*Más is van, aki az erdőt békés helynek találja és időnként el szokott menekülni a világ zaja elől ide. Méghozzá Anya ez az illető. Persze nem itt tölti minden szabadidejét, jó ha havonta egyszer kijön, de itt például remekül tudja gyakorolni a mágiahasználatot, de a meditálásban sem szokta senki megzavarni. Majd' nyolcvan év alatt elég sokat fordult a világ, de az erdő az teljesen változatlan és néha bizony szükség van erre a mozdulatlan változatlanságra. A fairbanksi busszal egészen a város határáig ment és onnan pedig sétált. Nem híve az autóvezetésnek. Ő az a fajta nő, aki nem való a volán mögé és ezt ő is pontosan tudja magáról. Természetesen nem öltözött túl, hiszen itt aztán nincs miért kicsípnie magát. Egy kényelmes szoknyát vett magára, amit hétköznap szinte sosem hord, hozzá pedig egy egyszerű, ibolyakék blúzt. Haja ki van engedve és pontosan azon a tisztáson ücsörög, ahova pár percen belül megérkezik a férfi. Már távolról meghallja a futó léptek zaját és erre szinte azonnal felkapja a fejét. A csendes erdőben nem kell hozzá kiélesedett érzékelés, hogy az ilyesmire felfigyeljen az ember. Így szinte azonnal felpattan és kiszalad a közeli fás részig, ahol aztán elrejtőzik egy vastagabb fa törzse mögött. Teljesen tisztában van vele, hogy két falka is jut erre az erdőre, így nem árt az óvatosság. Jobb az, ha senki sem tudja meg, hogy itt van. Persze nem tudja megállni, hogy ne nézzen ki a fa mögül, hiszen ki járhat itt, az ő helyén? A hanyatt fekvő férfit viszont nem ismeri fel. Nem ismer minden farkast betéve, főleg nem ilyen helyzetben. Mondjuk az a tippje, hogy őslakos lehet, ha pedig igaz, akkor valószínűleg nem is kéne nagyon mutatkoznia, hiszen ki tudja, hogyan viseltet a férfi a másik falka idehívása iránt. Jobb a békesség. Viszont amint elindulna az ellenkező iránya, hát persze, hogy sikerül egy gallyra lépnie, ami kellemetlen reccsenéssel tudatja hollétét. Ő pedig csak lehunyt szemmel szusszant... mintha csak valami rossz horror filmben lenne. Mondjuk még él a remény, hogy nem figyel fel rá a másik, vagy egyszerűen csak a békésebb fajtából való.*
Ahogy kiérek a tisztára, és kezet is mostam, utána csak elheverek a fűben, lehunyom a szemem és hallgatom az erdő neszezését, és a szél kellemes suhogását, de egy ismeretlen szagot is hoz, amit nem tudok hova tenni, de úgy döntök, szörnyű lusta vagyok ahhoz hogy ezzel foglalkozzam, ha ellenség, úgyis megtámad majd, ha barát, akkor minek izgassam magam nem? Már már éppen elszundítanék az idegen szag ellenére, ezen a puha békés helyen, mikor megreccsen egy gally nem is olyan messze tőlem, mire kipattannak a szemeim, és felülök, de úgy hogy a hátam belereccsen. - Ha úgyis itt vagy mért nem jössz elő? - kérdezem meg attól a valakitől, és lassan lábra kecmergek, hogy lássam ki jön majd elő. Figyelmesen körbenézek, és ugrásra készen állok, nem lehetek biztos benne hogy nem valami Betolakodó akar-e megtámadni és most csak kifigyelte mit csinálok, és arra vár hogy lankadjon a figyelmem. Közelebb lépek arra amerről a szagot érezni vélem, és várakozok. Vajon elő jön? Vajon ki lesz az ismeretlen?
*Már egészen megörül neki, hogy a férfi nem foglalkozik a szagával. Mert persze eszébe jut, hogy akármennyire is halk és észrevétlen, a szagával nem tud mit kezdeni. De legalább azt érezheti rajta a másik, hogy nem farkas. Ami mondjuk még mindig nem biztos, hogy jó pont, attól függ, hogy ki az illető, akivel sikerült most egy helyre tévedni. Így hát amikor megindul és reccsen a gally... na akkor már szinte biztos benne, hogy ezt nem fogják szó nélkül hagyni és nem is téved. Persze ilyen szerencsétlen is csak ő lehet, de csak nem ismétlődik meg a Rowen-es eset, nem lehet az összes betolakodó olyan őrült pszichopata. Ő legalább is úgy tudja, hogy a többség normális. Szép lassan hát megfordul, mint a kisdiák, akit rajtakaptak valamiféle csínytevésen, majd szép lassan előre lépdel, hogy legalább a fát megkerülje, ami eltakarja. Most bezzeg nesztelenül és kecsesen jár, persze már nincs stresszhelyzet, hiszen lefülelték. Előbb kellett volna így elsétálnia.* - Nem ismerlek, inkább óvatos vagyok. *Szól vissza tettetett magabiztossággal. Közben persze igyekszik arcról felismerni az illetőt, hiszen ha más nem képről biztosan kellett látnia. De csak nem ugrik be a neve.* - Őrző vagyok, Anya Suresh. *Azt nem lehet mondani, hogy modortalan lenne, de közelebb egyelőre nem megy. Egyébként a mágiaérzékenysége bejelez, innen is pontosan tudja, hogy farkassal áll szemben. Abban bízik, hogy az ő bemutatkozása kiérdemel valami hasonlót a másik irányból.*
Figyelem, kissé oldalra dőlve hogy mi lesz itt, ki sétál elő a fa mögül, és őszinte meglepetésemre egy nő az. Méghozzá a szép nő fajtából. Alaposan végigmérem, hogy nincs-e nála olyasmi fegyver, amivel árthat nekem, de nem látok semmi ilyesmit. Csupán kecses karcsú alakot, markolnivaló csípővel, és figyelemre méltó domborulatokkal, amik olyan férfi szemet vonzóak. Hosszú lábai kifejezetten magassá teszik őt. Pislogok egyet, hogy ki lehet, de nem tűnik ellenségesnek, inkább csak óvatosnak, és ezt meg is mondja őszintén, amit nagyon jó néven veszek, legalább egy őszinte valakivel hozott össze a sors. - Én sem ismerlek, de nem foglak bántani ha te sem engem. Megegyeztünk? - szólok vissza, és lassan kiegyenesedek azért, hogy ne látszódjak kicsinek. Ha már ilyen viszonylag szép nagyra nőttem, hát használjam is ki nem? - Asher Maron, itteni farkas - viszonzom a bemutatkozást, és nem igazán zaklat fel hogy Őrző az illető, inkább az hogy eddig még sosem láttam errefelé, persze az is lehet hogy mint mindig, én járok rossz felé. - Itteni Őrző vagy igaz? - kérdezem meg, mert azért oké hogy nincs semmi bajom az idegenekkel, de ismerős alakkal mégis csak jobb lenne összefutni.
