Be kell valljam, nekem is hiányzott az ittlét. Mikor elmentem innen bő egy hónapja, volt egy kisebb üresség érzet bennem. Bár a választ erre tudtam bizonyosan. Eléggé sivár időszakom volt, de amikor kikötöttem Paloma házában és eltöltöttem itt azt a bizonyos éjszakát, lett egy kis fény a sötétségben. Hosszú idő óta először jól éreztem magam. Aztán, mint minden jónak, vége lett és mennem kellett, vissza a világba. Hiszen ez a dolga egy őrzőnek: hogy rendelkezésre álljon. A magánélet már csak másodlagos. Csoda hát, ha hiányzott az ittlét? Vagy, hogy pontosabb legyek, Paloma. Most viszont itt voltam és szándékomban állt egy újabb kellemes estét eltölteni itt. Hogy mennyire lesz kellemes, nos… rajtunk áll. - Ez a tervem, remélem kielégítő lesz – kacsintok. Azt viszont már látom előre, hogy ez az este a kölcsönös, félreérthető beszédből fog állni. Elvégre, rólunk van szó. Közben szépen lassan minden előkerül, csoportosítva. Ez ide, az meg oda, amaz meg amoda. Igazából én lepődök meg azon, hogy mindez elfért a hordozókban. Most komolyan, azért ennyire nem vásárolhattam be, nem is költöttem sokat… vagy mégis? Hát most így hirtelen nem tudom felsorolni a blokkot magamban. Mindegy, meg van véve, ez volt az első lépés. A második az, hogy feldogozzuk. A harmadik lesz az elfogyasztása… a negyediket pedig inkább nem részletezem higéniai okokból, ha nem baj. Azon viszont jókat mosolygok, amikor Paloma megnézi magának a különböző hozzávalókat az ételhez. Oké, hogy én se vagyok egy konyhatöltelék, de azért amilyen alap dolgokat megnéz magának… háááát, oké, most már értem, miért maradt inkább a mirelitkajánál. - Naja, a kínai már csak ilyen. Még a leghígabb étel is tartalmas. Mondjuk furcsálltam is mindig, miért nem nőnek nagyobbra ennyi tápanyagtól. Igaz, én alapvetően kínaiak között nevelkedtem gyerekkorom óta, volt alkalmam hozzászokni a tartalmas kajákhoz. Bár ahhoz képest a rengeteg edzésnek köszönhetően a mai napig nem sikerült elhíznom, holott azért a kínai elég gyakori nálam. Mondjuk lehet, hogy a kínai kaja miatt nem nőttem nagyobbra és vagyunk egy magasak a tüzes spanyollal. Vajon mi lehet abba a kajába… lehet ki kellene derítenem. - Ha belegondolsz a legtöbb híresebb italt a nyugati civilizációhoz kötik, ami ma mainstream-nek számít és nagy számban el van terjedve. Ezek után még meglepődsz? – vonok vállat. Nem vagyok egy nagyívó de azért a legtöbbet tudom országhoz, térséghez kötni. Főleg azokat, amelyiknek ez a nevében is benne van. Tudom, persze, hogy ez az óvodás szinte, de meglepődnétek, mennyivel célravezetőbb tud lenni néha az ilyesmi. - Nem nagyon volt rá példa, míg ott éltem – értek egyet. – Alapból sokkal egészségesebben élnek, jobban odafigyelnek magukra. Nem hiába található ma a legtöbb legidősebb ember a távol keletiek között. Na és ehhez még őrzőnek se kell lennie, csak elég odafigyelni magára és kész. - Úgy van. A jó szaké az mindenhol megállja a helyét szerencsére. Paloma arcát nézve valahol bánom, hogy elmondtam neki az igazságot, de igazából sok lehetőségem aligha volt. Minek fedeznék egy kóklert, most őszintén? - Majd mond meg, honnan vetted. Ha valami csoda folytán téged túlél, majd megkapja tőlem is a magáét. Az rendben van, hogy én a saját érdekükben átverem az embereket, mert nem beszélhetek arról, ki vagyok, mi vagyok. De hogy valaki profitszerzésből csinálja ugyanezt, ráadásul még ennyire kulturbunkó is… na az megérdemel egy kisebb fejmosást. Oké, én tisztában vagyok vele, hogy a világ ma már erről szólt, na de ennyire azért ne essünk már át a paci másik felére. Azt hiszem lesz egy látogatásom. Abban pedig reménykedek, hogy az estétől nem vette el a kedvét. Főleg ezután a szemezés után, ami lezajlik köztünk, miközben felsorolom neki, mire van szükségem. Szerintem egyesek már a hajukat tépik, amiért én itt játszom az értetlent meg a lassú miskát, de hát nem lehet mindent elsietni, hölgyeim és nyulaim. Bár az is jó kérdés, mi számít elsietésnek. Néha tényleg úgy éreztem, hogy még így is csigalassan haladok… mi felé is. Szóval Paloma közben elkezdett kipakolni. Gondolom mondanom se kell, hogy eléggé elképedek, amikor majdhogynem a fél konyhát nekiáll kipakolni nekem. Illetve, én már a végeredményt láttam. Egész végig az asztal mellett álldogáltam és a homlokomat ráncoltam, hogy megfelelő mértékben elosszam a fokhagymát a két étel hozzávalói között. Vajon hogyan kéne… hogy az egyiktől ne kapjon röhögőgörcsöt, a másiktól meg szálljon fejébe a nem létező gőz is. Kb akkor fordultam meg, amikor közölte velem, hogy megvan minden, én meg rácsodálkoztam a valóságra. Oké, azt hiszem kicsit nem ártott volna pontosítani a dolgokon, mert ennyi minden egy máig harcoló német alakulatnak is elég felszerelés lenne, nemhogy két főnek a főzésre. - Ez most finom célzás arra, hogy legközelebb legyek pontosabb? – nézek rá felvont szemöldökkel. Másra nem igen tudok gondolni, miközben Miss Succubus nekiáll kötényt keresni. Éppen lázasan vakarom a tarkómat, hogy mindezt hova fogom már megint pakolni úgy, hogy helyünk is legyen a főzésre, amikor meghallom a nevetését. Láthatja rajtam a gyanakvást, ahogyan sunyin közelít, de úgy vagyok vele, hogy annyira gonosz dolgot csak nem tartogat a számomra. Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Mire végez már látom, mi van ráírva és… hát az elképzelt képtől, ahogyan kinézhetek, már belőlem is kitör a röhögés. Valahogyan annyira abszurd volt a résemről ez a szituáció hogy már nem bírtam ki nélküle. Na meg aztán fényképes bizonyíték is készül, na tessék… íme az én kis gonosz, külön bejáratú Succubusom. - Remélem aztán kiplakátolod vele a szobádat – kuncogok. Na de hiú ábránd azt hinnie, hogy megtorlatlanul fogom hagyni ezt a kis csínytevést. Főleg azután, hogy elkezdi megdézsmálni a hozzávalókat. Micsoda egy haspók, miből fogok én így főzni. Miközben meséli a történteket, én persze lázasan dolgozok, ahogyan az első fogás hozzávalóit igyekszek apró darabokra aprítani, illetve egy kis tányérra majonézt nyomok ki. Emellett az egyik pohárba vizet öntök és keményítőt oldok fel benne. Most mondanám, hogy szakmai ártalom, de a késsel elég otthonosan bánok és ügyesen szelem fel a zöldségeket, gyümölcsöket. Hát na, most nem mindegy, hogy ételt vagy élőszövetet vágok szét? Végső soron nem is baj, hogy Paloma annyi lapostányért vett elő, mert legalább van mibe rakni a hozzávalókat. Közben pedig hallgatom és megtudom, hogy nem lett újabb bentlakó kliens. A nyaralása során történtekre igazából érdemi dolgokat nem mondok, csak mosolygok, meg teszek egy megjegyzés, hogy „tényleg a világ, nemde?” - Na, akkor jól telt a szabadságod. Sikerült felöltődnöd? – na meg még persze ez. Amikor megemlíti a szülési szabadságot, egy nagyon rövid pillanatra megakad a kezemben a kés, de aztán folytatom. Eszembe jutott a saját, félresikerült és balul elsülő esetem és valahogy… ah, próbáltam visszanyerni magamat és nagyon reméltem, hogy Palomának nem szúr szemet a dolog. Hiába történt már rengeteg dolog azóta, továbbra se tudok róla beszélni és nem is akarnék. Szerencsére utána van mire lecsapnom, mint tyúk a takonyra. - Nofene, mi történt? Valaki kiesett a vonat ajtaján? Gondoltam ha már a vasútállomáson volt akkor ott történhetett valami… és hacsak nem valami részeg mászott fel a sínekre, hogy megnézze, milyen kényelmes párna lehet a vascső, akkor hasonló dolgot tudtam kitalálni. - A nyikhaj? Áh, nem hiszem. Én nem keresgéltem ezt követően, másra meg aligha bízhatták az ügyet. Valószínűleg előkerült azóta és ajánlom neki, hogy még egyszer ne csinálja, mert akkor tényleg a medvebarlangból fogom előhúzni a maradványait. Pontosabban ez volt az, amit én mondtam neki, amikor legutóbb hazarángattam. Már ha felfogta azt, amit mondtam neki. Az ilyen aranypöcsűek nem nagyon ereszkednek le agyszintben odáig, hogy felfogják a kisember szavait. - Na és a te favágó nyikhajod jelentkezett már? – utalok egy korábbi témára. Na de eljön a bosszú ideje. - Nos én… lábadoztam. Egy korábbi ügyet vettem elő, melyet otthonról is tudok végezni. Egy anchorage-i milliárdos emberke kért meg, hogy kutassam fel a családját, mert nem igen ismeri a felmenőit és a lehetséges rokoni kapcsolatait. Az ilyesmit meg lehet oldani kevésbé megerőltető mozgással is, szóval ezen ügyködtem eddig, több-kevesebb sikerrel. Már nyomon vagyok, csak még pár dologgal kapcsolatban meg kell bizonyosodni. Sosem szerettem félmunkát végezni. Közben persze vagdaltam a dolgokat a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal és már a hús is felaprításra kerül utolsóként lassan. - No meg… Ekkor pedig galád módon belemártom az ujjamat a majonézbe és rákenem Paloma orrára. Direkt céloztam oda és nem az arcára, mert nem akartam tönkretenni a sminkjét, ha már ennyit dolgozott vele a kedvemért. De ahogy észrevettem, az orrocskáján nem sok minden van. Én meg csak vigyorgok, hogy tadaaa.[/b]
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Hát, ha kitartóan munkálkodsz rajta, akkor biztos, hogy kielégítő lesz… - Villannak meg a szemeim, kicsit se félreérthető módon. Igen, ott tartunk, ahol abbahagytuk egy hónapja, pedig bevallom, egy kicsit tartottam attól, hogy az a „varázs” amikor akkor éjjel körüllengett minket, az akkor elszállt, amikor Adam a taxiba beszállt. Most meg? Mintha csak tegnap ment volna el, és ott folytatunk mindent, ahol akkor abbahagytuk. Nagyon úgy tűnik, hogy most se okoz gondot egyikőnk számára se a másikkal való kommunikáció. Egyébként esetemben ez tényleg meglepő, mert nem vagyok az a típus, aki annyira könnyen elengedi magát mások társaságában. Adam mellett viszont valahogy természetesnek veszem azt, hogy magamat mutathatom… azt a nőt, aki a civil Paloma. Mellette nem kell úgy viselkednem, ahogy azt például elvárják tőlem a tisztségem miatt. Noha a munkaidőm fix, de emellett se őrjönghetek, sörösüvegeket rugdalva az utcán, mert az én beosztásomban nagyon óvatosan kell kezelnem a munkahelyemen kívül történő dolgaimat is. Szókimondó vagyok ugyan, de azért nem bolond… és hiába gondolom a főnökről, hogy egy pöcs, azért nem mondom a képébe. A munkámat túlságosan szeretem, az ő képét meg szerencsére elég kevésszer látom ahhoz, hogy huzamosabb ideig irritáljon. - Közöttük igazi Góliátnak tűnhettél. Én is azért viszonylag rejtélynek számítok… a magasságom miatt. Édesapám és édesanyám alacsony. Apa eleve mexikói származású, és a mexikóiak nem nőnek túl nagyra. Anya ősei valahonnan innen származtak, de kétlem azt, hogy itt Alaszkában is akkorára nőhettek anno az emberek, mint például Michael Jordan… - Utalok a kosarasra. - Az amerikai nők többsége olyan százhatvanas magasságú. Inkább egyes Európai országokban jellemző a feltűnő magasság a nők tekintetében. Gondolok itt a németekre, a franciákra… vagy az oroszokra. – Az egyetemen több cserediák is megfordult nálunk ezekből az országokból, szóval tudom miről beszélek… meg aztán én is tanultam antropológiát is, szóval van némi tudásom nekem is ezzel kapcsolatban. Én is mehettem volna annak idején egy évre Európába tanulni, de anyagiak miatt le kellett mondanom róla. Azóta is bánom, mert még soha nem láttam Európát. Ami azt illeti még Amerikát se hagytam el soha. Pedig szívesen látnék világot… csak hát mindig sok a munka, elég nehéz elszakadni, pláne ha valaki a munka megszállottja, mint én… khm. - Nem, nem lepődök meg… de azért a legjobb ital a tequila, bárki bármit is mond! – Kacsintok. Hazabeszélek, még szép! Ha bármilyen családi ünneplés volt odahaza, mindig tequilával kellett koccintanunk. Szeretem, a kedvenc italom… és marhára jól is bírom… ellentétben a pezsgővel, ami a nyárköszöntő bálon szépen ki is ütött. - Ezzel egyáltalán nem vitatkozom. Csak nálunk divat itt, hogy mélyhűtött, meg gyorskajákkal tömjük magunkat. Tudom, hogy tele van minden egészségtelen vacakkal, de amikor fáradtan hazaesek a melóból, és farkaséhes vagyok, semmi erőm… se kedvem nem lenne nekiállni még főzőcskézni is, akkor se, ha történetesen szeretnék főzni. Szóval örülök, ha legalább ez van. Ők egészségesen étkeznek. Nem használnak ennyi zsiradékot, mint mi… a zöldséget is inkább párolják, mint főzik… így megmaradnak bennük az értékes ásványi anyagok, és vitaminok. – Tisztában vagyok én is ezekkel… ezért is szeretem a kínai kaját is, és ezért szoktam rendelni a Patológiára, ha épp úgy vagyok, hogy késő estig bent kell maradnom. Sajnos a futárszolgálatuk ennyire messze már nem szállít, mondván külterületen élek… de van egy pizzás, aki hajlandó kijönni, persze felárért… de hát kit érdekel? Ha épp pizzát enni van kedvem, és nincs mirelit a hűtőben, akkor inkább fizetek többek, csak hozzák ki, mielőtt elkezdeném a kanapét rágni. Nevetve megrázom a fejem, amikor Adam az italbolt után érdeklődik. - Eszemben sincs! Még a végén nem csak azért ülnék, mert szexuálisan zaklattam a borosüveggel, hanem azért is, mert téged felbujtottalak, hogy jól hagyd helyben… - Á..áááá! Adam nem szedi ki belőlem az italbolt nevét, ahonnan beszereztem azt kínai bornak titulált Európai löttyöt. Ha ezt tudom, akkor inkább vettem volna két üveg szakét. Azzal legalább nem lőttem mellé. Amikor végzek a dolgok kipakolásával, és Adammel találkozik a pillantásuk, lassan felvezetem a tekintetem a homlokára, ami a szemöldökfelvonástól sűrű ráncokban gyűrődik. Én is lassan felvonom a szemöldököm, leutánozva őt, amolyan: „na mi van?” tekintettel emelve meg kicsit az államat, mintha két városi bandavezér találkozna, hogy tisztázzák az afférjukat. A megjegyzését hallva gonoszdin elvigyorodok. - Szeretem, ha pontosan fogalmaznak. Ha nem úgy teszik, úgy járnak, mint most te… - Vonom meg nem törődőn a vállaimat. Emlékszem, amikor annak idején még egyetemista koromban az egyik tanárunk egy boncolás során szikét kért tőlem. Én az egész készletet az orra alá toltam. Először nem értette, hogy ez most mi, aztán rájött, hogy nem fogalmazott pontosan. Most ha adtam volna neki egy más vastagságú pengéjűt, mint amire gondolt, akkor én lettem volna lecseszve… így viszont kiküszöböltem azt, hogy önhibámon kívül lecsesszenek. - Sajnos nem vagyok gondolatolvasó… Te tudod mire van szükséged. – Vonom meg ismét a vállaimat, majd elégedetté válik gonoszdi vigyorom. A fénykép ott lapult a telefonom memóriájában… és máris aljas kis terveket forgattam a fejemben. - Nem, én egészen másra gondoltam… - Rebegtettem meg a szempilláimat ártatlan, angyali tekintettel bámulva Adamre. - Noha a születésnapodat nem tudom… bár nem kerülne sokba kiderítenem… de minő szerencse, hogy a névnapodat igen. – Továbbra is marad az ártatlan tekintet, de Adam érezheti, hogy ebből valami nagyon sunyi dolog fog kijönni. - Tudod… szokott lenni a Daily News-ban az a cuki családi rovat… ahol a családtagokat szokták felköszönteni születés… meg névnapjuk alkalmából… És néhányan még képet is adnak be a szerkesztőségbe a szerettükről, hogy mindenki tudja a városban, kinek is szól pontosan a jókívánság… barátok, családtagok… kollégák… - Az asztalon tartom a tekintetem a felsorolás alatt, majd fülig húzott szájjal pillantok fel Adam-re, úgy vigyorgok rá, és várom a reakcióját… vajon leesik-e neki, hogy mire is akarok ezzel pontosan kilyukadni. Amúgy neeem, nem vagyok ennyire szemét. Nem tennék vele ilyet, de annyira jó egy kicsit húzni az agyát. Majd azért amikor már a tíz körmét lerágja karácsony előtt, hogy Úristen, csak meg ne jelenjen ez a kép a névnapi köszöntőjével, akkor megesik rajta a szívem, és küldök neki egy sms-t, hogy „Nyugi, csak szívattalak… ;-)” Adam dolgozik, én meg figyelem. Néha tök jó érzés azt nézni, amikor a másik dolgozik, nem mi. Ráadásul ilyen nagy főzőcskézés még soha nem is volt a konyhámban. Úgy néz ki minden, mintha berobbant volna ide egy kisebb élelmiszerbolt. - Igen, jól telt. És jó volt visszajönnöm is ide. A hideg azért nem hiányzott annyira… mert hát New Yorkban most nagyon nagyon jó idő van, pláne Fairbankshez képest, de jó érzés volt visszatérni ide. És nem csak a munkám miatt. Szeretek itt élni, azt hiszem. – Mosolygok Adamre. - Pedig ha láttál volna, amikor annak idején megérkeztem… - Nevetek el, ahogy visszagondolok tavaly decemberben. - Azt hittem, rossz gépre szálltam fel, és Szibériában kötöttem ki… - Hát, elég kemény volt aznap az időjárás, szóval a landolás se volt piskóta, de errefelé már megszokták a pilóták a havazást, szóval az ő szemszögükből gondolom minden rutinosan zajlott. Igazából nem tűnik fel, hogy Adam egy pillanatra megütközik azon, amit mesélek… túlságosan lefoglal az, hogy mesélek. Amikor viszont rákérdez az esetre, meg kell ráznom nemlegesen a fejem. - Bocsi édes… de folyamatban levő ügy. Ha érdekel, akkor menj fel Anchorage hírportáljára… amit ott írnak, csak annyit tudhat a „köznép”. Én nem olvastam a cikket, szóval inkább nem mondok semmit, mert nem tudom mennyit mondhatnék el belőle. – Ha megorrol rám emiatt, ha nem… ez van. Magánnyomozóként azért megértheti, hogy vannak dolgok, amiket diszkréten kell kezelni. - A nyikhaj. – Biccentek. - Áhm, azért annak több esélye van nem, hogy előbb lép egy medvecsapdába, mint a maci barlangjába…? Úgy tudom, hogy azért a vadőrség helyezett ki csapdákat a veszélyesebb, emberközeli helyeken. Szóval, ha mázlija van, akkor inkább a csapdába pottyan, és nem lesz belőle vacsora. És ha még nagyobb mázlista, akkor megvárja, míg valaki kihúzza onnan, nem mászik elő, és nem téved ő is a bokromba… mert vele nem leszek olyan kedves, mint veled voltam. – Kacsintottam Adamre. - Connor? Nem… azóta sem, de már nem is számítok rá, hogy jelentkezni fog. Hiszen azóta eltelt már kilenc hónap… lassan itt az ősz, miért pont most tolná ide a szebbik felét? Te… - Szöveg üt a fejemben valami. - Nem lehet, hogy a te nyikhajod… az én nyikhajom? – Vonom fel kérdőn a szemöldökömet. - Az a baj, hogy már nem emlékszem a családnevére… pedig láttam a személyiét… de mintha azt mondta volna, hogy a faterjával él itt… - Igazából, úgy nagyjából ennyit tudok a srácról. Már ha igaz, és nem kamuzta. Azok után, hogy átvert, és nem jött ahogy ígérte, már azt is kinézném belőle, hogy a családjáról kamuzott csak azért, hogy megsajnáljam… bahh. Én meg a sajnálat… na jóóóó, azért van szívem, hiszen nem hagytam odakint a hóban megfagyni… de azért nem viszem túlzásba az ilyeneket… nem vagyok én szociális munkás… értitek… Miközben Adam meséli, hogy ő mivel töltötte az elmúlt hónapot, figyelmesen hallgatom, és újabb kockákat lopkodok a nyers zöldségekből… mint egy nyuszi, úgy rágcsálom. - Ühüm.. – Bólogatok, majd bekapok egy bambusz darabot, és azt is elropogtatom. - A gyökerek fontosak. Elveszett gyerek, vagy hogyhogy nem ismeri a családját? Már ha kérdezhetek az üggyel kapcsolatban… - Lehet, hogy ez is olyan, mint az én vonatos ügyem… jelenleg még nem publikus, majd csak akkor lesz az, ha már a nyomozás lezárult, és biztosat tudnak mondani a nyomozók, amihez ugye a mi vizsgálatunk a kulcs. Felvonom a szemöldök, amikor Adam tovább folytatja a mondókáját... vagyis mégse… mert elhallgat. Várom a folytatást kíváncsian, ám nem érkezik, helyette valami egészen más történik, amire bevallom, egyáltalán nem számítottam. Pár pillanatig csak állok mozdulatlanul, mondhatni bambán, majd bekancsalítva a szemeimet ránézek az orrom hegyén tornyosuló kencére… - Ez most… - Szólalok meg értetlenül, de a vigyort látva az arcán nem tudom megállni, hogy ne bosszuljam meg. ~ Óóóó te kis butus… ~ Nem kell lenéznem az asztalra, a látószögemben van a tubus, amire hanyag férfi módjára nem tekerte vissza a kupakot… Háhá! Na szóval. Nő vagyok, ugyebár… s mi nők, állítólag baromira jók vagyunk a drámázásban… amit én most ki is használok szemét módon. Bevágok egy arcot… valami olyan mimikát felhasználva, ami azt sugallhatja Adamnek, hogy bármelyik pillanatban elbőgöm magam. - Ezt most miért kellett? – A kezemmel rátámaszkodok az asztalra… a másikkal az orromhoz nyúlok, letörölve róla a majonézt, de mindezt lebiccentett fejjel, „szipp-szipp” hangot kiadva, mintha épp pityeregnék. Ez valószínűleg eléggé elvonja Adam figyelmét az asztalról, és arról, hogy centiről-centire közelítenek ujjaim a majonéz tubusához. Majd amikor elérem… ujjaimat azonnal köré is fonom, és a következő pillanatban felkapva, a tubus nyílását Adam arca elé tartva teljes erőből megnyomom. A haját, és a ruháját védi a séf sapka, meg a kötényke, de az arca… háááát bizony… azt nem kímélem ám. Persze ekkor már kitör belőlem a nevetés, szóval most leeshet neki a tantusz, hogy nagyon, de nagyon csúnyán átvertem, hogy ezt a merényletet végrehajthassam ellene. - Ez újabb fotót kíván! – Hátrálok nevetve Adamtől a telefonom felé, a kiürült tubust „bezsákolva” a mosogatómba…
