Be kell valljam, nekem is hiányzott az ittlét. Mikor elmentem innen bő egy hónapja, volt egy kisebb üresség érzet bennem. Bár a választ erre tudtam bizonyosan. Eléggé sivár időszakom volt, de amikor kikötöttem Paloma házában és eltöltöttem itt azt a bizonyos éjszakát, lett egy kis fény a sötétségben. Hosszú idő óta először jól éreztem magam. Aztán, mint minden jónak, vége lett és mennem kellett, vissza a világba. Hiszen ez a dolga egy őrzőnek: hogy rendelkezésre álljon. A magánélet már csak másodlagos. Csoda hát, ha hiányzott az ittlét? Vagy, hogy pontosabb legyek, Paloma. Most viszont itt voltam és szándékomban állt egy újabb kellemes estét eltölteni itt. Hogy mennyire lesz kellemes, nos… rajtunk áll.
- Ez a tervem, remélem kielégítő lesz – kacsintok.
Azt viszont már látom előre, hogy ez az este a kölcsönös, félreérthető beszédből fog állni. Elvégre, rólunk van szó. Közben szépen lassan minden előkerül, csoportosítva. Ez ide, az meg oda, amaz meg amoda. Igazából én lepődök meg azon, hogy mindez elfért a hordozókban. Most komolyan, azért ennyire nem vásárolhattam be, nem is költöttem sokat… vagy mégis? Hát most így hirtelen nem tudom felsorolni a blokkot magamban. Mindegy, meg van véve, ez volt az első lépés. A második az, hogy feldogozzuk. A harmadik lesz az elfogyasztása… a negyediket pedig inkább nem részletezem higéniai okokból, ha nem baj. Azon viszont jókat mosolygok, amikor Paloma megnézi magának a különböző hozzávalókat az ételhez. Oké, hogy én se vagyok egy konyhatöltelék, de azért amilyen alap dolgokat megnéz magának… háááát, oké, most már értem, miért maradt inkább a mirelitkajánál.
- Naja, a kínai már csak ilyen. Még a leghígabb étel is tartalmas. Mondjuk furcsálltam is mindig, miért nem nőnek nagyobbra ennyi tápanyagtól.
Igaz, én alapvetően kínaiak között nevelkedtem gyerekkorom óta, volt alkalmam hozzászokni a tartalmas kajákhoz. Bár ahhoz képest a rengeteg edzésnek köszönhetően a mai napig nem sikerült elhíznom, holott azért a kínai elég gyakori nálam. Mondjuk lehet, hogy a kínai kaja miatt nem nőttem nagyobbra és vagyunk egy magasak a tüzes spanyollal. Vajon mi lehet abba a kajába… lehet ki kellene derítenem.
- Ha belegondolsz a legtöbb híresebb italt a nyugati civilizációhoz kötik, ami ma mainstream-nek számít és nagy számban el van terjedve. Ezek után még meglepődsz? – vonok vállat.
Nem vagyok egy nagyívó de azért a legtöbbet tudom országhoz, térséghez kötni. Főleg azokat, amelyiknek ez a nevében is benne van. Tudom, persze, hogy ez az óvodás szinte, de meglepődnétek, mennyivel célravezetőbb tud lenni néha az ilyesmi.
- Nem nagyon volt rá példa, míg ott éltem – értek egyet. – Alapból sokkal egészségesebben élnek, jobban odafigyelnek magukra. Nem hiába található ma a legtöbb legidősebb ember a távol keletiek között.
Na és ehhez még őrzőnek se kell lennie, csak elég odafigyelni magára és kész.
- Úgy van. A jó szaké az mindenhol megállja a helyét szerencsére.
Paloma arcát nézve valahol bánom, hogy elmondtam neki az igazságot, de igazából sok lehetőségem aligha volt. Minek fedeznék egy kóklert, most őszintén?
- Majd mond meg, honnan vetted. Ha valami csoda folytán téged túlél, majd megkapja tőlem is a magáét.
Az rendben van, hogy én a saját érdekükben átverem az embereket, mert nem beszélhetek arról, ki vagyok, mi vagyok. De hogy valaki profitszerzésből csinálja ugyanezt, ráadásul még ennyire kulturbunkó is… na az megérdemel egy kisebb fejmosást. Oké, én tisztában vagyok vele, hogy a világ ma már erről szólt, na de ennyire azért ne essünk már át a paci másik felére. Azt hiszem lesz egy látogatásom. Abban pedig reménykedek, hogy az estétől nem vette el a kedvét. Főleg ezután a szemezés után, ami lezajlik köztünk, miközben felsorolom neki, mire van szükségem. Szerintem egyesek már a hajukat tépik, amiért én itt játszom az értetlent meg a lassú miskát, de hát nem lehet mindent elsietni, hölgyeim és nyulaim. Bár az is jó kérdés, mi számít elsietésnek. Néha tényleg úgy éreztem, hogy még így is csigalassan haladok… mi felé is. Szóval Paloma közben elkezdett kipakolni. Gondolom mondanom se kell, hogy eléggé elképedek, amikor majdhogynem a fél konyhát nekiáll kipakolni nekem. Illetve, én már a végeredményt láttam. Egész végig az asztal mellett álldogáltam és a homlokomat ráncoltam, hogy megfelelő mértékben elosszam a fokhagymát a két étel hozzávalói között. Vajon hogyan kéne… hogy az egyiktől ne kapjon röhögőgörcsöt, a másiktól meg szálljon fejébe a nem létező gőz is. Kb akkor fordultam meg, amikor közölte velem, hogy megvan minden, én meg rácsodálkoztam a valóságra. Oké, azt hiszem kicsit nem ártott volna pontosítani a dolgokon, mert ennyi minden egy máig harcoló német alakulatnak is elég felszerelés lenne, nemhogy két főnek a főzésre.
- Ez most finom célzás arra, hogy legközelebb legyek pontosabb? – nézek rá felvont szemöldökkel.
Másra nem igen tudok gondolni, miközben Miss Succubus nekiáll kötényt keresni. Éppen lázasan vakarom a tarkómat, hogy mindezt hova fogom már megint pakolni úgy, hogy helyünk is legyen a főzésre, amikor meghallom a nevetését. Láthatja rajtam a gyanakvást, ahogyan sunyin közelít, de úgy vagyok vele, hogy annyira gonosz dolgot csak nem tartogat a számomra. Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Mire végez már látom, mi van ráírva és… hát az elképzelt képtől, ahogyan kinézhetek, már belőlem is kitör a röhögés. Valahogyan annyira abszurd volt a résemről ez a szituáció hogy már nem bírtam ki nélküle. Na meg aztán fényképes bizonyíték is készül, na tessék… íme az én kis gonosz, külön bejáratú Succubusom.
- Remélem aztán kiplakátolod vele a szobádat – kuncogok.
Na de hiú ábránd azt hinnie, hogy megtorlatlanul fogom hagyni ezt a kis csínytevést. Főleg azután, hogy elkezdi megdézsmálni a hozzávalókat. Micsoda egy haspók, miből fogok én így főzni. Miközben meséli a történteket, én persze lázasan dolgozok, ahogyan az első fogás hozzávalóit igyekszek apró darabokra aprítani, illetve egy kis tányérra majonézt nyomok ki. Emellett az egyik pohárba vizet öntök és keményítőt oldok fel benne. Most mondanám, hogy szakmai ártalom, de a késsel elég otthonosan bánok és ügyesen szelem fel a zöldségeket, gyümölcsöket. Hát na, most nem mindegy, hogy ételt vagy élőszövetet vágok szét? Végső soron nem is baj, hogy Paloma annyi lapostányért vett elő, mert legalább van mibe rakni a hozzávalókat. Közben pedig hallgatom és megtudom, hogy nem lett újabb bentlakó kliens. A nyaralása során történtekre igazából érdemi dolgokat nem mondok, csak mosolygok, meg teszek egy megjegyzés, hogy „tényleg a világ, nemde?”
- Na, akkor jól telt a szabadságod. Sikerült felöltődnöd? – na meg még persze ez.
Amikor megemlíti a szülési szabadságot, egy nagyon rövid pillanatra megakad a kezemben a kés, de aztán folytatom. Eszembe jutott a saját, félresikerült és balul elsülő esetem és valahogy… ah, próbáltam visszanyerni magamat és nagyon reméltem, hogy Palomának nem szúr szemet a dolog. Hiába történt már rengeteg dolog azóta, továbbra se tudok róla beszélni és nem is akarnék. Szerencsére utána van mire lecsapnom, mint tyúk a takonyra.
- Nofene, mi történt? Valaki kiesett a vonat ajtaján?
Gondoltam ha már a vasútállomáson volt akkor ott történhetett valami… és hacsak nem valami részeg mászott fel a sínekre, hogy megnézze, milyen kényelmes párna lehet a vascső, akkor hasonló dolgot tudtam kitalálni.
- A nyikhaj? Áh, nem hiszem. Én nem keresgéltem ezt követően, másra meg aligha bízhatták az ügyet. Valószínűleg előkerült azóta és ajánlom neki, hogy még egyszer ne csinálja, mert akkor tényleg a medvebarlangból fogom előhúzni a maradványait.
Pontosabban ez volt az, amit én mondtam neki, amikor legutóbb hazarángattam. Már ha felfogta azt, amit mondtam neki. Az ilyen aranypöcsűek nem nagyon ereszkednek le agyszintben odáig, hogy felfogják a kisember szavait.
- Na és a te favágó nyikhajod jelentkezett már? – utalok egy korábbi témára.
Na de eljön a bosszú ideje.
- Nos én… lábadoztam. Egy korábbi ügyet vettem elő, melyet otthonról is tudok végezni. Egy anchorage-i milliárdos emberke kért meg, hogy kutassam fel a családját, mert nem igen ismeri a felmenőit és a lehetséges rokoni kapcsolatait. Az ilyesmit meg lehet oldani kevésbé megerőltető mozgással is, szóval ezen ügyködtem eddig, több-kevesebb sikerrel. Már nyomon vagyok, csak még pár dologgal kapcsolatban meg kell bizonyosodni.
Sosem szerettem félmunkát végezni. Közben persze vagdaltam a dolgokat a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal és már a hús is felaprításra kerül utolsóként lassan.
- No meg…
Ekkor pedig galád módon belemártom az ujjamat a majonézbe és rákenem Paloma orrára. Direkt céloztam oda és nem az arcára, mert nem akartam tönkretenni a sminkjét, ha már ennyit dolgozott vele a kedvemért. De ahogy észrevettem, az orrocskáján nem sok minden van. Én meg csak vigyorgok, hogy tadaaa.[/b]

Felvontam az egyik szemöldökömet a megjegyzés hallatán.
- Ó, megdolgozok én vele, csak az a kérdéses, milyen nehéz kielégíteni…
Szerintem nem ártana megvizsgáltatni lassan a fejemet Abie-vel, mert lehet az is kapott egy nagyot a legutóbbi dulakodásom idején. Nem szoktam én ilyen lenni. Az oké, hogy nem vagyok egy teljesen ártatlan lélek, mint aki éppen az első éjszakájára készül, de azért ennyire kihívó természet se. Általában hideg voltam, kimért, aki tartózkodik a hasonlóktól és igyekezett szenvtelen maradni, tartózkodva a kétértelmű beszédtől. Most meg, mint aki állandóan ilyesmikkel tölti az idejét. Lehet skizofrén vagyok? Könnyen lehet, más magyarázatot pedig aligha tudtam volna mondani a jelenlegi állapotomra. Vagy mentséget. Na főleg arra nem, amit gondoltam ezzel az egésszel kapcsolatban… egyszerűen… élveztem. Jó érzéssel töltött el, pedig a körülményeimhez képest nem szabadna, hogy így legyen. Élből kellene tiltakoznia ellene minden hasonló helyzet, történés ellen. S mégis. Csak mentem, haladtam előre az árral, mit se zavartatva magam. Valóban normális lennék? Vagy tán sosem voltam az. Fogalmam sincs, de a hangulatom kellőképpen jó volt ahhoz, hogy élvezzem a dolgokat.
