem baj! Azt mondta, hogy megengedik, hogy találkozzunk és nem zavarja őket... - hüppögöm kétségbeesve azokat a gondolatokat, amik az eszembe jutnak ebből az összevisszaságból. A mellkasom most már tényleg szó szerint fel akar hasadni, és érzem a zöldike mocorgásának intenzitását, de vérciki lenne pont akkor alakot váltani, amikor épp arról beszélek, hogy ilyesmi már nincs - De én MOST vagyok szerelmes! - kiabálom el magam, mert ezzel nem lehet mit kezdeni, ez csak úgy van, egyszerűen hülyeség lenne azt mondani, hogy "jöjjön vissza később", mert ezt még én is tudom, hogy ez nem így működik. - Edzél! - ez a hozzáfűznivalóm, könnyes szemekkel, mert nem csak az fáj, amit parancsolt, hanem az is, hogy benne is csalódnom kell, és hogy ő sem jobb Colinnál - Verjél meg, mert feleselek, így is lehet, ez a lényeg, nem? Regenerálódom akkor, nem érdekel, akkor tépd le a lábam és akkor majd fekve leszek Naomival, hogy ne ártsak neki és fejlődjek is! - még mindig hátrálok, és most jutottam el odáig, hogy elfeledkezve mindenről, egy hóbuckába akadva elveszítsem az egyensúlyomat és kikössek a földön - Hogy lehetsz ennyire szívtelen? - bőgöm el magam végül, lendületesen belevágva a hóba magam alatt. Kérlek, ne tedd ezt! A zöldben forgó kék szemek esdekelve keresik Anyjuk szeretetét a szigor vaspáncélja alatt, reménykedve abban, hogy ott van valahol és életre lehet hívni őt.
A beszámolóra a farkasáról elégedetten bólintok, ám amikor szóba kerül a mai vadászat, csak az ég felé emelem a tekintetemet. - Majd meglátjuk, Connor, hogy alakul a délután. -felelek a felvetésére,amikor pedig a pihenőnappal jön nekem, csak halkan felnevetek - Miért, talán testépítőnek készülsz, fiam? Mert ez esetben Sangilak vérvonalával jobban jártál volna. -csóválom a fejem, amikor pedig annak a leendő kölyökbulinak a kapcsán nyelvet ölt rám, csak fáradtan sóhajtok. Néha úgy érzem, túlságosan is öreg vagyok az ilyesmihez. - Köszönöm. -teszem még hozzá az ígérete hallatán, hisz a semminél azért ez is több, nem igaz?
- Mert még nem ismersz igazán. Majd megfogsz. -közlöm nemes egyszerűséggel az erőtlen próbálkozása hallatán. Aztán jöhet a magyarázatom, s akármennyire is látom rajta, hogy szeretne közbeszólni, vagyok annyira kegyetlen, hogy nem adom meg neki a lehetőséget. Tudni akarta, hogy miért, akkor most legyen benne annyi tartás, hogy végig is hallgat, s csak akkor szólal fel, amikor kérdezem. Már azért is hálát lehet, hogy egyáltalán szót kap, hogy képviselje magát az „ügyben”… - Pár hónap, ami valójában inkább jó pár év… -seprem el az újabb erőtlen próbálkozását, amikor pedig már azt bizonyítgatná, hogy nem lesz gond a farkasával, csak felvont tekintettel nézek rá. - Persze. Az energiáid is erről árulkodnak. –jegyzem meg diplomatikusan. Megpróbálhat átverni, hazudni, megtéveszteni, de a keserű valóság, hogy semmit sem fog érni az egésszel. Mint ha nem lennék tisztában a legapróbb hangulatváltozásaival is… - Amíg nincs baj, addig nem. Ha átváltozol és rátámadsz a lányra, netalántán megsebesül, vagy meghal, szerinted akkor is így fognak hozzáállni? Akkor sem lesz számukra baj? -kérdeztem vissza, hisz ő sem gondolhatta komolyan, amit mondott. A kiabálását rezzenéstelen arccal fogadom, ám magamban hálát adok magamnak azért, hogy itt, az erdő közepén találkoztunk, nem pedig valahol a belvárosban. Itt aztán világgá kürtölheti minden bosszúságát, fájdalmát, bántalmát, kettőnkön kívül csak az erdő és a környező hegyek lesznek fültanúi. - Kémia. Majd elmúlik. -jegyzem meg tényszerűen, majd amikor előadja azt a kis monológját a lábletépésről, csak hitetlenkedve csóválom meg a fejem. Már épp szólnék hozzá, amikor hátrálásba kezd, majd végül a hóba rogy, erőtlenül. - Befejezted végre a hisztit és a sírást? -szólalok meg végre, miután a szívtelenségemnél kötünk ki, mozdulatlanul állva… Most komolyan, mihez kezdjek egy bőgő, fiatal férfival? Végül megunom a műsort, így ha akarja, ha nem, közelebb sétálok hozzá, közvetlenül mellette állva meg, hogy letekintsek a hóban gubbasztó alakjára. - Azt hiszed, hogy ez az egész csak a regenerációról szól? A vérfarkas lét? A gyakorlások? Mert akkor igencsak nagy tévedésben vagy. -jegyzem meg színtelen hangon, majd, ha ez még nem lenne elég, le is guggolok mellé a hóban, majd fél kézzel ragadom meg egyszerre mindkét bokáját, satuként fogva őket. – Vigyázz, mit kívánsz, fiam. Mert a végén még valóra válik, és annak nem hiszem, hogy kicsit is képes lennél örülni. -tartom még mindig ugyanott a lábait, mozdulatlanul, próbáljon akármennyire kapálózni, szabadulni, hatástalan. Azt akarom, hogy érezze a szavai, a saját kimondott hülyeségei súlyát, de ha ez nem lenne elég, tovább folytatom. - Mellesleg… azt hiszed, nem rémítenéd halálra szerencsétlen lányt egy ilyen súlyos sérüléssel? A vacsora alatt a gyógyulófélben lévő kezed látványától, érintésétől is igyekezted megóvni. -szúrtam oda apró, kegyetlen megjegyzésként a véleményemet.