Felvontam az egyik szemöldökömet a megjegyzés hallatán. - Ó, megdolgozok én vele, csak az a kérdéses, milyen nehéz kielégíteni… Szerintem nem ártana megvizsgáltatni lassan a fejemet Abie-vel, mert lehet az is kapott egy nagyot a legutóbbi dulakodásom idején. Nem szoktam én ilyen lenni. Az oké, hogy nem vagyok egy teljesen ártatlan lélek, mint aki éppen az első éjszakájára készül, de azért ennyire kihívó természet se. Általában hideg voltam, kimért, aki tartózkodik a hasonlóktól és igyekezett szenvtelen maradni, tartózkodva a kétértelmű beszédtől. Most meg, mint aki állandóan ilyesmikkel tölti az idejét. Lehet skizofrén vagyok? Könnyen lehet, más magyarázatot pedig aligha tudtam volna mondani a jelenlegi állapotomra. Vagy mentséget. Na főleg arra nem, amit gondoltam ezzel az egésszel kapcsolatban… egyszerűen… élveztem. Jó érzéssel töltött el, pedig a körülményeimhez képest nem szabadna, hogy így legyen. Élből kellene tiltakoznia ellene minden hasonló helyzet, történés ellen. S mégis. Csak mentem, haladtam előre az árral, mit se zavartatva magam. Valóban normális lennék? Vagy tán sosem voltam az. Fogalmam sincs, de a hangulatom kellőképpen jó volt ahhoz, hogy élvezzem a dolgokat. - Gondold el én hogy éreztem magam, amikor beindultak a hormonjaim tinédzserként és rövidesen mindenkinél magasabb lettem vagy 20 centivel. Bár nem mint ha addig nem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket – érintem meg az arcomat, utalva az ottani eltérésekre. – Hááát, azt én is aláírom, hogy eléggé kitűnsz a magasságoddal. De azért ha belegondolsz, bizonyos szempontból te is európai vagy részben. Tény, hogy azóta nagyon durva népességkeveredés volt, de aki világosabb bőrű, az csak onnan jött. Lehet valami lappangó DNS volt a családodban, ami pont nálad mutatta meg magát és azért nőttél magasabbra az átlagnál. Najó, az igazság az, hogy azért Paloma se annyira magas, csak magasabb az átlagnál. Láttam már olyan nőt, akinél viszont már tényleg elgondolkoztam, hogy valami óriás volt a felmenője, mert mire vége volt a vele való beszélgetésemnek, beállt a nyakam elég csúnyán. Vicces amúgy, milyen sztereotípiák vannak, nem? A nő az általában mindenkinek alacsony, szép, aranyos, míg a férfi nagydarab, tagbaszakadt, büdös… khm, szóval értitek. Aztán ha egyetlen pontja felborul ennek, egyből jön a furcsálkodás. Hiába, mi már ilyen világot élünk. - Ez nem lep meg, amennyi üveggel találtam a múltkor a hűtődbe. Gyakorlatilag a nő hűtőjében a csapos kenyere több helyet foglalt, mint a tényleges élelmiszer, meg is lepődtem rajta. Igazából azt furcsálom főleg, hogy Paloma még viszonylag mindig jó húsban van a táplálkozási szokásaihoz képest és nem egy csontkollekció modell. Azt aláírom, hogy a milerit meg gyorséttermi kajának van elég durva kalóriaértéke, de azért… lehet pályát tévesztettem és étkezési szakértőnek kellett volna mennem… - Ha belegondolsz több idejük is volt. Az európai szokások, melyből bizonyos mértékben a mienk kifejlődött, eléggé felborult. Talán a rómaiaknak lehetett egészséges étrendjük, de azt a vadnépek hódítása valószínűleg feledésbe merítette, azok meg tudtommal főleg húsevők voltak. Ezzel szemben Kínában mindvégig megmaradtak a szokások, nem volt minek bezargatni. Ha meg is szállták őket, idővel mindig a megszállók vették át az ő dolgaikat és nem fordítva. Szóval… könnyű több ezer évvel a hátad mögött egészséges életmódot örökölni. Illetve annyira nem olyan könnyű, elvégre a szokásoknak nem csak fejlődniük kell, hanem meg is kell tartani őket. Mit ér a szokás művelő nélkül. A kettő feltételezi egymást. Mindenesetre valamelyest megkönnyebbülök, amikor Paloma elneveti magát. - Óóó, ki mondta, hogy hozzá is érnék? – kérdezem hamiskás vigyorral az arcomon. Vannak ám sokkal, de sokkal rosszabb dolgok annál, ha valakit agyba-főbe verünk. A test idővel begyógyul, a hegek behegednek… de a belsőbb sebek bizony szemetebbek. Azok kicsivel könnyebbe üszkösödnek el. Viszont hoppon maradok, aztán meg jön az a kölcsönös szemöldök ráncolás Paloma rögtönzött kiállítását követően. - Okkké… szóval ha legközelebb azt mondom, hogy kérek egy pohár italt akkor pontos legyek, nehogy ecet legyen benne? Kicsit sarkalatos példa, de szerintem megállja a helyét. Meg amúgy is, amit félre lehet érteni, meg félre is akarja érteni a másik, az megteszi. Palomából meg kinézek ilyen szintű direkt poént. Szóval azt hiszem igen… jobb, ha innentől odafigyelek rá, mert a végén még meglep engem valami nem pont olyannal, mint amire én gondolok. Kinézem belőle. Egy ilyen nő mellett sosem lehet biztos semmibe sem az ember. Főleg, ha még van mit megismernie belőle. Oké, aláírom, már nem voltunk idegenek egymásnak, de azért őscimborák sem. Még a múltkori éjszakázással együtt is friss volt túlságosan a kapcsolatunk… izé, nem olyan kapcsolat, mielőtt valaki félreérti így az éjszakázással egy közegben. Amikor beközli, hogy ő teljesen másra gondolt, csak kíváncsian döntöm oldalra a fejemet a rebegtetésére… aztán beközli a dolgot, én pedig eléggé elképedek. - Jaaa, hogy arra a rovatra gondolsz? S mond csak, milyen családtag minőségében szándékozol bírni? – pimaszkodok vissza, ha már ő így feldobta nekem a labdát. Mindenesetre azt hiszem, innentől jobb lesz figyelemmel követnem azt a bizonyos újságot. Ugyan kihallom a poén Paloma szavaiból, de sose lehet tudni, mikor jön egy amolyan miért is ne gondolata és küldi el végül mégis azt a bizonyos képet. Alapvetően nem zavarna, csak hát azért pár dologra sajnos oda kell figyelni. Sosem lehet tudni, az ember ellen mikor használják fel azokat, akikkel jóban van… főleg, ha őrző a illető, a másik meg egy „védtelen” ember. Szóval lehet, megkérem Prescottot, hogy tartsa nyitva a szemét innentől. Az ember használja ki a kapcsolatait, ha már megadatott neki, nemigaz? Én meg mint valami jótündér készítem itt elő az ételt a leányzónak. Kíváncsi vagyok, a szorgoskodásomról szándékozik-e képeket készíteni, vagy csupán a terhelő bizonyítékok gyártására van így szakosodva. - Fairbanks ilyen, ahogyan észrevettem. Van egy különleges ereje az ilyesmihez. Mikor megérkezel, leszállsz a gépről, megfordul a fejedben, hogy vajon tényleg ide akartam jönni? Vajon jó helyen vagyok, vagy csak eltévedtem? Aztán élsz itt, szépen lassan megszokod… majd már hiányzik, mikor legközelebb kiteszed a lábad a városból. Nem tudom, milyen mágiát szórhattak annak idején a város helyére, de ezt azért elég sok embertől hallottam már. Amikor én megjöttem mondjuk, annyira nem lepődtem meg. Hasonló klímát akartam, mint Skóciában, hát megkaptam… de erről már beszéltem. Igazából sosem értettem a hely varázsát. Vajon valóban elátkozták ilyen téren Fairbanks-et? Vajon tényleg valami mágia ül rajta, hogy vonzza az embereket, vérfarkasokat, őrzőket? Vagy csupán egy ugyanolyan átlagos település, mint a többi. Az biztos, hogy nem a farkasok jelentették a különlegességet. Azok ma már minden egyes városban, településen ott vannak, nem számítanak kuriózumnak, mint egykoron, mikor még kevesen voltak. Lehet nem ártana felgöngyölítenem ezt a kérdést. - Oh… hááát, ez esetben kénytelen leszek kivárni az ügy végét. Na és nagyvonalakba se mondhatsz semmit, vagy ezt is köti titoktartás? Nem várhatom el Palomától, hogy beszéljen felelőtlenül, ha már egyszer tilos. Főleg, ha pontos információkról lenne szó. Azért ilyenkor is meglátszik, hogy nem valami agyilag szőkével van dolgom, hanem tisztában van a kötelességeivel. Ezt valahol szeretem a nőben, még ha most hoppon is maradtam miatta. - Ebben van valami, de azt azért vedd hozzá, hogy mindig a hülyének van szerencséje. Láttam már példáját annak, hogy valaki ilyen állapotban volt képes kikerülni még egy aknát is. Sajnos az alkohol eléggé kiélesíti néha az ember érzékeit és előfordulnak az ilyen „csodák”. Nem hiába van részeges stílus még a kung fu-ban is. Szóval… inkább nem vennék rá mérget, hogy belelép. Abból még akár tanulna is. Lehet ráférne egy kiadós nevelés arra a kölyökre, de hát én az ügyön kívül hozzá nem nyúlhatok, mert jönnének ellenem hat ügyvéddel meg négy államügyésszel, mert bántotta ma „pici szemefényüket”. Az már más kérdés, hogy nálunk meg elég egy jelzés és ejtenek minden vádat. Kissé túlságosan messzire nyúlik ilyen téren az őrzők keze. - Kétlem, már csak a nevük se egyezik. Emellett az a nyikhaj, akiről én beszélek, még egy szelet kenyeret se tudna levágni az egészről, nemhogy egy baltát eredményesen meglódítani. Előbb állítja bele a saját fejébe, mint a tönkbe. Persze, nagyszájúságból megtehette, de szerintem ha láttad volna azt a srácot, már a hasadat fogtad volna a röhögéstől, mert még fizikuma se lenne a melóhoz… bátorsága meg aztán főleg nem… már ha képes lenne levetkőzni a hiúságát a kétkezi munkával kapcsolatban. Ezek az emberek már csak ilyenek voltak. Még malacot is csak képről láttak, nemhogy szerszámokat fogjanak és nekiálljanak forgatni őket. Szerintem előbb robban ki egy atomháború, mint hogy itt a felső tízezer nálunk rávenni magát ilyesmire. Sajnos vannak olyan dolgok, amikre embereket még a halál torkában sem lehet rávenni. Inkább halnak éhen, mint hogy biztosítsák, amit addig a köznép megtett nekik. - Hááát… szerintem annyit elmondhatok, hogy félárva sorba került és emiatt hiányosak az ismeretei. Szerencsére alaszkai családról van szó és nem kell az egész USA polgárságának névsorát átböngészni. Elég megtalálni a megfelelő születési kivonatot és az ember már nyomon is van. Rutin műveletnek számít, csak sajnos már ülök rajta egy ideje, így lassan fel kell mutatnom valamit. Ami persze lesz, csak túlságosan is az alaposság híve vagyok ilyen szempontból. Lassan tényleg nem ártana felhívnom Mr. Alidadot, hogy informáljam a haladásról. Szerintem lassan már kezdi azt hinni, hogy suttyomban visszatáncoltam az ügytől és hiába vár. Viszont már tényleg forró nyomon vagyok és eléggé meglepő eredményre is jutottam. Hogy is szól a mondás? Mindig ott keresd a megoldást, ahol az orrod előtt van. Meglepő, mennyire igaz ez az állítás… nemigaz, kedves Scarlett? Na de közben megtörtént a kis viszonttámadásom és… hát először ugye vigyorogtam. Főleg, amikor bebandzsított, hogy megnézze azt a valamit. Hát az haláli volt, lehet nekem is fényképeznem kellett volna. Na viszont ami utána történik… hááát, tényleg meglep, mert egyáltalán nem ilyen reakcióra számítok. Palomát ismerve valami mérges hisztit vártam volna inkább, vagy hogy nekemtámad valamely hozzávalóval… esetleg hogy hozza a baseball ütőjét. Viszont ezt az elszontyolódást… hát tényleg nem várom és talán emiatt is tud megvezetni vele. Na szépen vagyunk. Komolyan mondom, egyszer, csak egyszer engedek meg magamnak valami játékosságot és egyből meglesz a böjtje. Egyből történik valami olyan, ami miatt valaki rosszul kezdi érezni magát, ráadásul miattam. S pont ma, amikor szerettem volna, ha minden jól megy. Azt hiszem még se fogok olyan sokáig maradni… szépen leszerepeltem. - Bocsi, én csak… Na, aztán kapok egy kiadós leckét a női intrikából, ahogyan majdhogynem egy hóember fejét kezdem el idézni. Szinte érzem, hogy úszik az egész arcom a majonézben elölről, a fülemben pedig ott csilingel Paloma nevetése. NA szép, jó rászedett. Azt hiszem ideje lenne visszamondanom a magánnyomozói munkakörömet, mert ezt így benézni… hát baszd meg Adam. - It’s good for me… and good for you – jegyzem meg, miközben egyik kezemmel nekiállok letakarítani legalább a szememről a fehér löttyöt, melyet még időben sikerült becsukni. Na azért kicsit ciki lenne, ha majonéz folyna a szememből könny helyett. Na de akkor meghallom a megjegyzését és tudom, hogy ezt nem hagyhatom csak úgy. Szóval így félig letisztított arccal vetem magam Paloma után. - Nana, te kis paparazzi, csak nem most jössz rá, hogy pályát tévesztettél? – próbálom őt játékosan megállítani.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Elég rég ettem már igazán jó házi kosztot, szóval szerintem most egyáltalán nem lesz nehéz kielégítened az étvágyamat. – Húzódik széles vigyor a képemre. Tőlem egyáltalán nem állnak messze az ilyen „szájalások”, élvezem az ilyen kétértelmű beszélgetéseket… főleg ha akad hozzá megfelelő partner, és úgy tűnik Adamnek sincs ellenére. - Hát igen… a hormonok már csak ilyenek… beindulnak ha kell, ha nem.. – Köhintek, elrejtve kitörni készülő nevetésemet. Jajj, azok a tinédzser kori hormontúltengések… a srácok nyaktól fülig ragyásan, mi csajok meg folyton a szárnyassal rohangáltunk a klotyóra, mire normális rendszerűvé nem állt a menzink… meg persze akkor kezdtünk cickósodni is. Emlékszem mekkora csodaszámba ment, amikor valamelyik csaj először vett melltartót a pólója alá. A srácok nevetgélve összesúgtak a háta mögött… kellett idő, mire mindkét nem megszokta a testében elinduló rohamos változások sorát… A húsz centis méretkülönbséget említve hát izééé.. nem tudok nem asszociálni valami másra is. A kínaiak picik, és hát nem vagyok valami prűd liba, szóval láttam én már mindenféle pornót… keletit is… és hát a kínaiakat elég pici fütyivel áldották meg az égiek… szóval ha arra gondolok… Adam valszeg nem csak magasságban emelkedett ki közülük hanem…. ő volt köztük a khm… farokhuszár is. ~ Ne merd megkérdezni! Ne merészeld! ~ Figyelmeztetem magam, mert bizony vagyok olyan pofátlan, hogy simán rákérdezzek egyéb méreteire is, természetesen szigorúan orvosi célzattal... pff… na jó, legalább magamat nem kéne átvernem… Még magam se hinném el, nemhogy más… Inkább próbálok túllépni ezen a témán, mielőtt még tényleg rákérdezek, hogy „na és a kínaiakéhoz képest neked mekkora?” Azt hiszem ez lenne az a pillanat, amikor mindent eldobna a kezéből, és kötényestől, séfsapkástól hazáig rohanna… Azt meg nem szeretném… mert fogalmam sincs, hogy ezekből az alapanyagokból hogy varázsolnék magamnak vacsorát… pech. - Azért annyira nem fehér a bőröm. – Vonom fel a szemöldököm, miközben karjaimra pillantok. Anyám valahonnan innen származik Alaszkából. Ha nem áttelepült valahonnan a család, akkor gondolom inuitok az őseink. Igazából nem sokat tudok a felmenőimről. Nincs több generációra visszavezetett családfánk egyik szülőm részéről se. Azt tudom, hogy apa tipikus mexikói, kreolos bőrrel, sötét hajjal és sötét szemmel. A szemszínemen kívül hajamat, és bőröm színét apámtól örököltem… ráadásul a nap is szeret engem, szóval Los Angelesben mindig csoki színre barnultam, ha kifeküdtem a partra. Még egy éve se élek Fairbanksben… annyira azért csak nem fehéredtem ki ennyi idő alatt… vagy mégis? A tequiláim mennyiségének felemlegetésére elvigyorodok. - Tudod… kell a vésztartalék… ha esetleg jönne a harmadik világháború, megszállnának minket az ufók, vagy történne valamilyen természeti katasztrófa, ami elszigetelné a várost a külvilágtól. Sose lehetünk eléggé felkészültek az ilyesmikre! – Magyarázom ki a dolgot nevetve. Szeretem a tequilát, hát na… - Nyugi, nem működtetek itthon illegális szeszfőzdét… Túlságosan lusta vagyok szórakozni ilyenekkel, inkább leemelem a boltban a polcról, és kifizetem, ami kell. – Vonom meg a vállamat. Talán majd ha már nyugdíjas leszek… már ha ilyen étkezési szokások mellett nem visz el a gyomor, vagy a bélrák idő előtt, akkor majd kipuhatolózom a szeszfőzés rejtelmeit, és legyártom magamnak azt a mennyiséget, ami már elegendő ahhoz, hogy a májamat kicsináljam vele, és attól dobjam fel a talpam… Még mindig jobb halál lenne, mint a tétlenségtől halálra unni magam nyugdíjasként. Na de ráérek ezzel a problémával majd akkor foglalkozni, amikor már esedékes lesz. Egyelőre még nagyon-nagyon messze vagyok a nyugdíjtól, szerencsére… szóval még élni szeretnék néhány évtizedet. - Érdekes, hogy pont a rómaiakat hoztad fel példának. Annak idején, amikor a különböző mérgezéses eseteket taglalta a professzorunk az egyetemen, pont ők voltak azok, akiket külön kiemelt. Ólmot használtak a vízvezetéket, vízvezeték hálózatok kiépítésekor, és ezzel mérgezték a testüket. Talán az étrendjük egészséges volt, de sokan haltak meg ólommérgezés miatt, mert szép lassan felgyülemlett a testükben az ólom, ami visszafordíthatatlan károsodásokat okozott. Ezt nagyon könnyen be lehet bizonyítani olyannak, aki ért valamicskét a sejtbiológiához, az antropológiához, vagy a toxikológiához. Az ólom a szervezetbe bejutva kivonja a sejtekből a kalciumot, a vasat és a cinket… ezek mind létfontosságú fémek, amiknek hiánya halálhoz vezet. Az ólom-acetátot például a késő középkorig kozmetikai szerek alkotóelemeként és édesítőszerként is használták, rendszeres része volt az emberek mindennapjainak. Többek között súlyos köszvényt okozott az ilyen jellegű felhasználása. Attól függetlenül, hogy már rég tudják, hogy milyen veszélyes anyag, mind a mai napig felhasználja az ipar. Próbálják helyettesíteni más anyagokkal, de vannak olyan termékek… például pont orvosi műszerek, amiknek annyira pontosan kell működniük, hogy sajnos nem lehet más anyaggal helyettesíteni… de ma már legalább tudjuk hogyan előzhető meg az ólommérgezés, és aki ilyen anyagokkal foglalkozik a munkája révén napi szinten, az folyamatos orvosi ellenőrzés alatt áll. – Egy kicsit mélyebben belemegyek ebbe a témába, mint talán kellene, és egy kicsit el is kanyarodok az alaptémától, ami az egészséges étkezésről, és a szokásokról szólt, de Adam talán megbocsájtja nekem, és talán nem is untatom ezzel. - Egyébként irigylésre méltó az, ahogy a keleti világ mind a mai napig meg tudta őrizni a hagyományait. Ebből is látszik, hogy az ott élők felfogása egészen más, mint a nyugati társadalomé. Mi hajlamosak vagyunk egymás majmolására… mintha nem tudnánk elfogadni a saját értékeinket, azt, amik vagyunk… ezért akarunk másra hasonlítani. De… valahol szerintem ezt nem lehet az amerikaiak szemére vetni. Ez a földrész egy nagy olvasztótégely… még csak bő ötszáz éve lelt rá a nyugati civilizáció. Itt mindenféle nép él, de nincs közös múlt, közös szokások… Az őslakosokat pedig halomszámra ölték az európai emberek, és hajtották rabigába. Túl sok nép él itt, és sose lesz egység… olyan biztos nem, ami Kínát… vagy akár az Egyiptomiakat, Rómaiakat jellemezte… akiknek több ezer éves történelme, és szokásai vannak. – Fejtem ki ismét kicsit hosszabban a véleményemet. - Nézd… ha most azt mondod nekem, hogy négy percen keresztül szóismétlés nélkül szidnád az összes valaha élt felmenőjével együtt, hiába is erőlködnél, nem hinnék neked! Egy hónappal ezelőtt, amikor itt ültél az asztalomon, és varrtalak, egyetlen cifra káromkodás se hagyta el a szádat… szóval ne is próbálkozz. Szerintem verbálisan én mocskosabban el tudnám őt intézni, mint te. Ha olyanom van, én aztán nem szoktam visszafogni magam, és nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá… - Kacsintok Adamre. Ha olyat tenne, amivel kiérdemelné, akkor őt is szívfájdalom nélkül elküldeném melegebb éghajlatra. Én felvállalom, hogy szoktam csúnyán beszélni. Na és aztán? Csak a férfiaknak lehet? Azt hiszik, hogy az ő szájukból szebben hangzik, mint egy nőéből? Ugyanolyan vissza tetsző tud lenni egy nő számára egy férfi mocskos beszéde, mint egy férfi számára a nők mocskos beszéde. Ez nagyjából olyan, hogy a férfi elvárja tíz év házasság, meg két gyerek után is, hogy az asszony ugyanolyan jó bőrben legyen, mint annak idején, amikor összejönnek… mert ha nem, akkor már nem vonzó, meg ciki mellette lenni… de persze arra nem gondolnak, hogy ez fordítva is igaz lehet… Egy nő is ugyanúgy elvárhatná, hogy a férfi ugyanolyan fitten és jól tartsa magát, mint annak idején, amikor a nőnek megtetszett… és ne eresszen például sörhasat, meg ne tunyuljon el az évek során se… csak valahogy ezt a férfiak hajlamosak elfelejteni… vagy nem felejtik el, csak egyszerűen tesznek magasról a nők igényeire. Az emberek nagyon önzők tudnak lenni, nemtől függetlenül. Sokan elfelejtik, hogy nincs örökké tartó szerelem… a szerelem egy idő után átalakul szeretetté. Azok, akik folyton a szerelmet hajszolják, képtelenek hosszabb távon megállapodni… mert ha már nem lobog úgy a tűz, akkor keresnek egy másikat… aztán egy másikat… egy újabbat, mire azt veszik észre, hogy elszállt felettük az egész élet. - Az ecet nem ital, legalábbis én nem láttam még olyat, aki tisztán ecetet ivott volna… azt biztos nem kapnál… és egyébként se kötekedj egy szakképzett „hentessel”. – Öltök nyelvet Adamre. - Mi az, hogy milyen minőségben? – Kérdezek vissza játszott felháborodottsággal, még a kezeimet is csípőre vágom. Ha ki akart fogni rajtam ezzel a kérdéssel, hát pech, nem sikerül. - „A Succubusa”! – Mondom magabiztosan, s még kacsintok is mellé egyet. - Mindenkinek kell egy Succubus az életébe… - Vonom meg a vállaimat, ezzel letudva ezt a kérdést. Hát… ezzel nem tudott kifogni rajtam, ha az volt a visszakérdezéssel a célja, minden esetre én jót mulatok magamban a dolgon. Hevesen bólogatok, miközben Fairbanksről beszél… bár a mágia emlegetésénél nemlegesen ráznám a fejem, de most nem akarok erre kitérni. A tudomány embereként én csak a kézzel fogható, bizonyított, és bizonyítható dolgokban, tényekben hiszek… a mágiában, mint olyanban… megfoghatatlan dologban nem. - Igen, azt említetted. – Emlékszem rá, hogy Adam ezzel érvelt a Fairbanksbe költözése mellett. Erről jut eszembe… mármint Skóciáról az álmom… Na jó, inkább próbálok nem elkalandozni megint, mert annak nem lenne jó vége. Már megint egy pillanatra megjelenik lelki szemeim előtt Adam abban a szexi kiltben. Na, sikerült felcsigáznom az érdeklődését az üggyel kapcsolatban. - Tudod mit tartanak a kíváncsi emberekről? – Vonom fel kérdőn a szemöldökömet. - Egy fejetlen hullával érkezett meg Anchorage-ba egy Fairbanksből induló tehervonat. A test két tehervagon csatlakozója közé volt beszorulva… a fej meg sehol… - Emelgetem meg a szemöldökeimet. - Ebben nem maci volt a ludas, az fix. Ennyit mondhatok. – Jelképesen felemelem a kezem, és elhúzom a képzeletbeli cipzárt a számon. Ennyit biztos, hogy a sajtó is közzé tett, szóval ezzel nem árultam el túl sok titkot, meg aztán épp hajtották el a helyszínről az Anchorage-i kollégák a civileket, akik ott kíváncsiskodtak, szóval a kordon mögül ők is láthatták valamennyire, hogy igen… ott bizony a két vagon közé beszorulva van valaki… - Az én nyikhajom se nagydarab… és egy kicsit ő is el volt eresztve nagyszájúság terén. Egy kis vér látványától már kiszaladt a házból… jó, oké… ha valaki iszonyodik tőle, arról nem feltétlenül tehet.. és inkább az egyik fa tövét rókázza tele, mint a konyhapadlót… de nem… Connor nem úri gyerek, ez biztos. Az olyanokat messziről felismerem… szóval valószínűleg két külön személyről van szó. Neked van igazad. – Azért vicces lett volna, ha kiderült volna, hogy egy emberről beszélünk. - Félárva? Szóval csak az egyik szülője halt meg? Az alaposság sose gond. Ha megakadnál, esetleg tudok segíteni… nem hivatalosan. – Teszem hozzá. - Tudok tőle venni DNS mintát, és rákeresni az adatbázisban… hátha találok rokoni egyezést olyannal, aki szerepel a rendszerben. – Ez is egy megoldás. Ráadásul a DNS nem hazudik. Persze ez csak végső megoldás lenne, ha nagyon megakadna… mert azért a főnök nem örülne, ha kiderülne, hogy ilyennel foglalkozom mellékesen. Persze meg tudnám úgy oldani, hogy senki se jöjjön rá… Adam majonézes akcióját követően az én bosszúm totális sikert arat. Talán túlságosan is nagy sikert. Az egész arca, de még a füle is kapott a majonézből, pedig még csak nem is céloztam oda, csak teljes erőmből kipréseltem a tubus tartalmát, mielőtt elhajítottam. - Ne tedd tönkre a műalkotásomat! – Kiáltom nevetve, mikor a szemeit törölgeti. A telefont elérem, de Adam is a nyomomban „liheg”. - Menj innen! Úgyse adom oda! Sipirc vissza a deszkához! – Sikkantok fel nevetve, amikor elér, attól félve, hogy majd engem is összeken megint a majonézzel. A telefonom úgy védem, mint egy anyatigris. Szembefordulok Adammel. Túl közel van ahhoz, hogy le tudjam fényképezni, de a telefont akkor se engedem át neki, még a végén kitörli belőle a másik képet is. - Figyelmeztetlek! – Nevetek tovább. - El fogom küldeni annak a barátodnak a képet, ha össze mersz kenni! Életed végéig azzal fog cikizni! – Vigyorgok, miközben lassan kihúzom magam mögött a fiókot, és belecsúsztatom a telefont, majd a fenekemet nekinyomva visszatolom a helyére. Nekidőlök a szekrénynek a derekammal. - Amúgy meg! A majonézben tojás van… sokan súlyos dolcsikat fizetnek egy jó kis arcpakolásért! – Vigyorgok, miközben pimaszul végighúzom Adam orrán az ujjamat, majd lenyalom róla a majonézt. - Hm… jófajta! – Kacsintok nevetve, egyenesen Adam szemeibe nézve. Szegény annyira röhejesen fest, hogy szinte már cuki… s ahogy az álláról épp lecsöppen egy majonézcsepp a padlóra, hát én… behalok… újra kibuggyan belőlem a röhögés. Hátra nyúlok, lekapom a pultról az egyik tiszta konyharuhát, amit kikészítettem, hátha Adamnek szüksége lenne rá, majd ha hagyja, elkezdem letörölni az arcáról. - Azt hiszem egy kicsit eltúloztam ezt a kis bosszúmat… - Kuncogok, miközben próbálom leszedni az arcáról a majonézt. Elkapom a pillantását… próbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy haragszik-e… s valahogy akaratomon kívül megint valami olyasmi helyzetbe sodrom magunkat, mint akkor reggel… mielőtt megszólalt volna a telefonom. Már megint túl közel kerültünk egymáshoz a kis csíny kapcsán. Az alsó ajkán levő majonézcsíkra siklik a pillantásom. Szinte csalogat… hív… csábít… s ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy saját ajkaimmal itassam fel onnan. Épp csak egy kicsit kellene előrehajolnom… nem kéne sok… csak tényleg egy kicsi.. Érzem, hogy a szívem szabálytalan ütemre vált, s olyan gyorsan kezdem szedni a levegőt, mintha kétszer körbefutottam volna a házat a magassarkúmban. Biztos, hogy Adam is észleli a változást rajtam… a kitáguló pupilláimat, az elkalandozó tekintetemet… s azt, hogy a kezem is megáll a törlő mozdulatban… Deja vu…