- Gondold el én hogy éreztem magam, amikor beindultak a hormonjaim tinédzserként és rövidesen mindenkinél magasabb lettem vagy 20 centivel. Bár nem mint ha addig nem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket – érintem meg az arcomat, utalva az ottani eltérésekre. – Hááát, azt én is aláírom, hogy eléggé kitűnsz a magasságoddal. De azért ha belegondolsz, bizonyos szempontból te is európai vagy részben. Tény, hogy azóta nagyon durva népességkeveredés volt, de aki világosabb bőrű, az csak onnan jött. Lehet valami lappangó DNS volt a családodban, ami pont nálad mutatta meg magát és azért nőttél magasabbra az átlagnál.
Najó, az igazság az, hogy azért Paloma se annyira magas, csak magasabb az átlagnál. Láttam már olyan nőt, akinél viszont már tényleg elgondolkoztam, hogy valami óriás volt a felmenője, mert mire vége volt a vele való beszélgetésemnek, beállt a nyakam elég csúnyán. Vicces amúgy, milyen sztereotípiák vannak, nem? A nő az általában mindenkinek alacsony, szép, aranyos, míg a férfi nagydarab, tagbaszakadt, büdös… khm, szóval értitek. Aztán ha egyetlen pontja felborul ennek, egyből jön a furcsálkodás. Hiába, mi már ilyen világot élünk.
- Ez nem lep meg, amennyi üveggel találtam a múltkor a hűtődbe.
Gyakorlatilag a nő hűtőjében a csapos kenyere több helyet foglalt, mint a tényleges élelmiszer, meg is lepődtem rajta. Igazából azt furcsálom főleg, hogy Paloma még viszonylag mindig jó húsban van a táplálkozási szokásaihoz képest és nem egy csontkollekció modell. Azt aláírom, hogy a milerit meg gyorséttermi kajának van elég durva kalóriaértéke, de azért… lehet pályát tévesztettem és étkezési szakértőnek kellett volna mennem…
- Ha belegondolsz több idejük is volt. Az európai szokások, melyből bizonyos mértékben a mienk kifejlődött, eléggé felborult. Talán a rómaiaknak lehetett egészséges étrendjük, de azt a vadnépek hódítása valószínűleg feledésbe merítette, azok meg tudtommal főleg húsevők voltak. Ezzel szemben Kínában mindvégig megmaradtak a szokások, nem volt minek bezargatni. Ha meg is szállták őket, idővel mindig a megszállók vették át az ő dolgaikat és nem fordítva. Szóval… könnyű több ezer évvel a hátad mögött egészséges életmódot örökölni.
Illetve annyira nem olyan könnyű, elvégre a szokásoknak nem csak fejlődniük kell, hanem meg is kell tartani őket. Mit ér a szokás művelő nélkül. A kettő feltételezi egymást. Mindenesetre valamelyest megkönnyebbülök, amikor Paloma elneveti magát.
- Óóó, ki mondta, hogy hozzá is érnék? – kérdezem hamiskás vigyorral az arcomon.
Vannak ám sokkal, de sokkal rosszabb dolgok annál, ha valakit agyba-főbe verünk. A test idővel begyógyul, a hegek behegednek… de a belsőbb sebek bizony szemetebbek. Azok kicsivel könnyebbe üszkösödnek el. Viszont hoppon maradok, aztán meg jön az a kölcsönös szemöldök ráncolás Paloma rögtönzött kiállítását követően.
- Okkké… szóval ha legközelebb azt mondom, hogy kérek egy pohár italt akkor pontos legyek, nehogy ecet legyen benne?
Kicsit sarkalatos példa, de szerintem megállja a helyét. Meg amúgy is, amit félre lehet érteni, meg félre is akarja érteni a másik, az megteszi. Palomából meg kinézek ilyen szintű direkt poént. Szóval azt hiszem igen… jobb, ha innentől odafigyelek rá, mert a végén még meglep engem valami nem pont olyannal, mint amire én gondolok. Kinézem belőle. Egy ilyen nő mellett sosem lehet biztos semmibe sem az ember. Főleg, ha még van mit megismernie belőle. Oké, aláírom, már nem voltunk idegenek egymásnak, de azért őscimborák sem. Még a múltkori éjszakázással együtt is friss volt túlságosan a kapcsolatunk… izé, nem olyan kapcsolat, mielőtt valaki félreérti így az éjszakázással egy közegben. Amikor beközli, hogy ő teljesen másra gondolt, csak kíváncsian döntöm oldalra a fejemet a rebegtetésére… aztán beközli a dolgot, én pedig eléggé elképedek.
- Jaaa, hogy arra a rovatra gondolsz? S mond csak, milyen családtag minőségében szándékozol bírni? – pimaszkodok vissza, ha már ő így feldobta nekem a labdát.
Mindenesetre azt hiszem, innentől jobb lesz figyelemmel követnem azt a bizonyos újságot. Ugyan kihallom a poén Paloma szavaiból, de sose lehet tudni, mikor jön egy amolyan miért is ne gondolata és küldi el végül mégis azt a bizonyos képet. Alapvetően nem zavarna, csak hát azért pár dologra sajnos oda kell figyelni. Sosem lehet tudni, az ember ellen mikor használják fel azokat, akikkel jóban van… főleg, ha őrző a illető, a másik meg egy „védtelen” ember. Szóval lehet, megkérem Prescottot, hogy tartsa nyitva a szemét innentől. Az ember használja ki a kapcsolatait, ha már megadatott neki, nemigaz? Én meg mint valami jótündér készítem itt elő az ételt a leányzónak. Kíváncsi vagyok, a szorgoskodásomról szándékozik-e képeket készíteni, vagy csupán a terhelő bizonyítékok gyártására van így szakosodva.
- Fairbanks ilyen, ahogyan észrevettem. Van egy különleges ereje az ilyesmihez. Mikor megérkezel, leszállsz a gépről, megfordul a fejedben, hogy vajon tényleg ide akartam jönni? Vajon jó helyen vagyok, vagy csak eltévedtem? Aztán élsz itt, szépen lassan megszokod… majd már hiányzik, mikor legközelebb kiteszed a lábad a városból. Nem tudom, milyen mágiát szórhattak annak idején a város helyére, de ezt azért elég sok embertől hallottam már. Amikor én megjöttem mondjuk, annyira nem lepődtem meg. Hasonló klímát akartam, mint Skóciában, hát megkaptam… de erről már beszéltem.
Igazából sosem értettem a hely varázsát. Vajon valóban elátkozták ilyen téren Fairbanks-et? Vajon tényleg valami mágia ül rajta, hogy vonzza az embereket, vérfarkasokat, őrzőket? Vagy csupán egy ugyanolyan átlagos település, mint a többi. Az biztos, hogy nem a farkasok jelentették a különlegességet. Azok ma már minden egyes városban, településen ott vannak, nem számítanak kuriózumnak, mint egykoron, mikor még kevesen voltak. Lehet nem ártana felgöngyölítenem ezt a kérdést.
- Oh… hááát, ez esetben kénytelen leszek kivárni az ügy végét. Na és nagyvonalakba se mondhatsz semmit, vagy ezt is köti titoktartás?
Nem várhatom el Palomától, hogy beszéljen felelőtlenül, ha már egyszer tilos. Főleg, ha pontos információkról lenne szó. Azért ilyenkor is meglátszik, hogy nem valami agyilag szőkével van dolgom, hanem tisztában van a kötelességeivel. Ezt valahol szeretem a nőben, még ha most hoppon is maradtam miatta.
- Ebben van valami, de azt azért vedd hozzá, hogy mindig a hülyének van szerencséje. Láttam már példáját annak, hogy valaki ilyen állapotban volt képes kikerülni még egy aknát is. Sajnos az alkohol eléggé kiélesíti néha az ember érzékeit és előfordulnak az ilyen „csodák”. Nem hiába van részeges stílus még a kung fu-ban is. Szóval… inkább nem vennék rá mérget, hogy belelép. Abból még akár tanulna is.
Lehet ráférne egy kiadós nevelés arra a kölyökre, de hát én az ügyön kívül hozzá nem nyúlhatok, mert jönnének ellenem hat ügyvéddel meg négy államügyésszel, mert bántotta ma „pici szemefényüket”. Az már más kérdés, hogy nálunk meg elég egy jelzés és ejtenek minden vádat. Kissé túlságosan messzire nyúlik ilyen téren az őrzők keze.
- Kétlem, már csak a nevük se egyezik. Emellett az a nyikhaj, akiről én beszélek, még egy szelet kenyeret se tudna levágni az egészről, nemhogy egy baltát eredményesen meglódítani. Előbb állítja bele a saját fejébe, mint a tönkbe. Persze, nagyszájúságból megtehette, de szerintem ha láttad volna azt a srácot, már a hasadat fogtad volna a röhögéstől, mert még fizikuma se lenne a melóhoz… bátorsága meg aztán főleg nem… már ha képes lenne levetkőzni a hiúságát a kétkezi munkával kapcsolatban.
Ezek az emberek már csak ilyenek voltak. Még malacot is csak képről láttak, nemhogy szerszámokat fogjanak és nekiálljanak forgatni őket. Szerintem előbb robban ki egy atomháború, mint hogy itt a felső tízezer nálunk rávenni magát ilyesmire. Sajnos vannak olyan dolgok, amikre embereket még a halál torkában sem lehet rávenni. Inkább halnak éhen, mint hogy biztosítsák, amit addig a köznép megtett nekik.
- Hááát… szerintem annyit elmondhatok, hogy félárva sorba került és emiatt hiányosak az ismeretei. Szerencsére alaszkai családról van szó és nem kell az egész USA polgárságának névsorát átböngészni. Elég megtalálni a megfelelő születési kivonatot és az ember már nyomon is van. Rutin műveletnek számít, csak sajnos már ülök rajta egy ideje, így lassan fel kell mutatnom valamit. Ami persze lesz, csak túlságosan is az alaposság híve vagyok ilyen szempontból.
Lassan tényleg nem ártana felhívnom Mr. Alidadot, hogy informáljam a haladásról. Szerintem lassan már kezdi azt hinni, hogy suttyomban visszatáncoltam az ügytől és hiába vár. Viszont már tényleg forró nyomon vagyok és eléggé meglepő eredményre is jutottam. Hogy is szól a mondás? Mindig ott keresd a megoldást, ahol az orrod előtt van. Meglepő, mennyire igaz ez az állítás… nemigaz, kedves Scarlett? Na de közben megtörtént a kis viszonttámadásom és… hát először ugye vigyorogtam. Főleg, amikor bebandzsított, hogy megnézze azt a valamit. Hát az haláli volt, lehet nekem is fényképeznem kellett volna. Na viszont ami utána történik… hááát, tényleg meglep, mert egyáltalán nem ilyen reakcióra számítok. Palomát ismerve valami mérges hisztit vártam volna inkább, vagy hogy nekemtámad valamely hozzávalóval… esetleg hogy hozza a baseball ütőjét. Viszont ezt az elszontyolódást… hát tényleg nem várom és talán emiatt is tud megvezetni vele. Na szépen vagyunk. Komolyan mondom, egyszer, csak egyszer engedek meg magamnak valami játékosságot és egyből meglesz a böjtje. Egyből történik valami olyan, ami miatt valaki rosszul kezdi érezni magát, ráadásul miattam. S pont ma, amikor szerettem volna, ha minden jól megy. Azt hiszem még se fogok olyan sokáig maradni… szépen leszerepeltem.