*Na jó, ahogy a férfi végigméri az egy kicsit zavarba hozza. Le is tekint magára, hogy nincs-e rajta semmi különös. Speciel a hosszú szoknya tényleg nem egy átlagos viselet nála, csak otthon, vagy akkor viseli, amikor nem szándékozik emberek közé menni, de mondjuk ezt a másik nem tudhatja. Tehát semmi különös nincs rajta. Az persze tény, hogy egy kifejezetten szép teremtés, de az ebben rejlő lehetőségeket sosem használta igazán semmire. A kérdésre azért szélesen elmosolyodik, mintha csak őrült ötletnek találná, hogy bántsa a másikat. Talán mert az is.* - Már miért bántanálak? Én nem vagyok farkas. *Nem is igazán érti a dolgot, de inkább mulattatja. Valószínűleg még esélye is lenne Asher ellen, bár ezt nem tudhatja. Viszont az őrzők eleve nem támadnak meg csak úgy farkasokat, ő meg aztán főleg nem. Persze, ha okot adnak rá, akkor minden további nélkül, de alapjáraton a békés megoldások híve. A név hallatán azért már neki is beugrik, hogy egy őslakos farkasról van szó, aki, ha emlékei nem csalnak, akkor még fiatal is. Azért ez megnyugtató.* - Persze. Ritkán ruccanunk át egymás területére. Csak, ha nyomós okunk van rá. *Alapvetően mosolyogva beszél, főleg most, hogy már nem igazán tart a másiktól. Kicsit még közelebb is lépdel, csak hogy ne kelljen kiabálni. Nem számított társaságra, de a normálisnak tűnő beszélgetőpartnereket sosem hajtotta el. Olyan jámbor, mint egy ma született bárány... alapesetben.* - Nem gondoltam, hogy más is jár erre a tisztásra. Bár a jómúltkor láttam a közelben egy széttépett állatott, szóval számíthattam volna rá, hogy egyszer meglepnek itt. De amúgy mi járatban erre? *Teljesen kedélyesen érdeklődik, nemes egyszerűséggel csak beszélgetést kezdeményez. Egyébként jómaga is végignézi a férfit, de ebben valahogy nincs semmi olyan plusz, amit bele lehetne látni.*
Figyelem, ahogy a szoknya meglebben, de persze korántsem olyan értelemben, csak kicsit mozgatja a szél, de ennek a nőnek még ez is jól áll ahogy elnézem, olyan szerencsés alkatú hogy bármit vegyen is fel, az jólálljon neki. A mosolya kedves, megnyerő, legalábbis annak tűnik így első látásra, de nem bízom el magam, és én nem Jason vagyok hogy az első mosolyra bevessem magam és nyomulni kezdjek. Inkább a mosolyra én is felvillantok egyet, ami meg sem közelíti drága öcsikém karátos csajozós mosolyát, de hát ő ő, én meg én vagyok. - Az lehet, de épp elég gonosz történet kering az Őrzőkről ahhoz, hogy az ember illetve farkas ne kockáztassa azt a szép ordas szőrét - válaszolok neki, mert hallottam már olyanokról akikkel kibabrált egy őrző, bár annak is biztosan volt valami oka, nem tudom, ennyire nem mélyedtem bele a témába és csak egy kósza pletykaként hallottam a történetet. Nem a mi szűk falkánkon belül esett meg a dolog, de nem is bánom ami azt illeti. Kellene nekünk még ilyen bonyodalom, most örülök hogy elvagyok minden balhé nélkül. - Igen azért kérdeztem mert még nem láttalak itt, régebben sem pedig itt élek már egy ideje - vonom meg lazán és elegánsan a vállam, ezt nem kell túlragozni és értelme sem lenne. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyom, és úgy várakozom, és legnagyobb meglepetésemre közelebb is jön egy kicsit. Talán tényleg nem fog bántani. - Csak futni jöttem ki egyet, és hogy ne legyek otthon, az erdő ilyenkor olyan békés és csendes - mosolyodom el, és biccentek, bár én nem láttam azt az állatot, de lehet hogy valaki itteni volt, hiszen ez olyan nem is tudom milyen terület. Nem veszem magamra ahogy végigmér, hiszen nem sokkal ezelőtt én is ezt tettem vele. - Régóta itt élsz már?
*Azért a férfi válaszon nem kicsit szaladnak fel a szemöldökei. Még, hogy róluk gonosz történetek? Ez azért őt is meglepi, hiszen a farkasokról terjedő rémtörténeteknek azért valahogy jóval több alapjuk lenne és van is. Az őrzők csak a rendet tartják fent, de ezek szerint már ők is mitologikus szörnyeknek minősülhetnek.* - Én egyet sem hallottam. De szerintem legfeljebb rosszindulatú pletykák lehetnek. Nem az a dolgunk, hogy ok nélkül irtsunk titeket, mi csak a rend és az egyensúly megtartása végett vagyunk. *Aprón vállat von, nem szándékozik meggyőzni a másikat arról, hogy mi végre is vannak az őrzők, pusztán elmondja az ő álláspontját. Ha Ashernek tetszik, akkor elfogadhatja, de nem fogja ráerőltetni. Bár nem szokta szeretni ha ok nélkül elítélik, vagy neadjisten utálják, de meg tud barátkozni a gondolattal. Meg aztán Asher nem is úgy néz ki, mint aki különösen félne tőle, szóval a további őrző-propagandát megtartja magának.* - Én is itt élek egy ideje, de végül is nem ismerhetünk mindenkit, nem? De egyébként névről persze tudom ki vagy, ilyesmikben képben kell lennünk, mint sok minden másban is. *Magyarázza mosolyogva, így azért van némi előnye így a farkasokkal szemben. Viszont most, hogy úgy fest egész érdekes társaságra akadt, kicsit letekint maga elé, majd ismét fel a férfira. Persze közben hallja a kijelentést.* - Igen, én is ezért jöttem. Mármint, mert békés és csendes. Zavarna, ha maradnék? *Kérdi illedelmesen, kedves mosollyal, mert akkor bizony mutatna némi hajlandóságot arra, hogy leüljön. Pozitív válasz esetén le is teszi magát kecsesen a főbe, lábait törökülésben fonva össze, bár ez a szoknyától nem igazán látszik, mert azt meg nagy műgonddal igazgatja meg. A kérdésre kicsit oldalra billenti a fejét, ezen el kell gondolkodnia. Mármint nem is azon, hogy régóta él-e itt, mert arra egy egyértelmű igen lenne a válasz, de nem szeretné ennyivel letudni a választ. Végül azért csak megszólal a mélázásból újra Asherre tekintve.* - Lassan hatvan éve, kisebb-nagyobb megszakításokkal. *Mondja végül érdeklődőn nézve a férfit, hogy vajon mit is mond erre. A korát nem igazán szereti megmondani, ebből se nagyon lehetne kikövetkeztetni, de az már biztos, hogy idősebb nála. Ő csak azért nem kérdez vissza, mert van némi fogalma Asher korát is itt tartózkodását illetően.*
Látom hogy talán egy kicsit sikerült meglepnem a nőt ezzel a gonosz őrzős dologgal, de hát ha egyszer én ezt hallottam... A másik meg, hogy ez egy szóbeszéd, és fogalmam sincs mennyi belőle az igaz és mennyi a legenda része, de valamennyi biztosan. Tapasztalataim szerint a nagyobb része a kitaláció. - Jah azt tudom miért vannak az őrzők, de úgy tűnik elég népes az ellentábor akik nem kedvelnek túlzottan titeket. Nekem semmi bajom sincs egyikőtökkel sem, amíg nem bántotok szóval... És végül is az Őrzők is csak emberek, nem valami büntetésvégrehajtó tárgy vagy hasonló - fejtem ki én is a véleményem egyáltalán nem bántó hangsúllyal vagy éllel, csak egyszerűen így gondolom, nem vagyok előítéletes, mindenkinek megadom a lehetőséget, aztán ha eljátsza, már magára vessen, nem vagyok jó ellenség. Tökéletes némasággal viselem, és később csattan az illetőn a bosszúm, bár hál istennek nincs sok ellenségem, és azok sem ilyen kaliberűek. Barátból még kevesebb. - Ahhoz elég nagy ez a város hogy ne ismerjünk mindenkit személyes ez igaz. Ez nem fair, te tisztességtelen előnyben vagy velem szemben - persze ezt sem szemrehányásként mondom, elég sokan hallottak már rólunk mint Shayen örökbefogadott fiai, és Jason balhésabb mint én, én az üzletember vagyok. A kérdésére csak mosolyogva megrázom a fejem, dehogy zavar. - Dehogy zavar, a jó társaság sosem zavarja az embert - teszem hozzá és én is visszatelepeszem a fűbe, nem messze Anya mellett, és kinyújtóztatom magam, majd akármekkora udvariatlanságnak tűnik is, visszadőlök az ingemre. Kényelembe helyezem magam és úgy válaszolok neki. - 60 éve? Az nem kis idő, nem untad még meg ezt a várost? Vagy az ittenieket? - kérdezek tovább, ha már itt maradt és szóba áll velem, miért ne tegyem?
