-Már megszoktam senorita. Ide s tova volt rá negyven évem. Nem mondom a magányosságnak is kézzel fogható előnyei vannak, hiszen a felelősség másokért oda van, de ez egyben hátrány is. Remekül megtanultam hallgatni a csend zenéjét, de megesik az is, hogy irtó jól esne szólni valakihez. Ilyenkor jön valami közintézmény meglátogatása. Elmosolyodom a helikopterezés diplomatikus visszautasítására. Az úgy is nappal érdekes, most nincs sok látnivaló, legalábbis olyasféle amely innen nem megtekinthető. -Szomorú vagyok senorita, hiszen a legfelső szinten lévő kilátót is meg akartam mutatni önnek. Ott nincsen vastag üvegablak, csak a magasság és az ezzel járó szél. Ha még nem járt itt soha oda fel kell vigyem. Abba bele kell kóstolnia mindenkinek, jóval kézzel foghatóbb, mint itt a klimatizált nyolcvanhatodik. -A kisebb célok nem lesznek túlságosan kicsik, ha a nagy már teljesült? Nem vágyik egy újabb nagy dobásra? Nem akar még magasabbra törni? Lehet félreismerem, de olyan nőnek látom önt senorita, aki létrát vinne magával a Mount Everestre, hogy ha kell két méterrel is, de magasabbra törjön másoknál. Lehet csak elfogult vagyok amiért Paloma hazám fia, vagyis lánya. De az is tény, hogy ekkora ambíciót már rég nem láttam asszonyban. Minden tekintetben elismerést érdemel, és el is ismerem. Szóval annyira nem embergyűlölő, mint ahogyan azt a képet festette magáról, mikor kifejtette miért is lett patológus. Erre utal a Pub és egyáltalán az albérlő léte. Ebben is hasonlítunk, nem csak a tequila iránti tiszteletben. Látószögembe beúszik egy apró kínai fazon. Nem tűnik turistának, de nyakában egy jókora fényképező díszeleg. -Albérlő? Jól hallok? Még sincs kegyed oly egyedül, mint gondoltam. A főzés meg... - simítom meg a szakállam – Tudja mit senorita? Ön megtanít engem motorozni én pedig beavatom a taco-készítés művészetébe. Ugyan nem azt mondta, hogy nem tud főzni, hanem nem szeret de persze ennek nem kellett feltétlen leesnie nekem, ugyebár? A kínait kíséri a tekintetem, most már fény derült a titkára. A turistákat fényképezi amolyan Polaroid géppel, olyannal amely azonnal kiköpi magából a fotót. Magamhoz intem és mikor odaér Palomára mutatok. Az apró férfi hamar le is kapja gyönyörű társaságom és nem telik bele egy perc sem és már át is nyújtja a képet. Én egy fotóval gazdagodtam, ő öt dollárral és már tova is siklik a liftek felé. Ezen közben az én kérdésem is megérkezik, a doktornő felé mutatom saját arcmását. -Gyenge pontom? Ezt a szempárt leszámítva? - bökök a fotóra – Lássuk csak. - pillantok fel a mennyezetre, majd újra partnerem szemeibe, ezúttal a valódiba. - Talán az, hogy bízom az emberekben. Nem is tudja hányszor faragtam már rá arra, hogy bizalommal viseltettem mások iránt. Persze a falkát kivéve. Bennük vakon megbízhattam és természetesen ez fordítva is igaz volt. Talán ez volt az egyetlen ok, amiért bántam azt a napot, mikor eljöttem. Ki tudja mikor lenne rám szükség, de az ígéret megtartani való. -Mi lenne az ön gyenge pontja? És persze nem ér a főzést említenie.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Nemlegesen rázom a fejem. - Még csak véletlenül sem. Minden egyes hulla, ami frissen érkezik a patológiára, egy újabb kihívás. Nincs két egyforma eset. Még ha valamiért az esetek hasonlítanak is egymásra, önmagában minden haláleset egyedi. Én élvezem ezt. Élvezem kideríteni, hogy ki… miért, hogyan halt meg… volt-e esetleg valami más betegsége is… Ha fennáll a gyanú, hogy gyilkosság történt, akkor az én orvosi szakvéleményem alapján indul el a rendőrség. Keményen megdolgoztam azért, hogy végig tudjam csinálni az egyetemi éveket, és valóban óriási kihívás volt, óriási álom, de most gondoljon csak bele Carlos. Az csap egy papír igazából. Önmagában semmit nem jelent a diplomám. A tudásom attól válik értékessé, hogy hasznossá teszem magam általa. Minden egyes nap learatom az egyetemi éveim gyümölcsét. Jelenleg kiélvezem ezt. Aztán ki tudja? Idővel lehet, hogy lesz majd mellette más is, amit mindenféleképp meg akarok valósítani. Nem az a lényeg, hogy milyen magasra törünk, hanem az oda vezető út… a kellő megalapozottság. Csak így lehet igazán, és hosszútávon sikeres és boldog valaki… hiszen megdolgozik azért, amit magának akart. Ami csak úgy az ölünkbe hullik, azt nem tudjuk úgy értékelni, mint amiért megizzadtunk. Én legalábbis így gondolkodok. – Vonom meg finom, kecses mozdulattal a vállamat. Sokféle ember van, sokféle szemlélettel. Én így látom az életet. - Igen. Egy antropológussal élek egy fedél alatt. Tudom, tudom… - Legyintek nevetve. Páran már viccelődtek ezzel, mikor meghallották, hogy az albérlőm antropológus… Pedig a jó Isten látja lelkem, hogy nem emiatt választottam Mallory-t. Alapból szimpi volt… a legszimpibb az összes érdeklődő közül. Már eldöntöttem, hogy neki adom ki a szobát, mielőtt megtudtam volna, hogy mivel foglalkozik. Rokonlelkek találkozása. Az ajánlatra kényszeredett mosoly telepszik az ajkaimra. - Nem az a gond, hogy ne tudnám megtanulni… csak nincs türelmem hozzá. Idegesít a konyhai szöszölés, szóval ezt a lehetőséget kihagynám… de ajánlanék helyette más egyezséget, ha benne van. – Mielőtt még azt hinné, hogy ki akarom húzni magam az esetleges közös programok alól. - Én megtanítom motorozni, Ön pedig cserébe elvisz magával egy olyan régiség adás-vételre… Megígérem, hogy jól viselkedek, és nem zavarom meg az üzletelést, de nekem ez egy igazán izgalmas élmény lenne. Nos… mit szól? – Vonom fel a szemöldökömet, aztán a kínaira pillantok, akit Carlos odaint. Először nem értem, hogy mi vele a célja… aztán mikor rájövök, zavart vigyor ül ki az arcomra. Ezt a pillanatot sikerül elcsípnie a fotósnak, és megörökítenie a polaroiddal. Elmosolyodok, amikor a képre bök, aztán a választ hallva bólintok. Ezt meg tudom érteni. Én is csalódtam már olyan emberekben, akikről azt hittem, hogy bennük sose fogok. Sajna ilyen az élet. A legfájóbb pofonokat csak azoktól tudjuk kapni, akiket közel engedtünk magunkhoz. - A gyerekek. Nem tudok velük mit kezdeni. – Válaszolom őszintén. - Feszélyezve érzem magam a közelükben… azt hiszem, én nem vagyok anyatípus. - Nem tudom megmagyarázni miért tartok ennyire a gyerekektől, de tartok tőlük, épp ezért szeretem megőrizni a tisztes távolságot. Bosszantanak. Vagyis… pontosan az bosszant, hogy nem tudok velük mit kezdeni. Közben megérkeznek a fagylaltok is. - Hm… jobban néz ki, mint a képen… - Jegyzem meg elégedetten a hatalmas adag fagylaltot látva. Fagyiból sose lehet eleget enni.
Hátam a támlának dobva, egyik karom a szomszédos széken pihentetve hallgatom az értekezést. Már már csodálattal. Láttam én már karón varjút, de hogy valaki ennyire szeresse a munkáját és hogy ilyen odaadással beszéljen róla, ezt még egy csokigyári kóstolóról se képzelném el. A csinos doktornő egyike lehet azon keveseknek a messzi északon, akik egy halálesetről hallva nem a bánat könnyeivel kell küzdjön, hanem az öröm munkálkodása serkenti könnycsatornáját. Számba véve, hogy mi a munkája ez nem róható fel a bizonnyal igen kurta lajstromra, ahol bűneit jegyzik. Magam is felnevetek az antropológus hallatán. Remek párosítás, keresve sem találhatott volna jobb bérlőt. -Milyen fajta antropológus? Az ember fejlődését kutatja, vagy a közeget amiben élt? Van erre valami szakkifejezés, de nézze el nekem senorita, nem jut az eszembe. Talán a tequila teszi. Sütöm le szemem bűnbánón, mikor a szeszre fogom tudatlanságom. Farkas lévén ezt a pár kört meg se éreztem, de persze egy kipróbált mexikóinak se varázsolna pírt az arcára a kaktusz ilyen irányú felhasználása. A főzésre adott mosolya... a vak is láthatja, mintha csak a szája szélét két zsineggel késztetnék rá. A mondandója ugyan ezt tükrözi. Nem egy konyhatündér, de azt hiszem ezt a kis hiányosságot elnyomja az eddig megismert sok pozitívum. Az alternatíva viszont, melyet elém tár, igencsak tetszetős. Egy nagy vigyorral honorálom. -Egyetlen feltételem van senorita. A motorozáshoz ön választja az öltözéket, de az adád-vételre én szabom meg, hogy kegyed mit visel. - pillantok végig a doktornőn – Nyugodjon meg senorita, nem feltétlen ragaszkodom ehhez a ruhácskához. Mit szépítsem, az efféle üzletek szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy valamelyik fél palira veszi a másikat. Egy csinos nő jelenléte pedig, lássuk be igen alkalmas elterelni a másik fél figyelmét. Jobb, szívemnek kedvesebb ajánlatot nem is tehetett volna a főzés ellenében. Hülye leszek nem élni vele. Micsoda? A gyerekek? Ki nem találtam volna ezer év alatt sem. Valahogy a nők a szememben egy kicsit egyet jelentenek az anyasággal és ez által a gyerekekkel. Fel is húzom a szemöldököm a hallottakra. -Vessen rám éles köveket senorita de nem hiszem, hogy létezik széles e világon olyan nő, aki nem anyatípus. Irtózhat a gondolattól, hogy nem tud egy gyermekkel mit kezdeni, de ezek a gondolatok semmivé lesznek abban a pillanatban, amikor egy szép napot a saját gyermekét tartja a karjaiban. Ott és akkor mindent tudni fog, hogy mit kell tennie. Hiszen a gyermeknek önre lesz szüksége, egyedül önre senorita. Hiszen hús lesz a testéből, vér a véréből. Egy kicsi önmaga, és ez ott lapul minden anyában. Még akkor is ha nem tudja, vagy nem akarja tudni. Idő közben a kisleány is megérkezik a fagyival felvértezve. Gondosan elénk pakolja a kelyheket. Megvárom míg Paloma megkóstolja a sajátját, hogy én is nekiláthassak a vaníliámnak. Valóban nem egy utolsó meg kell hagyni. -Az íze is jó. Kegyednek ízlik senorita?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Nem olyan rég érkezett ő is csak Fairbanksbe. Tudja kutató… és Alaszka a szakterülete. Az itt élt népcsoportokat tanulmányozza feltárásokon. Szóval mondhatjuk úgy, hogy ő a rég meghalt embereket vizsgálja, én meg a frisseket. Bár talán egy kívülállónak ez morbid lehet, de van közös témám vele. Szóval ha épp másról nem is tudnánk beszélgetni, erről mindig. Vannak olykor antiszociális napjaim, amikor nehéz velem beszélgetést kezdeményezni. Na ilyen napokon ha ezt hozza fel témának, akkor megtörik a jég, és képes vagyok a „Heló, jól aludtál? Aha, klassz…” közhelyeken kívül mást is kinyögni. – Nevetek. - Egyébként önnek kivételes szerencséje van Carlos, mert ma épp nincs antiszociális napom. Ha az lenne, akkor most nem ülnénk itt. – Biccentem félre a fejem. Ha hiszi ha nem, ha olyan napomat csípte volna el, bármilyen szemeket is mereszt rám, bármilyen apokalipszis közeledtével érvel, én bizony nem adtam volna a fejemet a közös vacsorára, se a fagyizásra. Elég határozott vagyok ahhoz, hogy csak akkor engedjek az érzelmi „zsarolásnak”, ha engedni akarok. - Feltétel? – Vonom fel gyanakodva a szemöldökömet. - Bökje ki. – Sürgetem nevetve. Nem nagyon tartok a feltételtől, hiszen ha nem fűlik hozzá a fogam, egyszerűen csak nemet mondok a dologra. Amikor viszont meghallom azt a bizonyos feltételt, jóízű nevetés tör ki belőlem. Az a fajta őszinte nevetés, amitől az ember szeme sarkában megcsillan pár könnycsepp. - Jól van, megegyeztünk. Remélem is, hogy nem ragaszkodik hozzá, ha már fotó formájában úgy is kedvére felelevenítheti a látványt, amikor csak akarja… - Utalok arra, hogy valóban nem szeretném viselni ez a pillangós cukiságot… pláne Fairbanksben nem, mert amilyen ott az időjárás, meg a tél… azt hiszem, befagyna rendesen ebben a seggem. A gyerekekkel kapcsolatos eszmefuttatásával nem értek egyet. Szerintem igenis létezik olyan, aki nem való anyának, és én is azt gondolom magamról, hogy ebbe a csoportba tartozok. Nem azért, mert nem tudnám szeretni, ne lennék képes felnevelni, megadni neki egy biztos hátteret ahhoz, hogy sikeres felnőtté válhasson, hanem egyszerűen azért, mert nem vágyok erre. - Pedig higgye csak el Carlos, hogy még ha kevesen is, de vagyunk olyanok, akik nem vagyunk valók anyának. Én karrierista vagyok, a munkámnak élek, amit szeretek annyira, hogy ne akarjam magam alárendelni a gyereknevelésnek, s ezzel kiszakadni abból a közegből, amiben jelenleg vagyok. Nyugodtan mondhat emiatt önző embernek, mástól is megkaptam, hogy önző vagyok, de szerintem mindenkinek saját joga eldönteni, hogy akar-e szülni, vagy sem. Én nem érzem azt, hogy szükségem lenne egy gyerekre, és az anyasággal járó dolgokra. Nem tudom magam elképzelni egy babakocsit tologató nőnek, aki más babakocsit tologató nőkkel másról se beszélget, minthogy hány foga jött ki már a gyereknek, vagy tudott-e büfizni, miután megszoptatta. Én nem hiszem, hogy az én életembe az ilyen dolgok beleférnének. Egy gyerek túl nagy kötöttség lenne, és az egész hátralevő életemet behatárolná. Ezt pedig nem akarom, és nem tartom rá alkalmasnak magam, mert a munkám mindennél fontosabb nekem. – Nem hiába váltunk el Cooperrel sem. Ő azt hitte, hogy majd szülök neki két… három gyereket, otthon maradok nevelni őket, ő dolgozik, meg éli világát, míg én ki se látok a cumisüvegekből, az ovis.. meg az iskolai farsangokból. Tipikus kertvárosi család elgondolásai voltak. Hiába mondtam neki már az esküvő előtt is, hogy nem tervezek gyereket szülni, egyszerűen nem vette komolyan, szerintem meg se hallotta, mert nem akarta meghallani. Vagy talán azt hitte, ha már a felesége vagyok, akkor azt csinálom, amit ő mond. Hát nem. - Igen, nagyon finom. Érezhetően nem csak ízesített jégkása az egész… hanem minőségi fagylalt, amit minőségi alapanyagokból állítottak elő. Volt Santa Claritában egy kicsi olasz étterem… és ott is lehetett desszertként fagylaltkelyhet kérni. Ott helyben főzték a fagylaltot, olasz recept szerint, és fenséges íze volt. Ahhoz tudnám hasonlítani. – Ábrándozok el egy kicsit, felidézve magamban otthonom kedvenc törzshelyeit. Nagyot sóhajtok, miközben belemerülök a fagylalt nyújtotta gasztronómiai élvezetbe.