- Bocsi, én csak…
Na, aztán kapok egy kiadós leckét a női intrikából, ahogyan majdhogynem egy hóember fejét kezdem el idézni. Szinte érzem, hogy úszik az egész arcom a majonézben elölről, a fülemben pedig ott csilingel Paloma nevetése. NA szép, jó rászedett. Azt hiszem ideje lenne visszamondanom a magánnyomozói munkakörömet, mert ezt így benézni… hát baszd meg Adam.
- It’s good for me… and good for you – jegyzem meg, miközben egyik kezemmel nekiállok letakarítani legalább a szememről a fehér löttyöt, melyet még időben sikerült becsukni.
Na azért kicsit ciki lenne, ha majonéz folyna a szememből könny helyett. Na de akkor meghallom a megjegyzését és tudom, hogy ezt nem hagyhatom csak úgy. Szóval így félig letisztított arccal vetem magam Paloma után.
- Nana, te kis paparazzi, csak nem most jössz rá, hogy pályát tévesztettél? – próbálom őt játékosan megállítani.

- Talán nem lesz nehéz, de azért megdolgozok a kielégítésedért.
Ha már maga evezett ilyen vizekre, akkor nem eresztem el egykönnyen a fedélzetről. A nő személyes varázsa egyelőre még kitartott, másként aligha tudtam volna magyarázni, hirtelenjében miért lettem ennyire partnere a félreérthető, pontosabban kétértelmű beszédnek, mely akár flörtölésnek is felérne. A kérdés csupán egy. Valóban flörtölök, vagy csupán nem szeretném, hogy a másiké legyen az utolsó szó?
- Nos, igen. Gondolom annak idejéről neked is lenne mesélnivalód. Amikor én voltam abban a korban, ez eléggé problémás volt. Gondold el, több százan éltünk a kolostorban és abból legalább 50 gyerek volt velem egy korú. A szerzetesek szerencsére földöntúli nyugalommal lettek megáldva, hogy átsegítsenek minket ezen a problémás koron. Lehet én már rég kitéptem volna az összes hajszálamat miatta, de legalább nem lógtam volna ki a sorból ilyen téren.
Amennyi a kopasz kínai szerzetes, gondolom nem kell magyaráznom. Csodáltam, hogy Mei-nek egyáltalán van olyan hosszú haja, hogy összefoghassa. Fura… miért mindig Mei jut eszembe, ha Kínára gondolok? Nem Lissy, vagy akárki más a múltamból… hanem Mei, az örökké vigyorgó őrző nő, aki annak idején elhívott. Talán a közös múlt, hiszen az a nő mindenben segített a múltamban… s félek, most nem lenne büszke rám, ahogyan itt haladtak a dolgaim. Nem vétettem el ugyanis azt a pillantást, ahogyan Paloma néz. Elég sokat mondó, nem is kell nagyon belemenni. Azt ugyan nem árulja el, hogy pontosan mi zajlik a fejében, de lehet következtetni. Főleg, ha láttam már tőle hasonlót már korábban. Erre csak felvontam a szemöldökömet, halvány vigyor jelent meg az arcomon, de nem szólítottam meg. Próbálkozzon csak, engem nem zavar az ilyesmi, elvégre eddig is tanúbizonyságát tettem, azt hiszem. Kezdett ellenben kíváncsivá tenni, mégis mi zajlik le a gyönyörű, ámbár veszedelmes arc mögött. Veszedelmes? Igen, ez a legjobb szó.
- Annyira nem, de még mindig világosabb, mint a legtöbb kreol bőrű személy. Bár ez lehetséges a helyszín miatt is. Az én bőröm is elég sokat fakult, miután eljöttem Kínából. Legalább is párszor megkaptam, hogy én valami beteges pszichopata vagyok. Mindez a bőrszínem alapján. Bár ez alapján rólad ez még nem mondható el.
Oké, én tisztában vagyok vele, hogy Palomának van egy humora, ami miatt akár pszichopatának is elmenne, de azért én nem tartottam annak. Talán inkább… szokatlannak az átlagemberhez képest. Igen, ez a legjobb megnevezés. Bár a legtöbb embernek ami nem átlagos, megszokott, az bőven elég arra, hogy ráhúzzák a vizes lepedőt. Pedig csak meg kell érteni az ilyet. Ez mindig bajosabb. Viszont én képes vagyok rá. Talán ebben is rejlik egyfajta belsőbb erőm.
- Hááát… az alkohol valóban jó megoldás mindig. Háború esetén elég jó fegyvert lehet belőle csinálni, de arra se utolsó, hogy az ember még egyszer utoljára felöntsön a garatra, mielőtt elviszi a nukleáris tűz. Miaz? Ha lesz itt valaha Harmadik Világháború azt aligha fogják a régi módon megvívni, hanem csak megnyomják azt a bizonyos gombot. Szóval igen… nem árt, ha van nálad pár literrel, vész esetére.
Próbáljuk meg úgy beszélni az alkoholról, hogy ne tűnjünk alkoholistának, de azért valami érdekességgel szolgáljunk. Nos, fogalmazhatunk úgy, hogy néha el tudom beszélni hülyeségekkel az időt.
- Pedig megnézném, hogy milyen italt főzöl zugba. Mondjuk pincéd van hozzá, a bentlakó kliensek biztos díjaznák.
Meg úgy az egész szituációt. Most gondoljunk bele, adott egy nő, aki az igazságügyi orvosszakértő is mellette, erre kiderülne, hogy zugba főzi az italt. Valószínűleg olyan szalagcím lenne belőle, hogy akármelyik újságíró megnyalná utána a tíz úját. Főleg itt Amerikába, ahol azért szeretik elég szépen levadászni az ilyen illegális főzőket. Legalább is az ember a sajtó alapján erre következtet.
- No igen, a drága jó rómaiak. Talán azt mondtam, hogy egészségesebben éltek, de van különbség egészséges és egészségesebb közt. Sajnos annyira nem lep meg, hogy képesek voltak ilyesmire, bár akkoriban aligha ismerhették ennyire az anyagok hatását… bár ki tudja, ma már állandóan kiderül, hogy sokkal okosabbak voltak az óvilágba, mint mi most. Csak hát ha nincs jobb megoldás, mint mondtad is, akkor nincs jobb megoldás. Bár az emberekből kinézem, hogy direkt mérgezik magukat, ha élvezeti termékről vagy hasonlóról van szó. Önpusztítás, vak élvezetek, sajnos az ember képes rá még ma is, csak mostanában már kiforrottabbak az önpusztító szerek. Bár tény, valószínűleg a rómaiak ezt nem tudhatták az ólommal kapcsolatban, elvégre akkor nem építik bele a vízvezetékbe – jegyzem meg, miközben előveszem az egyik mélytányért és beletörök néhány tojást, majd elkezdem felverni – Elég durva gyilkos fegyver is lehet belőle, ha jobban belegondolsz. Elvégre, oké, hogy a szakértők felismerik, de a közember? Olyan ez, mint az arzén. Ha kis adagokba adagolod neki, akkor nem biztos, hogy észreveszi, aztán idővel, amikor már elég van benne, akkor szépen meghal a célszemély. Az okos gyilkos ismérve. A hosszú távú megoldás követői valószínűleg megnyalják az ilyenekért az ujjaikat. Hogy is volt a nomádoknál az a mondás? – közben végzek a tojásokkal, sűrű, narancssárga massza gyűlt össze a tányér aljában. – A türelmes vadász ejti el a prédát.
Elmerengés elmerengést szül, szokás mondani. Magával ragad a beszélgetés folyama és kicsit én is túlcizellálom a témát.
- Alapvetően Kína elhelyezkedése miatt szerencsés ilyen szempontból. Elég messze feküdt az akkor ismert civilizációktól. Keletről az óceán, Indiát elzárta a hegység, a maradék területen pedig állandó népség aligha volt, elvégre vadak lakták és őket a fallal elzárták. Ha egy társadalom ennyire el van zárkózva, akkor nincs kölcsönhatás, nincs, mi elvegye tőlük. Számukra pedig a szokások és minden ilyenek megadása könnyebb. Elvégre, számukra csak ez van, vigyáznak rá, csiszolják, mint a jó kardot. Ha pedig átvesznek valamit, annak ugyanezt szánják. Mondok egy példát. Gondolom tudod, hogy a buddhizmus eredendően Indiából ered. Szerinted mennyi van most belőlük ott? Minimális. Kínában ellenben az egyik meghatározó vallás, mert átvették, mikor kölcsönhatásba kerültek egymással. Persze lehetett ez politikai ok is, hogy ezzel egységesítsenek, de a hagyomány akkor is hagyomány lett.
S már megint itt tartunk. Lehet nem ártana végre már csomót kötni a nyelvemre, hogy ne beszéljem agyon a mai estét, különben arra leszek figyelmes: Paloma durmol a konyha padlóján, mert beleunt. Ennél azért szeretnék élvezetesebb estét, még ha egyesek félre is értik ezt a fogalmat.
- Ugyan már Paloma, szerinted csupán kocsismódjára lehet az ilyet intézni? Amúgy felhívnám rá a figyelmed, hogy egy káromkodást azért hallhattál tőlem aznap este – somolygok. – De ez valóban nem az én asztalom. Tudod, néha nem is kellenek szavak. Elég csupán kimondanod egy szót, majd utána mélyen hallgatnod. Közben pedig egy sokatmondó pillantás. Majd elismétled a szót… hallgatsz… megteszed mindaddig, míg meg nem töröd.
A legjobb stratégiák általában nem hirtelen jönnek. Az a taktika. Ez most olyan dolog volt, ami hosszabb idő után forrja ki magát, ha megteszed a megfelelő megfigyeléseket. S utána használod. Közben pedig persze folyik a főzőcske is. Felkapom a nagyobb wokot, amibe bele fog férni reményeim szerint az összes hozzávaló. Rárakom a tűzhelyre, majd nekiállok felforrósítani. Nem valószínű, hogy van benne még víz, de sosem lehet tudni. Amint megvan a nem túl forró hőmérséklet, beleöntöm az olajt is. Odakészítek egy másik tányért, majd miután már kész az olaj, mehet bele a csípős paprika és a fokhagyma. Egy fakanállal szorgoskodok, míg megfelelő és le nem ég, majd úgy ahogy van, tányérba öntöm azt, mi készült.
- Oh, voltam már a szakképzett „hentes” kezei között, tudom, mire képes – kacsintok, miközben elmosom a tálat.
A tálba utána víz kerül, majd visszarakom a tűzhelyre, hogy felforraljam.
- Még jó, hogy én megtaláltam az enyémet – hajtok fejet színpadiasan. – Üres lenne az élet nélküle.