*Aprót bólint a kijelentésre, nagyon helyes, hogy Ashernek nincs baja velük, bár nem mintha bármit is szándékozna tenni, ha nem így lenne. Ettől függetlenül már a semleges véleménynek is tökéletesen tud örülni. Egyébként pedig vállat von apró mosollyal.* - Végül is nem azért vagyunk, hogy kedveljenek minket. Valószínűleg akkor elmentünk volna színésznek, vagy valami ilyesminek, ha erre vágyunk. De jó hallani, hogy akkor van aki még emberként tekint ránk. *Őszintén kiszélesedik a mosolya, hiszen tényleg ezt felejtik el sokan. Hogy ők is emberek és mekkora teher is van a vállukon. Hiszen a farkasok csak élik a kis világukat, vadásznak, meg falkáznak, de nekik meg folyton készenlétben kell lenniük, hogy eltakarítsanak utánuk, meg megvédjék a civileket. Halkan elneveti magát a tisztességtelen előny hallatán. Így egész aranyosnak hat, hiszen komolyan elszórakoztatja a kijelentés.* - Van, amit szeretnél tudni rólam? *Még mindig széles mosollyal kérdezi. Hisz, ha már a tisztességtelen előnyön változtatni nem tud, de lefaragni lehet. Feltéve persze, hogy azért érkezett a kijelentés, mert Asher-t valóban zavarja mennyivel kevesebbet tud róla, mint ahogy ez fordítva működik. Bizonyos határokon belül hajlandó beszélni magáról, ha meg olyan téma merülne fel, akkor azt a másik úgyis észre fogja venni. A választ kedves mosollyal jutalmazza. Ezek szerint az érzés kölcsönös, így helyet is foglal szépen a fűben. Mindenképp meg akarta várni ezzel a férfi engedélyét. Nem szeret bunkó lenni, de tud, ha muszáj. De speciel most igen kellemes társaságra bukkant, így ilyesmi meg sem fordul a fejében. Azért a kérdésen egy kissé elgondolkozni látszik. Ez igazából egy nagyon jó kérdés, de végül csak egyszerűen megcsóválja a fejét.* - Nem igazán. Szeretem a várost és az itteniek... az itteniek egyáltalán nem maradtak ugyanazok. Mindig van új generáció. De miért kérdezed? Talán te unod a várost vagy a helyieket? *Puszta érdeklődés. Az pedig kifejezetten rokonszenvesé teszi őt, hogy akkor is mosolyog, amikor nem. Szinte állandóan társul a barna, nyílt tekintethez a szája szegletében megülő kis ív, ami olyan, mintha folyton mosolyogna. Talán így is van.*
Szemet forgatva, mélyeket sóhajtva ácsorgok az előszobában, mint valami kisgyerek aki előtt az anyja fakanállal, csípőre tett kézzel ácsorog és fennhangon ordít vele, amiért felszólítása ellenére belefeküdt a sárba, majd végigcsámpázott mocskos csizmával a tisztán mosott nappaliban. Mindig is tudtam, hogy Shannon rejt magában valamit, ami sokkal akaratosabbá és rémisztőbbé teszi az egész lényét, mint amilyen én magam valaha is lehetek. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki megállás nélkül szórja rám a szitokszavakat, mintha legalábbis megátkozni akarna. Mert tény, nem állok túl messze attól, hogy örök életemre egy csúf varangy bőrébe zárjanak, köszönhető ez a tündér arcú lánynak, aki egy vasorrú bába szerepét átvéve ácsorog előttem és hozza a tudtomra, mennyire utálja, ha hajnalban állítok haza nem kifejezetten józanul. Bevallása szerint ő akkor aludni szeretne és nem azzal foglalkozni, hogy hideg zuhany alá tegyen, amire nem mellesleg meg se kértem. Nem kértem meg, hogy játssza el a jól nevelt feleséget, amiért ketten élünk egyházba ráadásul úgy, hogy elvileg "mostohatestvérek" vagyunk, bár távol álljon tőlünk ez a fogalom. Nem teszünk eleget neki, így ezt a kifejezést nem is használjuk. - Elmehetek végre? - érdeklődök egy halk torokköszörülést követően. Hangom lejtése hasonlít az engedélykéréshez, ami megint csak furcsa. Kezdem érezni, hogy hatalmas hibát követtem el, mikor megharaptam... amilyen békés, jószívű lányka volt előtte, most olyan repülő seprűre illő. - Csak menj! - sipítja, én pedig hátra hőkölve nyúlok a kilincs után és már itt se vagyok. Hangosan prüszkölve a szebbnél szebb szavakat végtatok át az apró hátsókerten, majd tűnök el olyan gyorsan a kert végében elnyúló apró erdőben, amilyen gyorsan megjelentem. Pár másodperc elteltével már érzem a közeledő farkas első csapásait, dühét és keserűségét, csalódottságát. De annál inkább a megaláztatását, amiért az az ember, ez esetben farkas torkolta le, aki tulajdonképpen az ő teremtménye. Mind emellett nem szokása fejet hajtani másoknak, de tekintettel arra, hogy ki volt a másik fél, így érthető. Talán Shannon az, akinek még akkor is megtudna hajolni, ha egy falkában lennének és magasabb rangú lenne a lánynál. Így pedig végképp. Egy halk sóhajt követően bújok ki új ingemből,- az Istenért se hagynám, hogy széthasadjon,- majd rejtem el az egy fa tövében. Cipőmet menet közben vetem le és pakolok rá még az őszről itt maradt avart, röpke tíz, tizenhárom másodperc elteltével pedig Wadenek már nyoma sincs. Illetve... ezt így nem mondanám, elvégre az utóbbi időkben kiderült, az az igazi Wade, akit farkasként ismerhetünk. A fehér jószág, ez esetben én, halkan, nesztelenül indulok el abba az irányba, ahol pár nappal ez előtt is járt. Igaz alig töltöttem el egy óránál többet ott, mégis biztos vagyok benne, most jobb lesz nekem ott, mint itt. Nincs szükségem arra, hogy Shannon pár óra, rosszabb esetben pár perc elteltével a keresésemre induljon. Mind emellett biztos vagyok benne, előző alkalommal hagytam ott egy-két ruhadarabot, amit jobb lenne hazahozni és kimosni. Csörtetve a fák és bokrok között érkezek meg a megadott helyszínre. Arany szemeim először felmérik a környezetet, hosszas szimatolást követően sikerül csak teljes mértékben megnyugtatnom magam, hogy rajtam kívül nincs itt senki. Még.