-Nem tartom morbidnak a helyzetet senorita, sőt. Ha jócskán megtágítjuk a határokat még jómagam is szakmabélinek számítok. Hiszen a tárgyak, melyekből élek... egykori használója, viselője, készítője már maga is az elmúlásé. Az antiszociális magatartásra felhúzom a szemöldököm. A megismert nő annyira távol van ettől, jelen pillanatban elképzelni sem tudom, hogy milyen is lehet magába fordulva, ahol a külvilág csupán a szükséges rossz és minden ember körülötte baljós kísértet akik lélegzetvételétől is rosszullét fogja el. Olyan messze van a velem szemben ülő, mosolygós nevetős és igen kommunikatív teremtéstől, mint Fairbanks Tasmániától. -Világ életemben a saját szerencsém kovácsa voltam senorita. Erről is magam szeretnék meggyőződni. Nincs okom kételkedni a szavaiban, csak egyszerűen nem tudom önt elképzelni antiszociális magatartás gyakorlása közben. Szóval, ha nincs ellenére én most pofátlanul elkérem egy elérhetőségét és az említett embergyűlölőségéről a létezhető legváratlanabb pillanatban veszek bizonyságot. A sürgetés, majd a kegyes beleegyezés nem lep meg túlságosan. Nem egy lerázó mondat volt, valóban érdekelheti a doktornőt egy efféle adok-veszek. Lenne egyszerűbb módja is választ kapni a miértekre és a mozgató rugókra, de sosem volt kenyerem az emberek fejében turkálni, hacsak nem az élet múlt rajta. Vannak dolgok, amelyek nem változnak. -Mi tagadás, ebben a ruhában nagy sikere lenne. - nevetem el magam, felszínre hozva egy víziót, amint egy penész szagú alagsori irodába belibbenünk kettecskén Palomán eme ruhácskával. Az eladó meg percekig se köpni se nyelni. A nagy mérvű óckodást a gyerekektől nem igazán tudom hová tenni. Megértem az okait és azt, hogy jelen pillanatban fontosabbnak érzi a karriert és az elért eredményeinek megtartását, de abban már erősen kételkedem, hogy az évek múltával eme nézete nem fog változni. Hiszen egyetlen nap és annak történései elégnek kellenek lennie ahhoz, hogy egy ember egy csapásra száznyolcvan fokos fordulatot vegyen, esetünkben egy rendíthetetlen karrieristából családanyát változtasson. Nem fűzök hozzá többet, nem adok hangot véleményemnek a továbbiakban, de erről még akkor sem győzne meg, ha még egy tucat másikat is hozna, akik egy emberként duruzsolnák a fülembe ugyan azt. A fagylalt valóban nem egy vizezett valami, meglehetősen kellemes íze van. Ha ezt az északi kalandot túlélem azt hiszem itt fogom megünnepelni. Sajnos túl sok a talán és a lehet, nem szívesen iszom előre a medve bőrére. -Beszélgetünk már egy pár órája senorita.... és van egy olyan érzésem, hogy kegyednek néha napján honvágya van. Meglehetősen sűrűn említi ahhoz Kaliforniát, hogy ne így legyen. Ha nem így lenne..... tévedni nem csak emberi dolog. Nem eszem mohón, de a fagylalt nem tartott ki sokáig. Az utolsó falattal is igen hamar megküzdök. -Későre jár senorita, és a világért sem szeretném ha túlzottan aggódnának kegyedért. Megengedi, hogy hazavigyem?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Nincs ellenemre, miért lenne, ha egyszer már beszéltünk arról, hogy Fairbanksben elviszem motorozni, cserébe pedig ő egy adás-vétel lebonyolítására? Ha nem ő dobta volna fel a témát, valószínűleg én tettem volna. Engem egyébként egész könnyű megtalálni, még konkrét elérhetőségek nélkül is… ha valaki tudja, hogy mivel foglalkozom a városban. Egyértelmű, hogy csak a Patológia után kell kérdezősködni, s ugyan a biztonságiak megállítanák, mert ugyebár senki se járhat csak úgy ki-be oda.. onnan… de az őrök jeleznék, hogy érkeztek hozzám. Szóval aki nagyon akarna, egy kis kreativitással könnyen megtalálhatna ott. - Persze. – Előveszem a telefont a táskámból. Nem érkezett üzenet a barátnőmtől, úgy tűnik komolyan vette a „befenyítést”. Egy pillanatra el is mosolyodok, aztán ahogy a telefonom rápillantok az időre, a szemeim elkerekednek. Nem hittem volna, hogy már ennyire késő van. Jól átbeszélgettük az estét. - Adja meg a számát, én meg megcsörgetem. – Megnyitottam a névjegyzéket, aztán új névjegyet adtam hozzá a telefonkönyvemhez, amennyiben Carlos bediktálta nekem a telefonszámát. A mobilomat felemelve az asztal fölé nyomtam egy fotót róla, és beillesztettem névjegyfotónak. Mivel nem kérdezte meg tőlem, hogy lefotóztathat-e, ezért én se kértem tőle hozzá engedélyt. Rácsörögtem a mobiljára, hogy el tudja menteni a számomat. - Úgy gondolja ennyire buknak az ártatlan női image-ra? – Vigyorgok. Rákérdeznék, hogy esetleg ne kössem-e két copfba majd a hajam, de neeem, inkább nem teszem, mert még a végén díjazná az ötletet. Nincs az a pénz, amiért úgy kötném a hajam, és megjelennék nyilvánosság előtt. Na jó. Van az a pénz amiért megtenném… de inkább nem akarom égetni magam, hacsak nem áll érdekemben. Carlos jó megfigyelő, ezt eddig is sejtettem, de most már biztosan tudom. - Nincs értelme tagadnom. Időnként tényleg elhatalmasodik rajtam a honvágy. Imádom Santa Claritát… és Los Angelest is. – Nehéz volt meghozni a döntést, de így tartottam a legjobbnak… mert Coopertől már lélegezni se nagyon tudtam. Üldözési mániám lett attól, ahogyan rám szállt, és éreztem, hogy lelkileg kezdek tőle leépülni. Túl nagy volt rajtam a nyomás, szükségem volt a környezetváltozásra, és arra, hogy végre ne egy levegőt szívjak vele. Pont ezért is van akkora honvágyam, hiszen ha az a barom nem üldözne a szerelmével, eszembe se jutott volna otthagyni szeretett otthonom, és szüleim. A fagyimnak én is a végére érek, igazán finom volt, kitettek magukért a cukrászok, és látványra se volt semmi… se az édesség, se a kilátás ilyen magasról. - Igen, köszönöm. Most már tényleg ideje mennem. Nagyon gyorsan elrepült az idő. Kicsit sajnálom is, bevallom. Köszönöm a fagylaltot is, telitalálat volt ez a hely! Az ízlése kiváló. – Mosolygok Carlosra, aztán ha a számla rendezésre került, el is indulok vele vissza, a liftek felé, hogy majd odakint ismét taxiba szálljunk. A cím megadása ezúttal az én feladatom, és eleget is teszek neki, hogy a taxis visszacsatlakozva a forgalomba, elinduljon velünk barátnőm lakásához.
Szép lassan, minden hadarástól mentesen diktálom a telefonszámot, majd saját készülékem is előkerül a zsebemből, várva a beígért megcsörgetést. Amilyen nehezen sikerült megbarátkoznom a távíróval a telefon oly hamar lett a barátom, bizonyosan közre játszott ebben, hogy már nem volt kihez szólnom elterjedésekor. Egyetlen dolog zavart az újabbnál újabb kütyükben, hogy farkasként néha fejemben véltem hallani, ahogy egy szerencsétlen sorsú telefon keresi, kutatja a térerőt, mint az egyórás borjú anyját. Az asztal alól előbújik a doktornőm készüléke is és a halovány fény okán felvillan a vaku. Ebből talán nem lesz nagy probléma, hiszen hol lesz ez a telefon olyan húsz év múlva, mikor még ha a jószerencse is mellém szegődik ugyan ilyen ábrázatom lesz. Meg persze eme merényletet én kezdeményeztem, szóval ha akarnék is ágálni a fotó ellen, akkor se lenne semmi jogom hozzá. A telefon unottan rázza meg magát kezemben és felvillan a hőn áhított számsor. Elmentem, mint „Dr. Senorita” de még egy fotót készíteni már nincs pofám. Helyette majd a szállodában keresek hozzá egy csinos kék pillangót, hasonlatosat a ruhát díszítővel. -Méghogy buknak-e? - nevetek fel – Senorita, ki kell ábrándítanom. Ezeknek az embereknek a jelentős többsége hetven felett járó pénzeszsák, akik már csak gyönyörködni képesek a nőkben. A figyelmüket pedig meglehetősen leköti egy gyönyörű teremtés, akiről még most is kétkedve fogadom el, hogy elmúlt már húsz éves. A kézzel fogható előnyök mellett érzek némi lelkiismeret-furdalás , hiszen ez bőszen kimeríti a kihasználás fogalmát. Paloma szépségét, kisugárzását készülök felhasználni, hogy eltereljem egy reménybeli üzletfelem figyelmét, aki egy zsák lócitromot is örömmel megvesz majd dollár százezrekért, hiszen minden erejével arra koncentrál majd, hogy bekukkantson egy fehér blúz gombjai között egy óvatlan mozdulat szülte keskeny nyíláson. Az egyetlen dolog, ami csendre inti bűntudattal terhelt felem, hogy végtére is, nem az én ötletem volt. -Ha gondolja senorita, ezt az adásvételt Los Angelesben is megejthetjük. Így két legyet üthet egy csapásra. Mindamellett, hogy a piac is jóval erősebb a narancsfák árnyékában talán hozzá tudom ily módon segíteni a doktornőt, hogy ha csak pár napra is, de újra láthassa a helyet, ahol felnőtt. Soha nem voltam mondjuk az a kimondott jótékonysági intézmény, te szent egek, öregszem? A fagylaltomnak annyi és a szőkeség is ott tobzódik már az asztalunknál a számlával. Ezúttal mellőzöm a hitelkártya nyújtotta kényelmet és a jól bevált zöldhasú mellett döntök. A kisleány megfelelő mennyiségű borravalót kap ahhoz, hogy még holnap ilyenkor is vigyorogjon, mint egy töklámpa. Felállok, megigazítom a nyakkendőm és hamar átlibbenek az asztal túlfelére és segítek a doktornőmnek az immáron feleslegessé vált ülő alkalmatosság elhúzásában. -Nálam a sajnálat senorita! Kellemes társaságban repül az idő és kegyednél kellemesebb társaság úgy gondolom nincs a városban! Köszönöm, hogy megtisztelt vele. Kezem felemeli az övét, persze csak ha hagyja, mint ahogyan az apró kacsóra lehelt csókot is. Ha merészségem nem díjazódik egy pofonnal, abban az esetben nem történik említésre méltó útban a lift felé. Odalent a kései óra ellenére még most is turisták hada lepi el az utcát, de most sem lehetetlen feladat taxit fogni. Komolyan, ebben a városban ha nincs millió fuvaros, akkor egy sem. Kinyitom a hátsó ajtót és megvárom, míg Paloma beszáll, hogy követhessem. A cím megadása ezúttal a bájos doktornő tiszte.