Na mire átgondoltam volna, már ki is mondta. Az lesz a legjobb szerintem, ha hivatalos ügyekben inkább nem megyek Palomával, ha nem szeretnék össze-vissza beszélni. A végén még elvesztem az ügyet és a zsebem is üresen marad. Bár legalább lenne kire fognom a succubusom személyében. Pff, Adam, most meg már a tiéd? Nem szokásod neked az ilyen gondolat… mint már oly sokszor megállapítottam. Ah, érdekes… érdekes éjszaka.
- Hogy korán halnak, titokban? – tippelek, majd végighallgatom a beszámolóját. – De nem is a farkasok, azt hiszem. Lassan írhatnánk egy listát azokról a vadállatokról, melyek kiesnek a körből az egyes ügyek során. Az ügyhöz meg sok sikert, de ha kell egy kis besegítés, csak szólj – kacsintok.
Tény, hogy most van min dolgoznom, de már elvileg közeledek a végéhez, legalább is az egyik felének a végéhez. De korábban is volt már rá példa, hogy több ügyön dolgoztam egyszerre. S nem ment az eredmény rovására, szóval probléma egy szál sem. Szóval, én állok szolgálatra, de persze csak ha hívnak. Nem erőszak a disznótor civilizáltabb helyeken.
- Olykor nekem is lehet igazam, nemde? – kérdezek vissza. – Vajon a nyikhajod mit szólna, ha nagy nehezen rászánná magát a dologra, erre kiderülne, hogy hoppá, már minden fát összeaprítottak.
Na igen, szegény gyerekkel szemben ez biztosan nagy szemétség lenne, de hát ha egyszer nem jött időben, hát nem jött időben. A fiataloknak nem árt megtanulni, hogy az adott szót be kell tartani. Főleg egy férfinek.
- Igen, az egyik szülő meghalt, de állítólag már a másik se van az élők sorában, szóval kicsit nehezebb a felderítés, mint lennie kellene. Ezért is kell az alaposság, mert ha kiderül, hogy szar került a ventillátorba, akkor elég durván elővehetnek engem, szóval inkább szenvedek vele, mint összecsapjam – elgondolkozok. – Hmm… ez megfontolandó. Ha nem lenne elég megfelelő a bizonyíték, akkor lehet, élni fogok vele. Köszönöm előre is.
Na és aztán beindulnak az események. Miután Paloma előadja nekem az Oscar-díjas alkotását és telenyomja az arcomat a majonézzel. Őszintén elgondolkodok rajta, hogy hoppá, ez a csaj miért koptatja az idejét egy irodában meg a hullák között, amikor így akár be is futhatna Hollywoodban. Bááár… igazából valamin nem ártana elgondolkodni. Lehet ez most nem is színészet volt, csupán kihasznált valamit. Még pedig a jó szívemet, mert bőven elég volt most előadnia magát és hoppá, már éreztem, hogy valamit szépen elcsesztem. Ehhez képest ő szövögette a kis terveit, mint valami Fekete Özvegy és tadaaa, kész lett az előadás. Ő nevet, én meg csöpögök. Lehet fel kéne mutatnom a 10-es táblát. Meg elgondolkodni rajta, hogy miért is vagyok ilyen könnyen átverhető néha.
- A-aaa, lejárt ám a paparazzi időszak kis Succubus.
A telefont ugyan nem tudom elcsaklizni tőle, de túl közel kerülök ahhoz, hogy legyen ideje az arcomba nyomni, célozni vele és elsütni a készüléket. A célomat végső soron elérem, de a terhelő bizonyíték bent végzi a fiókban s nem férek hozzá. Áh, annyi baj legyen, egy éjszakára egy fénykép szerintem bőven elég… hacsak nem kamerázta be titokban a lakást, hogy még több felvétele legyen… bár ez felvet egy érdekes kérdést. Mi oka lett volna erre?
- Hm… tudod mi, küld csak! Legalább nevet egy jót. Manapság nem igen volt mivel megnevetetnem.
Őszintén szólva már rég kinőttem abból a koromból, amikor megijedek tőle, hogy ajjaj, most mi lesz, csúnyákat fognak mondani rólam a hátam mögött. Áh, gyerekidő, távol van már, nevessen csak Abie. Sokkal jobban áll az neki amúgy is, mint ha puffogna vagy morogna. Legalább ennyi kárpótlást megérdemel az után a részeg éjszaka után.
- Hát ha még ilyen pakolás mániás lennék…
Na igen, Paloma elhátrált előlem, de én mentem utána és hát ez is egy módja a sarokba szorításnak. Ugyan nem ott volt, de fogalmazhatunk úgy, hogy szorult helyzetben. Főleg, amikor csípője két oldalán rátettem a kezemet a pultra. Hát innen bizony nem fogsz elmenekülni, démon lányka. Lehet ezt viszont nem méri fel Paloma még, mert újra a nevetésre adja a fejét. Ugyanakkor nekem feltűnik a közelség, elvégre a testemen érzem a ruha ellenére a teste melegét, a lélegzetét. Lehet el kellene lépnem…
- Sose lehet eléggé túlzásba vinni – jegyzem meg, a hangom már elárulja, hogy kicsit távol vagyok most, de nem haragszok.
Elkezd letörölni, de nem jut messzire, fél arcomról ha lejön a fehér massza. Közben én se tétlenkedek és a tenyeremmel leszedek egy jó adagot a másik oldalról. Még marad rajtam, de legalább kilátszódok. Ám közben összefonódik a tekintetünk, s tadaaa, itt a legutóbbi eset… csak nem egy megbeszélésen, vagy éppen egy tálcán kínálva. A testközelből sokkal inkább megfelelőbb fogalmazás. Megérzem Palomában a változásokat. Bár nekem nincsenek farkasérzékeim, de látom a különbséget a nyugodt és a… szóval olyan állapot között. Főleg, ha a tekintetét is alapul veszem. Nekem pedig eszembe jut az elhatározás, amivel ide jöttem. Nem tervezek előre semmit. Lesz ami lesz és semmi több. Se erőszak, se hátrálás, vagy semmi… legyen, aminek lennie kell. Talán én leszek a legnagyobb rohadék, míg világ a világ de nem tudom… valahogy most az ilyen dolgok annyira nem tudtak érdekelni. Csak az, hogy menjek előre, ahogyan a Föld is halad. A kezem, mellyel lerántottam magamról azt a nagy adag majonézt, most feljebb kúszik. Persze nem a nő testén, a nem akarom a ruháját bekenni. Ujjam megtalálja azt a pontot, ahol már járt egyszer… ahogyan fehér sávot húzok vele Paloma ajkaira. Pár másodpercig úgy tűnhet, csak ennyit akarok… pár másodpercig… de aztán az „állatias” ösztönök erősebbnek bizonyulnak minden józan észnél. Ahogyan megfogom Paloma derekát a másik kezemmel, mint legutóbb, majd odahúzom magamhoz… hogy eltüntessem az összes távolságot köztünk és az ajkaink között… tovább lépve azt, ameddig legutóbb jutottunk…

- Valószínűleg a legtöbben ezt mondanák. Sok embernek nincs gyomra már csak a holtestek látványához sem. Próbálják magukat meggyőzni, hogy csak alszik, de tudják az igazságot és emiatt elfordulnak, rosszul lesznek. Hát ha még fel is nyitják a testet. Nem hiába teszik ki csak kevesen a kollégáid a társadalom egy részét.
Még az a szerencse, hogy nekem nem volt annyira gyenge gyomrom, mint a legtöbbeknek. Bár lehet, ha nem ilyen véres melót végeznék, másként alakulnak a dolgok… s megint itt tartunk. Mi lett volna ha. Annyira értelmetlen ez a kérdés. Ha egy történész teszi fel, azt mondom, rendben van, mert ők a legbiztosabb HA-val foglalkoznak. Én viszont csak a legnagyobb jóindulattal is csupán egy kezdő filozófus vagyok, nem több. Nem kevesebb, persze. Csak én.
- Azt nem kétlem, hogy imádsz enni, te kis haspók – vigyorgok.
Ha komolyan azt hitte, nem tűnt fel az előbbi „lopása”, akkor rosszul hiszi. Bár nem zavar, elvégre azért hoztam mindezt, hogy meg legyen éve.
- Az bizony eltagadhatatlan. Szóval a kocsmák népe biztosan túléli a kezdeti időket… míg meg nem isszák az egész készletet világvége party címszó alatt – mondom ki a véleményemet a kocsmák népéről. – Félek, nem lennének annyira finomodók. Tény, hogy eredetileg a nukleáris fegyverkezés célja a másik elrettentése volt, de nem hiszem, hogy kihagynák őket egy lehetséges háborúból. Amikor a jon kipuri háború során Izrael vesztésre állt, az amerikai hadvezetés értesült róla, hogy készek lennének atomot kilőni a végső eshetőségként. Csak az USA beavatkozása miatt nem tőrt ki atomháború. Szóval szerintem most se lenne másként… csak épp egy világháború esetén nincs kinek közbeavatkozni. Így hát eléggé megszívnánk az egészet… még az is, aki atomot lő. Ő hal meg másodjára.
Nem hiába volt a félelem a hidegháború idején, képeztették a katonákat a lehetséges atomtámadásra. Ez a jövő hadviselése… és egyben annak a távoltartása is, hogy két nagyhatalom kerüljön egymással szembe a csatatéren. A világ sajnos így működik.
- Persze, lehetséges, hogy bevetik a biológiai fegyvereket, ám az elég kényes ügy. Emberiség elleni bűntettnek számít, akárcsak az atom, azzal a különbséggel, hogy ennek az esetében, ha kiderül, ki veti be, az alapvetően inkább még több ellenséget generál. Még a szövetségesek között is, elvégre ki akarna a süllyedő hajón maradni?
Az emberi természet már csak ilyen. Ha egyszer egy szövetséges valamely tagja ilyen fegyvereket vet be, az olyan, mint ha a szövetség többi tagja is megtette volna. Még ha ciki is, sokkal ésszerűbb ilyenkor kiközösíteni a vétkezőt. Főleg, ha ilyen smucik fegyverek használatára adták a fejüket. A téma viszont láthatóan nem zavar engem. Bocsi, de én nem dugom homokba a fejem ilyesmiktől. Aki annyira fél a lehetséges jövőképektől, hogy nem mer belegondolni, az álomvilágban él.
- Majd szólj nekem is, ha erre sor kerül. Beülök nézőnek – vigyorgok.
Őszintén szólva kíváncsi lennék Paloma lakótársára. Nem mint ha hátsó szándékaim lennének, de lassan már annyit emlegeti, hogy Mallory így, Mallory úgy, hogy most már talán látni is jó lenne, ki a téma tárgya. Egy ilyen alkalmat viszont lehet látni kéne… már csak azért is, hogy ne kelljen végigmászniuk a padlón. Bár akkor legalább felmosni nem kellene, ha úgy vesszük.
- Egy öreg mongoltól hallottam, akinek a törzse az északi határ mentén élt. Egyszer náluk jártam látogatóba pár napra és… hááát, megmutatta, milyen jól tudnak lőni… emberre, miután véletlenül olyanhoz nyúltam, melyhez nem lett volna szabad és futnom kellett.
Ajj, na az bizony nem volt valami szép eset. Nem szégyen a futás persze, főleg, ha egy törzsnyi dühös mongol kerget, de azért valahol szégyen is rám nézve, amiért képes voltam felingerelni őket egy apró hülyeséggel.