*Nem igazán szoktam a teliholdakat leszámítva az erdőben kajtatni. Engem már annyira nem hoz lázba, hogy bundát ölthetek, hogy vadászhatok. Persze, amikor benne vagyok, akkor élvezem, de annyira már nem képezi a napi rutint, mint mondjuk akár egy olyan száz évvel ez előtt. Mindenesetre a mai napot követően, ahogy a kormánykeréken dobolok, a rádió halkan szól a kocsiban és éppen hazafelé tartok... hát legyen. Lekanyarodok a síparadicsom felé vezető útról és a város külső része felé veszem az irányt, meglátogatom az erdőket. Igazán fel sem derítettem még a terepet, pedig már majd' fél éve itt élek. Talán abban bízok, hogy összefutok Zephyrine-nel újfent, de egész biztos vagyok benne, hogy ez nem fog újra bekövetkezni. Ettől még bennem motoszkál a dolog. Egy szimpatikus földutat nézek mi magamnak, mely letér a főútról és ameddig tudok, az ősöreg platós jeep-pel be is hajtok a fák közé. Ott aztán lefékezem a járgányt, kényelmes tempóban kiveszem a slusszkulcsot, kiszállok és elrejtem a kerék mögött. Mivel nem lesz zsebem, ahol tarthatnám, így muszáj elrejteni, nem akarom, hogy megint ellopják, mint anno. A ruháim levételét sem sietem el. Szépen összehajtogatom és a platón helyezem el. Sehonnan sem látnak rám, de még ha valaki látna is, az se zavarna, hiszen több mint háromszáz évnyi teliholdat végigmeztelenkedtem. Ilyen irányú gátlásaim már nincsenek. Majd, amikor mindennel megvagyok, elsétálok a kocsi mellett az erdő irányába, de az első fa mellett már négy lábon lépdelek el. Újra az a megtermett szürke, rajzos farkas vagyok, aki egykor egy falkát vezetett, akitől féltek és akit tiszteltek... és ez jó. Mélyen leszívom tüdőmbe az erdő szagát, szinte egyből érzek is valamit, de ebből a távolságból még nem tudnám megmondani mi az, így hátsó lábaimmal elrugaszkodok és úgy lövök ki, mint a puskagolyó. Szinte hasítom a levegőt, ahogy keresztülszelem az erdőt, lábaim dobogásával sem törődök, hiszen még azt sem tudom pontosan, hogy akarok-e vadászni. Most már egész biztos vagyok benne, hogy egy másik farkas is van itt. Megyek a szag után, érdekel, hogy ki tölti még itt a szabadidejét. Főleg, hogy ez relatíve semleges terület. Ahogy közeledek, abban egész biztos vagyok, hogy jóval idősebb lehetek nála. De már nem kölyök... és hím... és nem ismerem. Bár ez nem zárja ki, hogy betolakodó, de nem érzem rajta Castor bandájának szagát. És végül, olyan száz méteres távolságból meg is pillantom. Valószínű, hogy már ő is felfigyelt rám, de ha nem, akkor a fénylő sárga szemeimmel azonnal elárulom magam... szándékosan.* ~ Mi járatban? ~ *Hangzik teljesen higgadt kérdésem a fejünkben.*
Furcsa érzés azzal a tudattal élni, hogy képes vagyok egy nőnek behódolni. Ez az egy tulajdonságom az, amit még a farkas is tiszteletben tart. Érdekes mi? Minden, amitől egykoron ember voltam, illetve, azt mondhattam, hogy ember vagyok, az most nincs, helyette minden más van, ami megtagadja tőlem ezt a létet. Csupán ez az egyetlen egy dolog van, ami megmaradt nekem... a nőknek való fejet hajtás. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, az, hogy tiszteletben tartom a másik nemet, vagy egyszerűen nincs kedvem velük konfliktushelyzetbe kerülni, bennem mégis furcsa érzést kelt. Hülye nyápic, nyáladzó csahos kölyöknek érzem tőle magam, aki képes első szóra ugrani, vagy épp visszahozni a labdát. Miután megkapom a fejmosást, elhagyom a házat majd a kert végén húzódó kerítésre felhúzva magam, guggoló helyzetből leugrok a kemény talajra, és anélkül, hogy megállnék, hogy visszanézzek, csak megyek tovább gyilkos szemekkel, sértett arckifejezéssel egészen addig, míg meg nem érzem az egyre erősödő farkast. Ekkor átadom magam neki és már négy lábon vágtatok tovább egészen egy, az erdő közepén húzódó tisztásig. Fogalmam sincs, hogy mennyit futhattam, de biztos vagyok benne, hogy ez űzött vad kinézetét kelthettem abban, aki esetlegesen látott. Legyen az ember, farkas, mókus, akármi. De legalább biztosak lehetnek benne, nem akarok nekik ártani. Halkan lihegve teszek pár suta lépést miután megállapodok egy csinosabb bokornál, amit körbeszimatolok. Nem érzem a ruháim szagát, pedig biztos vagyok benne, itt hagytam őket. Ennyire azért nem hülyülhettem meg. Szorgosan róva a köröket keresem a szagomat, amit jelen pillanatban most a ruhák személyében tudhatom, mígnem felfedezem azt, csak egy kicsit messzebb annál, mint amire emlékszek. Arany szemeim egy ideig csak pásztázzák a környéket. Érzek tőlem nem olyan messze egy nálam jóval idősebb farkast, viszont azt nem érzem, hogy olyan közel lenne. Ezt a tévedést csak akkor tudom elkönyvelni magamban, mikor megpillantom a méretes szürke ordast. Egy ideig csak állok a fa mellett, lehajolva méregetem ezzel is jelezve neki, nincs semmi hátsószándékom. Feltudom mérni az erő és a tapasztalati különbségeket is közöttünk. Idősebb, több tapasztalattal rendelkezik, és valamivel erőteljesebb is nálam. Nincs kedvem arcoskodni. Mind emellett tiszteletben tartom az itt élő farkasokat, elvégre új vagyok itt, nincs mire felvágnom, nincs mibe beleszólnom még akkor se, ha ezt az igazi, vad énem ellenzi. Ahogy meghallom a fejemben a hangját, először hátra hőkölök. Már olyan régen nem volt szerencsém farkashoz úgy, hogy telepatikusan is beszéljek vele, hogy először szinte kellemetlenül érint a helyzet. Olyan érzés, mintha valaki kutakodna benne. ~Gondoltam visszajövök a ruháimért... bár... mondhatnám azt is, hogy nők~ Sóhajtom elégedetlenül, majd megrázva magam, lepereg rólam néhány kósza falevél. Ezt követően teszek pár bizonytalan lépést az ismeretlen ordas felé ezzel is feltüntetve "ismerkedési" szándékaimat.