Hozzá akarom vágni, hogy nem akarom megismerni. Így már nem. Sérteni, hogy ja persze, eddig minden jó volt, beetetett azzal, hogy cuki meg minden, erre az első adandó alkalommal a lelkembe tapos. A bizalmamba fogadtam, és ő is visszaél vele. Nem jó pár év. Nem tudom miért, de nem annyi. Sokkal gyorsabb, mert Naomi tehetséges. És gyorsan tanul. És vannak látomsai, amiket ha megtanul értelmezni, akkor felkészülhet a veszélyre. Amikor az energiáimat hozza fel, embertelen erővel próbálkozom felonniazt a nyamvadt pajzsot, csitítani a farkast, bármit, csak meg tudjam cáfolni. De nem tudom. Legfeljebb azzal, hogy jó, de Nonó nem ad nekem okot arra, hogy ilyen legyek, vele ellentétben. Kikívánkozna, de sántít, tudom. - De megengedték!!!! - ellenkezek, meg sem hallom azt a brutális badarságot, hogy átváltozom és megölöm Naomit. Zöldike nem akarja megenni, mint ahogy az előző. A kémiás megjegyzésére először elakad a szavam, csak hápogok, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ezt ennyivel el tudja intézni. Vagy hogy ennyivel el akarja intézni. - Ennyi?! Ezzel akarod kiszúrni a szemem?! Rivallok rá, még mielőtt elzakóznék, utána pedig már olyan mindegy, mert leugat. Megint. Gyűlölöm, és Zöldike ezért meg engem utál, szóval kölcsönösen bekaphatjuk egymásnak, úgy érzem. - Nem. Dünnyögöm vissza. Hát ha hülyeségeket kérdez, azzal nem tudok mit kezdeni, mégis hogy fejezném már be? Annyit harcoltunk egymásért... Erre pont ő akar minket szétszakítani, aki Új Életet adott nekem. - Akkor miről? Hogy nagy legyek, szép és erős és én is köcsögösködhessek a kicsikkel?! Leguggol, és úgy szorít rá a lábamra, hogy bár (még) nem törik csont, mégis felerősödik a sírásom, felkiáltok, reflexből próbálnám magam kivergődni az ujjai közül, de képtelen vagyok rá. A fájdalmas bőgésből pillanatok alatt szűkölés lesz, ahogy egyre több teret nyer magának a farkas, aki szintén menekülne a fájdalom fogságából. Minden szava csak olaj a tűzre, ki tudja, talán közben már valóban eltörte, megrepesztette a bokáimat, mert képtelen vagyok csak úgy abbahagyni a vergődést. Képek villannak fel a vacsoráról, arról, hogy azt tárgyalja, mennyire büszke rám és ahogy Naomi kapcsán és hálát hazudott a családiház falai közé. Elárulva érzem magam, félek, Anyám ereje sakkban tart és ha csak nem segít vagy ad éppenséggel egérutat, úgy egészen biztosan megkezdődik az átváltozásom. - Engedj el! Eressz el, kérlek, kérlek Anya engedj el! Nem akarok átváltozni, ember akarok lenni! Ember... Vagy csak valaki, aki képes kontrollálni magát.
- Ennyi. Miért, mit vársz tőlem? Ismertessem a teljes kémiai folyamatot? -kérdezek vissza az újabb kifakadására, amikor pedig dacosan hozzám vágja, hogy nem szándékozik befejezni a hisztit, csak fáradtan sóhajtok. A sértését inkább elengedem a fülem mellett, egyrészt, mert kettőnk közül egyértelmű, hogy ki járna rosszabbul, ha rendre tanítanám érte, másrészt… életem során illettek engem már cifrább szitkokkal is, ráadásul nem is kell messzire menni az egyik ilyen mintapéldányért… Ugye, Heine? Nem szándékozom eltörni a bokáját, sem semmilyen kárt tenni benne, egyetlen célom csupán, hogy ne tudja megmozdítani a lábait. Hogy a saját ficergésével, próbálkozásával mekkora kárt okoz magában, csak azért, hogy hiába való próbálkozást folytasson a szabadulásért… ezt csak ő tudhatja ez a határ. Vérzik a szívem, hogy ezt kell tennem, de akármennyire is érint rosszul a sírása, tudnom kell, hol van nála a határ. És úgy tűnik, meg is érkeztünk. Ahogy érzékelem az energiáiban beálló változást, szinte még a kérlelése végére sem ért, ahogy egyik pillanatról a másikra engedem el, mint ha csak elvágták volna a jelenetet, ezzel együtt pedig azt is érzékelheti, hogy valami megváltozott, az eddig kíméletlenül fagyos energiáim kissé megenyhülnek körülöttünk, ahogy egy leheletnyit lentebb engedem a pajzsom. Feloldozva a mozdulatlanság béklyói alól, majd guggolásról térdeplő ülésre váltok mellette. - Vége van, Connor. -mondom teljesen más hangszínben, mint amiben az előbbi kis intermezzo elhangzott. Ha ezek után még mindig felszínre akarna törni a farkasa, úgy segítek neki visszafogni magát, az energiáimmal körülölelve megnyugtatni. Egyelőre… kétlem, hogy a megnyugtatás bármelyik fizikai módját elviselné most tőlem. Várok egy kicsit, hogy lássam, képes-e lecsillapodni annyira, hogy tovább folytathassuk a kommunikációt, s csak ha úgy látom, lehiggadt egy kissé, akkor szólalok meg újra. Ellenben, ha szökni próbálna… remélem, tisztában van vele, hogy mennyi esélye lenne velem szemben, és nem ragadtatja magát ilyen ostobaságra. - Megtennéd, hogy legalább még egy kicsit rám figyelsz? Már vége a tesztnek… Viszont lenne még egy fontos dolog, amit ezek után mindenképp meg kellene beszélnünk. -szólalok meg valamivel később, még mindig a hóban ücsörögve.