- Gondolom mert az a szabvány, hogy legyen annyi, csak éppen eladót nem vesznek fel eleget… minek, kevesebb embernek kell fizetést adni – jegyzem meg főzőcske közben. – Amúgy igen, nekem is feltűnt, hogy módfelett csiga tempót képesek diktálni az ilyen helyeken… pont ezért veszek mindig egy rakat újságot, ha látom, hogy nagy a sor… mire oda kerülök, hogy fizethessek, már végzek mindegyikkel gyakorlatilag. S akkor még nem is lakunk egy olyan nagy városban, hogy a tömeg indokolt legyen. A válasz megint egyszerű: az amerikaiak megalománok. Ha összehasonlítom a saját vásárlandó dolgaimat másokéval, ég és föld a különbség… csakhogy amíg én mindent tényleg el is használok vagy megeszek, addig nekik rájuk romlik vagy hozzá se nyúlnak. Csak legyen, ez a biztos tudat a számukra. Ez van, ha valakinek túl sok a pénze, vagy azt hiszi… nem tud mit kezdeni vele. Nem hiába rokkan bele a legtöbb lottó nyertes a hirtelen jött vagyonba – csóválom meg a fejem. – Naja, és az egésznek a vesztese gyakorlatilag az eladó, meg akinek nincs türelme. Előbbi azért, mert neki végig kell ülnie az egészet kínosan, nem szólhat vissza, utóbbi meg megpusztul a várakozás során majdnem. Ezt teszi az emberrel a jómód.
Ilyen szempontból jobban szerettem azt a kis skóciai falut, ahol régen laktam. Ott csupán sarki kisboltok voltak, a legközelebbi bevásárlóközpont meg a szomszéd városban. Az ember mindig kényelmesen beszerezhette a dolgait és még idegeskednie se kellett érte. Kár, hogy ilyen alig van ebben a városban. Mindenesetre azért Paloma szavait persze felfogtam, bár láthatta az elképedésemet, ahogyan egyre jobban átment hadaró üzemmódba és csak mondta mondta, nekem meg figyelni kellett, hogy mit is. Milyen magánnyomozó lennék azért, ha nem tudnék figyelni?
- Inkább az a meglepő, hogy nem tartasz itthon fegyvert. Az USA állampolgáraként állampolgári jogod és elég sokan élnek is vele… arra már inkább ne térjünk ki, hogy egyes suhancok szerint igazi menő dolog elvinni az iskolába és agyonlőni pár embert, csak mert „nehéz” az élet – undorodom az ilyen esetektől. – De szerintem érdemes lenne beszerezni itthonra. Ha gondolod meg is tanítalak használni.
Miért is ne, elvégre mentor vagyok vagy mi. Tény, őrzőket tanítok, de miért ne taníthatnék másokat is lőni, ha úgy látja a másik, hogy lehet róla szó. Talán később majd jól fog jönni neki.
- Naja, India… van ott mindenféle szerzet. Annyira nem meglepő, hogy ott akadnak katolikusok, elvégre az európaiak jó ideig megszállva tartották. Ez még a politikai vezetésben is meglátszik, gyakorlatilag az ország minden táján értik az angolt.
Mondjuk Abie sokkal többet tudna mesélni Indiáról meg az ottani dolgokról, elvégre ő ott nőtt fel. Én csak azt tudom, amit olvasok. Persze, sok mindent olvasok, de az nem jelenti autómatikusan, hogy tudok is mindent. Az csupán az öntelt emberek hülyesége, hogy könyvből mindent lehet tudni. Csupán a személyes tapasztalat az, ami feljogosíthat valakit ilyen kijelentésre. Közben még mindig folyik a ténykedésem, rakom a helyére az alapanyagokat, készítek elő mindent, amire szükség lehet… ez a kis spanyol meg lopkodja a hozzávalókat. Nem szólok rá, szíve joga mit tesz a hozzávalókkal, mint már mondtam. Legfeljebb lesz mit felhoznom, ha kevés adagot főzök ki az ebédből. Azon nincs mit ragozni, hogy hallott engem is elég durván beszélni egyszer… és igen, valóban indokolt volt, hisz a karomat elég szépen eltörte… újra, bár erről neki nem kell tudnia. Ha tudnia kellene, akkor beavatottnak kellene lennie, de nem az.
- Milyen helyet szántál neki? – kérdezem a karomra, halvány mosollyal.
Ah, na az se volt egy egyszerű eset, mire kihúzta a testemből azt a vackot. De ez is már csak a múlt egy szeletkéje és már csak mosolyog rajta az ember, semmi több. Akkor ott ugyan nem, de most már igen. Legalább rájöttem, hogy ha sürgősségi műtésre kellene mennem, akkor jöhetek Palomához is… csak a kellő bátorítás kell, hogy hozzányúljon az élő húshoz.
- Szokott használni. Annyi a trükkje, hogy az adott helyzethez adódóan válasszuk meg a szót. Amivel talán meg tudjuk törni. Persze kell az is, hogy egy gyenge személyiség is legyen a másik – a „kihívására” felvonom a szemöldököm. – Háát… te nem vagy gyenge személyiség. Mi is lenne az az bizonyos szó… jelenleg… hm… talán ha azt ismételgetném, hogy éhség.
Ő maga adta a kezembe ezt a fegyvert, amikor megmondta, hogy alig evett valamit, emellett lopkodja a hozzávalókat is, ami eléggé jelzés értékű. Talán ez lenne a megfelelő szó, de ez csak a mostani eset. Más esetekben valószínűleg nem tudnám megtalálni. Nem olyan egyszerű fegyver ez, de határozottan az eszeseké. Mondjuk főleg a korruptakat lehet vele lépésre kényszeríteni, ha egy egyszerű „tudjákot” suttogunk neki. A gondolat szépen elburjánzik az emberben, hisz csak ennyit hall. Vajon mire uralhattam vele? S megőrjíti a tudat. Egyszer már bevállt korábban.
- Óóó, ebben nem kételkedek. Majd lehet később is élnék a képességeiddel, ha úgy alakulnak a dolgok. Kíváncsi vagyok, mire vagy még képes.
Na most valahol az én hívom ki őt. Látszólag a „hentes” képességei vannak terítéken de igazából ez a megjegyzésem simán betudható egyfajta keringőre való felhívásnak. Amilyen meghitt, idilli volt most köztünk a hangulat, előfordulnak ilyen látszólag ártalmatlannak tűnő megjegyzések. Valahol viszont tényleg nem bánnám, ha a háttértartalom érvényesülne inkább. S megintcsak kérdezhetném magamtól, hogy mikor lettem én ilyen kihívó természet, még ha nem is direktbe. Hiába, a nők már csak ilyenek. Megzavarják a férfiember fejét. Főleg az ilyen belül-kívül rendben levő személyek.
- Előttem is láttál el valakit? – kérdezek rá a gyógyításra ezúttal.
Igen, mondta nekem, hogy nem nagyon dolgozik élő emberrel, de sose lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Ha éppen nem Paloma kertjében kötök ki, talán rajtam se gyakorolhatott volna. A vigyorgása engem is mosolyra fakaszt. Kíváncsi lennék, mi fordulhatott meg a fejében. De tény, hogy nem hazudtam. Nagyon örültem neki, hogy Palomát az utamba sodorta az élet. Néha azért velem is történhetnek jó dolgok, nemigaz? Még akkor is, ha azt egy meglehetősen harcias nőszemély képében kapom meg. Amivel persze nincs gond, elvégre én szeretem a vagány nőket… még ha én nem is számítok vagánynak.
- Hát igen. A sajtó ereje néha többet ér, mint több millió fegyver.
Ezt már mindenki megtapasztalhatta, aki csak kicsit odafigyel a hírekre. Ha a sajtó egyszer megszellőztet egy ügyet és nekiáll cafatokra szedni azt, addig nincsen megállás, míg vagy nem mutatják fel a tényleges ügyet, vagy éppen nem un bele a köznép. A magam részéről végtelenségekig utálom az ilyen alakokat, akik ebben látják a megváltást. Olyanok, mint a piócák, akik rátelepszenek az emberre és nem hagyják békén, még nem hallják, mit akarnak. A nyikhajra viszont már nem mondok semmit. Szegény gyereket szerintem eleget zrikáltuk a háta mögött és eléggé rosszul venné ki magát, ha aztán végül tényleg megjelenne itt Palomána, hogy lerója az ígéretét.
- Áh, semmi gond – legyintek. – Már rég túltettem magam azon, hogy nem ismertem a szüleimet. Amikor annak idején a kolostorban elárulták, miért is ütök el külsőre annyira a többi ottani gyerektől, még zavart a dolog. De azóta felnőttem, eltelt pár évtized, szóval volt időm megbarátkozni az árvák sorsával.
Igen, néha tényleg eljátszottam a gondolattal, milyen lett volna normális családban felnőni. Eljátszottam vele, de nem siránkoztam. Sokkal inkább igyekeztem azt elérni, hogy másoknak ne kelljen ilyen sorsban részesülniük. Motiváció ötös, ha nézzük az őrző tevékenységem… csak hát ugye a siker ezzel nincsen összhangban.
- Oké, szavadon foglak – biccentek kurtán.
A kérdésére elgondolkodva felnézek a plafonra… esélyt adva némi további lopkodásra.
- Az első dolgom inkább az, hogy megkeresem azt, akit „gyanúsítok” a rokoni szállal. Elbeszélgetek vele a rokonságáról, hogy összevonhassam a nyomozás eredményével. S ha minden passzol, utána hozom össze a találkozót és látom meg, hogy örül-e az ügyfél az eredménynek, vagy elégedetlen. Talán ez most kissé erősen hangzott, de hidd el, volt már olyan tuskóval dolgom, aki megütközött az eredményen és követelte, hogy újra nézzem meg, mert nem tartotta megfelelőnek az alanyt. Mondjuk a mostani munkaadóból nem igen nézném ki ezt az eddigiek alapján.
Nem valami változatos ilyen szempontból az eljárás, kivéve, ha valami nem stimmel és vissza kell vonulni további feltárásra. De akkor igazából kezdődik az egész elölről. Olyan sokkal színesebbé nem teszi. Maximum rájövök, hogy hol hibáztam és már van azt is esélyem figyelembe venni. Csak így tovább, mondaná valaki, de igazából… most mit is akartam mondani ezzel? Nem tudom, szerintem kezdek belebonyolódni lassan a saját belső világomba… pedig szeretem azt hinni, hogy nem vagyok bonyolult ember… ötletek?
- Tedd csak meg, mire vársz? – cukkolom a nőt.
Engem tényleg nem fog zavarni, ez látszik rajtam, tegye csak, ha meri, miközben szépen lassan beszorítom a nőt a pult mellé.