- Talán nem lesz nehéz, de azért megdolgozok a kielégítésedért. Ha már maga evezett ilyen vizekre, akkor nem eresztem el egykönnyen a fedélzetről. A nő személyes varázsa egyelőre még kitartott, másként aligha tudtam volna magyarázni, hirtelenjében miért lettem ennyire partnere a félreérthető, pontosabban kétértelmű beszédnek, mely akár flörtölésnek is felérne. A kérdés csupán egy. Valóban flörtölök, vagy csupán nem szeretném, hogy a másiké legyen az utolsó szó? - Nos, igen. Gondolom annak idejéről neked is lenne mesélnivalód. Amikor én voltam abban a korban, ez eléggé problémás volt. Gondold el, több százan éltünk a kolostorban és abból legalább 50 gyerek volt velem egy korú. A szerzetesek szerencsére földöntúli nyugalommal lettek megáldva, hogy átsegítsenek minket ezen a problémás koron. Lehet én már rég kitéptem volna az összes hajszálamat miatta, de legalább nem lógtam volna ki a sorból ilyen téren. Amennyi a kopasz kínai szerzetes, gondolom nem kell magyaráznom. Csodáltam, hogy Mei-nek egyáltalán van olyan hosszú haja, hogy összefoghassa. Fura… miért mindig Mei jut eszembe, ha Kínára gondolok? Nem Lissy, vagy akárki más a múltamból… hanem Mei, az örökké vigyorgó őrző nő, aki annak idején elhívott. Talán a közös múlt, hiszen az a nő mindenben segített a múltamban… s félek, most nem lenne büszke rám, ahogyan itt haladtak a dolgaim. Nem vétettem el ugyanis azt a pillantást, ahogyan Paloma néz. Elég sokat mondó, nem is kell nagyon belemenni. Azt ugyan nem árulja el, hogy pontosan mi zajlik a fejében, de lehet következtetni. Főleg, ha láttam már tőle hasonlót már korábban. Erre csak felvontam a szemöldökömet, halvány vigyor jelent meg az arcomon, de nem szólítottam meg. Próbálkozzon csak, engem nem zavar az ilyesmi, elvégre eddig is tanúbizonyságát tettem, azt hiszem. Kezdett ellenben kíváncsivá tenni, mégis mi zajlik le a gyönyörű, ámbár veszedelmes arc mögött. Veszedelmes? Igen, ez a legjobb szó. - Annyira nem, de még mindig világosabb, mint a legtöbb kreol bőrű személy. Bár ez lehetséges a helyszín miatt is. Az én bőröm is elég sokat fakult, miután eljöttem Kínából. Legalább is párszor megkaptam, hogy én valami beteges pszichopata vagyok. Mindez a bőrszínem alapján. Bár ez alapján rólad ez még nem mondható el. Oké, én tisztában vagyok vele, hogy Palomának van egy humora, ami miatt akár pszichopatának is elmenne, de azért én nem tartottam annak. Talán inkább… szokatlannak az átlagemberhez képest. Igen, ez a legjobb megnevezés. Bár a legtöbb embernek ami nem átlagos, megszokott, az bőven elég arra, hogy ráhúzzák a vizes lepedőt. Pedig csak meg kell érteni az ilyet. Ez mindig bajosabb. Viszont én képes vagyok rá. Talán ebben is rejlik egyfajta belsőbb erőm. - Hááát… az alkohol valóban jó megoldás mindig. Háború esetén elég jó fegyvert lehet belőle csinálni, de arra se utolsó, hogy az ember még egyszer utoljára felöntsön a garatra, mielőtt elviszi a nukleáris tűz. Miaz? Ha lesz itt valaha Harmadik Világháború azt aligha fogják a régi módon megvívni, hanem csak megnyomják azt a bizonyos gombot. Szóval igen… nem árt, ha van nálad pár literrel, vész esetére. Próbáljuk meg úgy beszélni az alkoholról, hogy ne tűnjünk alkoholistának, de azért valami érdekességgel szolgáljunk. Nos, fogalmazhatunk úgy, hogy néha el tudom beszélni hülyeségekkel az időt. - Pedig megnézném, hogy milyen italt főzöl zugba. Mondjuk pincéd van hozzá, a bentlakó kliensek biztos díjaznák. Meg úgy az egész szituációt. Most gondoljunk bele, adott egy nő, aki az igazságügyi orvosszakértő is mellette, erre kiderülne, hogy zugba főzi az italt. Valószínűleg olyan szalagcím lenne belőle, hogy akármelyik újságíró megnyalná utána a tíz úját. Főleg itt Amerikába, ahol azért szeretik elég szépen levadászni az ilyen illegális főzőket. Legalább is az ember a sajtó alapján erre következtet. - No igen, a drága jó rómaiak. Talán azt mondtam, hogy egészségesebben éltek, de van különbség egészséges és egészségesebb közt. Sajnos annyira nem lep meg, hogy képesek voltak ilyesmire, bár akkoriban aligha ismerhették ennyire az anyagok hatását… bár ki tudja, ma már állandóan kiderül, hogy sokkal okosabbak voltak az óvilágba, mint mi most. Csak hát ha nincs jobb megoldás, mint mondtad is, akkor nincs jobb megoldás. Bár az emberekből kinézem, hogy direkt mérgezik magukat, ha élvezeti termékről vagy hasonlóról van szó. Önpusztítás, vak élvezetek, sajnos az ember képes rá még ma is, csak mostanában már kiforrottabbak az önpusztító szerek. Bár tény, valószínűleg a rómaiak ezt nem tudhatták az ólommal kapcsolatban, elvégre akkor nem építik bele a vízvezetékbe – jegyzem meg, miközben előveszem az egyik mélytányért és beletörök néhány tojást, majd elkezdem felverni – Elég durva gyilkos fegyver is lehet belőle, ha jobban belegondolsz. Elvégre, oké, hogy a szakértők felismerik, de a közember? Olyan ez, mint az arzén. Ha kis adagokba adagolod neki, akkor nem biztos, hogy észreveszi, aztán idővel, amikor már elég van benne, akkor szépen meghal a célszemély. Az okos gyilkos ismérve. A hosszú távú megoldás követői valószínűleg megnyalják az ilyenekért az ujjaikat. Hogy is volt a nomádoknál az a mondás? – közben végzek a tojásokkal, sűrű, narancssárga massza gyűlt össze a tányér aljában. – A türelmes vadász ejti el a prédát. Elmerengés elmerengést szül, szokás mondani. Magával ragad a beszélgetés folyama és kicsit én is túlcizellálom a témát. - Alapvetően Kína elhelyezkedése miatt szerencsés ilyen szempontból. Elég messze feküdt az akkor ismert civilizációktól. Keletről az óceán, Indiát elzárta a hegység, a maradék területen pedig állandó népség aligha volt, elvégre vadak lakták és őket a fallal elzárták. Ha egy társadalom ennyire el van zárkózva, akkor nincs kölcsönhatás, nincs, mi elvegye tőlük. Számukra pedig a szokások és minden ilyenek megadása könnyebb. Elvégre, számukra csak ez van, vigyáznak rá, csiszolják, mint a jó kardot. Ha pedig átvesznek valamit, annak ugyanezt szánják. Mondok egy példát. Gondolom tudod, hogy a buddhizmus eredendően Indiából ered. Szerinted mennyi van most belőlük ott? Minimális. Kínában ellenben az egyik meghatározó vallás, mert átvették, mikor kölcsönhatásba kerültek egymással. Persze lehetett ez politikai ok is, hogy ezzel egységesítsenek, de a hagyomány akkor is hagyomány lett. S már megint itt tartunk. Lehet nem ártana végre már csomót kötni a nyelvemre, hogy ne beszéljem agyon a mai estét, különben arra leszek figyelmes: Paloma durmol a konyha padlóján, mert beleunt. Ennél azért szeretnék élvezetesebb estét, még ha egyesek félre is értik ezt a fogalmat. - Ugyan már Paloma, szerinted csupán kocsismódjára lehet az ilyet intézni? Amúgy felhívnám rá a figyelmed, hogy egy káromkodást azért hallhattál tőlem aznap este – somolygok. – De ez valóban nem az én asztalom. Tudod, néha nem is kellenek szavak. Elég csupán kimondanod egy szót, majd utána mélyen hallgatnod. Közben pedig egy sokatmondó pillantás. Majd elismétled a szót… hallgatsz… megteszed mindaddig, míg meg nem töröd. A legjobb stratégiák általában nem hirtelen jönnek. Az a taktika. Ez most olyan dolog volt, ami hosszabb idő után forrja ki magát, ha megteszed a megfelelő megfigyeléseket. S utána használod. Közben pedig persze folyik a főzőcske is. Felkapom a nagyobb wokot, amibe bele fog férni reményeim szerint az összes hozzávaló. Rárakom a tűzhelyre, majd nekiállok felforrósítani. Nem valószínű, hogy van benne még víz, de sosem lehet tudni. Amint megvan a nem túl forró hőmérséklet, beleöntöm az olajt is. Odakészítek egy másik tányért, majd miután már kész az olaj, mehet bele a csípős paprika és a fokhagyma. Egy fakanállal szorgoskodok, míg megfelelő és le nem ég, majd úgy ahogy van, tányérba öntöm azt, mi készült. - Oh, voltam már a szakképzett „hentes” kezei között, tudom, mire képes – kacsintok, miközben elmosom a tálat. A tálba utána víz kerül, majd visszarakom a tűzhelyre, hogy felforraljam. - Még jó, hogy én megtaláltam az enyémet – hajtok fejet színpadiasan. – Üres lenne az élet nélküle. Na mire átgondoltam volna, már ki is mondta. Az lesz a legjobb szerintem, ha hivatalos ügyekben inkább nem megyek Palomával, ha nem szeretnék össze-vissza beszélni. A végén még elvesztem az ügyet és a zsebem is üresen marad. Bár legalább lenne kire fognom a succubusom személyében. Pff, Adam, most meg már a tiéd? Nem szokásod neked az ilyen gondolat… mint már oly sokszor megállapítottam. Ah, érdekes… érdekes éjszaka. - Hogy korán halnak, titokban? – tippelek, majd végighallgatom a beszámolóját. – De nem is a farkasok, azt hiszem. Lassan írhatnánk egy listát azokról a vadállatokról, melyek kiesnek a körből az egyes ügyek során. Az ügyhöz meg sok sikert, de ha kell egy kis besegítés, csak szólj – kacsintok. Tény, hogy most van min dolgoznom, de már elvileg közeledek a végéhez, legalább is az egyik felének a végéhez. De korábban is volt már rá példa, hogy több ügyön dolgoztam egyszerre. S nem ment az eredmény rovására, szóval probléma egy szál sem. Szóval, én állok szolgálatra, de persze csak ha hívnak. Nem erőszak a disznótor civilizáltabb helyeken. - Olykor nekem is lehet igazam, nemde? – kérdezek vissza. – Vajon a nyikhajod mit szólna, ha nagy nehezen rászánná magát a dologra, erre kiderülne, hogy hoppá, már minden fát összeaprítottak. Na igen, szegény gyerekkel szemben ez biztosan nagy szemétség lenne, de hát ha egyszer nem jött időben, hát nem jött időben. A fiataloknak nem árt megtanulni, hogy az adott szót be kell tartani. Főleg egy férfinek. - Igen, az egyik szülő meghalt, de állítólag már a másik se van az élők sorában, szóval kicsit nehezebb a felderítés, mint lennie kellene. Ezért is kell az alaposság, mert ha kiderül, hogy szar került a ventillátorba, akkor elég durván elővehetnek engem, szóval inkább szenvedek vele, mint összecsapjam – elgondolkozok. – Hmm… ez megfontolandó. Ha nem lenne elég megfelelő a bizonyíték, akkor lehet, élni fogok vele. Köszönöm előre is. Na és aztán beindulnak az események. Miután Paloma előadja nekem az Oscar-díjas alkotását és telenyomja az arcomat a majonézzel. Őszintén elgondolkodok rajta, hogy hoppá, ez a csaj miért koptatja az idejét egy irodában meg a hullák között, amikor így akár be is futhatna Hollywoodban. Bááár… igazából valamin nem ártana elgondolkodni. Lehet ez most nem is színészet volt, csupán kihasznált valamit. Még pedig a jó szívemet, mert bőven elég volt most előadnia magát és hoppá, már éreztem, hogy valamit szépen elcsesztem. Ehhez képest ő szövögette a kis terveit, mint valami Fekete Özvegy és tadaaa, kész lett az előadás. Ő nevet, én meg csöpögök. Lehet fel kéne mutatnom a 10-es táblát. Meg elgondolkodni rajta, hogy miért is vagyok ilyen könnyen átverhető néha. - A-aaa, lejárt ám a paparazzi időszak kis Succubus. A telefont ugyan nem tudom elcsaklizni tőle, de túl közel kerülök ahhoz, hogy legyen ideje az arcomba nyomni, célozni vele és elsütni a készüléket. A célomat végső soron elérem, de a terhelő bizonyíték bent végzi a fiókban s nem férek hozzá. Áh, annyi baj legyen, egy éjszakára egy fénykép szerintem bőven elég… hacsak nem kamerázta be titokban a lakást, hogy még több felvétele legyen… bár ez felvet egy érdekes kérdést. Mi oka lett volna erre? - Hm… tudod mi, küld csak! Legalább nevet egy jót. Manapság nem igen volt mivel megnevetetnem. Őszintén szólva már rég kinőttem abból a koromból, amikor megijedek tőle, hogy ajjaj, most mi lesz, csúnyákat fognak mondani rólam a hátam mögött. Áh, gyerekidő, távol van már, nevessen csak Abie. Sokkal jobban áll az neki amúgy is, mint ha puffogna vagy morogna. Legalább ennyi kárpótlást megérdemel az után a részeg éjszaka után. - Hát ha még ilyen pakolás mániás lennék… Na igen, Paloma elhátrált előlem, de én mentem utána és hát ez is egy módja a sarokba szorításnak. Ugyan nem ott volt, de fogalmazhatunk úgy, hogy szorult helyzetben. Főleg, amikor csípője két oldalán rátettem a kezemet a pultra. Hát innen bizony nem fogsz elmenekülni, démon lányka. Lehet ezt viszont nem méri fel Paloma még, mert újra a nevetésre adja a fejét. Ugyanakkor nekem feltűnik a közelség, elvégre a testemen érzem a ruha ellenére a teste melegét, a lélegzetét. Lehet el kellene lépnem… - Sose lehet eléggé túlzásba vinni – jegyzem meg, a hangom már elárulja, hogy kicsit távol vagyok most, de nem haragszok. Elkezd letörölni, de nem jut messzire, fél arcomról ha lejön a fehér massza. Közben én se tétlenkedek és a tenyeremmel leszedek egy jó adagot a másik oldalról. Még marad rajtam, de legalább kilátszódok. Ám közben összefonódik a tekintetünk, s tadaaa, itt a legutóbbi eset… csak nem egy megbeszélésen, vagy éppen egy tálcán kínálva. A testközelből sokkal inkább megfelelőbb fogalmazás. Megérzem Palomában a változásokat. Bár nekem nincsenek farkasérzékeim, de látom a különbséget a nyugodt és a… szóval olyan állapot között. Főleg, ha a tekintetét is alapul veszem. Nekem pedig eszembe jut az elhatározás, amivel ide jöttem. Nem tervezek előre semmit. Lesz ami lesz és semmi több. Se erőszak, se hátrálás, vagy semmi… legyen, aminek lennie kell. Talán én leszek a legnagyobb rohadék, míg világ a világ de nem tudom… valahogy most az ilyen dolgok annyira nem tudtak érdekelni. Csak az, hogy menjek előre, ahogyan a Föld is halad. A kezem, mellyel lerántottam magamról azt a nagy adag majonézt, most feljebb kúszik. Persze nem a nő testén, a nem akarom a ruháját bekenni. Ujjam megtalálja azt a pontot, ahol már járt egyszer… ahogyan fehér sávot húzok vele Paloma ajkaira. Pár másodpercig úgy tűnhet, csak ennyit akarok… pár másodpercig… de aztán az „állatias” ösztönök erősebbnek bizonyulnak minden józan észnél. Ahogyan megfogom Paloma derekát a másik kezemmel, mint legutóbb, majd odahúzom magamhoz… hogy eltüntessem az összes távolságot köztünk és az ajkaink között… tovább lépve azt, ameddig legutóbb jutottunk…
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Jó jó, oké.. igazad van, nem vagyok bantu néger sem! – Vigyorgok. Mondjuk, a bőrszín igazából nem számít semmit szerény véleményem szerint. Ki ilyen, ki olyan… legalább nem vagyunk egyformák. Persze kifordítva minden ember rózsaszín. Ez az egyik kedvenc mondásom, és hát én már csak tudom, hiszen én szó szerint ismerem az embereket kívül is, belül is. - Beteges pszichopata? Rám ezt utoljára akkor mondták… ráadásul a szüleim, amikor odahaza törökülésbe felkuporodtam a kanapénkra, és jóízűen megettem a háromfogásos ebédemet, miközben videófelvételről megnéztem egy oszló hulla boncolását. – Nevetek. - Modulzáróra készültem, és engem egyébként se zavart soha az ilyen… semmi gond az étvágyammal, imádok enni. – Vonogatom a vállaimat. Az ilyen munkához erős gyomor kell, és az én gyomrommal semmi probléma, szerencsére. Szemrebbenés nélkül elbeszélgetek bármilyen témáról étkezés közben is, ha találok hozzá hasonló gondolkodású partnert, persze azért nem kezdem el mindenki előtt ecsetelgetni mondjuk a bélférgességet valami nagy családi kajáláson, mert tuti, hogy a kedves egybegyűltek legalább fele viszontlátná a reggelijét a tányérjában. Inkább váltsunk is témát. - Ráadásul, az alkohol fertőtlenít! Ez is egy fontos szempont! – Emelem ki, hogy mi szól még a tequila készletem mellett. - Ha kitör a harmadik világháború, a legegyszerűbb módja a népirtásnak a biológiai fegyverek bevetése. Vírusok elterjesztése… például az ebola. Minimális erőfeszítéssel rengeteg emberrel végeznének, nem lennének ezzel feleslegesen lerombolva épületek, minden megmaradna épségben, nem kellene pénzt ölni városok újjáépítésébe… egyszerűen csak besétálnának a már elnéptelenedett területre, miután a járvány elült. Vagy amit te is mondasz… kilőnek egy nukleáris rakétát… és adiós! – Szalutálok. - Persze egy ilyen támadást elég könnyű visszanyomozni, és megtorolni, a biológiai támadásokat már nehezebb kideríteni. Elég, ha egy valakit megfertőznek, egy hazafelé tartó turistát… és mire feleszmélnek, hogy beteg, már pár tucat embert megfertőz, azok pedig tovább terjesztik. A húzós ebben csak annyi, hogy ha pechük van, akkor visszanyal a fagyi. Bár az ilyen biológiai fegyverekhez akiknek egy cseppnyi eszük is van, kifejlesztenek ellenszérumot. Elég ciki lenne, ha a saját csapdájukba esnének. – Hát banyek, mi aztán tényleg témánál vagyunk így vacsora előtt. Azért néha fürkészően méregetem Adam-et, vajon nem zavarja-e, hogy ilyesmiről beszélgetünk, de látszólag nem feszélyezi, szóval én se zavartatom magam. Szerencsére nem valami kényes… Ha Cooper-re gondolok… hát előtte az ilyeneket szóba se lehetett hozni, mert kiakadt, és felállt az asztaltól… mondván a munkámat ne hozzam az otthonunk falai közé, így is kiábrándító számára, hogy egész nap halott emberekben turkálok. Nem különösebben volt oda a munkámért, és inkább tartott egy hasfelmetsző Jacknek, mint orvosnak. A legviccesebb, és egyben legszomorúbb az volt, amikor véletlenül elvágta az állát borotválkozás közben, és nem engedte meg, hogy ellássam, mondván én nem vagyok orvos, csak boncnok. Azon kicsit megilletődtem, hiszen traumatológus is vagyok… és azért basszus… egy vérző sebet még egy tíz éves gyerek is le tud ragasztani… na nehogy már…! - Hát azt nem tudom Mallory mennyire alkesz, még nem italoztunk eddig együtt… de egyszer ha mindketten egy időben itthon leszünk, lehet kihívom egy tequila csatára… ki bírja tovább… - Vigyorgok. Jó ég… a régi jó egyetemista évek. Csoda, hogy még ép a májunk. Annyit ittunk, hogy volt aki szó szerint befordult az asztal alá… Másnap meg kelhettünk korán, mert zárthelyit írtunk, vagy valamilyen fontos előadásra kellett beülnünk, ahol a prof listát vezetett a jelenlevőkről, mint anno az oviban. Általában szerváltunk a gyakorló kórházból infúziót, és bekötöttük magunknak ébredés után… jobb volt, mintha megittunk volna egy ülésben egy liter feketekávét. Mennyi ökörséget csináltunk! Néha hiányoznak azok az évek. A Cooper előtti évek… amikor még úgy éreztem, hogy élek, nem pedig csak éldegélek. - A türelmes vadász ejti el a prédát? Hmm… ez tetszik. Még sose hallottam, de bölcs mondás. – El is gondolkodok ezen vagy egy percig. - Hát. – Vigyorgok Adamre. - Én nem vagyok a türelem mintaképe, bár általában próbálom moderálni magam… de az igazság az, hogy szörnyen utálok várakozni. Idegessé tesz. Vegyük példának a szupermarketet. Szépen bevásárolok, beállok a pénztárhoz, hogy kifizessem a cuccokat. Van kb. 20 pénztár, de általában a harmada üzemel. Kérdem én… minek van akkor annyi pénztár, ha úgysincs kihasználva? Oké, hogy a pénztárosok se teljesítmény.. hanem órabérben dolgoznak, de komolyan… némelyik olyan lassan dolgozik, hogy azt várom mikor alszik be közben, és fejeli le a vonalkód leolvasó pultot. De ez még csak hagyján! Beállok a sorba. Beállnak mögém… és csak lökdösik az embernek azt a kurva kosarat, mintha azt hinnék, hogy majd attól történik valami csoda, és felgyorsul a munkamenet. Persze annyi eszük nincs az embereknek, hogy attól, mert engem lökdös, az előttem állóknak még nem fog gyorsabban menni. A másik kedvencem a kuponozás. – Forgatom meg a szemeimet drámaian, egész belelendülök a témába. - Most már majdhogynem a gyümölcsös is ad ilyen hűségkártyát, hogy gyűjtsd csak a pontokat, vásárolj nála, aztán majd kapsz kupont, és levásárolhatod. Az emberek egy része rövid időn belül be is váltja, amikor megkapja… vannak azonban a szorgosan gyűjtögető kis hangyák… akik szépen összerakják, hogy majd egybe sokkolják azt a szerencsétlen pénztárost, a hetedik eltöltött órája után a pénztár mögött. Te állsz holt fáradtan a sorba, szinte már a kosaradra vagy támaszkodva, mert reggeltől estig nyomtad a melót, és már látod a fényt az alagút végén… már csaj egy ember van előtted, és végre sorra kerülhetsz… erre? Bemond az a szerencsétlen, gyanútlan pénztáros egy összeget, mire a vásárló Colgate mosolyt villantva előrántja az arasznyi kupac kuponját a zsebéből. Látod, hogy a pénztáros vérnyomása a béka segge alá kerül, majdnem beájul a pénztár alá, a mögötted kígyózó sor egy emberként hördül fel, mint akiket épp fellógattak a mestergerendára, és kilehelik a lelküket. Aztán szépen megvárod, míg egymás után egyesével lehúzza az összes kupont a pénztáros… és utána még egyszer át is számolja, hogy a gép biztos annyit vont-e le… különben a vevő megy panaszt tenni a fogyasztóvédelemhez. – Nyomok egy facepalmot, majd jó nagy levegőt véve megrázom a fejem. Azért durva, hogy mindezt így egy szuszra elmondtam. Lehet Adam a felét se értette, mert ha elfelejtkezem magamról, időnként hajlamos vagyok hadarni. - Ilyenkor néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy milyen jó, hogy nem rendőrnek mentem, mert lehet sorra lelőnék magam körül mindenkit… Nyugi, nem tartok itthon fegyvert, bár egy puskát lehet nem ártana beszereznem… mégis csak ketten lakunk itt csajok az erdő szélén… Nem árt, ha önvédelmi céllal van itt egy puska. Bár én lőni nem tudnék vele, de Mallory talán igen. – Marha nagy mázli ez Adamnek, mert ha lett volna itthon fegyver, akkor nem baseball