Nem akarom tudni a teljes kémiai folyamatot. Azt akarom tudni, hogy miért hazudott nekem, hogy miért hitette el velem, hogy szeretetre méltnak talál, amikor ő sem képes mást csinálni, csak bántani. Sem a hiányt, sem a küzdeni akarást, semmi mást nem fogott a kémiára, pedig gondolom megtehette volna. Nem tudom, mit kellene tennem azon kívül, hogy szépen lassan maga alá temet a pánik. Fel sem tűnne, hogy alapvetően nem is bánt, csak én teszem a saját helyzetemet egyre elviselhetetlenebbé, ahogy ide-oda tekeregve próbálnék kikecmeregni a szorításából. Hirtelen ereszt el, aminek hatására méginkább elzakózom, hiszen az eddigi erőkifejtés most már nem ütközik ellenállásba: hanyatt esem a hóban, néhány mozdulat még reflexből bennem marad, mintha láthatatlan bogarakat próbálnék lerugdosni magamról. Aztán hirtelen minden megváltozik, az eddigi feszült fagyból békés harmónia lesz, ez pedig olyan a farkas számára, mint valami édes altatódal. Ámbár az ő nyugalmával nem jár együtt az enyém is. - V-vége? Minek van vége? Kérdezem, ide-oda kapkodva a fejemet, aztán mégis csak Jyotsana szemeibe nézve várom a folytatást. Felülök, gyorsan kitörlöm a könnyeket a szememből a pulcsim ujjával, de én már semmit sem értek és ebben az összevisszaságban nem is nagyon akarok. - Tesztnek? Ismétlem el a szót suttogva, mint aki képtelen összerakni ezt az egészet. Mert tényleg nem értem. Most... mi van? - Mi ez az egész? Próbálok,próbálnék figyelni, ha nem lennék olyan riadt, mint egy nyúl, ezzel együtt pedig türelmetlen is, mert nem tudom hova tenni ezt a hirtelen beállt változást. Amíg a válaszra várok, csak sikerül felkelnem normálisan és a bokáimat dörzsölgetve visszarángatni magam a valóságba. Vehetnénk úgy, hogy ez az egész meg sem történt?
A hóban ücsörögve megvárom, hogy Connor kissé magára találjon, érzékelje a bekövetkezett változást… Épp ezért nem is reagálok a kérdésére, csupán a „teszt”-re bólintok egyet. Amíg lassacskán lábra áll, és a bokáit próbálgatja, mekkora kárt tettünk – tett – magában, én is felkelek, ráérős mozdulattal seperve le a havat a nadrágomról. - Ahogy hallottad, egy teszt. -felelem a lehető legnagyobb természetességgel, majd ha látom, hogy sikerült összekapnia magát annyira, hogy rám figyeljen, tovább folytatom - Ha minden jól megy, akkor nemsokára te sem csak unatkozó otthon ücsörgéssel fogod tölteni a napjaidat, ám ehhez meg akartam bizonyosodni róla a gyakorlatban is, hogy mennyire vagy ura a farkasodnak. Tudom, számodra sokkal kellemetlenebb, mint hogy szépen leültetlek, és „jól van fiam, akkor ma azt akarom megtudni, hogy…” -hagytam félbe a mondatot, hümmentve egyet-kettőt, képzeljen oda bármit, amit tudni akarhatok a képességeiről - …de az életben sem fog senki előre szólni. Az életszerű példákat pedig mindig is jobban szerettem, mint az „iskolapad-szagúakat”… -magyarázok tovább, beavatva az imént történtekbe, mielőtt még szívrohamot kap nekem itt szerencsétlen. - Másfelől, arra is kíváncsi voltam, hogy mennyire követnéd a Teremtőd utasítását akkor, ha számodra egyáltalán nem vonzó dolgot kell teljesítened. -szűkültek össze a szemeim kissé - Míg az önkontrollból egész jól „vizsgáztál”, addig azt hiszem, ezen még bőven van mit csiszolnunk… Te nem így gondolod? -kérdeztem vissza, mintegy „rákényszerítve”, hogy akármennyire is nem tetszett neki az előző viselkedésem, az övé sem volt éppenséggel iskolapélda értékű, jobb, ha elgondolkozik rajta. Lehet, hogy most teljesen tét nélkül zajlott az egész, de egy élesebb helyzetben akár az életébe is kerülhet, ha nem hallgat rám. - Ami Naomit illeti… -tértem lassan arra a témára, ami talán jelen pillanatban a leginkább foglalkoztathatja - Mondanám, hogy vedd úgy, hogy az előbbiek el sem hangzottak, de mégis túlzás lenne ilyet kérni, hisz a nagy része igaz. Ahogy az is, amit a vacsorán mondtam. Találkozhatsz vele, nem tiltalak el tőle. És szeretnék bocsánatot kérni, amiért pont őt hoztam fel arra, hogy az önkontrollodat teszteljem vele, de… ettől függetlenül van néhány dolog, amit szeretném, ha észben tartanál. -hagytam némi hatásszünetet, hogy kicsit emésztgesse a szavaimat, helyrebillenjen valamennyire a lelki békéje, mielőtt a tárgyra térnék - Beszéltem a Protektorral rólatok, hogy mi az ő véleményük a kapcsolatotokról. -jegyeztem meg, hisz gondolom, előbb vagy utóbb úgy is eljutott volna hozzá a hír, akkor meg inkább tőlem tudja meg, mint hogy azt higgye, a háta mögött szervezkedek. Mondjuk… így is szervezkedek a háta mögött eleget, szóval… előbb ezen rágjuk át magunkat, aztán jöhet a másik "meglepetésem", amit remélhetően már sokkal lelkesebben fog fogadni.