*Érzékelem, hogy nem akar megtámadni, hiszen a tartása és az érzései, amiket ki tudok szagolni kor- és tapasztalatbéli fölényemnek köszönhetően, nem ezt sugallják. Jó, mondjuk a környéken elég kevés farkas van, aki nekem merne ugrani, pedig nem vagyok egy akkora harcos, mint amekkorának gondolhatnak ennyi év után. Mindegy is, tiszteletet parancsolón nézek szembe a fehér bundással, kicsit hasonlít a fiamra így átváltozva, még korban is hasonlóak lehetnek, ahogy érzem. Majd megemlítem Dustinnak, hátha tud valamit kezdeni az információval. Amúgy ez a tartás, amivel a másikkal szemben állok még alfa koromból maradt rajtam. Nem vagyok én itt senki, mégis játszom a helyi nagymenőt... de hát száz év nem repülhet el nyomtalanul, továbbra is elvárom a nekem kijáró minimális tiszteletet, akármilyen múltat is hagytam a hátam mögött. Mondjuk a válaszát nem igazán tudom hova tenni. Az első felével nincs bajom a második felét, meg inkább ignorálom. Ez még nem az a pont, hogy őszinteséggel kelljen megtörni a kettőnk közti jeget. Sőt... igazából a ruhája sem érdekel.* ~ Falka? ~ *Kérdem, mintha csak mi sem lenne természetesebb annál, hogy egy kicsit vallatom. Végül is ő itt az új, szóval lényegében... mi sem természetesebb annál, hogy vallatom. Bár ugyanezt megtettem Liuval is, amikor én voltam itt az új legény, szóval... ez van. Tisztában vagyok vele, hogy ellenszenvesnek, szófukarnak tűnhetek, de speciel nem érdekel. Ha a srác itt szándékozik letelepedni, akkor előbb-utóbb úgyis rájön, hogy egyébként sem vagyok sokkal kedvesebb. Túl vagyok én már azon, hogy megpróbáljak másoknak megfelelni. A felém közeledő léptek láttán én is megindulok, de nem egyenesen felé. Szépen egy körívet kezdek el bejárni, hogy mindig ugyanolyan távolságban maradhassak tőle. Amíg nem tudom, hogy ki fia-borja, addig jobb ez a biztonságos távolság. Persze beleszimatolok a levegőbe és meggyőződök arról, hogy egyedül van.*
Amilyen higgadt voltam pár perccel ezelőtt, olyan zavart vagyok most. Rég nem volt szerencsém nálam jóval idősebb farkashoz ez pedig most kifogott rajtam. Pedig én csak a ruhámért jöttem vissza és a magány reményében. De míg a ruháimért is meg kellett küzdenem, elvégre nem ott volt, ahova emlékeim szerint letettem, mind emellett nem is vagyok egyedül, mely cseppet most zavar, de megbékélve a helyzettel, beletörődően lehajtom a fejem. A farkas még messzebb van tőlem, a tisztás egy másik oldalán, de tisztán érzem a jelenlétét. Az elmúlt hatvan-hetven év alatt, csak nagyon kevés hozzám hasonlóval találkoztam, egy ideig azt hittem, teljesen eltűntek és egyedül maradtam mint túlélő. De végül egy nagyobb csapat ordas meghazudtolt, így el kellett dobnom magamtól ezt a megállapítást is. Oroszországban bukkantam a csapatra, ám nem akartam belefolyni agresszív viselkedésükbe, így tovább álltam. Lehet, hogy én is hasonló vagyok, arrogáns és agresszív, de hosszú távon nem jártam volna jól velük már csak azért se, mert sok hasonló természetű ember nem fér meg egymás mellett főleg akkor, ha Vérfarkasok. Ahogy leszegett fejjel kilépek a tisztásra, szembe fordulok a nálam nagyobb farkasra, majd végigmérve azt állapítom meg, nem lenne szerencsés belekötni. A kérdésre melyet fejben intéz hozzám, először hátra hőkölök, majd egy idétlen választ is adok, amit talán nem kellett volna elsütnöm, de tényleg ebből a célból jöttem ide. Ruha keresés és egy kis szabad tér biztosítása ha már egy nőnemű egyed sikeresen kikészített. ~Falka? Nekem, mint olyan már rég nem létezik... nem valami kellemes, ha az Alfa a fater... egyedül vagyok egy ideje.~ Hozom a tudtára egy halk hümmögés kíséretében, ami csupán egy elfojtott nevetés bizonyítására elegendő. Próbálom magam megemberelni, illetve megfarkasolni,- bár elég idétlenül hangzik,- így nem akarok óvatlan mozdulatot tenni, vagy arra utalót mondani, ami esetleg nem tetszik a másik félnek. Hátra csapott fülekkel lépek közelebb a farkashoz, behódoló testtartással és nézem végig, ahogy kilép ő is a tisztásra és egy körívet leírva körülöttem tartja meg a tisztes távolságot. Én pedig ugyan ezzel a behódolással forgok a tengelyem körül, mintha attól tartanék, hogy nekem nekem ugorhat, ami nem lenne valami kellemes. Arany szemeimben félelemmel vegyült kíváncsiság csillan, ahogy megtalálom az ő szemeit.
*Az elhangzó válaszon azért kissé meglepődök, bár ezt csak egyik megrezdülő fülem jelzi, ennyire futja az emberi gesztusrendszerből farkasalakban. Egyébként sem vagyok egy különösebben könnyen megérthető, vagy kiolvasható alak és még rá is játszok. Pedig egyszerűen csak nem szeretem kiteregetni a lapjaimat. Sárga szemeimmel fürkészőn figyelem a másikat szinte rezzenéstelenül, hátha érzékelem, hogy hazudik. Speciel, amilyen fiatal, simán tudnom kéne, ha hazudik, de úgy fest, hogy nem. Mármint, hogy igazat mond, és amilyen idétlen a válasz, ki is nézem, hogy ez az igazság. Bár azt nem igazán értem, hogy miért ne lenne jó, ha valakinek az alfa a faterja... Dustin sosem panaszkodott nekem, hogy rosszul érezné magát.* ~ Itt él kettő is. Nincs hely a kóboroknak. ~ *A hangom teljesen higgadtan cseng a fejében, egyszerűen tényt közlök, de még így is vészjóslóan hathat ez a borzasztó érzelemmentesség, amivel néha tudok beszélni. Nem tehetek róla, óvatos vagyok és bizalmatlan... és van egy sajátos stílusom. A behódolást azonnal felismerem. Ez kifejezetten imponál, kicsit arra emlékeztet, amikor annak idején én hódoltattam be a falkám tagjait. Mindenesetre megállok és hagyom, hogy közelebb jöjjön. Én nem teszek felé lépéseket, ha már hódol, akkor tegye rendesen. Belül pedig szórakoztat, hogy én még csak nem is tettem arra utaló gesztust, hogy ezt elvárnám, mégis elértem ezt a puszta kiállássommal. Kár, hogy ezt nem várhatom el, szóval végül meglepően emberi gesztussal az égre tekintek, majd ismét rá.* ~ Nem nekem kell behódolnod, egyenesedj fel. ~ *Vetem oda végül, kicsit talán a saját hozzáállásomba is belefásulva. Egyszerűen nem várhatom el, hisz mire fel... Nem akarom megölni, hisz nem ellenség, ő meg nyilvánvalóan nem fog próbálkozni ezek után. Jó érzés lett volna, de felesleges és nem is várom el.*
Nem kerüli el a figyelmemet, az idétlen válaszomra való reakciója, de nincs kedvem belemenni abba, hogy kivesézzem, mit is csinálok itt valójában, elvégre kit érdekel? Új helyen vagyok, két év elteltével, ki kell ismernem nem csak a környezetet, de az itt élő embereket és hozzám hasonló teremtményeket is. Így kénytelen leszek megszokni azt is, hogy minden ember, farkas, másként fog hozzám viszonyulni, ami nem meglepő, hisz elég faragatlan és szemét tudok lenni, és csak annak adom meg a tiszteletet, akit komálok. Akad, hogy néhány embert arcra ítélek meg, nem pedig természetre, de könyörgök, hogy a fenébe ismerhetnék meg valakit, ha egyszer arcra nem szimpatikus? Visszatérve a jelenbe válaszolok a következő kérdésre is. Lassan kezdem megszokni a fejemben visszhangzó hangot. Eleinte, mikor elkezdtem fejben kommunikálni társaimmal, azt hittem meghülyültem, még annak ellenére is, hogy annak idején Cole mondta, hogy ne lepődjek meg, ha hallok hangokat a fejemben, mert ez normális. Én pedig legszívesebben bevertem volna képét azzal a felszólítással, hogy jelen pillanatban semmi nem normális. Azt a jómadarat is fel kellene kutatni. Amint tudtomra hozza, hogy itt két falka is van, teljesen reakciómentessé válok. Csak állok összeszűkített szemekkel a tisztáson és próbálom rávenni magam arra, hogy tudjak mondani erre valamit, de semmire nem telik. Helyette a kóbor szó hallatán elégedetlenül hátra csapom a fülemet. ~Az a célom, hogy ne legyek "kóbor"~ A kóbor szót megnyomom, hogy éreztessem vele, nem vagyok kóbor, csupán eddig nem volt számomra megfelelő falka, ahova bevettek volna. Én pedig gondokkal küzdő falkákba be nem teszem a lábam, mert megint az lesz mint százhúsz évvel ezelőtt, mikor apám és Cole volt a falka élén. Azok voltak ám az élvezetes hónapok. Kicsit zavar, hogy semmi érzelmet nem rejt a hangja. Még abba is hamarabb beletörődnék, ha visszautasító és goromba lenne, de ez a színtelen, szagtalan természet, nem nekem való. Így egy fejrázást követően lépkedek közelebb hozzá, behódoló testtartással. Most inkább hasonlíthatok egy kölyök kutyára, aki újonnan került a családi házhoz, hol már tartózkodik egy idősebb hím kutya. Egy hím kutya, kinek el kell nyerni a tiszteletét és elfogadását. Az már jobban tetszik, hogy engedi, közelebb kerüljek hozzá, mikor aztán ismét megszólal, meglepetten pillantok fel rá. ~Tekintettel arra, hogy idősebb vagy, én pedig kis tacskó a környéken, értelmesebbnek tartom, ha megadom a tiszteletet.~ Magyarázom határozott hanglejtéssel. Tisztában vagyok vele, hogy a két falka közül egyiknek se az alfája, de a tiszteletet így is megérdemli. Aztán meg ne lepődjön, ha innentől kezdve bekattan valami a fejemben és úgy fogok viselkedni, mint egy veszett vad.