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Ajkaim olyan széles vigyorra szaladnak, hogy még hófehér, szabályos fogsoromat is megvillantom egy pillanatra. - Óóóó! Szóval ha véletlenül feljebb csúszik a szoknya, akkor fennáll az infarktus veszélye? Hmmm… Több legyet üthetnék egy csapásra. A patológián viszonttalálkoznék velük. – Gonoszkás vigyor játszik az arcomon. Igen, igen… ez már tényleg beteges munkamánia. Én már csak ilyen vagyok, mindenkiben a potenciális pácienst látom. Na jó, azért ez egy kicsit túlzás volt részemről, mert nem mindenkiben… viszont! Élve még senki se maradt ezen a földön. Ahogy megszületünk, úgy meg is halunk, előbb vagy utóbb… nemde? - Hát, pedig elhiheti Carlos! – Nem tudom elégszer bizonygatni, hogy már rég voltam húsz éves… sőt. Nemsokára már harminc leszek, vagy legalábbis abba lépek. Rohan felettem az idő, de én annyira nem bánom. Minden kornak megvannak a szépségei, és ha lehetne, se akarnék újra annyi idős lenni. Sokkal jobb szeretem az önálló felnőtt létet, mert így már csak magamtól függök, senki mástól. Los Angeles emlegetésére ugyanaz a kényszeredett mosoly jelenik meg az arcomon, ami akkor ült ki oda, amikor Carlos felajánlotta, hogy megtanít főzni. Eddig is sejthette talán, hogy nem véletlenül hagytam magam mögött az otthonom, van valami a háttérben, amit nem mondtam el neki, de most már teljes joggal gyanakodhat, hogy történt valami a múltamban. - Mostanában nem megyek arrafelé, szóval Fairbanksben egyszerűbb lesz. – Ugyanaz a diplomatikusnak tűnő válasz érkezik, mint a helikopteres invitálásra, tehát burkoltan, de nemet mondok. Még csak az kéne… Inkább bele se akarok gondolni abba, hogy egy férfi oldalán tegyem be a lábam Los Angelesbe, vagy Santa Claritába. Cooper persze rögtön nem létező dolgokat magyarázna a helyzet mögé, és irtó kínos lenne nekem egy ilyen balhé… pláne Carlos előtt, akiről lerí, hogy úriember. Legalábbis nekem eddig ez a kép jött le róla. Ha lehet, ezt inkább szeretném elkerülni. A kézcsókot hagyom, és megmosolygom. - Köszönöm. – Ha szabad, akkor a liftig vezető utat, Carlosba karolva teszem meg. Odalent a taxiban egy kicsit már elkalandoznak a gondolataim. Meadow-n… és a holnapi családi ebéden merengek, miközben a taxi üvegén kifelé bámulok a fényárban úszó városra. A taxis rádiójából halk zene szól. A dallam ismerős, de nem tudom hova tenni a dalt. Valamilyen ázsiai nyelven énekel az énekesnő. A középső visszapillantó tükörben nézem meg magamnak a baseball sapkát viselő sofőrünket. Talán japán lehet. Biztos bevándorló. Észre se veszem, de már meg is áll a sofőr, és az ülésből hátra fordulva ránk pillant. - Megérkeztünk! – Közli, én meg bambulásomból felocsúdva pillantok ki Carlos mellett az ablakon. Valóban. Ez Meadow lakásának tömbje. Bármennyire is úriember Carlos, most nem hagyom, hogy ő fizesse a fuvart. Egész este ő fizetett mindent, és egyébként is… neki is még vissza kell mennie innen a szállodába, ami ki tudja, talán a város másik végén van. - Köszönjük! – Nyújtom előre a fuvardíjat borravalóval, mielőtt kiszállnánk. Ha Carlos várakozásra inti, akkor vélhetőleg itt marad, hogy megvárja, de ha nem, akkor vissza is sorol a forgalomba. Karjaimat dörzsölve fordulok a férfi felé. Elég hűs most már az idő. Nem mondanám, hogy kifejezetten fázok, de megborzongtam, és lúdbőrössé váltak a karjaim. - Köszönöm, hogy elkísért, és még egyszer köszönöm ezt a kellemes estét! Remélem, mielőbb találkozunk majd Fairbanksben is. Jó utat előre is… és ne feledje! Vigyázzon a medvékkel! – Emlékeztettem újfent a barátságtalan erdőlakókra. - Buenas noches, Carlos! – Közelebb lépve egy puszit nyomtam az arcára, aztán az ajtóhoz sétálva beütöttem a panelbe az ajtónyitó kódot, és beléptem az épületbe, majd a liftbe is. Odafent Meadow ébren várt, és addig még tusolni se engedett elmenni, amíg be nem számoltam neki az este minden apró részletéről…
Nincs mit tenni, osztoznom kell mosolyában, nem mintha nem lenne ínyemre, de végzetesen elképzeltem a helyzetet, amint azon tanakodunk az előttünk fekvő idős uriember felett ácsorogva, hogy hívjunk-e mentőt vagy sem. -Csak arra kérem senorita, hogy az illető aláírásáig ne kapjon infarktust a derék üzletfél. Utána pedig, ha kell a hátamon cipelem el becses munkahelyére. Gondolok itt természetesen a megboldogult aggastyánra. Hiába, rosszul saccoltam az elején is. Talán akkor sem mondtam volna többet huszonötnél, ha partnerem fejében kotorászva oly mértékben túrtam volna fel emlékeit, mint kopó a rókalyukat. Persze a képességnek sem vagyok birtokosa és még ha így is lenne, akkor sem tettem volna meg. -Nincs okom kételkedni a szavaiban senorita, szemeim azonban hevesen ellenkeznek. Mikor megemlítem Kaliforniát mosolyt kapok cserébe, egy olyan mosolyt, amelyet nem az őszinteség szül. Mint mikor a férfit először látja vendégül kedvese családja és a pocsékabbnál pocsékabb étkeket követően elé tolnak egy látványban is rosszul kinéző süteményt és savanyúsága ellenére is egyetlen mondat elvárható: „Nagyon finom” Nem akarja kimondani, de nincs sok választása. Ezt látom és érzem a doktornőn, aki nem is csinált nagy titkot belőle, hogy honvágy gyötri, azonban valami ismeretlen okból mégsem repes a szíve a haza látásáért. Hamar összerakom a kirakóst, valami történt vele, valami kellemetlen. -Ahogy kívánja kedvesem! Nem is forszírozom tovább. Ha méltónak ítél rá elmondja, ha nem hát titok marad. Nekem is vannak titkaim, amelyekről nem szerezhet tudomást. Nem váltottam ki heves tiltakozást a kézcsókkal és a felvonóig a kicsiny kacsót alkarom védelmébe fogadom. A taxiban magam is nézelődöm, a rövid kis utazás szótlanul telik. Csak a lágy zene szól mindvégig, amely ad egy kis időt merengeni a múlton. Ismerem a nyelvet, hiszen mindez idáig egyetlen kölyköm maga is Japán, volt alkalmam megtanulni tőle, mint ahogy mára Masura is játszi könnyedséggel lenne képes eladni magát született spanyolnak, ha csak a nyelvtudást nézzük. Paloma kénytelen lesz megélni mindez idáig első rosszalló pillantásaimat, mikor tárcájáért nyúl. Ez még akkor is a férfi feladata, ha egy utcai csavargóról van só aki Paris Hiltonnal keveredik egy taxiba. Sajnos jóval gyorsabb volt nálam, így csak a morgás maradt, de az is csak akkor, mikor visszaszállok a taxiba. Most azonban újfent mosolygok és kisegítem a kocsiból. -Várjon meg kérem! - intézem a taxis felé. -Számomra volt öröm és élmény a mai este. Én tartozom köszönettel senorita! További kellemes munkamentes napokat! - bár ezzel lehet nem a kívánt hatást váltom ki – A medvékkel pedig vigyázni fogok. Puszi csattant arcomon, mely jómagamat is felbátorította, hogy egy helyett két kézcsókot lopjak tőle a mai estén. -Buenas noches senorita Paloma! Megvárom, amíg belép a lépcsőházba és alakja köddé válik a liftajtó mögött. Nem venném a lelkemre, ha ezen kicsiny távon történne vele valami. Visszakászálódom a taxiba, amely hamar felveszi New York forgalmának ritmusát. -Utsukushi onna – motyogja a taxis a fogai között. -Hai! - válaszolom kurtán, melyet meghallva igencsak kikerekednek a szemei.......
//Én tartozom köszönettel :*** Várom a második felvonást, ahol talán mindketten élünk //
Nem volt könnyű a dolgom azt illetően, hogy elszabaduljak Fairbanskből több hétre, ha kell, hónapra, de kétségtelenül úgy voltam vele, hogy nem vagyok hajlandó tovább várni, meg akarok tudni róla mindent, és meg fogok tenni annak érdekében mindent, hogy hazahozhassam magammal. Ha kell, beköltözöm vele az Egyetem pincéjébe, ha kell, New Yorkba költözöm miatta, nem érdekel, mit kell tennem, de vissza akarom kapni. Tudom, hogy rajta is múlik, ezért nem akarok drasztikus megoldásokhoz folyamodni, de azért a mindenség ideje sem áll a rendelkezésemre. A kérelmeket már beadtam május végén, és mostanra jutottunk el oda, hogy láthatási engedélyt kaptam, és az ügyvédem azt mondta, hogy jogilag nem valószínű, hogy túl sok akadályt gördítenének az utamba, tekintettel arra, hogy nem az én döntésem volt az örökbeadás, hisz gyakorlatilag sarokba voltam szorítva. Ha külső szemmel nézzük, takaros lakásban élek, igencsak jó munkám van, biztos anyagi hátterem, még apám pénze nélkül is, édes kiskutyám, békés környezetet tudok biztosítani egy kislánynak. A lakásomat felmérték, és akkor egy füst alatt a Nagyimék házát is felmérettem, jelezve, hogy amennyiben úgy megfelelőbbnek ítélnék, az is lehetőség, hogy ott lakjunk náluk, úgyis én öröklöm felesben az öcsémmel. Két ponton lehetett a számításaimat keresztül húzni. Az Őrzők mind a new yorki, mind a fairbanksi részről mondhatják azt, hogy nem engedik olyan veszélyes terepre Mayát, de erre valamilyen szinten fel voltam készülve, akkor költözöm, nincs mese. A szívem nagy részét Fairbanksben lettem volna kénytelen hagyni, de Maya sokkal fontosabb számomra. Szerencsére ez a helyzet azonban nem áll fenn, William engedélyezte a dolgot, de nyilván foganatosította bennem, hogy nem tudja garantálni a biztonságát. S a másik szűk keresztmetszet pontosan ő volt. Ha nem akar engem, ha megfeszülök, sem lesz lehetőségem magamhoz venni. Amennyire csak tőlem telik, megteszek majd mindent, hogy legalább kedveljen, és ha megkapom az esélyt, élni fogok vele. Most, a Honeycutt ház előtt úgy voltam vele, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről, és fogalmam sem volt, mit fogok mondani, vagy tenni, csak az volt biztos, hogy én vigyázok ma rá. A szülei elméletileg elmennek színházba, ami nem igaz, a szomszédból fognak figyelni. Nem hibáztatom őket, gyakorlatilag idegen vagyok, én is félteném így a lányomat, tulajdonképpen, számomra idegenek nevelik, szóval ez ugyanaz pepitában. Csak épp itt mégis én vagyok mindenki számára a zavaró tényező. Nem akarom tőlük elszakítani, nem is fogom, ha Maya őket akarja, de hagy döntsön úgy, hogy végre az igazságot kapja, és nem rakosgatják egyik helyről a másikra, mert úgy kényelmesebb, biztonságosabb. Mégis kinek? Emléktörlések hadával leélni egy életet felettébb kellemetlen lehet, még ha ő nem is tud róla. Nekem elég volt egy ahhoz, hogy soha többé ne kívánjam senkinek. Végül csengetek, hoztam egy kis csokit és epret, én mindkettőt szeretem, őt sajnos nem ismerem, hogy tudjam, így csak reménykedem, hogy nem lövök mellé, bár, az utóbbival biztosan nem, ez már Jacksontól kiderült a számomra a közelmúltban. Mosolyogva üdvözlöm Sandrát, nagyon sokat beszélgettünk az elmúlt napokban, tudom, hogy szereti a lányomat, de amellett is nehezemre esik elmenni, hogy eleinte csak kötelességből vállalta el, bár megértem, a saját gyermek mindenkinek sokkal inkább ideális, mint örökbe fogadni egyet, noha azt is megtudtam, saját gyermeke nem lehet sajnálatos módon. - Szép estét! Nos, kész vannak a romantikus estére? Kérdem széles mosollyal, vélhetőleg Mayának az lett beadva, hogy én vagyok a bébicsősz, nem szeretnék neki hazudni, de látni szeretném a saját közegében, a saját birodalmában, úgy talán eldönthetem, hogy van-e értelme ennek az egésznek, vagy pedig csak még többet ártanék neki. Felettébb ostoba dolog lenne visszatáncolni, és lehetséges, hogy nem is leszek rá képes, ha egy kicsit megismertem, de ennyire nem szaladok előre.