A világ lassan újra a helyére billenni látszik, én mégsem találom benne a helyem. Zöldike energiái végre nyugodtan pulzálnak, hála Jyotsana közreműködésének, ennek ellenére én mégis úgy érzem magam, mintha egy hatalmas lufi zárna el a tisztástól, az erdőtől, Anyámtól... A hozzám intézett szavai messziről érik el a hallójárataimat, a tudatomat: a végére már minden lényegtelenné válik, hiszen újra és újra csak az van a fejemben, hogy miért? Miért kellett ezt ilyen durván? Miért nem lehetett csak úgy, finoman, mint ahogyan azt elmondta, hogy "jól van fiam, ma azt akarom, hogy..."? Egy részem megérti és igazat ad neki, míg a másik sértett, megbántott és végtelenül szomorú. És még el is szégyenlem magam, mélységesen szarul vagyok azért, mert a két tesztből az egyiken úgy tűnik, hogy sikerült elbuknom. Legalább is az ő szemében, abban a tekintetben, hogy nem voltam bólogatós kiskutya és nem adtam meg magam a parancsának gondolkodás nélkül. Tényleg ezt várta volna tőlem? Hogy adjam fel önmagam? - De... de én nem akarok neked csalódást okozni, csak... - igen, egyrészt szeretném megvédeni magam, másrészt tudatni vele, hogy én azt hittem, hogy mi "egy csapat" vagyunk, közös célokkal és nem csupán egy kötelék, ami kényszeredetten született - Ez nem volt fair, jó? - nagyon igyekszem úgy mondani, hogy ne tűnjön szemrehányásnak - Én nagyon megijedtem, hogy te is átvertél engem. Arra gondoltam, hogy ez az egész időszak csak egy műsor volt, pedig én hittem neked. Elhittem, hogy szeretsz és hogy fontos vagyok neked és hogy számít, hogy én mit szeretnék... Na szép, éppen csak sikerült összekaparnom magam, és máris megint ott tartok, hogy nehéz megállni, hogy ne pityeredjek el újra. Ránézni képtelen vagyok, úgyhogy jobbára csak a havat kémlelem a lábaim alatt, amit olyan szépen felkavartam a vergődésem alatt. - Tudom, hogy tartozom neked. Sokkal. És úgysem lenne sok választásom, ha te mondasz valamit, de ez az egész marhára túlmutat a "nem túl vonzó" kategórián. Mert mit tehettem volna? Elszökdösöm Naomihoz. Úgyis elszökdöstem volna. Aztán talán Jyotsana egy darabig úgy tett volna, mintha nem tudna róla, aztán tényleg darabokra szedett volna vagy... Nem tudom, bármit megtett volna, nem ismerem még az eszköztárát. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor végül is kiderül, hogy nem tilt el Tőle. De mégsem tudok a tőlem jól megszokott lelkesedéssel rajongani, sőt, helyette inkább fülem-farkam behúzva, a farkasommal együtt laposkúszásba kapcsolva puncsolok Anyánknál, kifejezve a köszönetet, a hálát és a bocsánatkérést. Eképpen az ő bocsánatkérését meg sem hallom: tudom, hogy ez luxus, hogy neki ez nem lenne kötelessége, mégis megteszi. Ezt "értékelem", viszont az erőfölényeket figyelembe véve ez akkor is olyan, mintha egy orvos kérne bocsánatot az életmentő műtét során levágott végtagok miatt. Nevetséges. - Amíg használjuk az eszünket, addig nincs baj. Én legalább is ezt tudom. - kotyogok közbe halkan - Még puszit adni is alig merek neki, ha valaha szakítunk, akkor tutifix, hogya túlzott óvatosság lesz az oka... Tudod, miért. Próbálok itt az ilyen "szerelmes" dolgokra utalgatni, de azért elég gáz lenne nyíltan kimondani, hogy hát, szexelni úgysem tudunk, aztán ki tudja, hogy mikor unja meg ezt az életvitelt.