*Meg se fordul a fejemben, hogy esetleg lehet olyan farkas, aki még nem barátkozott meg a gondolatok útján való kommunikációval. Hiszen alapesetben mindenki falkában kezdi, vagy legalább is későn oda keveredik és bizony falkán belül még emberi alakban is megesik, hogy így a célszerűbb beszélgetni. Mindegy is igazából, nem érdekel különösebben minek tudhatom be azt a kis zavarát, valószínűleg lényegtelen. A válasza hallatán szusszantok egyet. Legalább haladunk valamerre, bár azt akkor is furcsának tartom, hogy a "kóbor" jelzőhöz túl öntudatos, de behódolni nem. Vagy csak én értem félre, de speciel nem szándékozok rákérdezni. Nem érzem szükségét, hogy meg akarjam ismerni a másikat. Mindenesetre a kijelenésére egy apró, alig észlelhető bólintással válaszolok.* ~ Úgy vélem az lenne az ildomos, ha először a helyi falka alfáját keresnéd fel. ~ *Csak egy baráti tanács ugyanolyan színtelen hangon, mint eddig. Értse úgy, ahogy akarja. Sajnos nincs hozzám használati utasítás, pedig néhányan biztosan hasznát vennék. Amúgy miért az őslakosokat? Mert oda tartozok és más esetben meg kéne kicsit csócsálnom a srácot, amit valljunk be őszintén, nem szívesen tennék, mert alapvetően nem az én tisztem példát statuálni. Mondjuk Shane biztos nem dicsérne meg, ha hagynám, hogy a másik falkához menjen először, de szerintem pontosan tudja mennyire alulmotivált vagyok az élet majd' minden területén. Figyelem ahogy felém kúszik, rég volt ilyen, kicsit talán nosztalgikus érzés is, de speciel nincs rá szükségem. És még nekiáll problémázni is azon, hogy megalázkodhasson. Én meg aztán nem vagyok egy vitás fazon, legyen meg az akarata. Odamegyek hozzá, lehajolok kissé ráharapok a grabancára, majd fordulok és egyszerűen visszaügetek oda, ahol eddig voltam. Tiszta rutin, tiszta formaság, amit a lehető legkevésbé dramatizáltam túl. Ugye, hogy nem olyan nagy cucc behódolni?* ~ Örülsz? Megadtad a tiszteletet olyasvalakinek, akiről azt sem tudod megérdemli-e. ~ *Nem szeretném, ha úgy érezné, hogy megfeddem, hiszen erről szó sincs. Csak egyszerűen felvázolom neki, hogy mi is történt ebben a fél percben, de nem áll szándékomban eldönteni, hogy jó, vagy rossz dolog, ami itt történt. Ezzel gondolkozzon el csak szépen ő maga.*
Egyáltalán nem szoktam hozzá a fejben való beszélgetéshez. Illetve, ezt így nem mondanám, mivel annak idején rengeteget beszéltem farkasokkal ilyen módon, viszont ennek már közel negyven éve... ha jól számolom. Shannonnal nem ez a beszélgetési módunk tekintettel arra, hogy nem szeret átváltozni, mikor pedig emberként is megszólalok a fejében, rögtön a torkomnak ugrik, hogy megijesztettem és hagyjam, mert fáj tőle a feje. Én pedig szófogadóan eleget teszek a kérésének, mert nem szeretek vele állandóan civakodni. Megállapítására elkomorodok, majd egy pillanatra le is ülök a földre, hogy átgondoljam. Honnan az Istenből szedjem elő az alfát? Egyáltalán, honnan tudjam, hogy a hegy melyik pontján tartózkodik éppen? Jó, ezeket szag alapján kitudnám nyomozni, viszont azt nem szeretném, ha megcsonkítanának, mert elvileg "kóbornak itt nincs helye". Zavaros. ~ Ez legyen az én gondom... de ha elvezetsz hozzá, nem bánom, legalább túlesek rajta ~ Reagálok végül szóban is, majd megemelem magam és ismét megközelítem farkastársamat. Mind emellett többször felmerül bennem a kérdés, hogy miért pont a helyi farkasfalkát keressem fel először? Mi van, ha nem őket akarom megkeresni, hanem a másikat? Miden esetre még én se tudom, melyikkel akarok először tárgyalni, annyi biztos, hogy időm lesz megismerni mindkettőt. Lassan, óvatosan, meghajolva kúszok közelebb hozzá, miközben fejem felfelé ívelve felé fordul. Szemeim az övét keresik, mintha azt próbálnám meg kiolvasni belőle, hogy mikor akar nekem támadni, vagy itt hagyni. Igyekszek neki megadni a tiszteletet, elvégre idősebb, és nyilván köze van az Őslakosok falkájához. De végül még neki áll feljebb, így ráharap a nyakamra, mire értetlenül hátra hőkölök. Megrázom a fejem, majd kíváncsian fordulok utána. ~ Hát, ha tegyük fel a falka nem is adja meg neked, mivel... mit tudom én, csináltál valami hülyeséget, attól én, mint idegen "behatoló", megadhatom neked nem? De nem baj, legközelebb nem teszem meg ~ Fordulok el tőle, miközben elkezdem felmérni a környezetet, ha eddig már nem sikerült megtennem. Többször megrázom a fejemet, az előbbi harapás miatt, bár nem mondhatnám, hogy olyan erősre sikeredett, ennek ellenére még is sikerült hatást gyakorolnia rám. Abból a szempontból igaza van, hogy nem tudhatja előre senki, kinek kell megadnia a tiszteletet vagy kinek nem, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy jobb előbb megalázkodni, majd utána játszani a nagyszájú beképzelt kölyköt.