ütővel rontottam volna rá. - Igen, erről én is hallottam. Az egyetemen sok cserediák volt a világ minden részéről. Volt egy indiai srác is, és totálisan meglepődtünk, amikor kiderült, hogy katolikus ő is, meg az egész családja is. Pedig nem volt keverék a srác. Kiköpött indiai volt, ha érted mire gondolok! – Mosolygok szélesen. Közben figyelem mit ügyködik Adam a vacsoránkkal. Na hát én ezért nem szeretek főzni! Micsoda körülményes dolog ez? Jó, most erre mondhatná bárki nyugodtan, hogy „mert a gallydarálón átnyomott hullát összerakni nem körülményes, mi”? De, körülményes… de abban látok kihívást, és érdekel is, és leköti a figyelmem. Amíg Adam a tűzhelynél ügyködik, addig én a vágódeszkán „felejtett” zöldségekből lopkodok, és ropogtatom el gyorsan, mint egy nyuszi, nehogy lebukjak. Ó persze… mert egy magánnyomozónak nem tűnne fel mi, hogy mielőtt elfordult volna, még több volt azon a deszkán, nem? Paloma Paloma… még a végén kiderül, hogy mégis csak naiv vagy? Remélem, hogy nem, mert az azt jelentené, hogy közel harminc évig tévképzetben éltél magaddal kapcsolatban. Imádom, amikor magammal beszélgetek… kicsit sincsenek skizó hajlamaim… áh, dehogy! A hangok is megmondták, hogy semmi baj velem, tök normális vagyok! - Igen, hallottam, de az indokolt volt. – Kelek azonnal Adam becsületének védelmére. Ha beleképzelném magam az ő akkori helyzetébe… szerintem két perc után nyomott volna egy ragasztószalagot a számra, és úgy folytatta volna tovább az összefoltozásom. Hát én tuti nem fognám vissza magam, ha érzéstelenítés nélkül olyanokat művelnének velem, amit ő énvelem. - Megvan ám a farkas karom, amit kiszedtem belőled! Eltettem emlékbe. – Kacsintok Adamre. Most hogy így eszembe jutott… majd meg is vizsgálom. Amúgy is terveztem, de most majd kerítek rá sort. Ha gané lennék, akkor a rászáradt vért is megvizsgálnám, de nem fogok Adam után nyomozgatni. Miért tennék ilyet? - Hú, ez elég félelmetesen hangzik… ezek szerint bevált módszer. És mi szokott lenni az a szó? – Kíváncsiskodok. - Nekem például mit mondanál, ha meg akarnál törni? – Kérdezem kihívó mosollyal. Úgy tűnhet, hogy Adam minden egyes félreértelmezhető mondatát ellene akarnám fordítani. Úgy tűnhet, hogy direkt csinálom, direkt provokálom… pedig amúgy nem. Az alaptermészetem ilyen… Van, aki rohadtul utál ezért, van aki belemegy az ilyen játékokba, és van olyan is, aki elengedi az ilyen megnyilvánulásaimat a fülei mellett. - Csak azt hiszed, hogy tudod… pedig valójában csak ízelítőt kaptál abból, mire is vagyok képes! – Villannak meg veszedelmes fénnyel a szemeim. Persze csak próbálok viccesen ráijeszteni, de azért na… tényleg képes vagyok többre is annál, mint amit itt produkáltam azon az éjjelen. - De tény és való, hogy extra szolgáltatásokban lehetett részed, hiszen nem szokásom túl gyakran gyógyítani. – Azóta se volt rá példa hál’ Istennek, és remélem nem is lesz mostanában. Az úgy elég volt egy időre, szóval nagyon ajánlom Adamnek, hogy ne nálam akarja levágni a nagy főzőcskézés közepette az ujját, mert akkor hozom a baseball ütőm, és ráadásként még jól el is verem! Kutyaharapás szőrével… Adam kijelentésére úgy vigyorgok, mint egy dinka kamaszlány. Lehet, hogy ő nem úgy értette, ahogy én értettem… de odabent nagyot dobbant a szívem, szóval még ha nem is úgy értette, nekem akkor is nagyon jól esett. Jajjj! - Hát, érte nem aggódik senki. A rendőrség is csak azért nyomoz olyan nagy lelkesedéssel, mert a sajtó felkapta az ügyet, és az a seggfej bizonyítani akar, hogy mennyire tökös gyerek, mindent meg tud oldani… - Szalad ki a számon a személyes véleményem. Opsz. Az ilyent jobb általában, ha az ember a pozíciója végett magában tartja, de a kedves felettesem nem igazán lopta be magát eddig a szívembe. Nem mintha azért lenne a posztján, hogy szeressék… de én legalább nem vagyok seggfej a beosztottjaimmal. - Hm, hát nem tudom, hogy mit szólna… de fogadni mernék, hogy nem fogja idetolni a képét, hogy fát vágjon nekem, ahogy ígérte. – Tényleg simán kötnék rá fogadást, annyira biztos vagyok a magam igazában. Ha az ember normálisan végiggondolja mennyi idő eltelt már azóta, és egy árva kukkot se hallottam felőle… mindenki azt mondaná, hogy esélytelen, hogy felbukkanjon már. - Ó, szóval bonyolult ügy. Értem. Azért elég rossz lehet, ha valaki nem ismeri a saját gyökereit. – Miután kimondtam, csak akkor kapcsoltam, hogy Adam is lényegében árvaként nőtt fel. - Jaj, ne haragudj. – Szorítottam össze ajkaimat. Ez van, amikor először fecsegek, és csak utána gondolkodok. - Ha tudok segíteni, szólj nyugodtan… de ne a benti számomon keress ezzel kapcsolatban, hanem mobilon. – Nem hivatalosan segítenék, ezért se szeretném, ha hivatalos vonalon keresztül beszélnénk ezt meg. Meg persze ehhez az is kell, hogy Adam ügyfele is beleegyezzen a DNS vizsgálatba. Bár ha annyira meg akarja találni a rokonait, akkor gondolom nem lenne kifogása ellene. - És ilyenkor ez hogy szokott lezajlani? Megtalálod a rokont, összehozol nekik egy találkozót, és a háttérben telesírod a zsebkendődet meghatottságodban? Vagy nem szoktál jelen lenni, csak adsz egy nevet meg egy címet az ügyfélnek, és hajrá? – Hozzám még senki se állított be, hogy „szia, én a soha nem látott, soha nem hallott rokonod vagyok”, szóval nem tudom ezt a szituációt elképzelni. Az biztos, hogy alaposan meglepődnék, ha ilyen történne… pedig semmi sincs kizárva, még velem is megtörténhet, ha csak abból indulok ki, hogy anyám ősei is erről a vidékről származnak. - Ne bujtogass, mert tényleg megteszem! – Nevetek. Szívbaj nélkül elküldeném azt a fotót, de most eszem ágában sincs. Nem most jöttem le a falvédőről, hogy előhalásszam a mobilomat. Még mit nem? Lehet Adam csak el akarja ezzel terelni a figyelmem, és amint kivenném a fiókból a mobilt, már ki is kapná a kezemből. Hiába van még gipszben az egyik keze, mégis csak férfi, erősebb nálam, és küzdősportol, szóval nem becsülöm alá a képességeit. Simán kijátszhatna, ha akarna. Most azonban egészen másfajta „játékba” csöppentünk, ami nem is játék… hanem a hús-vér valóság. Ennél lehetetlenebb, és viccesebb helyzetben még sose voltam. Ha külső szemlélőként néznék magunkra, biztos nevetnék. Adam csupa majonéz, én pedig sarokba szorítva, mint egy zsákmány. Én… pont én, aki szeretem irányítani az életem, és a körülöttem levő történéseket. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és úgy érzem, hogy csak sodródok eszetlenül… mintha visszautaztam volna az időben, és ismét egyetemi időszakom első éveit élném… nem minden kiszámolva, nem mindent előre megtervezve, hanem az ösztöneimnek átengedve az irányítást élek, és nem csak éldegélek. Adam közelsége élettel, és energiával tölt fel. Ég és föld a különbség… amikor vele vagyok, és amikor a mindennapjaimat élem. Szerintem ha most látnának a beosztottjaim, rám se ismernének… azt gondolnák, hogy nem is tudom.. beszívtam, vagy ilyesmi… Ha módomban állna, nem lennék csapdába ejtve, valószínűleg akkor se lépnék most el úgy, mint egy hónappal ezelőtt. Belefelejtkezek Adam tekintetébe, még azt se veszem észre, amikor felemeli a kezét. Ahogy az ajkamon végigsiklik az ujja, megborzongok. Egész testem libabőrössé válik, az apró kis szőrpiék a karomon az ég felé merednek. Ha most rákötnének az EKG-ra, az olyan kilengéseket mutatna, hogy tuti azonnal betolnának a műtőbe pacemaker beültetésre. Már olyan hangosan veszem a levegőt, hogy én is visszahallom. Ujjai követelőző határozottsággal fognak rá a derekamra, s egy mozdulattal magához ránt, végre eltüntetve a maradék távolságot is, ami még közöttünk volt.
..::hangulatzene::..
Hagyom kihullni a konyharuhát a kezeim közül. Valahol nem messze a lábunktól köthet ki a kövön. Ajkam mohón forr össze az ajkaival, mindkét kezem a nyaka köré kulcsolom, jobb tenyeremmel a hajába túrok, és egyáltalán nem érdekel, hogy miközben csókolózunk, engem is összemaszatol az arcán levő majonézzel. Úgy érzem, mindjárt megőrülök. Olyan jól esik az ölelése, testének közelsége és az a szenvedélyes indulat, ahogy magához húzott… Megőrjít a tudat, hogy ő is ugyanúgy vágyik a csókomra, mint én… s talán még annál is többre. Akarom őt. Meg akarom kapni, és azt akarom, hogy ő is elvegye azt, amire vágyik. Nyelvemmel játékosan megkergetem a nyelvét, ujjaim ráfeszülnek a marokba fogott hajára, miközben kéjes sóhaj hagyja el torkomat, ahogy a másodperc tört részére megszakítva a csókot levegőért kapok, majd újra ráforrasztom ajkaimat a szájára, nehogy szökni próbáljon. El is felejtettem már, hogy mennyire imádtam régen csókolózni, mennyire fel tudnak tüzelni az ilyen spontán pillanatok, a nyers ösztönök… a vágy, ami két fél között fellobban, és futótűzként felperzsel mindent. Adamhez dörgölőzök, mint valami magát kellető nagymacska, forró testem az övéhez préselem, élvezve testének minden porcikáját, amit érezni lehet így ruhán keresztül. Először csak halványan jut el a tudatomig, majd egyre zavaróbb tényezővé válik az a furcsa zaj, ami megkongatja a vészcsengőt a tudatomba, és ösztönösen késztet arra, hogy elszakítsam ajkaimat Adamétől, bármennyire is nem szeretném, hogy ez a pillanat megtörjön. Ösztönösen a tűzhely felé pillantok, ahol már a bőségesen felforrt az Adam által feltett víz, sőt mi több… ki is futott, és a tűzhely elején folyik le a víz a kőre. - Basszus! – Kiáltok fel, s kibontakozva Adam karjai közül a tűzhelyhez ugrok, hogy lejjebb vegyem a tűz erősségét. Naná, hogy ilyen felfokozott lelkiállapotban arra nem figyelek oda, hogy kisebb tócsa van a tűzhely előtt, amin ebben a tiptop magas sarkú szandálomban meg is csúszok, és elveszítem az egyensúlyom… A következő pillanatban már csak arra ocsúdok fel, hogy oltári hátast dobok a konyhakövemen…
- Valószínűleg a legtöbben ezt mondanák. Sok embernek nincs gyomra már csak a holtestek látványához sem. Próbálják magukat meggyőzni, hogy csak alszik, de tudják az igazságot és emiatt elfordulnak, rosszul lesznek. Hát ha még fel is nyitják a testet. Nem hiába teszik ki csak kevesen a kollégáid a társadalom egy részét. Még az a szerencse, hogy nekem nem volt annyira gyenge gyomrom, mint a legtöbbeknek. Bár lehet, ha nem ilyen véres melót végeznék, másként alakulnak a dolgok… s megint itt tartunk. Mi lett volna ha. Annyira értelmetlen ez a kérdés. Ha egy történész teszi fel, azt mondom, rendben van, mert ők a legbiztosabb HA-val foglalkoznak. Én viszont csak a legnagyobb jóindulattal is csupán egy kezdő filozófus vagyok, nem több. Nem kevesebb, persze. Csak én. - Azt nem kétlem, hogy imádsz enni, te kis haspók – vigyorgok. Ha komolyan azt hitte, nem tűnt fel az előbbi „lopása”, akkor rosszul hiszi. Bár nem zavar, elvégre azért hoztam mindezt, hogy meg legyen éve. - Az bizony eltagadhatatlan. Szóval a kocsmák népe biztosan túléli a kezdeti időket… míg meg nem isszák az egész készletet világvége party címszó alatt – mondom ki a véleményemet a kocsmák népéről. – Félek, nem lennének annyira finomodók. Tény, hogy eredetileg a nukleáris fegyverkezés célja a másik elrettentése volt, de nem hiszem, hogy kihagynák őket egy lehetséges háborúból. Amikor a jon kipuri háború során Izrael vesztésre állt, az amerikai hadvezetés értesült róla, hogy készek lennének atomot kilőni a végső eshetőségként. Csak az USA beavatkozása miatt nem tőrt ki atomháború. Szóval szerintem most se lenne másként… csak épp egy világháború esetén nincs kinek közbeavatkozni. Így hát eléggé megszívnánk az egészet… még az is, aki atomot lő. Ő hal meg másodjára. Nem hiába volt a félelem a hidegháború idején, képeztették a katonákat a lehetséges atomtámadásra. Ez a jövő hadviselése… és egyben annak a távoltartása is, hogy két nagyhatalom kerüljön egymással szembe a csatatéren. A világ sajnos így működik. - Persze, lehetséges, hogy bevetik a biológiai fegyvereket, ám az elég kényes ügy. Emberiség elleni bűntettnek számít, akárcsak az atom, azzal a különbséggel, hogy ennek az esetében, ha kiderül, ki veti be, az alapvetően inkább még több ellenséget generál. Még a szövetségesek között is, elvégre ki akarna a süllyedő hajón maradni? Az emberi természet már csak ilyen. Ha egyszer egy szövetséges valamely tagja ilyen fegyvereket vet be, az olyan, mint ha a szövetség többi tagja is megtette volna. Még ha ciki is, sokkal ésszerűbb ilyenkor kiközösíteni a vétkezőt. Főleg, ha ilyen smucik fegyverek használatára adták a fejüket. A téma viszont láthatóan nem zavar engem. Bocsi, de én nem dugom homokba a fejem ilyesmiktől. Aki annyira fél a lehetséges jövőképektől, hogy nem mer belegondolni, az álomvilágban él. - Majd szólj nekem is, ha erre sor kerül. Beülök nézőnek – vigyorgok. Őszintén szólva kíváncsi lennék Paloma lakótársára. Nem mint ha hátsó szándékaim lennének, de lassan már annyit emlegeti, hogy Mallory így, Mallory úgy, hogy most már talán látni is jó lenne, ki a téma tárgya. Egy ilyen alkalmat viszont lehet látni kéne… már csak azért is, hogy ne kelljen végigmászniuk a padlón. Bár akkor legalább felmosni nem kellene, ha úgy vesszük. - Egy öreg mongoltól hallottam, akinek a törzse az északi határ mentén élt. Egyszer náluk jártam látogatóba pár napra és… hááát, megmutatta, milyen jól tudnak lőni… emberre, miután véletlenül olyanhoz nyúltam, melyhez nem lett volna szabad és futnom kellett. Ajj, na az bizony nem volt valami szép eset. Nem szégyen a futás persze, főleg, ha egy törzsnyi dühös mongol kerget, de azért valahol szégyen is rám nézve, amiért képes voltam felingerelni őket egy apró hülyeséggel. - Gondolom mert az a szabvány, hogy legyen annyi, csak éppen eladót nem vesznek fel eleget… minek, kevesebb embernek kell fizetést adni – jegyzem meg főzőcske közben. – Amúgy igen, nekem is feltűnt, hogy módfelett csiga tempót képesek diktálni az ilyen helyeken… pont ezért veszek mindig egy rakat újságot, ha látom, hogy nagy a sor… mire oda kerülök, hogy fizethessek, már végzek mindegyikkel gyakorlatilag. S akkor még nem is lakunk egy olyan nagy városban, hogy a tömeg indokolt legyen. A válasz megint egyszerű: az amerikaiak megalománok. Ha összehasonlítom a saját vásárlandó dolgaimat másokéval, ég és föld a különbség… csakhogy amíg én mindent tényleg el is használok vagy megeszek, addig nekik rájuk romlik vagy hozzá se nyúlnak. Csak legyen, ez a biztos tudat a számukra. Ez van, ha valakinek túl sok a pénze, vagy azt hiszi… nem tud mit kezdeni vele. Nem hiába rokkan bele a legtöbb lottó nyertes a hirtelen jött vagyonba – csóválom meg a fejem. – Naja, és az egésznek a vesztese gyakorlatilag az eladó, meg akinek nincs türelme. Előbbi azért, mert neki végig kell ülnie az egészet kínosan, nem szólhat vissza, utóbbi meg megpusztul a várakozás során majdnem. Ezt teszi az emberrel a jómód. Ilyen szempontból jobban szerettem azt a kis skóciai falut, ahol régen laktam. Ott csupán sarki kisboltok voltak, a legközelebbi bevásárlóközpont meg a szomszéd városban. Az ember mindig kényelmesen beszerezhette a dolgait és még idegeskednie se kellett érte. Kár, hogy ilyen alig van ebben a városban. Mindenesetre azért Paloma szavait persze felfogtam, bár láthatta az elképedésemet, ahogyan egyre jobban átment hadaró üzemmódba és csak mondta mondta, nekem meg figyelni kellett, hogy mit is. Milyen magánnyomozó lennék azért, ha nem tudnék figyelni? - Inkább az a meglepő, hogy nem tartasz itthon fegyvert. Az USA állampolgáraként állampolgári jogod és elég sokan élnek is vele… arra már inkább ne térjünk ki, hogy egyes suhancok szerint igazi menő dolog elvinni az iskolába és agyonlőni pár embert, csak mert „nehéz” az élet – undorodom az ilyen esetektől. – De szerintem érdemes lenne beszerezni itthonra. Ha gondolod meg is tanítalak használni. Miért is ne, elvégre mentor vagyok vagy mi. Tény, őrzőket tanítok, de miért ne taníthatnék másokat is lőni, ha úgy látja a másik, hogy lehet róla szó. Talán később majd jól fog jönni neki. - Naja, India… van ott mindenféle szerzet. Annyira nem meglepő, hogy ott akadnak katolikusok, elvégre az európaiak jó ideig megszállva tartották. Ez még a politikai vezetésben is meglátszik, gyakorlatilag az ország minden táján értik az angolt. Mondjuk Abie sokkal többet tudna mesélni Indiáról meg az ottani dolgokról, elvégre ő ott nőtt fel. Én csak azt tudom, amit olvasok. Persze, sok mindent olvasok, de az nem jelenti autómatikusan, hogy tudok is mindent. Az csupán az öntelt emberek hülyesége, hogy könyvből mindent lehet tudni. Csupán a személyes tapasztalat az, ami feljogosíthat valakit ilyen kijelentésre. Közben még mindig folyik a ténykedésem, rakom a helyére az alapanyagokat, készítek elő mindent, amire szükség lehet… ez a kis spanyol meg lopkodja a hozzávalókat. Nem szólok rá, szíve joga mit tesz a hozzávalókkal, mint már mondtam. Legfeljebb lesz mit felhoznom, ha kevés adagot főzök ki az ebédből. Azon nincs mit ragozni, hogy hallott engem is elég durván beszélni egyszer… és igen, valóban indokolt volt, hisz a karomat elég szépen eltörte… újra, bár erről neki nem kell tudnia. Ha tudnia kellene, akkor beavatottnak kellene lennie, de nem az. - Milyen helyet szántál neki? – kérdezem a karomra, halvány mosollyal. Ah, na az se volt egy egyszerű eset, mire kihúzta a testemből azt a vackot. De ez is már csak a múlt egy szeletkéje és már csak mosolyog rajta az ember, semmi több. Akkor ott ugyan nem, de most már igen. Legalább rájöttem, hogy ha sürgősségi műtésre kellene mennem, akkor jöhetek Palomához is… csak a kellő bátorítás kell, hogy hozzányúljon az élő húshoz. - Szokott használni. Annyi a trükkje, hogy az adott helyzethez adódóan válasszuk meg a szót. Amivel talán meg tudjuk törni. Persze kell az is, hogy egy gyenge személyiség is legyen a másik – a „kihívására” felvonom a szemöldököm. – Háát… te nem vagy gyenge személyiség. Mi is lenne az az bizonyos szó… jelenleg… hm… talán ha azt ismételgetném, hogy éhség. Ő maga adta a kezembe ezt a fegyvert, amikor megmondta, hogy alig evett valamit, emellett lopkodja a hozzávalókat is, ami eléggé jelzés értékű. Talán ez lenne a megfelelő szó, de ez csak a mostani eset. Más esetekben valószínűleg nem tudnám megtalálni. Nem olyan egyszerű fegyver ez, de határozottan az eszeseké. Mondjuk főleg a korruptakat lehet vele lépésre kényszeríteni, ha egy egyszerű „tudjákot” suttogunk neki. A gondolat szépen elburjánzik az emberben, hisz csak ennyit hall. Vajon mire uralhattam vele? S megőrjíti a tudat. Egyszer már bevállt korábban. - Óóó, ebben nem kételkedek. Majd lehet később is élnék a képességeiddel, ha úgy alakulnak a dolgok. Kíváncsi vagyok, mire vagy még képes. Na most valahol az én hívom ki őt. Látszólag a „hentes” képességei vannak terítéken de igazából ez a megjegyzésem simán betudható egyfajta keringőre való felhívásnak. Amilyen meghitt, idilli volt most köztünk a hangulat, előfordulnak ilyen látszólag ártalmatlannak tűnő megjegyzések. Valahol viszont tényleg nem bánnám, ha a háttértartalom érvényesülne inkább. S megintcsak kérdezhetném magamtól, hogy mikor lettem én ilyen kihívó természet, még ha nem is direktbe. Hiába, a nők már csak ilyenek. Megzavarják a férfiember fejét. Főleg az ilyen belül-kívül rendben levő személyek. - Előttem is láttál el valakit? – kérdezek rá a gyógyításra ezúttal. Igen, mondta nekem, hogy nem nagyon dolgozik élő emberrel, de sose lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Ha éppen nem Paloma kertjében kötök ki, talán rajtam se gyakorolhatott volna. A vigyorgása engem is mosolyra fakaszt. Kíváncsi lennék, mi fordulhatott meg a fejében. De tény, hogy nem hazudtam. Nagyon örültem neki, hogy Palomát az utamba sodorta az élet. Néha azért velem is történhetnek jó dolgok, nemigaz? Még akkor is, ha azt egy meglehetősen harcias nőszemély képében kapom meg. Amivel persze nincs gond, elvégre én szeretem a vagány nőket… még ha én nem is számítok vagánynak. - Hát igen. A sajtó ereje néha többet ér, mint több millió fegyver. Ezt már mindenki megtapasztalhatta, aki csak kicsit odafigyel a hírekre. Ha a sajtó egyszer megszellőztet egy ügyet és nekiáll cafatokra szedni azt, addig nincsen megállás, míg vagy nem mutatják fel a tényleges ügyet, vagy éppen nem un bele a köznép. A magam részéről végtelenségekig utálom az ilyen alakokat, akik ebben látják a megváltást. Olyanok, mint a piócák, akik rátelepszenek az emberre és nem hagyják békén, még nem hallják, mit akarnak. A nyikhajra viszont már nem mondok semmit. Szegény gyereket szerintem eleget zrikáltuk a háta mögött és eléggé rosszul venné ki magát, ha aztán végül tényleg megjelenne itt Palomána, hogy lerója az ígéretét. - Áh, semmi gond – legyintek. – Már rég túltettem magam azon, hogy nem ismertem a szüleimet. Amikor annak idején a kolostorban elárulták, miért is ütök el külsőre annyira a többi ottani gyerektől, még zavart a dolog. De azóta felnőttem, eltelt pár évtized, szóval volt időm megbarátkozni az árvák sorsával. Igen, néha tényleg eljátszottam a gondolattal, milyen lett volna normális családban felnőni. Eljátszottam vele, de nem siránkoztam. Sokkal inkább igyekeztem azt elérni, hogy másoknak ne kelljen ilyen sorsban részesülniük. Motiváció ötös, ha nézzük az őrző tevékenységem… csak hát ugye a siker ezzel nincsen összhangban. - Oké, szavadon foglak – biccentek kurtán. A kérdésére elgondolkodva felnézek a plafonra… esélyt adva némi további lopkodásra. - Az első dolgom inkább az, hogy megkeresem azt, akit „gyanúsítok” a rokoni szállal. Elbeszélgetek vele a rokonságáról, hogy összevonhassam a nyomozás eredményével. S ha minden passzol, utána hozom össze a találkozót és látom meg, hogy örül-e az ügyfél az eredménynek, vagy elégedetlen. Talán ez most kissé erősen hangzott, de hidd el, volt már olyan tuskóval dolgom, aki megütközött az eredményen és követelte, hogy újra nézzem meg, mert nem tartotta megfelelőnek az alanyt. Mondjuk a mostani munkaadóból nem igen nézném ki ezt az eddigiek alapján. Nem valami változatos ilyen szempontból az eljárás, kivéve, ha valami nem stimmel és vissza kell vonulni további feltárásra. De akkor igazából kezdődik az egész elölről. Olyan sokkal színesebbé nem teszi. Maximum rájövök, hogy hol hibáztam és már van azt is esélyem figyelembe venni. Csak így tovább, mondaná valaki, de igazából… most mit is akartam mondani ezzel? Nem tudom, szerintem kezdek belebonyolódni lassan a saját belső világomba… pedig szeretem azt hinni, hogy nem vagyok bonyolult ember… ötletek? - Tedd csak meg, mire vársz? – cukkolom a nőt. Engem tényleg nem fog zavarni, ez látszik rajtam, tegye csak, ha meri, miközben szépen lassan beszorítom a nőt a pult mellé.