- Tudom. -felelem szelíden, amikor hangot ad a csalódottságának, amikor pedig azzal jön, hogy nem volt fair… mit tehetnék? Magam is tudom, azt hiszem, a bocsánatkérésem kellően kifejezte. - Connor… -szólítom meg, s már mondanám, hogy nem szokásom átverni, de tekintve az előbbi kis műsort, azt hiszem, kissé röhejesen jönne ki, hisz jó eséllyel nem úgy értelmezné, ahogy én szeretném. - Nem volt műsor, valóban fontos vagy számomra. Még ha esetleg nem is tűnik úgy. -felelem, majd hagyom, ha már lassan sikerül összekapnia magát, meg a bátorságát, had mondja el, amit szeretne. - És igenis érdekel, amit gondolsz. A mostani után akármennyire is tűnhet úgy, de nem szeretném, ha te csak tehernek, kényszernek, kötelességnek éreznéd ezt az egészet. Van választásod, még ha nem is feltétlenül minden esetben, ettől függetlenül azonban kíváncsi voltam, hogy állsz ehhez az egész Teremtő-Kölyök engedelmesség témához. -magyaráztam, aztán miután lezuhanhatott az a hatalmas szikla csöpp szívéről. Szóval Naomi… Igen, ezt már hallottam, a Protektor is hasonlóról tájékoztatott, csak kicsit bőszavúbban. - Igen, valami ilyesmi… -bólintok a szavaira, amikor pedig virágnyelven körülírja, hogy mennyire óvatosak… valahol büszke vagyok rá, hogy mennyi felelősségtudat szorult belé annak ellenére, hogy ilyen fiatal, másfelől meg egész megsajnálom… ennek ellenére odáig biztos nem fogok süllyedni, hogy én „asszisztáljak” nekik, nehogy valami probléma legyen. - Örülök, hogy ennyire felnőttként tudod kezelni a helyzetet. -mosolyodok el halványan, ha már az előbb a földbe döngöltem a szavaimmal, legalább valamit próbáljak meg javítani a káron - Szeretnék kérni tőled valamit. Gondolom, már eleget beszélgettetek arról, tisztában legyél vele, mennyire más mindkettőtök esetében ez az első, tanulási „fázis”. Naomi felnőtt, önálló nő, így nem igazán akarják megszabni neki, hogy mit csináljon, ennek ellenére hálás lennék érte, ha valaki lenne a közeletekben, ha találkoztok. Nem várom el, hogy bébiszitter módjára ott üljön mellettetek, de ha valami mégis történne, legalább az őrzők, vagy valamelyik falkatársad a segítségetekre siethessen. Ennyi. Semmi különben, azonban, de… azt hiszem, ez nem olyan teljesíthetetlen egy kérés részemről, másfelől, Connor is beláthatja, hogy így mindannyiuk érdekében jobb. Gondolom, annyi esze meg van, hogy ne kettesben induljanak túrázni a vadonba. - Tisztában vagyok vele, hogy úgy sem lehetne távol tartani titeket egymástól, ezért nem is akarlak elszakítani tőled. Gondolom, ismerősen csend Rómeó és Júlia neve… Nos, a pszichológiában egy szindrómát neveztek el róla, ami esetetekben nagyjából annyi, hogy minél inkább igyekeznénk távol tartani benneteket egymástól, csak annál jobban nőne a ragaszkodás. -jegyzem meg érdekességként, azt meg csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha nem lenne semmi külső kényszer, ezeknek a bizonyos kapcsolatoknak nagy része amúgy sem lenne tartós. -Na gyere ide, fiam… -lépek közelebb hozzá, s ha engedi, vagy nem látom rajta, hogy ellenére lenne, akkor óvatosan magamhoz ölelem – érzékelem ám, hogy attól, hogy a farkasa egész hamar megbékélt a történtekkel, őt, mint embert, sokkal inkább megviselte ez az egész. Nem akarom, hogy azt higgye, csupán kihasználom, vagy azért haraptam át, hogy játékszer módjára rángassam a kényem-kedvem-szórakozásom szerint. - Van ám egy jó hírem is számodra, megdolgoztál érte. -felelem csendesen, majd miután anyáskodva megsimogatom a fejét, kicsit eltávolodok tőle, hogy megoszthassam vele - Kerítsd elő az iskolatáskádat, meg amire szükséged lehet még. Februárban kezdesz az egyetemen. Én biológiára gondoltam, de… ha már az előbb a választási lehetőségről meg arról volt szó, hogy te mit szeretnél… Ha mást szeretnél, szerintem még megoldható. Van némi ismeretségem…