*Türelmesen kivárom, amíg végiggondolja, hogy a kijelentésemből egyenesen következik, hogy én tudok neki segíteni, máskülönben nem ajánlgatnám. Vagy igazából mehet a másik falkához is, de abban sem nem segítek, sem nem hagyhatom hivatalból sem épen. Bár, amilyen harcias vagyok, lehet még hagynám is elmenni, bár Shane-től azért még én is tartok, márpedig gyanítom az ilyesmi azért kiderülne. Szóval várom a srác részéről az isteni szikrát, ami végül ki is pattan.* - Most nem fogok veled elszaladni addig, ha nem gond, de ha visszaváltoztunk, adok elérhetőséget... Megfelel? *A kérdést némileg késve teszem hozzá, hiszen a kérdő tekintet farkasalakban nagyjából pont ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik tekintet. Tán egy kicsit oldalra billentem a fejem, de ennyi. Szóval biztos, ami biztos szóban is visszakérdezek. Egyébként is macerás lenne innen elszaladni a síparadicsomig. Nem is egy utat kéne keresztezni és hiába tűnünk mezei farkasoknak, nem én leszek az, aki esetleg kiváltja a vadászidényt, arra való tekintettel, hogy túlságosan közel merészkedünk a lakott területhez. Majd szépen elmegy a srác emberként, nem vagyok én se gardedám, se mentor. Elég a saját fiamra figyelni, amilyen idióta biztos most is valami zűrbe keveredik. Amúgy a harapás nagyrészt jelképes volt, mint ahogy a behódoltatás is csak egy jelképes gesztus, amit egyébként baromira túlértékelnek, még ha egy alfa egójának nagyon jót is tesz. Én már csak tudom. Mindenesetre a srác magyarázatára már megint sikerült felettébb emberien az égre emelnem tekintetem. Most komolyan nekiáll vitázni.* - Vitatkozni akarsz, vagy vadászni? *Kérdem nemes egyszerűséggel. Nem tud felhúzni, ahhoz azért jóval több kéne egy okoskodó kölyöknél. Jó, nem kölyök, de hozzám képest még jócskán az. Mindenesetre én a vitát lezártnak tekintem onnantól kezdve, hogy behódoltattam, bármennyire is rutinból és kényszerből tettem. Most pedig egyszerűen elügetek mellette, bizony szimatot fogtam méghozzá tőlünk nem is olyan messze. Nem szólok, hogy kövessen, de azt sem mondom, hogy ne. Be kell valljam, hogy a vadászat eleve egy csoportos foglalkozás farkaséknál, szóval ha csak nem üregi nyúlra hajtok még jó is lenne, ha jönne a másik, de speciel rábízom. A tisztás felénél, az erdős rész határvonalánál torpanok meg és húzódok be a rekettyés mögé. Az bizony egy őz.*
Néha idegesen dobbantok egyet, mintha legalábbis egy bak nyúl lennék, aki be van zárva egy apró ketrecbe, hol nem érzi magát kényelmesen. Karmaim többször belemélyednek a puha talajba, olykor-olykor olyan mozdulatot is teszek, mintha bármelyik pillanatban elillannék egy puskagolyó gyorsaságának megaláztatásával. De végül soha nem teszem meg, helyette engedelmesen ácsorgok, szórakozott arckifejezéssel, melyre csillogó szemeim utalnak és füleim hegyezése. ~ Nem is mondtam, hogy most azonnal. Nekem az is megfelel, ha egy alkalommal elmagyarázod hova menjek, onnan talán szimat alapján is menni fog. Ha meg nem, akkor tévedtem ~ Gondolatban még a vállamat is megvonom. Tulajdonképpen nem hajtok azért, hogy mihamarabb megtaláljam az adott falkatagot, ezen esetben az alfát. Még alig jártam be Alaszka területét, még nem ismerek mindent és mindenkit, így időm mint a tenger. Az apró vita közben feltűnik, hogy a farkas az égre tekint, mintha ezzel is azt mondaná, "hülye vagy te gyerek!". Én pedig értetlenül, fújtatva rázom meg a fejem, majd megrázva magam levágódok a földre mint egy gőgös gyerek. Hátracsapott fülekkel, előre szegett fejjel figyelem a másik jószágot, ahogy az távolodni kezd tőlem. Annak idején volt egy lovam, aki hasonlóan viselkedett, mint most én. Ha nem tetszett neki valami, fogta magát és letette a földre a hátsóját, így körülbelül lehetetlennek bizonyult, hogy a több mázsás állatot megmozdítsam. Így kénytelen voltam felmondani a tervemmel, miszerint kilovagolok vele az erdőbe vagy egy nagyobb mezőre. Persze egy farkast nyilván könnyebb megmozdítani, bár erre nem lesz szükség. Kérdésére kihúzott háttal ülök tovább, majd hegyezve a füleimet meghallom az állatot, mely tőlünk nem is olyan messzire, óvatosan, kecsesen lépked a magas aljnövényzet között odafigyelve arra, ne keltse fel más állatok figyelmét. Beleszimatolva a levegőbe, meg érzem az illatát, így csillogó szemekkel, farok csóválva állok fel és indulok el az idősebb farkas után. Ám ahelyett, hogy követném, egy másik útvonalon indulok el, nem is olyan messze tőle. A szél pont a gyámoltalan őz felől fúj, így a szerencse ez úton is nekünk kedvez, így annak esélye sincs arra, hogy megérezze a mi szagunkat. A gyenge széllel szemben haladva, az idősebb farkasra pillantok. Odafigyelek arra mit csinál, elvégre minden olyan farkas, aki egyszer falkában volt, vagy jelen pillanatban van, figyel a másikra. Az aljnövényzetben, óvatosan lépkedve próbálok az őz mellé, majd ezt követően elé kerülni. Fehér bundám miatt apám úgy vélekedett, hogy nem leszek szerencsés vadász, és hamarabb fog egy ember elejteni, mint más társamat. De ez téves információ volt. Lehet, hogy feltűnőbb vagyok nyílt terepen, de mivel nem vagyok egy hatalmas egyed, gyors is vagyok. Mind emellett logikával is rendelkezek, szóval nem kell félnem. Leszegett fejjel haladok előre, lassan elérem az őz száznyolcvan fokos látószögét, ám ahelyett, hogy megrohamoznám, inkább arra várok, hogy az idősebb farkas kezdje meg a "rohamot". Túlságosan jószívű vagyok...