***

A játék kezdetét vette. A bábuk felálltak az asztalon s visszafordíthatatlanul megindultak egymás felé. Felfoghatnám így is azt, melybe belecsöppentünk. Annyira abszurd ez az egész. Itt voltam, alig pár hónappal a hátam mögött életem egyik legnagyobb tragédiájának. Ha fogadnom kellett volna, azt mondom, hogy ilyen pillanat jópár évig nem fog eljönni. Hogy még sokáig depresszió közeli állapotban leszek. Nem csak azért, mert a fiam holtan jött a világra, hanem mert a kapcsolatom is nagyjából semmilyenné vált. Annyi minden történt negatív irányba az elmúlt hónapokban, hogy őszintén gondolkodtam azon: valaki nem szeret engem odaát. Nagyon nem. Visszajöttem Fairbanks-be, hogy teljesítsem a kötelességemet, emellett a munkámba temetkezzek, hátha az majd segít nekem összeszedni magam. Erre? Már a második napon olyan helyzetbe kerültem, ami éles fordulatot jelentett az életemben. Amikor kikötöttem Paloma kertjében, majd a házában és eltöltöttük az első közös éjszakánkat, még ha csak képletesen is nézem. S majd a másnap reggel… mely már olyan erős jelzés volt az élettől, hogy akár szirénákat is szerelhettek volna be, hogy ezret szólítsanak meg. A majdnem csók… a lassú közeledés. Tudtam, hogy valami megint megváltozott. Hogy tartogat nekem odafent az ég valamit ezzel a nővel, melyet még nem láthatok előre teljesen. Talán ez volt az, mely miatt úgy jöttem ma ide: lesz ami lesz. Nincs terv, nincs előre megfontolt szándék, se akarat. Csupán az, aminek történnie kell. Most pedig eljutottunk ide. Szemtől szembe álltunk egymással, rabul ejtve egymás tekintetét. Itt álltunk, s láttam Paloma szemében, hogy élvezi a helyzetet. Hogy nem fog elmozdulni, nem akar menekülni, hanem ő is odaáll, lesz ami lesz. Az ilyen dolog mérhetetlen bátorságot tud adni ahhoz, hogy menjünk csak tovább. Ne forduljunk vissza, ne ijedjünk meg a továbbiaktól. Csupán egy irányt hagy, ami előre vezet. Csak azért, hogy éljünk egy kicsit, feledve azt, amit kiválthat. A kezem így találja meg Paloma oldalát. Ugyanott fogom meg őt, ahol legutóbb. Talán már helye is van a kezemnek a nő testén? Úgy tűnik. Még egy utolsó pillantás volt, melyet Paloma tekintetébe mélyesztettem… hogy aztán megtörténjen a csók köztünk. Azonnal éreztem szinte, hogy viszonoz, ahogyan nyelvünk találkozott és megkezdte a csókcsatát. Megpecsételtük az este hangulatát, úgy érzem. Csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy elmerüljek a hangulatban, a történésekben. Ahogy csókolóztunk, az agyam lassan kikapcsolt, átadtam magam a hangulatnak. Nem számított most számomra semmi. Se a farkasok, se az őrzők, se semmi. Csupán Paloma és minden, mi hozzá tartozik. Megrészegítenek az édes ajkak, ahogyan felveszem a nő ütemét. A karom tovább csúszik, ahogyan átfogom Paloma derekát és nem eresztem egy pillanatra se. Nem maradok el sokban vadságban a nőnél, ahogyan az eddig elfojtott dolgaim kinyílnak és nekiesek képletesen a nőnek, ténylegesen az ajkainak. Mint ha csak be akarnánk pótolni azt, ami legutóbb, egy hónapja elmaradt köztünk. Ahogyan két éhes ember találkozik és mindent meg akar kapni, amire csak vágyik. De vajon valóban csak éhes? Vagy sokkal több áll a háttérben ennél? Most nem tudtam volna megmondani. Csak azt, hogy vágyok a nőre. Minden egyes porcikára, mindenre, amit csak adhat nekem. Teljesen elvesztettem idővel a józan eszem, ahogyan a karcsú, tetszetős test még jobban hozzám dörgölőzik. Én is megyek közelebb, majdhogynem felnyomva a nőt a pultra. Paloma testi játéka csak még jobban indít előre. Forró leheletet érezhet a bőrén, amikor egy pillanatra elválik, de szerencsére jön is vissza hamar és folytathatjuk. Félelmetes, hogy milyen hatással van rám a nő. Csupán egy ember volt rám ilyen hatással eddigi életemben… de… nem, nem akartam összehasonlítást. Mert ez most más… sokkal másabb. Már azon voltam, hogy felültetem Palomát a pultra, ezzel véve le őt a lábáról, amikor elveszi megint az ajkát. Kapok utána, de az arcát éri az ajkam. Erre nyitom ki a szemem és a vörös köd ellenére látom, hogy másfele néz… riadtan? Tekintetem követi az övét és pont meglátom a probléma forrását, amikor Paloma elugrik tőlem és azonnal siet a tűzhelyhez, hogy elzárja a gázt. Megráztam a fejem, hogy tisztuljon… és akkor látom, hogy Paloma elkezd borulni. Nos… van egy jókora előnyöm a nővel szemben… a tetoválásaimnak köszönhetően gyorsabb vagyok és jók a reflexeim ezáltal. Amint elkezd a nő borulni, ugrok felé. Arra nem leszek elég gyors, hogy megakadályozzam a jókora zakóját… főleg, hogy nekem is sikerül belelépnem a vízbe és a zokni megcsúszik, a lábam ki alólam. Annyit érzek el, hogy elkapom ugyan Palomát, az én karjaimon csattan a földön, de én is elesek és csattanok a földön a térdeimre, fájdalmasan felnyögve. De a lényeget szerintem elértem… még ha egy jó adag vízben is fekszik.
- Én meg a feledékenységem – morgom, miközben így térdelve elzárom a tűzhelyet.
Lenézek Palomára… majd letörlök néhány majonéz darabot, mielőtt megpróbálom felállítani a földről… már ha nem történik addig valami.

- Az emberi szupremácia rákja az ilyen. Az állatokat gyakorlatilag mindenki megeszi, az embereket viszont csupán a kannibálok fogyasztják. Ez ugyanaz, amiért a vadászokat nem vonják felelősségre, ha lelőnek egy állatot brahiból. Csak egy állat, mit számít. Persze, elég csúnya büntetések vannak állatkínzásért, de inkább az emberölést honorálják méreginjekcióval, vagy villamosszékkel – sóhajtok. – Mondjuk ez még nem teszi elfogadhatóvá az ilyen viselkedést – kinyúlok oldalra, hogy futólag megérintsem Paloma kacsóját, minden tolakodás nélkül. – Csak az ostoba ember hiszi azt, hogy van különbség ilyen téren.
Sosem értettem az embereket ilyen téren. Néha annyira prűdek, hogy az már szánalmas. Anno én is képes voltam Palomával kezet fogni, amikor legelőször találkoztunk, holott tudtam, kiféle-miféle. Egy átlagos embert láttam csupán, nem gondoltam azt, hogy bepiszkít az érintésével. Bááár… valószínűleg egy olyan embert elég nehéz lenne bemocskolni, akinek már elég régóta mocskos a keze. Aki már húzta meg a ravaszt, csupán azért, hogy öljön. Akármi is volt a cél, a gyilkosság az gyilkosság marad. Emlékszem, annak idején nekem egy kisebb lelki traumát okozott, mikor legelőször öltem meg valakit. Pár napig eltartott, mire újra ki mertem menni a társadalomba.
- Alapvetően már maga az orvosi lét is kiváltságosnak számít. Azt mondtad, jártál egyetemre, ráadásul egy nem is kicsiny helyre. Mennyien voltatok az orvosi karon… s mennyien összegyetmi szinten? Nekem nem volt alkalmam ilyesmit megtapasztalni, elvégre más körülmények között nevelkedtem, de jártam már egyetemen, szóval eléggé feltűnt, hogyan csökkent a létszámuk. Szóval igen, eléggé kiváltságos dolog, amit csinálsz. Összetett, titkokkal teli, hiszen nem mindegy, mit csinálsz. Főleg azért is kellenek a hasonló emberek, akik képesek befogadni. Meg hogy kevesen mernek patológusnak menni. Ilyen szempontból tényleg igazad volt, hogy megszállottnak kell lenni. Nem sokan mernének nyúlkálni még a halott testben sem. Vagy félnek tőle, hogy esetlek egyszer valamelyik szerettük kerül a boncasztalra és őt kell felnyitni… igen, azt hiszem ez még nekem se menne.
Bár úgy elég nehéz lenne, hogy igazából nekem már alig vannak szeretteim. Ráadásul párezer kilométerrel odébb. Tehát még ha patológus is lennék, nagyjából a nullához konvergál a lehetősége. Na igen, ez az árvalét, meg a hosszú élet átka. Lassan mindenki kihall mellőlem, tiszavirág életűnek látom az egyszerű embereket is. Például itt van Paloma. Most fiatal, üde, de vajon milyen lesz harminc év múlva? Erősen középkorú, még nekem valószínűleg éppen elkezdenek megjelenni az arcomon a ráncok. Kíméletlen az őrző lét ilyen szempontból. Még ha kétszer olyan sokáig élek is, mint egy ember, a hosszú fiatalság és élet átka kísér el. A célbadobási kísérletén csak vigyorgok, de nem állok neki veszettül magyarázkodni. Elvégre, azt tényleg nem tudja kétségbe vonni, hogy jó étvágya van, s még kövérezni se kövéreztem. Kár ezért magyarázkodni.
- Kedves, nekem nincs bajom velük. Csupán megjegyeztem, hogy bizony elég szép mennyiségű alkoholt képesek elpusztítani egyetlen összeülés alkalmával is. De amúgy tényleg nincs komolyabb problémám velük. Tudod-e, milyen elsőrangú információforrás tudnak lenni megfelelő elinnivaló pénz esetén?
Hogy én hány motoros medvének csúsztattam már néhány dollárt, hogy onnantól ő legyen a szemem úttalan utakon, hátha lát valami érdekes dolgot… a megfelelő informátorok mindig ott vannak, ahol nem számol vele az ember. Pedig csupán ki kell nyitni hozzá az embernek a szemét és megragadni a lehetőséget.
- Óóó, nem is kellene hozzá veregetned a mellkasod. Megoldaná más. Elvégre, a mai világban már aligha léteznek olyanok, hogy titkok. Most mondok neked párat azokból a szervezetekből, mely nagy valószínűséggel előkerítené a titkos laborod. MI6, CIA, MOSZAD… vagy akármelyik titkosszolgálat, leszámítva a saját kormányodat. Annak idején a KGB-nek se volt olyan nehéz dolga kiszedni az atomtitkok az amerikaiakból. Megtalálták a megfelelő embereket, ők pedig közvetítettek. Arról nem is beszélve, hogy ha a kormányodnak már cinkes lenne az ügy, akár fel is dobnak téged, mint bűnbakot, hogy mindez csak a te magánakciód. Ők pedig onnan mossák kezeiket, mert te meg tisztázatlan körülmények között életed veszted egy balesetben, így nem tudsz beszélni. Ez a világ már csak ilyen.
Hogy én hány ilyen üggyel találkoztam már. Volt már rá példa, hogy elkezdtem nyomozni egy látszólag egyszerű eltűnési ügy kapcsán. Aztán ahogy derítettem fel az ügyet, egyre szövevényesebb és szövevényesebb lett minden. Mindez tartott addig, míg egy szép napon az MI6 egyik épületében találtam magam, két jólöltözött ügynökkel, akik igyekeztek rávenni, hogy talán nem kellene nekem ezzel az üggyel foglalkoznom. Lefizetés, fenyegetés… minden, ami szem szájnak ingere… igen ám, de aztán valahogy az én kapcsolataim mélyebbre nyúltak a kormányügynökségnél, szóval, még ha kissé változtatnom is kellett az ügyfél számára leadandó beszámolómon, én jöttem ki jobban az esetből. S ez csak egyetlen egy eset… ha még elmesélném azt a dolgot a kínai titkosrendőrséggel, uh…
- Na, miért nem? Vannak dolgok, amikor jobb csak nézni, mi lesz a végeredmény… legalább emlékeznék is rá.