Egy hosszú pillanatra képtelen vagyok hinni neki, még akkor is, ha a zöldike ettől a gondolattól megugrik kissé. De mégis tisztában vagyok azzal, hogy mennyire veszélyes lehetne, ha akarna. Annyival idősebb és erősebb, mint én, és ha kellően jó színész, akkor úgy vezet az orromnál fogva, ahogy csak akar, és indezt eladja szeretetnek, törődésnek, én meg persze majd elhiszem, hogy fontos vagyok neki. Aztán persze rögest jön is az ellenkező-hadjárat, hiszen miért fogadott volna kölykévé, ha hazudik? Miért érné meg neki Faye és Naomi szimpátiáját elnyerni? Hiszen ha sokat pattogna, akkor az Alfa biztos megbüntetné vagy tudom is én, tehát még mindig nyerhetnének ellene, hiába öreg. Gondolom én. Úgyhogy néhány tétova szemforgatással később már megadóan fújom ki a levegőt, és hagyom, hogy teljességgel elöntsön a megbocsátás és a belé vetett bizalmam tengere. - Hát úgy, hogy az van, amit te mondasz. Én meg majd néha rendetlenkedek, mert megköveteli a protokoll, de a végén mindig kibékülünk. - apró szünet - Hát ez nagyon idiótán hangzott, de lényegében... ez az igazság. Mosolyodom el egészen aprón, már ez is megy, és csak az töri le megint, amikor Nonó és a felelősség kérdése kerül szóba. A dicséret persze nagyon jól esik, ha épp lenne, akkor csóválnám is a farkam, de a szomorúság és a tehetetlenség ettől függetlenül ott lapul a szívemben, még akkor is, ha ennek éppen semmi köze nincs Mamushoz. Amikor újabb kéréssel áll elő, félve pillantok rá, hogy na, most vajon megint mi lesz, de hamar megnyugszom, mert végső soron azt hiszem, hogy ezt a kérést tudom teljesíteni. - Okés. - bólogatok kétszer-háromszor - De amúgy is az egyetemhez szoktam belógni, ha találkozunk. - hoppá, lehet, hogy ezt nem kellett volna kikotyogni? - Ő meg ott szokott találkozni a mentorával. Bár arról továbbra sincs fogalmam, hogy ott van a Roxfort, csak azt tudom, hogy sűrűn jár arra, múltkor még sütiztünk is, és tök jól bírtam. Meg amúgy is, annyira megszoktam Roninként még, hogy emberek közt mászkálok, hogy ha csak nincs valami oltári para helyzet, akkor tökre jól elvagyok a társaságukban. - Túl jól ismersz. - nevetem el magam fáradtam, amikor kifejti ezt az R&J szindrómát vagy mifenét, és azért ez elég durva, mármint hogy időben nagyon keveset töltöttünk még együtt, és mégis úgy érzem, hogy ismer - Hova? Kérdezem, de látom, hogy felesleges. Egy pillanatra se habozom, amikor feltűnik az ölelő mozdulat, és úgy bújok bele a mozdulatba, mint egy rohadt kis utcamacska. Nagyon nyálas ez az egész egyébként, néha szoktam gondolkodni rajta, de amikor éppen folyamatban van a dolog, akkor nem érdekel. Akkor csak az számít, hogy szeretve érzem magam és úgy tűnik, hogy a világon éppen minden a helyére került. És mintha ez az érzés automatikusan új és jó dolgokat szülne. Érdeklődve emelem fel a tekintetem, nem zavar a simítása, szeretem, bár ennél jobban csak azt szeretném tudni, hogy ezek után mégis milyen jutalomfalatot érdemelhetek. - Hogy mi?????? - szemem-szám elkerekedik a döbbenettől, és ennél többet, értelmesebbet nem tudok hirtelen kinyögni - Hogy én??? Egyetemre?! Februárban? - kérdezem röviden, félig nevetve és jó hangosan, mintha bármelyikünk süket lenne, de nem tudatos, ráadásul zöldike is ficereg, meg van elégedve az anyukája buksisimogatásával - Lehetne inkább kémia? Vagyis nem, jó a biosz, bármi jó, tényleg! - oké, eltávolodott tőlem, de én meg azonnali hatállyal rávetem magam, bár jobb szeretnék inkább lerohanni úgy kétszáz mérföldet nagy hirtelen. Fájdalmasan könnyű kiengesztelni. - Azaz, izé... Várj. Te fogod fizetni? - távolodom el most én és kicsit aggódva teszem fel a kérdést, mert hát egy egyetem cseppet sem olcsó mulatság, nekem nincs pénzem rá, és kicsit azért kényelmetlen ennyire szó szerint gyereknek lenni. Más szülők tizensok évet spórolnak a gyereküknek, akit jó esetben születése óta erre terveztek, én meg még csak pár hete vagyok a világon - Mert akkor nem tudom, hogy szeretném-e. Már nem azért, mert nem szeretném, csak tudod, ez olyan izé, hogy ennyi pénzt, csak úgy és.... na. Sütöm le a tekintetem, malmozom egy kört, de végül csak megemberelem magam és nyomatékot adva a hebegésemnek, igyekszem sziklaszilárd tekintettel állni anyu pillantását. Csak hogy lásson belőlem valami felnőtteset is.