Mercedes haja mindig ezerfelé áll, pedig az enyém a göndör és nem is az övé. Estella megint erről panaszkodik a telefonban én pedig a szekrényben ülve, a telefonzsinórt ujjam köré csavargatva hallgatom a nővérem sirámait, amelyeket anyának tálal épp, én pedig hallgatózom serényen. Nálunk otthon még divat a vezetékes telefon, de csak azért, mert a nagyinak nincs más és nem is hajlandó mást megszokni, így olcsóbb, ha vezetékesről vezetékest hív, mintsem mobilt. Estie és Mercie épp nála vannak, nekem kellett csak maradni, mert múlt héten eltörtem a karomat és itt van az orvosom, ezért nem tudtam elutazni Toszkánába a mamához. Pedig milyen jó lenne fürdeni a tengerben! Ígéret szerint mehetek, ha levették a gipszemet. Már nem kell olyan sokat kibírjak, nem volt olyan súlyos a törés, a doktor néni szerint inkább csak repedés. - Nem illik ezt csinálni Mézi, milliószor mondtam már. Apa hangjára összerezzenek. Észre se vettem, hogy világosabb van annál, mint amilyen az előbb volt, pedig kinyitotta a szekrényem ajtaját, így már nem csak egy résen jön be a fény, hanem telibe kapom a napot az ablakon keresztül, ami a szekrénnyel szemközti falon van. Vagyis nem telibe, mertg van benne egy Dan-folt is. - Tudom, hogy nem, de ettől én még csinálom, mert tök jó. – vonom meg a vállamat. A csengetés megment a szidástól, megjött, akit vártunk, így anya is leteszi a telefont és engem sem köt már le a csintalankodás. Szaladok, hogy a lábam majd’ elhagyom. Szociális lény vagyok, olyan, aki szereti azt, ha nyüzsi van körülötte, így nagyon nem zavar, hogyha valaki újat kell megismernem. Tudom, hogy azt sem illik, hogy beugrom anya lába elé és odafurakszom egy beszélgetésbe, de megteszem, ezzel majdnem feldöntve Naomit, aki az ajtóban áll. - Szia! Én vagyok Maya, gondolom, hogy hozzám jöttél. – nyújtom neki a gipszes kezem, majd rájövök, hogy azt elég bénán tudná megrázni, így a másikat tolom előtérbe. Tipikusan nem tudok vigyázni magamra, így a karom megint nincs felkötve, pedig a nyakamban lóg az erre alkalmas gézdarab. Meg se kísérlem viszont beleügyeskedni a végtagot, annál izgatottabb vagyok. - Jé, hisz olyan a hajad, mint az enyém! – tapsolnék örömömben, ha lenne két erre alkalmas kezem. Szeretem azokat az embereket, akiknek vörös a hajuk. - Eredeti? – kérdem kissé gyanakodva. Felnézek anyára. - Mikor mentek már? – kérdezem, s már nyúlok is Naomi keze után, hogy becibáljam a nappaliba, ahol patchwork családunk fotói fogadhatják. Mercedes ugyanis afroamerikai, Estella pedig szőke és kék szemű a képeken. Igen, saját gyermek ideális lenne, de anya nem szülhet, így Angelina Joliet játszik, nem csak az őrzők között.
Alig bírom megállni, hogy a felbukkanó vörös üstökre tegyem a kezemet, és megsimogassam. Istenem, olyan gyönyörű, és láthatólag pontosan olyan szeles, mint amilyen én vagyok. Mosolygok, nem tennék mást akkor sem, ha egyszerű bébiszitter lennék, noha erről szó sincs. - Szia Maya! Engem Naominak hívnak, és igen, én leszek ma este a társaságod. Nem mondom, hogy a felvigyázója, nem jön a nyelvemre, és nem is volna igaz, ráadásul szerintem a gyerekek sem szeretik a tényt, hogy bébiszitterrel helyettesítik magukat a szüleik. Enyhén megremegek, mikor odanyújtom neki a kezemet, hogy megrázzam a kis kacsóját, finoman csupán. Istenem, mikor utoljára a karomban tarthattam, csupán 3200 gramm volt és 53 centi, de akkor is csak pár perc jutott nekem, most mégis csak azok a pillanatok jutnak eszembe, semmi más a világon. Istenem, édes kicsi lányom. Úgy szeretnék mindent tudni rólad, és a világot adni neked, semmi másra nem vágyom. Már az sem érdekel, hogy Jackson ott van Fairbanksben, nem számít semmi, csak kaphassak egy esélyt. - Tényleg olyan, bár a tiéd szebb, és sokkal hosszabb. Kacsintok nevetősen rá, nem azért mondom, mert be akarom hízelegni magam, nekem ő a legszebb a világon amióta csak megszületett. - Igen, eredeti, mint ahogyan a szeplőim is. Mutatok az arcomra, mostanra már eléggé látszanak megint, elég egy kis napsütés, és már itt is vannak. - Menjenek csak, mi megleszünk. Pillantok Sandrara, aki mosolyogva bólint, noha mindketten tudjuk, hogyha valami balul sülne el, egy perc alatt itt lennének. Nem kockáztatnék semmit, amivel a lányomnak árthatnék, ezt tisztességesen szeretném intézni, és úgy is fogom. Remélem, bizonyulok majd annyira megbízható embernek, hogy kapjak esélyt, s hogy Mayától is kapok majd, hisz bárhogyan is döntsön a bíróság, számomra ebben csak az ő szava számít. Ha nekem ítélik, de itt szeretne maradni Honeycuttéknál, nem fogom kitépni az életéből. Fordított esetben nem szegnék törvényt, de ilyen téren kevésbé aggódtam, az ügyvédem bizakodó, így én is. A nevelőszülők elmennek, én pedig már indulok is a nappaliba, ha akarok, ha nem. Beérve pillanatok alatt rájövök, hogy Maya bizonyára tisztában van az örökbefogadásának tényével, úgyhogy legalább ez nem fogja sokkolni. - Látom, van két testvéred is. Ők merre járnak? Kérdezem érdeklődve, nem szeretném, hogy egyből úgy tűnjön, csak rá fordítok figyelmet, holott másra sem vágyom. - Maya? Idejönnél egy picit, kössük fel a kezed, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Mosolyogtam rá, és ha engedte, nagyon óvatosan bedugtam a gézbe a kezét, hogy az tartsa, és még véletlenül se lógassa, vagy próbálja meg használni a sérült testrészét. Gyerekeknél sajnos muszáj, mert hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem mozgathatják adott esetben a karjukat. - Egyébként, milyen csatában sérült meg a kis hölgy? Célzok ezzel természetesen a karjára, de olyan sablonos volna a mi történt a kezeddel kérdést feltenni. Kíváncsi vagyok, vajon ő is olyan ügyetlen-e, mint én.
- Nem, mintha nem örülnék, de hogyhogy nincs jobb dolgod nálam? – ráncolom össze vörös szálakból álló szemöldökeimet, s mit sem törődve anya rosszalló fújtatásával végigmérem Naomit. - Hány éves vagy? – teszem fel a nagy és indiszkrét kérdést, ami a fejemben teljesen logikusan követi az előzőt, de talán benne nem fog ilyen egyszerűen összeállni. Pedig fiatalnak néz ki, s ha tényleg fiatal is és nem csak jól tartja magát, akkor az ő korában én bulikban tudnék elképzelni embereket és nem bébisintérkedésben részt venni. Nekem mondjuk nincs kifogásom az ellen, ha velem vannak a felnőttek és nem valami diszkóban rázzák magukat, ugyanis szerintem a felnőtt dizsi sem lehet jobb az iskolainál, amit meg utálok, de azért kíváncsi csak vagyok. Ezért is kérdezek. - Pedig le akartam vágatni már sokszor, csak mivel göndör, anya nem javasolta, hogy megtegyem. Oroszlán lenne belőlem szerinte. Szereted az állatokat? – osztom meg vele ezt is. Hihetetlen, hogy bármire tudok reagálni azok közül, amiket mond. Nem tudom, hogy ez tipikus gyermeki tulajdonság-e, hiszen én magam vagyok a gyermek és ebben létezem, anyáéknak meg az elmenetelét várom, szóval épp nem fogom interjúztatni egyikőjüket sem a tipikus kölyökségem ismérveit illetőn. - És nem zavarnak? Engem nem zavar, hogy én is szoktam szeplős lenni, de a húgom szerint olyan vagyok, mint egy pulykatojás és azért ez így nem hangzik a legkedvesebben. Neked van húgod? Szokott ilyen undi lenni veled? A tulok szó helyett egy sokkal finomabbat használok, de anya távozóban még emiatt s megfedd. Nem baj, engem annyira már nem is érdekel, hagyom, hogy a kezem a gézbe kerüljön, s közben meg sem állok a kanapé felé. És a szám? Az meg be sem áll. - A nagyiéknál nyaralnak a tengerparton. Én nem mehettem, mert eltörtem a kezemet görkorizás közben. Aki azt állítja, hogy az ugyanolyan könnyű, mint a jégkori, az egy nagy majom. Egyáltalán nem is hasonlít egymásra a két sport. Te tudsz korcsolyázni? Két legyet ütöttem egy csapásra a válaszommal, de ha azt hiszi valaki, hogy itt megállok a beszédben, az nagyon téved. Levetem magam a kanapéra, törökülésbe helyezkedem, s csak úgy folyik belőlem a szó. Szusszal, ha azzal rendelkezem. - Aki szokott rám vigyázni ő most elköltözött és nem tudtam rávenni, hogy jöjjön el velem korizni, szóval egyedül indultam neki, mert Mercedes kölcsön adta nekem a görkorcsolyáit de azt elfelejtette közölni, hogy nagyon engedetlen jószágok. Szóval volt egy kis nézeteltérésünk, aztán a beton nekem fájt jobban. De nem olyan rossz, hamarosan leveszik a gipszet és viszonylag gyakran cserélik is. Látod milyen szép tiszta? A gézről elfeledkezem megint, Naomi orra elé nyomom gipszelt karom. Azt elfelejtem közölni, hogy a csere oka legutóbb egy toll gipszalátörése volt. És egyéb nyalánkságok. Kreatív vagyok, vajon kitől örökölhettem ezt?
- Mindenkinek kell valami hobbi, nemde? Nem mondhatom, hogy egyszerűen nála fontosabb és jobb dolgom a világon nem lehet, úgyhogy maradok ennél, ami valahol igazi is, csak épp nem az összes gyermekre vetítve, hanem csakis rá. Engem nem zavar a sok kérdés, én is hajlamos vagyok ilyesmire, bár mostanra szelídült a dolog nagyon sokat. - Huszonöt. Nekem pedig azt csiripelték a madarak, hogy hamarosan kilenc leszel. Igaz? Azt hiszem, már a gyermekek is tudatában vannak annak, hogy ez nem feltétlenül a madarak műve, bár őrzőként akár lehetne az is a természet szavával. Higgye csak azt, hogy a szülei mondták, egyelőre egyszerűbb úgy, s nem az igazságot véve górcső alá, tekintettel arra, hogy nálam jobban ezt senki sem tudja. - Igazuk van, a göndör haj röviden elég fura tud lenni. Egyébként, igen, nagyon szeretem az állatokat, van is egy kiskutyám. Neked van állatkád? Felteszem, hogyha rákérdezett, ő is szereti őket, de ha nem, akkor a kérdésemre adott válaszából úgyis kiderül majd a dolog, ugyanarra nem szeretnék rákérdezni, amit ő is megfogalmazott, még a végén unalmasnak találna. Úristen, fogalmam sincs róla, nem vagyok-e valóban az egy gyermek szemeivel nézve. - Nem zavar, szerintem különleges. Sokan nem szeretik, hogy szeplősek, de én örülök neki. Nyáron persze sokkal több van, télen meg alig látszanak. Sok olyat hallottam már, hogy valaki kifejezetten küzd ellenük, bár én úgy gondolom, hogy ez egy bőrtípus, és nem betegség, mindenesetre, mindenkinek lelke rajta. - Húgom az nincs, de van egy öcsém, és bizony szoktunk veszekedni néha, szerintem minden testvér szokott. Amióta ritkán látom, sokkal jobb a kapcsolatunk, bár Jackson miatt igencsak sikerült összevesznünk, de mikor megérkeztem, ő jött elém, és ugyanúgy megöleltük egymást, miként újabban ez szokásunk. Valószínűleg őt is ismeri Maya, de ezt egyelőre nem emlegetem fel. Biztos túlságosan másként működöm, de nekem eszembe sem lenne megfedni az undi szó miatt, az emberek igenis gonoszak néha. Akár a testvérünkről van szó, akár nem. Lehetséges, hogy nagyon másként működöm, mint a szülei, de fiatalabb is vagyok, szóval ez nem annyira meglepő. A kötést sikerül menet közben felapplikálnom a kezére, de ahogy így elnézem, két percnél tovább nem lesz a helyén. A folytonos csacsogása nem meglepően önmagamat juttatja eszembe, bár a gyerekek alapvetően szeretnek beszélni, de én az átlagosnál többet tettem, öcsém meg alig dumált. - Hát. Nem nagyon, próbáltam már többször, de mindössze annyit sikerült elérnem, hogy nem esek hasra, de nem árt, ha valaki fogja közben a kezem. Igazából, a görkorcsolyázás nekem jobban megy, a talaj legalább nem olyan csúszós. Azzal én sem értek egyet, hogy ugyanolyan a kettő, bár nekem pont fordított a problémám vele. Ráadásul, jégkori azóta nem volt a lábamon, hogy Jacksonnal elváltak az útjaink egymástól. Azt inkább nem kérdezem meg, hogy nem érzi-e rosszul magát, amiért ő nem mehetett. Nem mindenki szereti a nyári forróságot, bár én mióta Fairbanksben élek, ölni tudnék egy tengerparti nyaralásért. - Igen, nagyon szép tiszta. Meddig lesz még rajtad? Nekem is volt már begipszelve a kezem, bár még kicsi voltam. Azóta nem sikerült megismételnem a dolgot szerencsére. Nem vagyok tökéletesen reménytelen eset én sem, bár ki tudja, mikor lesz rá újra példa. Golyót például kaptam cirka két éve, szóval nem nőttem ki a dologból, csak fejlődtem, bár ezt a fajta fejlődést hanyagolnám, ha egy mód van rá. Finoman becsúsztatom az orrom elé dugott gipszet a gézbe, talán fel sem tűnik neki a sok csacsogás közepette. - Kérsz egy kis epret uzsonnára? Ha igen, áruld el kérlek, merre van a konyha. Nem szeretném bejárni az egész lakást, illetlenségnek érezném, és így pluszban ő is fontosnak érezheti magát, azt hiszem, az ilyesmit szeretik a gyerkőcök.