*Meg kell állapítanom, hogy igazából nem is mond hülyeséget. Hiszen elég ha útba igazítom, utána ott már úgyis belebotlik valami farkasba, akitől tovább jusson Shane-hez. Talán mégsem olyan keményfejű a srác, mint amennyire gondoltam, de messzemenő következtetéseket így sem vonok még le azért. Mindenesetre kicsit megmozgatom egyik fülemet, miközben gondolkozom, mintha csak rászállt volna valami.* ~ Síparadicsom. A hegyen már elég hamar ki fogod szagolni a farkasokat. Keresd majd Shane-t. ~ *Akkor én meg is tettem, ami tőlem tellett és még csak meg sem kellett erőltetnem magam. Azt hiszem így idősebb koromra a egyszerű és egyben nagyszerű megoldások híve lettem, de azt hiszem ennyi év után megtehetem, hogy egy kicsit kényelmes vagyok. Amúgy teljesen hidegen hagy, hogy lecövekelt, vagy sem. Én mindenképp megindulok a szag irányába, ami feltehetőleg a feltámadó szellőnek köszönhetően csapja meg az orrom. Szóval elügetek mellette, ha meg van esze, akkor jön velem. Ha ne, nem. Viszont megint csak nem kell csalódnom, hiszen érzem, hogy nem sikerült eltávolodnom tőle igazán, jön ő is, csak nem az általam kijárt ösvényen. Így se rossz. Meglapulok az említett bokor mögött, izmaim megfeszülnek, szinte ugrásra készen lesek ki a föld közeli ágak között. Érzem a másik jelenlétét, szinte érzem ugyanazt a feszült várakozást irányából, ami belőlem is árad, így elkönyvelem, hogy ezt a vadat közösen fogjuk elejteni. Így már csak a megfelelő pillanatra van szükség, ami számomra egyértelmű, hogy az én belátásomra van bízva.* ~ Most. ~ *Hangzik el a fejünkben, de még ott is csak halkan, mintha attól tartanék, hogy kihallatszik. Hát na, a vadászat feszültsége hozza ezt magával, agyban már ugrok. Végül gyakorlatban is, szinte rögtön, amikor kiejtem a szó utolsó betűjét. Öreg farkas, nem vén farkas, ruganyosan vetem neki magam az őz nyakának, egyből bele is mélyesztve a fogaimat. Szerencsétlennek ideje sincs reagálni az eseményekre, ám a lábairól így egyedül nem tudom ledönteni még. Ahhoz túl izmos jószág.*
Óvatosan vezetem rá az alakot arra, hogy nem kell elvezetnie oda, elvinnie, csak elég, ha szóban eligazít, onnantól pedig menni fog vagy emberként, vagy farkasként. Ahogy a másik farkas elmondja, hogy merre kell mennem, összehúzott szemekkel próbálok koncentrálni a hallottakra és arra, hogy azután is a fejemben maradjon az útbaigazítás, amint visszaváltozok kétlábúvá. Ezután viszont alig telik el pár perc, a másik alak mintha valami kiszagolt volna, elindul egy adott pont felé. Én egy darabig még tollászkodok egy helyben, megvakargatom a fülem tövét, megrázom magam, megmosdok és csak azután indulok el az őz szagának irányába, mintha ez legalábbis egy rituálét, egy mosdást igényelt volna. Lassan, enyhén lapítva indulok el az állat irányába, persze oldalról, minél nagyobb kört leírva, hogy az még csak véletlenül se vegyen észre. Hallani talán meghall, de nem lesz ideje elmenekülni főleg úgy, hogy ketten vagyunk. Szememet le se veszem az ártatlan őzsutáról, mely lelkesen lakmározik, mikor pedig egész közel érek hozzá, megpillantom a másik farkast is a bokorban lapulni. Kíváncsi pillantást vetek rá, majd megnyalom a számat, amint visszapillantok a kecses őzre. Ahogy fejemben megszólal, mint egy szórakozó, játszadozó kutya, megrázom a hátsófelemet, majd ahogy ő, úgy én is előugrok a bokorból. A köztem és a két állat között lévő távolságot egy nagyobb szökkenéssel átszelem, majd mellső lábaimnak karmait belevágom az állat farába, mire az még rúg egyet-kettőt, minek egyikét telibe is kapom, de nem foglalkozva ezzel, szorítom az állatot. Egy határozott harapással megkeresem a gerincét teste felém eső részénél, majd rászorítva arra érzem, amint ketté törik. Az őz nem tud többet kapálózni, hátsó lábai ernyedten hullanak alá vele együtt, így mind a hárman megbotlunk. Felbukni nem tudok, mivel hátsó lábaim a földet marják akárcsak az egyik mellső, így csak ellépek az állattól míg megvárom, hogy a másik farkas megfojtsa. A kegyetlen részét soha nem szerettem... bár, ha azt vesszük, most én volt a kegyetlen azzal, hogy szerencsétlennek eltörtem a gerincét. A számat nyalva figyelem, ahogy a szürke farkas ténykedik az állat körül.
*Hát nekiesek az állat torkának. Szívesen hagyom a farát a srácnak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezek a jószágok előszeretettel rúgnak. Miközben a gigáját harapom, bennem jóval kevesebb kárt tud tenni. Úgy kapaszkodok állkapcsommal az állat nyakába, mintha csak szájzárat kaptam volna, mellkasomból mély morgás szabadul fel a "harc" hevében. Kicsit olyan lehetek, mint egy kölyökkutya, aki nem akarja elengedni a játékát. Márpedig az őzike is kalimpál rendesen, amíg el nem dől. Én meg dőlök vele és csak feltételezni tudom, hogy a srácnak köszönhetően kerültünk földközelbe, hiszen konkrétan mással vagyok elfoglalva. Nem fogom pontosan felmérni a helyzetet. Mindenesetre szinte már fekszem, ahogy továbbra is a nyakát szorongatom, csak a faromat nyomom ki kissé. Érzem, ahogy egyre kevésbé mocorog, néha kicsit meg is rázom, hogy lássam, tényleg teljesen élettelen-e. Végül kipurcan szegény pára, a tápláléklánc áldozatává válik én pedig szépen elengedem. Nyakamnál a bundám vértől csutakos, de ez egyelőre nem zavar, pusztán érzem, hogy összetapad a szőr. Majd szépen letakarítom magamról, de mivel enni is szándékozom az állatból és azt nem késsel-villával fogom tenni, így ráér még. Viszont most leülök szépen a tetem mellett és rátekintek a másikra.* ~ Közös zsákmány és nincs kedvem erőt fitogtatni, szóval...~ *Fejemmel alig láthatóan az állat felé bökök, jelezvén, hogy essen neki nyugodtan. Én csak akkor szándékozok elkezdeni enni belőle, ha másik már nekikezdett. Hátha vannak különleges igényei, mert nekem aztán édesmindegy, a rágósabb felével is nagyon jól megvagyok. A társalgás meg nem erősségem, gyanítom észrevette, így speciel nem töröm magam, hogy a vacsora mellé valami jó témát is feldobjak.*
Hagyom, hogy az idősebb farkas essen neki az őz torkának. Soha nem szerettem azt a részt, mivel nem csak emberként nem eszem meg a csirke nyakakat, de farkasként se az elejtett áldozataimét. Mindig megjelenik előttem az undorító nyelőcső, amitől kiráz a hideg. Már csak az a kérdés, hogy akkor a máj, a szív és a hasonló belsőségeknek miért nem mondok nemet? Mindegy, ez most lényegtelen, a fő az, hogy határozottan rugaszkodok el a földtől és harapok rá az állat farára. A gerincet egy határozott csapással töröm ketté, ami földre viszi az állatot, így a másik farkast is. Az őz végül is, első sorban a torkára mért harapás miatt döglik meg, de ez nem meglepő. Soha nem szerettem megölni az áldozataimat. Mindig rossz érzéssel töltött el, ha meg kellett ölnöm egy nyulat, vagy ez őzt. Az olyan volt, mintha egy emberi személyt tüntettem volna el a föld színéről, elvégre amilyen emberi, olyan állati is vagyok. Lehet, hogy ragadozó, de a húsevő emberek se ölik meg vegetáriánus társaikat, nem igaz? Helyette csak maradok az állat megsebzésénél, annál, hogy a földre tudjam küldeni még akkor is, ha annak komoly ára van, olyan, amilyen a mostani is. Szerencsétlennek eltörtem a gerincét azután, hogy egy jókora rúgást mért a mellkasomra, de szerencsére ennyivel megúsztam. Amint az állat megdöglik, az idősebb farkas el is lép mellőle majd helyet foglal. Ezt követően megszólal a fejemben, mire kíváncsi tekintettel meredek rá, amit egy vidám fejrázás követ. Lassan megkerülöm az állatot, alaposabban szemügyre veszem. Megpróbálom megállapítani, hogy mennyi idős lehet, hogy rágós-e, vagy porhanyós. Így, mikor sikerül döntenem, megcélzom az állat jókora combját. Feltépve a bőrét, először eltávolítok egy nagyobb darab szőrős részt, amit nincs kedvem megenni, majd nekikezdek a szín húsnak, melyen egy csepp zsír sincs. Micsoda kiváltság, nem? ~ Azért nem sírt volna a szám, ha pörköltet csináltunk volna belőle~ Jegyzem meg lelkesen két harapás között.
Kezdőlap