***
A játék kezdetét vette. A bábuk felálltak az asztalon s visszafordíthatatlanul megindultak egymás felé. Felfoghatnám így is azt, melybe belecsöppentünk. Annyira abszurd ez az egész. Itt voltam, alig pár hónappal a hátam mögött életem egyik legnagyobb tragédiájának. Ha fogadnom kellett volna, azt mondom, hogy ilyen pillanat jópár évig nem fog eljönni. Hogy még sokáig depresszió közeli állapotban leszek. Nem csak azért, mert a fiam holtan jött a világra, hanem mert a kapcsolatom is nagyjából semmilyenné vált. Annyi minden történt negatív irányba az elmúlt hónapokban, hogy őszintén gondolkodtam azon: valaki nem szeret engem odaát. Nagyon nem. Visszajöttem Fairbanks-be, hogy teljesítsem a kötelességemet, emellett a munkámba temetkezzek, hátha az majd segít nekem összeszedni magam. Erre? Már a második napon olyan helyzetbe kerültem, ami éles fordulatot jelentett az életemben. Amikor kikötöttem Paloma kertjében, majd a házában és eltöltöttük az első közös éjszakánkat, még ha csak képletesen is nézem. S majd a másnap reggel… mely már olyan erős jelzés volt az élettől, hogy akár szirénákat is szerelhettek volna be, hogy ezret szólítsanak meg. A majdnem csók… a lassú közeledés. Tudtam, hogy valami megint megváltozott. Hogy tartogat nekem odafent az ég valamit ezzel a nővel, melyet még nem láthatok előre teljesen. Talán ez volt az, mely miatt úgy jöttem ma ide: lesz ami lesz. Nincs terv, nincs előre megfontolt szándék, se akarat. Csupán az, aminek történnie kell. Most pedig eljutottunk ide. Szemtől szembe álltunk egymással, rabul ejtve egymás tekintetét. Itt álltunk, s láttam Paloma szemében, hogy élvezi a helyzetet. Hogy nem fog elmozdulni, nem akar menekülni, hanem ő is odaáll, lesz ami lesz. Az ilyen dolog mérhetetlen bátorságot tud adni ahhoz, hogy menjünk csak tovább. Ne forduljunk vissza, ne ijedjünk meg a továbbiaktól. Csupán egy irányt hagy, ami előre vezet. Csak azért, hogy éljünk egy kicsit, feledve azt, amit kiválthat. A kezem így találja meg Paloma oldalát. Ugyanott fogom meg őt, ahol legutóbb. Talán már helye is van a kezemnek a nő testén? Úgy tűnik. Még egy utolsó pillantás volt, melyet Paloma tekintetébe mélyesztettem… hogy aztán megtörténjen a csók köztünk. Azonnal éreztem szinte, hogy viszonoz, ahogyan nyelvünk találkozott és megkezdte a csókcsatát. Megpecsételtük az este hangulatát, úgy érzem. Csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy elmerüljek a hangulatban, a történésekben. Ahogy csókolóztunk, az agyam lassan kikapcsolt, átadtam magam a hangulatnak. Nem számított most számomra semmi. Se a farkasok, se az őrzők, se semmi. Csupán Paloma és minden, mi hozzá tartozik. Megrészegítenek az édes ajkak, ahogyan felveszem a nő ütemét. A karom tovább csúszik, ahogyan átfogom Paloma derekát és nem eresztem egy pillanatra se. Nem maradok el sokban vadságban a nőnél, ahogyan az eddig elfojtott dolgaim kinyílnak és nekiesek képletesen a nőnek, ténylegesen az ajkainak. Mint ha csak be akarnánk pótolni azt, ami legutóbb, egy hónapja elmaradt köztünk. Ahogyan két éhes ember találkozik és mindent meg akar kapni, amire csak vágyik. De vajon valóban csak éhes? Vagy sokkal több áll a háttérben ennél? Most nem tudtam volna megmondani. Csak azt, hogy vágyok a nőre. Minden egyes porcikára, mindenre, amit csak adhat nekem. Teljesen elvesztettem idővel a józan eszem, ahogyan a karcsú, tetszetős test még jobban hozzám dörgölőzik. Én is megyek közelebb, majdhogynem felnyomva a nőt a pultra. Paloma testi játéka csak még jobban indít előre. Forró leheletet érezhet a bőrén, amikor egy pillanatra elválik, de szerencsére jön is vissza hamar és folytathatjuk. Félelmetes, hogy milyen hatással van rám a nő. Csupán egy ember volt rám ilyen hatással eddigi életemben… de… nem, nem akartam összehasonlítást. Mert ez most más… sokkal másabb. Már azon voltam, hogy felültetem Palomát a pultra, ezzel véve le őt a lábáról, amikor elveszi megint az ajkát. Kapok utána, de az arcát éri az ajkam. Erre nyitom ki a szemem és a vörös köd ellenére látom, hogy másfele néz… riadtan? Tekintetem követi az övét és pont meglátom a probléma forrását, amikor Paloma elugrik tőlem és azonnal siet a tűzhelyhez, hogy elzárja a gázt. Megráztam a fejem, hogy tisztuljon… és akkor látom, hogy Paloma elkezd borulni. Nos… van egy jókora előnyöm a nővel szemben… a tetoválásaimnak köszönhetően gyorsabb vagyok és jók a reflexeim ezáltal. Amint elkezd a nő borulni, ugrok felé. Arra nem leszek elég gyors, hogy megakadályozzam a jókora zakóját… főleg, hogy nekem is sikerül belelépnem a vízbe és a zokni megcsúszik, a lábam ki alólam. Annyit érzek el, hogy elkapom ugyan Palomát, az én karjaimon csattan a földön, de én is elesek és csattanok a földön a térdeimre, fájdalmasan felnyögve. De a lényeget szerintem elértem… még ha egy jó adag vízben is fekszik. - Én meg a feledékenységem – morgom, miközben így térdelve elzárom a tűzhelyet. Lenézek Palomára… majd letörlök néhány majonéz darabot, mielőtt megpróbálom felállítani a földről… már ha nem történik addig valami.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Azért érdekes, nem? Az állatok is ugyanolyan érző lények, mint mi emberek, a hentest mégse zavarja, hogy leöli őket, és feldolgozza. Oké, tudom, hogy mi vagyunk a tápláléklánc csúcsa… de az állatok is ugyanolyan élőlények… megszületnek, nevelkednek… élik az életüket, ami nekik rendeltetett. Egy hentessel mégis lazán kezet fog bárki, de én már futottam nem egyszer olyan esetbe, amikor nem akartak velem kezet fogni azért, mert az a munkám, ami. Pedig… semmivel se csinálok visszatetszőbb melót, mint mondjuk ez urológus, vagy egy agysebész, aki élő emberek koponyáját nyitja fel… érted. Egyébként ezt most nem azért mondom, mert annyira zavarna, ha valaki azért nem fog velem kezet, mert halott emberek testét boncolom… csak tényleg furcsák vagyunk mi, emberek ilyen téren is. – Persze ezt mindenki máshogy látja, mindenki máshogy gondolja. Ezért se szoktam megsértődni azon, ha valaki nem fog velem kezet. Az ő baja, ennyi. Nekem nincsenek tőle álmatlan éjszakáim, és szerintem ezután se lesznek. - Nem magamat akarom fényezni, vagy a munkámat… de nekünk sokkal nehezebb, és komplexebb a feladatunk, mint egy szakorvosnak. A szakorvos megcsinálja ugyanúgy az általános orvosit, majd szakosodik, és lényegében a maga területén dolgozik egész hátralevő életében… élő emberekkel, akik elmondják mi a bajuk, mi az ami fáj. Egy patológusnak eleve halott emberrel kell dolgoznia, és minden szakirányban toppon kell lennie ahhoz, hogy megállja a helyét a szakmában. Értenünk kell a toxikológiához is például, amihez egy ortopéd orvosnak például nem feltétlenül. Szerintem inkább ez az összetettség az, ami miatt kevesebben vállalkoznak arra, hogy a patológiai pálya felé forduljanak. Egyáltalán nem egyszerű, és azok közül, akik errefelé orientálódnak, csak az igazán elhivatottak maradnak meg… a többiek lemorzsolódnak. Lényegében… ha fogalmazhatok így, minden patológus valahol a munkája megszállottja, ahogy én is. Minden egyes holttest, amit behoznak, egy feladvány, egy újabb kihívás… amit meg kell fejtenünk… és a megfejtésnek jónak kell lennie, különben hitelünket vesztjük, s ha rossz diagnózist állítunk fel, hibás következtetéseket vonunk le, az kihatással lehet mások életére is. Példának okáért a boncolási jegyzőkönyv alapján, vagy egy bíróságon eskü alatt tett vallomásom alapján ha gyilkosság történt, egy hiba miatt olyan embert is leültethetnek, aki ártatlan. – Nem hiába kellett jogot is tanulnom. Aki igazságügyi orvosszakértőnek megy, annak tisztában kell lennie a dolgok súlyával, és menetével. Szó szerint akár életek is múlhatnak a szakvéleményemen. Nagyon sok küzdelemmel, és áldozattal járt az, hogy most azt csinálhassam, amit csinálok… de úgy érzem, hogy megérte. Sikerült valóra váltanom a gyerekkori álmomat, és azzal foglalkozni, amit igazán szeretek. - Haspók!? – Meresztem ki a szemeimet, majd kapok a számhoz. Opsz! Lebuktam. Tenyerem a hasamra teszem, majd lassan simogatni kezdem. - Első számú szabály! Soha ne észrevételezd, hogy egy nő mennyit képes enni, mert azonnal ugrunk a mérlegre, és azt nézzük, hogy Úristen, hány deka jött fel ránk, és azonnal fogyózni akarunk! Miattatok, pasik miatt van az a rengeteg bulémiás, meg anorexiás nő! – Kapok le egy zöldséget a deszkáról, és megdobom vele Adamet. Persze tudom én, hogy nem úgy értette, hiszen az én alakommal semmi probléma, már aki a normál alkatú nőket kedveli… mert bizony találkoztam én már olyan pasival is, aki szerint csontkollekció vagyok, és nem ártana híznom kicsit, hogy legyen mit rajtam fogni… meg találkoztam olyannal is, aki szerint azért lehetne miből leadnom. Szóval ízlések és pofonok… Én például általában az öregebb… pardon, érettebb férfiakra bukom… az őszülő negyvenes korosztály a zsánerem… de ez sincs kőbe vésve… hiszen itt van ez a konyhatündér, aki alig idősebb nálam, mégis bejön. Bejön? Baszki.. Bejön. Oké, Paloma… legalább ez is tisztázva most már. - Mi bajod a kocsmák népével édesem? Tájékoztatásul közlöm, hogy én Los Angelesben kocsmáztam! Tagja voltam egy helyi motoros bandának, akikkel a szabad hétvégén kocsmákba jártunk lazítani. Csak hogy tudd, kivel van dolgod…! – Kacsintok. Nem vagyok gazdag szülők elkényeztetett piciny lánya, ezért a baráti köröm se olyanokból áll, akiknek a szülei fontos emberek. Totál átlagos emberekkel barátkoztam, és a motorozás iránti szenvedélyem motorosok közé sodort. Szeretem azt a közeget, mert egyáltalán nem kell feszengeni, nem az számít, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy ki vagy… emberileg. Elgondolkodok azon, amit Adam mond. Kétkedve ingatom meg a fejem, ebben nem értek vele teljesen egyet. - És ha nem derülne ki, hogy ki volt az, aki bevetette azt a biológiai fegyvert? Én nem hiszem azt, hogy ha valaki ilyet tervezne, az a mellkasát veregetné utána, hogy igen, én voltam az, aki megtette. Ha valaki ilyen módszerhez folyamodna, szerintem eléggé óvatos lenne ahhoz, hogy utána ne akarja ő húzni a rövidebbet. Tételezzük fel, hogy én mondjuk egy titkos laboratórium feje vagyok, ahol az ebola egy újabb törzsét tenyésztik. Kapnék egy utasítást, hogy ezt a vírust szabadítsam rá a kínaiakra. Nyilván nem úgy intézném a dolgot, hogy a gyanú kapásból Amerikára terelődjön. Ott van mondjuk Kórea… Egy Kóreai által juttatnám be Kínába a vírust, és úgy terjeszteném el a járványt. Mi lenne abból? Kína Kórea ellen fordulna, Amerika meg mossa kezeit… vagyis küldi a csapatait rendet tenni. – Vonom meg a vállaimat. - Sokat számít, ha valaki okos… de még többet, ha mellé ravasz is. – Nem hozom fel példának kilenctizenegyet, mert nem… mert szerintem minden amerikai állampolgár életének egy fájó pontja az a dátum, de… én a mai napig kételkedek abban, hogy valóban Bin Laden volt-e a bűnös, vagy csak a bűnbak? A halottaknak ez már úgysem számít, se az élőknek… mert ez nem hozza vissza őket. A lényeg, hogy az embereket könnyű manipulálni, és becsapni. - Hóhó! Nézőnek aztán nem… vagy iszol, vagy mehetsz amerre jól esik. Szépen lennénk, hogy te itt szín józanul ücsörögj két, illuminált állapotban levő jó bőr nők között. Az tetszene, gondolom… de ne is álmodj róla! Ezt az örömöt nem kapod meg! – Öltöm ki Adamre a nyelvem. Mi tagadás, szívesen megnézném ittasan. Kíváncsi lennék, hogy milyen lehet olyankor, amikor az alkohol hatása befolyásolja a tetteit. - Igazán? És mihez? Csak nem a lányához? – Emelgetem kaján vigyorral az arcomon a szemöldökeimet. Naná, hogy azonnal a perverz fantáziám indult be. Nem is én lennék, ha nem így lenne. Lehet, hogy a mongol nők Adam zsánerei? Hm… mongolt még nem boncoltam, bár nem tudom, hogy ez most hogy jön ide… Tényleg mániákus vagyok, hogy mindenből a boncolást hozom ki. Lehet fel kéne keresnem egy pszichológust? A dilidokik olyan jó fejek… és olyan rég beszélgettem már egyel. Nem is láttam Foxot mostanában a kórházban, majd utána kérdezek, hogy egyáltalán ott dolgozik-e még. Lehet meglátogatom egy kis beszélgetésre, hogy papírom legyen róla, hogy normális vagyok-e még, vagy végképp elment már a maradék eszem is. - Ez is változó. Los Angelesben voltak olyan boltok, ahol szinte soha nem kellett sorba állnom, mert normálisan ment a sor, és összehangolt volt a munkamegosztás is a dolgozók között… Santa Claritában meg lementem a szupermarketbe, és téboly. Szerintem szervezettség kérdése. Sajnálom azokat, akik savanyú képpel végzik nap mint nap a munkájukat. Szörnyű lehet úgy élni, hogy olyat kell csinálnod, amit nem szeretsz… de muszáj, mert meg kell élned, és ha nem akarsz az utcára kerülni, akkor bizony el kell vállalnod azt a munkát is. Engem nagyon irritálnak a cicababák… de… annak idején, amikor tanultam, kénytelen voltam gyors pénzforrást nyújtó munkát keresni, amit suli mellett is végezhettem, családi okok miatt. Ha nem dolgoztam volna, nem tudtam volna befejezni az egyetemet, és most nem lehetnék orvosszakértő sem. Szóval elmentem fehérnemű modellnek. Javarészt katalógusba készültek a képek, amikből a nők megrendelhették maguknak a fehérneműket… meg néha beugrottam egy-egy fehérnemű bemutatóra is. Kifutói munka. Megvolt hozzá a magasságom. Soha addig meg se fordult volna a fejemben, hogy én ilyennel foglalkozzak, mert nem vagyok az a fajta, akit az ilyen lázba hozna… de a suli miatt muszáj volt. Nem mondom azt, hogy egy idő után megszerettem, mert azt túlzás lenne, de megszoktam… és legalább anyagilag biztos hátteret adott anno. – Erről eddig nem beszéltem Adamnek, most is csak azért meséltem el, mert oké, hogy morgok itt a pénztárosokra, de amúgy megértem a kínjukat. Időnként muszáj némi áldozatot hoznunk a jelenben, hogy a jövőnk olyan lehessen, amilyennek szeretnénk. - Nem volt otthon. Anyám miatt. Irtózik a fegyverektől… szóval mivel nem volt, nem gondoltam, hogy nekem szükségem lehet rá. Persze Santa Claritában azért voltak szomszédaink is, akikkel eléggé jóban voltunk, nem ilyen kietlen helyen laktam. Fogalmam sincs, hogy milyen fegyver lenne nekem való… - Nagyon sokféle lőfegyver van, szakmámból adódóan tudom. Ismerem a kalibereket, ismerem a lövedékeket, azt, hogy milyen roncsolást képesek végezni egy testben… de én magam még soha nem nyúltam a ravaszra, soha nem lőttem. - Oké. Megbeszéltük. Láttam valami fegyverboltot a belvárosban. Majd valamelyik nap benézek, és veszek egy puskát. A kétcsövű még divat? Azok nagyon tetszenek. – Elnevetem magam. - Vaaagy egy shotgun szerinted túlzás lenne? – Kérdezem még mindig nevetve. Azért erre majd Mallory-t is fel kell készítenem, nehogy sokkot kapjon, ha meglátja, hogy mondjuk egy puska hever a nappali asztalán. Ilyen dísz szamuráj kardom, vagy mi a feném van egyébként kitéve a nappaliban… de az totál életlen, szóval csak dísznek van. Vagyis tavaly év végén hasznát vettem, amikor a homlokomon levő dudorra szorítottam a lapját, hogy leapadjon. - Hát… ez épp olyan, hogy Kanadának meg egy része francia… mert oda meg a franciák szivárogtak be. Meg ha úgy vesszük… az én őseim anno spanyolok, vagy talán portugálok lehettek apai részről… átjöttek Mexikóba, a nagyszüleim meg apámmal Los Angelesbe. Szóval az én őseim is azért szépen eltávolodtak az Óhazától. Bennem is sokféle vér csörgedezhet. Azt mondtam már, hogy azért is esett a választásom Fairbanksre, amikor el akartam költözni Kaliforniából, mert anyai ágon elvileg valahonnan innen származom? Még az is meglehet, hogy vannak errefelé élő, távoli rokonaim. – Vonom meg a vállaimat. Ki tudja? Lehet, hogy ha kicsit kutakodni kezdenék,akkor találnék valakit, akinek az ereiben rokonvér csörgedezik. - Egyelőre még nem tudom. Beletettem egy üvegcsébe. Majd meglátom. Általában nem szoktam megtartani azokat a bizonyítékokat, amiket kiszedek a holtestekből, szóval nincs magángyűjteményem ilyenekből. Mivel élő embereket meg nem szokásom gyógyítani… hát ez az első „trófeám”. Majd kitalálok neki valamit. – Azt nem kötöm az orrocskájára, hogy majd azután, ha már elvégeztem néhány vizsgálatot rajta. Nem kell mindent neki se tudnia, nem? Büszkén kihúzom magam, amikor Adam elismeri, hogy nem vagyok gyenge személyiség… valóban nem vagyok az, és örülök neki, hogy ezt ő is észrevette. Amikor kimondja azt a bűvös szót, esküszöm nem direkt, de megkordul a gyomrom. - Jaj, ne is mond… már totál kész vagyok. Lassan a vágódeszkát nyalogatom, annyira éhes vagyok! – Vágok szenvedő arcot. Még ha nem is lesz az ízlésemnek megfelelő amit Adam főz, akkor is tuti megeszem az utolsó falatig, sőt még a tányéromat is kinyalom fényesre, itt pusztuljak meg, ha nem teszem! Marhára tudok nyüglődni, ha üres a pocim, és most bizony nagyon kong az ürességtől. Sejtelmes mosoly húzódik az arcomra. - Nem is kételkedek abban, hogy kíváncsi vagy-e rá… szívesen állok a rendelkezésedre! Nem szoktam megriadni a kihívásoktól… - Pillantok sokatmondón egyenesen Adam szemei közé. A levegőbe beszélés nem szokásom, ahogy túlvállalni se szoktam magam. - Volt rá példa, de nem túl gyakran. Santa Claritában hazafelé menet két biciklis összement a kanyarba, és az egyik elég csúnyán összeverte magát. Elsősegélyt nyújtottam neki, meg megvártam mellette, amíg a mentő megérkezik, és elviszik. Nem volt szép látvány, mert nyílt törése volt, és a kezét is átfúrta egy kitört küllő, amit persze kirántott a kezéből mire odaértem… ömlött belőle a vér. Első számú szabály, hogyha valami belefúródik a testedbe, vagy átfúrja azt… akkor nem szabad eltávolítani, amíg szakértő kezei közé nem kerülsz, mert addig is elállja a vérzés útját. Ha kihúzod, simán elvérezhetsz, ha nem érkezik időben a segítség. Aztán mindennapos házi baleseteknél is ugrasztottak, főként a szomszédok. Rányúlt a forró tepsire… elégett a tenyere, segítsek… Vaaagy ablakpucolás körben véletlenül átnyúlt az üvegen, és elvágta a szilánk a kezét… beleszaladt a kés a kezébe, vagy épp kiesett a kedves szomszéd kezéből, és beleállt a lábfejébe. Tudod hogy van ez… ha megneszelik az utcában élők, hogy orvos van a közelben, első körben az ő ajtaján dörömbölnek. Őket nem zavarta kifejezetten, hogy elsősorban patológus vagyok, és traumatológusként nem dolgozom. Ha bajban vagy, és segítségre van szükséged, elfogadod az első olyan ember segítségét, aki ért hozzá, és az utadba kerül. Ahogy te is megtetted. – Kéznél voltam, evidens, hogy segítettem. De ha mondjuk nem az én kertembe pottyan, vagy a telefonja nem megy gallyra, akkor nyilván nem én lettem volna az első gondolata, hanem az a doki, akihez utánam ment. Nem firtatom Adam árvaságának a körülményeit. Nem akarok olyan témát felhozni, ami nyomaszthatja. Látszólag nem zavarja, de ki tudja, hogy mikor kérdeznék olyat, amivel fájó pontra tapintanék? Inkább hanyagolom a témát. - Értem… szóóóóval szereted learatni a munkád gyümölcsét. Mondjuk megértem. Biztos jó érzés lehet látni, ahogy összehozol embereket… akik végül is neked köszönhetik, hogy egymásra találtak. – Azt inkább nem kommentálom, hogy mi a véleményem az olyan emberekről, akiknek nem tetszik a végeredmény. Hát… a férjét, a baráti társaságát megválogathatja az ember, de a családját nem. Ha tetszik, ha nem. Ha valaki nem képes megbirkózni a tényekkel, és már eleve elvárásai vannak, az jobb ha nem is vág bele abba, hogy megkeresse a rokonait, mert tuti csalódni fog.