Megvakargatom a fejbúbomat, nem árt a hajamnak, amúgy is mindig kócos hatása van. És legtöbbször az is, hiába csinál minden reggel szép frizurát nekem apa. Mert az ő privilégiuma, nem anyáé. Fura család vagyunk ebben is. - Az a hobbid, hogy gyerekekre vigyázol? – a kérdés először furcsállva tapogatózó, majd lelkes áradat követi. - És mifélékre vigyáztál már? Vannak érdekes és izgi történeteid rossz gyerekekről vagy rettenetesen balul elsült szittelésekről? A filmekben olyan vicceseket látni ilyesmiből, de nem tudom, hogy vannak-e az életben is. Mert ugye tudod te is biztos, hiszen felnőtt vagy, hogy ami a tévében van, az mind csak mese és az alkotók agyszüleménye, nem szabad készpénznek venni. Úgy mondom fel, mint valami leckét. Az is tulajdonképpen, épp a múlt héten magyarázta el anya, amikor a húgom azt állította, hogy a tündérek igenis léteznek. Anya szerint nem. Mi meg tudjuk, hogy de, épp csak nem mondtuk neki, mert nem akartunk vitatkozni vele. Viszont szerintem megölt egy tündért azzal, hogy elmondta: nem hisz bennük. Ez sajnálatos, avattunk is kis sírkövet neki. Szó szerint nem kő ugyan, csak rajz, amit beragasztottunk a szekrény belsejébe, de a szándék a fontos. - Úgy bizony! Az még nem oylan sok, szóval azt kértem, hogy legyen annyi szál gyertya a tortámon, amennyi éves vagyok. Neked már nem lehetne ilyen tortád sajnos. Vagy lehetne, csak jó nagy kellene legyen, ami viszont eléggé praktikus, hiszen azt jelenti, hogy sok vendég kellene hozzá, hogy megegyék, ami meg nagy bulit jelent. A zsúrok szuperek. Te is szereted őket? Nem mondhatja senki, hogy nem merítem ki a gyomorhűtés maximumfokát beszéddel. Egy hadseregnek is elég lenne annyi kérdés, amennyit képes vagyok feltenni körülbelül fél pillanat alatt. Közben bemegyünk a nappaliba, s már a kanapén ülve fecsegek tovább. Meg hadonászok, ez a szokásom. Beszéd közben mindig. És valójában ezért is zúgtam le a kötélről annak idején. Mászás közben jutott eszembe hozzászólni a mellettem mászóhoz, s nekem valahogy nem megy a duma kalimpálás nélkül. Ön- és néha közveszélyes teremtés vagyok. - Nincsen sajnos, mert elpusztult. Kint van a kertben, megnézed? – ajánlom fel a meglehetősen morbid lehetőséget. Mivel nem mondtam, hogy eltemetésről van szó, így elég Rémségek Könyvésen hangzott. Nem, mintha láttam volna azt a borzalmasan ijesztő filmet. Anya tuti sikoltozott volna rajta én meg nem szeretem, amikor fél. Ezért nem nézek horrort, mert nem akarom anyukámat ijesztegetni. - Sivatagi rókát szeretnék, de apa azt mondta, hogy szó sem lehet róla, ugyanis vadállat. Pedig én láttam videókat róla a youtube-on, hogy tartják háziállatnak is. Olyan cuki! Még puhítom őket, talán karácsonyra be is adják a derekukat. – kínálom meg maximális naivitási faktorommal. Nem fogják beadni, ebben biztos lehetnék, ha megpróbálnék logikusan gondolkodni. De nem szeretek. Vagyis inkább mondjuk, hogy a saját, gyermeki logikámat szeretem. - Miért jönnek elő nyáron? Nem szeretik a hideget? Ezt az enyémektől is kérdeztem már, de nem akartak válaszolni. – mutatok ép kezemmel arcomra, s ott a szeplők helyére. Vagyis rájuk. Tükör nélkül nem tudom pontosan eltalálni egyiket sem. - És miken veszekedtek? Meg hogy hívják? Mennyi idős? – árasztom el újabb kérdéshalommal. Nem tudom, hogy ismerem és valószínűleg a keresztneve sem fog sokkal közelebb vinni a célhoz, ami nincs is. De szeretném tudni, mert én mindent tudni kívánok, hogy okosabb legyek, mint a felnőttek. Az ennyi idős korban elég menő ambíció, ki is meríti a mindennapjaimat elég rendesen. - De sokkal nagyobbat horzsol, meg üt. A jégen minden sokkal könnyebb. Jackson bácsinak először én sem akartam elhinni, de aztán amikor megengedtem neki, hogy ő legyen a legjobb barátom, akkor nagyon hiszékennyé váltam vele szemben és felmentem vele a jégre. És tényleg igaza volt. Mondanám, hogy felhívom és akkor eljön és most elmegyünk korizni, hogy te is megtudd, hogy igaza volt, de sajnos elköltözött. – enyhén lebiggyednek ajkaim. Sajnálom, hogy a tanár úr nincs már New Yorkban, uncsi lesz a következő tanév nélküle. Viszont fel is tudok derülni, amint eszembe jut mit is mondott arról, hova utazik. A helyre nem emlékszem, talán mert nem is mondta, de a lényeg megmaradt. - Mondjuk olyan helyre ment, ahol még több a jég, mint itt, szóval biztos nagyon jó neki, így nem irigylem tőle. Majd lesz másik legjobb barátom itt. Ő meg a távoli legjobb barátom marad. Amúgy tesitanár. Te jóban voltál a tanáraiddal? A kérdést hallva megint csak marad az elgondolkodó fejvakarás, majd a vállvonogatás a dunsztom sincs egyezményes jeleként. - Anya szerint örökké, ha nem tanulok meg vigyázni rá. A doktornéni szerint meg.. valami heteket emlegetett, de nem tudom, hogy melyik kötözésnél melyiket mondta. egykettőháromnégy valamelyike. – vágom ki végül diadalittasan a rezet. Aztán lelkes bólogatásba kezdek, s a szemeim helyén nem csak szivecskék, de eperszemek is megjelennek. - Az a kedvencem! – lelkedezem, s fel is pattanok – a kanapéra, természetesen – hogy átugorjak a támláján – kicsit felnyalva a padlót, mert sikerül hasra esnem a szőnyegben – majd összekapjam magam a földről, s úgy nézzek Naomira. - Gyere, megmutatom! – nyújtom felé lép kezemet a kanapé támlája fölött. Az menő lenne, ha ő is ott jönne át, de ahogy sejtem, a felnőttek ezt nem szeretik. Mindenesetre én célzatosan nyújtom a kezem, s akármerről jön, elvezetem a konyha felé.
- Annyira sokra nem, mert nincs időm rá munka mellett, de amíg egyetemista voltam, besegítettem pár szülőnek. Ez biztos lelombozó lesz, de nincsenek ilyen rosszul elsült sztorijaim, valahogy mindig sikerült könnyen kijönnöm a gyerekekkel. Meg egyébként, nem tudom, te hogy vagy vele, de fura módon sok gyerek lényegesen jobban viselkedik idegenek társaságában, mint a szülei előtt. A mondandója második részére csak bólogatok, bár nem értek vele egyet, és az sem tartom teljesen korrektnek, hogy egy kilenc éves fantáziáját megnyesték ilyen egyszerűen, de semmi jogom más nevelési módszerébe beleugatni. Én speciel örömmel csacsognék bármilyen kislánnyal tündérekről, és a bennem élő gyermek még hisz is bennük. S az a nagy helyzet, hogy akár még létezhetnének is, ha már vérfarkasok és őrzők vannak… Ám nagy sajnálatomra tündérekről még nem hallottam, hogy valóban köztünk járnának. - Vannak ám nagyon pici és vékony gyertyák is, meg akad másféle megoldás is, bár neked az biztos nem tetszene. Csóváltam meg a fejemet kissé elgondolkodó arckifejezést öltve magamra, a gyerekeknek még buli a sok gyertya elfújása, de egy bizonyos kor felett isten bizony fárasztó. A manapság már oly divatos számos torták azonban áthidalták ezt a problémát. Viszont, azt hiszem, amennyiben jövőre már velem lesz ilyenkor Maya, holt biztos, hogy nem ússza meg az újragyulladó gyertyákat. - Egyébként szeretem a bulikat is és a zsúrokat is, bár utóbbin régen voltam. A bulit hagyjuk is, bár az se ma volt, hogy Pandával leittuk magunkat, és mindenféle fényképeket küldözgettem Connornak, meg szénné égettem magam a hangpostáján. Bár szerinte cuki voltam, ami azért némileg könnyít a lelkemen ezzel kapcsolatosan. A kutya téma már most kapufa a jelek szerint, kifejezett érdeklődést nem mutat iránta, sőt, még bele is tenyereltem egy halott eb emlékébe, úgyhogy ezt inkább igyekezzük a szőnyeg alá söpörni, így hát egy riadt arckifejezés közepette megrázom a fejem, isten ments. Nem szeretek senki sírja felett állni, de egy kertben eltemetett eb is tök bizarr, pedig tudom jól, hogy valószínűleg Milot is a Nagyiéknál fogom eltemetni. - Sivatagi rókát? Fura, biztos rengeteg engedély, meg szakértelem kell ahhoz, hogy valaki tarthasson egyet. Na nincs az az isten. Kicsit ugyan összeszorul a szívem, amikor a karácsonyt emlegeti, hiszen ha az én reményeim szerint alakulnak a dolgok, akkor ő már Fairbanksben lesz. Ugyancsak biztos vagyok abban is, hogy tőlem nem fog sivatagi rókát kapni. Mondjuk, lehet gondban lennék, ha megnéznék egy-egy youtube videót róluk, de még akkor is fennállni az a faramuci helyzet, hogy kétlem, jó lenne neki a sivatagból beszabadulni Alaszkába. - Úgy is mondhatjuk, hogy nem szeretik a hideget. Tudod, ott, ahol a szeplők vannak, több a pigment, és ezért a napfényre hamarabb reag az a terület, ezért jelennek meg a szeplők. Általában ezért látszanak inkább tavasszal, nyáron, télen meg, mikor egyébként is fakóbb a bőrünk, nem tűnnek fel, Magyarázom mosolyogva, félelmetes, mekkora örömmel tölt el ez a szeplő dolog is, Tényleg elég sokban hasonlít rám, valahol kicsit ijesztő, de ugyanakkor nagyon jó érzés. - Mindenen. Szerintem a testvérek bármin képesek összeveszni, vagy te nem így látod? Noenak hívják, és huszonegy éves. Elméletileg ismeri, de mivel nem csak egy szem Noe van a világon, ezért nem gondolnám, hogy egyből rá fog asszociálni. Ha mégis, hát akkor sincsen semmi, zokszó nélkül bevallanám. Ám akkor, mikor felemlegeti Jacksont, kicsit belefagyok a pillanatba, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar elő fog jönni a téma, sőt, egy részem úgy hitte, nem is kell majd róla beszélnem. Nem azért, mert nem szeretnék, egyszerűen csak túlságosan kényes ez a terep egyelőre, és még véletlenül sem szeretném elszólni magam. - Bizony, elköltözött. Egyébként, üdvözöl, és képzeld, elég kicsi a világ, de engem is ő tanított meg korcsolyázni. Bár, szerintem nálam nem ért el akkora sikereket. Nyilván lesz még kérdése ezzel a témával kapcsolatban, úgyhogy nem is lovalom bele magam nagyon, az a biztos. - Fairbanks egyébként, ott él most, én is onnan jöttem. Nos, nem, nem voltam jóban minden tanárommal, volt, akivel igen, de a tesitanárommal pont nem. Nem épp meglepő ez az én esetemben, bár ő nem ismer, hogy ennek tudatában legyen, de talán ami késik, nem múlik. Egyelőre már annak is nagyon örülök, hogy tudok vele beszélgetni, noha sejtem, az igazság fényében azért nem lenne ilyen egyszerű a helyzet. - Pár hét nem olyan sok, de abban igaza van anyukádnak, hogy vigyáznod kell rá, nehogy megint valami baja legyen. El tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehet ez egy olyan örökmozgó, nagydumás kislánynak, amilyennek ő tűnik. Fura belegondolni, hogy milyen kis pozitív, és úgy tűnik, könnyen veszi a dolgokat, holott már bőven annyi durva dolgot élt át, mint mások egy élet alatt sem. - Például ez biztos nem tett jót a kezednek. Próbálom én nem túlaggódni a dolgot, mennék is, hogy felsegítsem, de elég gyorsan magára talál, szóval nem úgy tűnik, mintha bármi baja lenne. Valószínűleg gumiból van, már a kezétől eltekintve. - Szuper, köszönöm! Akkor jöhet az eper túladagolás. Mosolygok végül rá, aztán a kezére pillantok, és nagyon nehéz mindent magamban tartanom, ami most lejátszódik bennem, de soha nem hagynám ki azt az alkalmat, hogy megfogjam a kezét, még ha ennek az is az ára, hogy a kanapé támlája fölött kell közlekednem. Úgy érzem, a kanapé határozottan visszatérő motívum az életemben, noha tudom, mindenkinek van kanapéja, de közülük nem mindenkit szeretek, viszont Mayát és Pandát nagyon is. Száz szónak is egy a vége, én is átlendülök felette, aztán irány a konyha, meg is mosom a szép eperszemeket jó alaposan, nagyon ínycsiklandozónak néznek ki, remélem, finomak is. Amint ezzel megvagyok, mehetünk is vissza a nappaliba, bár, nem mindenki híve a tv előtt falatozásnak, nekem mindig jól esik. - Mit szoktatok csinálni ilyenkor délután, illetve lefekvés előtt? Persze, a fürdősen kívül, mert az adott… A vacsora is. Tudom, hogy a vacsorája elő van készítve, így azzal nem lesz probléma, kivéve, ha nem lesz hajlandó megenni, de tán csak tudja a nevelőanyja, hogy működik a mazsolája.