A helyzet az, hogy nem voltam én olyan nagy ivó. Tovább bírtam az átlagembernél, de nem annyival sokkal. Még éberen él az emlékeimben az az este is, amikor Abie-hez állítottam be, nem pont józanul, így hát inkább kerülöm a hasonló eseteket. Főleg, mert lehet, hogy Paloma lakótársa jobban bírja nála az italt és lenne is mivel szekálnom onnantól a kisspanyolt… de nekem mióta számít ez szempontnak?
- Nem, ha a lányához nyúltam volna szerintem ott azonnal hozzá is kényszerítenek, de nem űznek végig a fél sivatagon. A helyzet az, hogy bementem egy szent helyre és ott megérintettem egy szakrális tárgyat. Nem tudtam, hogy nem szabad, de rajtakaptak és nem volt lehetőségem magyarázkodni. Szóval futhattam, míg le nem ráztam őket – feltűröm egy helyen a pulóverem ujját, egy foltra mutatva az alkaromon. – Még mindig megvan a nyoma a becsapódó nyílnak.
Ez is olyan dolog, amin utólag már csak röhögök egy jót, de akkor ott rohadtul nem volt vicces. Szerintem Usain Bolt ahhoz képest lassú csiga, amit én előadtam a sivatagban, bár inkább hosszútávfutásnak minősül, mint rövidtávas kocogásnak. Na viszont amit ezt követően mond el nekem, azzal eléggé meglep engem, mert nem néztem volna ki belőle.
- Fehérnemű… modell – pislogok. – Oké, azt eddig is tudtam rólad, hogy nem vagy szégyellős meg szívbajos, de azért pont ezt nem néztem volna ki belőled. No offens, nem negatívnak szántam, csak meglepőnek. S miért pont a modellkedés? Ez volt a legkézenfekvőbb akkor, vagy… mi?
Najó, szerintem tényleg látszódott rajtam, hogy meglepett ezzel a megvallásával. Pedig így utólag átgondolva logikus, ha számba veszem a paramétereket, azt leszámítva, amit a nő felhozott. Megvan hozzá a testi adottsága, hogy modellkedést vállaljon. Vagy talán még több is. Paloma már csak így ránézésre se tűnt olyannak, mint az átlagmodellek. Értsétek, nem egy csontkollekció. Manapság még mindig azt hiszik az emberek, hogy a sovány nő a tökéletes. De könyörögöm, amire már gyakorlatilag rászáradt a bőr az hogy lenne már tökéletes? Lehet, hogy Paloma nem ilyen, de legalább látszik rajta, hogy egészséges és nem valami beteges, vékonyság megszállott. Szerintem az ilyesmi sokkal inkább tetszik az embernek, mint az embertelen önsanyargatással elért vékonyság. Arról nem is beszélve, hogy Paloma egy gyönyörű nő, így ahogy van… s nekem ezt most megint miért volt olyan fontos megjegyeznem magamban?
- Hááát… – vakarom meg a tarkómat. – Eléggé túlzás. Alapvetően ilyen nagyobb kaliberű fegyvert se adnak olyan könnyen az ember kezébe. Kezdő fegyverhasználó kezébe meg pláne nem. A kétcsövű ráadásul inkább számít maffiafegyvernek, főleg, ha lefűrészeled. Ha rám hallgatsz, akkor inkább egy egyszerű maroklőfegyverrel kezdesz. Lehet, hogy nem lösz át vele olyan könnyen a falakon, de ha védekezésből lőnöd kell, jóval egyszerűbb céloznod vele. Arról nem is beszélve, hogy alapvetően már egy pisztolynak se gyenge a visszarúgása… képzeld el egy sörétespuskáét.
Ezen már én is vigyorgok, mert valahogy elképzelem, ahogy Paloma lő egyet a vadászpuskával, az meg egy csattanó hang kíséretében kirepül a kezéből és pörögve távozik a szoba másik felébe. Egen, azt hiszem tényleg inkább pisztollyal kellene kezdenie, abban meg még segíteni is tudok neki, szóval megspórolhatja a fizetséget az oktatónak a lőtéren.
- Fura, aszittem a kis Succubus barlangodban igazi kis gyűjteményt tartasz fenn odalent. Vagy csak nem most kezdesz neki? – húzom a fejét.
Látszott rajtam, hogy nem viccelek, tényleg kinéztem belőle hasonlót. Hogy odalent sorban állnak a befőttesüvegek, mellettük címkékkel, hogy melyiket mikor szedte ki, kiből származik és minek kapcsán került a kezei közé.
- Nalátod – vigyorgok, majd visszafordulva a deszka felé azért még megjegyzem. – Éhség.
Hagy gonoszkodjak olykor én is egy kicsit. Viszont lássa, kivel van dolga, ezúttal én adok oda neki egy katonát, nehogy túlságosan eluralkodjon rajta az éhség. Amikor felajánlja, hogy szívesen szembemenne a kihívással, én csak sokatmondó fénnyel a szememben nézek rá, én is megengedek egy sejtelmes mosolyt, de végül nem mondok semmit. Vannak olyan dolgok, amikor egyetlen pillantás, halvány vigyor többet elmond ezer szónál.
- Ezen nincs semmi meglepő. Gondolom a környező lakosok már elég jól ismertek tőled és ezért rohantak inkább hozzád, mint pár utcával odébb egy állítólagos orvoshoz, akiről mástól hallottak. Egy adott utcában ez elég könnyen előforduló jelenség. Mindig van egy ember a szomszédságban, aki ért valamihez és hozzá kell fordulni. Ez szakács, az asztalos, amaz szatócs, emmeg orvos. Nevezhetjük ezt közösségi munkamegosztásnak, vagy kinek mi tetszik, de megfigyelhető az ilyen összetartás szerűség. Annak idején Skóciában ennek megláttam a pozitív oldalát. Amikor egy nagyobb vihar levitte valamelyik szomszéd házának tetejét, együttes erővel mentünk ki rendberakni szegénynek, nehogy beázzon.
Nem lehet, hogy kicsit túlságosan sokat beszélek magamról? Mármint, lehet ráfázok ezzel. Most így beszélek szabadon, aztán ha megjegyzi mindezt, a végén még ellentmondok magamnak valahol és jöhet a kínos mellébeszélés. Hiába működik elég jól a memóriám, azért az ilyen dolgokba akarva-akaratlanul is belebukik az ember, hiába figyel oda. Ráadásul jókora baklövés is lehet belőle, ha nem tudom megfelelően kimagyarázni… de mégis… jól esett, hogy valakivel tudtam így beszélni még aki nem őrző.
- Igen… igen, fogalmazhatunk így is. Valahol azért is lettem magánnyomozó, mert szeretek segíteni az ilyen embereknek, akik rászorulnak… s nem is azoknak a nagyképű, minden hájjal megkent alakoknak dolgozni főleg, akik csupán egy terhelő bizonyítékot keresnek a vetélytársaikkal szemben.
Igen, úgy érzem határozottan megvan a véleményem az ilyen emberekről.


Minél több időt töltöttem el Palomával csókolózva, annál jobban elragadott ez az új érzés. Egyre inkább nem számított semmi, amit a külvilág jelentett és odakint volt a falakon kívül. Maradjanak csak itt, nem kíváncsi jelenleg rájuk senki kettőnk közül. Se a múltra, se pedig a jövőre. Csakis egyedül a jelen számított és a nő. Az, amit csinálunk és amit belátható időn belül készülünk csinálni. Mert ez, ahogyan belekezdtünk, csakis egy úton folytatódhat a jelek szerint. Annyira belefeledkeztünk egymásba és a vad csókokba hogy teljesen átadtuk magunkat a ránk törő érzéseknek. Mint ha tényleg szeretnénk bepótolni, mi valószínűsíthetően elmaradt. Ha akkor nem szólal meg a telefon… de valahogy úgy érzem, annak ott meg kellett szólalnia. A jelenlegi állapotomhoz képest akkor sokkal rosszabb bőrben voltam, nem tudom, mire mentem volna a helyzettel. Most legalább nem csak egy árnyék vagyok, hanem aktívan résztvevő szereplője a történéseknek. Aki akár még alakíthatja is az eseményeket. Nem maradtam adós a csókcsata közepette. Igaz, nekem nem pont ez volt a stílusom, de annyira megőrjített Paloma csókja hogy az ajkaim felvették a ritmusát, igyekezve oltani az éhes száj vágyait. Az én vágyam pedig érezhetően egyre nagyobb lett, ahogyan hozzásimultam, majdhogynem belebújtam Palomába, felkenve a pultra. Akartam őt… már egyre tisztábban éreztem, hogy együtt akarok lenni vele, akármi is lesz a böjtje. Nem volt tervem éjszakára… bármi belefért ebbe a látogatásba ilyen téren a részemről. Már-már ott tartottam, hogy teljesen elvesztem a fejem és tőlem talán szokatlan módon kezdődik el az esemény, de akkor Paloma elugrott tőlem, mert gáz volt, képletesen szólva. Én meg végignéztem a mutatványt, melynek az lett az eredménye, hogy mindketten a víztócsában kötöttünk ki, kisebb-nagyobb mértékben benedvesedve. Azért ilyet is csak ennek a némbernek a társaságában vagyok képes megélni. Az életben nem estem még el a konyhában, erre átjövök főzni és paff… ügyes vagy Adam, de legalább Paloma nem verte szét a fejét a kövön.
- Hát nem – de mégis együtt nevetek vele a történteken, hiszen utólag minden mulatságos tud lenni.
Végül sikerül talpra húznom Palomát úgy, hogy ne essen el az első lendülettel. Látom rajta, hogy nem úszta meg szárazon a történetet, de nem tűnik vészesnek. Egy ruhacsere majd megteszi, bár kicsit sajnáltam, hogy le kell majd vennie, igazán csinos volt benne… bár tényleg annyira baj, ha leveszi a ruháját? Közben a hajából is kikerült az összefogó, én pedig előre nyúltam, hogy a rakoncátlan tincseit visszarendezgessem a füle mögé, hagy lássam csak a szép pofiját teljes egészében. Mire végeztem, már húztam vissza volna a kezemet, de ottragadt a nő arcánál… nem sokkal később pedig Paloma visszahúzott. Itt lett volna esélyem a menekülésre… hogy meggondoljam ezt az egészet és véget vessek az őrületnek… ez volt az a pillanat, ahol még volt visszaút. Ám amikor kimondtam a szavakat, már nem volt.
- Ott, hogy megőrjítesz.
Az ajkaink újra megtalálták egymást, ahogyan Paloma hátrált és hamarosan már fent ült az egyik gépen és körém kulcsolta a lábait. A vágy, mely az intermezzo miatt valamelyes lanyhult, most újra felerősödött. Karjaimat a nő köré fontam, pontosabban csak az egyiket. A másik végigsimította a testén oldalt, idővel megtalálva a szoknya végét, hogy ott benyúlva simítsa meg a combjait. Az ajkam pedig nem eresztette őt, vállalva az újabb vad csókolózást. Vagy ha mégis, akkor a nyakát találtam meg. Érezhető volt, hogy teljesen meg akartam vadítani, hogy robbanjon, mikor eljön az idő. De aztán eljött egy pont, ahol össze kellett szednem a maradék józan eszem. A nem sebesült kezemet használtam csak, ahogyan leemeltem Palomát a gépről és elindultam vele kifelé a konyhából. Tudtam, hova vezet mindez és szerettem volna egy megfelelőbb helyet találni, mielőtt megint baleset lesz a vége. Ám nem jutottunk messzire. A lépcső aljában voltunk, amikor kényszert éreztem és nekinyomtam Palomát a feljáró mellett levő falnak, hogy újra megízlelhessem az ajkait. Tisztára, mint valami drog, nagyon nehéz volt most nélküle kibírni. Viszont a józan ész még úgy ahogy megvolt.