***
Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk az, aki jobban hergeli a másikat. Fogalmam sincs. Minden porcikám ég a ruháim alatt, szinte sérti a bőrömet a szövet, ami nem teszi lehetővé, hogy igazán egymáshoz simulhassunk, hogy érezzem Adam forró testét az enyémhez préselődni, mellkasát a mellemnek feszülni, szívének dobbanásait azon keresztül megérezni. Élvezem azt, ahogy a kezével még jobban megragad, élvezem, ahogy még jobban magához szorít, a fojtott vágyat, ami most a felszínre bukik. Sose voltam gyáva kimondani, vagy megmutatni azt, amit akarok, ezért most se fogom vissza magam. Nem kellenek a szavak, hogy Adam tudomására hozzam, mennyire kívánom őt, hogy azóta a reggel óta, amit a telefon csörrenése félbeszakított, vágyom arra, amit akkor nem kaphattam meg. Nem akarom túlgondolni az egészet, nem akarok rágörcsölni arra, hogy ez a későbbiekre nézve milyen hatással lehet. Csak azt tudom, hogy borzasztóan kívánom őt… itt és most, és most csak ez az egyetlen, ami számít. Sose voltam szende tündérke… s mivel alapvetően domináns személyiség vagyok – bár ez nem meglepő, hiszen vezetői pozíciót töltök be -, hát nem vagyok rest megpróbálni a saját kezembe venni az irányítás fonalát. Tudok gyengéd is lenni persze, de most túlságosan ki vagyok éhezve a finomkodáshoz. Szerintem mindketten nevetnénk egy jót, ha tudnánk, hogy épp ugyanarra gondoltunk. A pult eléggé kézenfekvő megoldás lett volna, hiszen amilyen felajzott állapotban kerültünk mindketten, nehezen jutottunk volna el az emeleti hálószobámig. Adam talán kibírta volna, de én tuti hogy nem… Az extázis érzés teljes lehetett volna, ha az ösztöneim nem figyelmeztetnek. A saját otthonát az ember ösztönösen félti, s talán ezért lehetett az, hogy én előbb észleltem a bajt, mint Adam. Kín volt elszakadni a szenvedélyesen becéző ajkaktól, az erősen ölelő kartól, amibe úgy olvadtam, bele, mint a napra kitett vaj az edénybe. Csoda-e hát ezek után, hogy sikerült elbénáznom még a tűzhely lángjának elzárását is? Komolyan! Nem is én lettem volna, ha egy konyhai főzőcskézést ép bőrrel megúszok… még úgy is, hogy nem én vagyok történetesen a szakács. Ekkora hátast se dobtam még eddigi életem során, szóval a képzeletbeli bénázásaim listáján ezennel ki is pipálhatom a dolgot. A földet érés viszont nem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam volna. A seggem menthetetlenül csattant, meg a lábaim is, de a hátam, és a fejem megúszta. Pihegve meredtem a plafonra, volt vagy két másodperc is, amíg mereven bámultam… aztán végre felfogtam, hogy miért nem vagyok teljesen fekvő helyzetben, esetleg betört koponyával… Adam nézett le rám. Elkapott. Behugyoztam? Szemeim egy pillanatra ijedten kerekedtek ki, amikor megéreztem a kellemes melegséget seggtájékon, de aztán szerencsére hamar leesett, hogy nem… nem csináltam be ijedtemben, hanem a taknyolásom okába érkeztem seggel… a kifutott víz. Szerencsére már nem volt forró, csak langymeleg. - Hát… - Pislogok fel rá. - Mondtam, hogy nem vagyok biztonságos a konyhában… - Buggyant ki belőlem a nevetés. Sajgó, vizes hátsóval küzdöttem fel magam állásba Adam segítségével… a cipőim ki tudja hova reppentek a lábaimról… ennél jobban le tudnám-e amortizálni magam ma este? Jahogy… A kontyom szétcsúszott, lötyög az egész. Szóval a gondosan elkészített frizurámnak is annyi. Egy mozdulattal húzom ki a hajfánkot, majd hajítom el a csudába, miközben a víztől átitatott szoknyámat tapogatom másik kezemmel a seggemen. Hosszú hajam leomlik a testem köré, finoman érezhetővé válik samponom kellemes illata is. Lepillantok Adam lábaira, majd tekintetemet végigvezetve rajta lassan felemelem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. - Köszi, hogy elkaptál. – Szólalok meg, majd jobb kezem előre nyúl, megragadom mellkasán a pólóját, és annál fogva húzom magamhoz vissza. - Hol is tartottunk? – Kérdezem úgy, hogy ajkaim közben az ajkait súrolják, s közelről nézek vele farkasszemet. Választ nem várva… válaszra esélyt sem adva hunyom be szemeimet, majd támadom le heves csókommal, lassan hátrálva egészen a mosogatóig, aztán lábujjhegyre állva felnyomom a szélére a fenekemet, hogy felcsusszanva rá átfonhassam lábaimat Adam dereka körül, majd karjaimmal is a nyakába kapaszkodok, hogy ha el akar vinni innen, akkor könnyű dolga lehessen…
- Az emberi szupremácia rákja az ilyen. Az állatokat gyakorlatilag mindenki megeszi, az embereket viszont csupán a kannibálok fogyasztják. Ez ugyanaz, amiért a vadászokat nem vonják felelősségre, ha lelőnek egy állatot brahiból. Csak egy állat, mit számít. Persze, elég csúnya büntetések vannak állatkínzásért, de inkább az emberölést honorálják méreginjekcióval, vagy villamosszékkel – sóhajtok. – Mondjuk ez még nem teszi elfogadhatóvá az ilyen viselkedést – kinyúlok oldalra, hogy futólag megérintsem Paloma kacsóját, minden tolakodás nélkül. – Csak az ostoba ember hiszi azt, hogy van különbség ilyen téren. Sosem értettem az embereket ilyen téren. Néha annyira prűdek, hogy az már szánalmas. Anno én is képes voltam Palomával kezet fogni, amikor legelőször találkoztunk, holott tudtam, kiféle-miféle. Egy átlagos embert láttam csupán, nem gondoltam azt, hogy bepiszkít az érintésével. Bááár… valószínűleg egy olyan embert elég nehéz lenne bemocskolni, akinek már elég régóta mocskos a keze. Aki már húzta meg a ravaszt, csupán azért, hogy öljön. Akármi is volt a cél, a gyilkosság az gyilkosság marad. Emlékszem, annak idején nekem egy kisebb lelki traumát okozott, mikor legelőször öltem meg valakit. Pár napig eltartott, mire újra ki mertem menni a társadalomba. - Alapvetően már maga az orvosi lét is kiváltságosnak számít. Azt mondtad, jártál egyetemre, ráadásul egy nem is kicsiny helyre. Mennyien voltatok az orvosi karon… s mennyien összegyetmi szinten? Nekem nem volt alkalmam ilyesmit megtapasztalni, elvégre más körülmények között nevelkedtem, de jártam már egyetemen, szóval eléggé feltűnt, hogyan csökkent a létszámuk. Szóval igen, eléggé kiváltságos dolog, amit csinálsz. Összetett, titkokkal teli, hiszen nem mindegy, mit csinálsz. Főleg azért is kellenek a hasonló emberek, akik képesek befogadni. Meg hogy kevesen mernek patológusnak menni. Ilyen szempontból tényleg igazad volt, hogy megszállottnak kell lenni. Nem sokan mernének nyúlkálni még a halott testben sem. Vagy félnek tőle, hogy esetlek egyszer valamelyik szerettük kerül a boncasztalra és őt kell felnyitni… igen, azt hiszem ez még nekem se menne. Bár úgy elég nehéz lenne, hogy igazából nekem már alig vannak szeretteim. Ráadásul párezer kilométerrel odébb. Tehát még ha patológus is lennék, nagyjából a nullához konvergál a lehetősége. Na igen, ez az árvalét, meg a hosszú élet átka. Lassan mindenki kihall mellőlem, tiszavirág életűnek látom az egyszerű embereket is. Például itt van Paloma. Most fiatal, üde, de vajon milyen lesz harminc év múlva? Erősen középkorú, még nekem valószínűleg éppen elkezdenek megjelenni az arcomon a ráncok. Kíméletlen az őrző lét ilyen szempontból. Még ha kétszer olyan sokáig élek is, mint egy ember, a hosszú fiatalság és élet átka kísér el. A célbadobási kísérletén csak vigyorgok, de nem állok neki veszettül magyarázkodni. Elvégre, azt tényleg nem tudja kétségbe vonni, hogy jó étvágya van, s még kövérezni se kövéreztem. Kár ezért magyarázkodni. - Kedves, nekem nincs bajom velük. Csupán megjegyeztem, hogy bizony elég szép mennyiségű alkoholt képesek elpusztítani egyetlen összeülés alkalmával is. De amúgy tényleg nincs komolyabb problémám velük. Tudod-e, milyen elsőrangú információforrás tudnak lenni megfelelő elinnivaló pénz esetén? Hogy én hány motoros medvének csúsztattam már néhány dollárt, hogy onnantól ő legyen a szemem úttalan utakon, hátha lát valami érdekes dolgot… a megfelelő informátorok mindig ott vannak, ahol nem számol vele az ember. Pedig csupán ki kell nyitni hozzá az embernek a szemét és megragadni a lehetőséget. - Óóó, nem is kellene hozzá veregetned a mellkasod. Megoldaná más. Elvégre, a mai világban már aligha léteznek olyanok, hogy titkok. Most mondok neked párat azokból a szervezetekből, mely nagy valószínűséggel előkerítené a titkos laborod. MI6, CIA, MOSZAD… vagy akármelyik titkosszolgálat, leszámítva a saját kormányodat. Annak idején a KGB-nek se volt olyan nehéz dolga kiszedni az atomtitkok az amerikaiakból. Megtalálták a megfelelő embereket, ők pedig közvetítettek. Arról nem is beszélve, hogy ha a kormányodnak már cinkes lenne az ügy, akár fel is dobnak téged, mint bűnbakot, hogy mindez csak a te magánakciód. Ők pedig onnan mossák kezeiket, mert te meg tisztázatlan körülmények között életed veszted egy balesetben, így nem tudsz beszélni. Ez a világ már csak ilyen. Hogy én hány ilyen üggyel találkoztam már. Volt már rá példa, hogy elkezdtem nyomozni egy látszólag egyszerű eltűnési ügy kapcsán. Aztán ahogy derítettem fel az ügyet, egyre szövevényesebb és szövevényesebb lett minden. Mindez tartott addig, míg egy szép napon az MI6 egyik épületében találtam magam, két jólöltözött ügynökkel, akik igyekeztek rávenni, hogy talán nem kellene nekem ezzel az üggyel foglalkoznom. Lefizetés, fenyegetés… minden, ami szem szájnak ingere… igen ám, de aztán valahogy az én kapcsolataim mélyebbre nyúltak a kormányügynökségnél, szóval, még ha kissé változtatnom is kellett az ügyfél számára leadandó beszámolómon, én jöttem ki jobban az esetből. S ez csak egyetlen egy eset… ha még elmesélném azt a dolgot a kínai titkosrendőrséggel, uh… - Na, miért nem? Vannak dolgok, amikor jobb csak nézni, mi lesz a végeredmény… legalább emlékeznék is rá. A helyzet az, hogy nem voltam én olyan nagy ivó. Tovább bírtam az átlagembernél, de nem annyival sokkal. Még éberen él az emlékeimben az az este is, amikor Abie-hez állítottam be, nem pont józanul, így hát inkább kerülöm a hasonló eseteket. Főleg, mert lehet, hogy Paloma lakótársa jobban bírja nála az italt és lenne is mivel szekálnom onnantól a kisspanyolt… de nekem mióta számít ez szempontnak? - Nem, ha a lányához nyúltam volna szerintem ott azonnal hozzá is kényszerítenek, de nem űznek végig a fél sivatagon. A helyzet az, hogy bementem egy szent helyre és ott megérintettem egy szakrális tárgyat. Nem tudtam, hogy nem szabad, de rajtakaptak és nem volt lehetőségem magyarázkodni. Szóval futhattam, míg le nem ráztam őket – feltűröm egy helyen a pulóverem ujját, egy foltra mutatva az alkaromon. – Még mindig megvan a nyoma a becsapódó nyílnak. Ez is olyan dolog, amin utólag már csak röhögök egy jót, de akkor ott rohadtul nem volt vicces. Szerintem Usain Bolt ahhoz képest lassú csiga, amit én előadtam a sivatagban, bár inkább hosszútávfutásnak minősül, mint rövidtávas kocogásnak. Na viszont amit ezt követően mond el nekem, azzal eléggé meglep engem, mert nem néztem volna ki belőle. - Fehérnemű… modell – pislogok. – Oké, azt eddig is tudtam rólad, hogy nem vagy szégyellős meg szívbajos, de azért pont ezt nem néztem volna ki belőled. No offens, nem negatívnak szántam, csak meglepőnek. S miért pont a modellkedés? Ez volt a legkézenfekvőbb akkor, vagy… mi? Najó, szerintem tényleg látszódott rajtam, hogy meglepett ezzel a megvallásával. Pedig így utólag átgondolva logikus, ha számba veszem a paramétereket, azt leszámítva, amit a nő felhozott. Megvan hozzá a testi adottsága, hogy modellkedést vállaljon. Vagy talán még több is. Paloma már csak így ránézésre se tűnt olyannak, mint az átlagmodellek. Értsétek, nem egy csontkollekció. Manapság még mindig azt hiszik az emberek, hogy a sovány nő a tökéletes. De könyörögöm, amire már gyakorlatilag rászáradt a bőr az hogy lenne már tökéletes? Lehet, hogy Paloma nem ilyen, de legalább látszik rajta, hogy egészséges és nem valami beteges, vékonyság megszállott. Szerintem az ilyesmi sokkal inkább tetszik az embernek, mint az embertelen önsanyargatással elért vékonyság. Arról nem is beszélve, hogy Paloma egy gyönyörű nő, így ahogy van… s nekem ezt most megint miért volt olyan fontos megjegyeznem magamban? - Hááát… – vakarom meg a tarkómat. – Eléggé túlzás. Alapvetően ilyen nagyobb kaliberű fegyvert se adnak olyan könnyen az ember kezébe. Kezdő fegyverhasználó kezébe meg pláne nem. A kétcsövű ráadásul inkább számít maffiafegyvernek, főleg, ha lefűrészeled. Ha rám hallgatsz, akkor inkább egy egyszerű maroklőfegyverrel kezdesz. Lehet, hogy nem lösz át vele olyan könnyen a falakon, de ha védekezésből lőnöd kell, jóval egyszerűbb céloznod vele. Arról nem is beszélve, hogy alapvetően már egy pisztolynak se gyenge a visszarúgása… képzeld el egy sörétespuskáét. Ezen már én is vigyorgok, mert valahogy elképzelem, ahogy Paloma lő egyet a vadászpuskával, az meg egy csattanó hang kíséretében kirepül a kezéből és pörögve távozik a szoba másik felébe. Egen, azt hiszem tényleg inkább pisztollyal kellene kezdenie, abban meg még segíteni is tudok neki, szóval megspórolhatja a fizetséget az oktatónak a lőtéren. - Fura, aszittem a kis Succubus barlangodban igazi kis gyűjteményt tartasz fenn odalent. Vagy csak nem most kezdesz neki? – húzom a fejét. Látszott rajtam, hogy nem viccelek, tényleg kinéztem belőle hasonlót. Hogy odalent sorban állnak a befőttesüvegek, mellettük címkékkel, hogy melyiket mikor szedte ki, kiből származik és minek kapcsán került a kezei közé. - Nalátod – vigyorgok, majd visszafordulva a deszka felé azért még megjegyzem. – Éhség. Hagy gonoszkodjak olykor én is egy kicsit. Viszont lássa, kivel van dolga, ezúttal én adok oda neki egy katonát, nehogy túlságosan eluralkodjon rajta az éhség. Amikor felajánlja, hogy szívesen szembemenne a kihívással, én csak sokatmondó fénnyel a szememben nézek rá, én is megengedek egy sejtelmes mosolyt, de végül nem mondok semmit. Vannak olyan dolgok, amikor egyetlen pillantás, halvány vigyor többet elmond ezer szónál. - Ezen nincs semmi meglepő. Gondolom a környező lakosok már elég jól ismertek tőled és ezért rohantak inkább hozzád, mint pár utcával odébb egy állítólagos orvoshoz, akiről mástól hallottak. Egy adott utcában ez elég könnyen előforduló jelenség. Mindig van egy ember a szomszédságban, aki ért valamihez és hozzá kell fordulni. Ez szakács, az asztalos, amaz szatócs, emmeg orvos. Nevezhetjük ezt közösségi munkamegosztásnak, vagy kinek mi tetszik, de megfigyelhető az ilyen összetartás szerűség. Annak idején Skóciában ennek megláttam a pozitív oldalát. Amikor egy nagyobb vihar levitte valamelyik szomszéd házának tetejét, együttes erővel mentünk ki rendberakni szegénynek, nehogy beázzon. Nem lehet, hogy kicsit túlságosan sokat beszélek magamról? Mármint, lehet ráfázok ezzel. Most így beszélek szabadon, aztán ha megjegyzi mindezt, a végén még ellentmondok magamnak valahol és jöhet a kínos mellébeszélés. Hiába működik elég jól a memóriám, azért az ilyen dolgokba akarva-akaratlanul is belebukik az ember, hiába figyel oda. Ráadásul jókora baklövés is lehet belőle, ha nem tudom megfelelően kimagyarázni… de mégis… jól esett, hogy valakivel tudtam így beszélni még aki nem őrző. - Igen… igen, fogalmazhatunk így is. Valahol azért is lettem magánnyomozó, mert szeretek segíteni az ilyen embereknek, akik rászorulnak… s nem is azoknak a nagyképű, minden hájjal megkent alakoknak dolgozni főleg, akik csupán egy terhelő bizonyítékot keresnek a vetélytársaikkal szemben. Igen, úgy érzem határozottan megvan a véleményem az ilyen emberekről.
***
Minél több időt töltöttem el Palomával csókolózva, annál jobban elragadott ez az új érzés. Egyre inkább nem számított semmi, amit a külvilág jelentett és odakint volt a falakon kívül. Maradjanak csak itt, nem kíváncsi jelenleg rájuk senki kettőnk közül. Se a múltra, se pedig a jövőre. Csakis egyedül a jelen számított és a nő. Az, amit csinálunk és amit belátható időn belül készülünk csinálni. Mert ez, ahogyan belekezdtünk, csakis egy úton folytatódhat a jelek szerint. Annyira belefeledkeztünk egymásba és a vad csókokba hogy teljesen átadtuk magunkat a ránk törő érzéseknek. Mint ha tényleg szeretnénk bepótolni, mi valószínűsíthetően elmaradt. Ha akkor nem szólal meg a telefon… de valahogy úgy érzem, annak ott meg kellett szólalnia. A jelenlegi állapotomhoz képest akkor sokkal rosszabb bőrben voltam, nem tudom, mire mentem volna a helyzettel. Most legalább nem csak egy árnyék vagyok, hanem aktívan résztvevő szereplője a történéseknek. Aki akár még alakíthatja is az eseményeket. Nem maradtam adós a csókcsata közepette. Igaz, nekem nem pont ez volt a stílusom, de annyira megőrjített Paloma csókja hogy az ajkaim felvették a ritmusát, igyekezve oltani az éhes száj vágyait. Az én vágyam pedig érezhetően egyre nagyobb lett, ahogyan hozzásimultam, majdhogynem belebújtam Palomába, felkenve a pultra. Akartam őt… már egyre tisztábban éreztem, hogy együtt akarok lenni vele, akármi is lesz a böjtje. Nem volt tervem éjszakára… bármi belefért ebbe a látogatásba ilyen téren a részemről. Már-már ott tartottam, hogy teljesen elvesztem a fejem és tőlem talán szokatlan módon kezdődik el az esemény, de akkor Paloma elugrott tőlem, mert gáz volt, képletesen szólva. Én meg végignéztem a mutatványt, melynek az lett az eredménye, hogy mindketten a víztócsában kötöttünk ki, kisebb-nagyobb mértékben benedvesedve. Azért ilyet is csak ennek a némbernek a társaságában vagyok képes megélni. Az életben nem estem még el a konyhában, erre átjövök főzni és paff… ügyes vagy Adam, de legalább Paloma nem verte szét a fejét a kövön. - Hát nem – de mégis együtt nevetek vele a történteken, hiszen utólag minden mulatságos tud lenni. Végül sikerül talpra húznom Palomát úgy, hogy ne essen el az első lendülettel. Látom rajta, hogy nem úszta meg szárazon a történetet, de nem tűnik vészesnek. Egy ruhacsere majd megteszi, bár kicsit sajnáltam, hogy le kell majd vennie, igazán csinos volt benne… bár tényleg annyira baj, ha leveszi a ruháját? Közben a hajából is kikerült az összefogó, én pedig előre nyúltam, hogy a rakoncátlan tincseit visszarendezgessem a füle mögé, hagy lássam csak a szép pofiját teljes egészében. Mire végeztem, már húztam vissza volna a kezemet, de ottragadt a nő arcánál… nem sokkal később pedig Paloma visszahúzott. Itt lett volna esélyem a menekülésre… hogy meggondoljam ezt az egészet és véget vessek az őrületnek… ez volt az a pillanat, ahol még volt visszaút. Ám amikor kimondtam a szavakat, már nem volt. - Ott, hogy megőrjítesz. Az ajkaink újra megtalálták egymást, ahogyan Paloma hátrált és hamarosan már fent ült az egyik gépen és körém kulcsolta a lábait. A vágy, mely az intermezzo miatt valamelyes lanyhult, most újra felerősödött. Karjaimat a nő köré fontam, pontosabban csak az egyiket. A másik végigsimította a testén oldalt, idővel megtalálva a szoknya végét, hogy ott benyúlva simítsa meg a combjait. Az ajkam pedig nem eresztette őt, vállalva az újabb vad csókolózást. Vagy ha mégis, akkor a nyakát találtam meg. Érezhető volt, hogy teljesen meg akartam vadítani, hogy robbanjon, mikor eljön az idő. De aztán eljött egy pont, ahol össze kellett szednem a maradék józan eszem. A nem sebesült kezemet használtam csak, ahogyan leemeltem Palomát a gépről és elindultam vele kifelé a konyhából. Tudtam, hova vezet mindez és szerettem volna egy megfelelőbb helyet találni, mielőtt megint baleset lesz a vége. Ám nem jutottunk messzire. A lépcső aljában voltunk, amikor kényszert éreztem és nekinyomtam Palomát a feljáró mellett levő falnak, hogy újra megízlelhessem az ajkait. Tisztára, mint valami drog, nagyon nehéz volt most nélküle kibírni. Viszont a józan ész még úgy ahogy megvolt. - Merre? – kérdeztem, mikor két csók között nehezen, de el tudtam venni a számat az övéről. Nem jártam még az emeleten, fogalmam sem volt róla, hova kellene vinnem… hol van az a hely, melyen nyugodtan egymáséi lehetünk.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Azért nem esszük meg egymást, mert nincs rá szükség. De ha a szükség úgy hozná, és az embernek mérlegelnie kéne… az életben maradás ösztöne szerintem bőven elég lenne ahhoz, hogy az emberek egymásnak essenek. A legerősebb éli túl… és hát volt rá példa a történelemben, hogy itt-ott felütötte a fejét a kannibalizmus. – Elég visszatetsző, még csak annak a gondolata is, hogy egy másik emberből táplálkozzunk, hiszen alapvetően az lett belénk „kódolva”, hogy Isten azért teremtette a növényeket és az állatokat, hogy ezt a célt is szolgálják. Alapvetően egy normális embernek meg se fordulna a fejében, hogy megegye embertársát… de soha nem tudhatjuk előre, hogyha olyan körülmények alakulnának ki, hogy ez az életben maradás egyetlen esélye, akkor mennyire lennénk képesek megőrizni emberi mivoltunkat, vagy adnánk át magunkat az életben maradás állatias ösztöneinek. Az érintés jól esik. Elmosolyodok. - Tetszik az életfelfogásod. – Jegyzem meg, miközben egy gyors mozdulattal újabb nyers zöldségkockát lopok le a deszkáról, és leplezetlenül betömöm. A zöldségekkel úgy vagyok, hogy a többségüket simán megeszem nyersen is… szóval egyáltalán nem zavar, hogy még nincs kész. Jó.. oké, azt tudom, hogy ha így folytatom, akkor Adamnek nem lesz miből megfőznie a vacsorát… de ha rákívánok valamire, iszonyúan nehéz türtőztetnem magam, hogy ne csábuljak el végleg. - Elég sokan voltunk. Pontos számot nem tudok neked mondani. Az általános orvosin mindig fullon voltak az előadók… aztán ahogy haladtunk előre, és egymás után tudtuk le magunk mögött a féléveket, úgy ritkultunk. Szerintem az induló létszámhoz képest… nagyjából a harmada maradt a végére. Tudod.. sokan rájönnek közben, hogy ez mégse nekik való. vagy azért nem, mert nem bírják a lépést tartani, vagy gyomorral… lelkileg nem bírják. Utána szakosodtunk. Tizenheten kezdtük… négyen diplomáztunk rá. A többiek vagy azért hagyták ott, mert úgy döntöttek elég nekik az általános orvosi, elmentek vele háziorvosnak… vagy átmentek másik szakirányra. Vagy azért mentek át, mert nem bírták mellette csinálni a jogot is, vagy azért, mert nem tetszett nekik a jogi vonal. De a lényeg, hogy nagyon kevesen maradtunk a legvégére. Hárman lányok, meg egy srác. Valamiért úgy tűnik, hogy mi nők jobban bírjuk az ilyesmit. – Vonok vállat nevetve. Ez csak egy következtetés részemről, amit semmilyen tudományos ténnyel nem tudok alátámasztani, csak a saját tapasztalatommal. - Erre van szabály. Ha családtagod, hozzátartozód hal meg, nem vehetsz részt a vizsgálatában. Ki kell maradnod az ügyből. Még ha akarnád, se engednék. Szerintem ez érthető. Én se szívesen boncolnám fel a saját szüleimet. Ez mindenkit megviselne, még a legkeményebbeket is. – Eddig szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, ahol valamelyik beosztottam, kollégám családtagja pont hozzánk került volna… de Los Angeles eléggé nagy város volt, ott több csoport is dolgozott, megoldható volt a dolog. Itt Fairbanksben pedig egyelőre még nem halt meg kolléga hozzátartozója, hogy ilyen esetben intézkednem kelljen… és remélem, hogy nem is fog. Elég kényes helyzet alakulhat ki ilyenből. - Ah, tényleg? – Vágom csípőre a kezem. - Engem nem tudnál lefizetni infóért. – Biccentem oldalra a fejem, majd egy pillanatra résnyire összeszűkítem a szemeim. - Na jó, pontosítok. Pénzzel nem… - Kajával annál inkább, amilyen zabagép tudok lenni. Egy jó kajával marha könnyen le lehet venni a lábamról, de persze azért csak módjával árulkodnék bármiről is, nehogy bajom legyen utólag a dologból. - Lelombozol. – Biggyesztem le az ajkaimat, mikor lényegében közli velem, hogy a módszerem, amivel másra próbálnám kenni a dolgot, nem lenne túl életképes. De hát… én nem is vagyok terrorista, egyelőre nem is tervezek pályát módosítani, szóval ez csak amatőr gondolatvezetés volt a részemről. - Ja… na persze! Mi becsacsizunk, te meg jót szórakoznál rajtunk!? Á-á… felejtsd el kisapám… vagy velünk innál, vagy a küszöbön kívül tágasabb! – Bökök mutatóujjammal a vállam fölött magam mögé. Hogyisne! Hogy utána meg azzal szívasson, hogy milyen őrültségeket műveltem én részegen? Nem nem… Vagy velünk iszik, vagy Malloryval kettesben pusztítjuk az agysejteket. Már ha persze tényleg benne lenne egy ilyen iszogatós „pizsipartyban”. Adam meg csak fortyogjon magában, meg játszadozzon magában a gondolattal, hogy vajon mi zajlik a rönkház falai között. Nyehehe. - Te… ezt tiszta Indiana Jones szagú story! – Nevetek egy jót, amikor elmeséli a történteket. - És… végül lehagytad őket. – Elég élénk a fantáziám, szóval nem esik nehezemre elképzelni a szituációt… ezért is derülök olyan jókat magamban a dolgon. Amikor megmutatja a foltot, közelebb lépek, és egy pillanatra megérintve… végighúzom rajta az ujjamat. - Örök emlék. – Jegyzem meg halovány mosollyal. - Ühüm. – Bólintok, miközben egy újabb elcsent zöldséget rágcsálok. Lassan vonom fel a szemöldököm a reakciója hallatán… s ha sértődékeny típus lennék, lehet, hogy meg is sértődnék, függetlenül attól, hogy külön kiemelte: nem negatív az észrevétele. - Ha orvosira jársz, a lényeget nem az előadóban ülve, diaképeket nézve… és a professzorokat hallgatva tanulod meg, hanem a gyakorlaton. Az egyetem mellett be voltunk osztva a gyakorló kórházba dolgozni. Az ottani munkánkért nem kaptunk pénzt… az ösztöndíj meg nem volt elég ahhoz, hogy csekély családi anyagi háttérrel meg tudj maradni. A jegyzetek, a könyvek… és egyéb dolgok, amik a sulihoz kellettek… nem voltak olcsó mulatságnak nevezhetőek. Épp ezért van az, hogy általában ha valaki orvos lesz, annak erős a családi háttere. Vagy generációs szinten tele van orvosokkal a család, vagy egyszerűen más életpályán, de tehetősek a szülők. Aki olyan háttérrel vágott neki az egyetemnek mint én, az sokkal nehezebben boldogult, és tudott megmaradni. Nem tudtam volna sima diákmunkát bevállalni egyetem mellett, és a gyakornoki munkám mellett. Ezért kellett valami olyan, ami nem jelent folyamatos elfoglaltságot, mégis jó pénzt hoz. Tudtam nem egy szaktársamról, hogy escort cégeknek dolgozik időnként… bármilyen köntösbe is öltöztetjük… a lényeg akkor is ugyanaz. Kurválkodtak. Én ilyen mélyre nem akartam lesüllyedni… Nem férfimagazinokban jelentek meg a képeim, hanem olyan katalógusokban, amiket nők nézegetnek, és ami alapján rendelgetik meg maguknak a fehérneműket… vagy épp mentek be a boltba, hogy felpróbálják, aztán megvegyék. Szóval ne erotikus jellegű fotókat képzelj el. Ez alkalmi munka volt… havonta úgy három délutánom ment rá… azt meg tudtam oldani… cseréltem mással beosztást azokra a napokra a kórházban… de annyit kerestem ezzel, mint amennyit más egész napi munkával. A divatvilágban máshogy vannak a bérezések. – Tisztáztam a dolgokat, mielőtt még azt hinné, hogy a Playboy és társai férfimagazinokban szerepeltem. Azt nem vállaltam volna. Nem azért, mert szégyenlős lennék. Egyáltalán nem vagyok az. A jövőmet építettem akkor, és egészen másképp fest a jelenemben az, hogy az igazságügyi orvosszakértő anno a Victoria Secret és a Triumph fotózásain vett részt, mely képek fehérnemű katalógusokban jelentek meg… s nem pedig pornográf jellegű fotózásokon, amikkel a férfiaknak szóló szennylapokat szórták tele, hogy a magányos… vagy szexmániás férfiak recskázhassanak rá. Ha utóbbi lett volna, valószínűleg a diplomám, és az ajánlóleveleim alapján se vennének sehol se komolyan, és a kurvákkal egy színvonalon kezelnének, amire totál nincs szükségem. Így is, hogy a megjelenésemmel kitűnök az átlag patológusok közül, kapok olykor megjegyzéseket, rosszalló pillantásokat… mert első körben senki se nézné ki belőlem, hogy van eszem is. Szerencsére az ilyenek véleményére pont teszek magasról… nem érdekel, hogy ki mit gondol. Elvégzem a munkámat, és már állok is tovább. - Egyébként a véznától a kövérig minden skálán fogadnak fehérnemű modelleket, mert minden testalkatú nő hord fehérneműket. Az már más kérdés, hogy az esetleges bőrhibákat utólag korrigálják photoshoppal, hogy azért normális képeket közöljenek le. Gondolok itt arra, hogy volt olyan modell lány, amikor én is ott dolgoztam, akinek már volt egy kislánya. A pasija otthagyta a gyerekkel, és ez volt neki az a plusz betevő, amivel gyerektartás híján fenntartotta magukat. Császározták, látszott a hasán a heg, de mire a képei az újságba kerültek, a szerkesztők eltűntették a képről azt az aprócska szépséghibát. Ha engem kérdezel, szerintem hülyeség. Mindenkinek vannak apróbb hegei, senki teste nincs acélból. Az emberek alapvetően tökéletlenek, és ez a baj a mai társadalommal. Mindenki a tökéletességre akar törekedni, holott senki se lehet az. Mindig van hiba. Tudod kiknél lehet ez a legjobban észrevenni? Azoknál a nőknél és férfiaknál, akik plasztikáztatják magukat. Most nem azokra gondolok, akiknek olyan az orra, hogy ránézel, és megrémülsz… érthető, hogy az megoperáltatja. Azokra gondolok, akiknél indokolatlanok ezek a beavatkozások. Egyre több mindent műttetnek meg magukon, és igazán sose elégedettek a végeredménnyel… mert mindig találnak még valamit, amit meg akarnak változtatni. És ebbe kattannak bele… - Mutatóujjammal köröket írok le a halántékom mellett, gesztusaimmal is mutatva, hogy becsavarodnak tőle. A téma aztán átterelődik a fegyvervásárlásomra. Amikor már a fegyver csövének lefűrészelését ecseteli, sírva röhögő állapotban vagyok. - Jó… jó… oké! Értem! – Lengetem meg a tenyerem a levegőben, hogy nem kell tovább magyaráznia, megértettem. Szóval egy kissé elragadtattam magam. De hát könyörgöm! Temperamentumos női egyed vagyok… Ha kipakolnának elém tíz fegyvert, tuti a legnagyobbat választanám… valami jó erős puskát, mert ha már lúd… legyen kövér… szóljon jó nagyot! - Szóval csak egy picike pisztolyban gondolkozzak... – Bólintok beletörődve a dologba, de aztán megint eszembe jut valami, amitől újra kitör belőlem a röhöghetnék. - És annak a csövéből lefűrészelhetek? – Természetesen komolytalan a kérdésem, ahogy az látszik.. és hallható is. Félig az asztalra borulva küzdök könnyeimmel, annyira röhögök. Néha vannak ilyen kirohanásaim, és baromi nehezen hagyom abba olykor a röhögést… sőt. Nem egyszer fordul át fél órán tartó csukásba, amitől még a hasam is görcsbe rándul. De hát… néha kell ilyen is, nem? A jó kedv sose árt meg, sőt… és… valahogy Adam jelenléte jókedvre derít. Így volt ez egy hónappal ezelőtt is, és most is. Szeretek vele lenni, mert úgy érzem, hogy jó hatással van rám a közelsége. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik. – Öltök nyelvet… hadd rágja csak a kefét kíváncsiságában. Amúgy tényleg nincs semmilyen gyűjteményem itthon. - Mocsok! – Fújom fel a képem, amikor megint odaböki nekem az „Éhség” szót. - Vigyázz… mert ha tovább hergelsz, átcsapok kannibálba, és belöklek a sütőmbe! – Villantok rá ádáz vigyort, majd kacsintok. A potya katonácskát gyorsan elpusztítom, mielőtt még meggondolná magát, és visszavenné, hogy azzal is húzza az agyam. Röviden a hűtő felé pillantok, azon gondolkodva, hogy talán eljött az a pillanat, amikor a vacsorára való hangolódáshoz megnyissam a szakét, de inkább hagyom egyelőre. Amúgy is… talán jobban esne, és kevésbé „ütne”, ha már teli gyomorra innánk, mert lenne ami felszívná az alkoholt. Részemről azért szép kis mennyiséget kéne meginnom, hogy megártson, hiszen tequilán edződtem… Adam oldaláról viszont… Nos. Úgy érzem, hogy kettőnk közül ő kerülne előbb kiszolgáltatott helyzetbe, alkoholos befolyásoltság miatt. Én élvezem azt, amikor Adam belelendül a mondandójába. Szeretem hallgatni, és szeretnék minél többet megtudni róla, mert jelenleg úgy érzem, hogy ő többet tud rólam, mint én róla. Persze ő magánnyomozó, szóval gondolom akaratlanul is jobban ki tudja „vallatni” a környezetét… míg én nem szoktam megkérdezni a háromnapos vízi hulla tetemétől, hogy miért nem ugrottál le inkább egy hídról? Na jó… töredelmesen bevallom, néha beszélek a „pácienseimhez”, de csak akkor, ha a kollégák nincsenek a közelben. - Pff… az ilyeneket nem kell bemutatni… - Nem fejtem ki a dolgot, de Adam láthatja a reakciómból, hogy nekem is volt ilyesmiben részem. A volt férjem anno rám állított egy magánnyomozót, amikor válófélben voltunk, hogy keressen ellenem bizonyítékot, mert Cooper biztosra vette, hogy azért akarok elválni, mert van valakim… és így akart terhelő bizonyítékot szerezni, hogy ne kelljen neki asszonytartást fizetni. Nem talált semmit a nyomozója, mert nem is volt senkim. Én szeretek tiszta lapokkal játszani, és van bennem annyi tisztesség, hogy ne tartsak egyszerre több vasat a tűzbe. Igazából ablakon kidobott pénz volt neki a magánnyomozó fogadása, mert a bíróságon kijelentettem, hogy ami megjárna nekem, azt se kérem. Semmit se akartam tőle. Nem kell a pénze. Nem akartam, hogy bármilyen szinten is maradjon kettőnk között kötelék. Így is mániákusan szaglászott utánam azóta is, nem csoda, hogy elegem lett, és összepakolva Alaszkáig jöttem, hogy végre nyugalmam legyen.