- Néha, mi? Kíváncsi vagyok én arra. -csóváltam meg a fejem a szavai hallatán, bár az legyen a legnagyobb gondom vele, hogy csak néha rendetlenkedik… őszintén szólva, már az is nagy előrelépés lenne sok korábbi kölykömhöz képest. Inkább fel sem idézem, például Diego mennyire volt problémás ebben a korban, akármennyire is emlékeztet rá. - Az úgy rendben van. -bólintok a megjegyzésére, már párszor jártam a Protektorátuson, így annyira nem lep meg a hír, hogy az egyetem környékén sok őrző megfordul… inkább az lenne a fura, ha nem így lenne, bár nem tudom, Connor tisztában van-e vele, hogy lényegében ott van a központjuk. - Mást nem, ha úgy érzed, akár gyakorolhatjuk ezt is. Teszünk néhány kört a városban, aztán meglátjuk, hogy viseled a társaságukat. Elég kiborítóak tudnak lenni néha, az tény. -ajánlom fel a lehetőséget, bár egyelőre még nincs semmi konkrét elképzelésem ennek az egész önkontroll gyakorlásnak a kivitelezésére. Lehet, hogy nem is igényel ilyesmit, szóval… addig minek strapáljam magam feleslegesen? Arra, hogy túl jól ismerem, csak egy halvány mosollyal reagálok. Szép is lenne, és tervbe is van véve, hogy szeretném minél jobban megismerni, azonban az előbbi feltételezést inkább a pszichológus múltamnak köszönhetem, mintsem annak, hogy annyira ismerném… Szerintem Faye, vagy akár Naomi is lekörözne ilyen téren jelen állapotban, de végül is szó sincs versenyről és időnk mint a tenger, szóval biztosra veszem, hogy idővel majd sikerül ezen a dolgon is javítanunk. Azt hiszem, egy kisebb világ omlott volna össze bennem, ha az ölelésemre elutasításra reagált volna, így azonban úgy tűnik, még van remény… nem rontottam el mindent a korábbi kis tesztelésemmel. Azt meg, ahogy a hírre reagál, csak elégedett mosollyal nyugtázom. - Te bizony, jól hallottad. -erősítem meg, minden szót jól hallott. Ő, egyetem, február. Igaz, ahogy hirtelen választani sem tud, ezúttal rajtam a sor, hogy csendben elnevessem magam. - Tudod mit? Aludj rá egyet, elég, ha pár napon belül döntesz. Csak azért a biológiát gondoltam, mert nem tudom, van-e más ami jobban foglalkoztat, ez pedig végül is az az „élet tudománya”, aminek a későbbiekben is hasznát veheted. –vallottam be végül, miért erre esett a választásom. Nem, nem azért, mert én is biológiával foglalkoztam, hanem mert ezt találtam a legpraktikusabbnak. Most tanuljon történelmet? Az csupán a „győztesek meséje”, és egyébként is… először nem ártana, ha a mi, vérfarkasok, vagy a saját vérvonalának történetével tisztában van… Zene? Művészetek? Nem olyannak ismertem meg, mint akinek lenne türelme a hosszas egy helyben ücsörgéshez és alkotáshoz… Matematika? Végül is, az sem rossz, ahogy a kémia sem, igaz, túl sokat nem szoktak szeretni… - Connor… -kezdek bele, ahogy az anyagiak miatt kezd aggodalmaskodni - Igen, én fogom. De emiatt igazán nem kell aggódnod. Azt nem mondom, hogy milliomos lennék, de nem is kell számolnom a centeket, hogy mikor árverezik el a lakást a fejem felől. Egyedül élek, sokat dolgozok… arról nem is beszélve, hogy vérfarkas vagyok, volt időm takarékoskodni az évszázadok során. -próbáltam megnyugtatni, nehogy már miatt érezze rosszul magát, vagy menjen el a kedve az egésztől, bár ha továbbra is akadékoskodna, akadt egy ötletem - Tudod mit? Fogadhatod kissé elkésett karácsonyi ajándékként is részemről… vagy akár születésnapiként is. Erről jut eszembe, még nem is kérdeztem soha, mikor ünnepled? -fordultam felé kérdő tekintettel, hisz valahol tényleg vicces, hogy ilyen alapvető dolgot nem tudok róla - De ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, akkor… hm… ha jól tanulsz, akkor biztosan vannak ösztöndíjak, amiket megpályázhatsz, másfelől, ha az enyémmel rokon szakot választasz, akkor akár lehetsz a kis segédem, vagy akár kutatótársam is a jövőben. -mosolyodtam el, hisz ha mindenképpen törleszteni szeretne, amit egyáltalán nem várok el tőle, és tényleg marad a biológiánál vagy a kémiánál, simán el tudom képzelni, hogy együtt dolgozzunk a jövőben. Pláne, hogy egyébként is megfordult már a fejembenkorábban, még az egyetemi tanulmányos ötlet előtt is, hogy legalább egyszer magammal viszem, miközben dolgozok. – Nos? Mit szólsz hozzá?
Azért kicsit elnevetem magam, jól esik, hogy Jyotsana is "poénra" veszi ezt a dolgot. Tetszik a hanghordozása, megnyugtat, és a percekkel ezelőtti események tán szükségem is van arra, hogy ilyen hatások érjenek felőle. De inkább nem válaszolok, mert a végén még azt hinné, hogy megígérem, hogy jó leszek, de a világért sem tennék ilyen felelőtlen kijelentést. Csendben is lehet igyekezni, ha meg nem jön össze, akkor legalább senki sem hibáztathat érte. - Jó! - pislantok fel az ajánlatára - Elkísérhetsz mondjuk ruhát vásárolni. Meg ismerek egy cukrászdát is. Jó, kívülről láttam csak, de az illatok tetszettek. Meg mehetnénk könyvesboltba is. Mondjuk nem tudom, mennyire érsz rá, de Faye néha olyan fáradt a kórházi munka után, hogy nincs pofám ilyenekkel nyaggatni. Ez persze nem jelenti azt, hogy Jyotsanát adott esetben lenne, de ha már így felajánlotta, igazán összeköthetnénk a szórakozásomat a hasznossal.