Valóban lelombozódom egy kicsit, ajkaim némileg csalódottan biggyednek le, de mondjuk tart az állapot fél pillanatig, utána megint vigyorgok egy vállvonást követőn. - Nem baj, akkor mesélj mást. Biztos vannak vicces történeteid, mindenkinek vannak. Apának például elég sok, meg nekem is. Bár egy csomó olyan is van, amikor szerintem semmi vicceset nem csináltam, de a felnőttek mégis nagyon nevettek. Például egyszer megkérdeztem, hogy a tesitanáromtól vár-e gyereket az iskolai pszichológusunk. Teljesen elpirultak mindketten. Amikor elmeséltem utána apának, ő meg majdnem megfulladt a nevetéstől, mondván el tudja képzelni Jackson bácsi fejét. Szerintem nem tudta elképzelni, mert olyan fejet még én sem láttam soha az életben se előtte se azóta de nem akartam elkeseríteni így csak bólogattam. A férfiakkal hímes tojásként kell bánni, érzékeny a valamijük, amit anya mindig emleget, de nem jut eszembe. Olyan, mint a Lego, de azt hiszem nem az. Van némi fogalomzavarom, de elég jól ki tudom magyarázni belőle, így különösebben nem szoktam összeszégyellni magam a hiányos szókészletem miatt. Meg egyébként is gyerek vagyok, nekem elnézik, gondolom én. - Milyen másféle és miért nem tetszene? - kérdezek rá, mert a miért kérdésből nem lehet eléggé kinőni. Nem is áll szándékomban, túl jól hangzik és túlzottan jól az agyára lehet menni vele hosszútávon mindenkinek. - Majd szólok anyának, hogy hívjunk meg az enyémre. Biztos nem tudod, de július 19-én születtem, szóval az mindjárt itt van. - magyarázom lelkesen. Minden gyerek várja a szülinapját én meg az enyémet pláne. A lelkem mélyén hiszek abban, hogy nem kell karácsonyig várjak és kapok egy sivatagi rókát, csak a beetetés és a titoktartás miatt nem mondták eddig anyáék. Nem halott kutyáról van szó, hanem halott háziállatról és ahogy hallhatta nem ütött meg annyira a dolog, még megmutatnám a kert kis sírt is szívesen, mert tulajdonképpen a maga morbidságában vicces a történet - egy gyereknek persze és mondjuk apa vágott feje miatt - szóval ha esetleg rákérdezne, biztosan megosztanám Naomival. - Nem hiszem, hiszen nagyon kicsi és egy nagy dán dogot is akárki tarthat, pedig az aztán milyen hatalmas, szóval egy sivatagi rókához biztos kevesebb engedély kell. A véleményem elég logikusnak hangzik, majdnem kilenc vagyok, ne várjon tőlem senki kevesebbet. Lehet persze, ahogy többet is, de nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Mondjuk nem is akarok, engem még nem fűt a kényszer, hogy valami hatalmas, magasztos dologban a legjobb legyek, azt meghagyom a felnőttek törtető valóságának. - És ha télen mondjuk hajszárítóval fújnám az arcomat, akkor is előjönnének? - lelkesedem fel teljesen az ötletre. Egész biztos abból a fejből, amit látok, hogy ki fogom próbálni, mert szeretem a magam bőrén megtapasztalni a világot. Ahogy az a sérüléseimből is látszik, a bénábbik végét sikerül is, leggyakrabban. - De. - bólogatok helyeslőn. - Mercedes a múltkor azért vágta hozzám a plüss unikornisát, mert véletlenül összefirkáltam alkoholos filccel a kedvenc babájának az arcát. Pedig tényleg nem firkálni akartam, csak csini tetoválást csinálni neki, de túl vastag volt a filc hegye. Nem az én hibám volt! Felteszem a kezeimet, s magam vagyok a megtestesült ártatlanság. Kivéve persze, hogy gipszet lengetni senki orrára nem veszélytelen. De hát Naominak nem kell bemutatkoznom, ha tisztában vagyok ezzel, ha nem.Ő az édesanyám, s jobban hasonlítok rá, mint azt hinném arról, hogy valaki az anyjára hajazhat. Mondjuk nem csoda, a mi családunkban nem igazán vannak vér szerinti rokonok. Már legalábbis a közeli családban egyáltalán. Így a hasonlóságfaktort nem tudom megtekinteni. Elkerekedő szemekkel bámulok Naomira, mintha csak szellemet látnék. Majd hirtelen ötlettől kezdve tapsolni vágyom, de még idejében meggondolom magam és inkább egy nagyot sikkantok örömömben. - Komolyan? Egészen, nagyon, teljesen és hű de komolyan? Majd adj neki egy puszit a nevemben, oké? Vagy.. öhm, van telefonod? Kéne csinálni egy közös képet és elküldeni neki. Biztos nagyon szeret téged, hogyha megtanított korizni, szóval tuti tudod a számát és örülne az üzenetnek. Legközelebb elhozod őt is? Mit nekem néhány - száz - kilométer. Nekem semmi távolság, így tökéletesen reális számomra az az ötlet, mely szerint Jackson akár holnap este is átjöhetne vigyázni rám. Naomival együtt. És hárman elmehetnénk korcsolyázni is. Mert ha én valamiért, vagy valakikért lelkesedem, azokat együtt még jobban szeretem. Mint az epres fagyit hagymás chipsszel. Például. - És Fairbanks milyen? Sose voltam még ott. - mondom olyan őszinte megdöbbenéssel, mintha legalább száz éves lennék és orrolnék magamra, amiért nem iktattam be egy fairbanksi kirándulást soha. Felkaparom magam a padlóról, nem is szisszenek fel meg semmi, ez egész enyhe nyekkenés volt ahhoz képest, amilyeneket le szoktam vágni. - Semmi baja, kemény, mint a kő! Megmutassam? - készülök rá, hogy a kanapé szegélyét megkocogtassam a gipsszel, hacsak Naomi meg nem akadályoz benne. Aztán persze nyújtom neki ép kezem, hogy a konyhában találjuk magunkat egy pillanat alatt. Nagyon vagánynak tartom, hogy átmászik a kanapé támláján utánam, már kedvelem. Bírom az ilyen felnőtteket! - A lefekvés olyan uncsi! Bár a fürdés tud izgis lenni, de gipszes kézzel nem annyira. Még csak olyan kádban forgós, vízkilocsolós játékot sem tudok így játszani, amit a Denis a komisz című filmben láttam. Emlékszel arra a versikére, amit énekel a kádban Denis? Nekem mindig kimegy a fejemből. Gondolkodom rajta egy darabig, de inkább vállat vonok, s rátérek az izgi részére a kérdésre. - Társasozunk mondjuk, van belőle egy csomó. A Takenokot ismered? Pandás. - először kérdezek, nem veszem még elő, így nem tárul fel Naomi előtt a nappali kincstár a megannyi társassal. Apának társasjáték-klubja van. Nagyon menő dolgokat hozat be, akár külföldről is. A legújabb egy lengyel nyomozós játék, persze angol leírással, hogy mindenki érthesse azért. - Meg néha dvdzünk is, de beszélgetni is szoktunk. Te mikkel töltöd általában a szabadidőd? - érdeklődöm kedvesen, s ha közben már van elérhető közelségben eper, akkor két szemmel - egy darabbal sem kevesebbel - betömöm egy időre a gambámat.
Kissé érdekes úgy hallgatni a történetét, hogy már ismerem azt az egyik másik érintettől, de úgy teszek, mintha most hallanám először, a mosolyom egyébként így is, úgyis ugyanolyan lenne, szórakoztat még mindig, főleg, ha elképzelem mellé Jackson arcát. - Ego, gondolom, ezt szokta emlegetni az anyukád. Egyébként, nekem igazából elég sok cikis sztorim van, mert nagyon ügyetlen tudok lenni. A legemlékezetesebb az volt, amikor egyszer egy fürdőben kergetőztünk az öcsémmel, és sokszor lemerültünk. Én voltam a fogó, aztán mikor úgy éreztem, hogy végre megcsíphetem, lemerültem, és megragadtam a lábát. Nos, nem az övé volt, hanem egy idősebb bácsié, akit eléggé sikerült megijesztenem, és nem győztem bocsánatot kérni. Nem tudom, ez mennyire lesz vicces a számára, utólag már én is nevetek rajta, de akkor azért nagyon kínos volt, a gyerekek meg jót mulatnak általában az ilyeneken. - Mert olyan egyszerű, felnőttes féle. Vannak számos gyertyák is, szóval, ha valaki mondjuk 32 éves, akkor vesz egy hármas és egy kettes gyertyát, és tádám, már meg is van oldva a dolog. Aztán ki tudja, lehet, hogy tévedtem, és az ilyesmi nem zavarja, én azért elég fantáziátlannak tartottam, mikor először számokká alakult a sok gyertya, bár nekem anya sosem akart igazán a kedvemre tenni, szóval a születésnapom semmivel sem volt másabb nap a számára, mint a többi. - Nagyon szívesen ott lennék. Bólintottam mosolyogva, istenem, fogalma sincs róla, hogy mennyire, hogy amióta csak a világra hoztam, minden szülinapja maga volt a pokol, amiért nem lehettem mellette. Bízom benne, hogy az ideit nem teszem tönkre számára a hírrel, aminek hozója vagyok, ez nem szándékom, talán nem is jó az időzítésem, de most már mindegy, itt vagyok, és nem szeretném, hogy még több szülinapja múljon el nélkülem, az igazság nélkül. - Ez nem a méreten múlik. Tudod, a sivatagi róka az vadon élő állat, a kutyák pedig mind háziasítva vannak, nekik ez a természetes mostanra. Egy róka biztosan nem érezné magát jól lakásban, fogságban. Talán valami örökbefogadás féle még szóba jöhetne, de kötve hiszem, hogy Alaszkában lenne sivatagi róka bárhol is, szóval némileg meglőve érzem magam a dolog miatt. Vajon mindig ilyen hajmeresztő elképzelései vannak? - Sajnos nem, csak a napfényt szeretik és a melegebb időt. Butítom le kicsit a dolgot, azt hiszem, fölösleges pigmentekről csacsognom neki, arra még ráérünk, legalábbis remélem, hogy később majd bonyolultabb módon is elmagyarázhatom neki, mert lesz rá lehetőségem. A jövő majd eldönti. Az alkoholos filccel való firkálásra csak vigyorogni tudok, felettébb édes, hogy úgy gondolja, nem az ő hibája volt, biztos a testvére is így van vele. Erre inkább nem is mondok semmit, mert fegyelmeznem egyelőre nem nekem kell, másrészt biztos megkapta már érte a dorgálást a szüleitől, vagy épp a testvérétől. - Persze, a kép az jó ötlet, szerintem is örülne neki, illetve, ha lesz ideje, biztosan meglátogat majd. Tudod, még új neki a város és a környezet, illetve a csapatával is összhangba kell kerülnie. Hogy én puszit nem fogok adni Jacksonnal, az teljesen bizonyos, túlságosan hevesen tépné fel a sebeinket, vélhetőleg mindkettőnkét, és ez az, amire most a legkevésbé vágyom. A telefonomat viszont előveszem, mert határozottan jól esik a lelkemnek az elképzelés, hogy egy közös képen szerepeljünk, és egyébként sem lenne szívem lelombozni a lelkesedését. - Na, akkor csííííz. Fordítom a kamerát magunk felé, és odadugom mellé a kobakom, mellé pedig nagyjából úgy vigyorgok, mint egy öt éves, aki megkapta a szíve vágyát. Több képet is ellövök a biztonság kedvéért, aztán Maya felé fordítom a telefont, hogy meg tudja nézni. - Szerinted melyiket küldjük el neki? Kérdezem mosolyogva, s ha megszületik a választás, akkor gond nélkül el is küldöm Jacksonnak, ha már olyan előrelátó módon elkértem a számát. Egy fekete-fehér filtert azért teszek rá, mert színesben valahogy nem tetszik az eredmény, így meg egész kellemes hatást kelt. Úgyhogy rá is nyomok a küldés gombra, ha Maya áldását adja rá. Később majd elküldöm Pandának is, de félek, Maya olyan szemfüles, hogy kiszúrná a plusz címzettet, azt pedig nem tudnám megmagyarázni, hogy miért küldöm el a barátnőmnek is. - Nos, elég hideg van télen, és az év felében nagyjából tél is van, egyébként én elég hamar megszerettem, bár nekem ott élnek a nagyszüleim, és az sokat segített, mikor odaköltöztem. Jacksonnak egyelőre nem tudom, milyen. Leginkább lelkileg és idegileg is megterhelő, de ezt mégsem mondhatom a közös gyermekünknek, a gyerekek olyanok, mint a szivacs, mindent magukba szívnak, hogy egy tökéletesen alkalmatlan, és halálosan égő pillanatban az arcodba loccsantsák. Éppen ezért nagyon figyelek arra, mit veszek a számra Jacksonnal kapcsolatban. - Nem szükséges, elhiszem. Annál is inkább, mert ha valami baja lenne a gipszének, valószínűleg már visítana, mint akit nyúznak, szóval nincs okom azt feltételezni, hogy megsérült. - Úristen, pedig én hogy tudnék örülni, ha többet aludhatnék. Tényleg, most akkor neked gondolom csak zuhanyozni szabad, azt is nagyon óvatosan. Sajnos a versikére nem emlékszem, sőt, szerintem a filmet sem láttam. Valahogy mindig lemaradok róla. Vakarom meg a tarkóm, nos, tény, a filmkultúrám nem a legtökéletesebben csiszolt, de valahogy egyébként is ritkán van alkalmam leragadni a televízió elé. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül nevetnem kell, komolyan, hihetetlen az élet, de tényleg. - Képzeld el, ismerem. Van egy barátnőm, akit Pandának becézek, és a szülinapjára pont azzal a társasjátékkal leptem meg. Magyarázom is meg gyorsan, hogy mi a derűm oka. - Sőt, hogyha van kedved, én nagyon szívesen társasozom veled, ugyanis imádom őket. Ajánlom fel, persze ketten a legtöbb játék nem olyan érdekes, de attól még el lehet szórakozni velük, és szívesen megteszem ezt érte, igazság szerint tényleg bármit megtennék. - Nekem igazából nincs túl sok szabadidőm sajnos, de ha akad, akkor elsősorban a kutyusommal vagyok, illetve edzeni szoktam eljárni. Úszni és futni nagyon szeretek. Ha már dvd… van kedvenc meséd? Én is elveszek egy szem epret, de igyekszem lassan, és kevesebbet enni, mert tudom, hogy szereti.