***
Kellemesen megborzongtam az érintésre. A fülem bizseregve válaszolt a mozdulatra, ahogy a hajtincsem besimította mögé. Lehet, hogy az iménti taknyolásom félbeszakított minket pár percre, de ennyi nem elég ahhoz, hogy a kedvemet szegje a folytatástól. Igen, talán vagyok annyira szép nő, hogy úton útfélen találhatnék valakit, aki a testi szükségleteimet kielégíti, de ahogy annak idején egyetemistaként, úgy most se érzem járható útnak az ilyet. Szeretem a bizsergést érezni a gyomromban… szeretem azt, ha valakivel egy hullámhosszra tudok kerülni, és nem kizárólag csak a külseje legyen az, ami beindítja a vágyaim. Van valami Adamben, ami megfogott. Legelső találkozásunkkor is nyomott hagyott bennem, bár akkor még nem tudtam hova tenni őt. Furcsa, érdekes fickónak véltem… s talán pont a furcsasága az, ami felkeltette az érdeklődésem. Nem szeretem ugyanis a sablonos dolgokat, jobban szeretem, ha valaki egyéniség. Persze tíz éve még nem ezt mondtam volna. Az emberben tapasztalatok alapján alakul ki, hogy valójában mire is van szüksége. Mindenkiben kialakul egy ideál kép serdülőkorban… de igazából felnőttként nem arra vágyunk, mint éretlen gyerekként. A kamaszkori ideál arra jó, hogy megtanítson minket arra, hogy valójában mire is van szükségünk. A csalódások nem hiába vannak. Cooperbe szerelmes voltam, másképp nem is mentem volna hozzá. Tökéletesnek tűnt, pont annak a férfinek, akiről azt hittem hozzám való. Jóképű, menő… laza, és rosszfiús. Aztán rádöbbentem, hogy a kamaszként kergetett vágyálom, felnőttként már nem kompatibilis azzal, amit akarok. Ahogy a rózsaszín felhőcskék eloszlottak az égen, már teljesen biztos voltam benne, hogy hibát követtem el… hogy nem akarok tovább maradni mellette, akinek jobbára csak kirakati bábu voltam, akivel jó megjelenni, akit jó mutogatni a haveroknak… de emberként a munkámat egyáltalán nem értékelte. Neki csak az számított, hogy a megszerzett trófeáját maga mellett tartsa, csak az övé legyen, és az legyen, amit ő akar… én meg köszönöm, de ebből nem kértem. Nem ezért küzdöttem évekig az egyetemen, hogy elérjem a céljaim. Nem éreztem azt, hogy egyenrangú partnereként kezelne, és inkább vissza próbált vetni az életben, nem pedig támogatni a céljaimban… mivel a céljaim nem egyeztek az ő céljaival. Akkor döbbentem rá, hogy téves úton járok, és hogy valójában mi az igazán fontos akkor, ha valaki társat kíván maga mellé egy életre. Végtelen elégedettség érzés szaladt át rajtam, amikor megkaptam a válaszát. - Helyes… - Igen, pontosan ezt akarom. Megőrjíteni őt. Azt akarom, hogy az éltető lélegzetvételnél is jobban akarjon engem. Azt akarom, hogy minden gondolatát, én töltsem ki, hogy minden egyes szívdobbanásának én legyek az okozója. Akartam érezni ajka heves ostromát, nyelve vágyakozó játékát… testének türelmetlen rezdüléseit, ahogy az izmok automatikusan összerándulnak a testében vágya növekedése közepette. Imádtam, ahogy letámadt… azt, ahogy magához ölelt, míg másik keze felfedező útra indult, és a szoknyán végigcsúszva megérintette a bőrömet. Belekuncogtam a csókunkba, ahogy a simogatása nyomán egy pillanatra összerándultam. Hopp, egy csiklandós terület! Halk nyögést hallattam, mikor végre felkapott a pultról, és elindult velem kifelé a konyhából. Kihasználtam a helyzetet… pontosabban visszaéltem vele, mert amíg ő azt figyelte, nehogy nekiütközünk valaminek, vagy átessünk valamin, addig én odafúrtam az arcom a füléhez, és komótos mozdulattal, ahogy a macskák szoktak mosakodni, lenyaltam a fülcimpájára fröccsent majonézt. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy csak a lépcső aljáig jutottunk el, és ott nekinyomott a falnak, hogy az ajkaimra tapassza az övéit. Én ezt egyáltalán nem bántam. Miközben viszonoztam a csókját, kioldottam a nyakamba kötött kis kendőt, és egy mozdulattal áthúztam az ő nyakába, hogy a finom anyag, ami nem mellesleg átitatódott a parfümömmel, most az ő bőrét csiklandozza végig. A kérdésére, hogy merre menjünk tovább, csak egy sejtelmes mosollyal válaszoltam. - Tegyél le. – Kértem halkan, s ha megtette, amire kértem, akkor végigcirógatva az arcélén elléptem előle, és megindultam felfelé a lépcsőn. Tudtam, hogy nem kell kérnem rá, követni fog…
Ha engem kérdeznek, azt mondanám, nincs is olyan sok cuccom. Végtére is az alapvető holmik két nagy bőröndbe belefértek! Egyedül a rengeteg könyv és kutatási jegyzet az, ami mindez mellé még három megtermett költözős dobozt kitesz. - Nem mintha félteném a leendő lakótársat a cuccaim súlyától, elvégre mégis csak a Legerősebbről beszélünk! Az utolsó dobozra kerül a vastag, barna ragasztószalagból, mikor érzékelem a közeledő lépteket. - Szia! - Szélesedik ki mosolyom, ahogy pár szőke tincset kisöpörve arcom elől pillantok hátra Palomára. - Nem is hallottam, hogy hazaértél! - De igen. Ennek ellenére felállok és megigazítom barackszín felsőmet, miközben felé fordulok. - Megtaláltad a kaját, amit hagytam neked? Csak melegítened kell, mint mindig. - Apró figyelmesség, de amilyen szeszélyes a beosztása, megérdemel ennyit. Na meg a megértő hozzáállásáért! Hiányolni fogom ezt még, azt hiszem. - A barátom bármely pillanatban megérkezhet. - Szusszantam, s akaratlanul is mosoly szökött ajkaimra, mert láttam a tekintetén, hogy továbbra sem igazán akarja elhinni, hogy tényleg nincs köztem és leendő lakótársam között több puszta barátságnál. Ez a gondolat egyszerre volt megmosolyogtató és zavarba ejtő egyébként.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A ma reggelem pocsékul indult. Alig bírtam két lábon elmászni a fürdőig. Úgy éreztem magam, mint akit egész éjszaka párnával püföltek… vagy elkapott valami hülye vírust. Mikor azonban leültem a WC-re, és jól kipisiltem magam, megláttam az okát a testi-lelki állapotomnak. Már megint eltelt egy hónap? Kelletlenül kotortam elő a tamponos dobozomat a fiókból, majd kikészítettem a wc papír tartó tetejére, én meg a zuhanyzóig mászva próbáltam egy frissítő zuhannyal életet lehelni magamba. Nem sokat használt. Görcsölve… derékfájósan.. puffadtság érzettel, és rettentő morcos hangulatban pattantam fel a motoromra, és vezettem be a városba. Az egész napomra rányomta a bélyegét, hogy megjött a havim. Türelmetlen voltam, nem találtam a helyem… folyton pisilhetnékem volt, szóval minden nyűg egyszerre a nyakamba szakadt. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak, hazamenjek, beüljek a TV elé, jól becsavarjam magam egy meleg takaróba, és csak bambuljak ki a fejemből. Ma semmihez nem volt kedvem. Szerintem még Adam orrára is rácsapnám az ajtót, ha megjelenne. Hazafelé tartva aztán eszembe jutott az, amin egész nap törtem a fejem. Tudtam, hogy van ma valami, csak nem jöttem rá, hogy mi. Mikor leparkoltam a háznál, és betoltam a garázsba a mocimat, akkor esett le. Mallory ma költözködik. Basszus. A bukómat a nyeregre téve léptem be a házba, s mivel éreztem a finom illatot, első utam a konyhához vezetett, hogy megnézzem, mi van kaja. Aztán a nappalinál az ajtófélfának támaszkodva pillantottam lépcső lábánál levő bőröndökre, meg a dobozokra. - Szia. – Mosolyogtam, vagyis csak próbáltam valami mosolyfélét varázsolni az arcomra. Sápadt voltam, és a karikák a szemeim körül arról árulkodtak, hogy fáradt is. - Bocs, totál kiment a fejemből, hogy ma, ma van… Szívesen segítettem volna a pakolásban. Megjött reggelre a havim, és totál szét vagyok csúszva… Tudom, hogy látszik… úgy nézek ki, mint egy szipus, aki egy hete nem aludt, ne szépítsük a helyzetet… - Intem le, mielőtt próbálna kedvesen szépíteni a dolgon. - Igen, bekukkantottam a hűtőbe… jó illata van, köszi! – Mallory jó megfigyelő, elég hamar levágta, hogy nem vagyok az a konyhatündér típus, és szerintem egy idő után már nem bírta gyomorral nézni, hogy folyton ezeket a gyorskajákat tömöm… vaaagy feltűnt neki, hogy olykor-olykor kicsit megcsappant a főztje. Hát na… olyan guszta volt, hogy egy kis kóstolót kisajátítottam magamnak. Sose vetette a szememre, szóval ezért is hálás voltam neki. Váratlanul ért, amikor szólt, hogy elköltözne. Igazából egészen megkedveltem az elmúlt hónapok során, és úgy érzem, hogy jól kijöttünk, szóval először nem is értettem, hogy miért… Aztán amikor mondta, hogy egy barátjához költözik, hát naná, hogy arra gondoltam kapásból, hogy olyan barát… Próbáltam nem kimutatni a csalódottságomat, bár lehet, hogy észrevette rajtam… nem tudom. Hiányozni fog… bár ezt nem valószínű, hogy meg is fogom mondani neki… mert az olyan túl érzelgős lenne, s a havim miatt most amúgy is felfokozott lelkiállapotban vagyok… aztán még a végén elsírnám magam, ami utólag tök ciki lenne. - Értem. Segíthetek valamiben, vagy már mindennel végeztél? – Lépek közelebb, s a dobozára pillantok, amit épp leragaszt.
- Minden okés? - Fürkészem pillantását, a fáradtnak tetsző karikákat szemei alatt. Sosem okozott gondot nyíltan rákérdezni arra, ami foglalkoztatott, hát miért hagynám pont azt a figyelmes kis kérdést ki a szórásból? - Még akkor is, ha sejtem, hogy sokadrészt a havibajának köszönhető, hogy olyan, mint egy felmosórongy, amit kicsavartak és jó magasról a földre ejtettek. Valóban jönne a szépítés, mikor sorolni kezdi a problémáit. Ajkaim szóra nyílnak, de végül csak egy nyugtázó mosoly lesz az egészből, mikor leint. - Megválaszoltad magadnak, miért sem várom el, hogy segíts. Boldogultam magam is, ha pedig valami elmaradt volna, akkor bármikor össze tudunk futni, hogy odaadd, elvégre csak a város másik végére költöztök és nem Afrikába! - Szélesedik ki mosolyom, s kissé rájátszva a doboz súlyára, mikor megemelem a farkasléptékkel amúgy nem nehéznek számító terhet, kacsintok felé cinkosan. A doboz a többi mellé kerül én pedig ellépve tőlük Paloma mellé lépek. - Szerintem ha leléptem, vegyél egy forró zuhanyt, jót fog tenni. - Jegyzem meg csendesen. Megkaptam már, hogy anyáskodó vagyok és "koravén kisasszony", de vannak esetek, amikor akármennyire is igyekszem, egyszerűen nem tudom levetkőzni a hátam mögött leledző nyolcszáz évet. Paloma az elmúlt pár hónapban az életem része lett azzal, hogy fedelet biztosított potom összegért a fejem fölé. Megkedveltem, ez kétségtelen. Még ha mind a ketten más léptékkel is mérjük az emberi kapcsolatok milyenségét. - Nem, végeztem szerintem. Csak az éjjeliszekrényemen maradt pár cucc, idehoznád? - Ha már felajánlotta, biztosan nem jelent problémát neki. Főleg, mivel amikor a szobába lépdel, én is megyek utána vissza. Az éjjeliszekrényen a másik egy kisebb méretű álomcsapdát lel, hogy-hogy nem a szobájához passzentos színárnyalatban játszó szalagokkal díszítve. - Csak egy buta kis apróság... - Jegyzem meg csendesen a másik mögül. - De ha feleannyira válik be, mint a medveriasztód, már megérte! - Nevetek fel csendesen. - Az ágy fölé kell akasztani, úgy tartják, a jó álmokat átengedi a háló, míg a rosszak megrekednek a szemek közt és elenyésznek a hajnal fényeivel. - Magyarázom, miközben sután zsebre tett kezekkel lépdelek közelebb.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Nem, semmi nem okés ilyenkor. Mindent túldramatizálok, minden zavar... mindenki zavar. Ilyenkor igazán... nagyon utálok Nő lenni. De hát gondolom ezt Mallory is megérti. Egy férfi nem tud ilyen szempontból együtt érezni velünk, de mi nők, tudjuk, hogy ez milyen. - Igen, ez így van. - Bólintok halvány mosollyal az arcomon. Csak a város másik végére... Felsóhajtok. Nem lógtunk állandóan egymás nyakán, nem lettünk elválaszthatatlan öribarik, akik fél szavakból is megértik egymást, de nagyon jó érzés volt, hogy nem csak egyedül lakom itt, még ha épp nem is volt itthon, amikor hazaértem... de jó érzés volt tudni, hogy azt a szobát lakja valaki. Hiányozni fog Mallory jelenléte a házból, az... hogy legyen valaki idehaza. Még ha nem is vagyok túlzottan társasági ember, azért nekem is időnként szükségem van arra, hogy érezzem: nem vagyok egyedül. Mallory mindig kedves, és figyelmes volt velem... pedig nem lett volna neki muszáj. - Én is azt tervezem, aztán bebújok a takaró alá, és reggelig ki se kelek. A lábaim is meg vannak dagadva, olyan érzés... mintha két fatuskón lépkednék. - Pillantok a dobozkupacra azon tűnődve, hogy amikor beköltözött, mennyi csomaggal érkezett. Nem tudom felidézni magamban, pedig segítettem neki becipekedni. - Na és bemutatod? A barátod, akihez költözöl... Tudod, csak hogy biztos jó arc-e. Szakmai beidegződés... mindenki gyanús. Biztos akarok benne lenni, hogy jó helyre kerülsz... - Vontam meg a vállam szélesre húzódó mosollyal az arcomon. Zsaru nem vagyok, de azért elég jól értek az emberekhez... na meg van bennem egy egészséges női kíváncsiság, kire "cserél le" Mallory. - Persze. - Sarkon fordulok, elindulok felfelé a lépcsőn. Útközben ráakasztom a táskámat a korlátra, hogy felszabaduljon mindkét kezem, elvégre nem tudom mekkora az a "pár cucc", amit le kell majd hoznom. A lépcsőn felérve jobbra fordulok, majd belépek a vendégszobába. Mióta Mallory belakta ezt a szobát, csak akkor léptem be ide, ha itthon volt, és beengedett. Furcsa volt üresen látni ismét... a dolgai nélkül, amik nemrég még a polcokon pihentek. Negatív érzések rohantak meg. Eszembe jutott saját elköltözésem, és az utolsó pillanat mielőtt kiléptem volna a szobámból, ahogy hátra pillantva semmit nem láttam ott, ami az enyém lett volna, ami otthonossá tette. Az éjjeliszekrényhez érve az álomcsapdára pillantottam. Ujjaimmal összecsippentettem az akasztóját, majd felemelve néztem, ahogy a kis tollak finoman forognak a pókhálószerű keret alatt. Szabad kezem ujjaival végigsimítottam a tollakon, majd Mallory felé fordultam. - Hát ez nagyon kedves tőled. Köszönöm szépen! - Mosolyodtam el. - Még nem volt ilyenem, de remélem be fog válni. - Vetítem előre, hogy bizony a rendeltetésének megfelelően fogom használni. Én nem vettem neki semmit, ezért most kicsit kínosan érzem magam... s őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy én kapok tőle valamit. Végigpillantottam rajta, majd odalépve hozzá átöleltem egy pillanatra a vállainál átkarolva, és magamhoz húztam. - Azért... ha néha lesznek unalmasabb napjaid, nyugodtan nézz el erre... - Mondtam, miután elengedtem. Bármennyire is a nyelvemen volt, nem bírtam kimondani, hogy hiányozni fog, de talán nem is kellett, talán érzi rajtam, hogy így gondolom.
Két Testvérem van, akikkel semmilyen körülmények között nem félek együtt lakni. Olyan tekintetben, hogy nem kell napi szintű összetűzésektől, puskaporos levegőtől tartani: az egyik Yee, a másik pedig Nagojut. Szomorú belegondolni, hogy a többiekkel maximum 2-3 napig bírnánk különösebb vita vagy veszekedés nélkül, és nem feltétlenül azért, mert ők olyanok lennének, hanem mert az én türelmem, béketűrésem valamint szelídségem az eltelt évszázadok ellenére sem öltöttek sokkal nagyobb méreteket, mint amekkorák hajdanán voltak. Példának okáért Unalaqkal nem hogy egy nap, de két óra nem kellene ahhoz, hogy porig romboljuk a házamat. A házhoz érve kiszúrtam Nagi farkasait... szinte el is felejtettem, hogy a Húgommal együtt egy kisebb fajta falkát is kapok, de ez egyáltalán nem zavart. Becsengettem - vagy kopogtattam, ha nem volt csengő - és vártam, hogy ajtót nyissanak nekem, mialatt energiáimmal előre köszöntem Nagojutnak. - Hello, Declan vagyok és... Mallory, indulhatunk? - üdvözöltem az embernőt, ha ő nyitott ajtót, akkor egyből, ha nem, akkor bemutatás, bemutatkozás után. Nem voltam sürgető, egyszerűen nem szerettem több időt vesztegetni valamire, ami két perc alatt elintézhető. Épp eleget rostokoltam holtan ahhoz, hogy minden másodpercet számottevőnek tartsak még mindig. Rámosolyogtam a nőre, aztán ha Nagi is úgy ítélte, hogy mindennel megvan, segítettem neki kipakolni a kocsihoz. Ha nem maradt vissza semmi a búcsún túl, akkor én is elköszöntem, majd a kocsinál bevártam a nőstényt, hogy aztán beülve elfuvarozzam az új otthonába.
//Bocsánat, hogy csak ilyen kurta semmi, meg nagyon lényegre szorítkozó és köszöntem a villámlátogatás lehetőségét meg a röpke ismeretséget! :3 //
Suta félmosoly szalad képemre a "panaszkodását" hallgatva. Ráhagyom, mert ilyenkor nehéz lenne bármit is mondani. Semmi nem jó, semmi nem megfelelő. Ami elromolhat, az el is romlik, amire pedig vágyik az ember, hogy békén hagyják. Esetleg dobjanak neki némi csokit. Nos, csokoládé helyett másfajta aprósággal készültem Palomának. Tartósabb és személyesebb is, több szempontból, noha ő maga valószínűleg betudja ezt is, mint sok mindent mást az északi indián csoportok iránti "bogarasságomnak", ami a választott munkám egyik velejárója is (lehetne). - Nem lesz vele gond, hidd el, nagyon jó barátom még régről! De ha ennyire szeretnéd, lecsekkolhatod, mikor értem jön. - Szélesedik ki mosolyom, s mint írva vagyon, utána lépdelek felfelé a lépcsőn, a szobámat célozva meg, noha az ajtófélfánál telepedve le. Szobám... a szoba, ahol eddig laktam. Most már ez a pontos megfogalmazás. Néztem, ahogy az álomfogót szemlélte és azt kívántam neki, váljon be. Ne csak az álmai kapcsán, de minden téren az életben. Kerülje el a rossz, csak a pozitív érje, akárhogyan is alakul homokszem-élete. Meglep a hirtelen jövő ölelés ám ugyan olyan természetességgel viszonozom pillanatok múltán, felocsúdva megilletődöttségemből. Nem is engedem el a lányt, egészen addig, míg kocsi hangját nem hallom lentről a ház elől. - Ez biztosan Declan lesz. - Declan... nem illik hozzá szerintem, de igyekszem megszokni, hogy így szólítsam gyerekkori cimborámat.