- Merre? – kérdeztem, mikor két csók között nehezen, de el tudtam venni a számat az övéről.
Nem jártam még az emeleten, fogalmam sem volt róla, hova kellene vinnem… hol van az a hely, melyen nyugodtan egymáséi lehetünk.

Mikor aznap reggel lecsámborogtam a konyhába valahol megkönnyebbültem, hogy a jelek szerint Paloma lakótársa még nem járt itt. Valószínűleg kitért volna a hitéből a sok mindent látva úgy, hogy ráadásul Paloma nem is főz... meg hogy mi ez a rumli. Bár valószínű miután meghallotta volna a nő szobájából kiszűrődő hangokat már érthette, mi miatt is néz ki úgy a lakás, mint ha félbehagytak volna valamit. Nem voltunk pont halkak... na de mindegy, munkára, majd később ráérek nosztalgiázni az éjszaka történtekről. Fene se tudja, meddig alszik még Paloma, jó lenne befejezni a főzőcskét, mire magához tér és lebotorkál. Szerencsére az alapanyagok előkészítése már előző este megvolt és ahogy nézem, nem romlott meg semmi. Ezek szerint nem túlzott az eladó, amikor az mondta, hogy minőségi áruról van szó. Vettem egy mély lélegzetet és csakhamar nekiálltam a főzőcskének, megint. Elég jól haladtam, az kell mondani, magam is megleptem. Már a java dologgal megvoltam, amikor léptek zajára lettem figyelmes és csakhamar megtudtam, hogy ki is mászkál odakint. Széles vigyor jelenik meg a képemen ahogyan azt hiszi, hogy Mallory főzőcskézik a konyhában. Zavartalanul folytatom hát, amit, ahogyan hallgatom lépteit odakint... majd újra megszólal én meg már lassan megfulladok az elfojtott nevetéstől de nem, véletlenül se szólalok meg, nehogy idő előtt jöjjön rá a turpisságra. Éppen az utolsó simításokat végzem már, amikor feltűnik, hogy feltűnően csend van az előzőekhez képest a nappaliban. Kíváncsian nézek el az ajtó felé és pont elkapom a pillanatot, ahogyan Paloma bekukkant.
- Kukucs - mosolygok rá.
Lehet csak én volt túl kipihent, vagy túl korán volt, de módfelett aranyosnak találtam tőle ezt a megmozdulást. A magyarázkodására, miközben közelít, felvontam az egyik szemöldökömet.
- Nem szokásom szó nélkül lelépni - biztosítom. - Különösen úgy nem, hogy van még mit tenni.
Ezt értheti a főzésre, vagy másra is. Igazság szerint viszont tényleg nem akartam úgy elmenni innen, hogy Palomától nem köszöntem el. Túlságosan maradandó volt számomra az előző éjszaka, hogy így legyen. Halk kuncogást hallatok.
- Csak nem szokásod? - nem bírom ki megint a nem szurkálódást. - Remélem az ízét is annak fogod találni.
Amikor megérinti az arcomat érezhet, hogy apró, kellemes borzongást produkálok. Hiába, Paloma nem vált közömbössé számomra egyetlen éjszaka után.
- Neked is.
A csókot talán rövidre szánja, de egyik karommal a derekába karolok és elnyújtom. Nem lesz tőle túlságosan hosszabb, mert hamarosan elhúzom az arcomat, hiába állnék még így sokáig. Még túlságosan friss a mámor és a végén megint elvesztjük a fejünket, mint az este.
- Pár percet még kérek, utána tálalhatunk is. Ha gondolod, addig vedd elő a tányérokat. Ja, amúgy meglett a cipőd - mutatok az egyik sarokba, ahol ott árvátlankodtak a nő magassarkúi.

Kuncogok.
- Gyorskaja mi? Egy célra veszed, de kettő okból is használod... ravasz.
Sejtem, hogy csak viccel, de ettől függetlenül nem utolsó dolog húzni ezzel még jobban a fejét. Már maga az elképzelt kép is megérne egy misét. Ahogyan Paloma görnyed a mosdó előtt, sietésben van, mert késésben van a munkából, már nincs ideje szendvicset kenni, így hát inkább rágcsálja gyorsan a fogkrémet. Az egész dolog annyira abszurd volt, hogy már akár el is lehetne hinni. Bár ki tudja. Talán csak el akarom hinni róla, ami nem igaz, csak hogy lehessen bosszantani vele később.
- De, azt továbbra sem felejtettem el, hogy képes vagy rengeteget enni. Remélem tényleg bélpoklos vagy mert szerintem elmértem az alapanyagokat és jóval többet hoztam, mint amennyit kellett volna. Bár sebaj, legalább pár napig lesz belőle tartalék.
Legalább eszik valami normálisat is néhány nap elejéig, mint azt a francos műkaját, amit elég csak bevágni a sütőbe és kész van fél óra alatt. Valahogy én még most se tudom megérteni, hogy a nyavalyában van még életben a nő. Jó, mondjuk inkább ezen nem filózok el, mert nagyon is jó, hogy él még. Többek között azért is, ahogy reagál a marasztalásomra a csók közben. Ahogyan készségesen fűzi tovább és megérzem a közeledését odalent... hirtelen nagyon nagy önuralomra lesz szükségem, hogy ne vadítsam tovább a csókot, hanem megelégedjek ezzel a lággyal. Nem mint ha ellenemre lenne az esti folytatása, de a járásából ítélve lehet, hogy Paloma eleget kapott egyelőre... de ki tudja, talán túl nagy lesz késztetés. Most viszont csak elválnak az ajkaink és viszonozom a vigyort. Akár már csak szélesebb lesz, amikor az előzetest is jónak véli.
- Ha valóban ilyen jó az orrod akkor megnyugodtam.
Mosolygok továbbra is, de valahol a szavaimban ott volt a kihívás is. Mindenesetre az utómunkálatok már tényleg nem tartanak sokáig és már nem sokáig kell légiakrobatikáznia Palomának. Bár elég aranyos, ahogyan üldögél és várakozik, mint ha csak a főműsorszám lenne hátra egy hosszú programból.
- Az én ízlésemnek kicsik - reflektálok vissza a nőnek.
Mindenesetre csakhamar a nőnek is találok valami feladatot az evőalkalmatosságok előkészíttetésével. Legalább annyival is előrébb leszünk és nem kell hallgatnom gyomrának vádló korgását tovább a szükségesnél. Én a magam részéről már készen is vagyok, ahogyan elzárom a gázt, majd megnézem, hogy minden megvan-e... igen, úgy tűnik teljes a menü.
- Kanál és villa elég lesz. Pálcikát meg majd hozok neked, ha gondolod.
Majd máskor... majd legközelebb, mert úgy érzem lesz olyan. Közben míg kipakol én nekiállok tálalni. Két nagy edény kerül az étkezőasztalra, benne az ételek lényegi részével, na meg egy kisebb, amiben a rizs helyezkedik el.Mert milyen lenne a kínai kaja rizs nélkül? Igen, pontosan, hiányos. A dolog végeztével leveszem a fedőket és kis híján pofánvág a felcsapó gőz.
- A mai menü erősleves, valamint édessavanyú mártás rizzsel. Jó étvágyat.

Halvány mosolyt mutatok, amikor megemlíti a női leleményességet. Drágám, nekem ezt egyáltalán nem kell bemutatnod, 46 éve tanulok egy stílust, mely lényegében ezen alapszik.
- Szerintem az is csoda, hogy nem engem ettél meg az este folyamán - piszkálom meg egy kicsit a nő pocakját.
Na igen, hiába mondhatom el, hogy másfajta "táplálékot" kapott tőlem az este, az inkább sokkal inkább éhesebbé teszi az embert, mint jóllakottá. Amennyi energiát elhasználtunk a test ilyenkor már szinte üvölt az utánpótlásért, mint ha hallanám is korogni Paloma gyomrát. Na, nyugi kedves, már nem tart sokáig a várakozás. Az meg, hogy nem tűntem annyira fáradtnak, nos... fogalmazzunk úgy, hogy az állóképesség elég fontos diszciplina a magamfajtánál.
- Van egy olyan nagyon sanda gyanúm, hogy csakhamar meg fogom tudni.
Naja, már csak percek kérdése, hogy szemtanúja legyek, mennyire is bélpoklos Paloma. Az egy dolog, hogy eddig mindig hangoztatta, de a puding próbája az evés, szokás mondani. Vagy Paloma esetén az etetés... nézőpont kérdése. Mondjuk én már előre úgy készültem, hogy nem én fogom megenni a dolgok javát. Azért remélem hagy nekem is valamit majd az én kis succubusom.
- Ööö... okkkééé, szóval maradjunk annyiban, hogy a nőknek is lehet nagy lába.
Nyitott vagyok én azért az ilyen témákra de valahogy így evés előtt tényleg fura volt hasonlókról beszélni. Főleg egy halott nő lábáról... ajjj, inkább tereljünk. Majd máskor meghallgatom a beszámolóját erről is... bár maga a kép, hogy valaki éppen az emeletről... oké, mondjuk nem tudom miért ez a gondolat, amikor láttam már elég mocskos dolgokat életem során. Mikor Skóciában bokáig gázoltam a vérben a falkaháború után... szóval Paloma gyorsan megterített, én meg nekiálltam az utolsó simításoknak, ami igazából már a tálalás volt. Be is konferáltam a menüt mire... hát én nagyjából lesápadtam, amikor meghallottam a megjegyzését. Nane, akkor nagyjából a fele az ételnek most mehet a fölös... óóóó, hogy az a...
- A szívbajt hoztad rám - teszem is a szívemre a kezem, ahogyan fújok egyet megkönnyebbülésemben.
Mondjuk sejthettem volna, hogy csak húzza a fejemet... mégis milyen bélpoklos tesz különbséget kaja és kaja között? Mindenesetre jó étvágyat kívántam, majd nekiálltunk és... hát szóval már értem, miről beszélt Paloma. Ilyen pusztítást is régen volt már alkalmam látni, amit gasztronómia terén véghez lehet vinni. Én csak módosabb adagot eszek mindkét fogásból, de ami történik az asztalon hát... valahogy hirtelen nem is tűnik annyira kevésnek az a hozzávaló mennyiség, amit hoztam magammal. Szerintem legközelebb bőven hozhatok kétszer ennyit, az talán elég lesz, hogy maradjon is. Legalább is annyi, amennyi jó eséllyel nem tűnik majd el vacsorára.
- Egészségedre - mosolyogtam elégedetten, majd vetettem egy pillantást Paloma pocakjára.
Hát ez őrület, tényleg nem nőtt szinte semmit. A megjegyzése hatására láthatóan felderül az arcom.
- Fogok jönni, ebben biztos lehetsz. Ha már elárultad nekem a születésnapodat aznap is megörvendeztetlek.
Ebben biztos lehetsz Paloma... mert szeretném, hogy mindennek legyen folytatása köztünk.