Az ölelése, és a közben kapott jó hír együttese tényleg sokkol, ráadásul az az elégedett mosoly is, ami az arcán van csak arra ösztönöz, hogy még inkább kételkedjek a dologban. Persze tudom, hogy igazat mond, mert nem érné meg ebben hazudni neki - szerintem -, de akkor is olyan hihetetlenül földöntúlinak tűnik az, hogy egyetemre fogok járni, hogy tényleg csak sipítozni tudok. - Úristen... - suttogom el, amikor kifejti, hogy még akár választhatok is, csak aludjak rá egyet - Úristenúristenúristen!!! Azt hiszem, hogy a csajok ilyesmit érezhetnek olyankor, amikor valaki megkéri a kezüket. Persze nem tudom eldönteni, hogy a hiperventillálásomnak épp aggasztania kellene-e vagy sem, de a "repkedő" kézmozdulatok picsasága egyébként is túlságosan eltereli a figyelmem. Persze ez csupán a nagy füstje egy elég kicsi lángnak, amikor az agyamba férkőzik az anyagiak okozta kellemetlenségérzet. És ezen igazából Mamus megnyugtatása sem sokat segít, de mire a szavai végére ér, legalább már el tudom hinni, hogy túl fogom tenni magam a dolgon, ha eléggé belemerülök majd a dolog folyamatába. - December huszonkettő. - motyogom - Így legalább közel esik a karácsonyhoz, és úgy tényleg rendben van az utólagos ajándék is. - mosolyodom el - Vaaaagy... Majd ha híres tudós leszek, és felfedezek valamit, akkor majd én is befizetlek téged valami képzésre! Vagy egy luxusnyaralásra! - kacagok fel, és bár ez roppant elérhetetlen ábrándnak tűnik, azért jól esik elképzelni, hogy egyszer majd tényleg meg fog valósulni. - Azt, hogy benne vagyok! - még mancsot is nyújtok felé, kihúzva magam, és nagyon "tudományosankomoly fejet is vágok - De ha valamit tönkreteszek, a diplomámig nem az én hibám! Sőt, utána sem, mert milyen tanár az, aki nekem diplomát ad. Minden más esetben zseni vagyok. Viccnek szánom, persze, hogy annak. Mondjuk a tönkretevést annyira nem, főleg, ha végül mégis a kémia mellett döntök, és random felrobbantok majd valamit pusztán azért, mert kísérletezni támadt kedvem.
//Megkésve bár, de törve nem <333 Imádtam, és legközelebb már kémikushallgatóként alszom bele a reggelimbe, mert még mindig nem mondtam le arról, hogy nálad alszom egyszer xD <3//
[justify]Connor lelkesedése akaratlanul is megmosolyogtat, aranyos, amilyen pörgősen szórja az újabbnál újabb ötleteket a közös „városban csavargás” kapcsán. - Csak akkor, ha nem órákig fog húzódni az a ruhavásárlás… tudod, nem vagyok az a nagy divatmániás. Valahogy a könyvesboltokban sokkal jobban rohan számomra az idő. -teszem hozzá némi magyarázatképpen, hisz eszem ágában sincs lebeszélni róla, csak tájékoztatom, hogy ne érje meglepetésként – szerintem nincs olyan nő ismerőse, aki tőlem hamarabb letudna egy ruhavásárlást. - Mert Faye mindennap emberek között mozog. Beteg emberek között, ami hosszú távon rendkívül fárasztó és megterhelő tud lenni, még akkor is, ha valaki annyira szereti a munkáját, mint ő. Ilyen szempontból az én munkám sokkal rugalmasabb, elvégre a növények nem szoktak türelmetlenkedni. -mosolyodtam el végül. Persze ez sem teljesen igaz, az én munkámban is vannak olyan pillanatok, amikor fontos az időzítés és minden perc számít, de a jelenlegi kutatásom szempontjából nemigen voltak ilyen kötöttségek.
Connor sorozatos úristenezésére csak halkan felnevetek, bár remélem, nem „akadt meg a lemez” véglegesen nála, és kell még órák hosszat ezt hallgatnom. Még ha – gondolom, nem is a fene nagy vallásossága miatt ismételgeti – akkor sem szeretnék a katolikus egyház ajnározásának hosszas fültanúja lenni. - Rendben, most már ezt is tudom. -és az is biztos, hogy nem fogom elfelejteni a későbbiekben sem, amikor pedig az anyagiak miatt aggodalmaskodik, és azon kezd hangosan töprengeni, hogy később hogyan térítsen nekem… csak megcsóválom a fejem. - Az is szép lenne, ha te választanál nekem szakot, hogy mit végezzek el! Mondjuk ha maradsz a természettudományoknál, akkor azt hiszem, azzal még megbirkózok valahogy. -mondjuk az orvostudományokkal is, de hogy őszinte legyek, a vérvonal-képességemmel, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre elkényelmesedek… Hisz minek törjem magam a tudományos magyarázatokkal és eljárásokkal, amikor ezerszer könnyebben és egyszerűbben – no meg hatásosabban – meggyógyíthatok bárkit, szinte bármilyen betegségből, sérülésből? - Ne aggódj, ha az egyetemen randalírozol, akkor az annyira nem vészes. Gondolom, van annyi eszük, hogy biztosítást kössenek a felszerelésekre, berendezésekre. Ha meg magadban teszel kárt… azzal meg csak a képességedet fejleszted. Ha pedig a diplomád kézbe vétele előtt ellustálkodod a tanulást, vagy felmerül benned, hogy inkább abbahagyod az egyetemet, akkor én foglak nyakon csapni, ezt előre elkönyvelheted magadnak! -feddtem meg játékosan, ellenben remélem, hogy erre sosem fog sor kerülni. Legalábbis, hogy ilyen okból kapjon nyaklevest…
// Én is imádtam, köszönöm! ^^ És bocsánat így utólag is a lelki terrorért… <333 Várlak szeretettel az „ottalvós bulira”, de előre szólok, ha akkor jut eszetekbe Nonóval Skype-olni… Irgum-burgum lesz! //
Kezdőlap
//
//
Irgum-burgum lesz! //