Nem siettem ajtót nyitni, sőt, meghagytam Palomának ezt a privilégiumot, ha csak nem ragaszkodott hozzá, hogy én tegyem meg. Akárhogy is, a farkastestvér láttán mosoly szökik képemre. - Szia! Ő itt... - Kezdeném, de bemutatkozik a szentem, ebből pedig gondolom, Paloma is megteszi majd magának. Kissé alább hagy lelkesedésem, megereszkednek vállaim, kérdésére pedig aprót biccentek. - Persze. Amint ez a három doboz kikerült a kocsiba. - Mutatok a magunk mögött hagyott megtermett dobozokra, de hát egy férfiembernek nem okozhat problémát a dolog, pláne neki. Azért remélem van annyi benne, hogy nem Paloma előtt kezd el zsonglőrködni egyszerre a hárommal, hanem egyesével hordja ki őket, míg én elköszönök a nőtől. Amint megint kettesben maradunk Palomával, mosollyal fordulok felé... és nem tudom nem kiszúrni a tekintetében ülő kérdőjeleket, az ajka szegletében meghúzódó kétkedő mosolyt. - Ne! Ne mondj semmit! Tényleg csak barát. - Emeltem fel mutatóujjamat figyelmeztetően, majd fejcsóválva nevettem fel, hogy újfent megöleljem. - Hiányozni fogsz. - Súgom, hogy idővel elköszönjek tőle és még az anyósülésről is integessek, mikor elhajtunk a kocsival. Amivel kapcsolatban részletesen kifaggatom testvérbátyámat, mielőtt fennakadnánk az első szembe jövő fára.
// Én is köszöntem! *-* //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A túlzott érzelgősség nem jellemző rám – leszámítva Azokat a napokat, amikben most is szenvedek – ezért aztán mielőtt még kínossá válhatna az ölelkezésünk, megszólal a csengő. Elengedem Mallory-t, futólag betűrök a füle mögé egy előre kúszó szőke tincset, majd letéve az ágyára az álomfogót, kilépek a szobájából, és elindulok lefelé, hogy ajtót nyissak. Mallory a nyomomban, így mikor ajtót nyitok, mindkettőnk alakja feltűnik a magas… afroamerikai férfi előtt. Én le se tagadhatnám az ereimben csörgedező spanyol vért, hiába csak részben származnak a felmenőim Mexikóból. Anyai családom valahonnan innen származik Alaszkából. Ha most külső szemlélőként látnám a saját arckifejezésem, simán nyomnék egy facepalmot. Leesik az állam. - Hello…. Declan… Paloma vagyok. - Mérem végig látványosan, majd a vállammal az ajtófélfának dőlök kissé, miközben magamat meg nem hazudtolva bukik ki belőlem igazi, szókimondó énem. - Hát… hozzád én is odaköltöznék. – Attól a mosolytól amit rám villant… hát apukám még jó, hogy támaszkodom, mert lehet szegény Mallory-nak kéne elkapnia. Le is blokkolok kicsit, miközben bamba vigyorral az arcomon bámulom. Akkor se lehetne egyértelműbb, hogy bejön, ha a homlokomra írnám. Aztán felocsúdok, beljebb lépek, hogy be tudjon jönni a házba a dobozokért… és baszki, még az illata is jó… ahogy elhúzva mellettem megcsap. Arcszesz, parfüm? Fene se tudja. Azért vagyok annyira perverz, hogy amikor ellép mellettem a dobozokért, utána nézzek és lestírölöm hátulról is. Biztos ami biztos… muszáj találnom rajta valami hibát, mert ennyire nem lehet senkire tökéletes… ez már bosszantó! Csípőre tett kézzel fordulok Mallory felé, amikor Declan kilép az ajtón a dobozzal, hogy berámolja a kocsiba. Suttogok persze… gondolván úgyse hall minket, hiszen fogalmam se lehet arról, mennyire szuper a hallása, ezért minden szavunkat úgy hallhatja, mintha itt lenne mellettünk. Széles vigyorra húzódnak az ajkaim, és megcsóválom a fejem. - Csak barát, mi? – Bukik azért ki belőlem, majd mikor megölel, suttogva hozzá teszem. - Azért néha meghívhatnál vacsorázni… viszek bort, vagy valamit… - Ölelgetem meg. - Te is nekem… bár ha őszinte akarok lenni, az se lepne meg ha Declan mellett a világ létezéséről is elfelejtkeznél! Úristen… hol szedsz össze te ilyen barátokat? Ne… ne fájdítsd jobban a szívem, inkább nem is akarom tudni… - Sóhajtok. - Vigyázz magadra. – Eresztem el, majd kilépek a verandára és a korlátra támaszkodva intek oda búcsúzóul a volán mögött ülő férfinek. Figyelem, ahogy Mallory is beszáll mellé, majd sóhajtva integetek neki is. Mikor elhajtanak a ház elől, pár pillanatig a kocsi után nézek, aztán visszamegyek a házba, és felkullogva az emeletre Mallory üres szobájába lépve kiterülök az ágyán, szemezve az álomfogóval, amíg a napi rohangálást követő fáradtság el nem hatalmasodik rajtam, és elnyom az álom…
// Én is köszönöm az élményt Declan , Mallory neked pedig további szép életet, és azért gondolj néha az éhezőre vacsora tájékán.... Röviden és tömören: köszönöm a játékot ^^ //
- Bocs a rumliért, de vendégem volt este. Mindjárt összerámolok… - Kiáltottam be a konyhába, miközben kettesével szedve a lépcsőfokokat rohantam le a földszintre. Itt már éreztem, hogy bizony nem csak a lábaim szenvednek az izomláztól. A lépcső alján meg is kellett állnom egy pillanatra, hogy kifújjam magam, és megsimogassam a sejjhajomat. Lehet, hogy én vagyok a főbérlő és talán fura külső szemlélőnek az, ha az albérlőmtől kérek elnézést a kupi miatt, de egy fedél alatt élünk, és úgy egyeztünk meg, hogy mindenki rendet hagy maga után. Nem várom el tőle, hogy utánam takarítson… ahogy én se takarítok utána. - Mi készül? Emlékeztet valamire az illata… - Ahogy kilépek az előtérbe, kiszúrom a fogason levő kabátot, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. Baszki. Kész röhej, hogy a saját házamban lopakodok, de igen… azt teszem. A konyhához lopakodok, és mint valami kezdő, pancser detektív, bekukkantok. - Ó. – Ennyit tudok kibökni zavaromban, amikor beigazolódik az imént éledt gyanúm. - Azt hittem… - Nem fejezem be, csak egy hanyag mozdulattal intek a külvilág felé. - De örülök, hogy nem. – Teszem hozzá, miközben mosolyogva odasétálok hozzá, és kocsányon lógó szemekkel a tűzhely felé pillantok. - De jó, hogy mégse ettem meg a fogkrémet. Isteni illata van. – Nyelem vissza a nyálamat, majd Adam arcára simítom a tenyerem. Tényleg örülök, hogy itt van. - Egyébként jó reggelt. – Nyomtam egy csókot az ajkaira. - Mikor eszünk? – Kérdeztem éhenkórász pillantással. Engem egyáltalán nem zavart, ha reggelire kínait kell ennem. Én képes vagyok az éjszaka közepén is főtt ételt enni, bírja a gyomrom… sőt. Legalább a főtt étellel jól lakom, a szendvicsek meg nem tartanak ki olyan sokáig, elég hamar éhessé válok, ha azt eszek.
Mikor aznap reggel lecsámborogtam a konyhába valahol megkönnyebbültem, hogy a jelek szerint Paloma lakótársa még nem járt itt. Valószínűleg kitért volna a hitéből a sok mindent látva úgy, hogy ráadásul Paloma nem is főz... meg hogy mi ez a rumli. Bár valószínű miután meghallotta volna a nő szobájából kiszűrődő hangokat már érthette, mi miatt is néz ki úgy a lakás, mint ha félbehagytak volna valamit. Nem voltunk pont halkak... na de mindegy, munkára, majd később ráérek nosztalgiázni az éjszaka történtekről. Fene se tudja, meddig alszik még Paloma, jó lenne befejezni a főzőcskét, mire magához tér és lebotorkál. Szerencsére az alapanyagok előkészítése már előző este megvolt és ahogy nézem, nem romlott meg semmi. Ezek szerint nem túlzott az eladó, amikor az mondta, hogy minőségi áruról van szó. Vettem egy mély lélegzetet és csakhamar nekiálltam a főzőcskének, megint. Elég jól haladtam, az kell mondani, magam is megleptem. Már a java dologgal megvoltam, amikor léptek zajára lettem figyelmes és csakhamar megtudtam, hogy ki is mászkál odakint. Széles vigyor jelenik meg a képemen ahogyan azt hiszi, hogy Mallory főzőcskézik a konyhában. Zavartalanul folytatom hát, amit, ahogyan hallgatom lépteit odakint... majd újra megszólal én meg már lassan megfulladok az elfojtott nevetéstől de nem, véletlenül se szólalok meg, nehogy idő előtt jöjjön rá a turpisságra. Éppen az utolsó simításokat végzem már, amikor feltűnik, hogy feltűnően csend van az előzőekhez képest a nappaliban. Kíváncsian nézek el az ajtó felé és pont elkapom a pillanatot, ahogyan Paloma bekukkant. - Kukucs - mosolygok rá. Lehet csak én volt túl kipihent, vagy túl korán volt, de módfelett aranyosnak találtam tőle ezt a megmozdulást. A magyarázkodására, miközben közelít, felvontam az egyik szemöldökömet. - Nem szokásom szó nélkül lelépni - biztosítom. - Különösen úgy nem, hogy van még mit tenni. Ezt értheti a főzésre, vagy másra is. Igazság szerint viszont tényleg nem akartam úgy elmenni innen, hogy Palomától nem köszöntem el. Túlságosan maradandó volt számomra az előző éjszaka, hogy így legyen. Halk kuncogást hallatok. - Csak nem szokásod? - nem bírom ki megint a nem szurkálódást. - Remélem az ízét is annak fogod találni. Amikor megérinti az arcomat érezhet, hogy apró, kellemes borzongást produkálok. Hiába, Paloma nem vált közömbössé számomra egyetlen éjszaka után. - Neked is. A csókot talán rövidre szánja, de egyik karommal a derekába karolok és elnyújtom. Nem lesz tőle túlságosan hosszabb, mert hamarosan elhúzom az arcomat, hiába állnék még így sokáig. Még túlságosan friss a mámor és a végén megint elvesztjük a fejünket, mint az este. - Pár percet még kérek, utána tálalhatunk is. Ha gondolod, addig vedd elő a tányérokat. Ja, amúgy meglett a cipőd - mutatok az egyik sarokba, ahol ott árvátlankodtak a nő magassarkúi.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 03, 2014 5:11 pm-kor.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Oké! – Nyugtáztam egy elégedett mosollyal. Az ember sose tudhatja egy ilyen váratlan fordulat esetén, hogy másnap… tiszta fejjel, mi lesz!? Nem lepett volna meg, ha már nem találtam volna a házban, de örülök, hogy nem lépett le. És nem csak azért, mert épp nekem készít reggelit. - Van egy-kettő, aminek elég jó az íze. Ha nincs más reggelire… - Vonom meg vigyorogva a vállaimat, de a szemeimben ott ül az a huncut csillogás, ami elárulja, hogy csak ugratom. Nem… nem szoktam fogkrémet enni, se állateledelt, se hullákat… Ennél igényesebb vagyok az étkezésemre. Akkor már inkább valami gyorséttermi KFC szendvics. Tojok én rá, ha egészségtelen, csak lakjak jól vele, és ne nekem kelljen elkészítenem. - Konyhamalac is vagyok mellékállásban, nem tudtad? Ami ehető, azt megeszem… ha finom, ha nem. Szóval ne stresszeld magad túl. Egyébként elég érzékeny az orrom, és az alapján bejön. – Pislogok az ételre kívánósan. Nem ellenkezek én a hosszabb csók ellen sem, mint egy kiscica, úgy simulok bele a karjába és az ölelésébe, tenyeremet finoman a mellkasára helyezve, majd felcsúsztatva a nyakára. Jó érzéssel töltött el, hogy még itt van… és határozottan jól esik a csókja is. Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de hacsak nagyon nem ismerem félre őt és magamat, akkor ebből talán több is lehet, mint egy egyéjszakás összebújás, pláne hogy amennyire utálok főzni, annyira jó hely arra, hogy a gondolataim elterelődjenek egészen más irányba. A testem válaszol Adam testének közelségére, s észre se veszem, hogy csípőmet enyhén előre tolva az ágyékának dörzsölőzködtem. - Hm. – Hümmentek fel elégedetten, majd beharapva az alsó ajkamat elvigyorodok, és egy könnyed mozdulattal dugom bele kisujjam a rotyogó ételbe, majd gyorsan ki is kapom, nehogy a kezem is belesüljön. A kisujjam a számban landol, hogy megízleljem a szószt. - Nyamm. Ez tényleg finom lesz! Ugye, én megmondtam, hogy jó hozzá az orrom. – Kacsintottam Adamre, majd felhuppantam a pult tetejére, és a fejemet a konyhaszekrény felső részi ajtajának döntöttem. Lerúgtam a papucsaimat a földre, és mezítelen lábaimmal szórakozottan kalimpáltam a levegőben, miközben néztem, ahogy „kotyvaszt”. Meg kell állapítanom, hogy nagyon szexi, amikor egy férfi főz. - Oké! – Kinyitottam a fejemtől jobbra levő szekrény ajtaját, és oda se nézve kiemeltem belőle két tányért. Amikor bejelenti, hogy meglettek a cipőim, elvigyorodok. - Na, és milyenek? Kényelmesek? – Cukkolom egy kicsit szemöldökeimet emelgetve. A lábaimat felhúzom törökülésbe, hogy ki tudjam húzni a fiókot, amiben az evőeszközöket tartom. Szalvéta van az asztalon. - Kanál, villa, kés? Vagy csak villa? Kanál és villa? Kés és villa? – Pillantok fel Adamre kérdőn. - Pálcikám nincs itthon. Amit kapni szoktam a dobozos kaja mellé, azt mindig kidobom utána. – Szóval most kénytelenek leszünk hagyományos nyugati evőeszközökkel enni. A kérdés csak az, hogy mikkel. Adam válaszára várok, aztán elő is szedem amiket mond, és leszállva a pultról az asztalhoz sétálok, hogy letegyem a két tányért, meg az evőeszközöket melléjük.
Kuncogok. - Gyorskaja mi? Egy célra veszed, de kettő okból is használod... ravasz. Sejtem, hogy csak viccel, de ettől függetlenül nem utolsó dolog húzni ezzel még jobban a fejét. Már maga az elképzelt kép is megérne egy misét. Ahogyan Paloma görnyed a mosdó előtt, sietésben van, mert késésben van a munkából, már nincs ideje szendvicset kenni, így hát inkább rágcsálja gyorsan a fogkrémet. Az egész dolog annyira abszurd volt, hogy már akár el is lehetne hinni. Bár ki tudja. Talán csak el akarom hinni róla, ami nem igaz, csak hogy lehessen bosszantani vele később. - De, azt továbbra sem felejtettem el, hogy képes vagy rengeteget enni. Remélem tényleg bélpoklos vagy mert szerintem elmértem az alapanyagokat és jóval többet hoztam, mint amennyit kellett volna. Bár sebaj, legalább pár napig lesz belőle tartalék. Legalább eszik valami normálisat is néhány nap elejéig, mint azt a francos műkaját, amit elég csak bevágni a sütőbe és kész van fél óra alatt. Valahogy én még most se tudom megérteni, hogy a nyavalyában van még életben a nő. Jó, mondjuk inkább ezen nem filózok el, mert nagyon is jó, hogy él még. Többek között azért is, ahogy reagál a marasztalásomra a csók közben. Ahogyan készségesen fűzi tovább és megérzem a közeledését odalent... hirtelen nagyon nagy önuralomra lesz szükségem, hogy ne vadítsam tovább a csókot, hanem megelégedjek ezzel a lággyal. Nem mint ha ellenemre lenne az esti folytatása, de a járásából ítélve lehet, hogy Paloma eleget kapott egyelőre... de ki tudja, talán túl nagy lesz késztetés. Most viszont csak elválnak az ajkaink és viszonozom a vigyort. Akár már csak szélesebb lesz, amikor az előzetest is jónak véli. - Ha valóban ilyen jó az orrod akkor megnyugodtam. Mosolygok továbbra is, de valahol a szavaimban ott volt a kihívás is. Mindenesetre az utómunkálatok már tényleg nem tartanak sokáig és már nem sokáig kell légiakrobatikáznia Palomának. Bár elég aranyos, ahogyan üldögél és várakozik, mint ha csak a főműsorszám lenne hátra egy hosszú programból. - Az én ízlésemnek kicsik - reflektálok vissza a nőnek. Mindenesetre csakhamar a nőnek is találok valami feladatot az evőalkalmatosságok előkészíttetésével. Legalább annyival is előrébb leszünk és nem kell hallgatnom gyomrának vádló korgását tovább a szükségesnél. Én a magam részéről már készen is vagyok, ahogyan elzárom a gázt, majd megnézem, hogy minden megvan-e... igen, úgy tűnik teljes a menü. - Kanál és villa elég lesz. Pálcikát meg majd hozok neked, ha gondolod. Majd máskor... majd legközelebb, mert úgy érzem lesz olyan. Közben míg kipakol én nekiállok tálalni. Két nagy edény kerül az étkezőasztalra, benne az ételek lényegi részével, na meg egy kisebb, amiben a rizs helyezkedik el.Mert milyen lenne a kínai kaja rizs nélkül? Igen, pontosan, hiányos. A dolog végeztével leveszem a fedőket és kis híján pofánvág a felcsapó gőz. - A mai menü erősleves, valamint édessavanyú mártás rizzsel. Jó étvágyat.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Mindig mondják, hogy a női leleményesség nem ismer határokat. – Vontam vállat Adamre kacsintva. - Viccelsz? – Kérdezem nevetve. - Tegnapelőtt este ettem utoljára. Szerinted mennyire lehetek éhes? Örülj neki, ha nem rágom le a húst az ujjaidról! – Villantom meg a fogaimat vigyorogva. Egyébként tényleg kopognak a szemeim az éhségtől. Éjjel csak azért nem tüntettem a kajáért, mert annyira fáradt voltam, hogy erőm se volt hozzá. Nem csoda, hogy olyan hirtelen elnyomott az álom, és csak most keltem ki az ágyból. Adam rendesen lefárasztott… vagyis, hogy egészen pontos legyek, egymást fárasztottuk le… bár… ahogy elnézem Adam-et, ő nem tűnik annyira fáradtnak, mint én. Lehet ő aktívabban él nemi életet, mint én? Végül is nem lehetetlen… erről azt hiszem ő nem nyilatkozott… bár úgy vagyok vele, hogy vannak témák, amiket jobb nem feszegetni… és ez is ilyen. - Óóóó az egyáltalán nem baj! Már ha tényleg maradni fog belőle. Fogalmad sincs, mennyit bírok enni. – Tettem hozzá nevetve. Amikor azt mondtam sokat, akkor tényleg úgy értettem, ahogy mondtam. Nem vagyok az a csipegetős fajta, mint a legtöbb nő. Én teszek magasról a vonalaimra, mivel úgyis tudom, hogy nem látszik meg rajtam, bármennyit zabálhatok. Meglátná a szüleimet, szerintem meglepődne rendesen. Egyrészt mert alacsonyabbak is nálam mindketten, másrészt mert hozzájuk képest én csontkollekciónak számítok, pedig soha nem éheztettem magam, meg semmi ilyesmi. - Jól van, akkor majd kilesem a lábméreted, és kapsz akkorában. Vannak Jeti talpakon élő nők… szóval hidd el, gyártanak a te méretedben is tűsarkúakat. Egyszer volt még LA-ben egy páciensünk. Házibuliban kizuhant az ötödiken levő erkélyről, és ki kellett zárnunk az idegenkezűséget. Hát én akkora lábakat nőnek még életemben nem láttam. Perceken keresztül csak a talpaim bámultam. Elképesztő volt, én mondom neked! Amúgy szimplán csak hülye volt, és átbukfencezett a korláton. Gondolom túl mélyre hajolt, miközben ki akart rókázni… - Félbehagyom a mondandómat. - Azt hiszem ez nem a legjobb téma így reggeli előtt… bocsi! – Hajlamos vagyok elfelejtkezni róla, hogy mást talán zavarhat, ha kajálás környékén ilyen témával kapcsolatban megy az eszmecsere. Az én gyomrom edzett, bírja az ilyet… és akkor se megy el az étvágyam, ha a patológián kell kajálnom, mert elhúzódik valami munka. - Kanál és villa. – Ismétlem el, miközben a tányérokkal szórakozok, és szórakozottan járkálva a konyhában megterítem az asztalt. Leülök, majd az asztalra könyökölve szemezni kezdek Adam fenekével, amíg felém nem fordul, hogy az asztalra tegye az edényeket. - Édessavanyú? – Kapom el a tekintetét, kifejezéstelen arccal rámerevedve. - Nem szeretem az édes ételeket. – Dőltem hátra a széken ugyanazt az arckifejezést tartva az arcomon, majd néhány másodperccel később elvigyorodtam. - Csak szívattalak! – Öltöttem nyelvet, aztán a kanálért nyúltam, és jól telemertem a mélytányért a levessel. Szinte remegett a szemgolyóm, meg a kezeim is, mint egy drogosnak, aki az elvonási tünetek miatt nem tudja belőni magának a kívánt adagot… olyan éhes vagyok. Azért azt megvárom, hogy Adam is leüljön, és merítsen magának. - Jó étvágyat! – Közöltem sietve, majd szó szerint falni kezdtem a levest. Fel se pillantottam közben Adamre… megszólalni meg végképp nem lett volna lehetőségem, mert a kanalam rekordsebességgel ismételte meg a szám, és a tányérom közötti utat. Más talán már az elfogyasztott leves mennyiségtől is jóllakott volna, amit én elpusztítottam, de a másodikból is kétszer pakoltam meg púposan a laposabbik tányért. Annyi kaját tüntettem el magamban, amit két átlagos étvággyal rendelkező felnőtt ember szokott megenni. Maradt bizony az ételből, de koránt sem annyi, mint amennyire Adam számított volna. A levesből is, és a másodikból is még egy evésre való maradt az edényekben, amikor a pocakomat simogatva hátradőltem a széken. - Ez tényleg finom lett. – Jegyeztem meg elégedetten, a számat törölgetve a szalvétával. - Máskor is jöhetsz. – Tettem hozzá vigyorogva.
Halvány mosolyt mutatok, amikor megemlíti a női leleményességet. Drágám, nekem ezt egyáltalán nem kell bemutatnod, 46 éve tanulok egy stílust, mely lényegében ezen alapszik. - Szerintem az is csoda, hogy nem engem ettél meg az este folyamán - piszkálom meg egy kicsit a nő pocakját. Na igen, hiába mondhatom el, hogy másfajta "táplálékot" kapott tőlem az este, az inkább sokkal inkább éhesebbé teszi az embert, mint jóllakottá. Amennyi energiát elhasználtunk a test ilyenkor már szinte üvölt az utánpótlásért, mint ha hallanám is korogni Paloma gyomrát. Na, nyugi kedves, már nem tart sokáig a várakozás. Az meg, hogy nem tűntem annyira fáradtnak, nos... fogalmazzunk úgy, hogy az állóképesség elég fontos diszciplina a magamfajtánál. - Van egy olyan nagyon sanda gyanúm, hogy csakhamar meg fogom tudni. Naja, már csak percek kérdése, hogy szemtanúja legyek, mennyire is bélpoklos Paloma. Az egy dolog, hogy eddig mindig hangoztatta, de a puding próbája az evés, szokás mondani. Vagy Paloma esetén az etetés... nézőpont kérdése. Mondjuk én már előre úgy készültem, hogy nem én fogom megenni a dolgok javát. Azért remélem hagy nekem is valamit majd az én kis succubusom. - Ööö... okkkééé, szóval maradjunk annyiban, hogy a nőknek is lehet nagy lába. Nyitott vagyok én azért az ilyen témákra de valahogy így evés előtt tényleg fura volt hasonlókról beszélni. Főleg egy halott nő lábáról... ajjj, inkább tereljünk. Majd máskor meghallgatom a beszámolóját erről is... bár maga a kép, hogy valaki éppen az emeletről... oké, mondjuk nem tudom miért ez a gondolat, amikor láttam már elég mocskos dolgokat életem során. Mikor Skóciában bokáig gázoltam a vérben a falkaháború után... szóval Paloma gyorsan megterített, én meg nekiálltam az utolsó simításoknak, ami igazából már a tálalás volt. Be is konferáltam a menüt mire... hát én nagyjából lesápadtam, amikor meghallottam a megjegyzését. Nane, akkor nagyjából a fele az ételnek most mehet a fölös... óóóó, hogy az a... - A szívbajt hoztad rám - teszem is a szívemre a kezem, ahogyan fújok egyet megkönnyebbülésemben. Mondjuk sejthettem volna, hogy csak húzza a fejemet... mégis milyen bélpoklos tesz különbséget kaja és kaja között? Mindenesetre jó étvágyat kívántam, majd nekiálltunk és... hát szóval már értem, miről beszélt Paloma. Ilyen pusztítást is régen volt már alkalmam látni, amit gasztronómia terén véghez lehet vinni. Én csak módosabb adagot eszek mindkét fogásból, de ami történik az asztalon hát... valahogy hirtelen nem is tűnik annyira kevésnek az a hozzávaló mennyiség, amit hoztam magammal. Szerintem legközelebb bőven hozhatok kétszer ennyit, az talán elég lesz, hogy maradjon is. Legalább is annyi, amennyi jó eséllyel nem tűnik majd el vacsorára. - Egészségedre - mosolyogtam elégedetten, majd vetettem egy pillantást Paloma pocakjára. Hát ez őrület, tényleg nem nőtt szinte semmit. A megjegyzése hatására láthatóan felderül az arcom. - Fogok jönni, ebben biztos lehetsz. Ha már elárultad nekem a születésnapodat aznap is megörvendeztetlek. Ebben biztos lehetsz Paloma... mert szeretném, hogy mindennek legyen folytatása köztünk.
Kezdőlap
, Mallory neked pedig további szép életet, és azért gondolj néha az éhezőre vacsora tájékán.... 