- Igen, ezt! - derül fel arcom, s köszönetem jeléül megölelem Naomit. Nem szeretek tudatlannak lenni, s aki kisegít ezen démonikus bajból, annak mindig jár az ölelés. Egy gyerek nem lehet túl közvetlen, legalábbis szerintem. Bár felnőttnek se kellene, de apa szerint azért nem lenne jó, ha nagyobb lányként is ilyen maradnék. Sose fogalmazta még meg, hogy miért gondolja ezt, de nyilván van rá oka. Ő mindig olyan racionális. Ez egy nehéz szó volt, de szeretek vele villogni, ezért jegyeztem meg. Harsányan, gurgulázón kacagok fel a története hallatán. Szerintem rém vicces lehetett és bizton állíthatom, hogy látom magam előtt mindenkinek a fejét. - De utána ugye azért mindannyian nevettetek és a bácsi sem volt olyan, mint egy tál ecetes uborka? - kérdezek rá. azért épp erre, mert a legjobban az uborkasalátát utálom az ételek közül. Még a tökfőzeléket sem tartom annyira undinak, mint azt. Szóval ha a bácsi olyan volt, az felér nálam egy halálos bűnnek, stigmával is akár. Elhúzom a szám. - Óh. Hát az nem éppen menő. Nincs is mit elfújni rajta. Ha nekem olyanom lenne, akkor csak egy gyertyát kapnék idén? Jaj, de utálnám! - fintorgok annak jeléül, hogy minden szavamat halálosan komolyan gondolom. - Akkor majd megfűzöm anyát. ne aggódj, biztos megengedi. Eddig mindig nagy zsúrom volt és azt hívtam meg, akiket akartam. - mesélem lelkesen. Én nem emlékszem arra, hogy ez valótlanság lenne, számomra ezek meglevő emlékek és fel sem merül bennem, hogy valaki csak úgy a fejembe plántálta őket, hogy ne legyen olyan üres a helye a kitörölt időnek. Meg személyeknek. - Dehogynem! Tök jól eljátszik. Mutassak róla videót? Apa gépe mindig be van kapcsolva, mert lop. - pattanok fel, hogy a nappali sarkában álló íróasztalhoz nyargaljak, hacsak Naomi nem hűti le a lelkesedésemet. Azt ugyan elfelejtem közölni, hogy apa nem lop semmit, csak filmeket tölt le, amire anya szokta viccesen mondani, hogy lopás. És vissza is kell töltenie, ezért jár állandóan a gép. - Ja értem. Akkor most boldogok, mert nyár van. - vonom le a következtetéseket és nem kérdezek többet a szeplőkről. Lelki üdvük elegendő nekem így. Kivételesen sikerül nem grimaszoljak, ami nálam nagy szó, mert vagy belepislogok a képekbe, vagy idétlen fejet vágok rajtuk. De ezek egészen jól sikerültek. Amikor felém forgatja a képernyőt, rábökök arra, amelyik nekem tetszik, de mivel általában szokott érdekelni mások véleménye, azért rákérdezek. - És szerinted? Ha sikerült kiválasszuk a képet, akkor már csak egy dolog van hátra. - Ha válaszol, amíg itt vagy, megnézhetem? - teszem fel a lelkes kérdést. Szerintem biztos válaszol, a felnőttek is annyit lógnak a telefonon, mint a nagyok a suliban, szóval meglepne, ha nem tenné. De aztán lehet, hogy csak az én következtetésem helytelenek. - Ti barátok vagytok? - kérdezem kissé gyanakodva. Ha nem tudja, hogy milyen neki, akkor talán nem azok. Nem, mintha baj lenne, csak eddig azt hittem, s bár tévedni emberi dolog én azért nem szeretek. - Oké! - vigyorintok rá, s elnapoljuk a kérdést. Nem csapkodok. Pedig jól kong, Estellának doboltam már így és vicces volt. De nem mindenki szereti, teljesen alap, értem én. - És miért nem alhatsz többet? Sokat jársz el buliba? - hordok össze hetet-havat és igyekszem mindent nagyon felnőtt szemszögből megfogni. Bár mivel Naomi nem néz ki anyukásnak, így a kérdéseim lehet, hogy inkább kamaszok korát és az ő életvitelüket hivatottak jelezni. De nem zavar, legalább érdeklődő vagyok. És őszintén várom a válaszait. - Fürdeni is szabad, de zacskót kell húzni a gipszre. És van egy nagy gumi, amivel anya meg szokta kötni a gipsz tetejénél. De aztán nem jön be velem, hogy vigyázzon rá, nagy vagyok már, egyedül fürdök! - közlöm, mert a végén még azt hiszi titkon pólyás vagyok és az nagyon ciki lenne. A húgom még anyával fürdik. De nekem már megy egyedül is. - Komolyan? - lelkesedem fel teljesen, s ugrok is ennek örömére párat. - De hogy lehet Pandának hívni valakit? Nem utálja a nevét nagyon? Fura lehet, ha bemutatkozik. - felejtem el a képletből, hogy valószínűleg becenév lehet. - És játszottatok vele sokat? - lovagolom meg lelkesen a társasjátékok kérdéskörét. Én is imádok játszani, bár Mercedesszel nem olyan jó, ő nem tud veszíteni. Se. - Pedig nem látszik rajtad. - mérem végig, mintha az izomzatát keresném, mint egy body-buildernek. - Mondjuk így vagy szép, szóval ne eddz sokat, mert azok a nénik nem szépek, akiken olyan túl sok az izom. És még mutogatják is fura bikiniben. Egyszer néztük apával, de elkapcsolta, mert azt mondta, hogy ettől lelombozódik minden tája. Nem tudom mire gondolhatott, de anya fújtatva kivonult a szobából. - vállat vonok. A szüleim néha furák, de kié nem azok? - A Bambit szeretem, meg a Mulant. Jackson bácsival sok Barbie mesét is néztünk, de azt csak azért, mert tudtam, hogy nem szereti, de ha velem kibírja, akkor éreztem, hogy szeret. - kuncogok fel cinkosan két eper között. - Hát neked van?
Nem tehetek róla, hogy megugrik a vérnyomásom, amikor megölel, és hevesebben dobog a szívem, még jó, hogy neki nincsenek felfokozódott érzékei, így nem feltétlenül veszi észre a dolgot. Mérhetetlenül jól esik ez a kedves, tiszta gesztus, és tudom, már Jackson most fogná a fejét, hogy biztos elbőgöm magam, mi tagadás, elég közel járok hozzá azért, de csak azért gyűröm le, mert nem tudnám megmagyarázni neki, miért sírok. - Nos, Maya, sajnos azt kell mondanom, hogy a bácsi még most is olyan lehet, mint egy tál ecetes uborka, de miután elment, mi azért jót nevettünk a dolgon a tesómmal. Anya meg apa persze nem tettek hasonlóképpen, mikor elmeséltük nekik, sőt, anya ragaszkodott hozzá, hogy megmutassam, ki volt az, mert ha valaki fontosabb személyiség, akkor illenék bocsánatot kérni, esetleg meghívni egy villásreggelire engesztelésül. Micsoda képmutatás. Leráztam azzal, hogy nem emlékszem, mellesleg, szerintem fürdőgatyában egyetlen bácsi sem verheti a mellkasát, hogy ő bizony nagy ember, hisz olyan fonnyadtak, mint az aszalt gyümölcsök. Mai fejjel már ennél finomabb vagyok még gondolatban is, de akkor még bőven nem voltam. - Látod, ezért mondtam, hogy nem tetszene. És jövő évtől meg csak kettő… Azt nem mondom, hogy több sosem, mert… nos, szép esélye van, hogy őrző váljon belőle, akkor pedig háromra rúghat majd az éveinek száma, de alapesetben ritkán élnek 100 évig az emberek. Csak bólogatni vagyok képes a szavaira, de úgy sejtem, hogy a szülei azért annyira nem örülnének neki, ha itt lennék azon a szülinapi bulin, mert jó eséllyel az már azt fogja jelenteni, hogy Maya nem zárkózik el tökéletesen az elől, hogy esetleg velem éljen a továbbiakban. Ám pontosan épp ennyi esély van arra is, hogy nemet mondjon, és én akkor a születésnapján már a közelben sem leszek. - Mutathatsz, persze. Loooop? Pár pillanatig őszinte döbbenettel állok a kérdéskör előtt, de amikor ránézek a számítógépre, már kezdem sejteni, honnan fúj a szél. Torrentezik, gondolom, amivel részemről nincsen semmi baj, de biztos sokkot kapnának, ha tudnák, hogy adja elő Maya ezt egy elméletileg idegen személynek. Valahol megmosolyogtató, másrészről viszont nyugtalanító. Kezdem nem érteni, hogy a gyerekes emberek hogyan bírják non-stop röhögő görcs nélkül, mert most a szeplők boldogsága okán ismét kedvem volna felnyeríteni egy nem túl diszkrétet, de nem tudom, Maya mennyire önérzetes, és nem venné-e esetleg nagyon a szívére. Így hát csak nagyokat pislogva, összezárt szájjal várom, hogy elmúljon a késztetés. Ám közben bukkan elő a képkészítés ötlete is, így legalább képes vagyok nagyon vigyorogni rajtuk. - Szerintem is ez a legjobb, és tudom, a szürke unalmas, de kipróbálok azért valamit. Rá is pakolok egy filtert a képre, majd úgy mutatom megint Maya felé a képernyőt. - Na mit szólsz? Persze, megmutatom. Itt kezdek heves fohászkodásba, hogy Jackson semmi olyat ne írjon, ha ugyan válaszol, ami további kérdéseket vethetne fel, mert elég kínos lenne, ha jóval előbb kibuknának bizonyos összefüggések, mint kellene. Na tessék… egy olyan kérdés, amire gőzöm sincs, mit válaszoljak. - Nem, nem vagyunk barátok, régen egy iskolába jártunk, onnan ismerjük egymást, de nagyon régen nem találkoztunk, mielőtt Fairbanksbe jött. Ki tudja, talán egyszer majd azok leszünk. Te milyen barátnak tartod? Kérdezem mosolyogva, és remélem, elterelhetem a figyelmét a kérdéssel, de igazából tényleg tudni szeretném. Egyébként, csak igazat mondtam, más kérdés, hogy egyszer volt, hol nem volt, tán igaz sem volt… sokkal többek voltunk egymás számára, mint bárki a világon. - Dehogy, alig bulizom, csak sokat dolgozom. Vonok vállat, mert tuti, hogy egy gyereknek ez egyáltalán nem izgi, főleg a gyógyszerészek, ezzel szemben milyen menő már, hogy az apja meg jégkorongozik, vagy majd fog, ha rendesen helyrejön. Ezzel én nem tudok versenyezni, bár, nem is akarok. Én csak… azt szeretném, ha mindketten része lehetnénk az életének. - Abban biztos voltam, hogy egyedül fürdesz, és meg is értem. Melyiket szereted jobban? A fürdést, vagy a zuhanyzást? Fél életemet telente a hosszú, forró fürdőkét, bár ezzel nem mindenki ért egyet, de én bizony megpusztulnék nélkülük, pláne Fairbanskben. - Csak én hívom így, ez olyan barátnős dolog. Egyébként, Pandora a neve, bár eddig majdnem mindenki kiröhögött, akinek Pandaként emlegettem, szóval, köszönöm, hogy te legalább ezt kihagytad. Kuncogok fel, azt hiszem, a jövőben mások előtt nem hívom így, bármennyire is legyen szerintem eszméletlenül aranyos. - Mellesleg, ha látni akarsz nagyon édeset, keres rá a bébi pandákra. Fűzöm azért hozzá, bár szerintem a pandák még felnőttként is roppan édesek, de nyilván nem mindenki gondolkodik így róla. - Annyira sokat még nem, de kipróbáltuk, és szerintem szuper. Te mit gondolsz? A következő megjegyzésére viszont már nem bírom ki, muszáj elnevetnem magam, bár még mindig inkább ez, minthogy meg találjak sértődni rajta. Ruhában tényleg nem látszik, illetve, nem ismert, mielőtt elkezdtem edzeni Ginával, aligha tudhatja, mennyire nagymértékű változáson ment keresztül a testem. Még szerencse, hogy nem szólaltam meg, mert folytatja, és megint olyat mond, amitől elolvadok. Eszeveszetten édes ez a kölyök. Kész szerencse, hogy nincs semmi a számban, mert biztosan kiköpném, mikor a lelombozódást is hozzácsapja, és nem értem teljesen, hogyan mondhat ilyet valaki egy gyerek előtt. Szimpatikus pasasnak tűnt, de az ég szerelmére, mi van, ha a kis szivacsagyú gyerek megjegyzi, és utána elcsacsogja másoknak? Mint most nekem? Ezzel kapcsolatban azonban lakat a számon. - Nem kell aggódnod, annyira izmos egyáltalán nem szeretnék lenni. Hagyom végül ennyiben a dolgot. Kész vagyok, ismét csak felkacagok két szem eper közt, mert bizony ha ezt Jackson hallaná… Lehet, hogy meg kellene írnom neki ezt is. - Remélem, azért cserébe csináltál vele olyan dolgokat is, amiket szeret, mert ez így a fair. Kacsintottam rá mosolyogva, de belül még mindig majd megpukkadtam, főleg azon, hogy elképzelem Jackson fejét Barbie mese nézése közben. - Hümm, hümm, nos, én rajongok a mesékért, szóval sok van. Az újabbak közül a Jégvarázs nagy kedvencem, a régebbiek közül pedig legyen mondjuk az Oroszlánkirály, jaj, és a Szépség és a Szörnyeteg. Valamiért Csészikére emlékeztetsz. Ne is mond, tudom, hogy ő kisfiú volt egyébként. Teszem hozzá, még mielőtt felháborodna a dolgon, bár szerintem Csészike akár fiú, akár lány, eszméletlenül aranyos. Közben csilingel egyet a telefonom, ezek szerint kaptunk is választ, azért megnézem, hogy Jackson írt-e. Igen. S mivel megígértem Mayának, hogy megnézheti, rögtön tartom is felé, de egyből összeszorul a szívem, amint meglátom az utóiratot. Azt hiszem, ezt nem fogom olyan könnyen megúszni, tekintettel arra, hogy eddig is meglepően szemfülesnek tűnt a leányzó.
- Hát az valóban nagyon unalmas. Életem végéig két gyertya? Pfujj. - értek egyet fintorogva Naomival. Ez nem lenne az én világom, szóval inkább legyek öreg és sündisznónyi gyertya legyen a tortámon, de nekem olyan két számos nem kell. Rémes még a gondolat is. - Aha, filmeket. Meg sorozatokat nekem. Most például a Barbie a Rocksztárhercegnőt töltötte le, mert meg akartam nézni Jackson bácsival, de mivel ő elment, még nem néztük. Apa szerint skypeolhatok vele, s akkor ha ő is nézi, meg én is nézem akkor az olyan, mintha egyszerre néznénk, de szerintem ez butaság. Már csak azért is - de ezt nem fejtem ki - mert szerintem akármennyire is a legjobb barátom, tuti nem nézné a mesét, szóval minden pillanatban vissza kéne kérdeznem valamire, hogy ellenőrizzem, de akkor meg nem lehetne élvezni a dolgot, szóval apának nem tudok igazat adni. Pedig amúgy nem buta ember, sőt, nagyon is okos. De a filmnézéshez nem ért. Inkább lopjon, az való neki. A család majd nézi. Kikeresek egy rókás videót, a kedvencemet, amiben a kanapén ugrál a sivatagi róka s közben csipogó hangokat is hallat. Odafordítom Naomi felé a laptopot, hogy jól láthassa a monitoron ő is, amit mutatok. - És akkor tanított meg korizni, amikor nem voltatok barátok a suliban? Nem értem én ezt, magas, mint majomnak a szíves tévé. Ha én valakit nem kedvelek, azt nem tanítgatom, mert nem is időzöm a társaságában. Oké, a nem barátok nem egyenlő az ellenségekkel, de például Pennyt biztos nem tanítanám meg semmire, mert nem a barátom, szóval értem, hogy mit nem értek. - Nagyon rendes! Mindig örömmel vigyázott rám és csak egyszer kellett a telefonját elcsennem és bezárkózni vele a szekrénybe, mert azt nyomkodta folyton, s nem akarta elárulni kivel pötyög. - vigyorodom el pimaszul. A szekrénybeli telefonálás a fétisem, erről nem tudtak lenevelni. És vezetékes telefonnal szeretem űzni. Bár Jackson bácsi mobilját se volt rossz bevinni. Mondjuk a képernyőjét nem tudtam kikódolni, de olyan jó volt hallgatni, ahogy reagált a viselkedésemre utána. Bevetettem még a csalódottság könnyeit is, hogy de hát én nem akartam, én csak.. őmiatta van. Rendeltünk finom pizzát utána, pedig anya megtiltotta, hogy kihagyjam a tökfőzeléket vacsira. - Régen a fürdést szerettem, de amióta nagy vagyok és nem ér nyakig a víz, azóta nem olyan izgi. De a zuhany meg mindig összevizezi a hajam, szóval fürdés. - döntöm el végül nagy nehezen. - Szerintem ez cuki. Nekem is állatos becenevem van, Jackson bácsi Méhecskének hív. Tudod, Maya a méhecske. Az is aranyos mese, megnéztük vele, mert azt nyilván szereti, nem úgy, mint a Barbiet. - teljesne logikus, ha nem szeretné, nem nevezne el róla, igaz? Elkuncogom magam. - Hát persze! Például korcsolyáztunk, meg tornáztunk, meg írtam egy szerelmes üzenetet az iskolai doktornőnek a nevében, mert úgy véltem, hogy tetszik neki. Tényleg! Azóta se derült ki, hogy elmentek-e randira. Szerinted elmentek? Nem tudom honnan kéne tudnia, de a felnőttek mindent tudnak, nem igaz? Ezért is kérdezek. Elolvasom az smst, s míg a szavakat felfogom, reagálok Csészikére is. - Csészike cuki és amúgy elég lányosan ugrándozott, szóval nem baj, ha hasonlítok rá. Amúgy Jackson bácsinak miben lett igaza?
- Annyira nem, persze nem ugyanaz, de például skypeon keresztül beszélgethettek is közben, és az már majdnem olyan, mintha ott lenne veled. Nem mintha sok mindent csinálnék skypeon keresztül, szerencsére Connor sem kapott rá a virtuális érzelmi életünk megélésére, így nem igazán kommunikálunk úgy. Azt hiszem, mégiscsak jobb így, valamivel, helyette cikis hangposta üziket küldök, nem is tudom, melyik a rosszabb. - Mivel már akkor is jégkorongozott, ezért sokakat ő tanított meg, és bizony, nem mindenki volt a barátja. Én sem. Én a szerelme voltam, és nagyon hosszú ideig úgy hittem, hogy egymás számára mi voltunk az Igazi, ma már nem hiszem, a szívemnek jobb így, hogy talán még van esély arra, hogy más legyen az. Connor, bármennyire is hiszi azt mindenki, hogy a kapcsolatunk halálra van ítélve már a születésétől kezdve. - Nos, mindenkinek vannak ilyen pötyögős időszakai, friss szerelemnél, vagy lelkisegély egy havernak, ki tudja. Én például nem szeretném igazán tudni, hogy ki volt képes annyira elorozni a figyelmét, hogy az már sok volt egy gyerek számára. Fura mód gombóc van tőle a torkomba, bármennyire is nem vagyunk már együtt, azt hiszem, nagyon tudnám gyűlölni azt a nőt, akit szeret. - Totálisan fürdés párti vagyok, imádom a kádban ázni. Nem mintha kérdezte volna, de szeretek beszélni, hát beszélek is, magától értetődik. Főleg, ha azt nézzük, mennyit kellene beszélnem egyhuzamban, hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt. - Ez nagyon aranyos becenév. Mosolyodom el, nem is tudtam, bár nyilvánvalóan sok minden van, amit nem tudok még, és talán soha nem is fogok, elvégre, mi már nem tartozunk egymásnak elszámolással. - Nem tudom, de ezt biztos nem szerette, ha ugyan megtudta. Elképesztő ez a kölyök, nem is értem, hogy képes ilyen abszurd dolgokat művelni. A doktornő szerintem azonnal tudta az írásából, hogy bizony ez nem az állítólagos feladótól jött. Míg Csészikéről van szó, könnyedén őrzöm meg derűs arckifejezésemet, de amikor megkérdezi, hogy mégis miben lett igaza, akkor egy kicsit lefagy az arcom, mert nagy hirtelen ötletem sincs, hogyan vágjam magam ki belőle. - Nem tudom még, hogy igaza lett-e, de azt mondta, hogy szerinte kedvelni fogsz. Imádni a helyes szó, de ez azért mégiscsak erős lenne egy gyermek-bébiszitter kapcsolatban. Inkább bepakolok egy epret a számba, hátha azzal elterelem a figyelmét, mert ha szagot fog, nekem végem, márpedig az eddigiek alapján egész éles ésszel áldotta meg az ég.
- De nem látom az arcát közben. Pedig feledhetetlen képeket tud vágni, s közben meg elhiteti velem, hogy imádja amit néz. Mint amikor savanyú gumicukrot adsz valakinek, aki nem számít rá. - nevetem el magam. Nem vagyok én olyan vak, mint amilyennek látszom, bár abban is biztos vagyok, hogy Jackson bácsi is tudta, hogy mi az, amit tudok. Meg amúgy ez a gumicukros dolog is jó móka, próbáltam már sokakkal. Mercedes feje volt a legviccesebb. Estella undi volt, ő kiköpte, rá a kedvenc rajzfüzetemre, szóval abból nagy vita lett. De azon kívül mindenki viccesen reagált. - Ja! Oké. - hagyom ennyiben a dolgot lelkes mindent értek bólogatással. Én továbbra sem tudnám elképzelni, hogy Pennyt bármire tanítsam, de nem vág témába, így nem mondok róla semmit. - Neked is van? Hogy friss szerelem, lelkisegélyre szoruló haver vagy pötyögős időszak? Azt nem teszem hozzá, mert nem fontos, mindenre kíváncsi vagyok és szívesen hallgatom. - És nem zavar, hogy olyan ráncosak lesznek a kezeid? Anya azért szeret inkább zuhanyozni, mert fél a ráncoktól. Nem, ezt egy szóval nem mondta nekem, és sose kérdeztem, mert számomra egyértelmű, hogy ez az oka. Valójában persze mivel őrző, nem kell a ráncosodás rémétől rettegnie egyelőre, de Hannah anyukája fél az öregedéstől és mivel Hannah a legjobb barátnőm, így ha az ő anyukája retteg valamitől, attól biztos az enyém is. Ez teljesen természetes. - Miért nem? Azt mondják, hogy a szerelem jó dolog. Szerintem a fiúk gusztustalanok és mind hülyék, de Jackson bácsi azért kivétel. Te hogy vagy a fiúkkal? Szoktál randizni? Ha már a doktor néni randijáról nem tudhatok, Naomiéi érdekelnek. A felnőttek világa olyan érdekes, úgy vizsgálgatom randizási szokásaikat - mintha tudnék olyan sokat - mintha baktériumokat nézegetnék mikroszkóp alatt. Én ugyan nem fogok randizni soha! Pfujj. - Beszéltél vele rólam? - hökkenek meg ezen kicsit, olyannyira, hogy előbukik belőlem a gyerekek kedvenc kérdése. - Miért?
- Hogyhogy nem? Biztos be lehet állítani, hogy lásd az arcát is, elvégre, kamerás beszélgetés is van. Mindketten elindítjátok a filmet a gépen, és látjátok egymás arcát. Azt hittem, így gondolod. Most már nem nagyon értem a dolgot, de biztos én gondolom akkor rosszul, nem vagyok éppen egy skype guru, különösképpen sosem volt szükségem rá. - Persze, a mindenkibe én is beletartozom, és egyszer biztos lesz neked is. Hogy melyik? Jobb esetben mindkettő, nyilván a legjobbakat kívánom neki, így remélem, szerelmes is lesz, és olyan barátai is akadnak majd, mint számomra Panda, nem is, elég belőle egy, de lehet több majdnem annyira értékes. Legjobb azonban mindig kell. - Nem, mert elmúlik. Egy ideig olyan, mert kiszívja a víz, de utána megint rugalmas lesz. Szerintem mondjuk egyébként is szerencsés vagyok a bőrömet illetően, egyedül a nagyon tűző napon kell vigyáznom, mert könnyen leégek. Ráncoktól a leégésig, nos, nem is én lennék, de azt hiszem, Maya eddigi páratlan logikáját megismerve, nem fog fennakadni a dolgon. - Kilenc évesen még én is úgy gondoltam, hogy ilyenek a fiúk, de majd később rájössz, hogy nem. Tudnak igazán fantasztikusak is lenni. Megnevettetnek, a tenyerükön hordoznak, szeretnek… Szoktam randizni, igen, van kedvesem. Nem zavar, hogy erről kell beszélnem neki, előbb-utóbb úgyis fel fog jönni, és jobb már most tisztázni, hogy nem, Jackson és köztem már úgy sem lesz semmi, hogy tudja az igazságot, és esetleg Maya hajlandó adni egy esélyt nekem, és neki is. Nekünk az már rég nincsen. - Igen, beszéltem vele rólad. Titkolhatnám, de nem fogom, egyszer el kell mondanom neki az igazságot, és bár talán várhatnék, hogy megkedveljen, ne csak a felszínt kapirgáljuk, de ha úgy alakul, nem fogom kényszeresen kerülgetni a forró kását. Okos kislány, sejteni, érezni fogja, hogy valami nem teljesen kerek. - Mert tudtam, hogy ismeritek egymást. Meglehet, ezzel sok mindenre nem jut, de egyelőre hagyom, hagy emésztgesse, aztán majd kérdez, vagy nem, a gyerekeknél sosem lehet tudni.
Kezdőlap
//
//
